"Míg Mohácsnál nem csatázott

A félholdu büszke tar,

Víg volt addig, hajh azóta

Sírva vigad a magyar."

Bajza József Borének című verséből származik az a sor, mely a megjelenése óta eltelt csaknem kétszáz esztendő során valódi szállóigévé vált. A költő szerint tehát borús, szomorkás nemzet vagyunk, de nem volt ez mindig így; a török hódoltság előtti időkben még egészséges néplélekkel bírtunk. Vajon van-e bármi igazság e közkeletű sztereotípiában, mely szerint a magyar ember - közel fél évezrede - alapvetően pesszimista?

A dolog ott kezdődik, hogy egyáltalán mitől válik bárki borúlátóvá? Az egyén szintjén a kulcs az énerőbe vetett hit. Akárcsak bárki más, az optimista ember is tisztában van a kudarcok kockázatával, mindazonáltal abszolút hisz a saját életképességében. A pesszimista ezzel szemben egész más képet ápol önmagáról. A sikertelenségeket minden esetben állandósult katasztrófaként éli meg, melyen képtelen túllendülni. Ezek a markánsan különböző attitűdök értelemszerűen a társadalomfilozófiai elképzeléseiket is jelentős mértékben meghatározzák. Az egészséges önbizalommal bíró, derűs jövőt vizionáló polgár semmi mást nem vár a mindenkori hatalomtól, csak hogy hagyják őt békén, szabadon alkotni és gyarapodni. A kishitű ugyanakkor nem csupán képtelen élni az effajta szabadsággal, de egyenesen megijeszti a lehetőség, hogy a saját sikerének a kovácsa lehet. Következésképpen minél pesszimistább az egyén, annál inkább fog vonzódni a szélsőséges irányzatokhoz, a diktatórikus vezetőkhöz, a hatalmasra duzzasztott államhoz, melyek megvédik az önállóságból fakadó minden felelősségtől.

A borúlátó kishitűség egy határon túl simán átcsaphat masszív önutálatba. Depresszió, kilátástalanság, öngyilkosság... mondhatnánk, hogy kizárólag az egyén problémája, ha e negatív hullámok nem terebélyesednének néha egészen a nemzetgyűlöletig. Ismerünk olyanokat, akik annak drukkolnak, hogy minél kevesebb érmet gyűjtsünk az olimpián? Ismerünk olyanokat, akik rendre a magyar fociválogatott ellen szurkolnak? Akik Szent István koronáját svájcisapkának nevezik? Akik szerint himnuszunk csupán vacak gyászmuzsika? Akik úgy vélik, a fehér ember rémisztő képződmény? Ami azt illeti, önmagamat szabadelvűnek és urbánusnak tartom. A kackiás bajszú kisgazdák világa legalább olyan távoli tőlem, mint a belpesti, balos bölcsészeké. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy az öngyűlölet ilyen mértékét eleddig kizárólag a bal térfélen tapasztaltam. A valódi patrióták minden körülmények közt az ország, a válogatott, az olimpiai csapat sikeréért szorítanak, legyen bárki is az aktuális kormányfő.

Mindezek után lássuk, mit mondanak a felmérések! Vajon van alapja az össznemzeti sztereotípiának, mely szerint végletesen pesszimisták volnánk? Az ENSZ boldogságvizsgálata sokat elárul: még mindig messze járunk Európa szerencsésebb régióitól, mindazonáltal az utóbbi évtizedben egészen elképesztő emelkedést tapasztalhattunk. Míg 2013-ban csupán a világ 110. legboldogabb nemzete voltunk, 2018-ban már a 69., 2020-ban pedig az 53. helyen találjuk magunkat. Pedig nem vitás, volna okunk a pesszimizmusra. Bajza 1825-ben még a 48-as, levert szabadságharcot sem láthatta előre, nemhogy a 20. század összes borzalmát: a két világháborút, Trianont, illetve a csaknem fél évszázados szovjet megszállást és szocialista elmebajt. Terapeuta legyen a talpán, aki ilyen történelmi örökség után képes felrázni egy országot. Szerencsére van pozitív mintánk: Széchenyi például alapvető küldetésének tekintette, hogy felemelje a magyarságot. Nem csupán gazdasági, társadalmi, technológiai, illetve infrastrukturális tekintetben, de lelkiekben is; kimozdítva ebből a sírva vigadó attitűdből. Ami a jelent illeti, ezt az örökséget egyértelműen Orbán Viktor viszi tovább. Nem kizárólag azért, mert az elmúlt tíz esztendőben olyan szinten talált magára a magyar gazdaság, hogy az a hazai boldogságmutatóban sosem látott emelkedést hozott; de azért is, mert retorikáját immáron több mint harminc éve az az elkötelezettség jellemzi, mely szerint optimista nemzetet formál e borúlátó, kishitű népből. A politikai csatamező másik oldalán nemigen látok olyan karaktert, aki akárcsak a szónoklat szintjén megfogalmazna hasonlót. (Talán a habitusuk nem engedi? Vagy inkább arról van szó, hogy a tipikus baloldali szavazó nem kér ebből a hurrá-optimizmusból? Esetleg így kívánják megkülönböztetni magukat Orbántól és a "hajrá Magyarország, hajrá magyarok!" hangulatvilágától?)

Természetesen bőven van még hová emelkednünk. Nyugat-Európa jócskán előttünk jár, mi több, még a visegrádi országok közt is sereghajók vagyunk, ha az elégedettség-mutatót tekintjük. Ami tény: 2010 és 2020 között jelentősen nőtt a magyarság átlagos életszínvonala, várható élettartama és érzékelhetően csökkent a munkanélküliség réméből fakadó stressz. Ennyit a pozitívumokról. Továbbra is neuralgikus pont azonban az egészségügy, a megfizethető lakhatás, a korrupció és persze az oktatás. Számomra kifejezetten érthetetlen, hogy a miniszterelnök miért ragaszkodik oly görcsösen a porosz típusú iskolarendszerhez, mely a legkevésbé sem az élet szeretetére kondicionálja az ifjakat, sokkal inkább a megfelelési kényszert, s az ezzel kéz a kézben járó örök pesszimizmust konzerválja. Akad még jócskán teendő, ha azt szeretnénk, hogy gyerekeink már ne sírva vigadjanak, mint ahogyan nagyszüleik és azok nagyszülei tették.

A baloldal egészen egyszerűen hazudik. Hazudik, amikor azt állítja, hogy megközelítése jót tesz az egyes emberekkel. Természetesen nem a többségi társadalomra gondolok. Az átlagpolgár számára immáron hosszú évtizedek óta világos - vagy legalábbis világosnak kéne lennie - hogy a balos ideológia micsoda hallatlan pusztítást eredményez mindenütt, ahová befészkeli magát. Tönkretett nemzetgazdaságok; a magas adók elől más országokba menekülő vállalkozások; pusztuló környezet; hajléktalanok uralta városnegyedek, drasztikusan romló közbiztonság... napestig sorolhatnánk. Jelen posztban azonban nem ezekre, hanem éppen a védencekre, az elesettekre, az áldozati csoportokra fókuszálunk. Az állításom az, hogy a baloldali gondolkodás a saját gyermekeinek árt leginkább. Pont azokkal tol ki a legjobban, akiken - a szavak és az ideológia szintjén - segíteni szeretne.

Kezdjük a legszimplább problémával: a túlsúllyal. Cukorbetegség, magas vérnyomás, szív- és érrendszeri megbetegedések, stroke, csont- és ízületi gyulladás, májzsugor, epekő, fogamzóképességgel és terhességgel kapcsolatos problémák - hosszú az egészségügyi károk listája és akkor még arról az önmegvetésről még nem is beszéltünk, amit a tükörre pillantva érez az ember. A megoldás nem tűnik túlságosan bonyolultnak: megfelelő mozgással és okos diétával le kell fogyni. Egyetlen józan ember sem gondolja másképp - kivéve a vérbeli balosokat. Ők azt hirdetik: a kövérség éppen ugyanolyan értékes és szexi, mint a sportos karcsúság. Aki ezt másképp látja és ezt szóvá is meri tenni - akár a lehető legáltalánosabb módon, személyében senkit meg nem bántva -, az a TESTSZÉGYENÍTÉS súlyos vétkét követi el, mely alól tán még a római pápa sem oldozhatja fel. Őszintén mondom: borzasztóan sajnálom mindazokat a szerencsétleneket, akik ezt az idiótaságot benyalják, aztán csodálkoznak, hogy a kutya sem viszi táncba őket.

Lépjünk egy szinttel tovább: szívinfarktus és rák. Széles az egyetértés a tekintetben, hogy e gyilkos kórok hátterében csaknem minden esetben érzelmi, lelki tényezők is állnak. Stressz, szorongás, elfojtás, szeretethiány, a veszteségtől való beteges félelem, az érzelmek megélésére és kimutatására való képtelenség - többségében a gyermekkori traumák során torzult, s torzultságában konzervált személyiség meglehetősen tipikus pszichikai problémáit látjuk. Kisebb-nagyobb mértékben valamennyien ezekkel birkózunk egy életen át. A kérdés csupán az, hogy miféle megküzdési stratégiát választunk. A lélektan klasszikus és máig érvényes szakmai megközelítése szerint érdemes felkutatni magunkban e sérülések gyökereit, majd újrakódolni személyiségünket, ezúttal már egy pozitív program mentén. Lehetőleg oly módon, hogy a továbbiakban már ne a tudattalanunkban fészkelő, négyéves énünk aggodalmai, félelmei és frusztrációi kormányozzák életünket. E váltás, e lelki gyógyulás minden esetben fájdalmas folyamat; minél betokosodottabb a régi, hibás struktúra, annál gyötrelmesebb a szembenézés, a változtatás melletti elköteleződés, a kilábalás. A baloldali iskola azonban nem ezt az utat hirdeti. Teoretikusaik szerint nem az egyénnek kell változnia, hanem a környezetének. Ideáljuk szerint a világ egy nagy Safe Place, ahol nincs helye az olyan szavaknak és felvetéseknek, amelyek bárki számára kényelmetlenek lehetnek. Ebben a világban fasizmusnak számít minden olyan gondolat, amely kihívás elé állítja a mimózák nézetrendszerét. Természetesen minden tisztességes szakember belátja, hogy ez tökéletes zsákutca; hogy ellehetetleníti az érzelmi és szociális fejlődést - a neomarxisták azonban ilyen apróságokkal aligha foglalkoznak. Az sem érdekli őket, hogy elképzelésük a gyakorlatban megvalósíthatatlan és morális szempontból is nonszensz; a jelenkort tekintve azt látjuk, hogy sosem látott elszántsággal ügyködnek a nagy terven. De maradjunk csak a pszichológia síkján: a társadalom cenzúrázható, az ellenállók büntethetők és bebörtönözhetők - ám e rémálommal mégsem a többé-kevésbé egészséges lelkűek szívnak igazán. A legnagyobb vesztesek a baloldal pszichikai sérüléssel élő védencei. Ők esélyt sem kapnak a változásra. Ha nem marad semmi, ami egy kicsit is visszatükrözi a valóságot, facsarja a szívet, s motivációt jelent a személyiségfejlődésre, úgy a leghalványabb reményük sem marad arra, hogy kilábaljanak szorongásukból, hogy elkerüljék a depressziót, a rákot, az infarktust, vagy épp az öngyilkosságot.

