A magam részéről kifejezetten bírom Szanyi Tibort, mint jelenséget, mint karaktert. Nem sokan vannak/voltak az egykori - ma már szinte láthatatlan - MSZP-ben, akik kapcsán ugyanezt elmondhatnám. Angyalföld ex-szocialista fenegyerekét új formációja, az ISZOMM kapcsán a Politikai Hobbista stábja faggatta a napokban.

Hogy miért csípem Szanyi kapitányt? A szimpatikus oldalával ő maga is tisztában van: "Én ennek vagyok a híve, az egyenes, világos beszédnek. Egyébként én a XIII. kerületben nőttem fel politikailag, meg egyébként is, ott születtem (...) ez kicsit ötvözi az angyalföldi vagányt meg az újlipótvárosi jampit..." Sajnálatos módon a pozitívumok e ponton véget is érnek. Egyszerűen azért, mert a beszélgetés innentől kezdve a politikai filozófiák mentén folyik tovább, e téren pedig Szanyi teljességgel vállalhatatlan. Akkor is, ha gondolatait komolyan vesszük, és akkor is, ha teljes kamu minden egyes szava. Ez utóbbi sem kizárható, főként azok után, hogy Horn Gyula közismert alkoholproblémáit puszta legendának nevezi.

"Fogalmazzunk így: a világon mindenütt szociális válság van, és azért van szociális válság, mert a világon mindenütt kapitalizmus van. Ez az oka." Bevallom, e mondatnál erősen kikerekedett a szemem. Eleddig azt gondoltam, hogy a kommunista bohóc szerepe már le van osztva Thürmer Gyulának, és a Kádár-korszakot visszasíró - demográfiai okokból erősen szűkülő - választói piacon aligha fér el még egy csörgősipkás. Mármost két eset lehetséges: vagy nekem van igazam, és az ISZOMM - számottevő érdeklődés hiányában - villámgyorsan eltűnik a politikai süllyesztőben; avagy Szanyi kapitánynak, aki a bőrén érzi, hogy az Egyesült Államokban már igen divatos neobolsevik irányzat rövidesen kis hazánkba is begyűrűzik és fiatalok tömegeit fogja megszédíteni. E dilemmát majd a jövő eldönti, Szanyi mindenesetre nem árul zsákbamacskát: új pártja a 2022-es választási programját is Kádár János-tervnek keresztelte el...

"Gyakorlatilag ugyanazt mondjuk a kapitalizmusról, mint a fociról: ha minden csapat tökéletesen játszaná a focit, akkor nem lenne gól. Hogyha a kapitalizmus tökéletesen működne, akkor konkrétan nem lenne profit. Hiszen mindig lenne valaki, aki még jobban csinálja és akkor ez egy nagyjából zéró összegű játék." Ebben a rém ostoba kijelentésben az a legszomorúbb, hogy Szanyi kapitány maga is közgazdász. Ha ezt egy idióta bölcsész adja elő, az ember csak elnézően legyint egyet, hiszen honnan is tudná a szerencsétlen... No de aki járt a Közgázra, és ilyeneket mond, az vagy nagyon nem figyelt az előadásokon, vagy szándékosan félrebeszél. Ugyanis:

• Sosem lehet zéró összegű játszma az, amelyben a felek nem csak egymástól, hanem egymással együttműködve valamilyen külső forrásból is nyerhetnek. Márpedig a reálgazdaságra ez jellemző. A természet kincseit - kőolajat, fát, gabonát, halat, vadat, s mi jó falat - dolgozzuk fel. Már ez önmagában hordozza profit ígéretét.
• Amiről Szanyi beszél, az egy tisztán teoretikus modell. A várható nyereség akkor lenne zéró, ha minden erőforrásból korlátlan mennyiség állna rendelkezésre és végtelen számú szereplővel számolhatnánk. Ugye érezzük, hogy ezt a modellt elméleti közgazdászok alkották, kijelölve egy elérhetetlen végpontot, melynek semmi köze a való világhoz?
• Ha egy-egy népszerű, sokak által űzött szakmában - mezőgazdaság, élelmiszer-kiskereskedelem, stb. - az elérhető profit vészesen csökkenni kezd, a szereplők egy része új üzleti lehetőség után fog nézni, amely - újdonsága, ritkasága, kevesebb szereplője miatt - lényegesen magasabb nyereséggel kecsegtet. Ezen új utak száma ténylegesen korlátlan.
• Még ha valóban ott is tartanánk, hogy az elméleti modell érvényesülne - mindenki hibátlanul teljesítene és csaknem korlátlan erőforrással bírnánk, illetve csaknem végtelen szereplővel számolhatnánk - önmagában az sem jelentené a kapitalizmus kritikáját.

"A kapitalizmus az, hogy teneked van tulajdonod, annak bázisán alkalmazol valakit és nem adod oda neki a munkabérét. (...) A kapitalizmus törvényesített lopás. Azaz: a munkaerő, a dolgozó nem kapja meg azt az értéket, amit ő előállít, hanem ennek egy jelentős részét elviszi a tulajdonos." Hát, sosem gondoltam volna, hogy a 21. században még ilyen tömény marxizmust nyomnak majd a képembe. Mintha egy tizenöt éves kamasz nyilatkozna, aki sosem tanult sem történelmet, sem közgazdaságtant, de még csak nem is látott semmit a világból, csupán szimplán felmondja az alkesz faterjától hallott értéktöbblet-elméletet... Atyaég, ez az ember tényleg végigaludta mind a hatvanöt életévét? Szerencsére a műsor házigazdái korrektül helyrerakták az elmebajt: a tulajdonos befektet, kockáztat, szervez és felel a teljes vállalkozás sikeréért - az értéktöbblet természetesen őt illeti, legyen az pozitív, avagy negatív. (Érdekes a kommunisták világa: a pozitív profitot azonnal szétosztanák a munkások között, a veszteségről ugyanakkor hallani sem akarnak. Mennyire sportszerű ez a hozzáállás?) Már önmagában az is valami egészen pusztító morális mélységet jelez, amikor valaki ennyire nem tiszteli a magántulajdont és az üzleti megállapodások szentségét. Lopásnak hívja az önkéntes együttműködést, miközben a vállalkozók nyílt kirablását hirdeti... Ez maga az erkölcsi relativizmus, ez maga a téboly. "Akkor beszéljen valaki fair szituációról, hogyha ő, mint cégtulajdonos pont úgy él mint a munkásai." Igen, előbb-utóbb kibukik a tipikus proli arrogancia. Mégis, hogy jön ahhoz bárki, hogy előírja, miként éljen a másik ember? Jómagam számos céget vezettem már, ezzel együtt sem éltem soha fényűzőbb életet, mint a beosztottjaim. No de ez az én privát döntésem! Az kizárólag az én személyes ügyem, hogy milyen szinten maradok puritán. Azzal sem volna semmi gáz, ha bármelyik alkalmazottam luxusautóval járna, vagy rendszeresen Balin nyaralna. Egészen riasztó és döbbenetes ez a szégyentelen kukkolás a másik életében.

Ha valakit nem a tehetősek iránti zsigeri irigység mozgat, hanem ténylegesen szeretné megérteni a kapitalizmus alapvető vonásait, valójában elég tíz percet rászánnia a dologra. András Bence a Portfolio oldalán megjelent dupla cikkében (Pont a lényeget értik félre: Ez a rendszer természetesen jött létre, nem ránk erőltették, illetve: Ezért butaság az antikapitalizmus) közérthetően és tökéletesen elmagyarázza mindazt, amit valójában valamennyiünknek értenie kéne: "Lényegét tekintve ez a gazdasági rendszer nem szól másról, minthogy megengedjük az egyéneknek, hogy birtokolják a termeléshez szükséges eszközöket (a tőkét) és azt profitszerzés céljából maguk üzemeltessék." A Politikai Hobbista kispadjáról Megadja Gábor is egyszerű, de annál frappánsabb definíciót fogalmaz meg: a kapitalizmus mindössze annyit tesz, hogy az emberek szeretnek kereskedni egymással. Szanyi kapitány persze nem ért egyet ezzel a meghatározással (hogy is értene, még a végén kiderülne, hogy a világ legtermészetesebb jelenségét támadja), ezzel szemben igyekszik definiálni a szocializmust, mérsékelt sikerrel: "A baloldal nem valami humanitárius, vagy karitatív izé. A nevében is benne van, hogy az egész társadalomban gondolkodik. (...) Oké, legyen verseny, legyen csata, legyen harc, de a végén a győztes nem verheti agyon a vesztest. Tessék utána ugyanolyan boldogan és békében és egyenlőségben élni, mint azt megelőzően. Ez a szocializmus." Érti ezt a katyvaszt bárki is? De tényleg, ki akar agyonverni kicsodát? (Ez a baloldal örökké visszatérő, hazug toposza: a vesztest eltapossák. Természetesen szó sincs ilyesmiről. Pont az erőszakmentesség a lényeg.) De tényleg: létezik-e békésebb az önkéntes megállapodások világánál?

Mindezek után Szanyi képes megfogalmazni a következő mondatot: "Hadd mondjam azt, hogy  - ebben a műsorban is  - káprázatos zöldségeket tudtok beszélni a baloldalról és a szocializmusról." Kapitány, kapitányom... Neked legyen mondva...

A Meseország Mindenkié című könyv megjelenésével robbant be a magyar köztudatba, majd a pedofiltörvény elfogadásával vált állandó beszédtémává a gyerekek "érzékenyítésének" kérdése. A közhangulatot alapvetően két irányvonal formálja. A konzervatívok szerint a világ legtermészetesebb dolga, hogy fiainknak-lányainknak hittant tanítunk és vallásos nevelésben részesítjük őket, ugyanakkor messze elkerülendő, hogy a fősodortól eltérő szexuális irányultságokkal ismerkedjenek. A progresszívek pontosan fordítva látják: elemi szükségszerűségnek ítélik az LMBTQ-érzékenyítést, miközben valódi megrontásnak tartják az istenhit erőltetését. Jómagam ahhoz a generációhoz tartozom, akikre még ráerőltették a kisdobosok és az úttörők nyakkendőjét; az utánam következők már inkább cserkész-egyenruhába bújtak. Van ezekre bármiféle szükség? Vajon hol az igazság az ideológiai nevelést illetően?

Incze Dénes, a közelmúltban elhunyt katolikus esperes így ír A gyermekkori vallásos nevelés fontossága c. munkájában: "Minden szülőnek biztosítania kell gyermekei vallásos nevelését. Ennek a lényege: legyenek tudatában a gyermekek annak, hogy Isten létezik; legyenek tudatában a bűn ijesztő gonoszságának; lássák be a bűnbánat szükségességét; lássák meg életük célját: ami az istenszolgálat és az örök élet. Aki ezt a maga idejében elmulasztja, jóvátehetetlen hibát követ el gyermeke ellen." Bevallom őszintén: számomra ez rém ijesztő, még akkor is, ha magam ugyancsak ilyen környezetből jövök. Hajlok arra, hogy a progresszíveknek e téren igazuk van: ez tényleges megrontás. A gyerekek legyenek tudatában Isten létezésének? De hiszen ebben még mi magunk sem lehetünk biztosak! Nem tisztességesebb elmondani, hogy a spiritualitásnak százféle útja lehetséges, és rájuk bízni a majdani választást? Bűn és bűnbánat? Már egészen fiatalkorukban ültessük el bennük a szégyen és az önmegvetés csíráit? Nem volna elég, ha a morális alapokat tisztáznánk velük? Istenszolgálat és örök élet? Már most döntsük el helyettük, hogy légvárakra fogják építeni az életüket? Amikor a "valláskárosult" kifejezést használjuk, pontosan erre az útravalóra gondolunk. Erre a teljesen felesleges, nyomasztó pszichikai teherre, mely sokakat egy életen át frusztrál. Még Incze Dénes is belátja, hogy kamaszkorban sokan úgy rázzák le magukról a vallásos neveltetést, mint kutya a vizet - magam is így voltam ezzel. De nem mindenkinek adatik meg az áldás, hogy használni kezdi a tudatát. Osho mindenesetre jól látja: "Azt mondani egy gyermeknek, hogy higgyen Istenben, nonszensz, teljes képtelenség - nem azért, mert Isten nem létezik, hanem mert a gyermek még nem érzi a szomjúságot, a vágyakozást, a sóvárgást; még nem áll készen arra, hogy elinduljon az igazság, az élet végső igazságának felkutatására. (...) Ha megtérítik még azelőtt, hogy feltámadna benne a szomjúság a keresésre és a tudásra, akkor az egész élete hamis álélet lesz."

