"az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs."
(Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat)
Nem én vagyok az egyetlen, aki - szegény Radnótival szemben - mindig mindent túlél, mindig minden veszélyből sikerrel kimenekül. A legtöbben ilyenkor azt gondoljuk: őrangyalok vigyáznak ránk. Lehet ennek bármiféle alapja, vagy ez sem több, mint puszta költői kép?
Az igénytelen bulvármagazinok ezoterikus rovatai természetesen pontosan tudják, hogy a védőangyalok létező entitások, mi több: minden ember saját, személyre szabott őrzőt tudhat magáénak. Ezen túlmenően: ha felidézzük, hogy a hét mely napján születtünk, abból az is kiderül, hogy az arkangyalok közül melyik támogatására számíthatunk leginkább... Ezen éteri lények feltűnése mindig jellegzetes és érzékelhető. Álmok, fénygömbök, ismeretlen, édes illatok, fehér toll megjelenése - valahogy sohasem tudtam komolyan venni, hogy ezek egy angyali látogatás megkérdőjelezhetetlen nyomai. Meglehetősen szkeptikusan fogadom a csodás menekülésekről szóló beszámolókat is, melyekben világító szemű, kardot ragadó őrangyal ijeszti el a támadókat... Persze, semmi sem kizárt, de a magam részéről azért maradnék a valós, megtapasztalható világnál.
A vallások többsége hisz az angyalok létezésében. A zsidó és a keresztény vallás hét, az iszlám négy arkangyalt ismer, és ez még csak a legfelső kaszt... Értem én, hogy valamiképpen be kell rendezni a mennyek országát és azt is, hogy a rejtelmesen távoli és megközelíthetetlen Teremtőnek szüksége van hírnökökre, kapcsolattartókra. Csupán az őrzőangyal funkció létjogosultsága az, amely az ábrahámi vallások szemszögéből tekintve kevéssé világos számomra. Ez esetben is a klasszikus dilemmáról van szó: a Mindenható létrehozza az univerzumot, benne az emberrel, s megengedi, hogy mindenféle borzalmak és gonoszságok történjenek a Földön. (Definíció szerint mindenható, vagyis ha akarná, simán gátat szabhatna a tragédiáknak.) De azért időként jó fej is, néha-néha küld némi segítséget... Ennek mi értelme? Az embernek óhatatlanul a legbénább csajozós trükk jut az eszébe: megrendezett támadás a kiszemelt lánnyal szemben, váratlanul feltűnő hőssel, aki épp jókor érkezik, s magabiztosan megmenti az áldozatot... Ha a nő rájön, hogy kamu volt az egész jelenet, soha az életben nem áll szóba többé ezzel a lúzerrel, és joggal: az ilyenfajta, kifejezetten durva kész átverés show aligha fér bele a vadászat eszköztárába. A vicc az, hogy Istennek simán elnézzük ugyanezt: ránk szabadítja a bajt, aztán hálálkodunk, ha a védőangyal végül mégiscsak bekopogtat.
Apósom a feleségét nevezi őrangyalnak. Ez szép és szeretetteljes megnyilvánulás, jóval közelebb áll a kézzelfogható valósághoz, mintha az égi szférákban keresnénk személyes védelmezőnket. Nyilván amikor ifjan szerelembe esünk, e lángolásban a legutolsó szempont, ami eszünkbe jut, az az ápoló-gondoskodó funkció. Hitem szerint - jó esetben - még hetven fölött is a klasszikus vonzalmi kapcsolók a döntők: a perzselő fizikai vágy; az életvidámság; a hasonló értékrend; az intellektuális összhang; a játszmamentes intimitás. Ám kétségtelen tény, hogy az évek múlásával a szerető szerepköre kitágul: elkezdünk vigyázni is egymásra. El sem tudom képzelni, hány magányos élet ér véget idő előtt, csak azért, mert nem volt a közelben senki, aki segítséget hívhatott volna. Én még csak ötven múltam, és egyáltalán nem vagyok egy beteges fajta, de kisebb balesetek azért velem is előfordulnak. Jó tudni, hogy egy 85 kilós puffanás a fürdőszobakövön még a lakás legtávolabbi zugából is tisztán hallható.
Persze az is lehet, hogy a magamfajta józan átlagpolgár - aki reggel beveszi a vitaminjait, időben befizeti a csekkjeit, nem parkol tilosban, nem dohányzik, nem fogyaszt drogokat és nem teszi fel a teljes ingatlanvagyonát egy flöshúzóra - csupán azért érzi magát védettnek, mert tartózkodik a túlzott kockázatvállalástól. Talán az önfegyelem és a mértéktartás; a rendbe és a normalitásba vetett hit is hozzásegít ahhoz, hogy voltaképpen önmagunk őrangyalaivá váljunk. Azért ez sem kevés.
Most azon tűnődöm, hogy mi marad mindebből a 21. század embere számára. A hagyományos vallásoknak már jó ideje búcsút intettünk, pedig pont ez az elem - a hit, hogy vigyáznak ránk az égiek - nagyon is jól jöhet, megalapozottságától függetlenül. Egyre hangosabbak a gyermekvállalás, a családalapítás ellen agitálók is. A józanság és a normalitás sem divat - a globalista disztópia álompolgára istentelen, hazátlan, családtalan, gyökértelen és vagyontalan. Vajon ennek a nemzedéknek milyen kapaszkodói lesznek? Ki és mi marad számára, akire és amire számíthat? A világkormány? Néhány cukormázasan jóemberkedő NGO? Valami régi-új, beteg ideológia? Mert őrzőangyalokra azért mindenki vágyik. Még akkor is, ha soha nem is léteztek.