Evezzünk még eggyel tovább, ezúttal a párkapcsolatok világába! Jóllehet a nyugati civilizációban nem kövezik halálra a félrelépőket, mindazonáltal a közfelfogás szerint még manapság is ez számít a legelvetemültebb véteknek, amelyet házasfél csak elkövethet. Ha megnézünk egy mai, romantikus komédiát, vagy a szövegre koncentrálva meghallgatunk egy átlagos popslágert, fura világ fog elénk tárulni: a szerelem mindenki számára szabad, azonban ahogy kezd kialakulni egy párkapcsolat, onnantól bezárul minden kapu, s csakis a legszigorúbb monogámia marad az egyetlen norma, mely megengedhető. A hivatkozási alap lehet a Biblia, avagy a Korán erkölcse, a valódi ok azonban nem a szent könyvekben keresendő. A háttérben itt is a tudattalanból irányító kisgyermek énünk áll, aki két kézzel kapaszkodik szülőjébe, és semmit sem talál annyira fenyegetőnek, mint az elszakadást. Ebből a pszichikai programozásból fakad a féltékenység, a teljes kisajátítás, a testi hűség feltétlen megkövetelése, s az a tökéletesen alaptalan és beteg narratíva, mely szerint szeretni csak egyet lehet. A szemem előtt robbannak fel kifejezetten jól működő párkapcsolatok, csak azért, mert apa vagy anya tett egy romantikus kanyart a szomszédban... Ha legalább tisztában lennénk azzal, hogy megcsalt félként érzett minden kínunk négyesztendős tudatunk infantilis játéka csupán, talán képesek lennénk érettebb döntéseket hozni. De ehhez minimum felnőtté kéne válni. Ahogy Osho megfogalmazza: "Csak ha a másikra nincs szükséged, ha nélküle is tudsz élni, boldog lenni, csakis akkor válik lehetővé a szeretet." Viszont ha belesüppedünk a jelenkor balos korszellemébe, mely szerint csakis a környezetünk a hibás és semmi dolgunk önmagunkkal, úgy erre aligha nyílik bármiféle esély. Ha mindehhez hozzárendeljük a #metoo őrületet, a politikailag korrekt beszédmódot és magatartásformákat, úgy végképp elzárjuk magunkat a tudati fejlődés minden lehetőségétől. Szép, új világ: a neomarxista szemlélet nem csupán test-lelki egészségünket, de párkapcsolatainkat is simán tönkre vághatja.

A magam részéről készséggel elhiszem, hogy a baloldalon se mindenki cinikus, korrupt és káoszteremtő. Bizonyára ezen a térfélen is találunk jó szándékú világmegváltókat, naiv álmodozókat, akik talán magasról tesznek az erősekre, az életképesekre, a többségre, ugyanakkor szent küldetésüknek tekintik a gyengék, az életképtelenek, a kisebbség istápolását. Nem a törődő szándékot kárhoztatom, csupán az eszközöket. A Safe Place a legkevésbé sem alkalmas az elesettek felemelésére. A cudar valósággal való szembenézést senki sem spórolhatja meg, aki komplex és igaz életre vágyik. A baloldali gondolkodás legsúlyosabb vétke az, amit az övéivel szemben elkövet, hogy nem engedi felnőni őket. És ezen a történelmi bűnön az égvilágon semmit sem enyhít, hogy különböző vallások pontosan ugyanezt tették évszázadokon át (még ha némiképp eltérő eszközökkel is). Az már csupán merő cinizmus, hogy mindezt képesek progressziónak nevezni. Döbbenet.

Hajdúszoboszlói apartmanunk egy az egyben a Merlose Place atmoszféráját hozta. Csak kiléptünk a teraszra, s máris a medence szélén találtuk magunkat. Imádtam ezt a hangulatot szerdától péntekig, szombaton hajnalban azonban némi hangzavarra ébredtem. Fiatalok afterpartyztak a vízben és a vízparton, s gyermekeim anyja igyekezett csendesíteni őket. A lárma akkor sem maradt abba, miután visszabújt mellém az ágyba. Világos volt, hogy most megúszhatatlanul én következem: "Srácok, fél öt van. Mindenki alszik még. Tökéletesen megértelek benneteket, pár éve még mi is pont így mulattunk. Nem lehet egy picikét halkabban?" A tucatnyi ifjú szóvivői megköszönték a türelmes hangvételt, s mire behúztam magam mögött az ajtót, már sehol sem voltak.

A másik történet nem ilyen friss, több mint húsz évvel ezelőtt játszódik, az asszony azonban csak a napokban osztotta meg velem a részleteket. Egy belvárosi házibulin járunk, ahol a volt pasija is megjelent. Jómagam imádom az ilyen helyzeteket: exek mindkét oldalon - van ebben valami pikáns, valami nagyképű ego trip, hogy lám, nekünk még ez is simán belefér... Az ominózus estén azonban - mint utóbb kiderült - a srác nem az önfeledt mulatság céljából érkezett, sokkal inkább csábító motivációval. Egész este igyekezett visszakönyörögni magát; minimum egy utolsó éjszakára, ha egyébre nem is pályázhatott. "Miért nem adtad meg neki?" - kérdeztem két évtized távlatából, mire gyermekeim anyja csak nagy szemekkel meredt rám. "Nézd, ebben a helyzetben csakis vele tudok empatikus lenni. Elveszített téged, s hiányod nyilvánvalóan fájdalmas lehetett. Én semmivel sem lettem volna megrövidítve, ő ugyanakkor nyert volna egy fél világot. Épp elégszer voltam hasonló helyzetben, hogy átérezzem a kínját."

Nos, nem kell Sherlock Holmesnak lennie a művelt Olvasónak, ha rá szeretne jönni, mi köti össze e két aprócska esetet. Már a cím is árulkodó: a szerző azon rácsodálkozása, hogy néhanap még ő maga is képes az együttérzésre. De tényleg: évek óta írom a posztokat, melyek mindegyike a végtelen önzésről, az individualizmusról, a szociális érzékenység csaknem teljes hiányáról árulkodik. Mi ütött belém? Valóban elgondolkodtam. Rövidesen aztán sikerült összeraknom a képet, s beillesztenem az általam képviselt sztenderd keretrendszerbe:

1. Mindig is tiszteltem a békés emberi szükségleteket, legyenek azok bármilyen extrémek. Ha valaki lilára festi a haját; mulatós rockot hallgat; másfél mázsásra hízik, vagy épp térdepelní kíván futballmérkőzések előtt - ezek mind igen távol esnek az ízlésvilágomtól, de mindenkinek szíve joga ott keresni a boldogságot, ahol neki tetszik.
2. Mindig is megemeltem a kalapomat azok előtt, akik hajlandóak tenni magukért és nem a világtól - a szüleiktől, az államtól, a szektavezértől - remélik, hogy a fenekük alá pakolják a mennyországot.
3. És végül: mindig is lelkesítőnek tartottam azt a bátorságot, amely nem várja el a külvilágtól, hogy jó képet vágjon a kezdeményezéséhez. Amely megy előre, s nem másokat kíván külső erőhatalommal érzékenyíteni, elnémítani, csak hogy önmagának biztonságos, pihepuha környezetet teremtsen.

Mindezek fényében lássuk a fenti eseteket! A hajnali mulatozók és az exvőlegény szükséglete is alapvetően békés, nem irányul senki ellen, ebből fakadóan legitim és tiszteletreméltó. (A többi nyaraló pihenéshez való joga - az apartmanegyüttes házrendje szerint - természetesen elsőbbséget élvez a lármával szemben.) Sem a medencézők, sem visszahódítást célzó srác nem várta el, hogy mosolyogva támogassam törekvéseiket. Pláne nem kívántak erőszakos eszközökkel élni. Ezekben a vágyakban egyszerűen nincs olyan elem, amely bántó lenne, amellyel ne tudnék teljes mellszélességgel azonosulni. Ezek után már csak az a kérdés, hogy más esetekben miért vagyok oly rideg és elutasító.