Ahogyan a vallások szószólói magasról tesznek a pszichológiai alapigazságokra (vagy ha érdeklődnek is irántuk, az ideológia mindenesetre kiütéssel győz a tudomány felett), a 21. század progresszív vonala ugyanígy figyelmen kívül hagy minden tudást, melyet a világ a gyermekek szellemi-lelki fejlődése kapcsán ez idáig felhalmozott. Ami például az óvodai érzékenyítést illeti, pontosan tudható, hogy a gyerekek ebben a korban még közel sem készek a szexuális tartalmak befogadására, mi több, még a toleráns magatartás megértésére, elsajátítására is bőven éretlenek. Ahogy Bagdy Emőke fogalmaz: "A gyereket is toleranciára kell nevelni, de ezt nem óvodáskorban kell megtenni. (...) Minden kornak megvan a saját nevelési feladata, de ennek nem az, hogy a megkülönböztetési érzékenységre neveljük a gyereket, mert ebben a korban a saját nemi identitás rögzítése a feladat, hogy a gyerekből egy harmonikus és kiegyensúlyozott felnőtt váljon, aki képes lesz majd elfogadni más ember devianciáit.” A legkevésbé sem csodálkozom, hogy az LMBTQ-aktivisták kiakadtak a pedofiltörvényen. Számukra semmi sem kedvezőbb, mint a zavarosban halászgatni. Bevallom: magam is szinte mindig a szabályozatlanság mellett érvelek, amikor a felnőtt társadalomról van szó. Itt azonban a gyerekekről beszélünk, akiket semmilyen szín alatt nem lehet kontroll nélkül elárasztani bármivel. (Kötelező hitoktatás sincs, erre is a szülőnek kell áment mondania.) Az igazán üdvös az lenne, ha megindulna valamiféle szakmai párbeszéd annak kapcsán, hogy a fiatalkorúak különböző életszakaszaihoz (3-6, 7-10, 11-14, 15-18) milyen tartalmak kapcsolhatók optimális nevelés esetén. (Értem én, hogy a pszichológia nem egy tökéletesen egzakt tudomány, ám az azért mégsem oké, hogy felkent szakértői ennyire különböző álláspontokat képviselnek.) Ehelyett inkább csak szimpla acsarkodást látunk. Ami viszont kifejezetten fura: a baloldaliság - elvileg - a gyengék és elesettek védelmét tűzi zászlajára. Ha létezik olyan társadalmi szegmens, amely feltétlen védelmet érdemel, úgy a gyermekek mindenképpen ide sorolhatók. Nos, miféle baloldaliság az, ahol a fiatalkorúak pszichikai fejlődése másodlagos szempont, mert az LMBTQ-kártya übereli a gyermekvédelmet? Kohán Mátyás, a Mandiner Kaliforniában nevelkedett újságírója személyes tapasztalatairól számol be: "Komoly részben az iskolai 'felvilágosító' munkának köszönhető az, hogy ezekből a srácokból LMBTQ-dzsihadisták lettek, és most ott rombolnak a BLM-tüntetéseken az elnyomatás ellen, kezükben az éppen aktuális iPhone-nal. Közben pedig pszichiáterhez járt az összes: mindegyik szorongó, alvás- és személyiségzavaros emberi roncs volt, nem kevesen marihuána-függők is. Soha ennyi boldogtalan embert egy helyen nem láttam, mint az Egyesült Államok leggazdagabb településének legdrágább iskolájában."

Mindenféle társadalmi berendezkedésnek kiváló lakmuszpapírja, hogy miként bánik a fiataljaival. Hogy igyekszik-e rájuk erőltetni valamiféle militáns, erőszakos, vagy épp beteg, önpusztító ideológiát, avagy meghagyja-e számukra a harmonikus, boldog, önfeledt gyermekkort. Ebben a tekintetben a skála negatív végpontját Spárta jelenti, ahol a fiúgyermekeket már hétéves korukban elszakították a családjuktól és kaszárnyába költöztették őket; miközben már első hét esztendejük sem a gyengéd gondoskodás jegyében telt, anyjuk ugyanis - a spártai ideológia szerint - meg sem ölelhette őket. A pozitív végpont - hitem szerint - a tökéletesen ideológiamentes nevelés. (Létezik egy sor olyan egyetemes érték - erőszakmentesség, elfogadás, becsület -, amelyeket idővel érdemes megjeleníteni. Ezek azonban olyan széles körben elfogadottak, hogy aligha húzhatnánk rájuk az ideologikus jelzőt.) Jómagam a rendszerváltás évében érettségiztem, így még volt szerencsém végignézni a szocialista eszme szánalmas kimúlását. Még részese voltam a nevetséges április 4-i és november 7-i ünnepségeknek, amelyeket már a nyolcvanas évek elején sem vett igazán komolyan senki. Mi csupán ott álltunk a béna egyenruhánkban, és azt éreztük, hogy az égvilágon semmi közünk sem Leninhez, sem az Aurórához, sem pedig a Vörös Hadsereghez. Valahogy úgy, mint a templomban. Hogy ránk erőltetnek valami rém idegen, abszolút érthetetlen, rettenetesen unalmas rituálét, amiről ösztönszinten érezzük: végtelenül hamis. (Ha nem lenne az, úgy nem kéne tukmálni, hanem magunk is zsigeri módon vágynánk rá.)

Őszintén hiszem, hogy minden ideológia, amelyet gyermekeink fejébe kívánunk verni, nem más, mint szimpla megrontás. Legyen szó a kommunizmus eszméjéről, a katolikus dogmákról, avagy a progresszívek érzékenyítő vallásáról. A felhőtlen gyermekkorhoz és az egészséges szellemi-lelki fejlődéshez azzal járulunk hozzá leginkább, ha engedjük, elősegítjük, hogy gyermekeink minden természetes élményt megtapasztaljanak, ami koruknak megfelelő és fizikailag veszélytelen. Érezzék a szülői gondoskodást, törődést és szeretetet; szabadon, elfojtások nélkül éljék meg önfeledt örömüket és toporzékoló dühüket; legyen részük számukra izgalmas játékban, kalandban, felfedezésben. Ennél többet aligha adhatunk számukra. És ha majd eljön az ideje, ők maguk lesznek, akik megkeresik a saját, testre szabott eszmei irányvonalukat. Szülőként, nevelőként legfeljebb példát mutathatunk - jót és rosszat egyaránt. Egy azonban bizonyos: nem lehet elég későn elkezdeni az ideológiai nevelést.

Lassan egy évtizede mást sem hallunk, csak hogy Magyarország népe brutális diktatúrában szenved. Persze, semmi sem egyszerűbb, mint ilyen és ehhez hasonló, súlytalan frázisokat megfogalmazni. Ha azonban nem csupán elvakult érzelmeink vezetnek, de szeretnénk valamivel tisztábban látni, érdemes figyelmünket a tényekre, illetve a kérdést vizsgáló felmérésekre irányítanunk.

Ha a szabadság mértékét elemezzük, úgy ezen belül a gazdasági szabadság kifejezetten jól mérhető. Az amerikai Heritage Foundation évről évre közzé teszi a Föld országainak listáját e tekintetben. A kutatást végzők elsősorban az üzleti élet, a kereskedelem, a beruházások, a tulajdonviszonyok szabadságát; a bürokrácia és az adók mértékét, illetve az államtól való függőséget vizsgálják. Kezdjük a lényeggel: Magyarország 2011-ben 66,6 pontot kapott, ez az 51. helyre volt elég; tíz évvel később 67,2 ponttal az 55. pozícióban találjuk magunkat. (A magasabb érték nagyobb szabadságfokot jelöl.) Azt látjuk tehát, hogy a Fidesz-éra alatt - összességében - nem romlott a helyzet, de nem is igen javult. Ezek az adatok nyilván csak akkor mondanak számunkra bármit is, ha más országokkal összevetve vizsgálhatjuk hazánkat. Lengyelország - ugyanezen időintervallumot tekintve - a 68. helyről jött fel a 41-edikre; Szlovénia a 66-odikról a 48-adikra; Bulgária a 60-adikról a 35-ödikre; Lettország az 56-odikról a 30-adikra; s még Románia is húsz pozíciót javítva a 43. jelenleg. Mind rosszabb helyzetből indultak, s most előrébb tartanak. A közép-kelet-európai blokkból egyedül Szlovákia a visszaeső; az impozáns 37. pozícióból csúsztak vissza a 61. helyre. Magyarország állapota tehát gazdasági szabadság tekintetében messze még a kiválótól, mindazonáltal Franciaországot (64.) és Olaszországot (68.) még így is jelentősen megelőzzük. Bepillantva a számok mögé, számomra leginkább az adóterhek mértéke beszédes. Nos, ezen a téren kifejezetten jól állunk: Európában kizárólag Románia, Bulgária és Litvánia kínál kedvezőbb feltételeket, miközben egy évtizeddel ezelőtt még tökéletesen versenyképtelennek számítottunk.

Túllépve a gazdasági kérdéseken, tűnődjünk el egy percre a politikai és magánéleti szabadság sarokkövein! Alapíthat-e pártot, közéleti mozgalmat bárki? Indulhat-e választásokon akárki? Leváltható-e a jelenlegi kabinet? Működik-e a gyülekezési szabadság? Rendezhet-e tüntetést bárki bármikor? Működik-e a szólás és sajtószabadság hazánkban? Megjelenhet-e bármilyen vélemény képernyőn, nyomtatásban, avagy az internetes portálakon? A válasz mindegyik kérdésre nyilvánvalóan: IGEN. (A hiszti rendszerint azon megy, hogy az állami kézben lévő médiumok kormányközeli tematikát, beszédmódot és álláspontokat erőltetnek, ám ez sosem volt másképp e hazában, s nem is Magyarország az egyetlen demokrácia, ahol ez a jellemző gyakorlat.) Ami a magánélet szabadságát illeti, a magam részéről a drogfogyasztáson és a melegházasságon kívül nemigen tudnék problémás kérdést felsorolni; valójában még ezek is csupán a társadalom aprócska szegmenseit érintik. Ami az előbbit illeti: Az EU-ban sincs egységes álláspont a drogfogyasztást illetően, s a szabadság-deficitet kiáltók sem hivatkoznak e pontra sohasem. A terjesztők és a fogyasztók így is megtalálják egymást, csupán az állam esik el némi adóbevételtől. A 2003-as, botrányba fulladt kendertüntetés óta nem is igen forszírozta senki a liberalizáció ügyét. A melegházasság problematikája annál inkább napirenden szerepel - érthető módon, hiszen ezen kívül aligha lehet egyebet felhozni az Orbán-rendszerrel szemben, még ha nagyítóval keressük is a szabadságjogok korlátait. Ami azt illeti, hitem szerint értem a homoszexuálisok problémáját. Bizonyára úgy érzik, hogy mivel egyneműek nem köthetnek törvényes házasságot Magyarországon, így az ő kapcsolatukat a társadalom nem tartja egyenrangúnak a heteroszexuális szerelemmel. Az elmém felfogja az érzékenyek sérelmét, de a tragédiát nem igazán érzem át. És nem azért, mert jómagam nem vagyok érintett, sokkal inkább azért, mert a házasságkötés aktusát egy abszolút jelképes mozzanatnak látom. Régimódi, értelmetlen, kiüresedett, a gyakorlatban nem múlik rajta semmi. Körülbelül olyan ez, mintha azon problémáznék, hogy nem kaphatok "kiváló dolgozó" érdemrendet. Ki a fenét érdekel?

