Új idők kezdődnek a járvány után - hirdetik oly sokan. Maga Ferenc pápa is hasonlóképpen ír húsvét vasárnapi, a társadalom peremén élőknek címzett levelében. Tudjuk: senki sem elégedett maradéktalanul a megtapasztalható valósággal. Érthető, hogy ki-ki olyan új világot vizionál, mely személyes vágyaihoz a lehető legközelebb áll. Még akkor is, ha semmi sem indokolja az áhított változásokat. Még akkor is, ha a megfogalmazott ábrándok csak egészen érintőlegesen kapcsolódnak a koronavírus okozta helyzethez. Még akkor is, ha ezek az elképzelések gyakran egymással szöges ellentétben állnak.

A katolikus egyházfő így fogalmaz: "Bízom benne, hogy ez a veszélyhelyzet megszabadít bennünket a robotpilóta üzemmódtól, felrázza álmos lelkiismeretünket, s olyan humán és ökológiai megtérést eredményezhet, amely véget vet a pénz bálványimádatának, helyette az emberi élet és méltóság kerülhet a fő helyre." Pazar és jól csengő mondat, de vajon mit jelent ez a gyakorlatban? Ferenc pápa a "három T" fontosságát említi: Trabajo, Tierra, Techno, vagyis munka, otthon és élelemgazdálkodás, ám egy árva szót sem szól arról, hogy milyen út vezet mindezekhez. "Eljöhetett az ideje az egyetemes alapjövedelem átgondolásának." Ez már egy konkrét, mi több, egyházfőtől szokatlanul konkrét elképzelés. Ezzel sikerült is tematizálnia a közvéleményt: az elmúlt héten sokan újra elővették a fiókból ezt a már-már porlepte dossziét, és ismételten a garantált alapjövedelemről kezdtek elmélkedni. Politikusok, közgazdászok, újságírók közölték álláspontjukat a téma kapcsán, többnyire megmaradva a lehető leggyermekibb szinten. Számomra egészen döbbenetes, amikor egy ilyen horderejű kérdésről komoly emberek képesek úgy nyilatkozni, hogy csakis a napos oldalt feszegetik. Mintha az lenne a feladat, hogy kielemezzük, miféle előnyökkel járna, ha a városi szökőkutak 18 éves Chivas Regalt lövellnének az égre, esetleg a mesebeli terülj-terülj asztalkám áldásait kellene ecsetelni. Egy pápától még csak-csak elnézhető, hogy felelőtlenül dobálózik jól csengő frázisokkal, azonban a nyomában megszólaló szakértőktől már elvárható volna, hogy igyekezzenek a kulisszák mögé is bepillantani. A becsületesebbje azért annyit megjegyez, hogy komoly költségvetési tételről volna szó és markáns szerkezetátalakítást igényelne, ennél tovább azonban nemigen mennek. Mi azért annyit tegyünk meg, hogy - a hazai viszonyokat tekintve - egy gyors fejszámolást elvégzünk. Ha minden magyar állampolgár havi 100.000 forint garantált alapjövedelemben részesülne, az éves szinten 11.728 milliárd forintos kiadást jelentene. Ez a 2020-ra tervezett költségvetés bevételi oldalának 54,7%-a. Érezzük, látjuk: valami brutális összeg. Mennyire kellene megfejni a legtehetősebbeket ennek előteremtéséhez? Annyira, hogy abba a többség valószínűleg simán bele is roppanna. No de ilyen apróságokkal minek is törődnénk? Arról se feledkezzünk meg, hogy a vállalkozásokat egy ilyen intézkedés duplán sújtaná. Nem elég, hogy irgalmatlan adóterheket kellene elszenvedniük, még azzal is számolniuk kellene, hogy a munkaerő költsége ezzel párhuzamosan az egekig emelkedne. (Hiszen ha mindenfajta teljesítmény nélkül is érkezik a bankszámlára egy százas, úgy elég erős érvek kellenek a munkába álláshoz.) És akkor még a kérdés morális vetülete napirendre sem került.

"Versengő, individualista, lehengerlő termelési és fogyasztási ritmust diktáló, extravagáns luxust és kevesek számára aránytalan nyereséget hozó civilizációnknak visszább kell váltania, újra kell terveznie és meg kell újítania önmagát." Az egyházfő szavai rém hangzatosak, de valójában mit ért újratervezés alatt? Pár mondattal korábban még alapjövedelemről beszél, amely elképesztő mértékben megterhelné a világ összes költségvetését. Ez hogyan fér össze azzal, hogy "visszább kell váltani"? Ám még ez a paradoxon a legkisebb probléma. Ferenc pápának és rajta kívül a bolygó minden vörös lelkű álmodozójának azt kellene megértenie, hogy világunk alapvetően kétféle alapelv szerint működhet. Az egyik az erőszak útja. Amikor gátakat és akadályokat emelünk mások elé; korlátozó és tiltó törvényeket hozunk a szabad önmegvalósítás és gyarapodás ellenében. A másik a természet, az evolúció, a szabadság útja. Amikor nem kívánunk Istent játszani. Amikor senkinek sem tiltunk semmit, amivel nem árt másnak. Amikor engedjük, hogy mindenki szabadon kiteljesedjen az általa választott területen. Ez utóbbi mérhetetlenül gazdagabb világot eredményez minden tekintetben, de nem lehetünk álszentek: ezt a berendezkedési formát mindig is az individualista megközelítés és versengés jellemzi majd. A szabadság elképesztő lehetőségeket rejt magában, de a szeretetet, az empátiát és az altruizmust nem teremti meg automatikusan. Bizonyára az egyházfő sem hisz abban, hogy ezek erőszakkal a felszínre hozhatók. Megfelelő bölcsesség birtokában e tételeket kihúzná a társadalmi problémák listájáról és átemelné az egyéni jellemkérdések körébe.

Az erősen balos Ferenc pápa mellett a konzervatívok is új világról papolnak. Az nem állapot - mondják - hogy ki vagyunk szolgáltatva Kínának vagy bármelyik másik országnak. Mintha az lenne a természetes, hogy minden időpillanatban felkészülten állnánk bármiféle katasztrófahelyzetre, maszkok, lélegeztetőgépek, szkafanderek és atombunkerek ezreivel. Abban természetesen igazuk van, hogy egy bezárkózó, önellátó országot talán kevésbé ér el a járvány, s bizonyosan kevésbé visel meg gazdasági tekintetben. Csakhogy ez a legkevésbé sem alternatíva. Diane Holdorf, a WBCSD (Üzleti Világtanács a Fenntartható Fejlődésért) egyik igazgatója így véli: "Biztos vagyok abban, hogy komoly változások lesznek, le fognak rövidülni az ellátási láncok, jelentősen meg fog nőni a helyi beszállítók szerepe, és új elvek alapján fogják optimalizálni a folyamatokat." Már épp kezdenénk meglátásán eltöprengeni, amikor a következő, erősen vágyvezérelt mondatával agyoncsapja az egészet: "A mostani helyzet sorsdöntő lesz abban a tekintetben is, hogy merre halad tovább a kapitalizmus. Valószínűleg erősödni fog az a felfogás, amely szerint a cégek fő feladata nem a profitmaximalizálás, hanem az összes társadalmi szereplő érdekeinek a figyelembe vétele, azaz teret nyer majd a stakeholder kapitalizmus ideológiája." Megmosolyogtató gondolat. Képzeljük el, ahogy egy nagyvállalat vezérigazgatója a részvényesek éves közgyűlésén belekezd: "Az idén úgy döntöttünk, hogy nem a profitmaximalizálást tekintjük fő feladatunknak..." Azt kell látni, hogy ami alapelv szintjén jó és értékes volt a koronavírus megjelenése előtt, az jó és értékes lesz utána is. Egy rövid ideig alkalmazkodunk ugyan a megváltozott körülményekhez, ám a járvány lecsengését követően minden a visszarendeződés mellett szól majd. Szabad környezetben a világgazdaságot is az evolúció formálja, igen hasonlóan a biológiából ismert szelekciós folyamatokhoz. A piac kérlelhetetlen módon mindig a hatékonyságot keresi. Ha nem állítunk mesterséges akadályokat, úgy a termelők mindig meg fogják találni a legproduktívabb technológiát, a legolcsóbb munkaerőt és alapanyagokat. A kereskedők rá fognak lelni a legjobb ár/érték arányú termékekre, valamint a leggazdaságosabb szállítási és raktározási megoldásokra. (Ez ugyanúgy igaz pandémia előtt, alatt és után is.) Mindez két jól érzékelhető hatással jár: egyfelől a fogyasztói árak folyamatos csökkenését eredményezi, mely a tömegek jólétét semmihez sem foghatóan emeli; másrészt egyre komplexebb rendszereket formál, melynek résztvevői egyre inkább kiszolgáltatottak egymásnak. Lehet nyavalyogni azon, hogy ezek az összetett együttműködési láncok sérülékenyek. Valóban azok. Ahogyan a rém bonyolult felépítésű homo sapiens is ezerféle betegséggel és egyéb problémával küzdhet, szemben egy vírussal, mely egyszerűségénél fogva kevesebb szenzitív ponttal bír. Viszont ez az egyetlen szempont, amely az utóbbi mellett szól.  Egyikünk sem cserélné el ember-mivoltát egy víruséval. Ha létezne olyan kormányzat, mely a pandémia elmúltával továbbra is a bezárkózást szorgalmazná, annak egyetlen eredménye az lenne, hogy polgárai menthetetlenül elindulnának az elszegényedés útján.

S hogy miféle prognózisokkal találkozhatunk még?

• Barabási Albert-László, a világhírű fizikus így ír: "A vírus állandóan a nyomunkban fog ólálkodni. Sután fogsz majd kezet, ha egyáltalán, és nem öleled át a rég látott barátod." Ez a nyomasztó kép a vakcina nélküli forgatókönyv sajátja. Alig hiszem, hogy ez az állapot pár hónapnál tovább tartana. Akár lesz védőoltás, akár nem - a tudomány mai szintjén szinte kizárt az utóbbi -, évezredek ösztöneit és évszázadok szokásait nem fogjuk magunk mögött hagyni. Hosszútávon lehetetlen úgy létezni, hogy leprásként tekintünk a másikra.
• Sokan a távmunka és a távgyógyítás előretörését említik a legfontosabb hatások között, azonban ezek kapcsán a járvány legfeljebb a katalizátor szerepét tölti be; normál körülmények közt előbb-utóbb ugyanezekkel a folyamatokkal találkoznánk. Hasonló a helyzet az elektronikus számlázással: az utolsó dinoszauruszok, akik eleddig kézi számlatömböt használtak, a napokban végre megérkeznek a 21. századba, ami idővel egyébként is megtörtént volna.
• A Fidesz holdudvarába tartozók rendszerint az Európai Unió posztkoronális sorsáról elmélkednek, mondván: a járvány a független nemzetállamok szövetségének irányába tereli a jövőt, szemben az Európai Egyesült Államok víziójával. Látnok legyen a talpán, aki ezt ma pontosan tudni véli, ám akárhogy is lesz, egyik verzió sem jelent változást a pandémia előtti időkhöz képest, hiszen e kérdés mentén eleddig még soha semmiféle döntés nem született.
• Peter T. Coleman, a Columbia Egyetem pszichológiai professzora szerint a vírus, a közös ellenség egységet teremt, így a világjárvány után búcsút inthetünk a kétpólusú, a társadalmat erősen megosztó amerikai politikai modellnek, amelyet számos más ország - köztük hazánk is - átvett. Alig hiszem, hogy ez az elképzelés több volna naiv álmodozásnál.
• A legfigyelemreméltóbb talán Yuval Noah Harari izraeli történész jövendölése, mely a Financial Times hasábjain látott napvilágot. Ahogyan tőle már megszokhattuk, ezúttal is a technológiára fókuszál: "Ha nem vigyázunk, a járvány fontos vízválasztó lehet a megfigyelés történetében, nem is csak azért, mert mindennapossá teheti a tömeges megfigyelési eszközök használatát az ilyesmiket eddig elutasító országokban, hanem azért is, mert drámai váltást jelenthet 'bőr feletti' helyett ’bőr alatti’ megfigyelőeszközökre.” – figyelmeztet a szerző, Kínát hozva például. „Eddig, ha az ujjad az okostelefonod képernyőjéhez ért és egy linkre kattintott, a kormány arra volt kíváncsi, pontosan mire is klikkelt az ujjad. A koronavírussal azonban az érdeklődés tárgya megváltozik. A kormányt most az ujjad hőmérséklete és a bőröd alatti vérnyomás érdekli.” Harari felvetése izgalmas és meglátásom szerint kifejezetten reális is. Csakhogy ezek a folyamatok a technika fejlődésével, a mesterséges intelligencia térnyerésével a járványtól tökéletesen függetlenül is végbemennének.

