Nem is tudom, mikor hallottam ennyire elfogult, egyoldalú, már-már szektásan beszűkült tudatú beszélgetést, mint amilyen a Friderikusz Podcast legutóbbi adása volt. Friditől persze azt kaptam, amit várni lehetett: nyílt, kendőzetlen Orbán-gyűlöletet. Vendége, Bánki György azonban még rajta is túltett. Az ismert pszichiáter meglehetősen ravasz módon játszotta el a visszafogott, kimért szakértő szerepét, akinek minden szava bizalmat érdemel, hiszen ő a lélektan tudora, s mint ilyen, tévedhetetlen. Bánki György alakítása rém tudatos, még külön kifejezést is felvonultat attitűdje jellemzésére: reflektáltnak, vagyis indulatoktól mentesnek festi le a kívánatos - és értelemszerűen rá is jellemző - hozzáállást. A csalárdság abban áll, hogy a felek a diskurzus során mindvégig úgy tesznek, mintha pszichológiai természetű kérdéseket feszegetnének, miközben szemérmetlenül szimpla, nyers politizálást folytatnak. Friderikusz ennyi erővel meghívhatta volna Farkasházy Teddyt vagy Lendvai Ildikót is, csak velük nem működött volna az effajta színház.
Döbbenetes volt hallgatni ezt az értelmiségi interjúnak álcázott, kocsmai szintű fröcsögést, melyben a beszélgetőtársak egyikében sem merült fel egyéb igény, mint a NER kíméletlen szapulása. Mintha tökéletesen mellékes kérdés volna, hogy Orbánéknak létezik-e alternatívája, s ha igen, az kormányzóképes-e. Mintha egy véres, katonai diktatúrában élnénk, ahol teljesen mindegy, mit hoz a holnap, csak változás legyen, mert a jelen immáron elviselhetetlen... A dialógus - elszomorító módon - gyakorlatilag nem állt másból, mint a szokásos baloldali panelek legprimitívebb felemlegetéséből. A következőkben ezekből szemezgetünk.
"Úgy kérdezem, hogy az emberek hétköznapi tapasztalatainak miért nincs akkora erejük, hogy cáfolják a politika hazugságait például jólétről, nemzeti nagyságról, családközpontúságról? Miközben sokaknak az ismerősi körében mondjuk gyógyítható betegségekben haltak meg hozzátartozóik, mert mondjuk bejött a koronavírus, az ágyakat ki kellett üríteni, és utolsó stádiumos betegeket is hazaküldtek erre hivatkozva. Vagy mondjuk arra is hivatkozhatnék, hogy igen sok becsületes munkával igen sokak alig tudnak megélni. Ez egy másik csoport. Vagy az önmagát családbarátnak nevező kormány jócskán magára hagy ugye idős embereket, és szétszakítja a családokat azzal, hogy több százezer magyar külföldön, leginkább természetesen nyugaton telepedett le, ahol biztonságosabb, szabadabb az élet, és nagyobb a jólét, több a pénz. Ezeknek a személyes tapasztalatoknak, azt kérdezem, miért nincs olyan erejük, hogy az ezt látó, ezt megtapasztaló ember fejében rendet tegyen és ne higgyen mondjuk a politika lózungjainak?" - Friderikusz ezzel az elképesztően demagóg cunamival indítja az őrületet, s Bánki Györgynek muszáj mosolyogva végigbólogatni a meglehetősen hosszúra nyúlt kérdést. Szerencséje van, hogy nem magukra a felhozott példákra kell reagálnia, mert muszáj lenne a házigazda arcába tolnia, hogy ezek egytől egyig ostoba hazugságok. Bánki maga is orvos, így hallgatásával ahhoz a képtelenséghez asszisztál, hogy kollégái - esküjüket megszegve - gyógyítható embereket hagytak meghalni a pandémia idején, miközben az elmúlt két év során nemigen hallottunk hasonló esetről. Arról nem is beszélve, hogy egy európai felmérés szerint Magyarországon a legelégedettebbek az emberek a kormány járványpolitikájával; a megkérdezettek háromnegyede szerint Orbánék megfelelően kezelték a helyzetet. A becsületes munkából megélni nem tudók örök toposza sosem volt még ennyire időszerűtlen, mint manapság, amikor 12 éve folyamatosan nőnek a reálkeresetek, s a létminimum alatt élők száma is nagyságrendekkel csökkent a három ciklus alatt. No de ez Fridit nem zavarja, ahogy az az eszement ökörség sem, mely szerint a kormány a felelős a külföldön szerencsét próbáló fiatalok döntéséért és az ily módon, drámaian szétszakadó családokért. Bele sem gondol, hogy ez pont olyan, mintha Macront hibáztatná a Spanyolországban és Angliában játszó francia futballsztárok miatt. Bele sem gondol, hogy a Mohácsról, vagy Hajdúnánásról Budapestre költöző pályakezdők épp olyan sűrűn látják a szüleiket, mint a Londonból vagy Berlinből fapados járatokon rendszeresen hazalátogató társaik. Bele sem gondol, hogy húsz éve még lelkesen tapsolt Medgyessy Péternek, aki szerint a szabad és minőségi élet netovábbja, ha cukrászdát nyithatunk Bécsben... A legelképesztőbb mindazonáltal az, hogy az éleslátást kéri számon a jobboldali szavazóktól, miközben felhozott példái köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Pedig bőven lenne mit kritizálni a kormányzati működésben; egészen szánalmas, hogy egy intelligens sztárriporter beéri ilyen olcsó és hamis közhelyekkel.