Persze pontosan tudjuk, hogy a társadalmi, s főként a politikai természetű ügyekben sohasem a tények számítanak, csakis az érzések. Vagyis nem az az igazán fontos, hogy mennyire vagyunk szabadok, hanem elsősorban az, mennyire érezzük magunkat annak. Nos, ezt is megkérdezték: a Mediaworks Hírcentrum egy 12 uniós országot érintő közvélemény-kutatásról számol be, melyet 2021 május végén, június elején készítettek, összesen 16.267 fő részvételével. A kutatás fő csapásvonala: „Ön mennyire érzi magát szabadnak a mindennapokban, mennyire tudja képességeit kibontakoztatni, az Ön által helyesnek ítélt életvezetést megvalósítani?" A végeredmény sokakat meglepett (már csak azért is, mert a felmérésben oroszlánrészt vállalt az Open Society Foundationshöz köthető nemzetközi szervezet, az Európai Külügyi Kapcsolatok Tanácsa): Magyarország az első helyen áll, polgárai négyszer olyan szabadnak érzik magukat, mint a sereghajtó németek. A feltett kérdésre háromféle módon lehetett válaszolni: az alany érzése szerint teljesen szabad, részben szabad, avagy egyáltalán nem szabad. Idehaza a megkérdezettek 41%-a vallotta magát tökéletesen szabadnak, míg Németországban ez az érték mindössze 11%, és Ausztriában sem magasabb 15%-nál. Ezzel szemben Magyarországon csupán 12% állította önmagáról, hogy egyáltalán nem szabad, míg Németországban 49% (!!!), Ausztriában pedig 42% érzi a szabadság teljes hiányát. Ezek döbbenetes adatok, még akkor is, ha a felmérés több mint egy éves pandémiás időszakot követően készült, s a válaszokban a járvány miatti korlátozások hatása is markánsan megjelent. (Ugyanez a közvélemény-kutatás rákérdezett arra is, miként látja a polgár kormánya járványkezelését, a hozott intézkedések szigorúságát. Hazánk itt is az első helyen áll: a válaszadók 71%-a szerint a kabinet megfelelően járt el. A sor végén ezúttal Franciaország áll, ahol a megkérdezettek mindössze egyharmada gondolja így.)

Van ebben valami furcsa ellentmondás. Az EU bürokratái és a hazai ellenzék szerint Magyarország a kontinens fekete báránya, rajtunk kívül még Lengyelország az, ahol sáros csizmával tapossák az emberi jogokat, máshol mindenütt - különösen Európa nyugati felén - édeni állapotok uralkodnak. Érdekes, hogy az emberek nem így látják (a felmérés szerint a 12 vizsgált országból hazai polgárok érzik magukat a legszabadabbaknak, Lengyelország pedig az ötödik helyet tudhatja magáénak), továbbá a tények sem támasztanak alá különösebb demokrácia-deficitet. Érdekes az is, hogy az angol labdarúgó válogatott egy héten belül Budapesten és Varsóban is járt, és szervilisen térdeplő focistáik ugyanazt a füttykoncertet kapták mindkét fővárosban. (Sajnos a pályán már közel sem tudtuk azt nyújtani, amit a lengyelek...) A balos sajtó továbbra is kitart amellett, hogy ez skandalum, s néhány agymosott hívő el is hiszi nekik. Pedig gondoljuk csak át: Magyarország és Lengyelország olyan helyek, ahol szabad térdepelni és szabad fütyülni is. Ez maga a liberalizmus, ez maga a sokszínűség, ez maga a teljes véleményszabadság.

A Kosztolányitól származó mondás az idők során valódi szállóigévé érett, ám igazságtartalma ettől még szemernyit sem duzzadt. Oké, érezzük benne az alkotóember öniróniáját, mindazonáltal ha komolyan kívánjuk venni, pontosan ugyanazzal a hamissággal fogunk találkozni, mint a "teher alatt nő pálma"; a "nem is férfi az, aki nem volt katona"; vagy épp "a vessző és dorgálás bölcsességet ád" népi frázisok esetében. Ezek mindegyike azt kívánja elhitetni, hogy nem létezik belső tartás és motiváció; a hatékony ösztönzést kizárólag a külső, kényszerítő körülmények biztosíthatják. Akárhogy is: ez valami szörnyen pusztító gondolkodásmód.

A címbéli frázishoz illeszkedő világlátás két okból is mérgező. Egyrészt azért, mert tagadja a felelősségteljes, fegyelmezett, felnőtt mentalitást, ezáltal legitimálja a gyámságot, az irányítást, a kényszert, a másik ember szabadságának korlátozását. (Még mielőtt kapnék a fejemre: a határidők önmagukban jók és szükségesek, az égvilágon semmi baj velük. A gond a kérdéses szemléletmóddal van. Ha elhisszük, hogy külső, kényszerítő körülmények nélkül, pusztán belső motivációból fakadóan senki sem tenne semmit, úgy el fogjuk fogadni a tekintélyelvűséget, sőt annak erőszakos formáit is.) A vizsgált szállóige egyúttal tagadja azt is, hogy a munka valódi örömforrás is lehet. Mintha fintorogva-vonakodva csakis azért kezdenénk bele egy-egy feladatba, mert előbb-utóbb muszáj lesz. "Más a munka és más a szórakozás." Hallottunk már hasonlót? A legpusztítóbb téveszme mind közül.

Először is azt érdemes megvizsgálni, milyen a személyes viszonyunk a különböző határidőkkel. Emlékszünk még a diákévek vizsgaidőszakaira? Alapvetően kétféle felkészülési stílust láthattunk. Jómagam a tervező attitűdöt képviselem, így ha tíz napom és ezer oldal tananyagom volt egy szigorlatra, úgy igyekeztem katonásan, száz oldalanként a fejembe tölteni a tudást. De ismertem számos spontán, bohém, abszolút a pillanatnak élő figurát is, akik az első teljes hetet végigmulatták, hogy aztán a maradék három napban brutálisat finiseljenek, totál kialvatlanul járulva a vizsgáztató elé. Ezek az időmenedzsment-stílusok jellemzően a későbbiekben is tovább élnek. A szabadúszó létforma nyilván csak azoknak való, akik képesek optimálisan gazdálkodni az idővel, különben az élet embert próbáló, őrült hullámvasutazássá válik. Jómagam éveken át dolgoztam közös irodában pár építész barátommal. Ők aztán csúcsra járatták a bohém életmódot; a tervezésbe mindig csak akkor fogtak bele, amikor már vészesen közelgett a leadási határidő. Olyankor aztán éjjel-nappal folyt a munka, melyet rendszerint 20-30 óra alvás követett. Egyikük elmesélte: ha nyolc-tíz óra horpasztás után véletlenül felébredne - mert azért aludni sem egyszerű ilyen hosszan - mindig megiszik pár sört, hogy folytatni tudja a durmolást...  

A magam részéről feltétlen híve vagyok a kötetlen időbeosztásnak. Számomra a pokol hetedik bugyra az irodába feldúltan berongyoló főnök, aki azt harsogja: mindenki dobjon el mindent, új feladat a láthatáron! Előfordulhat, hogy néha tényleg ég a ház - különösen a sajtó, a politika, vagy épp a pénzügyek világában -, azonban a legtöbb kapkodás inkább a rossz szervezés eredménye, semmint a váratlan eseményeké. Számomra sokkal barátságosabbak a fix és jól kalkulált határidők. No nem azért, mert múzsául szolgálnának. Épp ellenkezőleg. Ha nem szorít a cipő, úgy sokkal könnyebben jön az ihlet, legyen szó bármilyen alkotófolyamatról. A szűk határidők alkalmasak ugyan arra, hogy az ember kipréseljen magából valami középszerű, felejthető vackot, ám ahhoz, hogy a kreativitás igazán szárnyra kapjon, megfelelő tér, szabadság, korlátlanság és gátlástalanság szükséges. Az intuíciót sem siettetni, sem kikényszeríteni nem lehet. Aki pisztolyt szegez az alkotó halántékához, az ne várjon remekműveket.

De ha nem a határidő, akkor vajon mi lehet a legjobb múzsa? Kosztolányit valójában a zöld színű tinta indította be, Karinthyt a piros. Schiller írás közben rohadt almákat szagolgatott.  Számos író és költő vall arról, hogy szerelem nélkül képtelen az alkotásra. Kishont Ferenc így ír az ihletettség kapcsán: "Hogyan íródik a humoreszk? Voltaképpen úgy kellene feltenni a kérdést, hogy már minek is ír egy úriember humoreszket? Többnyire a szerződéses munkaviszonyból kifolyólag. A hivatásos derűfakasztó magas szakszervezeti fizetést húz a tömegkommunikációs intézmények valamelyikétől, aminek ellenszolgáltatásaként köteles leszállítani minden áldott héten egy jókedvtől duzzadó dolgozatot, csütörtök délelőtt fél tízig. A hivatásos mókamester alapvető dilemmája, hogy miről kéne írni, kezicsókolom?" Kishont pazarul láttatja minden alkotó rémálmát, a pillanatnyi ötlettelenséget a határidő szorításában: "A fejem üres, mint a paksi sintér bugyellárisa nagypénteken. Kész katasztrófa. Ráadásul az utóbbi negyven évben e sorok íróját krónikus álomkór keríti hatalmába, valahányszor csak derűfakasztó tevékenységet kell gyakorolnia. Ez afféle pszichoszomatikus irodalmi fáradtság, ami az agyból indul ki, aztán szétterjed az egész testben, úgyhogy az íróember a legszívesebben hagyná az egészet a fenébe." És e pillanatokban pótcselekvések egész sora jelenik meg: "Nagy műgonddal kihegyezem a házban fellelhető összes ceruzát, s kétszer is kicserélem a ceruzahegyezőben lévő acélkésecskét, a maximális tökély elérése céljából. Ebből az alkalomból a körmeimet is levágom, tüntető lassúsággal. Kiveszek egy skatulyát az asztalfiából, és megszámolom a benne lévő rajzszögeket. Pont negyvenhat darab van benne. Majszolok egy kis nápolyit. Meg uborkát. (...) Mintegy negyedóra elmúltával eszembe jut, hogy ki kéne menni a kutyával. Nem kis megkönnyebbüléssel szerelem fel Max nyakára a láncos pórázt. A gyerekek kiabálnak, hogy a kutya tíz perccel ezelőtt volt kint. Hát aztán? Kivonszolom az oktalan állatot... "

Szerény véleményem szerint a legjobb múzsa nem más, mint maga a flow. Szinte mindegy, mi is az alkotás tárgya; vers, humoreszk, diplomamunka, vagy üzleti jelentés. Ha sikerül elmerülni az adott témában úgy, hogy megszűnik a külvilág, s az ember képes feloldódni az adott tevékenységben, olyankor megállíthatatlanul szárnyal a kreativitás. (Ez persze nem jelenti azt, hogy remekművek is születnek; ehhez azért némi tehetség sem árt, mindenesetre az alkotófolyamat gördülékenyen működik.) Számtalanszor előfordul, hogy egy gondolatot, egy szót, egy impulzust, egy apró élményt elültetünk az elménkbe, s a mag előbb-utóbb - a fene se tudja hogyan és mikor - egyszer csak szárba szökken. Talán épp zuhanyzás, vagy borotválkozás közben. Esetleg futás, vagy biciklizés során. Nincs élő ember, aki megmondaná, hogy a tudatba villanó ihlet a saját tudattalan tartalmakból sarjad, avagy létezik egy kollektív - ha úgy tetszik, isteni - energiamező, ahonnan szabadon szüretelhetünk. Egy biztos: sem a múzsa csókjának, sem a boldog belefeledkezésnek az égvilágon semmi köze sincs a határidőkhöz.