Nem állítom, hogy a jelenleginél jobb világ nem is létezhetne. Nagyon is létezhet, mi több, hitem szerint mindannyiunknak az volna a dolga, hogy ennek megteremtésén ügyködjön. Ám ha visszatekintünk a különböző történelmi korokra, egy tapasztalást feltétlenül leszűrhetünk: a jólét, a gazdagság, a virágzó kultúra mindig mindenütt a szabad társadalmakat jellemezte. Minél erőszakosabban telepszik rá a hatalom a polgárokra, minél magasabb sarcot vet ki, minél több korlátot állít, annál nagyobb nyomorba taszítja a népet. Ferenc pápa a járvány utáni időket illetően egy olyan világot sürget, mely sosem látott mértékű adóterhekkel működne. Józan választópolgár ilyet aligha támogatna. A konzervatív bezárkózás ugyancsak nem valósulhat meg önkéntes alapon. A magam részéről azt gondolom: hacsak valakinél nem gurul el a gyógyszer, úgy a koronavírus utáni idők szinte pontosan ugyanolyanok lesznek, mint az azt megelőzőek. A kérdés csupán az, hogy mikor áll vissza a világ a megszokott kerékvágásba.

Alig pár száz évvel ezelőtt még minden furcsaságban Isten közvetlen megnyilvánulását láttuk. Azóta egy-két titokról lehullott a lepel, s ma már nem a haragvó Teremtőt emlegetjük, ha villámlik, ha vulkánkitörést észlelünk, vagy ha hurrikánok járnak pusztító táncot az óceánok partvidékén. Ma már hangosan röhögünk az olyan bölcsességen, mely szerint a jógázás démonokat idéz; vagy hogy a gyermek homoszexualitását a vele állapotos anyjával való anális együttlét okozza. Ezeket pont annyira vesszük komolyan, mint a tudást, mely szerint a földrengés is megelőzhető birkavesével. Ahhoz azonban talán még mindig nem vagyunk elég felvilágosultak, hogy egy számunkra vadonatúj jelenséggel ne azonnal a Mindenhatónál kopogtassunk. Amikor annak idején az AIDS felütötte a fejét, az összevont szemöldökű prédikátorok azonnal mennydörögni kezdtek Isten büntetéséről, melyet a szexuális szabadosság miatt küldött ránk. Ez akármilyen primitív és ostoba gondolat is, a kór terjedését és az érintetteket tekintve legalább volt benne némi logika. A koronavírus kapcsán mit mondhatnánk? Miért büntet minket az Ég? A személyes találkozásainkért? A legártatlanabb fizikai érintkezéseinkért? Avagy az áldozatokból kiindulva: az öregségért? A legyengült immunrendszerünkért? Bevallom, a legkevésbé sem értem azokat, akik manapság is a Teremtő dühkitörését látják a járvány hátterében.

Mostanság tucatjával készülnek az olyan kisfilmek, videók, mémek, amelyek - kimondva, vagy kimondatlanul - a koronavírust az ember környezetpusztító tevékenységére adott természeti válaszreakcióként tüntetik fel. Hiszen láthatjuk: most leállt a világ, nem rajzolnak csíkot a repülők a fejünk felett, minden lecsendesedett, lassan még a nagyvárosi levegő is tisztulni kezd. Mindez nem lehet a puszta véletlen műve, mondják. Csupán arról feledkeznek el, hogy totál fordítva ülnek a lovon. A következményekből kívánják levezetni a kiváltó okot. Mintha egy infarktusról volna szó, mely végre ágynyugalomra kényszeríti a túlpörgött üzletembert. Csakhogy amíg a stressz és a szívroham között nyilvánvaló a kapcsolat, úgy a klímakatasztrófa és a jelen világjárvány között ilyen összefüggésről nem tudunk. A hiányzó láncszemet kétféle módon pótolhatjuk. Az első lehetőség szerint találunk arra utaló jeleket, hogy az új koronavírus megjelenéséhez a bolygó jelen állapota biztosítja az igazán megfelelő peremfeltételeket. Ez elég valószínűtlen, hiszen az elmúlt évtizedek során még 1 Celsius fokot sem emelkedett a Föld átlaghőmérséklete, s egyéb klímaparamétereket sem ismerünk, melyek markáns változást mutatnának. (Erre alapozva korábban bármikor ugyanígy megjelenhetett volna.) A másik verzió tudatos, transzcendens beavatkozást, vagyis isteni akaratot feltételez. Ennek kapcsán sem leszek könnyen meggyőzhető, s nem csupán a bizonyíthatatlansága miatt.

Egyes apácarendekben még 100-150 évvel ezelőtt is nagy divatja volt annak, hogy a nővérek komoly bizniszbe bocsátkoztak a Teremtővel. Feltételezve, hogy Isten meg akarja leckéztetni a bűnösöket, önmagukat ajánlották fel áldozatul. Amikor aztán valamelyikük látványosan megbetegedett, úgy találták: Isten meghallgatta imáikat, s elfogadta, hogy ők szenvedjenek mások helyett. Ebben az őrületben nem a mazochizmus, az értelmetlen mártíromság az igazán visszatetsző. Nem is az a lehetőség, hogy akár még tevékeny előidézői is lehettek a kórnak, amennyiben elfogadjuk az elme teremtő hatalmát. Hanem a leginkább az, hogy egy olyan Istent imádtak, amelyik ilyen mocsokságokra képes. A humanisták, a misztikusok, s valójában minden hívő, akinek helyén van a szíve, élből visszautasít mindenféle haragvó-büntető istenképet. Nem is tűnik igazán logikusnak, hogy egy olyan Mindenhatóban higgyünk, aki - betegséggel, járvánnyal, vagy bármi egyéb katasztrófával - büntetni kívánja az emberiséget. Mivel tudományos tapasztalásaink nemigen lehetnek, Isten dolgában muszáj a puszta fantáziánkra hagyatkoznunk. Ahogy mondani szokás: megteremtjük saját képünkre és hasonlatosságára. Vajon miféle pusztító lélekkel bír az a hívő, aki egy koronavírussal, vagy egyéb szörnyűségekkel operáló Mindenhatót vizionál, s ehhez a képhez igazítja a saját erkölcseit?

Talán még a pusztító léleknél is rosszabb a korlátolt elme, s a vallásos vakhit futószalagon szállítja az ilyet. Ha Isten valóban létezik, valószínűleg csak kapkodja a fejét, hogy micsoda ostobaságokat követnek el a nevében. A katolikus egyház hosszú időn keresztül kifejezetten tiltotta a halott test felnyitását (Leonardo is csak titokban, éjszakánként, földalatti kamrájában boncolhatott). Ilyen körülmények közt az orvoslásnak esélye sem lehetett olyan tudás megszerzésére, mely a járványok megfékezését segítette volna. De felesleges is az időutazás. Gondoljunk csak Bangladesre, ahol március derekán közel huszonötezren gyűltek össze, hogy közösen imádkozzanak a koronavírus-járvány első halálos áldozatának lelki üdvéért... Pakisztán még április elején sem zárta le a mecseteket. Hasonló a helyzet Izraelben, ahol Tel-Aviv egyik elővárosában, a kétszázezer lelket számláló, ulraortodox Bné Brakban alakulhat ki a járvány gócpontja, tekintve, hogy többség ragaszkodik a közösségi imához, s hogy elkerülje a karantént, inkább nem is tesztelteti magát. Egyes számítások szerint e helyütt akár 38% is lehet a fertőzöttek aránya. Ám ez még mindig csak az ostobaságról szól. A Muszlim Testvériség nevű szervezet kifejezetten arra szólítja fel fertőzött híveit, hogy terjesszék a vírust a hitetlenek között. "Bárki is van közöttetek, aki influenzás, lázas vagy megfázott, sétáljon be a rendőrségre, vagy az ügyészi hivatalba, vagy a bíróságra. Ha katona vagy, akkor lépj be a védelmi minisztériumba és rázz kezet a katonaság és a rendőrség összes tábornokával!" - szólítja hittársait videóüzenetében a New Yorkban élő, egyiptomi származású Baghat Saber. Lehet tehát azzal a frázissal dobálózni, hogy a koronavírus Isten büntetése, de jól látszik, hogy a Mindenhatónak ehhez vajmi kevés köze van, legfeljebb annyi, hogy az ostobák és az aljasok a neve mögé rejtőznek, mint ahogy mindig is tették a történelem során.

Meir Mazuz ortodox rabbi szerint Isten egészen konkrétan a melegfelvonulások miatt szabadította a járványt az emberiségre. Ugyanezt állítja Izrael egészségügyi minisztere, Jaakov Litzman is, aki a sors fintoraként maga is megfertőződött. Az al-Kaida és az ISIS propagandistái szerint a koronavírus Allah legkisebb katonája, s a nyugati civilizáció megbüntetésére jött létre. Figyelembe véve, hogy a muszlim hívők között is tömeges a megbetegedés, ezt a verziót is nyugodtan ejthetjük. Amint fent már említettük, ez a gondolkodásmód - egészen a legutóbbi korokig - a kereszténységtől sem volt idegen. Idézzük csak fel a Himnusz szövegét: "Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben". Ha van valami, ami reményre adhat okot, az a jelen katolikus megközelítése: a pápa és minden nyilatkozó egyházi főméltóság egyértelműen nemet mond e középkori szemléletre. Isten szereti az embert, s nem kívánja büntetni, pláne nem súlyos járvánnyal - állítják egybehangzóan. Szívmelengető lehetőségnek látom, hogy kétezer év bukdácsolás után talán mégiscsak visszatérnek a jézusi tanításhoz. Ámen, ámen és megint csak ámen.

Amikor csütörtökön azt olvastam az Indexen, hogy 300 ezer forintos bírságot szabtak ki egy piaci hentesre, csak mert túl vastagon fogott a ceruzája, először azt hittem, rosszul látok. A következő reakcióm rögtön az volt, hogy biztos valami félreértésről, vagy újságírói fogásról van szó. Mint ahogy a 25 évesen elhunyt, koronavírussal fertőzött magyar srácról is csak később derült ki, hogy halálát valójában motorbaleset okozta. Ezúttal azonban nem ez a helyzet, nincs semmi kamu. Az Innovációs és Technológiai Minisztérium honlapján is pontosan ugyanez a hír olvasható. Mérhetetlenül fel vagyok háborodva.

Hetek, sőt valójában évek óta megy az ellenzéki siránkozás, hogy Orbán diktatúrát épít. Jómagam mindezt egészen eddig a pillanatig szimpla hisztinek minősítettem. No nem azért, mert a kormány minden lépésére örömujjongásban törtem ki, sokkal inkább azért, mert az alapvető szabadságjogaimat egy percig sem láttam veszélyben. Ám ez most nagyon durva húzás. Természetesen létezik olyan, hogy tisztességtelen piaci magatartás, és azzal sincs különösebb bajom, ha az állam a fogyasztók védelmében fellép az ilyen ellen. Maga az ár azonban SOHA NEM LEHET TISZTESSÉGTELEN. Még akkor sem, ha szemérmetlenül magas. Még akkor sem, ha a most megtapasztalt szemléletmód nem új keletű és nem is magyar sajátosság, hanem az egész Európai Uniót jellemzi, mégpedig egészen a kezdetektől. (Az EU alapokmányának 82. cikkelye kifejezetten tiltja az "unfair" árak alkalmazását, jelentsen is ez bármit.) Akárhogy is: ez az attitűd lábbal tiprása a szabad piacnak, s mint ilyen, mélyen erkölcstelen. A magyar kormány számos európai elképzelésre könnyedén mond nemet, sok esetben abszolút helyesen. Miért pont ehhez a vérlázítóan immorális elvhez kell tűzzel-vassal ragaszkodnia? 