A legtöbbek előtt ismert Boris Becker esete Böszörményi Anettel. Fucsovics Marci barátnője a lelátón ült a Djokovics elleni negyeddöntőn, s Becker - a BBC szakkommentátoraként - megjegyezte: „Azt mondják, a magyar nők a legszebbek a világon. Én ezt nem tudom eldönteni, de ő valóban nagyon csinos.” Ebből az ártatlan véleménynyilvánításból hatalmas botrány kerekedett, a Women in Sport nevű szervezet azonnal szexistának bélyegezte az egykori teniszcsillagot. (Szerencsére még nem ment el mindenkinek a józan esze: a BBC és Böszörményi Anett is kiálltak Becker mellett.) Stephanie Hilborne, a szervezet vezetője szerint nem beszélhet így egy férfi, ráadásul élő adásban... Hogy az élő adás mitől súlyosbító körülmény, azt nem igazán értem, de nem is ez a lényeg. Sokkal izgalmasabb kérdés, hogy mennyire legitim szükséglete az elnökasszonynak, hogy a BBC kommentátorai az ő - illetve feminista elvtársnői - szájízének megfelelően közvetítsenek. Vajon ezúttal miért nincs bennem semmi empátia Stephanie Hilborne iránt? Talán azért, mert az általa megfogalmazott igény nettó őrültség? (Mert nyilvánvalóan az, egy percig sem kérdés.) Természetesen nem ezért. Számos bolonddal találkoztam már, és semmi közöm hozzá, mi zajlik a fejükben. Tőlem akár gondolhatja azt is az elnökasszony, hogy a világ minden szexuális aberrációja tök oké, csupán a nők felé intézett férfibók a helytelen. Ez mindaddig a privát őrülete lehet, amíg nem kiáltja ki kötelező elvárásként mással szemben. Márpedig ez történt. És valójában ez történik minden balos elmebajjal: kipattan a fejükből valami teljesen öncélú, semmiféle társadalmi párbeszéden meg nem futtatott gondolat, és azonnal erkölcsi normaként tálalják. Elmondják, hogyan beszéljünk, hogyan szurkoljunk, hogyan szeressünk, gyermekeinket hogyan neveljük. Pedig pont ezek a visszatetsző, felülről jövő diktátumok miatt intettünk búcsút a tekintélyelvű koroknak.

Immáron hetek óta áll a bál a magyar parlament által elfogadott pedofiltörvény körül. Az Orbán-gyűlölők epét hánynak és nincs az a fórum, ahol ne hoznák fel a melegek szívbemarkolóan nehéz helyzetét. Állításuk szerint még ma sem könnyű felvállalni a homoszexualitást, s akár kézen fogva járni-kelni a pesti forgatagban. Igyekszem empatikus lenni és elképzelni magam melegként. Nem könnyű feladat: halvány fogalmam sincs, hogy a testi intimitást milyen szinten kívánnám közszemlére tenni, de tegyük fel, hogy erősen vágynék rá. Elképzelem, ahogy az Oktogon környékén sétálok, mellettem jóképű és kisportolt szeretőm. Eszelős késztetést érzek rá, hogy megragadjam a kezét... Nos, a magam részéről nem sokat vacakolnék. Bizonyosan belefutnék pár rosszalló pillantásba, de aligha zavarna - egy-egy széles és barátságos mosoly lenne a válasz. Egy biztos: nem várnám el, hogy mindenki örömtáncot lejtsen, csak mert felvállaltam az érzéseimet. Ahogyan nekem is jogom van megérinteni a szeretőmet, ugyanúgy minden homofóbnak alapvető joga, hogy elforduljon, vagy fintorogjon. Még akkor is, ha ez facsarja a szívemet. De lépjük még eggyel tovább, megcélozva az örök toposzt: tegyük fel, hogy nem szolgálnak ki a cukrászdában, csak mert transzparens módon meleg vagyok. Nos, tíz perccel később, két utcával arrébb boldogan kanalazom a gesztenyepürémet a konkurens hely kies teraszán, s közben már posztolom is a Facebookra a kirekesztő műintézmény nevét, címét, portálfotóját. Elég pár megosztás, hogy a szóban forgó, idióták által vezetett műintézményt elkerüljék a jóérzésű vendégek, s elinduljon a totális üzleti kudarc lejtőjén - miközben mi magunk mindvégig békések maradtunk, minden hatalmi erőszak alkalmazása nélkül.

Hosszasan sorolhatnám még. Együttérző vagyok a túlsúlyos kislánnyal, aki képtelen felmászni a kötélre, ugyanakkor kegyetlen tornatanára ezzel szívatja az egész osztály előtt. Ő nem tehet róla, hogy milyen genetikát örökölt, s arról se, hogy szülei szemét kajákkal tömik. De már semmi empátiát nem érzek iránta, amikor még húsz évvel később is ugyanilyen ormótlan, s felnőtt fejjel is elvárja, hogy így találják szépnek, ráadásul kampányt folytat a fitneszplakátok betiltásáért... Együttéreztem a dél-afrikai feketékkel az apartheid idején, de egy szemernyi empátia sincs bennem, amikor ugyanezek az emberek napjainkban bosszúért lihegnek és fehérekre vadásznak. És együttérző vagyok minden fogyatékossággal élő iránt. Ők többnyire nem csupán nem tehetnek szerencsétlenségükről, de a kilábalásra sincs valódi esélyük. De mindjárt szertefoszlik minden empátiám, ahogy elkezdenek visszaélni helyzetükkel. Szóval: nem igaz az állítás, mely szerint csakis a balosok lehetnek empatikusak. A különbség csupán annyi, hogy egy vérbeli baloldali zsigerből tagad minden egyéni felelősséget, ebből fakadóan az emberi boldogságot a környezeten, a másik emberen kéri számon. Innen ered az a megingathatatlan elképzelésük is, mely szerint folyamatosan a világot kell formálni, érzékenyíteni, s még véletlenül sem az egyént megedzeni, kikupálni, megerősíteni. (Hiszen ha felnőtté válna, többé nem volna szüksége a baloldali pártok babusgatására.) Ez pedig pszichológiai és erkölcsi tekintetben is abszolút nonszensz.

"Szánalmas és gyáva testület. Szégyelljék magukat!" - akadt ki Szijjártó Péter az UEFA legutóbbi döntésén, mely a magyar futballválogatottat három zártkapus mérkőzésre, továbbá 100 ezer eurós pénzbírságra büntette. Azt kell mondanom: Szijjártónak tökéletesen igaza van. Mi több: egy tökös külügyminiszternek pontosan így kell reagálnia, nem lehajtott fejjel, csendben elkullogni, ahogy számos elődje tette hasonló esetekben.

S hogy miért is e bünti? Lássuk csak a vádpontokat:

• Black Lives Matter (térdelés) elutasító molinó többszöri felmutatása (fényképpel igazolt) - Ez egy rossz vicc... A focisták térdeplése egy erősen megosztó aktus. Van, aki bírja, s van aki idegenkedik tőle (például magam is). Mi a gond azzal, ha bárki véleményt alkot róla? Létezik valamiféle kőbe vésett UEFA-erkölcs, mely szerint a térdeplés pozitív, megkérdőjelezhetetlen, kritikával nem illethető pozitúra? Aligha. Csupán egy önkényes rögtönzést látunk, minden morális alap nélkül. Ami pedig magát a BLM mozgalmat illeti: valóban léteznek elutasíthatatlan ideológiák és szervezetek? Hitem szerint még a legszentebb kezdeményezésekre is bárki mondhat nemet. A Black Lives Matter egyébiránt is egy kifejezetten erőszakos, nyíltan rasszista mozgalom, melynek elutasítása abszolút antirasszita gesztus. Tényleg ez érdemel büntetést?
• „ANTI-LMBTQ” molinó, illetve „LMBT? Nein, Danke” molinó többszöri felmutatása (mindkettő fényképpel igazolt) - Ez ugyanaz az ostoba és alaptalan tétel, mint az előző. Az LMBTQ egy olyan mozgalmat, egy olyan közösséget jelöl, amely közel százféle szexuális kisebbség ügyében tesz sokszor megkérdőjelezhető lépéseket. Számos olyan melegszervezet létezik, amelyektől még a jóérzésű homoszexuálisok is elhatárolódnak. Miért ne lehetne bárkinek távolságtartó attitűdje? Ezzel nem bánt meg senkit, különösen nem konkrét személyeket. Ahogyan a BLM elutasítása sem jelent negatív viszonyulást a békés feketékhez, ugyanígy az LMBTQ-őrülettel, a fantázia szülte genderekkel, a túltolt szivárványmarketinggel szembeni ellenérzésnek sincs az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy miként viszonyulunk meleg, vagy leszbikus embertársainkhoz. Az az ideológiai ámokfutás, amit itt látunk, körülbelül az inkvizíció szintjét jeleníti meg; a tekintélyelvű dogmákba vetett vakhitet kéri számon, egyelőre kínzókamrák nélkül. 
• „Cristiano homosexual”, illetve „Buzi franciák bonjour”, továbbá „Deutschland, Deutschland homosexual” rigmusok többszöri skandálása (hangfelvétellel igazolt) - Nos, ezek tényleg valódi suttyóságok. Amolyan óvodás nívójú csúfolódások. Ha van bármi, ami még ezeknél is infantilisebb, az az, hogy az UEFA egyáltalán foglalkozik ilyenekkel. Egy normális, felnőtt világban csak megvetően és lesajnálóan legyintenek az ilyesmire, s haladnak is tovább. De hogy büntetni kéne a gyermeteg cinkelést? Hol tartunk? Arról nem is beszélve, hogy a homoszexualitás - a nyugati korszellem szerint - egészséges, trendi, ünneplésre és büszkeségre okot adó tulajdonság. Ez esetben totál érthetetlen a felháborodás. Ha engem legközelebb jóképűnek, kisportoltnak, lángeszűnek csúfolnak, nekem is meg kéne sértődnöm? Érti ezt valaki?

