Immáron jó ideje megy a találgatás, lesz-e miniszterelnök-jelölti vita, vagy sem; kell-e egyáltalán, vagy totál felesleges; emeli-e egyik vagy másik oldal népszerűségét, avagy inkább rontja az esélyeket. Bevallom: a magam részéről vitapárti vagyok. Egyszerűen azért, mert ez egy kiváló show-műsor, nagyszerű és méltó lezárása egy (többnyire kisszerű és méltatlan) kampányidőszaknak. Nem vagyok ezzel egyedül; a felmérések időről-időre azt mutatják, hogy a többség szomjazza az élményt, s ez alól még a Fidesz-szavazók sem kivételek. Ám jól tudom: ezek csupán egyéni preferenciák - sanszos, hogy a felek nem a közvetlen közönségigény alapján határoznak. S ha a hozzám hasonlók személyes szükségleteit nagy valószínűséggel figyelmen kívül is hagyják, érdemes azért megvizsgálni, mely szempontok játszanak szerepet a végső döntésében.
Márki-Zay Péter jelenleg így beszél: addig fogja ismételgetni, hogy vitázni kell, amíg Orbán Viktornak már kifejezetten kellemetlenné válik a dolog és kénytelen lesz beadni a derekát... Nos, pontosan tudjuk, hogy ez végtelenül naiv megközelítés. Ez a pillanat sosem jön el. Való igaz, hogy a miniszterelnök immáron 16 éve nem vett részt hasonlóban, gyávasággal mindazonáltal nemigen vádolható; éppen elég kínos kérdéssel szembesül a parlamentben, illetve a nem túl gyakori sajtótájékoztatók során. Szemmel láthatóan jól állja a sarat. Hasonlóképpen erőtlen próbálkozás, amikor a hagyományt, vagy épp a sportszerűséget hozzák fel érvként a vita mellett. Ki kell ábrándítani mindazokat, akik a szokásra hivatkoznak: a rendszerváltást követő eddigi nyolc választásból csupán hármat előzött meg kormányfőjelöltek vitája. Nincsenek tehát évszázados, kőbe vésett szabályok erre vonatkozóan. A fair play emlegetése is szimpla parasztvakítás: a megmérettetés tisztasága a legkevésbé sem ezen múlik. Muszáj elfogadnunk: vita akkor és csakis akkor lesz, ha mindkét kampánystáb úgy látja, hogy profitálhat belőle. Ha bármelyik oldalon felmerül, hogy egy ilyen médiaesemény előreláthatóan nem hoz új szavazatokat, úgy erre a csörtére hiába várunk.
Lássuk csak: Orbán először Horn Gyulával vitázott 1998-ban, s ezt a párbajt könnyedén, elegánsan és sziporkázó szellemességgel meg is nyerte, ahogyan pár nappal később a választásokon is diadalmaskodott. Négy esztendővel később még nagyobb volt a kontraszt a két jelölt között. Szegény Medgyessy Péter sosem volt a szavak embere; ezen az estén különösen nem - labdába sem rúghatott az önbizalomtól duzzadó Orbán mellett. (Ez az aszimmetriát a szocialisták kirakatembere már a beszélgetés kezdetén nyilvánvalóvá tette: "El kell mondjam - és nem hízelegni akarok, miniszterelnök úr -, hogy sokan óvtak ettől a vitától és azt mondták, hogy Orbán Viktor egy kiváló vitázó, jó előadó, kiváló szónok, vajon jó-e az, ha én ide elmegyek?") Ha a 2002-es - igen szoros - választások kimenetelében a miniszterelnök-jelöltek vitája számottevő szerepet játszott, úgy csakis arra gondolhatunk, hogy a szavazók egy jelentős része megsajnálta Medgyessyt. Brutálisan megnyerni a párbajt, majd elveszíteni a választásokat - talán ebből a tapasztalásból következett, hogy 2006-ban - a hiperaktívan ripacskodó Gyurcsánnyal szemben - Orbán Viktor kifejezetten visszafogottan viselkedett. Pechjére, mert ezúttal is a szocik szereztek több mandátumot. Azóta nem volt vita - igaz, rendszerint nem is igazán volt kivel -, s a Fidesz mindhárom alkalommal kétharmadot produkált. Ugorjunk hát a jelenbe: ha kommunikációs készség tekintetében Márky-Zay Pétert pozicionálni szeretnénk, úgy azt kell mondanunk: Medgyessynél egyértelműen erősebb, Gyurcsánynál pedig határozottan gyengébb ellenfél. Talán Horn Gyula szintjét tudná hozni (feltéve, hogy a szokásosnál jóval kevesebb otrombaságot fogalmaz meg), így e csörtét - verbalitás tekintetében - Orbán minden bizonnyal magasan nyerné. A kérdés csak az: jelentene-e ez bármit is?
