Én még emlékszem a lovasrendőrök rohamára, ahogy belehajtottak a tömegbe. A rémült arcokra a Dohány utca felé menekülő sokaságból, gyerekekére, idősökére. Még emlékszem a könnygáz csípős, mindent átható szagára. A könyvelőm Károly körúti irodájára, ahol még napokkal később is szemünket törölgetve tárgyaltunk. És emlékszem a gumilövedékekre, a 167 súlyos sérültre, a kilőtt szemekre. Sosem felejtem el a perceket, amikor a Rákóczi úton - két vízágyú közé beszorulva - végre megpihentünk, s telefonálhattunk ismerőseinknek: "Nincs tovább!" - hirdettük szent meggyőződéssel, mert ott, akkor, azokban a drámai pillanatokban; az 56-os forradalom ötvenedik évfordulóján egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy Gyurcsány Ferenc másnap még miniszterelnökként folytathassa ámokfutását, mintha mi sem történt volna.

Persze tévedtünk. Nem kicsit, nagyon. Fletó nemhogy ott folytatta, ahol október 22-én abbahagyta, de neje - aki mostanság épp kormányfői álmokat dédelget - VV Zsolti kanapéján, alig 15 év távlatából egyenesen tagad mindent, vagy legalábbis igyekszik elkenni, bagatellizálni a dolgot. Van is oka a maszatolásra, hiszen a rendszerváltás óta eltelt több mint három évtized legbrutálisabb eseményéről van szó, melyhez fogható Kádár bukása óta egyetlen kabinet alatt sem történt. Valódi, súlyos, sötét mérföldkő ez a legújabb kori magyar történelemben. Ez az a pillanat, mely megszülte a jobboldal szétrobbanthatatlan összefogását; a 2010-es kétharmadot, s örök skarlátbetűként ég azóta is Gyurcsány homlokán. Persze könnyű az emlékezés nekünk, akik immáron negyven felett járunk, aki jelen voltunk, akik a saját szemünkkel láthattuk a példátlan rendőrterrort. De vajon mennyit tudnak minderről a mai huszonévesek? Vajon hallottak-e az előzményekről, a viperával felszerelt, azonosító jelvény nélküli, maszkos rendőrök szeptemberi embervadászatairól? A hamis jelentésekről, a statáriális eljárásokról, a megalázott, megkínzott, hetekig fogva tartott fiatalokról? S ha véletlenül igen, vajon elhiszik-e, hogy mindehhez az épp regnáló miniszterelnöknek semmi köze sem volt? Mi, az X generáció képviselői sokszor nagyon el vagyunk tévedve. Azt gondoljuk, hogy József Attila, George Orwell, a Guns 'N Roses, vagy épp a Gyaloggalopp ugyanolyan evidens sarokpontokat jelentenek minden korosztálynak, ahogyan nekünk. A hidegzuhany csak akkor ér bennünket, amikor a fociöltözőben egymás kamasz fiaival beszélgetünk, s kiderül: soha életükben nem hallottak még a U2-ról, ahogy a Dire Straits-ről sem. Kijózanító momentumok ezek, melyek rá kell hogy döbbentsenek: meghatározó történeteinket újra és újra át kell adnunk a következő generációk számára, mert ha nem tesszük, az újmúltat pingálók azonnal átszíneznek mindent. Elhitetik, hogy 2006. október 23-án - és az azt megelőző hetek során - nem történt semmi rendkívüli, hogy Fletó valójában egy kedves, tornacipős bohém, az ifjak vajszívű barátja.

Dobrev Klárának azért nincs könnyű dolga. Egyrészt el kell határolódnia nagyapjától, Apró Antaltól, aki kiszolgálta a Rákosi- és a Kádár-rendszert is, mi több, Nagy Imre és mártírtársainak koncepciós perét személyesen felügyelte. Férjétől már nehezebb a távolságtartás, így e téren marad az események tudatos összemosása, a radírozgatás és a maszatolás. (Ez sem egyszerű mutatvány, hiszen Kálomista Gábor új filmje, az ELK RTUK még a politikai krimi műfaján belül is lényegesen tisztább és hitelesebb képet fest a 2006-os eseményekről, mint Klára asszony teszi.) Mindezeken túl szüksége volna még némi cukiság-faktorra, melytől potenciális választói végképp elgyengülhetnének. Dobrev Klára talán pont e téren a legeszköztelenebb. Bár hosszú ideje figyelem pályáját, egészen a VV Zsoltival készült beszélgetésig kellett várnom, hogy először mosolyogni lássam. Persze, jobb későn, mint soha, ám kérdés, hogy ez a hirtelen imidzsváltás mire lesz elég. A Medián áprilisi felmérése szerint az öt ellenzéki miniszterelnök-jelölt közül csupán a negyedik helyen áll (egyedül Fekete-Győr Andrást előzi meg), továbbá ő a legelutasítottabb aspriáns: a megkérdezettek 44%-a semmilyen körülmények közt nem szavazna rá. Megítélésén az sem javít sokat, hogy Gyurcsány Ferenc egy interjújában elkotyogta: neje a forradalom ötvenéves évfordulóján jóval keményebb fellépést látott volna helyesnek... A kanapés videó alatti kommentek mindenesetre beszédesek: "a hideg kiráz ettől a nőtől"; "sugárban hányok"; "ez a nő egy rákfene a magyar társadalmon". Jó sokáig pörgettem lefelé, de egyetlen pozitív hozzászólást sem találtam. Kínos.