Az EXTRAPROFIT kifejezés a kommunista terminológia része. Marx használta először e szót, melynek legfontosabb jellemzője, hogy közgazdaságtani aspektusból tökéletesen értelmezhetetlen. Mint tudjuk: a profit az a kockázati prémium, amellyel a vevők megjutalmazzák az eladókat, jelezve, hogy számukra értéket nyújtottak. Kompetitív környezetben a magasabb profit mindig annak a jele, hogy az adott vállalkozó jobban szolgálta a vásárlóit, mint versenytársai. A határ természetesen a csillagos ég. Pontosan érezzük: képtelenség meghúzni azt a limitet, amely alatt normál profitról és elfogadható árról; míg felette extraprofitról és tisztességtelen árképzésről beszélhetnénk. Ám ez nem csupán lehetetlen, de értelmetlen is. Az árplafon minden esetben kontraproduktív,  ahogyan erre rövidesen ki is térünk. Mindenesetre fontos újfent leszögezni: az extraprofit fogalma nem közgazdaságtani elem, hanem kizárólag politikai kommunikációs panel.

Amennyiben a kedves Olvasót mindeddig nem sikerült meggyőznöm, s továbbra is szívmelengetőnek találja, hogy a kormányzat bírságolással igyekszik letörni az árakat, érdemes lenne elgondolkodnia azon, hová vezethet ennek az elvnek a következetes, széles körű alkalmazása. Ha komolyan vesszük azt az őrültséget, hogy létezik definiálhatóan tisztességes ár, akkor innentől kezdve mindannyiunknak nagyon résen kell lennie. Első osztályú éttermet nyitni mostantól rém felelőtlen volna, hiszen miként magyaráznánk, hogy drágábbak vagyunk a két sarokkal odébb üzemelő kifőzdénél? Továbbá: hogyan tudnánk eladni lakásunkat vagy autónkat anélkül, hogy hatósági büntetéstől rettegnénk túlzó árigényünk miatt? S ha egy állásinterjúra megyünk, nem kell-e tartani attól, hogy csuklónkon rövidesen kattan a bilincs, csak mert az átlagosnál nagyobb fizetésre tartunk igényt? Vegyük észre, hogy ez totális elmebaj, abszolút erkölcsi nonszensz! Jahve, Allah, Zeusz és Odin együtt sem dönthetnek arról, hogy jómagam mennyiért kínálom a csirkehúst, az ingatlanomat, vagy épp a napi nyolc munkaórámat. Ha bárhol, bármikor kirívóan, felháborítóan magas árakkal találkozunk - és nem ritka az ilyen, gondoljunk csak a fesztiválokra, a luxusszállodákra, a felkapott üdülőhelyekre - egyetlen etikus reakciónk lehet csupán: nem vásárolunk az adott helyen. Esetleg megkérdezhetjük: "volt már olyan ütődött, aki vett itt bármit is?" De ennyi. Viszont megbüntetni azt, aki drágán adja a portékáját??? Ez pont olyan, mintha joggal megpofozhatnánk minden egyes nőt, aki nem hajlandó azonnal ágyba bújni velünk.

Eddig az erkölcsi prédikáció, most lássuk a gyakorlatot! Tegyük fel, hogy egész Budapesten ez az egy szerencsétlen hentes kínálja csillagászati áron a termékét! Zavar ez bárkit is? Sétálunk tíz métert és a másik húspultnál megvesszük a csirkemellfilét feleannyiért. Ha mindenki így tesz, előbb-utóbb emberünk is kénytelen lesz engedni az árból, avagy beérni a betegesen sznob vevőkkel, akiknek kéjes örömöt okoz, ha méregdrágán vásárolhatnak. Ebben az esetben tökéletesen felesleges a büntetés, avagy az árplafon alkalmazása. Most vizsgáljuk meg azt az esetet, amikor nem elszigetelt jelenségről van szó, hanem általános drágulást tapasztalunk a teljes húsfronton! Mit fog ez jelenteni számunkra? Vagy azt, hogy csökkent az elérhető kínálat, vagy azt, hogy a fogyasztók többet akarnak. Az áremelkedés mindig tökéletes jelzés a termelők számára: ez a terület az, amivel érdemes foglalkozni. Pillanatokon belül ide irányul a figyelem, a tőke, a munka, a kreatív energia, s rövidesen ki sem látszunk a sok csirkehúsból. Ehhez képest mi történik, ha a kormány bírságokkal, vagy hatósági ár bevezetésével igyekszik "védeni" a fogyasztókat? Gyakorlatilag hiányt teremt. Az árak ugyan nem emelkednek az égig, ám a húspultok is előbb-utóbb üresen tátonganak majd, hiszen senki sem lesz olyan idióta, hogy veszteséggel termeljen. Az intervencionista gazdaságpolitika ezerféle eszközzel operálhat - ezek szükségességéről és hatékonyságáról megoszlanak a makroökonómiai szakvélemények. Ám az a lépés, amikor a fogyasztói árakba kíván közvetlenül beavatkozni, még soha a történelem folyamán nem hozott semmi jót. Fura, hogy közgazdaságtan legelemibb, középiskolai szintű leckéit sem értik még kormányzati szinten sem.

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium honlapján a következő olvasható: "A fogyasztóvédelem már február végétől kiemelten vizsgálja, hogy a kereskedők nem használják-e ki a magasabb kereslet adta lehetőséget." De most komolyan: nem ez volna a dolga a világ minden kereskedőjének? Tényleg megáll az ember esze.

Az a gondolat, hogy az emberi élet célja nem a földi boldogság, hanem muszáj feláldoznunk magunkat valami rajtunk túlmutató célért, akár csodálatos húsvéti üzenet is lehetne. Már ha nem volna üres, romantikus képzelgés. Már ha nem volna tökéletesen ostoba téveszme. 

A magam részéről nagyon bírom Puzsér Róbertet, s most, világjárvány idején, amikor nemigen oszt meg új tartalmakat, igyekszem szemezgetni a régiekből. Így akadtam rá az Önkényes Mérvadó Hazugság vs boldogság című adására. Az esetek döntő többségében egyet tudok érteni Puzsér meglátásaival, ám ezúttal olyan távol jár az igazságtól, hogy annál távolabbra talán nem is tévedhetne.

"A saját vágyak és célok a kárhozatnak az útja. Én az gondolom, hogy nem saját vágyak és célok kellenek. Fel kell áldoznod magad. Egy nagyobb cél kell. Valami nagyobb, mint a saját cél. Valami nagyobb, valami hatalmasabb, ami meghalad téged, amiben fel tudod magad áldozni. És akkor abban tudod megváltani magad." A rádióműsor egyik hallgatója üzenetében tökéletesen megfogalmazta azt, amit magam is érzek: ez olyan, mintha az Iszlám Állam propagandaszövege lenne. Puzsér igyekezett helyrerakni a dolgot: "Az ISIS-térítő azt is megmondja, hogy mi az a nagyobb cél. Én ezt neked nem fogom megmondani. (...) Mert hogyha te leszel a magad célja, és a legnagyobb célja magadnak te leszel, azt a te személyes halálod le fogja rombolni a nulladik emeletig." Mélyen megnyugtató, ha nem másokat kívánunk feláldozni erőszakos, tekintélyelvű ideológiák oltárán, hanem önmagunk számára kutatunk értelmes életcélokat. Az alapelv ettől persze még nem lesz igaz, valójában több sebből is vérzik a történet. Az első gond rögtön az, hogy földi pályafutásunk befejeztekor az égvilágon semmit sem viszünk magunkkal. Abban a pillanatban, amikor a dunai szél a hamvainkba kap - miközben a hangszórókból Mike Oldfield harangjai szólnak - tökéletesen mindegy lesz számunkra, hogy mit hoztunk létre életünk során. Még ha van is feltámadás, akkor sem attól lesz jókedvünk, hogy a felhőkön ülve mutogatjuk egymásnak pazar alkotásainkat, melyeket magunk mögött hagytunk. Mindaz tehát, amit célként tűzünk magunk elé, aligha képes túlmutatni a földi létünkön. A második probléma abban áll, hogy az emberiség túlnyomó többsége legfeljebb annyi kreatív energiával bír, hogy a saját életét úgy-ahogy menedzselni képes. Igénye sincs arra, hogy valaha szobrot emeljenek róla. A harmadik, és egyben legfontosabb gond a szóhasználat kapcsán érhető tetten. Az ÉLETCÉL pozitív jelentéstartalmú kifejezés, nincs is baj vele. Az ÁLDOZAT ugyanakkor mindenféle szövegkörnyezetben negatívan cseng. (Még akkor is, ha a húsvéti ünnepkörről beszélünk.) Puzsér abban téved igazán, hogy itt szó sincs semmiféle áldozatról. A világ legnagyobb koponyái és történelemformálói közül nem sokat tudnék megemlíteni, akik életük feladásának és nem örömforrásnak tekintették volna alkotó (vagy épp pusztító) tevékenységüket. Természetesen Puzsér Róbert is tisztában van azzal, hogy a magas rendű célok ostromlása valódi, földi boldogságot eredményezhet. Ő azonban ezt melléktermékként kezeli, s ez pszichológiai és filozófiai tekintetben is súlyos melléfogás. A valóság az, hogy minden racionális ember a földi boldogságot tekinti fő céljának. Az önmagunkon túlmutató küldetések ugyancsak ezt a célt szolgálják, semmi egyebet. (Aki végignézte a Breaking Bad c. sorozat mind az öt évadát, az bizonyára emlékszik az utolsó epizódra, melyben Walter White búcsúzik a feleségétől. A katarzis pillatatai ezek: itt ébred rá, hogy mindvégig hazudott még saját magának is. Bármit is mondott eddig, nem a családjáért hozott áldozatot, hanem nagyon is élvezte a kalandot. Talán soha azelőtt nem érezte magát ilyen jól.)

Puzsér Róbert valamiért ki nem állhatja a különböző motivációs trénereket, s voltaképpen a szóban forgó teljes műsor az ő vélt hamisságuk leleplezésére épül. Puzsért annyira hajtja az irántuk érzett ellenszenve, hogy még az sem zavarja, ha nyilvánvaló igazságokat támad. Elvitatja a pozitív gondolkodás jelentőségét. Tagadja a mosoly fontosságát és erejét. Összemossa az önismereti oktatókat a szektavezérekkel. A téma kapcsán az egész gondolatvilága egy sztereotip képre épül, melyet talán az Amerikai Szépség című film Carolynja testesít meg leginkább. Mintha a motivációs előadások és hanganyagok tipikus hallgatója a frusztrált, a problémáival megbirkózni képtelen, a boldogtalanságát műmosollyal palástoló ember lenne. Mi több: mintha az Oravecz Nóráknak és Szabó Pétereknek az lenne a kifejezett célja, hogy ilyen szörnyszülötteket hozzanak létre. "Nem szabad megúszni a kútmélységű boldogtalanságot és nem kell megúszni a pocsolyakiterjedésű boldogságot sem. Ezek állapotok. A nagyon nagy tévedés az, hogy a cél a permanens boldogság, és hogy valami ilyesmiben, egy tócsában kéne élnünk. Na ez a nagy tévedés. Én azt gondolom, hogy az életnek vannak pillanatai, adott esetben vannak szakaszai, amikor az ember egy tócsában él, és vannak szakaszai, amikor egy kút mélyén van és ott szorong bent. Én azt gondolom, hogy mindez a teljes élethez tartozik és ezeket nem kéne akarni megúszni. Ezeknek a trénereknek a sikere tudod miből fakad? Abból, hogy az ember fél a fájdalomtól. És szeretné megúszni. És a tréner elvezet téged egy végtelenül felszínes posványba, ahol soha-soha nem kell alámerülnöd a szorongásod mélyére." Bevallom őszintén: csak kapkodom a fejem, amikor ilyen mondatokat hallok. Ugyanolyan érthetetlenek számomra, mint a szenvedést dicsőítő papi frázisok. Mégis mit kell ezzel kezdeni? Nem az a legtermészetesebb ösztönkésztetésünk, hogy igyekszünk elkerülni, illetve megszüntetni a fájdalmat? Vajon mit kéne tennie a magamfajtának, aki megtanulta minimálisra csökkenteni a földi szenvedését? Vajon hová merüljön alá az, aki felszámolta szorongásait, vagy soha nem is küzdött ilyesmivel? Nincs az az ember, aki sohasem élt át borzalmas kínt, gyötrő hiányt, maró kielégületlenséget. Minden cél, amiért küzdünk, verejtékkel is jár. Minden szerelembe, amely az egekig emel, egy kicsit bele is pusztulunk. Miért kéne külön keresni az alkalmat, hogy ezeket a fájdalmas fejezeteket minél gyakrabban és minél hosszasabban átélhessük? Ahhoz, hogy megismerjük a kontrasztokat, bőven elég annyi csapás, amennyiben egyébként is részesülünk. Csak az ostobának kell leamputálni a lábát ahhoz, hogy értékelni tudja a futás örömét. Csak egy idiótának kell elkártyáznia a házát ahhoz, hogy képes legyen hálát érezni az otthon melegéért. Világos, hogy József Attila és Radnóti gyöngyszemei sem függetlenek szenvedéseiktől. Ám azt sosem tudhatjuk meg, miket alkotott volna e két zseni, ha életük langyos pocsolya-boldogságban telik. Abban pedig egészen biztosak lehetünk, hogy egyikük sem kívánta feláldozni magát; sokkal inkább választották volna a komfortos jelentéktelenséget, mint a földi kínt és a műveikben megvalósuló halhatatlanságot.