Mindannyiunk alapszükséglete a biztonság. Egyikünk sem szeretne háborús környezetben, avagy bandaháborúk kereszttüzében élni. Sokan azonban nem érik be ennyivel, s létezésük minden apró mozaikdarabkáját tökéletesen biztonságossá kívánják formálni. Csupán azt nem veszik észre, hogy ezen elképzelésük megvalósításán dolgozva idővel mindent kilúgoznak életükből, ami csak tüzet, szikrát, izgalmat adhatna. "A hajó nagyobb biztonságban van a kikötőben, de a hajókat nem ezért építik." Imádom ezt a mondást - melynek igazságtartalmából semmit sem von le, hogy Coelho tollából való -, már csak azért is, mert nekem is szól. Magam sem járok előrébb, mint az átlag; egyes biztonságelemekbe ugyanolyan görcsösen kapaszkodom.

KÖZBIZTONSÁG

A közbiztonság alapvető igényünk, s elsősorban annyit tehetünk megvalósításáért, hogy kompetens politikai erőket szavazunk a hatalomba. A mindenkori államnak ugyanis egyértelműen ennek megteremtése az első számú feladata. Ha bárki olyat mondatot vesz a szájára, hogy létezik megélhetési bűnözés, avagy a nagyvárosi terrorizmus az élet velejárója, úgy magunkra vessünk, ha ezeket a figurákat a kormány közelébe engedjük.

A MEGÉLHETÉS BIZTONSÁGA

Csupán egy baloldalról jövő rémálom, hogy személyes felelősséget kellene éreznünk minden embertársunk jóléte, anyagi biztonsága iránt. E teória már annál a gondolatkísérletnél elbukik, amikor a világ teljes vagyonát nyolcmilliárd egyenlő részre szeleteljük. E ponton minden földlakó irgalmatlanul csórónak számítana, és - tőkekoncentráció, illetve ebből fakadó működőképesség híján - pár héten belül el is pusztulna csaknem a teljes emberiség. Természetesen léteznek valódi rászorulók: árvák, súlyos betegek, fogyatékossággal élők. Ők azonban annyira vékony szegmensei a társasalomnak, hogy boldogan segítjük őket, senkit sem hagyva az út szélén. Az egészséges többség kényelmes megélhetése azonban a legkevésbé sem közügy. Mindenkinek privát dolga, hogy eldöntse, milyen anyagi színvonalat tekint biztonságosnak és hogy mit hajlandó megtenni ennek megteremtéséért. Innentől a kérdés nem morális, csupán pszichológiai természetű: az egyén képes tönkretenni az életét mindkét véglettel. A nyomor csak gyötrelmet szül; a túlbiztosított, agyondolgozott élet pedig az esélyét is elveszi, hogy örömet találjunk a létezésben, az itt és most felhőtlenségében.

BIZTOS MUNKA

A balos kisember örökös, visszatérő siráma, hogy a munkavállaló mindig is kiszolgáltatott helyzetben lesz a munkaadójával szemben. Ezt az álláspontját nem ingatja meg az a tény sem, hogy a munka törvénykönyvének minden egyes passzusa az alkalmazottat védi; továbbá az sem, hogy Magyarországon egy ideje már munkahely túlkínálatról beszélhetünk, mi több - ilyen még sosem volt azelőtt - helyenként drága óriásplakátok hirdetik a betöltetlen állásokat. Természetesen minél képzetlenebb, minél értéktelenebb munkaerő az illető, annál feszítőbb benne a szorongás, és ezzel párhuzamosan nő az egekig a biztonságra, az állandóságra, a bebetonozottságra való igénye. A valóság azonban az, hogy egy hatékonyan és tisztességesen működő világban ilyen nem létezik. Trendek jönnek és mennek - bármelyikünk bármikor az utcára kerülhet. Az egyetlen amit tehetünk, ha az itt és most lebeg a szemünk előtt, s igyekszünk minden pillanatban a legjobb teljesítményünket nyújtani; ha nem is pótolhatatlanná, de közel nélkülözhetetlenné válni. Aki kiválóan teljesít, annak aligha kell remegnie a biztos munkáért. Aki meg nem, az nagy valószínűséggel nem a megfelelő helyen keresi kenyerét. Talán épp ideje a váltásnak.

ÁSÓ, KAPA, NAGYHARANG

Ez az a terület, amely a legintenzívebb boldogságélményt ígéri, s amelyet a leginkább megfojtunk, kifacsarunk, tönkreteszünk a biztonság iránti görcsös igyekezetünkben. Már a házasság intézménye is megmosolyogtató, hiszen a szerelemhez semmit sem ad hozzá, sokkal inkább elvesz belőle; azonban örök hűséget fogadni nem csupán mélyen felelőtlen, de egészen ostoba aktus is egyben. Az oltár előtti egybekelés még csak-csak magyarázható, hiszen a közös gyermekek egy életen át tartó szövetséget jelentenek a két szülő számára, függetlenül az egymás iránt táplált érzelmeiktől. Minden egyéb fogadalom azonban borzalmas képmutatás, de a legjobb esetben is naiv önámítás. Elgondolkodtunk már valaha is azon, hogy voltaképpen miért tekintjük értéknek a hűséget? A magam részéről teljes mértékben osztom Osho meglátását: "Ha élvezni akarsz egy kapcsolatot, ahhoz annak bizonytalannak kell lennie. Ha tökéletesen biztossá teszed, akkor már nem leled benne örömödet, elvész belőle minden báj, minden varázs. (...) A hűség azt követeli, hogy mindig, életedben és halálodban is ragaszkodj egy emberhez, akár vágyik rá a szíved, akár nem. Ez a rabszolgatartás egyik pszichológiai eszköze. A szeretet szabaddá tesz. A hűség rabszolgává. A felszínen hasonlónak tűnnek, de a mélyben éppen ellentétei egymásnak, szöges ellentétei. A hűség színjáték; neveltetésed részeként sajátítod el." Vegyük észre: itt is pontosan ugyanaz a logika érvényesül, mint a munkaadó és alkalmazottja közti viszonyban. Ha mindkét fél pazarul teljesít, úgy egyiknek sem fog eszébe jutni, hogy felbontsa a köztük lévő szerződést. Nem tesznek látványos hűségesküt egymásnak, hiszen erre semmi szükség sincsen. Egészen nyilvánvaló, hogy a házasfelek is elsősorban azért erőltetik az ásó, kapa, nagyharang fogadalmát, mert a lelkük mélyén egyáltalán nem hisznek a maguk kiválóságában. Talán már eleve úgy érzik, nem is méltók a másik szeretetére, de ha mégis, bizonyára arra készülnek, hogy e szeretetért a későbbiekben ne kelljen megdolgozniuk. Esetleg már látják is pár évvel későbbi önmagukat elhanyagoltan, hájasan és zsémbesen. Akkor majd jól jön a papír, melyen az áll: muszáj engem így is szeretni... (Lassan huszonöt éve élek együtt gyermekeim anyjával. Abban, hogy a mai napig szeretettel és szenvedéllyel tudunk egymásra tekinteni, meggyőződésem szerint igen komoly szerepet játszik, hogy soha, semmiféle fogadalmat nem tettünk egymásnak.)

BIZTOS FELTÁMADÁS

"Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mennyei Atyátok táplálja őket." - Jézus szavai világosak: élni itt és most kell, nem aggodalmaskodni a holnapért, nem görcsösen túlbiztosítani a jövőt. A keresztény egyház - ahogy csaknem minden krisztusi tanítással - ezzel is szembefordult és a szöges ellentétét hirdeti mind a mai napig. A földi élet értéktelen - mondják -, érdemes kizárólag az üdvösségre koncentrálni, a mennybe fix jegyet váltani lemondásokkal, elfojtásokkal, szent szenvedéssel. E koncepció persze ezer sebből vérzik - már a Földön túli mennyország is tiszta fantáziavilág, az oda vezető út egy rossz vicc, ráadásul komoly kontrasztot képez a Názáreti tanaival. Ám ha le is hántjuk mindezt a hamisságot, legbelül ugyanazt a kisstílű, gyáva, az élet teljességét megúszni igyekvő lelkületet találjuk, mint a biztos munkát, biztos kényelmet, biztos házastársat óhajtók esetében.

SAFE PLACE

Elérkeztünk a mélypontra, ennél lejjebb - hitem szerint - már nincs semmi sem. Gerő András történész a Mandineren a következő esetet meséli el: "2014-ben egy floridai konferencián történt, amelynek tárgya a magyar holokauszt volt. Én itt a magyar holokausztreprezentációkról tartottam vetített előadást. Az előadásom része volt az, hogy megmutattam azt a két képet – képpárt –, ami az auschwitzi magyar kiállítás végén található. A képpár egyik fele békebeli fotó egy hölgyről, a másik fele ugyanezt a hölgyet ábrázolja akkor, amikor a koncentrációs tábor felszabadulása után lefotózták. Lényegében a képpár azt dokumentálja, hogy miként tesz tönkre egy embert az az életesemény, amit az ő esetében a holokauszt jelentett. Amint megjelent a vetítővásznon a képpár, indulatos közbeszólást kaptam, hogy azonnal kapcsoljam ki a vetítőt, mert a beszóló illetőt ez zavarja, érzelmi egyensúlyát felborítja. Én természetesen megkérdeztem a felhevült személytől, hogy szerinte ő most hol van? Azt válaszolta, hogy egy holokausztkonferencián, amire én azt mondtam, hogy az ilyen tárgyú rendezvényeken ne lepődjön meg ezeken a képeken, és ha cukiságokat akar látni, akkor inkább a helyi állatkertbe menjen. A teremben néma csend volt. A konferencia szervezői utána ugyan egyetértettek velem, de azt mondták, hogy nem kellett volna ezt a képpárt megmutatni, mert tisztelni kell mindenki érzékenységét, és ebből nekem csak azért nem lesz problémám, mert külföldi vagyok." Ez már tényleg a vég. A magam részéről semmi bajom a mimózákkal, tőlem akár magukra is zárhatják a lakásuk ajtaját, az sem gond, ha évtizedeken át ki sem lépnek az utcára. Az ő életük, ők lesznek mérhetetlenül szegényebbek, ha képtelenek szembenézni a valósággal. No de tényleg itt tartunk, hogy a világnak kéne alkalmazkodnia az elmebetegekhez? El kéne titkolnunk, fednünk, hazudnunk a történelmet, a tényeket, a realitást, csakhogy az életképtelen ideggyengék is biztonságban érezzék magukat? Ez valami rossz vicc. Megyek is és azonnal beperelem a hentest, mert felzaklat a marhabelsőség látványa...

