Tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy a kuruc attitűd csupán a 17-18. századi Magyarország sajátja volt. Horizontunkat tágíthatjuk földrajzi síkon is: az Egyesült Államokban a polgárháború idején a "Johnny Rebel" - egyszerű déli közkatona - simán hozza ugyanezt a karaktert, ahogyan Franciaországban is a köztársaságpárti a royalista ellenében. A legadekvátabb párhozamot talán Skócia mutatja: a jakobita a mai napig az örök lázadó, az igazi skót szinonimája, szemben az angolbarát whigekkel. A magyar hagyományokért, a nemzeti függetlenségért való dacos kiállás idehaza sem korlátozódik a Rákóczi-szabadságharc időszakára: akár Koppányig, sőt a kalandozó őseinkig visszamehetünk időben; ahogyan Kossuthon és Pongrátz Gergelyen át egészen napjainkig élőnek érezzük e lelkületet.
A labanc-tudatban, az idegen hatalmakhoz való dörgölőzésben mindig van valami szégyenteljes, valami mélyen megalkuvó. A hazánkat 45 éven át megszálló Szovjetunióval való elvtársi együttműködők aligha tudják kimagyarázni lelketlenségüket. A Habsburgok szekerét tolók esetén nem ilyen egyszerű a kérdés; az Osztrák-Magyar Monarchia ígéretes együttműködést jelenthetett volna akár évszázadokon át, ha nem kapjuk a nyakunkba a tökéletesen értelmetlen első világháborút. De talán napjainkban érezzük a leginkább, mennyire összetett problémáról van szó. Rákóczi, Kossuth, vagy épp Pongrátz Gergely ellenében magyarként fegyvert fogni - e tett aligha kimagyarázható. Manapság azonban a külföldről fizetett, az Európai Parlamentben következetesen az ország érdekeivel szemben szavazók, a washingtoni-brüsszeli elvárásokat kérdés nélkül teljesítők ugyancsak a hazaszeretetről papolnak, még ha nem is túl meggyőzően. Haynau vagy épp Clemenceau kapcsán nehéz lett volna elhitetni bárkivel, hogy a magyarság érdekében cselekednek. Ez Guy Verhofstadt, David Pressman, vagy épp Daniel Freund esetében sem könnyű mutatvány, a hazai ellenzék mindenesetre ragaszkodik ehhez a forgatókönyvhöz. A helyzet az, hogy már rég magunk mögött hagyhattuk volna kuruc-mentalitásunkat, ha a nemzetközi környezet barátságos, liberális módon elfogadó volna velünk szemben. Ha végre nem volna mi ellen lázadni. A 21. század összetettségét pont az adja, hogy korunk labancai megpróbálják belénk szuggerálni: nincs is miért. Itt mindenki jót akar, itt mindenki szeret minket. A pofonok értünk csattannak, nem ellenünk... Talán a hazai ellenzék legnagyobb hazugsága épp az, amikor megpróbálják elhitetni kuruclelkű nemzettársaikkal, hogy rémeket látnak, hogy nincs itt semmi érdekes; nincsenek is migránsok, nem kell kerítés sem, és az elosztási kvóta is csak kitaláció...
Az utóbbi időben nincs olyan Orbán-beszéd, vagy -interjú, amelyben a miniszterelnök nem rögzíti: a magyarság nem támad, csupán védekezik. (Valójában ez a lényeg. Szinte az egész történelmünket ez a hozzáállás jellemezte.) Mi nem képviselünk semmiféle erőszakos ideológiát. Ha Svédország bevándorló-országgá akar válni, hát lelkük rajta. Ha az USA faji alapú kvótákat vezet be, csak tessék! Ha Franciaország megszüntetné a keresztény ünnepeket, hát tegyék! Ha az Egyesült Királyságban a transzneműek jogai előbbre valóak, mint a többségi társadalomé, az az ő dolguk. Ha Németország az elvakult zöld-őrületében bezárja atomerőműveit, na bumm! És ha Lengyelországon a háborús pszichózis lett úrrá, még azt sem kívánjuk erőnek erejével megfékezni. Mindenki úgy lehet hülye, ahogyan csak szeretne - valójában ez a liberalizmus lényege. Velünk azonban - valamiért - nem ilyen megengedőek, ami azért - lássuk be - erősen elgondolkodtató. Most képzeljünk el egy vacsorázó nagycsaládot, ahol anyuka az étkezés végén megkérdi: ki kér desszertet? Vajon ha Pistike nemet mond, letuszkolják-e a torkán a somlói galuskát? Aligha. Washington és Brüsszel hamissága pontosan az erőszakosságuk kapcsán érhető tetten. Ha a 21. század központilag diktált őrületei - migráció, LMBTQ, háború - pozitív üzenetek volnának, úgy mi maradnánk szegényebbek azzal, hogy más úton járunk. A birodalmi politikaformálók részéről egy lesajnáló legyintés volna az adekvát reakció, mondván: milyen idióták vagyunk, hogy nem kívánjuk az édességet. No de nem ezt látjuk. Egyre agresszívabb követelőzésük sokkal inkább arra enged következtetni, hogy még véletlenül sem szeretnének sokszínűséget, alternatív létformákat. Talán mégsem olyan ínycsiklandó az a somlói, s a végén még a többiek sem kérnek belőle.