"A Buddha nem mondott hülyeséget ezzel kapcsolatban. Hogyha eloszlatod a vágyaidat, akkor máris megtörténik a boldogság. Pont az a lényeg, hogy nem kell akarni, be kell érni azzal, amid van. Elégedettség. A boldogság nem más, mint elégedettség. No ezt egy trénertől soha nem fogjátok hallani. Soha!" Egészen biztos vagyok abban, hogy százával találnánk olyan trénert, gurut és lelki vezetőt, aki ugyanezt a gondolatot képviseli és közvetíti a hallgatóságának, ám a legkevésbé sem ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy az adás végére végre kaptam egy olyan gondolatot, amellyel azonosulni lehet, számos fenntartás mellett. Az első gondom mindjárt az, hogy e buddhista tanítás nem általános érvényű. Számomra például - jelen élethelyzetemben - nem jelent különösebb problémát beérni azzal, amim van. Ám ha ugyanezt harminc évvel ezelőtt hallom - lakás, kocsi, szerelem, család, diploma, érettségi, tapasztalatok, sikerek és anyagiak teljes hiányában - valószínűleg hangosan felröhögtem volna. A másik probléma az, hogy az elégedettség passzivitást szül. Aki annyira jóllakott az élettel, hogy már szinte vágytalan, az sosem fog világmegváltó projektekbe kezdeni, s pláne nem fogja feláldozni magát valami ködös, de nagyszerű célért. Buddha bölcsessége ugyanígy szembemegy Puzsér másik meglátásával is, mely szerint szükség van a gyötrelem és a boldogtalanság időszakaira is. Aki már maga mögött hagyta a vágyait, az búcsút intett a szenvedésnek is, vagyis megérkezett a pocsolya-boldogságba, s pont azt a permanens mosolyt fogja viselni, melyet Puzsér Róbert pár mondattal korábban még tökéletesen természetellenesnek tartott. 

A kereszténység húsvétkor Jézus feltámadását ünnepli, aki a mainstream katolikus teológia szerint feláldozta magát az emberiségért. Rajta kívül még számos vértanút ismerünk, akik életüket adták egy-egy eszméért, hitért, ideológiáért. Alig hiszem, hogy ezek példaértékű cselekedetek volnának. Alig hiszem, hogy egy érett, kiegyensúlyozott, érzelmileg stabil ember bármiért is fel akarná áldozni az életét, s hogy értéket látna a szenvedésben. A szomorúság, a tragédia, a gyász pillanatai elkerülhetetlenek, s nem kell, de nem is igazán lehet az ezekkel járó negatív érzéseket elfojtani. Viszont semmi sem egészségtelenebb annál, mint amikor hosszútávon berendezkedünk a kút mélyén való szorongásra. Ha egy tréner képes segíteni abban, hogy örömre hangolódjunk, hogy mielőbb megszabaduljunk a kínjainktól, azzal minden kétséget kizáróan jó szolgálatot tesz. Hitem szerint Buddha és Jézus sem mások, mint motivációs trénerek, mégpedig a legkiválóbbak közül. És ők is pontosan ugyanezt tanítják. Még akkor is, ha utóbbi brutális kínhalálát tekintve sokan - köztük Puzsér Róberttel - hamis következtetésekre jutnak.

Igazából én vagyok az idióta barom. Nem is értem, mit vártam egy radikális feminista cikkétől. Sophie Lewis "A koronavírus-krízis azt mutatja, hogy ideje eltörölni a családot" című írása az Open Democracy oldalán jelent meg pár nappal ezelőtt.

A szerző a járványra adott első számú reakciót, az otthonmaradást boncolja azok szemszögéből, akiknek mindez komoly nehézséget jelent. Elítéltek, hajléktalanok, a családi erőszak áldozatai... A probléma felvetése terén természetesen igaza van: helyzetéből fakadóan nem minden földlakó élvezheti ugyanazt a kényelmet és biztonságot lakhelyén - már ha egyáltalán rendelkezik ilyennel. Kissé sportszerűtlennek tűnik, hogy a teljes emberi civilizációt veszi ostrom alá, csak mert nem vagyunk berendezkedve egy váratlan világjárványra, ám nem is ez a legnagyobb gond a cikkel. Még csak nem is az, hogy érvekkel alá nem támasztott, zavaros gondolatai rettenetes stílusban öltenek testet. Sokkal inkább az, hogy a pandémia kapcsán felvetett társadalmi problémákra csapnivaló válaszokat ad.

"Azonnal ki kell engedni minden rabot és fogvatartottat." Tulajdonképpen nem is kéne semmi egyebet idézni, már ez bőven elég hogy lássuk, mennyire vehető komolyan a feminista amazon. "Los Angelesben a hatósági személyek saját lakókocsit vagy ideiglenes elkülönítő kabint adnak a hajléktalanoknak. Azonban ennél logikusabb válasz lenne kinyitni az összes hotelt és magánpalotát mindenki előtt, hiszen ezek jól levegőznek, szellősen elhelyezhetőek az emberek is és tisztán lehet tartani." Beszarás. Tiszta Tanácsköztársaság. Ilyeneket olvasva mindig azon tűnődöm, hogy ezek az emberek egyáltalán nem ismerik a történelmet? Vagy tanultak ugyan róla valamit, de semmit sem értettek meg belőle? Egészen ijesztő ez a nyíltan kommunista tempó a 21. században. (Épp 75 év telt el Magyarország - és velünk együtt egész Közép-Kelet-Európa - szovjet megszállása, s alig 30 esztendő a kivonulás óta. Ennyi elég is a teljes felejtéshez?) Ha Sophie Lewis legalább egy egészen minimális morális érzékkel bírna, hozzátehetné: jelenleg sem tiltja semmi, hogy bárki felkínálja a tulajdonában lévő - momentán feltehetően kihasználatlan - szállodát, vagy luxusvillát bármiféle jótékony célra. Tudunk is ilyen - a kórházi kapacitást bővítő - felajánlásokról idehaza és az országhatáron túl úgyszintén. Talán érthető és elnézhető, hogy az érintettek nem a hajléktalanokat tekintik jótékonyságuk elsődleges célközönségének. "Minden munkavállalót teljes fizetéssel hazaküldeni, hogy összeköltözhessenek a barátaikkal és lustálkodhassanak legalább a következő évtizedben." Semmi bajom a lustálkodással és ahhoz sincs semmi közöm, hogy ki kivel költözik össze. Ugyanakkor mindig elképeszt az a gyermeteg naivitás, amely a baloldali lelkületet jellemzi. Soha egyetlen szót sem ejtenek arról, hogy kinek kéne biztosítania a teljes fizetést azok számára, akik ilyen vagy olyan okból munka nélkül maradnak. "Az Anyák a lakhatásért vezető szerepet vállalt a kaliforniai dzsentrifikáció elleni küzdelemben és annak az elérésében, hogy a kényelmes lakhatást elismerjék velünk született alapvető emberi jogként." És a kényelmes lakhatáson túl az ingyen pezsgőt, az alanyi jogon járó orgazmust és persze a feltámadást is. Mondjuk ki, hogy mindez alapvető emberi jogunk! És ha a társadalom mindezt nem nyújtja önként, ezüsttálcán, mi sem természetesebb, mint elvenni erőszakkal...

Sohasem értettem, hogy a szélsőséges feministák miként képesek rendet vágni saját ideáik között. Egyfelől semmiféle agressziótól nem rettennek vissza, ha az áldozat férfi és tehetős, másfelől a legnagyobb problémaként éppen a családon belüli erőszakot szokták felemlegetni. Nincs itt némi tudathasadás? "Hogyan védhetné az egészségünket egy olyan hely, amelyet az egyenlőtlenül elosztott házimunka (mivel a háztartást általában a nők vezetik és tartják rendben), a bérlés és jelzáloghitel, földtulajdon és birtok, patriarchális gyermeknevelés és (sokszor) a házasság intézménye jellemez és leng körül? Az ilyen otthonokban megy végbe – ez mindenki számára nyílt titok – a földi erőszak nagy része: a WHO (Egészségügyi Világszervezet) a családon belüli erőszakot a 'legelterjedtebb, ugyanakkor legkevesebbet jelentett emberi jogi visszaélésnek' nevezi." Tökéletesen egyet lehet érteni: nem ideális világ az, amelyben apa rendszeresen kékre-zöldre veri anyát. És el kell ismerni: az sem a tökéletes házasság receptje, ha az asszony három ember helyett dolgozik, míg a férj csak békésen elterpeszkedik a kanapén. Részemről nincs baj azzal sem, hogy Sophie Lewis-nak még a járvány idején is ezek a legnagyobb problémái. (Nekem például mindenről a szex jut eszembe, és ezen a koronavírus sem változtat semmit.) Ám a megoldás még véletlenül sem az, hogy a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket is. Magától értetődően nem a család intézményét kell megszüntetni, hanem az azon belüli erőszakot és lehetőség szerint az egyéb konfliktusforrásokat is. A feministák is pontosan tudják: senkinek sem tartanak pisztolyt a fejéhez, hogy férjhez menjen és gyerekeket szüljön. Bárki élhet szingliként, gyermektelenül, baráti kommunában, vagy bárhogy. A magam részéről például nagy híve vagyok az arab kultúra többnejűséget megengedő rugalmasságának (ám ebbe nem megyek bele bővebben, tekintve, hogy az asszony is olvassa a blogot).

Azt kéne végre megérteni - és ne legyünk naivak, a feministák pontosan értik is - hogy a párválasztás aktusa valós értékmérő is egyben. Mindannyian a hibátlan, nagy Ő-ről ábrándozunk, ám ha a mellettünk hortyogó férfiban/nőben mégsem sikerül felfedeznünk a tökéletes társat, arról elsősorban mi magunk tehetünk. Talán nem keresgéltünk elég sokáig, s kikötöttünk egy hozzánk méltatlan partnernél. Talán az illető már ezerszer tanújelét adta alkalmatlanságának, erőszakosságának, lustaságának, ostobaságának - s mi valamiféle érthetetlen okból mégis kitartottunk mellette. Talán évek óta csak fortyogunk, morgolódunk és zsörtölődünk, ám az égvilágon semmi építőt nem tettünk, amivel jobbá tehettük volna álmosan zötykölődő frigyünket. Talán mi magunk is messze vagyunk a tökéletességtől, és egész egyszerűen nem is érdemlünk jobbat. Bármelyik forgatókönyv igaz lehet és eredményezhet boldogtalan házasságot, azonban mindre igaz, hogy ezek kizárólag az egyén problémái, nem a társadalomé. A fizikai erőszakot, illetve a kiskorú gyerekek súlyos veszélyeztetését leszámítva nincs az az indok, amiért egy etikus hatóság beleszólhatna egy család életébe. Bár egy radikálisan feminista kormányzás esetén azon sem lepődnék meg, ha törvényt alkotnának annak kapcsán, mely házasfélnek hányszor kell mosogatnia egy adott munkahéten.