"Mit üzen az UEFA megint ezzel a döntéssel? Himnusz alatt a pályára rohanni és ott a himnuszt éneklő játékosokat provokálni: rendben van, kommandós sorfalat a pálya szélére küldeni: rendben van, lézerrel az ellenfél kapusának szemébe világítani: rendben van, az ellenfél szurkolóit megdobálni: rendben van, de teltházas meccset csinálni, szurkolni, fergeteges hangulatot teremteni: na, amiatt be kell zárni a stadiont." - Szijjártó Péter tökéletesen megfogalmazza a lényeget. AZ UEFA is beállt az elmebetegek hosszú sorába: a jelképes ügyeket vasszigorral, a tényleges tettlegességet a lehető legenyhébben ítélik meg. Mintha minden erkölcsi érzéküket elveszítették volna. A magam részéről egy percig sem állítom, hogy szurkolótáborunk minden esetben elegánsan és sportszerűen viselkedett. A magyar-francia meccsen például kifejezetten szégyelltem magam a La Marseillaise alatti füttyökért. Ha ezért marasztalták volna el az MLSZ-t, egy szót sem szólnék. (Más kérdés, hogy az angolok is végigfütyülték a dán, a németek pedig a magyar himnuszt. Utóbbit kétszer, a mérkőzést követően is, ami aztán tényleg a sportszerűtlenség netovábbja.) Szóval: egészen elképesztő ez az ideológiai túlfűtöttség, ez a kettős mérce, ez a kifejezetten a magyarokra utazó, minden áron büntetni akaró, ártatlan csínyeket nagyítóval kereső mentalitás. Másfél évet szívott a világ a koronavírus miatt, a meccsek szinte mindenütt a világon üres lelátók előtt zajlottak. Egy ilyen időszak után tényleg képesek józan, humánus és építő szándékú emberek zártkapus meccseket elrendelni? Egészen döbbenetes.

Érdemes egy percre elidőznünk a szurkolók - és ezzel párhuzamosan a hétköznapi polgárok - törzsfejlődésénél.

1. Az első fázis a BARBÁROK attitűdje. Igazi ókori mentalitás: rasszizmusuk és homofóbiájuk a gondolatok, a szavak és a cselekedetek szintjén is megjelenik. Ez a hozzáállás nem csupán elítélendő, de védekezni is kell ellene, így szankcionálása feltétlenül indokolt. E jelenség - ellentétben egy sor, bevándorlók által sűrűn lakott nyugat-európai országgal - Magyarországon kifejezetten ritka, az EB meccsek szurkolói részéről pedig végképp nem tapasztalhattunk semmiféle fizikai agressziót.
2. A SUTTYÓ kategória már nem folyamodik tettlegességhez, ugyanakkor a verbalitás terén nem mutat különösebb eleganciát. A klasszikus liberális világ tiszteli a szólásszabadságot, így az ebben a szellemben működők - szemben az UEFÁ-val - nem kívánják eljátszani az illemtanárok szerepét.
3. A CIVILIZÁLTAK igyekeznek kulturáltan viselkedni, s - függetlenül attól, hogy mi jár a fejükben - tartózkodnak a rasszista és homofób megnyilvánulásoktól.
4. Az ÉRZÉKENYEK a modern kor gyermekei. Ők már a gondolat szintjén is elfogadóak, békéjük, jámborságuk belülről fakad. (Magamat is ide sorolom.) Hitem szerint ez a kívánatos attitűd, mely azonban minden esetben szabad személyiségfejlődés, belső meggyőződés eredménye. Egész egyszerűen kizárt dolog, hogy büntetések útján bárkit ebbe az irányba terelhetnénk.
5. Az AGYMOSOTTAK a jelen, a posztmodern világ őrültjei. Ők azok, akik harcolni kívánnak a békéért; akik erővel kívánják lenyomni a toleranciát a másik torkán; akik semmiféle kegyetlenségtől nem rettennek vissza; akik az antifasiszta jelszavak védőpalástja alatt válnak valódi fasisztákká. A művelt Nyugat vészesen száguld ebbe az irányba, s ehhez asszisztál az Európai Labdarúgó Szövetség is.

A magyar-francia meccs idején a BBC stúdiójában Alan Shearer, Gary Lineker és Eric Abidal olyan tisztelettel beszéltek a válogatottunkról és rólunk, szurkolókról, hogy öröm volt hallgatni. "Csodálatos, fantasztikus, felemelő" - mondták, átérezve a stadion semmihez sem fogható hangulatát. "Egy egész országé ez a siker" - jegyezte meg Lineker, pedig akkor még a németekkel még nem is találkoztunk... Jó érzés, hogy vannak olyanok a nagyvilágban, akik képesek felismerni a nagy pillanatokat és nem a kicsinyesség, az irigység, és a büntetni vágyás permanens kényszere hajtja őket. Az UEFA mostani szankciói nem csupán túlzók, értelmetlenek, de totál kontraproduktívak is egyben. Jómagam közel ötven éve tartózkodom a suttyó rigmusoktól, de esküszöm, ezek után kezd megjönni a kedvem...

Minden arab terrorista. Minden pap pedofil. Minden politikus korrupt. Ismerősek ezek? És persze ismerjük a zsidó, a skót, a szőke nős és a rendőrvicceket is. Sztereotípiáink javarészt negatívak, így értelemszerűen bántóak is lehetnek. No de mit lehet ezzel kezdeni?

A baloldali válasz mindig ugyanaz: mindenestül ki kell irtani az előítéleteket. Nem számít, hogy ez egyáltalán lehetséges-e. Az sem érdekes, hogy a sztereotípiáknak lehet-e bármiféle haszna, önvédő eleme. A baloldal szimplán csak kijelöl egy áldozati csoportot, azután nagy hangon belekürtöli a világba: el a kezekkel a védenceinktől! Politikai hatalom birtokában ez tiltásokat, korlátozásokat, cenzúrát, a szólásszabadság drasztikus megnyirbálását, vagy akár gondolatrendőrséget is jelenthet. Onnantól kezdve az érintettek érinthetetlenné válnak, függetlenül attól, hogy valóban áldozatok-e, valóban szelídek-e, valóban ártatlanok-e. A klasszikus liberális vonal ennek szöges ellentéte. E szerint: amíg nincs fizikai atrocitás, vagy törvény előtti megkülönböztetés, addig mindenki azt gondol, azt érez és azt mond, amit csak akar. E filozófia szerint az egyes "áldozati" csoportok tagjainak óriási a felelőssége abban, hogy életükkel, magatartásukkal lerobbantsák magukról a rájuk nehezedő sztereotip terhet. A balosok ezzel még véletlenül sem foglalkoznak. Ők csakis a többségi társadalom reakcióit figyelik árgus szemekkel, botrányra éhesen.

Amennyiben kifejezetten az etnikai előítéleteinkre fókuszálunk, pontosan tudjuk, hogy igen mély, evolúciós gyökerekkel bírnak. Csányi Vilmos így ír az Íme, az ember című művében: "Emberi sajátosságnak tűnik a gyermeknek az idegenekkel szembeni különös ambivalens reakciója. Öt-hat hónapos korban kezdik a babák az idegenektől való félelem, a xenofóbia jegyeit mutatni. Ez előtt az életkor előtt bárkire rámosolyognak, ha megközelítik őket. A kritikus életszakaszban már csak a jó ismerősökre, közeli családtagokra, az idegenek pedig határozott elkerülési reakciót indukálnak náluk. (...) Kimutatták, hogy az 5-10 hónapos gyermekek pulzusa erősen felgyorsul, ha idegen közelíti meg őket. (...) A gyerekek idegenektől való félelme, a xenofóbia minden eddig tanulmányozott kultúrában kimutatható, és a félelmi reakció arányos az idegen és a családi környezet közötti esetleges etnikai különbözőséggel." Muszáj tisztán látnunk a tényt: az ismeretlenekkel szembeni bizalmatlanság abszolút természetes, nincs benne semmi gonoszság, mi több, adott esetben akár életmentő is lehet. "A mai időkben elképzelni is nehéz, hogy milyen ritkán lakott volt az emberek világa régen. Számítások szerint 20 ezer évvel ezelőtt 2-3 ezer ember élt Franciaország jelenlegi területén, és 6-10 ezer egész Európában. A 25-30 fős bandák 400-500 fős törzsekhez tartoztak. Ritkán találkoztak, és jobban féltek az idegenektől, mint ma. érdemes végiggondolni, milyen lehet az élete, a gondolkodása valakinek egy ilyen közösségben. Nincsen rádió, televízió, újság, és távoli rokonok, ismerősök se hoznak híreket. Minden információ forrása a közösség. Azt tudják, amire ők maguk emlékeznek, amiről naponta beszélgetnek, amit az öregek még felidéznek. Új gondolatok ritkán bukkannak fel, és még ritkábban fogadja be azokat a közösség. Az idegenekkel szembeni általános tartózkodás nagyon könnyen fejlődhet kifejezett és jól megfogalmazott idegengyűlöletbe." Nyilvánvaló, hogy ezek primitív korok primitív ösztönei, ahogyan a csecsemő reakciói is azok. Érdemes túllépni mindezen; ez azonban csakis a tudatosság, a megismerés által lehetséges. Ha azt tapasztaljuk, hogy az arabok többsége nem erőszakos; hogy a zsidók többsége nem kapzsi; hogy a cigányság többsége nem tolvaj, úgy jó esély nyílik rá, hogy tudatunk felülírja a bennünk élő ősi ösztönöket. Ez persze kizárólag úgy megy, ha a valóságot nem fedjük el cenzúrával; tapintatnak hazudott véleménydiktatúrával; a nyílt kommunikációt és a megismerést csírájában elfojtó politikai korrektséggel.

Ahhoz, hogy előítéleteink működésbe lépjenek, az adott csoporthoz való tartozásnak világosan látszódnia kell. Ez elsőre triviálisnak tűnhet, de a legkevésbé sem az. Gondoljunk csak bele: lehet lesújtó véleményünk a franciákról, vagy épp az informatikusokról, azonban a pesti forgatagban aligha szúrjuk ki őket első blikkre. Egy kínait sokkal magabiztosabban azonosítunk, ahogyan egy szolgálatban lévő rendőrt is nyilvánvalóan elárul az öltözete. Minél látványosabb egy identitáselem, annál alkalmasabb, hogy sztereotípiák céltáblájává váljon. A rendszerváltás idején a sógorok számos üzletben a "magyar, ne lopj!" felirattal üdvözölték honfitársainkat. Ez nem épp barátságos gesztus, mindenesetre egyikünkre sincs ráírva, hogy a Kárpát-medence szülöttei vagyunk. Egy cigány származásúnak már lényegesen nehezebb a helyzete, ha hasonló előítélettel kell megbirkóznia. Épp ilyen teher lehet az egyenruha is. Lássuk csak: ha arányait tekintve épp annyi pedofilt találunk a papok, a tanárok és a hidegburkolók között, vajon melyikből lehet leghatékonyabban sztereotípiát formálni?