"Amikor egy nagy közösségben ekkora szakadás keletkezik, mint a miénkben, és nem az együttműködés, az együttérzés hatja át, hanem az idegenkedés és a bizalmatlanság, és valaki ezt nagyon-nagyon ügyesen mindig újraszervezi, akkor iszonyatosan lecsökken az összefogásnak a képessége, nem tudunk együtt problémákat megoldani." Ezek már Bánki György szavai. "Az együvé tartozás vágya szerintem olyan elemi, és különösen most már itten sok évtized ilyen hányattatása után, hogy bármilyen feszültségek vannak, én biztos vagyok benne, hogy a legnagyobb boldogság lenne, ha tényleg megélhetnénk." Ha van valami, ami mindig előkerül az Orbán-fóbiában szenvedők csomagjából, az a kettészakított ország képe, melyért egyes-egyedül a miniszterelnök a felelős... Ha sportszerű szeretnék maradni, úgy részben igazat kell adnom: a kormányoldal valóban nem sűrűn gyakorol gesztusokat az ellenzék felé. No de ez csupán az érem egyik oldala. Vajon az ellenzék tett-e bármit is az elmúlt 12 esztendőben a békés közéletért? Vajon hány Fidesz által benyújtott törvényjavaslatot támogattak? Még azokat sem szavazták meg soha, amelyeket korábban ők maguk követeltek. Vajon hány olyan ügy volt az elmúlt három ciklus során, amelyben a kormány mellé tudtak állni? A hatpárti összefogás egyetlen kovásza az O1G szlogen, s politikai állásfoglalásaikban sem találunk sok elvszerűséget - egyetlen igazodási pontjuk, hogy a kabinettel szembehelyezkedjenek, tökéletesen függetlenül az adott ügy jellegétől, az ország érdekétől, vagy épp a józan észtől. Az igazán fanatikus ellenzékiek még arra is képesek, hogy a magyar fociválogatott ellen szurkoljanak, csak hogy ezzel is ártsanak a kormánynak... Alig hiszem, hogy az árokásás kifejezetten a konzervatív oldal lelkén száradna.
"Itt a dolog nárcisztikussága az az, hogy valamit kinyerek belőled, vagy belőletek, ami nekem jó igazából, az én imidzsemet gazdagítja, az én bankszámláimat, földjeimet hizlalja, és mégis azt kell gondoljad róla, hogy neked jó." Egy gyakorló pszichiáterről kevesen feltételeznék, hogy nem érti, mi fán terem a nárcizmus. Bánki György ráadásul még könyvet is írt a téma kapcsán - pontosan tudja, hogy a mi a jelenség lényege. Mi több, szakemberként azt is látnia kell - és a beszélgetés későbbi szakaszában kiderül: látja is -, hogy Orbán Viktor nárcizmusának melyek a nyilvánvaló jelei. Ha arról beszélne, hogy a miniszterelnök hatalommániás; hogy mindig, minden körülmények között a kezében kívánja tartani a gyeplőt; hogy szereti magát a megmentő szerepében tudni; hogy be kívánja írni magát a történelemkönyvekbe, úgy e jellemzésben a legtöbben ráismernénk. Kapzsisággal ugyanakkor aligha vádolnánk. A holdudvarában természetesen sok olyan figurát látunk, akik szeretik a fényűzést és a rongyrázást, Orbán azonban egyáltalán nem ilyen. Még egy drágább órát sem láttunk rajta sosem. (Lányán, Ráhelen annál inkább.) Bánki pontosan tudja, hogy a kormányfő szemében a pénz csupán eszköz a hatalom megtartásához, és nem fordítva. Mégis azt a hamis képet festi, mintha a bankszámla lenne a lényeg. Nem véletlenül kommunikál így - a nézők/hallgatók hergelését fontosabbnak ítéli a szakmaiságnál. Pontosan tudja, hogy a választópolgárok döntő többsége magasról tesz a történelemformáló hatalomra, ugyanakkor vért hány, ha egy politikus meggazdagszik. Az általános irigységre apelláló legszimplább gyűlöletkeltést látjuk, mely egészen méltatlan egy jó nevű pszichiáterhez.