A valóság az, hogy a szeretetnek és a biztonságnak a felnőttkorban már nem sok köze van egymáshoz. Egy kisgyermek számára mindkettő nélkülözhetetlen, azonban idővel felnövünk és eldobjuk a pelenkát. A felnőtt lét nagyságrendekkel komplexebb és izgalmasabb. Ahogy Osho megfogalmazza: "A szeretet vad, minden szépsége a vadságában rejlik. Szellőként érkezik csodálatos illatárral, eltölti a szívedet, és az addigi sivatag helyén hirtelen virágokkal teli kert burjánzik. De nem tudod, honnan érkezik, és lehetetlen erőltetni. Magától jön, és addig marad, amíg a létezés úgy akarja. És ahogy egy napon megérkezett, akár egy idegen, egy vendég, úgy egy nap majd hirtelen elillan. Lehetetlen megragadni, nincs mód a marasztalására. A társadalom nem építhet ilyen kiszámíthatatlan, megbízhatatlan élményekre. Garanciákat, biztosítékokat akar; ezért teljesen eltüntette életéből a szerelmet, és a házasságot ültette a helyébe." És ugyanezen a nyomvonalon haladva kitaláltuk magunknak a segélyeket, az állami nyugdíjat, a szakszervezeteket, a politikailag korrekt beszédmódot, a kilencvenféle, egyenként védelemre szoruló gendert, valamint az alapjövedelem eszement ötletét. Folyamatosan túl akarjuk biztosítani magunkat, lassan már a széltől is megóvva embertársainkat. Ebbe a folyamatba a társadalom előbb-utóbb beleroppan, s ezzel párhuzamosan az egyén totál életképtelenné és boldogtalanná sorvad. Tényleg ez kell nekünk?

Néztem a paralimpia versenyzőit - kar nélküli úszókat, féllábú kerékpárosokat - és sokadszorra is elkönyveltem: ők a valódi hősök. Számukra milyen biztonságot nyújt a létezés? Még azt a keveset sem kapták meg, amit egy átlagos, egészséges ember a magáénak tudhat. Mégsem rinyálnak, nem esnek kétségbe és nem követelnek maguknak pihe-puha világot - pedig ők talán meg is érdemelnék. Ezzel szemben emberfeletti teljesítményeket nyújtanak, elképesztő elszántsággal és akaraterővel. Szerencsétlenebbek bármelyikünknél, mégis teljesebb életet élnek. Számomra ők az igazi példaképek. Egy világ választja el őket a safe place rettegő idiótáitól.

"Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg"

Vörösmarty Mihály tökéletesen fogalmaz: félig istenek vagyunk, félig állatok. A kultúra, és azon belül is elsősorban a vallás szószólói rendre azt hirdetik, hogy nyomjuk el magunkban alantas, állati ösztöneinket, s koncentráljunk kizárólag a bennünk lakozó isteni részre. Ez alól nem kivétel a 21. század őrülete, az érzékenyítő vallás sem.

Pontosan tudjuk: ösztöneink mindegyike valamiféle evolúciós gyökérzettel bír. Vágyaink, preferenciáink, félelmeink, viszolygásaink a túlélést és a szaporodást segítették a múltban, vagy akár teszik ezt a mai napig. Egy sor olyan jelenség létezik - önzés, csapodárság, féltékenység, homofóbia stb. - melyekre hajlamosak vagyunk ördögtől valóként tekinteni anélkül, hogy alaposabban szemügyre vennénk ezeket. Tudatos emberként azonban nem tehetünk mást, muszáj a napfényre hoznunk s szétszálaznunk minden ősi ösztönkésztetést aszerint, hogy mennyiben szolgálják, illetve hátráltatják a jelenben evolúciós, vagy egyéb érdekeinket. A 21. század embere nincs könnyű helyzetben, hiszen az új világvallás - tekintve, hogy a liberalizmusból eredezteti magát, s innen tart egy tekintélyelvű ideológia felé - a legkevésbé sem nyújt következetes világképet. A szexualitás terén például már csaknem minden tabu ledőlt - ami hetven éve még perverzitásnak számított, vagy akár börtön is járt érte, az ma mind elfogadott; azonban férfiként kávézni hívni egy kolléganőt - ez jelenleg csaknem kimeríti a zaklatás fogalmát. (Ugyanígy: a könnyű drogok számos helyen már korlátozás nélkül fogyaszthatók, miközben a dohányzást lassan a saját lakásban is tiltják - San Franciscóban legalábbis ilyen rendeletet hoztak nemrég.) Sosem volt nagyobb szükség a tisztánlátásra, mint napjaink kaotikus forgatagában.

VONZÓDÁS A SZÉPHEZ - A homo sapiens egyik legjellemzőbb, legáltalánosabb és legkevésbé változó ösztönkésztetése, hogy vonzódik a széphez, s ez párválasztását is meghatározó módon befolyásolja. Hosszú évezredek óta pontosan ugyanazt keressük a másikban: a jó és szaporodóképes géneket. Erről árulkodik a testalkat, a szimmetria, az izomzat és a testmagasság is. Ez az a terület, ahol a vágyaink a legkevésbé sem megerőszakolhatóak, de - evolúciós szempontból tekintve - nem is lenne optimális, ha eltérnénk a belénk kódolt stratégiától. Egész egyszerűen azért, mert a génsebészet még nem tart ott, hogy tökéletes utódokat produkáljunk bármilyen szülőtárssal. Mindezeket figyelembe véve elengedhetetlen, hogy külsőnk tekintetében kihozzuk magunkból a maximumot. A posztmodern, érzékenyítő vallás egyik legnagyobb hazugsága, hogy el kell fogadni magunkat olyannak, amilyennek vagyunk, s hogy egy szemét disznó az a férj, aki nem kívánja ugyanúgy a nejét, mint húsz évvel és negyven kilóval korábban. Ez a gondolkodásmód tökéletes szembemasírozás mindazzal, ami valódi minőséget és értéket jelent.

VONZÓDÁS A KLASSZIKUS NEMI SZEREPEKHEZ - Számos szingli nő visszatérő problémája, hogy csakis kifejezetten magas jövedelmű férfival hajlandó összeállni, miközben ő maga is átlagon felül keres (vagyis valójában semmi szüksége szponzorra). Hasonlóképpen ismerünk férfiakat, akik ragaszkodnak a házias nőkhöz, miközben ők maguk is kimondottan ügyesen mozognak a konyhában. Lássuk be: ezeknek az elvárásoknak semmi értelme. Világos, hogy magunkban hordozzuk ezen értékpreferenciákat, de ha alaposan megvizsgálva kiüresedetteknek találjuk, mint a középkori egyházi rituálékat, úgy minek erőltetni? Szinte tragikomikus, hogy sokan hány potenciálisan megfelelő partnert utasítanak el, csak mert engedik, hogy tudattalan mintáik irányítsák döntéseiket. Ez persze legyen az ő bajuk. Sokkal elszomorítóbb, hogy az új világvallás e téren kérlelhetetlen: tűzzel-vassal irtaná a hagyományos szerepek bármiféle megjelenítését. Az Egyesült Királyságban két éve lépett életbe az a jogszabály, mely szerint tilos nemi sztereotípiákat használni a reklámokban. A rosszul vezető nő, az ügyetlenül pelenkázó férfi - mindez már a múlté. Az angol reklámoknak - függetlenül a valóságtól - kötelező olyan képet festeni, mely szerint mindkét nem pontosan ugyanúgy működik; egyszerűen nem léteznek erősségeik és gyengeségeik egymással szemben. No de nem is kell elhagynunk az országot: emlékszünk még Kovács Ákos esetére a T-commal? Az énekes csupán egy személyes értékválasztást fogalmazott meg, s máris kiátkozás lett a sorsa. Szögezzük le: a nemi szerepek megítélése kapcsán nincs jó és rossz álláspont; a hagyományos felállás épp olyan elfogadható, mint bármilyen egyéb, modern vagy posztmodern verzió. Mondhatnánk: ízlés és habitus dolga. Az érzékenyítő vallás abszolút önkényesen köteleződik el a klasszikus nemi szerepeket tagadó, sőt üldöző irányvonal mellett.

TÚLFŰTÖTTSÉG, PROMISZKUITÁS - A férfi genetikailag kódolt evolúciós küldetése, hogy minél több utódot nemzzen, míg a nőé, hogy megtalálja azt az egy hímet, amely méltó apja lesz gyermekeinek. Tekintve, hogy az egyéjszakás kalandok és egyéb alkalmi szexélmények a civilizált világban jellemzően védekezéssel történnek, a gyakorlatban sem a férfiak, sem a nők szaporodási célját nem szolgálják. Az ösztön ettől még munkál bennünk, s ha a különböző tradicionális vallások - bűnnek hazudva a szabad testiséget - próbálták is kordában tartani a szexualitást, e törekvésükben rendre kudarcot vallottak. A 21. században már világosan látjuk, hogy a szexualitásnak önmagában semmi köze az erkölcshöz. Sem az önkielégítésnek, sem az azonos neműek szerelmének, sem a sokszereplős orgiáknak, sem pedig a vállalati bulikon megeső egymásra találásoknak. S bár magát a fajfenntartó folyamatot ezek egyike sem szolgálja, életminőségünkre attól még üdítő hatással lehetnek. Az új vallás feminizmusból eredő őrülete, a #meetoo mindezek közül kizárólag a hagyományos, férfi és nő közti viszonyokat torpedózza, erőszaknak beállítva mindazt, amit évezredeken keresztül udvarlásnak, hódításnak neveztünk.

FÉLTÉKENYSÉG - A szerelemféltés, a párőrzés evolúciós gyökerei világosak. A férfi nem igazán lelkesedik azért, hogy kakukkfiókát neveljen, a nő pedig nem szeretne magára maradni gyermekével. Ebből fakad, hogy a férfiak a mai napig a szexuális hűtlenségre rágnak be leginkább, míg az asszonyok az érzelmi megcsalást tekintik a főbűnnek. Oké, ismerjük az eredetet, de mit kezdjünk a féltékenységgel a 21. században, a DNS-tesztek és a női karrierek világában, ahol már semmiféle evolúciós haszna sincsen? A válasz egyértelmű: kukába vele! Ez egy tipikusan olyan ösztönünk, amely nem csupán kiüresedett, de mérgező is egyben. Valójában mindig is mérgező volt, s egész biztosan házasságok millióit keserítette meg az idők során, de a múltban legalább még valós funkcióval bírt. Aki még a jelenkorban is betegesen féltékeny, az úgy teszi tönkre a saját és a társa életét, hogy közben égvilágon semmit nem nyer vele. Nem vall valami magas tudati szintre.