Alig hiszem, hogy Klára asszony lesz az első női kormányfő Magyarországon. Még akkor sem, ha a porondon lévő öt jelölt közül messze a legrátermettebb. Fekete-Győr Andrással szemben képes kommunikálni. Márki-Zay Péterrel ellentétben nem veri a gyerekeit. Jakab Péterhez képest nagyon is tud viselkedni. Karácsony Gergelyt pedig utcahosszal előzi magabiztos nyelvtudásával. Intellektuális tekintetben lazán übereli mind a négy srácot, ám önmagában ez még sosem volt elég a népszerűséghez a történelem során. Ha mindenképpen női miniszterelnökre vágyunk, számos jobb választás lehetséges. Donáth Annában például határozottan megvan a cukiság-faktor. Kunhalmi Ágnes pedig minden megszólalásával garantálná, hogy kiválóan mulassunk...

"Minden porcikámmal azon vagyok, hogy én nyerjem. És így is fogom befejezni. Olyan mérhetetlen módon hiszek abban, hogy meg tudom nyerni és tudok kormányozni, hogy alapvetően ez a legfontosabb, ami most a fejemben van." Dobrev Klára bármilyen elszánt is, pedigréjét és habitusát tekintve behozhatatlan hendikeppel indul. Vele az élen aligha győzhet az ellenzéki összefogás.

Ma már tudjuk, hogy a világ teremtése nem hét nap alatt történt. Még csak nem is hét esztendő alatt. Valójában közel 14 milliárd éve tart, s aligha sejthető, mikor jön el a projektzárás időpontja. A dolgon csak bonyolít, hogy Isten a képére és hasonlatosságára teremtette az embert, aki - élve e hasonlatosság adta lehetőségeivel - maga is részt vesz a teremtés folyamatában. Többnyire lelkesen, túlfűtötten, nem ritkán világmegváltó szándékkal - az eredmény láttán azonban nem mindig tölt el bennünket a bibliai elégedettség.

Tudjuk azt is, hogy Isten - legyen szó létező entitásról, avagy csupán irodalmi metaforáról - a teremtés eszközéül az evolúciót használja. Ez annyit tesz, hogy a természetes és szexuális szelekció egy szigorú minőségellenőr módjára folyamatosan pásztázza a Földet, jutalmazva az életképes és elvetve az életképtelen megoldásokat. Az egyik legismertebb tankönyvi példa a nyírfaaraszoló esete, melynek több színváltozata is ismert. Ez a lepkefajta Nagy-Britanniában az ipari forradalom előtt elsősorban világos árnyalatában volt elterjedt. A 19. században azonban - a megnövekedett légszennyezés hatására - a nagyvárosok környékén a sötét árnyalat lett az uralkodó, hiszen a kormossá vált fákon a fekete szín segítette a rejtőzést. A 20. század elejére egyes iparcentrumok környékén már 98%-ra emelkedett a sötét egyedek részaránya, azonban 1970 után - az akkortájt bevezetett környezetvédelmi előírások hatására - ismét a világos lepkék ideje jött el, a feketék pedig azóta is erősen visszaszorulóban vannak. (Ma már azt is pontosan tudjuk, hogy a nyírfaaraszoló melanizmusért felelős génje a 17-es kromoszómáján található.) Látható tehát, hogy az evolúció nem jelent mást, mint az adott környezethez való alkalmazkodást. (Minél nagyobb a változás, annál távolabb kerülünk az eredeti állapottól, s egy idő után már egy új faj megjelenéséről beszélhetünk.) A példánkra visszatérve: nem állíthatjuk, hogy a fekete lepke fejlettebb, mint a fehér. Azt sem, hogy a fordítottja volna az igaz. Csupán annyit mondhatunk: bizonyos körülmények közt az egyik, eltérő környezetben a másik az életképesebb. 

