Lehet kritizálni a NER-t. Volna rá száz okunk. Onnantól kezdve azonban, amikor a jelenkort bárki az ötvenes évekhez kezdi hasonlítani, az illető azonnal búcsút is mondhat annak, hogy komolyan vegyék. A helyzet az, hogy Orbánhoz képest Gyurcsány maga az ördög, de még őt sem láttuk Rákosihoz hasonlónak. Épp ezért rém fura, hogy 13 éve folyamatosan előjön ez a nagyon beteg, totálisan alaptalan párhuzam, melynek terjesztőit soha, egyetlen percig sem érdekli a valóság, csakis a mantraszerű sulykolás. Ha elégszer elmondják, lesz egy primitív réteg, amelynek kevéssé barázdált agyába talán kitörölhetetlenül beleég az üzenet.
Most épp a blogszféra termelt ki egy újabb gyöngyszemet Amit az "ötvenes évekről" tudni kell címmel. Természetesen az átlagos olvasó már az első mondatnál tudja, mire megy ki a játék, a szerző azonban tisztában van vele, hogy egyetértő követői nem nevezhetők szellemi óriásoknak, így már a címben szereplő idézőjellel felhívja a figyelmet a történelmi dolgozat allegorikus mivoltára. De akinek még ez is kevés, az a zárómondatban végképp eligazításra lel: "Viszont ha valaki aktualitásokat, párhuzamokat talál korunkkal, ez esetben, ahogy a filmesek mondani szokták, mindennemű hasonlóság csakis a véletlen műve lehet." Rém szellemes. Mikor olvastam, úgy éreztem magam, mintha Sas Józsit és a Mikroszkóp Színpad előadásait hallgatnám. A gyengécske poén már rég lement, de azért mindig jött még három szájbarágós mondat, hogy a közönség háromnegyedét adó DK-s nyugdíjasok is megértsék a viccet... A poszt 13 pontot sorol, melyek kapcsán a szerző hasonlóságot érez Orbán és Rákosi világa közt. A valóság az, hogy még egy zsiráf és egy traktor összevetése is legalább tucatnyi közös paramétert hozna (minél periferikusabb elemeket vizsgálunk, annál többet), valahogy mégsem keverjük össze őket. Az már csak hab a tortán, hogy a 13 pont jelentős hányada is totál kamu. Ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, azt fogjuk látni, hogy Orbán és Rákosi is hord/hordott nyakkendőt; mindkettő beszél/beszélt magyarul és mindkettőjüknek két füle és némi pocakja van/volt. Nagyjából ennyi a hasonlóság; nagyon meg kéne izzadnom, ha muszáj lenne találnom még párat.
Kezdjük a lényeggel: Magyarország napjainkban egy működő demokrácia. Léteznek szabad választások, épp tavaly tartottunk egyet. Szólás és sajtószabadság jellemzi e térséget (ami jelenleg ritka adottság a nyugati civilizáción belül); az RTL, a Népszava, a Telex, a 444, a 24.hu, a Mérce, a Partizán azt mond és azt ír, amit csak akar. Minden állampolgár biztonságban tudhatja a vagyonát és szabadon vállalkozhat. Az Andrássy út 60-ban ma már múzeum áll; rendőrállamnak nyoma sincsen. És ha valakinek még ezek után sem elég oxigéndús a szabadság levegője, minden további nélkül átlépheti a határt és elköltözhet bárhová. Ezek olyan markáns szempontok; olyan égbekiáltó különbségek a Rákosi-korszakhoz képest, hogy találhatnánk akár háromszáz hasonlóságot is, józan ember akkor sem keverné össze a kettőt.
Mindezek után lássuk azt a 13 pontot, melyet Tamáspatrik kolléga kínkeservvel összetákolt az ötvenes évek és a jelenkor közti - csupán a fejében létező - hasonlóságot alátámasztandó.