Valamennyi jóérzésű ember egyetért a következőben: minden egyén megérdemli, hogy tiszta lappal induljon. Senki sem tehet az ősei, a rokonai, a nemzettársai, vagy épp a kollégái bűneiről, ballépéseiről. A sztereotípiákat azonban aligha lehet kívülről, erővel letörni, legfeljebb elhallgattatni, szőnyeg alá söpörni. Az előítéleteket csakis belülről, az érintettek aktív szerepvállalásával lehet elkoptatni. Muszáj felvonultatni a jó példákat és ugyanígy muszáj elhatárolódni a fekete bárányoktól is. Sosem fogjuk elhinni, hogy az iszlám békés vallás, ha a muzulmánok jelentős része csendesen egyetért a terrorista merényletekkel. Sosem fogunk megbízni abban az egyházban, amely a gyerekeket molesztáló papjait nem távolítja el azonnal a soraiból, hanem diszkréten áthelyezi egy másik parókiára. Azt is nehéz lesz eladni, hogy a melegszervezetek toleránsak és a sokszínűség pártján állnak, ha még a brazil fociválogatottnak is nekimennek, csak mert a Copa Américán senki sem viseli a 24-es mezt... (ez a szám a melegek jellegzetes helyi szimbóluma). Ha egy sztereotípiának van alapja - márpedig a legtöbbnek van - úgy muszáj az alapokat is rendbe szedni, mert különben az előítéletek felszámolására irányuló legjobb szándékú kezdeményezés is csak hamis, káros és veszélyes propaganda marad.

Két nappal ezelőtti show műsorában Bayer Zsolt így fogalmazott az afgán migránsok által megerőszakolt és meggyilkolt, 13 éves osztrák kislány kapcsán: "Ez a szerencsétlen önként és dalolva fölment és belesétált a saját iszonyatos kínhalálába. Miért? Mert azt kezdték elhitetni abban a társadalomban, hogy az előítéletesség az rossz. Nem, az előítéletesség a túlélés egyik záloga." Nehéz lenne vitatkozni e gondolatokkal. Lassan az én kislányom is 13 lesz, s bár mosolygós, barátságos és nyitott, a magunk részéről az óvatosságot, és a bizalmatlanságot is igyekszünk a fejébe verni. Sohasem bocsátanám meg magamnak, ha bármi szörnyűség érné, csak mert elhitte, hogy minden előítélet az ördögtől való.

Egyszer volt, hol nem volt, valahol az óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy jóságos, meleg király, s annak három csodaszép, queer királylánya... így megy ez: a világ változik, s vele a meséink is formálódnak. Az én gyerekeim nem is oly rég még Postás Pat, Thomas, a gőzmozdony, vagy épp Villám McQeen kalandjait nézték, épp lemaradva e legújabb, érzékenyítő divathullámról.

Természetesen nem minden divathullám meglovagolása jelent egyértelmű üzleti sikert. A hírek arról szólnak, hogy a Nickelodeon mesecsatorna nézettsége az elmúlt négy év során a harmadára esett vissza. Az utóbbi időben szivárványcsaládok, pánszexuálisok és transzneműek is megjelentek a csatorna kisfilmjeiben, mi több, egy transznemű hóddal is találkozhatunk, amelynek mellén még látszanak a műtéti hegek... A Rugrats című sorozatban az édesanya karakteréből leszbikust formáltak, s még az is kiderült, hogy személyes kedvencem, Spongyabob maga is homoszexuális... Mi jöhet még? Egy biztos: a csatornára, melyet 2017 nyarán még átlagosan 1,3 millióan néztek, ma már csupán 372 ezren kíváncsiak.

Ami a kisgyerekek - különböző szexuális kisebbségek iránti - érzékenyítését illeti, a nagyvilág véleménye meglehetősen polarizált. A posztmodern baloldal szerint ez maga az új evangélium, a világos szükségszerűség, az evidens jó, melyet megkérdőjelezni is förtelmes illetlenség. A konzervatívok épp ellentétesen látják: a gyerkőcök megrontásáról beszélnek, s tűzzel-vassal távol tartanák a mesekultúra ezen vadhajtásait. A jelen poszt ezúttal nem foglal állást e téren, mi több, a kérdést úgy kezeli, mintha a lehető legneutrálisabb volna. Ezt a távolságtartást elsősorban az teszi legitimmé, hogy a téma kapcsán a társadalmi párbeszéd épp csak elkezdődött, számos ideológiai és tudományos érvet is hallottunk már mindkét álláspont mellett. Ha elfogadjuk, hogy az érzékenyítés nem oly nélkülözhetetlen, mint a tiszta ivóvíz, s nem is oly mérgező, mint az arzén, úgy talán azt is kimondhatjuk, hogy az érintettek - jelen esetben a gyerekek és mindenek előtt a szüleik - józan belátására lehet bízni, hogy kívánják-e fogyasztani az adott kultúrát, vagy sem. Ha bármelyik végletes álláspont igaznak bizonyulna, úgy a kérdés radikális kezelése is indokolttá válna. Lehetne kötelezővé tenni a kisgyerekek érzékenyítését minden iskolában és óvodában; de elmehetnénk a totális tiltás, a teljes cenzúra irányába is. Minden egyéb eset liberális megközelítést kíván: döntsön az egyén szabadon, minden kötöttség nélkül.

Való igaz: a piac tényleg nem old meg mindent. De majdnem mindent igen. Az effajta ideológiai ütközeteket például bizonyosan. Látjuk a Nickelodeon esetét: a nézők meglehetően markáns ítéletet hoztak. Ugyanez a helyzet a könyvkiadás terén. A tavaly megjelent Meseország mindenkié című kötet megtalálható a könyvesboltok polcain, szabadon megvásárolható, kritizálható, vagy akár le is darálható, ahogy Dúró Dóra tette. (Hiszen a tulajdonos azt tesz a tulajdonával, amit csak akar.) Az lenne az üdvös, ha e piaci működés, a szabad választás elve minden téren érvényesülhetne. Ha az óvodákat és az iskolákat a magánszektor működtetné, a téma egy-kettőre le is kerülhetne a napirendről. Bizonyára létezne pár szivárványos suli, ahová Niedermüller Péter beírathatná az unokáit, a hozzá hasonló "progresszívekkel" egyetemben. A többség borítékolhatóan a konzervatívabb oktatóintézményeket választaná - s a kereslet mindig megteremti a megfelelő kínálatot. Egy szabad, liberális világban ugyanolyan legitim reklámértéket képviselne az "érzékenyítés" hívószó, mint az "ebbe az óvodába nem járnak transzvesztita mesemondók" szlogen. Ez jelentené a valódi sokszínűséget. Ilyen egyszerű ez, illetve ilyen egyszerű volna, ha nem lenne csaknem minden érintett intézmény állami kézben.

Az elmúlt esztendők során számos alkalommal láthattunk olyat, hogy egy-egy piaci cég nyíltan beleállt valamely tisztán ideológiai kérdésbe. Ezek mindenképpen merész, mi több: vakmerő húzások, hiszen a bukás, a forgalomcsökkenés esélye is vastagon benne van a pakliban - ahogyan ezt a Nickelodeon kapcsán láthattuk. A Coca-cola "love is love" kampánya kendőzetlen állásfoglalás a szivárvány-ideológia mellett, és semmi sem garantálja, hogy többet nyernek az LMBTQ oldal többletfogyasztásával, mint amennyit az ellenérzést táplálók protest szavazataival veszítenek. 2017-ben a Lidl görög joghurtjának csomagolásáról leretusálta a templomkeresztet, bizonyára a muszlim fogyasztók viszolygását megszüntetendő. Komoly botrány kerekedett, és sanszos, hogy a hithű keresztények oldalán komoly forgalom-visszaesést kellett elkönyvelniük. A Washington Redskins épp egy éve váltott nevet a politikai korrektség jegyében; egészen pontosan szponzorai - a Pepsi, a Nike és a FedEx - nyomására. A fene se tudja, hány szurkolót veszítettek, s hányat nyertek ezzel, de aligha pozitív a szaldó. Az IKEA tavaly a családon belüli erőszakkal kampányolt, felbőszítve minden létező férfijogi szervezetet. Utóbbiak ezt üzenték vissza: "Ha a férfiakat csak mint erőszakos bűnelkövetőket tartják számon, akkor a bútoraikat vigyék haza és szereljék össze az önök által támogatott feminista szervezetek!" Hasonlóképpen kockázatot vállalnak a kulturális szféra alkotói is. Ha csak a popzenét tekintjük: akik kilépnek a nyár-buli-szerelem negédes, értéksemleges tematikájából, s dalszövegeikben valamiféle eszmeiséget is felvállalnak - Hobo, Ákos, Beatrice, Kowalsky meg a Vega, Pajor Tamás és persze még hosszasan sorolhatnánk -, számukra alapvető feladat az üzenet megfelelő becsomagolása. Nem csupán az ideológiai ellentábor megnyerése miatt, hanem egyszerűen azért is, mert a direkt propaganda szinte kivétel nélkül visszatetsző. Ha már hatni kívánunk, azt érdemes művészi módon tenni, a tudattalant megcélozva.

A szájbarágós tanítás-nevelés sosem volt és nem is lesz nyerő. Még akkor sem, ha az üzenet minden kétséget kizáróan pozitív. A sulykolás többnyire ellenállásba ütközik, vagy érdektelenséget szül. Jézus legépítőbb példabeszédeit is lehet dögunalmasan tálalni. Gyerekeimmel annak idején láttam olyan rajzfilmet is, amely az újrahasznosítás fontosságát kívánta az ifjak fejébe verni - megkérdőjelezhető hatékonysággal. A szivárvány-ideológia meséi tehát kétszeresen is nehezített pályán mérkőznek: nem csupán a konzervatív szülők védőpajzsát kéne áttörniük, de a tényleges célközönség, a gyerkőcök érdeklődését is fel kell kelteniük és fenn kell tartaniuk. A Nickelodeon esete azt mutatja, hogy ez egyáltalán nem könnyű vállalkozás. No de mindenki úgy teszi tönkre a saját üzletét, ahogy csak akarja. A piac - ha hagyjuk működni - előbb-utóbb mindent (vagy csaknem mindent) helyrerak.