"Partvonalon kívülre sodródtunk még inkább, mint ahogy voltunk, sőt még a korábbi nagy szövetséges Lengyelország is egyre inkább távolságot tart Magyarországtól. Lengyelország konzervatív lapja, a Rzeczpospolita azt írja, szó szerint idézem: Orbán egy rozsdás késsel döfte hátba Lengyelországot." Újfent Friderikuszé a szó, aki majd elélvez a gyönyörűségtől, hogy jelenleg nem felhőtlen a barátság a két nemzet között. Csupán azt felejtik el megemlíteni mindketten, hogy Nyugat-Ukrajna nem is oly régen még Lengyelország részét képezte, s a lengyeleknek most történelmi városaik bombázását kell végignézniük. Értjük szenvedélyes oroszellenességüket és ukránbarát attitűdjüket; a nyílt sisakos harci kedvüket és felelőtlen katonai javaslataik hátterét is, ám ez nem jelenti azt, hogy Magyarország érdekeit háttérbe szorítva mindenben követnünk kéne őket. Ha Fridiékben a korrektség legapróbb szikrája fellelhető volna, úgy nem ezen a múló feszültségen csámcsognának, hanem legalább vennék a fáradságot, hogy megvizsgálják, melyik fél képviseli a helyes álláspontot. Ez persze illúzió a részemről - az az oldal, amely arra alapozza a teljes hitvallását, hogy Orbán mindig mindenben téved, aligha fog szöszmötölni tényekkel és érvekkel. Friderikusz kéjes gyönyörűséggel beszél hazánk elszigeteltségéről, számkivetettségéről, külpolitikájának csődjéről, miközben minden egyes EU és NATO csúcson pontosan olyan döntések születnek, amelyek a magyar kormány álláspontjával tökéletesen megegyeznek.
"Ez velünk is megtörténhet (...) Mi történik akkor, hogyha ez az orosz külpolitika, ha ezt hívhatjuk így, szemet vet ránk is, hisz valójában erről van szó. Itt nem Ukrajnáról van szó, hanem fél Európáról..." - riogat Bánki György, immáron katonai és külpolitikai szakértői szerepben. Vajon honnan veszi ezt a légből kapott ökörséget?
"Amikor Brüsszel azt mondja, hogy srácok ne lopjatok, akkor a tömeg megtámadva érzi magát." A műsor vendége vissza-visszatér kedvenc toposzához, a gond csak az, hogy Brüsszel szinte mindennel támadja Magyarországot, talán ezt az egyet kivéve. Rendszeresen téma a jogállamiság, vagy épp konkrétan a gyermekvédelmi törvény, korrupciós ügyek azonban szinte még említésre sem kerülnek. (A 2018-as Sargentini-jelentés 68 oldalon keresztül sorolja a kormány bűneit, korrupciós problémát azonban csupán kettőt hoz, ebből az egyik a 4-es metró ügye és teljes egészében a Demszky-korszakhoz kötődik...)
"Beengedtük a putyinista propagandát." - sajnálkozik Bánki György, amikor szóba kerül, hogy esetleg Ukrajnának is lehet némi felelőssége a háború előzményei kapcsán. Ez a mélyen demokrata ember, aki e ponton már közel egy órája azon siránkozik, hogy mennyire tájékozatlanok, elfogultak és szellemileg renyhék vagyunk, azonnal cenzúrát követelne, ha az övétől eltérő álláspont is megjelenik a kommunikációs térben. Egészen szánalmas.
Fridi a száz lerágott csont után előhúzta a százegyediket is, megkísérelve összemosni Orbán és Putyin személyiségét: "Orbán sem igen találkozik helyzetértékelésekkel, más látószögekkel, és pláne nem az övétől eltérő véleményekkel." Beszarás, de tényleg. Mire gondol ez az ember? Hogy a Karmelita kolostorban nincs internetkapcsolat? A miniszterelnök egyszerűen kinyitja a laptopját, s három másodperc múlva már a Telex, a 444, a HVG, vagy épp a 24.hu oldalán járhat. Ha akarná, se tudná elkerülni a százféle ellenvéleményt. Persze, simán lehet, hogy a Fideszen belül mindenki megjegyzés nélkül, szervilis módon elfogadja döntéseit, ám arra utalni, hogy elveszítette a kapcsolatot a valósággal - egy olyan közegben, ahol az ellenzéki sajtó teljes szabadságot élvez - egyenesen nevetséges.
Még hosszasan lehetne sorolni a klasszikus baloldali mantrákat, melyek mind elhangzottak a diskurzus során. Sokadszorra is kiderült, hogy Brüsszel nagylelkű és tévedhetetlen; hogy Nyugat-Európát a mai napig példás szabadság és biztonság jellemzi; hogy Zelenszkij egy makulátlan, csodálatra méltó hős; és hogy Putyin maga a patás ördög, Orbán Viktor pedig a kisinasa... Egészen szürreális élmény megmerítkezni ebben az alternatív valóságban. Megtudhattuk, hogy a kormánypárti szavazók ostobák, nem használják az elméjüket, s ha nagy ritkán mégis, úgy rém feszültek, hiszen hogyan is lehetne Orbánt támogatni mindenféle kognitív disszonancia nélkül? Fridi és beszélgetőpartnere szemmel láthatóan abban a buborékban élnek, amelyet három kétharmados Fidesz-győzelem sem volt képes kijózanítani. Talán majd most, a negyedik...