Ha létezik igazán lényeges döntési szempont, úgy a következetesség kérdése feltétlenül ilyen. Jelenleg a Fidesz kampányának központi üzenete abban áll, hogy Márki-Zay súlytalan, amolyan Mini Feri, aki valójában nem dönt semmiről. Van is ebben valami: egyelőre úgy tűnik, hogy az ellenzéki koalíció pártjai minden követelését lesöprik az asztalról, szinte semmilyen elképzelését sem képes elfogadtatni. Már a megszólalásait is igyekeznek szigorú kontroll alatt tartani... Egy szó mit száz: valóban nem tűnik erős és határozott vezetőnek. (Megmosolyogtató volt, ahogy Gyurcsánnyal üzengettek egymásnak, azt firtatva, hogy melyikül a kapitány. Ennél csak az viccesebb ha beleolvasunk a kommentekbe a DK Facebook-oldalán. Fletó fanatikusai Márki-Zayt ma már talán jobban gyűlölik, mint Orbánt...) A Fidesz részéről - ha nem is hangzott el a vita kategorikus elutasítása - a téma kapcsán minden megszólaló - Dömötör Csaba, Hollik István, Rákay Philip - egyhangúan Márki-Zay jelentéktelenségét említik. Ezzel a kommunikációs stratégiával nagyon nem fér össze egy kormányfő-jelölti vita.
Vonjuk meg tehát a mérleget, összegezve az eddigieket! Orbán szemszögéből a párbaj mellett szól a Márki-Zaynál lényegesen jobb kommunikációs készsége, valamint a sportszerűség ütőkártyája. Talán akadna pár szavazópolgár, aki elégedetten sóhajtana fel a képernyő előtt: "Mégiscsak rendes gyerek ez a Viktor, hajlandó leülni azzal a hogyishívjákkal..." A párbaj ellen szól ugyanakkor, hogy Orbán e gesztussal felemelné, magával egy szintre helyezné, valódi ellenfélként ismerné el vitapartnerét, holott az egész Fidesz-kampány mástól sem hangos, mint hogy Márki-Zay Péter egy jelentéktelen bábfigura. Szintén lényeges szempont, hogy mindhárom eddigi kormányfőjelölti vita igen szoros választási eredménnyel párosult, míg a három legutóbbi - vitamentes - választás könnyed Fidesz-győzelmet hozott. Ha megvalósulna a kérdéses szópárbaj, az feltehetően felrázná, aktivizálná a szavazókat, hiszen mindkét tábornak azt üzenné: szoros az állás, bármi lehet a vége. Ha Orbán nemet mond, az olyan flegma magabiztosságról árulkodik, mintha a voksolás már lejátszott meccs lenne, ahol bármit tesz (illetve nem tesz), egyszerűen nem veszíthet. Ez némiképp mindkét oldalt elaltatná, így már csak az maradna a kérdés, hogy a relatív alacsony választási részvétel melyik félnek kedvez. Ha a Fidesz-bázis elkötelezettebb, úgy feltétlenül ez a helyes stratégia.
Vona Gábor is azon elemzők közé tartozik, akik szerint biztosan nem lesz kormányfőjelölti vita. Vonatkozó cikkében többek között az ellenzék pocsék állapotát és Márki-Zay gyengécske kampányát említi, melyek alkalmatlanok arra, hogy Orbánt sarokba szorítsák. Annyira találóan és szellemesen fogalmaz, hogy muszáj a tőle elcsent hasonlattal zárni e posztot: "Nem nagyon hallottunk még olyat, hogy egy sereg vezetője, amely stratégiai emelkedőn sorakoztatta fel embereit, megszánja az alatta lévő síkságra kényszerült ellenséget, és azt mondja: várjatok a csatával, lejövünk mi is a szintetekre, mégiscsak egyenlőtlen mészárlás lenne, ha innen a magasból rontanánk rátok”.