1. SZEMÉLYI KULTUSZ - Legyünk őszinték, ebben azért van némi igazságmorzsa. Engem például a hideg kiráz attól, ahogyan a jobbos újságírók többsége beszél Orbánról. És nem csak arról van szó, hogy bármit is nyilatkozik a kormányfő, mindenre elismerően bólogatnak. Az legalább annyira zavaró, hogy szinte kivétel nélkül "miniszterelnök úr"-ként hivatkoznak rá, mintha valamiféle megbocsáthatatlan tiszteletlenséget követnének el, ha elhagynák az "úr" szócskát, melyet egyébként is csak megszólításkor alkalmazunk. Ezen túlmenően azonban nem sok jelét látom a személyi kultusznak. Az állami intézményekben nem találni Orbán-freskókat; a költők nem zengenek dicsőítő verseket; s a kamera is csak pár másodpercre csípi el a főnököt a meccs szünetében, sokkal inkább Szoboszlait keresi, joggal.
2. FORMÁLIS PARLAMENT, 3. EGYPÁRTRENDSZER - Ahogy fent már esett róla szó, hazánkban számtalan párt működik, melyek mindegyike szabadon megmérettetheti magát a választásokon. (Épp a napokban bontott zászlót Vona Gábor új formációja, a Második Reformkor Párt. Bárki követheti példáját, alapíthat új szervezetet.) Egészen biztosan nem Orbán tehet róla, hogy a magyar ellenzék 13 éve képtelen felmutatni értékelhető alternatívát. Se programjuk, se vezetőjük. Ha minden az O1G-s dacból táplálkozik; ha nincsenek konstruktív javaslatok; ha az ellenzék zsigerből elutasít mindent, amit a kormány képvisel (még azokat a jóléti intézkedéseket is, amelyekkel elvben egyetért), úgy a jövőben is marad majd a kétharmad, s a formális parlamenti működés. No de a Fidesz dominanciáját Rákosi rémuralmához hasonlítani olyan nonszensz, mintha azt mondanánk: a korrupt bíró végig nekünk fújt a szerbek ellen és látványosan elcsalta a meccset.
4. PROPAGANDA, 5. A KULTÚRA ELFOGLALÁSA - A mémek háborúja zajlik, mióta világ a világ. Az RTL híradója kéjes csámcsogással közöl minden negatív hírt; pont ugyanazt a propagandát folytatják, mint amit a kormányoldal, csak épp ellenkező előjellel. Érdemes megnézni az MTA, a színházak, az egyetemek világát - a kultúrharc terén a nemzeti oldal aligha áll nyerésre. Hol van ez a Rákosi-korszakhoz képest, ahol mindenki kötelezően ugyanazt a nótát fújta?
6. AZ ÁLLAM FELSŐFOKON - Talán a legjogosabb pont. "Az állam mindenbe bedugta a szőrös mancsát, mindenhol ott volt." Ez valódi probléma ma is, még akkor is, ha a központi hatalom az átlagpolgár életébe fikarcnyit sem szól bele. "A magántulajdont fokozatosan felszámolták" - írja a szerző az ötvenes évek kapcsán. Nyilvánvaló, hogy ennek jeleit még elvétve sem tapasztaljuk.
7. BÉKETÁBOR - Magyarország kormánya azok közé tartozik, amelyek az orosz-ukrán konfliktus kapcsán a békét szorgalmazzák. Ennek - mely az egyetlen erkölcsileg helyes álláspont -, nem sok köze van az egykori szocialista béketáborhoz, amely béna frázis volt csupán, minden tartalom nélkül.
8. HARCI RIGMUSOK ÉS HÁBORÚS LOGIKÁK - Rákosiék a kulákokat, a szabotőröket, az imperialista ügynököket nevezték ellenségnek - függetlenül attól, hogy ártalmasak voltak-e, illetve léteztek-e egyáltalán -, igyekezve úgy csatornázni a népharagot, hogy annak célpontja ne a politikai vezetés legyen. Ezt a technikát kétségkívül Orbán is alkalmazza, nem is sikertelenül. A kérdés csak az, hogy a hatalom birtokosai önkényesen, a saját fantáziájukra támaszkodva festik-e meg az ördögi karaktereket, avagy az érintettek nagyon is rászolgálnak az indulatra. Soros György neve a világ nagyobbik részén szitokszónak számít, aligha a Fidesz-kormánynak köszönheti démonizáltságát. Brüsszel ugyancsak megdolgozik a kritikáért: inkompetencia, erőszakosság, korrupció, maffiaszerű működés és a jogi keretek lábbal tiprása jellemzi az EU vezető bürokratáit. Nem nehéz megvetést érezni egy ilyen koszfészekkel szemben.