"És végezetül, még ha a nukleáris háztartás nem is jelent közvetlen fizikai vagy mentális fenyegetést egy személyre nézve – nincs házastárs-verés, nincs gyermekmolesztálás, és nem bántalmazzák a queereket – a magán család, mint a társadalom növekedésének módja, őszintén szólva, szívás. (...) Jobbat érdemlünk a családnál, és a koronavírus ideje kiváló időszak arra, hogy gyakoroljuk az eltörlését." Sophie Lewis pontosan úgy kommunikál, mint a legtöbb sikertelen, sérült ember. Forrong valami ellen, ami a többség boldogságának alappillérét jelenti, csak mert számára nem jelent örömforrást, vagy nincs is alkalma megtapasztalni. Teszi ezt anélkül, hogy alternatívát kínálna. Jobbat érdemlünk a családnál - mondja, de hallgat arról, hogy mi is volna az. Jobbat érdemlünk a kapitalizmusnál - mondja, de egy szót sem szól arról, mire gondol valójában. Természetesen nem magával a lázadással van baj. Egy kamasz részéről is abszolút tiszteletreméltó, ha rádöbben: nem kíván úgy élni, ahogyan a szülei tették. Ám ez a kamasz egyszer felnő és szabadon dönt a sorsa felől. Valószínűleg egészen más életstílust választ majd, mint felmenői, ám ettől még esze ágában sem lesz eltörölni bármit. Legfeljebb ő maga már nem kér belőle. 

Olvasva a cikket az járt az eszemben, hogy a nyugati társadalom valóban ennyire elhülyült volna? Az írást kísérő hozzászólások ugyanakkor megnyugtatóan hatottak. Szinte kivétel nélkül minden kommentelő alaposan kiosztotta ezt az ámokfutót. Talán még sincs veszve a világ.

Amikor vízszerelő, hidegburkoló, vagy asztalos dolgozik a lakásunkban, egy percig sem bánjuk, ha nem tudunk vele Nietzsche műveiről diskurálni, s azt sem gondoljuk, hogy fürdőszobánk leendő, pazar eleganciája bármiféle összefüggést mutatna a szakember általános műveltségével. Autószerelőnktől, a sarki hentestől és a készséges,  japán masszőztől sem várjuk el, hogy értse Pilinszky költészetét. Mit gondoljunk ugyanakkor politikusaink kapcsán? A kimagasló intellektus az ő esetükben is felesleges, úri huncutság?  Vagy azért mégsem árt, ha szorul béléjük némi értelem?

Emlékszem, amikor a kilencvenes évek elején Antall József beszédeket tartott - mindig papír nélkül, emelkedetten, a tanult rétegeket célzó szóhasználattal - az értelmiség konzervatív szárnya elismerően csettintett, míg a nép gyermeke csak fintorogva húzta a száját. Keveset értve a hallottakból, a többségnek rendszerint csupán annyit sikerült leszűrnie, hogy az MDF-es miniszterelnök gőgösen fenn hordja az orrát, s tesz az egyszerű emberre. 1994-ben Horn Gyula került a reflektorfénybe, őt viszont már kajálta a tömeg. Megszólalásai során nem alkalmazott bonyolult szófordulatokat, mi több, kifejezetten a köznép nyelvén kommunikált, s ez igen széles rétegek számára tette befogadhatóvá üzenetét. Ezen a vonalon haladva Orbán Viktor testesíti meg az optimális szónokot - beszédei abban a tekintetben mindenképpen példaértékűek, hogy használt nyelvezetével egyszerre tud megszólítani szinte minden társadalmi csoportot. Szavait a bejárat mellett álló biztonsági őrök is pontosan értik, miközben az első sorokban helyet foglaló professzorokban sem marad intellektuális hiányérzet. Be kell vallani, nem egyszerű kötéltánc ez. Ha a politikus egyetemi tanár módjára szól a választókhoz, úgy azok oroszlánrészét el fogja veszíteni. Amennyiben azonban túlságosan alacsony szellemi szintet képvisel, úgy értelemszerűen azt kockáztatja, hogy tökéletesen alkalmatlannak találják az országvezetésre.

Kamaszkorom óta, vagyis immáron több mint harminc éve figyelem a hazai politikai életet, azonban ilyen szellemi mélyrepülésre, melyet manapság tapasztalni, nemigen emlékszem. "Nem szavazzuk meg Orbán tejhatalmát" - írta pár napja Tóth Bertalan, az MSZP elnöke, amíg valaki meg nem súgta, hogy a teljhatalom kifejezés egy árnyalattal szerencsésebb választás volna. Ez a baki még akkor is ultra gáz lenne, ha a közelmúltban semmi hasonlóval nem találkoztunk volna. A valóság azonban nem ez: az ellenzék gyakorlatilag futószalagon szállítja a blődebbnél blődebb helyesírási hibáit. Kunhalmi Ágnest és Bangóné Borbély Ildikót már ezerszer agyonsavazta a hazai média a felejthetetlen "képviselőkbe folytani a szót illendő?" feliratuk miatt, nem is volna sportszerű több szót áldozni az esetre. Ugyancsak Bangónéhoz kötődik a festékszórós történet, amikor sikerült az utca kövére varázsolnia az "Orbán hülyének néz minet" mondatot. Mentségére legyen mondva, ezúttal gyorsan kapcsolt, s be is szuszakolt még egy vékonyka K betűt a megfelelő helyre. "Persze, Orbán Viktor dolgozószobályából ez már nem látszik" - ám ez már Karácsony Gergely remeklése. "Csatlakozzunk az Europai Ügyészséghez! Irjon alá!" - ez utóbbi ismét egy MSZP által jegyzett gyönyörűség, s ezzel lassan be is fejezem, pedig akad még bőven hasonló: "teljesen eggyet értek" (Széll Bernadett), "Budapet nem bábszínház" (Karácsony Gergely), vagy felidézhetjük az egyik ellenzéki tüntetésen használt, azóta legendássá vált "SZRTÁJK" feliratot is.

Hogy ne csupán az ellenzéket ekézzük, álljon itt az elmúlt időszak legparádésabb utcatáblája, melyet a fideszes polgármester által vezetett Pesterzsébeten sikerült kihelyezni tavaly novemberben:

Amikor ezek a durva helyesírási bakik az össznépi gúnyolódás céltáblájába kerülnek, az érintett politikusok és a velük szimpatizáló újságírók minden esetben megkísérlik bagatellizálni a dolgot, mondván: nem ez a lényeg, hanem a tartalom. Talán sznob vagyok, de jómagam a tízéves kislányomat is letolom, ha hasonlókat produkál, még a legszimplább családi üzenetváltások esetén is. Természetesen sokkal többről van szó, mint hogy rigorózus nyelvtannáciként puszta alakiságokat feszegetnék. Nyilván egyikünk sem tökéletes és mindannyian vétünk hibákat. Azonban minden olyan esetben, amikor írás közben bizonytalanságot érzünk, az a minimum, hogy utánanézünk a helyes formának. A felsorolt esetek attól oly végtelenül lehangolóak, hogy az érintettek - néha egy egész csoportról van szó - egyike sem vette a fáradságot, hogy biztosra menjen, hogy leellenőrizze produktumát. Most képzeljük el: ha még az ilyen szimpla, fél perc alatt tisztázható kérdések mentén sincs meg bennük a tudásra, a csiszoltságra való törekvés, úgy vajon mennyi energiát fektethetnek ideológiájuk, létfilozófiájuk tökéletesítésére? Vajon hajlandóak-e utánajárni, hogy helyes-e, következetes-e, etikus-e az az eszme, vagy épp csak az a politikai akció, amit képviselnek? Nehezen tudnám elképzelni. E jelenség mélyén - melyet páran kézlegyintéssel elintéznének - olyan szintű szellemi igénytelenség húzódik, mely nemhogy az ország vezetésére, de a legszimplább adminisztratív pozíció betöltésére, sőt egy valamirevaló baráti filozofálgatásra is alkalmatlanná teszi az embert.

Nyilvánvaló, hogy a felkészületlenség és a tájékozatlanság nem csupán a helyesírás terén mutatkozik meg. Az olyan jelenségeket még csak-csak el lehet nézni, amikor Kunhalmi Ágnes kifogásolja Nyírő Gyula beemelését a Nemzeti Alaptanterv irodalmi fejezetébe, hiszen nyilvánvaló nyelvbotlásról van szó. (Az már más kérdés, hogy egy tévés beszélgetésre akár fel is lehet készülni. Amikor ennek során világossá válik, hogy a Nyírő vezetéknévhez puszta megszokásból, automatikusan a Gyula keresztnevet illesztjük, olyankor az éles szituációban kínosan ügyelni fogunk rá, hogy Józsefet mondjunk, vagy bakizás esetén azonnal korrigáljunk.) Sokkal durvább jelenség az, amikor felnőtt ember - történetesen Budapest főpolgármestere - úgy nyilatkozik kultúrát érintő kérdésekben, hogy azokról halvány fogalma sincsen. Természetesen Karácsony Gergelyről van szó és az ominózus riportról, melyben simán nácinak nevezte Wass Albertet. Ha ez a szerencsétlen csak egyetlen regényt is olvasott volna az írótól, már az elég lenne, hogy ez a gondolat meg se forduljon a fejében. Erre nyilván soha nem szánt időt, ehelyett gépiesen átvette más félműveltek konzervpropagandáját. Ez nem csupán azért zsenáns, mert felesleges házhoz menni a pofonért -  főpolgármesterként egyáltalán nem volna muszáj szóba hoznia olyan, a munkakörét tekintve periferikus témákat, melyekre nincs rálátása. Sokkal inkább attól kínos, hogy maga az attitűd rém gyermeteg. Még emlékszem a tizenkét éves önmagamra, amint épp hogy elkezdtem érdeklődni a popzene iránt, máris szakértőként nyilatkoztam olyan együttesek kapcsán, melyeket soha életemben nem is hallottam. Ezek a nagy mellénnyel előadott, ám tökéletesen alaptalan kamuzások természetesen másodpercek alatt szilánkokra törnek. Csakhogy amíg ez a fellépés elnézhető egy beilleszkedni vágyó, hencegő kiskamasztól, addig a főváros első emberétől aligha.

A közelmúlt pszichológiai kutatásai egyértelműen igazolták, hogy az intelligencia elképesztően szexi. És nem csupán a nők vonzódnak jobban az okos pasikhoz, de mi, férfiak is imádjuk azokat a csajokat, akiknek vág az eszük. (Ezt a magam részéről abszolút meg tudom erősíteni: kifejezetten felvillanyoz a csillogó női szellem, s mélyen lelohasztja lelkesedésemet az ostobaság.) Ez elsőre talán furának tűnhet, hiszen a vonzalmi kapcsolókat sokkal inkább a fizikai paraméterekben - testalkat, az arc szimmetriája, illat, tekintet - keresnénk. Mégis mitől válik az IQ erotikusan stimulálóvá? Barok Eszter remekül összegyűjti a jelenség számos okát az INTELLIGENCIA = SZEXI... de miért? című írásában:

• FINOMSÁG - Az intelligens ember érti az apró nüanszokat és több szinten lehet vele kapcsolódni.
• NYITOTTSÁG - Alapvető kelléke a változatosságnak, az izgalomnak.
• JÁTÉKOSSÁG, HUMOR - A humor nem létezhet intelligencia nélkül.
• ERŐ - A magas IQ jó problémamegoldó készséget takar, s ez magabiztossá tesz.
• INSPIRÁCIÓ - Egy szellemileg tunya fazon mellett soha nem érzünk ilyet.
• TUDATOSSÁG - A szociálisan intelligens ember pontosan tudja, milyen hatást gyakorol, s ez már önmagában is baromi vonzó.

Nyilvánvaló persze, hogy az értelem nem ugyanaz, mint a műveltség, s pláne nem azonos a helyesírási készséggel. Amikor azonban a fenti bakikkal találkozunk, a legtöbben azonnal az intelligencia hiányára fogunk gyanakodni, s nem is alaptalanul. Az igazi árulkodó jel - ahogy már fent kitértünk rá - nem is az, ha az érintettek nincsenek tisztában azzal, miként kell papírra vetni a "teljhatalom" avagy a "fojt" szavakat. Sokkal inkább az, ha nem érzékelik, mennyit veszíthetnek egy-egy ilyen blamával, s így meg sem fordul a fejükben az önellenőrzés áldást hozó lehetősége. Ha az intelligencia vonzó, úgy egy szavazatokból építkező politikusnak is feltétlenül rendelkezni kell ezzel az értékkel. Amennyiben tehát a hazai ellenzék valaha is labdába szeretne rúgni Orbánékkal szemben, először is intellektus dolgában szalonképes figurákra lesz szüksége. Lendvai Ildikóról, Kovács Lászlóról, Kuncze Gáborról vagy Pető Ivánról sok rosszat el lehet mondani, ami azonban tagadhatatlan: valóságos szellemi óriások voltak a mai garnitúrához képest.