HOMOFÓBIA - A homoszexualitás olyan irányultság, amely mindig is jelen volt az emberiség történetében. Megvetése és elutasítása - szemben például a rasszizmussal és az idegenekkel való bizalmatlansággal, mely egyes korokban akár életmentő is lehetett - minden bizonnyal kulturális eredetű, ezen belül is elsősorban a vallások tehetők felelőssé. "Férfival ne hálj úgy, amint asszonnyal hálnak: utálatosság az." - hirdeti az Ótestamentum, mely szent könyve a zsidóságnak és a kereszténységnek is; valamint magáévá tette e homofób megközelítést a harmadik ábrahámi vallás, az iszlám is. Ostoba és önkényes világlátásról van szó, hiszen a saját testével mindenki azt tesz, amit akar. Az új, érzékenyítő vallás e téren nemhogy megengedő, de jócskán át is esett a ló túloldalára. Ma már nem csupán arról van szó, hogy nem kövezzük halálra a melegeket, hanem teljes mértékben toleráljuk életmódjukat (hiszen mi közünk hozzá?), de ideológiai elvárássá érett, hogy ünnepeljük is e létformát. A közömbösség - amely liberális alapbeállítottság - ma már megvetendőnek számít, a kritika pedig - igazságtartalmától függetlenül - homofóbiának. Kevesen vitatják például azt a tényt, hogy egy heteró szerelem komplexebb boldogságcsomagot ígér, mint egy homoszexuális kapcsolat, tekintettel a gyermekáldás természetes lehetőségére. A posztmodern világvallás szerint már ennek megfogalmazása is égbekiáltó bűn. Még szerencse, hogy saját, érzékenyítő poklot még nem találtak ki maguknak, így aligha van mitől rettegnem...

Bevallom: sohasem értettem a vallásokat. Akkor látnám értelmét bármiféle felekezetnek, ha papjai - az orvosokhoz, pszichológusokhoz és személyi edzőkhöz hasonlóan - azon dolgoznának, hogy jobb és egészségesebb emberekké váljunk. A duma persze mindig ez, de már az ösztöneink önkényes megzabolázását célzó törekvések is elárulják: szó sincs ilyesmiről. Már az ábrahámita vallások sem azért igyekeztek korlátozni a testiséget, mert ezzel bármi jót tettek volna az egyénnel. Épp ellenkezőleg: a permanens bűntudatot építgették, mellyel engedelmes birkanyájat lehet faragni a népből. Pontosan ugyanezt látjuk manapság is. Az új, érzékenyítő világvallás egyetlen célja, hogy bárkit bármikor bűnösnek lehessen kikiáltani, megbélyegezve, kiátkozva. A posztmodern dogmák éppen olyan alaptalanok és nevetségesek, mint a középkori katolicizmus hitigazságai. Amikor a bennünk munkáló, ősi ösztönöket fürkésszük, vizsgáljuk és szelektáljuk, jobban járunk ha e téren egyetlen vallásra sem hallgatunk.

"Én nem hiszek a halál utáni életben, így nem kell azzal töltenem az egész életem, hogy a pokoltól rettegek, vagy a mennyországtól talán inkább rettegnék. Mert bármilyen is a pokol kínja, a menny unalma attól csak rosszabb lehet." - írja Asimov. Nincs egyedül e gondolatával, Nietzsche ugyanígy látja: ha megszűnnek a gondok és problémák, onnantól nincs teendő, nincs küldetés, nincs öröm sem. Mi magunk is gyakran állítjuk, hogy a pokol sokkal izgalmasabb hely lehet, már csak azért is, mert barátaink többsége biztosan odakerül... Ezek persze csupán súlytalan jópofaságok egy elképzelt világ kapcsán. Sokkal érdekesebb és jelentőségteljesebb az, milyen képet táplálunk magunkban a földi mennyországot illetően.

Nem is oly régen még Nyugat-Európát tekintettük a megvalósult Édenkertnek. Irigyeltük a skandinávok gazdagságát, a franciák könnyedségét, a németek gondtalanságát. Néztük a Schwarzwaldklinik bugyuta epizódjait, az álomzöld tájjal, a makulátlanul tiszta és rendezett környezettel, melyben a cselekmény és a szereplők attitűdje nem sok rokonságot mutatott Taki bácsi és Lenke néni filléres problémáival. Úgy tűnik azonban, hogy e nyugati Kánaán idővel unalmassá vált az ott lakóknak, vagy legalábbis egy részüknek bizonyosan. (Tudjuk: a vándorló zsidóságnak is előbb-utóbb elege lett a mannából, melyre nem sokkal korábban még égi áldásként tekintettek.) A Willkommenskultur mindenesetre aligha magyarázható mással. Feladni a kényelmes és főként biztonságos jólétet - ennek csak akkor van bármiféle értelme, ha az új irányvonal jóval több adrenalinnal kecsegtet.

Őrültség? Nézzünk csak szét személyes környezetünkben! Ismerjük azt a méregzsák öregembert, akinek egyetlen öröme az életben, hogy emeleti lakása ablakából vadidegeneket pécéz ki és velük ordibál mondvacsinált vétkekért? Találkoztunk már azzal a sráccal, akit sosem elégít ki egy barátságos focimeccs, s nyughatatlan vére a futballpályán is örökös konfliktusokba hajszolja? Az egész történelmünk ezekről a belülről felpaprikázott figurákról szól, akik képtelenek voltak megülni a fenekükön, egyszerűen szomjazták a háborúskodást. "Minden úgy történik Itáliában, mintha Carmona nem is létezne. Mire való gazdagságunk, kultúránk, bölcsességünk, ha örökké csak a sziklánkon gubbasztunk, mint egy pöfeteggomba?" - fakad ki Antonio Simone de Beauvoir Minden ember halandó című  klasszikusában. "Meddig rothadjunk még a te békédben, apám?"

S hogy miből fakad e nyughatatlanság? Elsősorban a tesztoszteronnak köszönhető. A magzati korban megtapasztalt erős tesztoszteronhatás nem csupán a maszkulin jelleget fokozza (fiúknál és lányoknál egyaránt), de akár egészen szélsőséges személyiséget is formálhat. Ugyanaz a férfienergia, amely városokat emel, tudományt teremt és a Holdra száll, minden további nélkül képes világégéseket is produkálni. Csak történjen végre valami. Emlékszünk még az 1980-ban bemutatott Éretlenek című francia filmremekre? Gaëtan utópisztikus világképe igen beszédes: "Mindenki dolgozik, és a hónap végén a fizetéseket sorsolják. Ugyanazért a melóért az egyik kapja a nagy dohányt, a másik egy kis szart." Szemben a nőies, csendes, békés, harmonikus atmoszférával, a tesztoszteron egész egyszerűen robbanni akar. A férfienergia vad és kockázatvállaló; sokszor egyáltalán nem számol a következményekkel.

Az anyaméhben bennünket ért tesztoszteronhatás alapján igen sokfélék lehetünk. Fiúgyermek esetén az átlagosnál kevesebb férfihormon eredményezhet nőies attitűdöt, homoszexualitást, vagy akár transzneműséget is; míg a másik irányba haladva macsókat, antiszociális diktátorokat, vagy akár autistákat is formálhat. Ennek megfelelően vágyaink is igen különbözőek lesznek. A magamfajta beéri a leghétköznapibb örömökkel, izgalmakkal és élvezetekkel, de azzal sincs baj, ha a másik ember számára az én kis földi mennyországom üres és érdektelen. Ismerünk olyanokat, akiknek egy szombat esti pókerparti, vagy egy átlagos BL meccs kevés a boldogsághoz. Akiket a szexualitás hagyományos formái nem elégítenek ki, s csupán a szadomazo játékokban képesek örömöt lelni. Akiknek kevés a sport, a békés vetélkedés és kifejezetten a vért szomjazzák. Ezek is legitim vágyak, csak meg kell találni hozzájuk a megfelelő játszótársakat. Az önkéntes módon megélt perverzitások kapcsán aligha fogalmazhatunk meg morális aggályokat. A gond mindig ott kezdődik, amikor túllépünk az önkéntességen; amikor az agresszív, állati ösztönök valódi, ártatlan áldozatokat követelnek. Perverz vágyairól senki sem tehet, de arról már nagyon is, hogy mit kezd ezekkel. Ahogyan a mindenkori hatalmat is leginkább az minősíti, miként védi meg polgárait a bűnözőktől, a közveszélyes elmeháborodottaktól, az agresszív elemektől.

Dögunalom volna a földi mennyország? Alig hiszem. A békés jólétet tartalommal megtölteni - csupán fantázia kérdése. Szerelem, barátságok, filozófia, sport, játék, utazás, művészet, jótékonyság - ezernyi lehetőség nyílik, hogy ízlésünk szerint berendezzük magunknak a Paradicsomot. Sajnálatra méltó, beteg ember, aki még erre is képtelen.

Egyhetes magyarországi kirándulása záróakkordjaként Tucker Carlson, a Fox News sztárriportere félórás előadást tartott Esztergomban, a Matthias Corvinus Collegium közönsége előtt. A baloldali sajtó mindent megtett, hogy személyét hiteltelenítse - volt konteós, vírustagadó, őskonzervatív, fizetett propagandista -, ám azt egyik médium sem tagadhatta el, hogy Amerika egyik legismertebb és legnépszerűbb megmondóemberéről van szó.

Tudom, hogy naiv vagyok, de számomra már a politikai csatározás ezen hadműveletei is rém visszatetszőek. Adott egy ember - szinte mindegy is, hogy kicsoda -, aki kiáll, és a saját gondolatairól, világlátásáról beszél. Még ha adott esetben nem is a mi álláspontunkat képviseli, nem az lenne az üdvös, ha adnánk egy esélyt és a mondataival szállnánk vitába? Vajon hány olyan ellenzéki szavazó lehet ebben az országban, aki csak azért nem szán harminc percet az előadásra, mert a balos újságírógárda ilyen felütéssel tálalja? A rendszerváltás óta papolunk az árkok betemetéséről, de aligha gondoljuk komolyan, ha még arra sem vesszük a fáradságot, hogy nyitott szívvel meghallgassuk a másikat.

A dolog ott kezdődik, hogy Tucker Carlson legalább ideutazott és a saját szemével igyekezett benyomásokat szerezni. Ez meglehetősen sajátos gyakorlat; Judith Sargentini például pár esztendővel ezelőtt úgy írt vaskos, elmarasztaló dolgozatot a magyar kormányról, hogy be sem tette a lábát kis hazánkba... Manapság is mi történik? A Fox News riporterét támadják, hogy minek kellett idejönnie és egyáltalán szóban állnia Orbán Viktorral... Nem vicces? Ha a harmincas évek második felében egy amerikai riporter a hitleri Németországból tudósított volna, beszámolva a már működő dachaui haláltáborról, vajon kifogásolta volna a civilizált közvélemény, hogy odautazott? Ugyanígy: az ötvenes évek derekán milyen visszhangja lett volna egy nyugati tévéstáb Andrássy út 60-ban tett látogatásának? A tisztesség ott kezdődik, hogy ha valahol farkast kiáltanak, akkor odamegyünk, lefotózzuk, lefilmezzük, bemutatjuk. Hogy legalább megkíséreljük bemutatni a valóságot. Még akkor is, ha Carlson nyilvánvalóan elfogult és egy pár napos kirándulás egyébként is csupán röpke benyomásokat enged. Azt például pontosan tudjuk, hogy az átlagmagyar csapnivalóan beszél angolul, s ezen az sem változtat, ha a sztárriporter csupa nyelvzsenibe botlott bele ittléte során. Persze, tudjuk: a hazai pincérek és határőrök nyelvtudásának felemlegetésére elsősorban a Bidennel való összevetés poénja miatt volt szükség. A viccen túl: azért ez egyáltalán nem lényegtelen szempont. Orbán - még ha pocsék kiejtéssel is - elég megbízhatóan kommunikál angolul. Ha 2022-ben Karácsony lépne a helyébe, lenne baj bőven...