Bár a vallások és az ideológiák többsége tagadja (a woke-progresszió különösen), mi azért pontosan tudjuk: az ember egy önző lény. Mi több, azzal is tisztában vagyunk, hogy ebben semmi erkölcstelen nincsen; egészséges önzésünk a túlélésünk alappillére. Mindez a gyakorlatban azt eredményezi, hogy elsősorban önmagunkra és a szűk családunkra gondolunk; majd következnek a barátok és a tágabb família; a következő halmaz lehet akár a nemzet; majd végül elérkezünk a kontinenshez, sőt a teljes emberiséghez. Nincs olyan épeszű francia, német, vagy magyar, aki önként és dalolva meghalna egy ismeretlen kínaiért, vagy odaadná a vagyonát egy pakisztáninak. Ebből az alaphelyzetből számtalan dolog következik. Ezúttal képzeljük magunkat egy árvíz sújtotta falucska lakójának! A kiáradó folyó képe bejárja a világsajtót, így aztán érkeznek a segítő felajánlások bel- és külföldről egyaránt. A polgármester - aki egy külön bankszámlát nyitott az érkező pénzek fogadására - azt látja, hogy egyetlen nap leforgása alatt már kétszer annyi forrás gyűlt össze, mint amit a teljes kárrendezés és felújítás igényel. Miközben ott vagyunk mi magunk is, akiknek a háza az ártértől valamivel messzebb áll, ám igencsak ráférne némi kipofozás. A kérdés ilyenkor mindig az: tudván, hogy a valódi rászorultakat a legkevésbé sem károsítjuk, vajon beállunk-e az igénylők sorába? A kuruc-lélek többnyire igennel válaszol, még akkor is, ha a nyugati szemlélet ezt lopásnak, csalásnak nevezi; illetve korrupciónak, ha a község vezetője is tud róla, hogy még a kert végét sem érte el a víz.
Így megy ez nagyban is. Az Európai Unió számos területen nyújt felzárkóztatási forrásokat - egységes piac, digitális gazdaság, természeti erőforrások stb. -, ugyanakkor sokan érzik azt, hogy a támogatások szerkezete túlságosan kötött. Talán az adott település nem kíván már több kilátót, kalandparkot és kutyafitneszt létesíteni, ám amire valóban szükség lenne, arra képtelen forrást szerezni. Ilyenkor sokakban felmerül, hogy egy túlszámlázott kamu-projekt farvizén valósítják meg az áhított beruházást. Ez nyilvánvaló csalás, lopás, korrupció. De mit szól ehhez a kuruc lelkület? Ha a Fidesz-kormány folyamatosan adót emelne, hogy az így befolyó többletbevételekből a feudális udvartartását gazdagítsa, úgy egészen bizonyosan meg volnának számlálva a napjai. De nem ezt tapasztaljuk. Népnyúzó intézkedések helyett az adó- és járulékterhek permanens csökkentése történik, emellett családtámogatási és rezsicsökkentési intézkedéseket látunk. „Magyarország kiemelkedően jól teljesít az európai uniós források lehívásában és hasznosításában, a most záruló 2014-2020-as időszakban is a források 86 százalékát tudtuk lehívni és hasznosítani.” - állítja Navracsics Tibor, s annyiban mindenképpen igaza van, hogy ez nagyságrendekkel hatékonyabb működést mutat, mint amit a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai csapat töketlenkedése idején megfigyelhettünk. A kuruclelkű átlagmagyar manapság úgy érezheti magát, mint Robin Hood idején: a dúsgazdagoktól lenyúlt zsákmányból, ha nem is egyenlő mértékben, de azért mindenki részesül - szemben a szocialista kormányzás időszakával, amikor a korrupció csak a legszűkebb elit játéktere lehetett.