Az már jó ideje eldőlt, hogy az új típusú koronavírus nem csupán feldagasztott médiahiszti, hanem nagyon is komoly világjárvány okozója. Az is biztos, hogy ha már túl leszünk a jelen problémáin, bőven találunk majd levonandó és megszívlelendő tanulságokat. Azt azonban erős túlzásnak érzem, amikor komplett ideológiák bukását kezdjük vizionálni a pandémia kapcsán. Pedig lépten-nyomon erről hallani.

Renaud Girard konzervatív francia-amerikai geopolitológus szerint három ideológia is megdőlni látszik: a kommunizmus, az európaizmus és a globalizmus. A Le Figaróban megjelent cikkében elsőként a Kínai Kommunista Párt felelősségéről ír a vírus elterjedését illetően. Tökéletesen igazat adhatunk neki abban, hogy a politikai érdekből elkövetett hazugságok és titkolózások nem csupán erkölcstelenek, de egyenesen megengedhetetlenek, ha ekkora tét forog kockán. Ennek azonban nem sok köze van a marxizmushoz; bármilyen színezetű diktatúra esetén ugyanez lenne a helyzet. Ráadásul a kommunista ideológia bukása közel sem újdonság, már ezerszer megtapasztalhattuk. Első ízben rögtön a megszületésekor, hiszen nem csupán embertelen, de már elvi szinten is működésképtelen eszméről van szó. Később számos alkalommal láthattuk gyakorlati kudarcát is - kivétel nélkül mindenütt nyomort és brutális elnyomást hozott. A második felvetés a határok nélküli Európai Unió bukását taglalja. A lényeget tekintve Renaud Girard helyesen érvel: a nyitott határokat nem vallásos öncélnak kellene tekinteni, mint ahogy a kontinens egyes vezetői a mai napig teszik, hanem pragmatikus, az európai polgárokat szolgáló eszközként, vagyis indokolt esetben azok ideiglenes lezárása is szívfájdalom nélkül megvalósítható. A cikk szerzője e pontban is a szenzációhajhász újságíró hibájába esik: a pontos helyzetértékeléshez eltúlzott következtetést társít. Természetesen szó sincs a schengeni világ bukásáról, ahogyan a globalizmus csődjéről sem beszélhetünk. "Ez az ideológia csak a nemzetközi munkamegosztásban hisz, bármilyen ára is legyen annak." - írja Renaud Girard, abszolút tévesen. Az egyes országok közti munkamegosztás nagyszerű lehetőség a világ általános jólétének növelésére, ám csupán addig, amíg nem lesz drágább a leves, mint a hús. Amennyiben a távol-keleti - vagy bármilyen nemzetközi - biznisz ilyen rizikófaktorokat tartogat, azokat előbb-utóbb a piac is beárazza majd.

Ami a hazai valóságot illeti: az elmúlt tíz napban számos beszélgetős műsort végighallgattam a Hír TV kínálatából, ám egyetlen olyanba sem botlottam, ahol valamelyik résztvevő ne temette volna a liberalizmus eszméjét. Számomra egészen döbbenetes ez a világlátás: mintha a koronavírus-járvánnyal valamiféle szingularitásba zuhantunk volna, ahol megszűnik minden korábbi, kőbe vésett törvény és igazság. A konzervatív politikusok és újságírók kéjes gyönyörrel beszélnek a közösségi érdekről és az egyén szabadságának korlátozásáról, mintha új világ kezdődne, új ideológiákkal. Nyilvánvalóan szó sincs semmi ilyesmiről. Hogy ezt megértsük, először is tisztázni érdemes, mit értünk liberalizmus alatt: Egy olyan eszmét, mely a szabadságot teszi a legmagasabb polcra; mely ebből fakadóan elveti az agressziót és az egyén bármiféle - öncélú - korlátozását. Amikor valamely központi hatalom boldog békeidőben előírja, hogy vasárnap (szombaton, pénteken) be kell zárnom a boltomat, azon joggal fog háborogni a lelkem, hiszen senkinek sem ártanék a nyitvatartással. Továbbá: ha járványmentes időben súlyosan fertőző betegként, állapotom tudatában társasági eseményen veszek részt, azzal nyilvánvalóan erkölcstelen, agresszív tettet követek el, hiszen magatartásommal másoknak ártok. A pandémia idején meghozott korlátozások kapcsán tökéletesen értelmetlen dolog a közösségi érdek és az egyéni szabadság szembeállítása. Amikor minden ember potenciális veszélyforrást jelent, olyankor pontosan a saját életemet, a túlélési esélyeimet, az egészségbiztonságomat, így végső soron az egyéni szabadságom alappilléreit védik a szóban forgó intézkedések. (Olyan ez, mint a fegyvertartás kérdése. Hőböröghetek azon, hogy nem hordhatok hatlövetűt az oldalamon, ugyanakkor ha senki más sem hord, talán biztonságosabb a létezés és teljesebb a szabadságom.) Semmi sem illusztrálja jobban, hogy a világ még mindig nem érti a liberalizmus lényegét, mint a Balázsék című rádióműsorban elhangzott rövidke történet: A 106-os buszra felszálló fiatalember a vezető mögötti, lezárt ülésre kíván telepedni. Amikor a sofőr felszólítja, hogy máshol foglaljon helyet, az utas dühösen háborogva, "korlátoznak a személyes szabadságomban!" felkiáltással hagyja el a járművet... Talán naiv vagyok, ám hitem szerint minden felnőtt embertől elvárható volna, hogy megértse: az egyén szabadsága addig tart, amíg nem veszélyezteti a másik ember szabadságát. (Arról nem is beszélve, hogy a liberalizmus alapelvei szerint a BKV is olyan szabályt alkot, amilyet csak akar.) Persze, mit várhatunk a nép gyermekétől, ha még a legbefolyásosabb véleményformálók sincsenek tisztában a szabadelvűség lényegével?

Budai Gyula, a Fidesz parlamenti képviselője pénteki Facebook-bejegyzésében azon dühöng, hogy az öregek miért nem képesek a fenekükön ülni: "Árulja már el valaki nekem, miért nem lehet megérteni hogy maradjanak otthon??! Hány embernek kell meg meghalni ebben a hazában, hogy végre komolyan vegyük azt a helyzetet amiben vagyunk. Vagy az KELL mint Szerbiában hogy megtiltsak, hogy az idősek az utcára menjenek! Mi a fészkes fenét kell még csinálni, hogy végre fegyelmezetten és egymást figyelve harcoljunk a korona vírus járvány ellen!!? MIT??? Mondja már meg valaki végre, a kutya úristenit ennek a liberális világnak." Egészen döbbenetes, ahogyan kivetkőzik magából, természetesen minden bajt a liberalizmus nyakába varrva. "Nem sírom vissza a Kádár-korszakot mert éltem benne, de akkor ha megmondtak valamit az embereknek az úgy volt, de úgy ám! Nem ez volt mint most, volt állampolgári fegyelem, volt tekintélye a Hatóságoknak, még ha a rettegés is szerepet játszott benne, de akkor ezt, ami most van senki nem merte volna megtenni. Ez volt a jó Kádár-korszakban, a diktatúrában, és ahogy mondják mifelénk: Minden rosszban van valami jó! Úgy látom magyar honfitársaim, és főleg az idősek, hamar elfelejtették azt a diktatúrát, de azt is látom hogy mindent megtesznek, hogy ebben a válságos helyzetben, még ha ideiglenesen is, de újra eljöjjön az a régi rossz világ!" - Nehéz bármit hozzátenni ehhez az ámokfutáshoz, már csak azért is, mert Szily László a 444-en már épp eléggé agyoncinkelte a hivatkozott írásművet. Egy biztos: akármilyen megmosolyogtató is a balos hiszti Orbán totális diktatúraépítési tervei kapcsán, az ilyen bejegyzések bőven alapot adnak az aggodalomra. Persze nem Budai Gyula az egyetlen radikális rendpárti. A Civil kör szombati adásában Kondor Katalin is kifakadt, amikor Lamperth Mónikára terelődött a szó: "Létezhet-e ilyen, hogy ezt egy állam nem torolja meg?" Az egykori belügyminiszter közösségi oldalán egy kommentelő megjegyezte: a kormány célja, hogy minél több idős ember pusztuljon el, mire Lamperth Mónika így reagált: "Sajnos ezt nem lehet kizárni." Nyilván elmebeteg gondolat, ám a sajtó- és véleményszabadságnak az a lényege, hogy mindenkinek jogában áll hülyeséget állítani, tévedni, akár a másikról rosszindulatot feltételezni. A volt belügyminiszter csupán önmagát minősíti ezzel a hozzáállással, ahogyan a megtorlásért (!) kiáltó Kondor Katalin is. A lelkem mélyén mindig arra vágyom, hogy a beszélgetőtársak közül csak egy józan akadjon, aki ilyenkor helyreteszi a másikat. Úgy tűnik, e vágyam még jó ideig kielégületlen marad.

Egészen valószínű, hogy a koronavírus-járvány maradandó nyomot hagy az életünkben, még akkor is, ha sokan magát a fertőzést messze elkerüljük. Azt viszont kizártnak tartom, hogy az ideológiák világát átrendezné, avagy a történelem kerekét visszafelé kezdené forgatni. Egy hamis eszméből nem születik igazság, ahogyan a tisztességes morálfilozófiák sem veszítik el létjogosultságukat még vészhelyzet idején sem. Lehet nosztalgiát érezni a Kádár-korszak, vagy épp a bezárkózó, önfenntartó nemzetállamok iránt. Mondhatja Kondor Katalin, hogy számára szimpatikus világ az, ha Európa minden egyes határán - hosszútávon, békeidőben - útlevél-ellenőrzésbe futunk. Ezek a gondolatok nem csupán fals értékrendről és borzalmas ízlésről árulkodnak, de abszolút értelmetlenek is. Vírusok mindig voltak és mindig is lesznek újak. A népsűrűség sem fog csökkenni a világban, különösen ami a városokat illeti, vagyis a gyors terjedéssel sem lehet sok mindent kezdeni. Az elszigetelődés pandémia idején segíthet valamit, ám hosszútávon ez nem lehet megoldás. Semmiképpen sem a múltba révedés fog megvédeni bennünket a katasztrófáktól, sokkal inkább az előre tekintés. A jövő számos egészségügyi technológiát ígér: nincs messze az a kor, amikor az átlagember valamely kütyüje azonnal jelez majd, ha gond van a vérnyomásával, vércukorszintjével, fehérvérsejtszámával, vagy bármely releváns fizikai paraméterével. Talán a folyton mutálódó kórokozókra nem is tudunk felkészülni, ám a folyamatos testkontroll segíthet villámgyorsan kiszűrni a megbetegedéseket. Ebben nem csupán az a szép, hogy reálisan megvalósítható és még hatékony is, de az legalább annyira, hogy tökéletesen ideológiamentes is.

Valamiért még mindig így gondolkodunk. Fehéren-feketén. Totális győzelemben, vagy letaglózó vereségben. Vagy mindent, vagy semmit... Mintha csakis szentek, vagy pokolfajzatok; Gyugyuk, vagy Tomóceusz Katakitik lehetnénk. Mintha a teljes önfeláldozás és a totális érzéketlenség között nem létezne semmiféle átmenet. Pedig nagyon is van, és piszok jó lenne, ha a nyakunkon lévő járvány legalább ezzel a szemléletváltással gazdagítana mindnyájunkat.