"Ha úgy gondolsz az országodra, mint az otthonodra, akkor nem akarod, hogy ócskán nézzen ki. Ez tényleg ilyen egyszerű. Ha ez a te házad, akkor te akarsz dönteni arról, hogy ki alszik ott. Ez nem egy bonyolult elv. Ez a legelemibb emberi alapelv." - fogalmaz Tucker Carlson, hozzátéve: "Ha szeretsz valamit, tisztán tartod. Pont. Ezt már sokszor elmondtam a tévében és minden alkalommal fasisztának neveznek emiatt. Mintha a tisztaság fasiszta fogalom lenne. Nem az. Ez erény. A rend és a tisztaság elengedhetetlen az emberi boldogsághoz."  Nincs ebben semmi új: ha valami fontos az embernek, azt jó gazda módjára gondozza, óvja, védi. Ehhez képest mit látunk manapság Európában és az Egyesült Államokban? "A terror a nagyvárosi élet része" - nyilatkozik London polgármestere. Németországban azt kérik a vallásos zsidóktól, hogy a biztonságuk érdekében ne viseljék a kipát az utcán. Ugyanezt javasolja Biden tanácsadója is az amerikai zsidóságnak. Idehaza szerencsére nincs ekkora baj, ám azért Karácsony Gergelytől hallunk olyat, hogy akit zavar a dugó, az szálljon ki a kocsiból és menjen gyalog... Úgy tűnik, mintha a baloldali köröktől ez a jó gazda mentalitás totálisan idegen volna. Annak idején még kaptunk hírt olyanról - igaz, Japánból - hogy valamely vonat egy percnyi késése miatt lemondott a közlekedési miniszter. Ez talán túlzott maximalizmus, de hol vagyunk ma már ettől? A jelen vezetőiben még a rendteremtés szándékát sem látjuk, sőt, mintha a káoszban lennének érdekeltek.

"Amikor betiltják a humort, tudod, hogy valami sötét felé haladsz. Az Egyesült Államokban betiltották a humort. Nem szabad nevetni a dolgokon. Semmi sem vicces, minden halálosan komoly. (...) Vezettük a világot, ahogy az űrkutatásban, a komédiában is, generációkon keresztül. Ez mind eltűnt. Ez már nem megengedett." Carlson némiképp túloz ugyan, mindenesetre értjük, miről beszél. Emlékszünk még, mit jelentett a progresszió annak idején? Valamiféle lázadást a dohos, tekintélyelvű világgal szemben. Békét a háború, kreativitást az unalom, humort a karót nyeltekkel szemben. Hair, Holt költők társasága, Amerikai szépség... százával sorolhatnánk a tengerentúli kultfilmeket, amelyekben az élet fellázad a halál kultúrájával szemben. Ennek a világnak mintha vége lenne: az önmagát progresszívnek nevező politikai tábor a középkori katolikus egyházat idéző, tenkintélyelvű világot épít, s ahogy a Fox News sztárriportere rávilágít, ennek egyik legárulkodóbb jele a humorhoz való negatív viszonyulás. 

"Először is azt kell felismerni, hogy nem a liberalizmust próbálják önökre erőltetni. Ez az egyik a sok szó közül, amit elloptak. Ez illiberalizmus. Ez a liberalizmus ellentéte. Ez egy totalitárius eszme, mindenki ugyanúgy viselkedik, mindenki ugyanazokat a hittételeket, ugyanazokat a szlogenlistákat olvassa és mindenki engedelmeskedik. Ez a felvilágosodás liberalizmusának ellentéte, ami a politikai gondolkodásom és világnézetem alapját képezi." Amikor az előadást először láttam, e ponton mintha villám csapott volna belém: hiszen ezek egy az egyben az én szavaim... Ezt a fickót ma őskonzervatívnak csúfolják, miközben amit képvisel, az maga a klasszikus liberalizmus! Vicces persze az "illiberalizmus" kifejezés használata, úgy tűnik, ez ügyben nem egyeztettek Orbánnal. Mindenesetre rögzítsük: nem Tucker Carlson hibázott, sokkal inkább miniszterelnökünk annak idején, amikor e fogalmat a saját politikai közösségére aggatta. Külön hálás vagyok Carlsonnak, hogy a felvilágosodást felemlegette. A mai magyar, jobboldali megmondóemberek gyakran negatív előjellel beszélnek róla, mintha a jakobinusok őrült vérengzése mindent bemocskolt és maga alá temetett volna. A magam részéről a Fox News riporterével tartok, s teljes szívemből szurkolok, hogy ellopott, besározott szavainkat visszaszerezzük. Érdemes volna a LIBERALIZMUS-sal kezdeni.

A NANE honlapját böngészve azt találjuk: a párkapcsolati erőszak ötféle formáját különböztethetjük meg. Nem igényel különösebb jártasságot a feminista, vagy egyéb balos ideológiák terén, hogy azonnal világos legyen: az áldozati politika gyakorlatilag abból él, hogy újabb és újabb kifejezéseket kreál; újabb és újabb szálakra igyekszik bontani az agresszió végtelenül szimpla fogalmát. Természetesen egyszerű parasztvakításról van szó. Amikor egy író, költő vagy szónok három rokonértelmű jelzőt sorakoztat fel egy helyett, olyankor nyomatékosítani kíván, s kifejezetten az érzelmeket célozza. A feminista ideológiagyárosok is ugyanezt teszik. Ötféle bántalmazási mód azért mégiscsak ütősen hangzik... rém kínos lenne, ha kiderülne, hogy csupán egyetlen egy létezik...

Ami igazán megdöbbentő a NANE bántalmazási kategóriáit olvasva, az az erkölcsi érzék tökéletes hiánya. (Ez nem csupán e szélsőségesen feminista szervezetet jellemzi, de ugyanezt tapasztalni a Háttér Társaságnál, s számos egyéb balos csoportosulásnál. Vagy halvány fogalmuk sincs a morálról, vagy szándékosan dolgoznak az erkölcsi relativizmus káoszteremtő világának dagasztásán. Egyik alternatíva sem jobb a másiknál.) A következőkben látni fogjuk, miként kevernek össze egy-egy alkategórián belül is súlyos vétkeket ártalmatlan tettekkel. Elképesztően komoly szükségét érzem, hogy az elemi etika terén tisztán lássunk - lehetőség szerint minél szélesebb körben. Az oktatási rendszer egyik érzékelhető hiátusa, hogy az iskolapadokat morális analfabéták, politikai szélhámosok által lazán szédíthető balekok hagyják el. 

TESTI (FIZIKAI) ERŐSZAK

"Lökdösés, pofozás, fojtogatás, haj húzása/kitépése, ököllel/eszközzel való ütés, rugdosás, harapás, rázás, égetés, fegyverrel (késsel, lőfegyverrel, nehéz tárgyakkal) való fenyegetés vagy bántás, alapvető testi igények és szükségletek megtagadása (éheztetés, szomjaztatás, alvásmegvonás, ürítkezés kontrollálása), bezárás, kizárás, megkötözés és mozgásszabadság korlátozása." - Ezzel a ponttal, illetve a felsorolásban szereplő tételekkel egyet lehet érteni. Talán csak három apró kiegészítést tennék. Egyfelől: a fizikai agresszióval való mindenfajta fenyegetés is ide tartozik; nem kell fegyvert fogni a másikra, hogy azt erőszakként kezeljük. Másodszor: a bántalmazásra való uszítás, felbujtás, felbérlés is agresszió, még ha közvetett formában is. Harmadrészt: Nem csupán a testünket birtokoljuk; az egyéb tulajdonainkkal szembeni támadás - lopás, rablás, illetéktelen használat, kémkedés - ugyanígy fizikai agressziónak minősül. Azzal fogunk szembesülni, hogy morális tekintetben ez az egyetlen legitim kategória. Az összes többi csupán pszichológiai, vagy illemtani relevanciával bír. A továbbiakban a tiszta erkölcs felvizezését láthatjuk, azon egyszerű motivációval, hogy a sérelmek listáját mesterségesen és önkényesen gyarapítani lehessen. 

SZEXUÁLIS ERŐSZAK

Muszáj rögzíteni: fizikai erőszakot feltételez minden, ami a szexualitással összefüggésben vétkes cselekedetnek mondható. A testiség minden egyéb mozzanata tökéletesen ártatlan tett. A NANE listája is erre rímel: "Nem kívánt szexuális tevékenységre való kényszerítés, nemi erőszak, szexszel való fájdalomokozás vagy megalázás, tárggyal való nemi erőszak, intim testrészek bántalmazása, másokkal való közösülés/prostitúció kényszerítése, reproduktív jogok korlátozása: fogamzásgátlás akadályozása vagy kényszerítése, terhességre vagy abortuszra kényszerítés." Látjuk: valamennyi tétel testi fájdalomokozásról, bántalmazásról, kényszerítésről szól. Igazuk van mindazoknak, akik szerint a szexuális erőszak lélektanilag más hatású, mint a szimpla, testi bántalmazás. Morális tekintetben azonban nincs különbség: mindkét esetben a fizikai agresszióban látjuk a bűn alfáját és ómegáját.

LELKI ERŐSZAK

Ez az a pont, ahol elérkezünk a mimózák világába. "Alapvető érzelmi igények és szükségletek megtagadása, barátoktól, munkától, családtól, kedvenc foglalatosságoktól való elszigetelés vagy eltiltás, féltékenység, nő önbizalmának módszeres lerombolása, elzárkózás a problémák közös megbeszélésétől, nő állandó hibáztatása, értéktárgyainak összetörése, tárgyak összetörése/dobálása/csapkodása, fegyverrel való fenyegetőzés, félelmet keltő viselkedés (dühödt nézés, üvöltés), támadó faggatózás, életveszélyes/ijesztő autóvezetés, telefon és egyéb kommunikációs csatornák lezárása, telefonon való állandó ellenőrzés, nő zsebeinek/táskájának átkutatása." Egészen elképesztő és illogikus kavalkád. Az egyik szélsőértéken ott szerepel a fegyverrel való fenyegetőzés, amely színtiszta fizikai erőszak, s említésre is került az érintett kategóriában; ugyanez a helyzet a másik értéktárgyainak összetörésével, zsebeinek átkutatásával. A másik véglet pedig az "alapvető érzelmi igények és szükségletek megtagadása", illetve "elzárkózás a problémák közös megbeszélésétől", amelyeknek az égvilágon semmi közük az erőszakhoz. Számomra egészen elképesztő az a skizofrén kettősség, amelyet a feministák képviselnek. Egyszerre gyúrnának harcos amazont minden nőből, miközben még a széltől is óvnák őket, ha párkapcsolati dilemmáról van szó. Az ég szerelmére: nem arról szól minden együttélés, hogy megtanulunk bánni egymással? Hogy kitapasztaljuk, miként lehet kielégíteni a másik érzelmi igényeit, miközben mi magunk is kielégülést nyerünk? Ez két ember privát sztorija, mi köze van ennek az agresszióhoz és a bántalmazáshoz??? A felsorolásban szereplő összes többi pont e két véglet szándékos összemosása. Mit takar például az, hogy a "barátoktól való elszigetelés"? Jelentheti azt, hogy bezárom a nejem a pincébe, ám ez tisztán rendőrségi ügy, klasszikus fizikai agresszió. De jelenthet egy olyan óhajt is, hogy "drágám, maradj ma este itthon!", amely minden további nélkül figyelmen kívül hagyható. A kettő közt NINCS ÁTMENET. Ahol nincs valódi erőszak, az legfeljebb manipulációnak minősülhet, ami bőven belefér egy békés kapcsolatba.