Aki látta a tegnapi német-magyar meccset - és ugyan van-e élő ember e hazában, aki nem? -, annak könnyen az az érzése támadhatott, hogy két elképesztően különböző világ adott találkát egymásnak a müncheni arénában.

Az egyik oldalon egy esélytelennek számító, de irgalmatlanul küzdő, kétszer is vezető és továbbjutásra álló, igazán egységes, magyar csapat - a másikon egy világsztárokból álló, de kilencven percen át szenvedő, motiváltságban és összetartásban tőlünk messze elmaradó németek. Ugyanígy a lelátón: maroknyi, pár ezres magyar tábor, melynek hangja uralta az egész arénát - a másik oldalon (szinte jelképezve a mai német társadalmat) lézengő, egymástól elszigetelt, helyenként szivárványszínű zászlóba öltözött nézők. A nyolcvanadik perc táján - amikor a hazaiak még kiesésre álltak - a kamera a német szurkolókat pásztázta, elkapva egy-két idősebb, könnyes arcot. Mintha nem csupán válogatottjukat, de az egész - hajdan volt - nemzetüket is siratták volna.

Valóban két világ találkozott Münchenben, de a szakadék nem Magyarország és Európa közt tátong. Ez két világfelfogás találkozása, melyek mindegyike arra pályázik, hogy a kontinens jövőbeli arculatát, mentalitását, lelkületét meghatározza. Az egyikben van erő, van férfiasság, van hit, lelkesedés és vállt vállnak vető bajtársiasság - a másik már régen búcsút intett mindezeknek. Kiherélve, minden identitáselemétől megfosztva, félelemmel vegyes irigységgel tekint e tradicionális, számára egyre kevésbé ismerős világra. Nagy valószínűség szerint egy bő évezreddel ezelőtt is épp így tekintettek az arrafelé kalandozó magyarságra.

Amikor két világ közül választunk, 21. századi polgárként rendszerint arra szavazunk, amely a kettő közül a békés, szabadságszerető attitűdöt képviseli. Amikor kalandozó őseink rablóhadjáratokat folytattak Nyugat-Európa tehetős települései ellen, azt értelemszerűen aligha nevezhetnénk békés attitűdnek. Pár évtizeddel később Szent István mindent megtett azért, hogy ráálljunk a mainstream európai vonalra, azonban eszköztára ugyancsak véres, erőszakos, diktatórikus elemekből építkezett, elég, ha csak közeli rokonaira, Koppányra, vagy Vazulra gondolunk. Mindezekkel szemben mi a helyzet manapság? Sokan megpróbálják úgy beállítani, mintha még mindig barbár népek lennénk, jurtában lakók, lóról nyilazók. Jelképértékű volt a rohamrendőrök felvonultatása is a magyar szurkolótábor előtt. Nem mintha bármi okot adtunk volna az aggodalomra, viszont a német tévénézőknek muszáj volt demonstrálni, hogy Kelet-Európa félállati szintű népéről van szó. A valóság ezzel szemben az, hogy primitívséget és erőszakot ezúttal kizárólag a németek részéről tapasztaltunk. Már az is rém barátságtalan gesztus, ahogyan fütyültek a meccset megelőzően a magyar himnusz alatt, de ezt még felfoghatjuk a pszichikai hadviselés részeként. Ám az, hogy a mérkőzés után is ugyanezt tették, amikor már kiizzadták a döntetlent és a továbbjutást, az valósággal megbocsáthatatlan. Ott áll egy hősiesen küzdő csapat, amely megszorongatta a világ egyik legjobb válogatottját, szembe vele maroknyi, de annál hűségesebb közönsége; minden formális kényszer nélkül eléneklik a nemzeti himnuszt, s a németek fütyülnek... ennek semmi köze sincs az európai szellemhez. Túl a primitívségen: a magyar szurkolókat szállító buszok rendőrségi vegzálása, a magyar konzulátus munkatársainak kitiltása a meccsről - mindezek messze túlmennek az udvariatlanság határán. Ezen az estén Münchenben a magyarság képviselte Európát, mindenféle értelemben.

Ha megpróbálunk egy picikét a felszín alá ereszkedni, megláthatjuk a posztmodern kor egyik legnagyobb átverését. A mai, mainstream balliberális ideológusuk szinte nyíltan hirdetik: ami nemzeti, az mindjárt náci is egyúttal. Ami közösségi élmény, az csakis valamiféle birkaszellemből táplálkozhat. Nos, ezek tudatos és ordas nagy hazugságok. Még akkor is, ha Németország egy jelentős része ezt ma már hittel hiszi. A valóság ezzel szemben az, hogy e gondolat a liberalizmus legbántóbb megcsúfolása. Igaz, hogy ma már szabadon járunk-kelünk a világban; élhetünk Párizsban, dolgozhatunk Londonban, vehetünk nyaralót a spanyol tengerparton, vagy bárhol. Az is igaz, hogy ma már kevesen adnánk életünket és vérünket a hazáért. Ám mindez nem jelenti azt, hogy semmi közünk a nemzetünkhöz! Ahogyan az individualizmusból sem következik magányosság és elszigeteltség. Az egyén szabadsága pontosan azt jelenti, hogy önkéntes alapon bárkivel bármikor együttműködhet. És igen, akár a nemzettársaival is. Én elhiszem, hogy Nyugat-Európa baloldali politikusai és véleményvezérei számára rém ijesztő a Puskás Aréna képe, amelyben hatvanezer magyar együtt üvölt, együtt buzdít, együtt énekel. Még a végén az angol, a francia, vagy épp a német polgárok is megérzik, megértik, hogy ebben azért bőven van rock and roll. Az pedig e globalista bürokraták pályafutásának végét jelenthetné...

Magyarország és Európa a legkevésbé sem külön világ. Bár két ideológiát, két stílust, két életformát látunk; mindkettő formálhatja a kontinens jövőjét. Jómagam személy szerint a magyar virtusra szavazok, mert elevenebb, tartalmasabb és igazabb. Ám ezt a döntést mindenkinek magának kell meghoznia. Tessék választani!

"Sok gyalázatos pillanata volt a maguk 11 éves kormányzásának, tisztelt képviselőtársaim, de a mai nap biztos, hogy a történelem sötét lapjaira kerül." - szólalt fel Szabó Tímea a parlamentben, hozzátéve: "Nem a melegek veszélyesek a gyerekekre, hanem maguk."

Hosszú napok óta megy a hiszti a múlt héten elfogadott pedofiltörvény miatt, ám a lényegről valahogy senki sem kíván beszélni. Tucatnyi cikket, s legalább ugyanannyi Facebook-bejegyzést elolvastam a téma kapcsán - mind csak a felszínt kapargatja. Mi is az, ami kiverte a biztosítékot? A törvény kiegészült a homoszexualitás és a nemváltás megjelenítésének és népszerűsítésének tiltásával a 18 év alattiakat érintően mind a reklámokban, mind az iskolai szexuális felvilágosítás terén. Jelenleg ott tartunk, hogy mindkét oldal dogmatikusan védi a saját álláspontját, s jellemzően egyik sem hajlandó szembenézni a tényleges problémával. Pedig a kérdés számos izgalmas aspektust tartogat.

1. POLITIKAI DIMENZIÓ - Teljesen világos, hogy a parlamenti pártok mindegyike jelentősen profitál az ügyből. A Fidesznek sikerült tematizálnia a közvéleményt, ezzel elterelni a figyelmet a kormányoldal számára kényesebb kérdésekről (lásd: Fudan egyetem). Az ellenzék legitim muníciót kapott újabb tüntetések szervezésére, a Jobbik pedig végre megmutathatta, hogy mégiscsak van némi különbség köztük és Gyurcsányék között, miközben lehajolhat azokért a szavazatokért, melyek e téren a kormányoldalt támogatnák.
2. ÖSSZEMOSÁS - Tökéletesen igaza van az ellenzéknek abban a tekintetben, hogy az elfogadott törvény szándékosan összemos számos, egymástól lényegében különböző kérdéseket. A pedofil cselekmények szigorú büntetésével csaknem a teljes társadalom egyetért. Akár széles parlamenti konszenzus is létrejöhetett volna, ha marad az eredeti törvénytervezet, s nem kerülnek bele újabb, témaidegen fejezetek. A gyerekeket érintő nemváltó kezelések és műtétek például már egészen más kérdéskörbe tartoznak. Hitem szerint ez is olyan téma, amelynek kapcsán simán lehetne össznépi egyetértésre jutni, ha ez lenne a cél. A homoszexuális kártyát ugyanakkor végképp kár volt e pakliba keverni. Nyilvánvalóan ebből fakad a legtöbb - egyáltalán nem alaptalan - felháborodás.
3. LMBTQ - Ez az a terület, ahol mindkét fél a maga "igazságát" szajkózza, s ahhoz vallásos tisztelettel viszonyul. A konzervatív oldal mintha el sem gondolkodna azon, hogy a nyilvánvalóan a saját nemükhöz vonzódó kamaszoknak még egy elfogadó környezetben is piszok nehéz a szüleik, pláne a világ elé állni az igazsággal. Egész egyszerűen kötelességünk olyan atmoszférát teremteni, ahol a mássággal élők - és közülük is különösen a kiskorúak - a lehető legkevesebb szégyent, frusztrációt és szenvedést élik át. A baloldal ugyanilyen vaskalapos. Az Euronews például így ír: "Ugyanez a szabály vonatkozik a reklámokra is, dacára annak, hogy szakértők és meleg civil szervezetek egyetértenek: reklámok vagy 'propaganda' útján nem 'terjed' a homoszexualitás." Tényleg ezt nevezik újságírásnak? A meleg szervezetek kinyilatkoztatnak, és innentől kezdve ezt szentírásként kell kezelni? Beszarás.