Mint a legtöbb esetben, amikor emberi viszonyainkat szemléljük, most is érdemes egy pillanatra elkalandozni az állatok világába. Sokak fejében az a kép él, hogy a dzsungel kegyetlen világ, ahol a gyilkos ragadozók ártatlan áldozatokat ejtenek, s mindenki mindenkivel véres versengést folytat. A valóság nyilvánvalóan nem ilyen, vagy legalábbis csak egy igen szűk szegmensét írja le a vázolt kép. A különböző populációk együttélését jellemezheti a teljes közömbösség (0 0) és a parádés szimbiózis (+ +) úgyszintén. Mindezeken túl viszonylag ritkán ejtünk szót azon kölcsönhatási formáról, melyben messze a legnagyobb világboldogító potenciál rejtőzik, ez pedig a kommenzalizmus, vagy szép magyar kifejezéssel: asztalközösség (+ 0). Erről akkor beszélhetünk, amikor az egyik fél számára a kapcsolódás határozottan előnyös, míg a másik részéről az ügylet gyakorlatilag nullszaldós. Tipikus példa a gólyafészkekben megtelepedő verebeké, melyek a legkevésbé sem zavarják a lakóhely tulajdonosát. Ugyanez a helyzet az oroszlánokkal és az őket követő, a maradékból csemegéző hiénákkal.

Ha emberi világunkban körbenézünk, lépten-nyomon a kommenzalizmus lehetőségeibe botlunk. Amikor megunt/kinőtt/feleslegessé vált dolgainkat elajándékozzuk; amikor beengedjük a velünk szembe haladó sávba igyekvő autóst; amikor a lakógyűlésen igennel szavazunk egy számunkra semleges, de a szomszédunknak a világot jelentő kérdésben - szent meggyőződésem, hogy semmi sem képes annyit emelni életünk minőségén, mint ezek a jó szándékot és együttműködést mutató apróságok. Továbbmegyek: ha oly módon alakítjuk a világunkat, hogy nyitott szemmel járva, tudatosan keressük a lehetőséget mások segítésére, miközben ezek részünkről csupán előzékeny gesztusok, valójában semmibe sem kerülnek, úgy már-már a szimbiózis határát súroljuk. A gólyának ugyanis minden szempontból érdektelen a verebek beköltözése. Az oroszlánok nem is tudnak az őket leső, nyálcsorgató hiénafalkáról, és ha tudnának, az sem okozna számukra különösebb pszichikai kielégülést. Mi azonban emberből vagyunk, s nagyon is vágyunk arra, hogy szentként tekinthessünk önmagunkra. Ezekkel a hétköznapi, habkönnyű gesztusokkal nem csupán a másik embernek kedvezünk, de a saját jóérzésünknek, lelki békénknek is alaposan megágyazunk.

Számomra elképesztően szívderítő, hogy a koronavírus még épp csak bekopogtatott, de máris megannyi léleksimogató felajánlást látunk. Rubint Réka hétfőn este kilencezer néző előtt tartott online edzést. (Bevételt hozó, több száz fős élő foglalkozást most úgysem tarthat, valójában semmit sem veszít ezzel az akcióval, miközben ezrekkel tesz jót. Abszolút példaértékű.) Rajta kívül persze számos jógaoktató és személyi tréner megteszi ugyanezt. Egy sor munka nélkül maradt színész is beáll az önzetlen segítők táborába: a művészek az online otthonoktatásért mozgalom keretén belül hangoskönyveket gyártanak; kötelező olvasmányok felolvasásával támogatják a diákokat. Amivel biztosan számolhatunk: hacsak nem az egészségügyben tevékenykedünk, úgy a következő hetekben az egyik legszűkösebb erőforrásunk terén brutálisan gazdagodni fogunk - a megszokottnál sokkal több szabadidővel rendelkezünk majd. Vagy azért, mert a vendéglátásban, az idegenforgalomban, vagy valamely egyéb, Csipkerózsika-álomba szenderülő szolgáltató területen tevékenykedtünk ez idáig; vagy azért, mert home office üzemmódra váltottunk; vagy éppen abból fakadóan, hogy az előbbiek bezárták azokat a bárokat, klubokat, szórakozóhelyeket, amelyekben eleddig hosszú órákat töltöttünk. Az így nyert idő olyan kincs, amivel muszáj kezdenünk valamit. Ha mást nem, legalább annyit, hogy sokkal türelmesebbek leszünk egymáshoz, mint ahogy a múltban, a száguldó hétköznapok során voltunk.

Joggal merül fel a kérdés, hogy amennyiben ilyen egyszerű a földi mennyország megteremtése, úgy eddig is miért nem dolgoztunk rajta folyamatosan? Az egyik meghatározó ok az erőforrások, és azokon belül is az idő szűkössége, az állandó rohanás és kapkodás - ezt az akadályt most a koronavírus jórészt eltakarítja előlünk. A másik, ami bezár minket szűk világunkba és képtelenné tesz rá, hogy odafigyeljünk másokra: a régi, betokosodott, fel nem dolgozott sérelmeink. Amikor húsz évvel ezelőtti lakóhelyemen aláírást gyűjtöttem a tetőtér beépítését célozva, a társasház egyik idős lakója azzal az indokkal tagadta meg a támogatást, hogy annak idején az ő fiát sem segítették hasonló törekvésében... Nos, ezeket a lélekbe szorult, gennyes gyulladást okozó szálkákat érdemes volna mielőbb kipiszkálni és magunk mögött hagyni. Hasonlóképpen a földi paradicsom ellen dolgozik a szűklátókörűség, a rövidtávú gondolkodás is. Többen panaszkodtak mostanság, hogy az egyre kapósabb kézfertőtlenítő gél árát több kereskedő is szemérmetlen magasságokba tornázta: az 50 milliliteres, rendszerint 300 forint környékén beszerezhető termékért néhol egy ezrest is elkérnek. A szokásos reakció ilyenkor a felháborodás és a harag - tökéletesen irracionális módon. Ugyanis mindenki annyiért kínálja a portékáját, amennyiért nem szégyelli. Nincs ebben semmi erkölcstelen, még az ilyen vészterhes időkben sem. A helyes reakció természetesen nem a hatóságokkal, vagy a veréssel való fenyegetés, hanem az, ha az ilyen üzletben sem most, sem máskor nem vásárolunk semmit.

Vagy mindent, vagy semmit... Vagy szétosztjuk a teljes vagyonunkat a nincstelenek között, vagy nem tettünk semmit az égvilágon... Tény, hogy léteznek nem kevesen, akik csakis abban látják a nagyszerűt, ami a jótevőnek fáj, ami kínnal jár, ami önfeláldozást jelent. Ennek azonban semmi köze ahhoz a földi mennyországhoz, amit könnyedén és jókedvvel megvalósíthatunk. (Ez a gondolkodásmód csakis arra jó, hogy eleve lebeszéljük magunkat mindenféle nemeslelkűségről.) Nehéz hetek állnak előttünk, ám ez az időszak egyben nagyszerű lehetőség is arra, hogy némiképp lecsendesedjünk, lelassuljunk, s így alkalmassá váljunk a figyelmességre is. Ha mindannyian csak addig a szintig jutunk el, hogy képesek leszünk egyszerű gesztusokat gyakorolni, már azzal is hatalmasat lendítünk a világ kerekén. Őszintén hiszem, hogy megerősödve jövünk ki ebből a ránk váró pokoljárásból.

Hetek óta beszélünk róla, százszámra gyártjuk és osztjuk az idétlen mémeket, ám most hétvégén tényleg elkezdtük komolyan venni a koronavírust. Osztálytalálkozókat, születésnapi partikat, esküvőket és klubtalálkozókat hagyunk ki, mondunk le, halasztunk el. Vajon felelősségteljes magatartásról van szó, vagy csupán túlreagált hisztiről? Megoszlanak a vélemények.

Ami tény: a vírus úgy terjed, ha találkozunk, érintkezünk egymással, ezért megfékezését az szolgálná legjobban, ha mindenki karanténba vonulna, otthonról dolgozna, s csak a legszükségesebb okokból hagyná el lakóhelyét. További tény, hogy a lappangási idő két hét, így - hacsak nem estünk át megbízható teszten - egyikünk sem tudhatja, hogy jelen pillanatban hordozzuk-e magunkban a koronavírust, vagy sem. További pikantériát ad a dolognak, hogy a legtöbben a legkevésbé sem tartunk attól, hogy megkapjuk a kórt. Nem egy pestisről, vagy egy eboláról van szó; aligha kétséges, hogy fiatalon, erős szervezettel nem vagyunk különösen veszélyeztetettek - ha meg is betegednénk, gyorsan és szövődménymentesen túl is lendülnénk rajta. És éppen ezért, mert magunkat nemigen féltjük, a kérdés sokkal inkább a társadalmi felelősségvállalásról szól: még véletlenül se fertőzzünk meg másokat. Se úgy, hogy már hordozzuk a vírust és valamely közösségi eseményen a többiekre is átragasztjuk; se úgy, hogy ezekről a találkozókról visszük magunkkal haza, munkahelyre, vagy más közösségi eseményekre.

A kérdés innentől kezdve tisztán morális természetű, s körülbelül úgy fogalmazható meg: korlátozhatjuk-e az egyént mozgási szabadságában, s ha igen, milyen mértékben? Illetve: tartozik-e az egyén extra felelősséggel a társadalomért? Köteles-e annál is szigorúbb előírásokat alkalmazni magával szemben, mint amit a kormányzat előír? Az első felvetésre - legyünk bármekkora individualisták - muszáj azt válaszolnunk, hogy igen. Ha egészségügyi, vagy egyéb valódi vészhelyzet adódik, ilyenkor indokoltak és elfogadhatóak lehetnek az állami korlátozások. Ami azonban azok mértékét, illetve egyéni önkorlátozásunkat illeti, itt már a matek is komoly szerephez jut. A teljesség igénye nélkül pár releváns kérdés:

• Mennyi az esélye, hogy már most is hordozzuk a koronavírust?
• Mennyi az esélye, hogy - fizikai érintkezés nélkül, betartva a higiéniai előírásokat - átragasztjuk másra?
• Mennyi az esélye, hogy egy 10/20/30 fős társaságban fertőzött személybe botlunk?
• Milyen mértékben tudjuk fékezni a vírus terjedését egyéni áldozatunkkal?
• Milyen gyorsan cseng le ez az egész őrület, ha már most erős önfegyelmet gyakorlunk, s ehhez képest meddig tart, ha lazán kezeljük?

Ha őszinték akarunk lenni magunkkal szemben, azt kell mondanunk, hogy mindezekről halvány fogalmunk sincsen. Így aztán azt sem tudjuk, hogy a következő forgatókönyveknek mekkora a valószínűsége:

• Pontosan ugyanazt az életformát folytatjuk tovább, mint eddig, ám így is messze elkerüljük a fertőzést.
• Pontosan ugyanazt az életformát folytatjuk tovább, mint eddig, ebből következően magunk is vírushordozóvá válunk.
• Teljes karanténre kötelezzük magunkat, totál feleslegesen, mert egyébként sem betegednénk meg.
• Teljes karanténre kötelezzük magunkat, ám így is elkapjuk a kórt.
• Teljes karanténre ítéljük magunkat, el is kerüljük a vírust, de - mivel a többség nem így tett - semmit sem fékeztünk a járványon.
• Teljes karanténre ítéljük magunkat, tünetmentesek maradunk és hozzájárulunk a terjedés megfékezéséhez.

A kérdést továbbszínezi, hogy kinek-kinek mekkora áldozatot jelent a bezártság. A hetvenhat éves anyámnak nem jelent komoly érvágást, de még kizökkenést sem, ha pár napig ki sem mozdul a lakásból. Kiskamasz fiam is hetekig elvolna az Xbox-szal, hiszen a barátaival simán halomra lőhetik egymást a Fortnite-ban anélkül, hogy fizikailag találkoznának. Számomra ugyanakkor elviselhetetlen volna bármiféle vesztegzár. Hiába imádom az otthonomat és a családomat, a szabadidőm jelentős részét sportpályákon, pókerasztaloknál, koncerteken és egyéb társasági rendezvényeken töltöm. Az sem mindegy, hogy az ember mennyire magányos. Jómagam ilyen tekintetben szerencsés vagyok, ám ha történetesen szingli volnék és huszonéves, valószínűleg pár nap alatt a falat kaparnám. Az introvertáltak, akik könnyebben lemondanak a társasági életről, esetenként hajlamosak erkölcsi piedesztálra emelni magukat, s ugyanezt a hozzáállást elvárni az extrovertáltaktól is, ám aligha járnak el helyesen. Amíg nem ismerjük a fent vázolt forgatókönyvekhez tartozó valószínűségeket, addig felesleges a teljes visszavonulást beállítani egyetlen üdvözítő magatartásként.