Természetesen muszáj szót ejteni az uniós források korrupt felhasználásának morális vetületéről is. Négy szempontot mindenképpen érdemes kiemelni.
- Amint fent már utaltunk rá, az uniós források megcsapolása nem a saját nemzettársaink pénztárcáját vékonyítja. Aki önmagát elsősorban európainak tekinti, s csak másodsorban magyarnak, annak ez a szempont semmit sem jelent. Aki viszont a magyarságtudatot erősebb identitáselemnek érzi az európaiságnál, az feltehetően enyhítő körülményként értékeli.
- 1944 és 1945 között a nemzeti vagyont ért károk összességében mintegy 22 milliárd (1938-as vásárlóerejű) pengő tettek ki, ez az 1938. évi nemzeti jövedelem több mint ötszöröse, a nemzeti vagyon kb. 40%-a. A német és nyilas kiszállítások, valamint a szovjet és román csapatok rekvirálásai és pusztításai következtében a harcok során keletkezett károkkal csaknem azonos értékű vagyon ment veszendőbe. Tegyük hozzá ehhez a románok 1919-es rablóhadjáratát, majd Trianont, illetve azt a tényt, hogy a második világháború után a fényességes Nyugat közreműködésével a Szovjetunió gyarmatállamává váltunk. Újabb évtizedek jöttek, amikor szabadon kirabolhatták országunkat. A komplett 20. század a magyarság kivéreztetéséről szólt; ebben Németország közvetlenül is részt vett, a többi nagyhatalom csupán asszisztált a rablásokhoz, vagy épp elfordította a fejét. Kárpótlást mindezekért sohasem kaptunk. Sokak szemében ez is enyhítő körülménynek számít, ám mi csak annyit rögzítsünk: az uniós források korrupt felhasználása - mértékét tekintve - gyenge szúnyogcsípés a minket ért történelmi károk mellett.
- Bár semmi közünk hozzá, hogy ki mire költi a pénzét, azért látjuk azt is, Nyugat-Európában milyen célokra használják az államok az adófizetőik által befizetett összegeket. Persze, nekik nincs hová felzárkózni. Már negyven éve is minden falut elért az autópálya, a nagyvárosok infrastruktúrája ugyancsak rendezett volt és amerre csak a szem ellát, kolbászból van a kerítés is. Épp ezért megrökönyödünk azon, hogy nem az adók mértékét csökkentik, inkább a harmadik világ bevándorlóit tömik segélyekkel és ingyenes, a társadalombiztosítás által finanszírozott nemátalakító műtéteket ígérnek szavazóiknak. Kis túlzással: ezeknél még az is előremutatóbb, ha Mészáros Lőrinc, Tiborcz István, vagy Ludmann Zsolt számláján landolnak e tételek, költsék bármire is.
- Ha az uniós forrásokat érintő mutyikról van szó, az Orbán-fóbiások rendszerint felveszik a talpig tisztességes lúzerek alapállását: ha nem tudjuk makulátlanul korrekten lehívni a lehetséges támogatásokat, úgy jobb, ha inkább bent hagyjuk a közös kalapban. Ez önmagában abszolút legitim álláspont, a kérdés csak az, mennyire őszinte. Vajon a feltétlen szabálykövetés a mozgatórugójuk, vagy egyszerűen csak a (bármilyen áron való) kormánybuktatást célozzák? Vajon ugyanezek az emberek felszólaltak-e Demszkyékkel és Medgyessyékkel szemben, amikor a négyes metró kapcsán az OLAF-jelentések sok milliárdos visszaélésekről számoltak be?
Az igazság az, hogy még a kuruc szó eredete sem tiszta. Egyesek szerint a török "khurudzs" kifejezésből származik, amely lázadót, felkelőt jelent. Mások a latin eredetű "cruciger" (keresztes lovag) szót jelölik meg forrásként. Szinte jelképes is mindez. Magyarként a 21. században sokan lázadónak, felkelőnek, amolyan utolsó keresztes lovagnak érezzük magunkat. Mintha nemes és nemtelen eszközeinkkel egyaránt a szabadságot, az ezeréves kultúránkat, a kereszténységet és egész Európát védelmeznénk. Kár, hogy a labanc-lelkűek ezt egészen másképp látják.