A legtöbben hajlamosak vagyunk saját magunkból és szűk környezetünkből kiindulni. Foci után együtt zuhanyzunk tucatnyi sporttársunkkal, s valahogy egyikünk erotikus fantáziája sem kap szárnyra. Ha - ugyanebben a társaságban - egy lakatlan szigeten töltenénk életünk hátralevő éveit, akkor sem kezdenénk gyengéden közeledni egymáshoz, így elkönyveljük: a bennünk lévő homoszexuális faktor 0%. Persze ismerünk olyanokat is, akik gyerekkoruk óta pontosan tudják, hogy melegek, s ugyanolyan viszolygást éreznek egy női erogén terület megérintésekor, mint amit mi éreznénk, ha a fociöltözőben egymást kéne kényeztetnünk. Rájuk nyugodtan mondhatjuk: 100%-os homoszexuálisok. Ha úgy tetszik: Isten ilyennek alkotta őket. Igen ám, de a két szélsőérték közt számtalan átmenet létezhet, s tudjuk, hogy létezik is, még ha személyes tapasztalataink esetleg szegényesek is e téren. Mindjárt ott vannak a biszexuálisak, csak hogy ne kelljen messzire eveznünk. Valójában nincs még egy olyan illogikus világkép, mint amilyet a posztmodern baloldal elénk tár: szerintük nap mint nap keletkeznek új és új genderek (most épp kilencvennél tartunk, de mire e posztot élesítem, talán már a százat is átlépjük), ám az, hogy ezek között bármiféle átjárás lehetne, az egyenesen az ördögtől való gondolat. Érti ezt bárki is? A genderelmélet már önmagában is gigantikus hirdetőoszlopa annak, hogy bárkiből bárki lehet. És ezek után képesek leírni azt, hogy reklámok útján nem terjed a homoszexualitás??? Természetesen nem muszáj komolyan vennünk a genderőrület minden agymenését, s maradhatunk a szigorúan tudományos tényeknél. A valóság az, hogy biológusok, genetikusok, pszichológusok és további tudósok egész hada foglalkozik a homoszexualitás eredetének feltárásával immáron hosszú évtizedek óta, szinte eredménytelenül. Nem sikerült igazolni sem azt, hogy orientációnkért 100%-ban génjeink a felelősek, sem azt, hogy pusztán a környezeti hatásokon múlik minden. Jelenleg úgy tűnik, hogy mindkettőnek lehet szerepe a szexuális irányultság kialakításában. És amíg a tudomány nem állít és nem bizonyít mást, addig nagyon is jogos, hogy óvatosan bánjunk a kérdéssel. A pedofiltörvény ide vonatkozó előírásai egyelőre teljesen elnagyoltak (és persze szerencsésebb volna mindezt egy külön jogszabályban kezelni), de a kérdés semmiképpen sem söpörhető a szőnyeg alá, ha a gyerekeinkről van szó.

S hogy mi volna a megoldás? A Napnál is világosabb. Még akkor is, ez rém idegen mind a konzervatív, mind a balliberális ideológiától. (Fura igaz? Azért nem tudunk biztonságos környezetet teremteni leszármazottainknak, mert idióták ülnek mindkét oldalon...) A helyes irány egyértelműen az, ha a gyerekek azt látják, azt érzik, azt tanulják: büszkék lehetnek magukra, bármilyen (békés) attitűddel élnek. Mindegy, hogy fociznak, vagy bicikliznek. Mindegy, hogy fehérek, vagy feketék. És igen: mindegy, hogy melyik nemhez vonzódnak. És mindezt simán lehet úgy tálalni, hogy a gyerkőcök közben csakis a koruknak megfelelő szexuális tartalmakkal találkoznak. Ahhoz, hogy nyitott és elfogadó felnőttekké váljanak, aligha kell meleg királyfikat csempészni a meséikbe, vagy transzvesztita előadókat hívni az óvodákba. Az égvilágon semmi rossz nincs abban, ha a szülők azért imádkoznak, hogy gyermekük heteró irányultságú legyen. Ám ha nem így alakul, s fiuk egy borostás ifjúval érkezik a vasárnapi, családi ebédre, a felmenőknek muszáj nem csupán magát a tényt elfogadni, de ki kell alakítaniuk magukban azt a természetességet is, amellyel a fiatalokhoz - azok szerelmes szemkontaktusához és érintéseihez, ehhez a számukra talán rém idegen világhoz - viszonyulni érdemes. Ha az egyén - és különösképpen a kiskorúak -  kiegyensúlyozottsága a cél, úgy az első, amit a sutba kell hajítani, az a világot évezredek óta mérgező falkamentalitás. A konzervatív oldal épp ugyanúgy idegenkedik az önálló gondolatokkal bíró, büszke és felelős polgároktól, ahogyan a baloldal is. Az egyik megpróbál mindenkiből mélymagyar heterót formálni, míg a másik erővel lerángatna rólunk minden létező identitáselemet. Ez így nagyon nem fog menni. Cristiano Ronaldo múlt keddi sajtótájékoztatóját milliók látták. Elég volt két kólásüveget arrébb tennie, hogy megmozduljon a Föld. Vajon Cristiano olyan, mint bárki más? Szó sincs róla. Vajon Cristiano szeretné, hogy mindenki olyan legyen, mint ő? Szó sincs róla. Egy kivételes tehetségről van szó, aki a világ felett lépdel és magasról tesz rá, hogy ki mit gondol. Ezt a mentalitást kéne megtanítani a gyerekeinknek, a túlzott szexuális elárasztás nélkül.

"Sebészi pontossággal kell meghatározni a korlátozásokat" - írja Orbán Viktor a pedofiltörvény kapcsán. Igaza van: ez a minimum. S amint ez megtörténik, lesz értelme ezeket elemezni, boncolni, kritizálni. Addig azonban minden ellenvetés üres hiszti csupán, függetlenül attól, hogy a magyar ellenzék tüntet, vagy épp Ursula von der Leyen fenyegetőzik. Várjuk ki a végét!

Ami azt illeti, a világ összes társadalomfilozófiai problémája egyetlen kérdés köré rendezhető: vajon lehet-e felnőtt módon kezelni az embert, avagy gyermekként kell viszonyulni hozzá? Feszegethetünk morális dilemmákat, vallási dogmákat, állami korlátozásokat, adójogszabályokat vagy épp munkaügyi törvényeket - mindet ebből az alapfelvetésből érdemes levezetni. A különböző politikai ideológiák tekintetében pedig nem tűnik irreális elvárásnak az, hogy e téren némi következetességet mutassanak. Nos, a gyakorlatban ezt a legritkább esetben tapasztaljuk.

Bármennyire is alapvetőnek tűnik ez a fajta elvárásunk, valójában mindössze két olyan társadalmi rendszert tudunk elképzelni, amely e téren konzekvens marad. Az egyik az általam favorizált libertárius világ, melyben bárki bármit megtehet, feltéve, hogy nem kezdeményez erőszakot; tettével nem korlátozza mások szabadságát. Ez az elgondolás tökéletesen felnőttnek tekinti a társadalmat; elég érettnek ahhoz, hogy ne kelljen gyámság alatt tartani semmilyen tekintetben. A másik következetes verzió értelemszerűen ennek szöges ellentéte. E világlátás szerint az ember - életkorától, iskolázottságától, intelligenciájától és elért eredményeitől függetlenül - éretlen tacskó, így minden lélegzetvételében irányításra szorul. Valójában az a legjobb, ha a központi hatalom pontról pontra előírja, miként kell létezni; hogy mit szabad és mit nem. Erre a szemléletmódra tökéletes példa Észak-Korea, ahol még a ruházkodást és a hajviseletet is szigorú szabályok rögzítik. Muszáj elismerni: ez is egy konzekvens világ, még ha brutálisan embertelen is.

Ami a nyugati civilizáció valóságát illeti, következetes emberképpel a jelenkort meghatározó két politikai ideológia egyike sem dicsekedhet. A balliberális tábor például életmód tekintetében - elvi síkon - a teljes szabadságot hirdeti, miközben gazdasági értelemben abszolút gyermekként kezeli az állampolgárt. Ez nem csupán teoretikus összeférhetetlenség, de a gyakorlatban is súlyos gondokat okoz. Gondoljunk csak arra, hogy legálissá tesszük a drogok fogyasztását és kereskedelmét, azonban az érintetteknek egyáltalán nem kell viselniük ennek számos következményét, hiszen az állam maximálisan kisegíti az eltévelygőket: ingyenes egészségügyi szolgáltatást nyújt, segélyeket biztosít és lehetetlenné teszi a fizetésképtelen bérlők kilakoltatását. Ez a világ nem csupán felemás és igazságtalan, de finanszírozhatatlan is, azáltal, hogy a felelőtlen magatartás jutalmazója, tartósítója és terjesztője. A konzervatív oldal ugyancsak következetlen. Ők gazdasági vonalon jellemzően meglehetős szabadságot hirdetnek, ugyanakkor az életmódot igyekeznek merev keretek közé szorítani - elsősorban az ősök hagyományaira és keresztény dogmákra hivatkozva. Nem találnak kivetnivalót a nagyobb vagyonok felhalmozásában, azonban annak elköltésénél már megjelennek a morálisnak mondott korlátaik. Borkai vagy Szájer ügye csupán egy-egy színes epizódnak számított volna a másik oldalon, míg a Fidesz esetén hetekig sokkolta a hírfogyasztókat.