Tekintve, hogy az önérdek és a társadalmi érdek ütközését vizsgáljuk, a kérdés a közlegelők problémájához, illetve a környezetvédelemhez hasonlít leginkább. Aki nem ismerné az előbbit: a klasszikus példázatban egy adott legelő tíz gazda egy-egy tehenét tudja optimálisan táplálni. Ha bármelyik gazda két tehénnel érkezik, úgy ő maga jól jár, ám a többiek rosszul: állataiknak kevesebb fű jut, így szerényebb tejhozamot produkálnak. Attól a ponttól kezdve, hogy a gazdák több mint fele két tehenet hajt ki, már minden érintett rosszabbul jár, mint az eredeti helyzetben. (A közlegelők dilemmájának megoldása nem túl bonyolult: meg kell szüntetni azokat. A magántulajdon - ami lehet akár csoporttulajdon is - tiszta helyzetet teremt: a hallgatólagos megállapodások, vagy a szokásjog helyett a szerződések világát hozza el.) Ugyanígy a környezetvédelem kapcsán: sokan vagyunk, akik sosem vásárolnánk dízel üzemű gépkocsit, mert magunk is rosszul vagyunk az általa produkált kipufogógáztól. Egy benzines járműnél már ilyen közvetlen tapasztalatunk nincs, így nehéz megítélnünk, mekkora kárt okozunk a használatával egy elektromos autóhoz képest. Ami pedig a koronavírust illeti: amíg nem tudjuk, mit kockáztatunk egy kispályás focimeccsel, vagy egy szombat esti pókerezéssel, addig nem biztos, hogy tragédiát okozunk, ha a megszokott életvitelünket folytatjuk tovább. Talán veszélyeztetjük a környezetünket, talán a légynek sem ártunk vele. Amikor volán mögé ülünk, akkor is minden egyes alkalommal potenciális életveszélynek tesszük ki embertársainkat, mégsem mondja senki, hogy ne tegyük. (Mert ismerjük a kockázat mértékét és tudjuk, hogy rendkívül alacsony.) Egy hagyományos közlegelőn egészen biztosan én leszek az első gazda, aki egy napsütötte reggelen mindjárt három tehénnel jelenik meg. Autóvásárlásnál ugyanígy önző szempontjaim vezetnek: csakis akkor kezdek elektromos autóban gondolkodni, amikor a legkézzelfoghatóbb gazdasági érdekeim ebbe az irányba terelnek. És végül, mindezekkel analóg módon: a magam részéről csakis akkor fogok karanténba vonulni, amikor muszáj lesz. Hiszem, hogy a kormányt segítő szakértői csapatban van annyi bölcsesség, hogy nálam sokkal jobban ismerik a kockázat mértékét; továbbá kellő elővigyázatosság, hogy minden szükséges korlátozó intézkedést meghoznak. Nem kívánok rájuk licitálni, s még az általuk előírtnál is óvatosabban eljárni.

Itt abba is hagyom, mert éjjel kettő múlt, s reggel kelni kell; délelőtt hatalmas apa-fia meccset tartunk, öt család részvételével. Persze, csak ha addig be nem zárják a focipályát...

A vasárnapi Bayer show vendége Csókay András, a kereszténységét minden fórumon nyíltan megvalló idegsebész volt. A Honvéd kórház osztályvezető főorvosát a legtöbben a bangladesi sziámi ikreket szétválasztó műtétsorozat kapcsán ismerjük. Ez a beavatkozás önmagában is világszenzáció; elvégzését a Csókay vezette orvoscsapaton túl senki más nem vállalta.

Minden tiszteletem ezé a végtelenül szimpatikus emberé, hiszen azon túl, hogy kimagasló szaktekintély, érzékelhető módon a szíve is a helyén van. A magam részéről azt is nagyon bírom, hogy meggyőződését nem rejti véka alá, hanem kifejezetten hirdeti - talán mindannyiunknak ez volna a dolga. Mindezzel együtt is már e húszperces beszélgetés is világossá tette, hogy keresztény világlátása milyen sok sebből vérzik, mennyire nem ad választ a legelemibb létkérdésekre sem.

"Számos nyugati országban abszolút elfogadott az eutanázia. A probléma az, hogyha tudunk dönteni - mi, emberek - az élet kezdetén: abortusz, és az élet végén is kisajátítjuk magunknak a döntést: eutanázia, és ebbe beletartozik a nagyon reménytelen esetek ellátása is, akkor relativizálódik minden." - állítja Csókay András, hivatkozva a keresztény etikára és az egyház tanítására. A probléma mindössze annyi, hogy ehhez az erkölcsi relativizmushoz nagyban hozzájárul az effajta, árukapcsolásos érvelés is. Ebben a gondolatban - morális vetületét tekintve - három tökéletesen különböző kérdés kerül egy kalap alá. A konzervatívok folyton visszatérő, csalárd kommunikációs trükkje, hogy az eutanáziát és az abortuszt egyetlen csomagban tárgyalják, holott két abszolút eltérő problémáról van szó. Az eutanázia gyakorlatilag öngyilkosságot jelent, mely minden embernek elidegeníthetetlen joga, egészségügyi és lelki állapotától függetlenül. Ez lehet piszok rossz döntés, ám erkölcsi vonatkozásról nemigen beszélhetünk, hiszen nincs külső áldozat. Az abortusz ezzel szemben egy sokkal összetettebb téma, hiszen többszemélyes a történet. Ha a művi terhességmegszakítás egy élőlényt pusztít el, úgy gyilkosságról van szó; ha nem élőlényt, úgy csupán egy kellemetlen beavatkozásról. E téren a kulcskérdés - mely az abortusznak morális súlyt ad -, hogy a megtermékenyített petesejtet, illetve az abból kifejlődő magzatot mikortól tekinthetjük tényleges élőlénynek. Az idegsebész e vegyes csomaghoz hozzácsapja a reménytelen orvosi esetek ellátását is, mely mindezektől merőben különböző probléma. Nem csupán azért nem keverhető az előzőekkel, mert szakmai, orvosetikai és finanszírozási dimenziókkal is bír, de elsősorban azért nem, mert a tettlegesség itt nem valakinek az elpusztítását, hanem éppen a megmentését célozza, ez pedig egy egészen más erkölcsi fejezet. Világos persze, hogy nem elsősorban Csókay András fejében van zavar, sokkal inkább a keresztény etikában, mely számos kulcskérdést hamis felelettel zár, vagy egész egyszerűen válasz nélkül hagy.

"A liberalizmus a legveszélyesebb eszme, vagy vallás, amit valaha is kitaláltak. Tényleg a leggyengébb afrikai woodoo dolog is jobb, mert valamiféle istenfélelmet legalább elárul magáról. De amikor az ember önmagát helyezi bele az Isten szerepébe, akkor történnek a legnagyobb problémák, hát ez történt a fasizmusban meg a kommunizmusban. És ez történik, csak ott azt mondták, hogy az ember eredendően rossz. Van egy pár privilegizált ember, például mondjuk Hitler, vagy Sztálin, aki majd megmondja a jót, hogy hogy kell menni. A liberalizmus nem ezt mondja, az azt mondja, hogy az ember az Isten, és minden ember el tudja dönteni mindenfajta spiritualitás nélkül, ami maga a lelkiismeret." Amikor tanult, értelmes, és alapvetően helyes erkölcsiséggel bíró embertől ilyen mondatokat hallok, a legszívesebben a falat kaparnám. Nagyon helyesen kijelöli a morális mélypontot Hitler és Sztálin személyében, illetve az általuk képviselt ideológiákban. Megfogalmazza a diktatúrák alaptézisét is: az ember eredendően rossz, azonban a kiemelkedően jó népvezér a helyes útra tereli a mélyen romlott társadalmat. Mi több, még azt is kimondja, hogy a liberalizmus nem ilyen. Mindezen gondolataival maximálisan egyet kell értenem. Innentől azonban a legkevésbé sem világos - talán még magának, Csókay Andrásnak sem -, hogy mindebből miként következik a keresztény vallás pozitív, míg a liberalizmus mélyen negatív megítélése. Ennek pontosan az ellentéte volna logikus. A keresztény gondolkodásmódot szóról szóra a diktatúrákkal azonosított attitűd jellemzi: az ember eredendően rossz, ám van pár privilegizált ember - vallásalapítók, pátriárkák, pápa, egyházi vezetők - akik megmondják, merre kell menni. Csókay józanul és világosan kimondja, hogy mindenféle zsarnokság alapja a tekintélyelvűség, majd pont ezt a tekintélyelvűséget hiányolja a liberalizmusban. Döbbenetes. Az már csak hab a tortán, hogy a spiritualitást és a lelkiismeretet egymással azonosítja, noha a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Az utóbbi valójában egy bensőségesített szabálygyűjtemény, tökéletesen földhözragadt tartalmi elemekkel; míg előbbi a legmagasabb tudati szintet jelenti, jócskán a földi, morális kérdéseken túl, olyan szférákban, ahová háborgó lelkiismerettel még csak be sem kopogtathatunk.

A sziámi ikrek szétválasztása kapcsán Csókay András így nyilatkozik: "Lehet, hogy tudományosan nem pc, de tényleg el kell mondanom: hét olyan idegsebészeti ötlet, amely által meg lehetett valósítani az agy és a koponya szétválasztását, Jézus-imában jött. És három olyan elképesztő csoda történt a 26 órás tiszta műtéti idő során és utána az egy hónapos posztoperatív szakban, ami egyszerűen a tudomány számára megmagyarázhatatlan. Köszönjük ezt az értünk imádkozó hatalmas sokaságnak." Persze: legyen mindenkinek a hite szerint! Azzal önmagában semmi baj nincs, ha a számunkra érthetetlen pozitív történéseket isteni csodáknak nevezzük. Nyilván a sportszerűség azt kívánná, hogy a váratlan katasztrófákra pedig isteni átkokként tekintsünk (például ha valakinek összenő a koponyája az ikertestvérével), ám nem ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy egy orvos minden esetben a tudomány embere, vagyis már hivatásából fakadóan is muszáj figyelembe vennie a tudományos megfigyeléseket, tapasztalatokat, ezek pedig a legkevésbé sem támasztják alá a közbenjáró ima hatékonyságát. Megszámlálhatatlanul sok kísérletet végeztek a témában az elmúlt hetven év során, azonban ezek túlnyomó többsége azzal a konklúzióval zárult, hogy a másokért mondott fohász az érintetteken nem sokat segít. Úgy tűnik, csendes gondolataink kizárólag a saját elménkre hatnak, ott azonban megtörténhetnek a valódi csodák. Csókay András hét komoly innovációról beszél, melyeket a beavatkozás során használtak. Elméje e pazar gyümölcseit - elmondása szerint - Jézus-imában szüretelte, azonban fohászkodhatott volna akár Krisnához is, vagy ugyanilyen jó szolgálatot tett volna egy buddhista meditáció is. Ez a zseniális idegsebész nagyságrendekkel többet tud az emberi agyról, mint jómagam, vagy mint bármely laikus. Pontosan tudja, miként működik: ha elvetünk benne egy problémát, s hagyjuk békésen érlelni, előbb-utóbb - egy váratlan pillanatban, talán kocogás, zuhanyzás, vagy épp imádság közben - szállítani fogja a kreatív megoldást. Mondhatjuk, hogy Jézusé a dicsőség, ám még a Názáreti is piszok nagy bajban lett volna, ha ezen műtéti eljárások mikéntjét az én elmémbe igyekezett volna eljuttatni. A két bangladesi kislány még mindig közös sapkát hordana. A valóság az, hogy Csókay András elméje a műtétet megelőzően éjjel-nappal a szétválasztás problematikáján dolgozott, s ehhez az intuitív munkához korábbi szakmai tapasztalatai adták a muníciót. A magam részéről igazán lelkes rajongója vagyok Jézusnak, de alig hiszem, hogy erre a projektre bármilyen közvetlen hatást gyakorolt volna.

Meggyőződésem, hogy ez egy fantasztikusan virágzó és békés bolygó volna, ha mindenki úgy élne és cselekedne, mint Csókay András. Amennyiben a hite segíti a hivatásában - és úgy tűnik, hogy számára hasznos technikának bizonyul -, úgy ezzel sincs semmi baj. Az viszont már legyen az ő problémája, hogy a keresztény etika számos, e beszélgetés során is megmutatkozó önellentmondásával miként birkózik meg a jövőben.