9. RATKÓ-GYEREKEK, ABORTUSZ BETILTÁSA - Magyarország abortusz-szabályozása évtizedek óta kifejezetten liberális, ezen a szívhang-rendelet sem változtatott semmit. Az a kormányzati szándék, amely a demográfiai hanyatlás megállítását célozza, aligha kifogásolható. Ráadásul az eszközök többsége is támogatható; a gyerekek után járó adókedvezmények minden tekintetben jobb rendelkezések, mint a családi pótlék intézménye.
10. FOCI, ÉS ÁLTALÁBAN AZ ÉLSPORT KIEMELT SZEREPE - Meglehetősen összetett kérdés. A focit csaknem mindenki szereti. Ha bármely miniszterelnök-jelölt azzal indítaná a kampányát, hogy őt speciel hidegen hagyja a futball, azonnal 2-3%-os hátránnyal számolhatna. Muszáj leszögezni: a sporthoz való pozitív hozzáállással alapvetően semmi baj sincs. A hazai, teltházas meccsek különösen felemelőek; amikor hatvanezren együtt éneklik a himnuszt, attól csak a balliberálisok vannak rosszul. (Már ezért megéri stadionokat építeni...) A közelmúlt nagy eseménye, az atlétikai VB is szenzációsan sikerült, igazán kár lett volna kihagyni. Az egyetlen, ami megkérdőjelezhető, hogy a kormányzatnak kell-e költenie az élsportra, vagy legalábbis hogy kell-e ennyit.
11. EGZISZTENCIÁLIS ELLEHETETLENÍTÉS - "Az állampolgár helyzete nagyban függött attól, hogy mennyire illett bele a rendszerbe. A származás is sokat nyomott a latban, a rendszer azokat részesítette előnyben, akik ideológiailag könnyebben meggyőzhetőnek tűntek." Ilyenről ma szó sincs, nem is lehet. Igaz, hogy manapság is több a közalkalmazott, mint amennyi egészséges volna, mindazonáltal a polgárok többségének egzisztenciáját a központi hatalom ténykedése a legkevésbé sem érinti.
12. BARÁTAINK - "A legvéreskezűbb diktátorok, Sztálin és Mao által vezetett országokról van szó, mint akkori legfőbb szövetségeseinkről, akik ellent tudtak állni az imperialista és gonosz Amerikának." Fura, ha a mai magyar külpolitikát bárki ilyennek látja. Soha ennyi befektetés nem érkezett még hazánkba, mint manapság, s természetesen nem Észak-Korea és Venezuela a fő partnereink, de még csak nem is Oroszország. Magyarország CPAC konferenciáknak ad otthont; Orbán és Trump kifejezetten jó viszonyt ápolnak. Pech, hogy az Egyesült Államok élén épp demokrata marionett bábu áll, de ez még változhat a jövőben.
13. KONCEPCIÓS PEREK - "Az ilyen perekben az ítélet előbb készült el mint a vádirat, a tárgyalások előre legyártott forgatókönyvek alapján zajlottak, a cél a rendszer potenciális ellenségeinek likvidálása és megfélemlítése volt. A bíróságok nagy politikai nyomás alatt álltak bizonyos esetekben." Valóban így nézett ki a Rákosi-korszak, manapság ilyet még nyomokban sem látunk; a kormányzatnak gyakorlatilag semmi ráhatása sincs a bíróság működésére. Ez így helyes, ettől persze még bosszankodunk az ítéleteken. A Tranzit fesztiválon Márki-Zay Péter számonkérte Gulyás Gergelyt, hogy miért van Kaleta Gábor szabadlábon. A kancelláriaminiszter csak széttárta a karját: MZP tényleg azt várja, hogy a kabinet nyomást gyakoroljon a független bíróságra??
Lássuk csak: a szerző összeszedett 13 jellemző vonást a Rákosi korszakból. Ezek egy része önmagában véve pozitív (gyermekvállalás, sport, foci); egy része negatív, de semmi köze a NER világához (egypártrendszer, egzisztenciális ellehetetlenítés, koncepciós perek); egy része pedig szükséges velejárója mindenféle politikai rendszernek (marketingkommunikáció, kultúrharc). Alig maradt bármi, amit valós és jogos kritikaként könyvelhetnénk el a jelenkorra nézvést.