E dilemma feloldását - hacsak nem kívánunk totális diktatúrát, anarchiát, vagy épp az eltérő tudati szintű embereket eltérően kezelő kasztrendszert bevezetni - valamiféle centrista politika jelentheti, amely kimondja: az állampolgár ugyan nem felnőtt, de már nem is gyerek, amolyan serdülőnek tekinthető, s szabadságfokát is ehhez érdemes igazítani. Mondhatjuk, hogy a spangli már oké, de a kokain még nem. Hogy a melegházasság elmegy, de a többnejűség kizárt. Hogy az adókedvezmény mehet, de az alapjövedelem nem kívánatos. Mindezek kapcsán azonban számos kérdés felmerül, s a felelősségteljes kormányzást folytatók (vagy arra készülők) választ is kívánnak találni rájuk.

• Miért az adott szinten húzom meg a szabadság határait? Mi alapján döntöm el, hogy az adott társadalom mennyire érett?
• Mi az a morális magyarázat, amely alapján az öngondoskodásra kész réteget ugyanúgy korlátok közé szorítom, ahogy a gyámságra szoruló tömegeket?
• Miként jön létre a következetesség egyensúlya? Milyen kalkulációval feleltethetők meg egymásnak az életmódbeli és a gazdasági korlátozások?
• Objektív, szakmai szempontok alapján engedélyezek és tiltok, avagy a szokások, illetve a politikai népszerűség jelentik az iránytűt?

Létezik még egy módja, hogy túllendüljünk a következetlenség problémáján. Ha a fejünket a homokba dugva egyszerűen nem is veszünk tudomást róla. Pontosan úgy, ahogy a vallásosak teszik: lazán, gondolkodás és kétségek nélkül túllépve minden érthetetlen önellentmondáson. Hoványi Márton katolikus teológus így ír az emberkép-dilemma egyházi vonatkozása kapcsán: "Rendkívül nehéz helyzet elé állítja a katolikus erkölcsteológia a híveket azzal, hogy egyrészről társadalmi kérdésekben arra számít, hogy a katolikusok öntevékenyen felelősségre ébrednek és lelkiismeretükre hallgatva kreatívan cselekednek a társadalom javára, röviden szólva felnőtt szerepbe hívja a katolikusokat. Másrészt ezzel párhuzamosan a szexuáletikában aprólékos iránymutatással, tekintélyi érveléssel arra szólít fel, hogy mérlegelés nélküli engedelmességgel, tehát gyermeki szerepben maradva éljék házaséletük legbensőségesebb pillanatait. Egy felnőtt, integer személyiséggel rendelkező ember ezt a két morális magatartást aligha tudja egészségesen összeegyeztetni." Tökéletes mondatok, s mint látjuk, érvényességük jócskán túlnyúlik a valláson. A jelenlegi ellenzék eddigi legnagyobb botránya és tüntetéssorozata a túlóratörvény aprócska lufijának rabszolgatörvény nevű, hatalmas léggömbbé pumpálásához kötődik. Miről is volt szó annak idején? A baloldali pártok azt üzenték választóiknak, hogy éretlen tejfelesszájúak mindannyian, akik még arra sem képesek, hogy munkaadójukkal marginális részletkérdésekben önállóan megállapodjanak. A Fidesz is hasonló kottából játszott legnagyobb kormányzati baklövésénél, a vasárnapi zárvatartás elrendelésekor: önkényesen  kijelölte, hogy az állampolgárok miként töltsék a hétvégéjüket... A különbség csupán annyi, hogy Orbánék idővel azért észbe kaptak, s törölték ostoba intézkedésüket. Az ellenzék azonban továbbra is kitart a régi nóta mellett: Jakab Péter még pár nappal ezelőtti parlamenti felszólalásában is a "rabszolgatörvényt" nevezte a kabinet egyik legnagyobb bűnének... Vicces. Nem kicsit, nagyon.

Tény, hogy politikai alternatíváink még a legalapvetőbb kérdést illetően sem következetesek, és amíg választópolgárként nincs ilyen elvárásunk, addig nem is válhatnak azzá. Ha minden társadalomfilozófiai eszmére vallásként, s minden politikai elöljáróra szektavezérként tekintünk, addig esélye sincs semmiféle változásnak. Sem idehaza, sem a nagyvilágban.

Sarah Halimi 65 éves volt. Még nem készült a halálra, különösen nem arra a kegyetlen kivégzésre, melyet elszenvedni kényszerült. Amikor gyilkosa "Allahu Akbar" kiáltással kihajította a harmadik emeleti lakásból, már alig volt benne élet. Kobili Traoré előzőleg egy szalafista mecsetben imádkozott. Mikorra kellően feltöltekezett az isteni küldetéstudattal, hazasétált, átmászott a szomszédos erkélyre, s Korán-idézeteket üvöltve agyonverte az orvosnőt. Miután áldozatának teste halálra zúzódott az utcakövön, simán visszatért lakásába és - mintha mi sem történt volna - lefeküdt aludni. Sarah Halimi a világ legártalmatlanabb teremtése volt. Egy óvodát igazgatott. Egyetlen bűne, hogy zsidónak született. Párizs, 2017. április 4.

Wolfgang Schäuble, a német szövetségi parlament elnöke a különböző vallások együttélését tekintve optimistán tekint a jövőbe. Legalább is erre következtethetünk abból a beszédből, melyet a berlini House of One alapkőletételekor tartott. Ez lesz a világ első olyan imaháza, amely otthont ad mindhárom ábrahámi vallásnak. A Kuehn Malvezzi építésziroda által tervezett létesítmény ennek megfelelően négy részből áll majd: egy keresztény templomból, egy zsinagógából és egy mecsetből, melyeket összeköt a 46 méter magas torony alatti közös tér. A 47 millió eurót felemésztő projekt várhatóan négy év múlva kerül átadható állapotba.

Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akinek az az érzése, hogy ezúttal is emberkísérlet zajlik. Akárcsak 2015-ben, amikor Angela Merkel willkommen-t üzent milliónyi, az európaitól merőben eltérő kultúrájú bevándorlónak, most ezt látjuk kicsiben, már-már laboratóriumi körülmények között. Sietek leszögezni: ezúttal semmi olyanról nem beszélhetünk, amely morálisan kikezdhető lenne. Nem csupán azért, mert a szándék - egymás közelségén és megismerésén keresztül eljutni az elfogadásig és a békéig - abszolút nemes; sokkal inkább azért, mert egy imaházat felkeresni csakis önkéntesen, szabad akaratból lehet. Ha egy keresztény, vagy egy zsidó tart a muzulmán hívőktől (esetleg fordítva, ha ez egyáltalán elképzelhető), úgy az érintett messze elkerüli majd a helyet. Persze, ma még csak találgathatunk, hogy e szokatlan, de annál bátrabb kezdeményezés mit eredményez majd. Vajon szükség lesz-e állandó, gépfegyveres őrökre? Vajon visszafogja-e a fanatikusok bármiféle terrortervét az a tény, hogy ez az épület az ő szent helyük is egyúttal? Vajon szóba elegyednek-e egymással a közös térben találkozó zsidók, mohamedánok és keresztények? Vajon a békét szolgálja majd e kezdeményezés, vagy csupán a farkasokat és bárányokat terelik közös akolba? Ma még aligha látjuk. A közelmúlt emlékeiben mindenesetre ott él a normandiai pap, Jaques Hamel képe, akinek tinédzser iszlamisták 2016-ban, misézés közben vágták el a torkát. Tették ezt annak ellenére, hogy a 84 esztendős Hamel atya minden lehetséges módon segítette a muszlim bevándorlókat, még földet is adományozott számukra, hogy a templom mellett mecset épülhessen. Szóval: a kellő óvatosság biztosan nem árt.

Egyetlen perc erejéig érdemes tekintetünket a probléma elvi gyökerére, a háromféle vallásra szegezni. A hasonlóságok nyilvánvalóak, már csak azért is, mert e hitrendszerek egymásra épülnek: mindegyik monoteista, mindegyik Ábrahámtól eredezteti magát, s mindegyik elismeri Jézus személyét, minimum prófétaként. Elég lehet ennyi közös nevezőnek? Vagy egyáltalán: szükséges-e bármiféle közös pont? Nekünk, európai szkeptikusoknak eleve rém groteszk ez az egész. A vallási eredetű konfliktusokat megmosolyogtatóbbnak és értelmetlenebbnek tartjuk még az óvodások összetűzésénél is, akik a piros homokozóvödörért folytatnak ádáz csatákat. Döbbenten állunk minden vérfürdő láttán, azonban az istenhittel összefüggésben elkövetett kegyetlenségeknél aligha tudnánk nagyobb ostobaságot kitalálni. Valami egészen pusztítóan alacsony tudati szint kell ahhoz, hogy egy ennyire marginális kérdés kapcsán bárki ilyen súlyos tettekre vetemedjen. S ha már analógiák: az ószövetség hemzseg az olyan történetektől, amelyben a zsidóság a legkevésbé sem kímélte az útjába kerülő népeket. A kereszténység sem különb: az inkvizíció és a keresztes háborúk épp elég szenvedést okoztak a máshitűek számára. Igen ám, csakhogy az iszlám erőszakossága még mindig itt él köztünk. Nem a történelemkönyvekből köszön vissza ránk, letűnt korok rosszízű emlékeként, hanem a jelen véres valóságaként jön szembe velünk az utcán. Vajon miként lehetséges az, hogy a 21. században, az internet korában, amikor a világon felhalmozódott összes tudás gyakorlatilag minden élő ember számára elérhető, s már rég magunk mögött kellett volna hagynunk minden barbár attitűdöt, ezek még mindig léteznek? Csakis úgy, hogy sokan tudatosan tüzelik a gyűlöletet. Hiszem, hogy a közös imaház terve azt a célt szolgálja, hogy az iszlámot a béke irányába terelje, s mindannyiunk érdekében azt remélem, hogy sikeres projektként könyvelhetjük majd el.

Mint rendszerint, ezúttal is belefutunk a szokásos liberális dilemmába. Szabadelvűként ünnepeljük a sokszínűséget és a toleranciát. De vajon elég érettek vagyunk-e mindehhez? Vajon építenénk-e közös székházat a náciknak és a kommunistáknak? Vajon létrehoznánk-e hasonló imaházakat Jeruzsálemben, vagy épp Mekkában? Egyelőre csupán kérdéseink vannak, semmi egyéb.