GAZDASÁGI ERŐSZAK

"Anyagi függésben tartás, munkáról való lebeszélés vagy eltiltás, nő fizetésének elsajátítása, mindennapi kiadások megkérdőjelezése és fillérre való elszámoltatása, közös néven működő céggel (bt., kft.) való sakkban tartás/zsarolás." Értem én, hogy a biztonságérzethez a pénzügyi biztonság is hozzátartozik. Értem azt is, hogy volt idő, amikor anyagiak tekintetében a nők valóban kiszolgáltatottak voltak. És értem azt is, hogy kellenek az újabb és újabb ürügyek a hisztire és a sértődésre. Ám a "gazdasági erőszak" fogalma ezzel együtt is fából vaskarika. Erőltetett és értelmetlen. Létezik rablás és létezik békés megállapodás. A kettő között NINCS SEMMIFÉLE ÁTMENET. A "nő fizetésének elsajátítása" közönséges rablás, fizikai agresszió. A "munkáról való lebeszélés" pedig egy jámbor, verbális interakció, melyre simán lehet nemet mondani. Imádom az ilyeneket is: "mindennapi kiadások megkérdőjelezése és fillérre való elszámoltatása"... Némi túlzással: még a középkori katolikus egyház sem vette a bátorságot, hogy ilyen szinten belepofátlankodjon a házasfelek életébe. Először is: nem muszáj közös kasszát kialakítani. Másodszor: ha már olyan őrültségre adjuk a fejünket, hogy összekötjük a pénzügyeinket, érdemes előre tisztázni a játékszabályokat. Harmadszor: ha egy nő nagyvonalú attitűdre vágyik, úgy teljes idiótaság egy szarrágóval összebútoroznia. De ez, hogy a NANE mondja meg kívülről, hogy a rossz párválasztás és/vagy az elégtelen kommunikáció erőszaknak számít... Na ne!

VERBÁLIS ERŐSZAK

"A nő lekicsinylése, sértegetése, gúnyolódás, nevetségessé tevés (például a nő külseje, vallása vagy faji hovatartozása miatt), bántalmazással, veréssel való fenyegetés, gyerekek elvételével, öngyilkossággal való fenyegetés." Pont ugyanazt látjuk, mint a megelőző pontoknál. Illogikus katyvasz. A veréssel és a gyerekek elvételével való fenyegetőzés valódi erőszakot helyez kilátásba. Tökéletesen lényegtelen, technikai mellékkörülmény, hogy az agresszor mindezt szavak útján teszi. Ha nonverbális jelekkel próbálná megfélemlíteni áldozatát, az pont ugyanaz az erőszakosság lenne. (Esetleg - a feministák kedvét keresve, együttműködve az őrülettel - létrehozhatnánk egy újabb pontot, a NONVERBÁLIS ERŐSZAK kategóriáját...) A sértegetés és gúnyolódás nettó suttyóság, ám az égvilágon semmi köze az erőszakhoz. Odébb lehet állni, el lehet válni, be lehet csukni a szobaajtót, fel lehet venni egy fejhallgatót. Az sem lényegtelen, hogy - szemben a fizikai erőszakkal, ahol a bántalmazást a másik követi el -, a verbális rosszindulat esetén az áldozat a felelős minden lelki bántódásért. Egyszerűen azért, mert korlátlan szabadsággal bír annak terén, hogy mit kezd az elhangzottakkal. (Belebetegedhet, bosszút forralhat, telesírhatja a párnáját; de ugyanígy: kinevetheti a másikat, visszaszólhat, reagálhat széles mosolyú, buddhista szeretetnyelven is, miközben lelkéhez semmiféle sérelem nem ér el.) Az utolsó tétel, az öngyilkossággal való fenyegetőzés egyenesen mulatságos. Magára valamit is adó nő bizonyosan nem választ olyan labilis társat, akinél ez egyáltalán felmerül. Ha mégis, úgy legalább legyen annyi esze, hogy nem hagyja magát manipulálni. Természetesen ennek sincs semmi köze az erőszakhoz. "Ha ilyen ütődött vagy, eredj és kösd föl magad, mit bánom én!" - létezik ennél könnyebben kimondható mondat?

Egy percig sem véletlen, hogy ennyit forszírozom e kérdést. Ugyanis ez az a pont, ahol rendre mellékvágányra téved a történelem. Ez az a pont, ahol eldől, hogy felnőttként, avagy taknyos gyerekként kezeljük a társadalmat. Az ószövetségi zsidó vallás, a kereszténység és az iszlám is egyértelműen azt az álláspontot képviseli, hogy éretlen tejfelesszájúak vagyunk, akiknek nem jár a nagykorúak szabadsága. Még egy szimpla párkapcsolaton belül sem lehet a felek békés megállapodására bízni, hogy miként kommunikálnak egymással, vagy hogy milyen pénzügyi kooperációt folytatnak. Az ábrahámi vallások célja világos: minél hosszabb a bűnnek kikiáltott tételek listája, annál biztosabb a permanens lelkiismeret-furdalás, így annál irányíthatóbb a hívő. Egészen pontosan ugyanez a feministák receptje is. Minél több ártalmatlan interakcióra sütik rá az erőszak bélyegét, annál többször lehet farkast kiáltani. Akiben csak egy szemernyi szabadságszeretet is megbújt, az csuklóból visszautasítja az effajta dogmatikus, mesterséges, visszatetszően öncélú mimózavilágot.

"Míg Mohácsnál nem csatázott

A félholdu büszke tar,

Víg volt addig, hajh azóta

Sírva vigad a magyar."

Bajza József Borének című verséből származik az a sor, mely a megjelenése óta eltelt csaknem kétszáz esztendő során valódi szállóigévé vált. A költő szerint tehát borús, szomorkás nemzet vagyunk, de nem volt ez mindig így; a török hódoltság előtti időkben még egészséges néplélekkel bírtunk. Vajon van-e bármi igazság e közkeletű sztereotípiában, mely szerint a magyar ember - közel fél évezrede - alapvetően pesszimista?

A dolog ott kezdődik, hogy egyáltalán mitől válik bárki borúlátóvá? Az egyén szintjén a kulcs az énerőbe vetett hit. Akárcsak bárki más, az optimista ember is tisztában van a kudarcok kockázatával, mindazonáltal abszolút hisz a saját életképességében. A pesszimista ezzel szemben egész más képet ápol önmagáról. A sikertelenségeket minden esetben állandósult katasztrófaként éli meg, melyen képtelen túllendülni. Ezek a markánsan különböző attitűdök értelemszerűen a társadalomfilozófiai elképzeléseiket is jelentős mértékben meghatározzák. Az egészséges önbizalommal bíró, derűs jövőt vizionáló polgár semmi mást nem vár a mindenkori hatalomtól, csak hogy hagyják őt békén, szabadon alkotni és gyarapodni. A kishitű ugyanakkor nem csupán képtelen élni az effajta szabadsággal, de egyenesen megijeszti a lehetőség, hogy a saját sikerének a kovácsa lehet. Következésképpen minél pesszimistább az egyén, annál inkább fog vonzódni a szélsőséges irányzatokhoz, a diktatórikus vezetőkhöz, a hatalmasra duzzasztott államhoz, melyek megvédik az önállóságból fakadó minden felelősségtől.

A borúlátó kishitűség egy határon túl simán átcsaphat masszív önutálatba. Depresszió, kilátástalanság, öngyilkosság... mondhatnánk, hogy kizárólag az egyén problémája, ha e negatív hullámok nem terebélyesednének néha egészen a nemzetgyűlöletig. Ismerünk olyanokat, akik annak drukkolnak, hogy minél kevesebb érmet gyűjtsünk az olimpián? Ismerünk olyanokat, akik rendre a magyar fociválogatott ellen szurkolnak? Akik Szent István koronáját svájcisapkának nevezik? Akik szerint himnuszunk csupán vacak gyászmuzsika? Akik úgy vélik, a fehér ember rémisztő képződmény? Ami azt illeti, önmagamat szabadelvűnek és urbánusnak tartom. A kackiás bajszú kisgazdák világa legalább olyan távoli tőlem, mint a belpesti, balos bölcsészeké. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy az öngyűlölet ilyen mértékét eleddig kizárólag a bal térfélen tapasztaltam. A valódi patrióták minden körülmények közt az ország, a válogatott, az olimpiai csapat sikeréért szorítanak, legyen bárki is az aktuális kormányfő.

Mindezek után lássuk, mit mondanak a felmérések! Vajon van alapja az össznemzeti sztereotípiának, mely szerint végletesen pesszimisták volnánk? Az ENSZ boldogságvizsgálata sokat elárul: még mindig messze járunk Európa szerencsésebb régióitól, mindazonáltal az utóbbi évtizedben egészen elképesztő emelkedést tapasztalhattunk. Míg 2013-ban csupán a világ 110. legboldogabb nemzete voltunk, 2018-ban már a 69., 2020-ban pedig az 53. helyen találjuk magunkat. Pedig nem vitás, volna okunk a pesszimizmusra. Bajza 1825-ben még a 48-as, levert szabadságharcot sem láthatta előre, nemhogy a 20. század összes borzalmát: a két világháborút, Trianont, illetve a csaknem fél évszázados szovjet megszállást és szocialista elmebajt. Terapeuta legyen a talpán, aki ilyen történelmi örökség után képes felrázni egy országot. Szerencsére van pozitív mintánk: Széchenyi például alapvető küldetésének tekintette, hogy felemelje a magyarságot. Nem csupán gazdasági, társadalmi, technológiai, illetve infrastrukturális tekintetben, de lelkiekben is; kimozdítva ebből a sírva vigadó attitűdből. Ami a jelent illeti, ezt az örökséget egyértelműen Orbán Viktor viszi tovább. Nem kizárólag azért, mert az elmúlt tíz esztendőben olyan szinten talált magára a magyar gazdaság, hogy az a hazai boldogságmutatóban sosem látott emelkedést hozott; de azért is, mert retorikáját immáron több mint harminc éve az az elkötelezettség jellemzi, mely szerint optimista nemzetet formál e borúlátó, kishitű népből. A politikai csatamező másik oldalán nemigen látok olyan karaktert, aki akárcsak a szónoklat szintjén megfogalmazna hasonlót. (Talán a habitusuk nem engedi? Vagy inkább arról van szó, hogy a tipikus baloldali szavazó nem kér ebből a hurrá-optimizmusból? Esetleg így kívánják megkülönböztetni magukat Orbántól és a "hajrá Magyarország, hajrá magyarok!" hangulatvilágától?)

Természetesen bőven van még hová emelkednünk. Nyugat-Európa jócskán előttünk jár, mi több, még a visegrádi országok közt is sereghajók vagyunk, ha az elégedettség-mutatót tekintjük. Ami tény: 2010 és 2020 között jelentősen nőtt a magyarság átlagos életszínvonala, várható élettartama és érzékelhetően csökkent a munkanélküliség réméből fakadó stressz. Ennyit a pozitívumokról. Továbbra is neuralgikus pont azonban az egészségügy, a megfizethető lakhatás, a korrupció és persze az oktatás. Számomra kifejezetten érthetetlen, hogy a miniszterelnök miért ragaszkodik oly görcsösen a porosz típusú iskolarendszerhez, mely a legkevésbé sem az élet szeretetére kondicionálja az ifjakat, sokkal inkább a megfelelési kényszert, s az ezzel kéz a kézben járó örök pesszimizmust konzerválja. Akad még jócskán teendő, ha azt szeretnénk, hogy gyerekeink már ne sírva vigadjanak, mint ahogyan nagyszüleik és azok nagyszülei tették.