A homo sapiens - a lepkékhez hasonlóan - maga is részt vesz az evolúció nevű társasjátékban. Tekintve azonban, hogy törvényeket alkot, morálról beszél, ideológiákat álmodik és társadalmat épít, már nem csupán a szelekciós nyomás elszenvedője, de előidézője, alakítója is egyúttal. (Arról ugyan még nincs szó, hogy belepiszkálnánk egymás génkészletébe, arról viszont annál inkább, hogy egyes társadalmi csoportok jólétét, ezáltal szaporodását és génállományának továbbörökítését erőteljesen támogatjuk, értelemszerűen más rétegek kárára.) Szemben a nyírfaaraszoló lepkével, amely eszköztelenül és passzívan elfogadja környezetét, az ember - társteremtőként - folyamatosan igyekszik formálni azt, létrehozva azt az atmoszférát, amelyhez az adott populáció tagjainak alkalmazkodását reméli. A konzervatív kormányok például jellemzően a viszonylag szabad piac hívei, a kultúrát és az életmódot tekintve viszont kifejezetten hagyományőrzők. Támogatják a történelmi egyházakat, a tradicionális művészeteket, ugyanakkor ellenzik a drogfogyasztást, az abortuszt és az eutanáziát. A baloldali eszmék hívei az életmód kérdései kapcsán általában progresszívek, ők sokkal inkább a gazdasági témákban kívánják megakasztani az evolúció kerekét. Segélyek, szociális ellátások, alapjövedelem, minimálbér, árplafonok - küllők közé erőltetett piszkavas mindegyik.

Amikor az állam pénzzel tömi a különböző egyházakat, azzal egyértelműen a vallásos attitűd továbbélését kívánja elősegíteni. Érdekes kísérlet lenne, hogy mi történne az egyes felekezetekkel, ha kizárólag piaci bevételeikből kéne fenntartaniuk magukat. A tippem az, hogy még gyorsabban haladnának az enyészet útján. Ugyanígy: amikor egy kormányzat hitet tesz a segélyezés és az alapjövedelem mellett, olyankor a felelőtlenek, a tehetségtelenek, a léhák mentalitásának átmentésén dolgozik. A konzervatívok szerint a támogatott hagyományok pozitív értéket képviselnek. A szocialisták szerint a támogatott rétegek nem tehetnek negatív vonásaikról, így megérdemlik a nagy fokú szolidaritást. Mindezekhez képest a liberális-libertárius világlátás az, amely láthatóan a leginkább tiszteli a Teremtést. Nem kíván új embert alkotni, elfogadja Isten művét úgy, ahogy van. Nem kíván ezerféle korlátot állítani az evolúció természetes útjába, csupán csendben tudomásul veszi, hogy az életképes eszmék, hitek, szokások, cégek és termékek továbbélnek, az életképtelenek pedig idővel eltűnnek. Nem dolgozik azon, hogy torz, groteszk környezetet hozzon létre, melyhez alkalmazkodni nem csupán embert próbáló, de többnyire nem is igazán érdemes; sokkal inkább annak a szabadságnak a megóvásán őrködik, amelyet kizárólag a természet alapvető törvényei kereteznek. 

Ma már tudjuk: a teremtés nem kizárólag Isten privilégiuma. A homo sapiens kapott épp elég hatalmat, eszközt és késztetést is ahhoz, hogy jelentősen kivegye részét a folyamatból. A kérdés csak az, érdemes-e szembemasírozni az isteni evolúcióval. Ami igazán bizarr, hogy mind a jobb-, mind a baloldal mély meggyőződéssel vallja: az egyedül üdvözítő úton járnak. A konzervatívoknak a tradicionális vallások pártfogolása ad muníciót e hithez. A szocialisták az elesettek és elnyomottak felkarolására hivatkozhatnak. Lehet szenvedélyes eszmecseréket folytatni annak kapcsán, hogy mindezek szükségesek-e, pozitívak-e, nélkülözhetetlenek-e. Az azonban nem lehet vita tárgya, hogy egyedül a klasszikus liberalizmus védelmezi teljes mellszélességgel az isteni teremtőelvet, a létünk minden mozzanatát mélyen meghatározó evolúciót.

Könnyen belátható, hogy mindannyian értékpluralisták vagyunk: fontosnak tartjuk az egészséget, a biztonságot, a békét, a tiszta környezetet és még számos egyéb faktorát a jólétnek. Léteznek olyanok, akik azt vallják: e számos érték közül ki lehet emelni egyet, mely az összes többinél fontosabb, s bármiféle konfliktushelyzetben ez lesz a mértékadó, a domináns. Jézus igaz követői a szeretetre fognak szavazni. Az egalitaristák értelemszerűen az egyenlőségre. A fundamentalisták a hagyományra, a fanatikusok a hitre, a hedonisták az élvezetre. Léteznek azonban olyanok is, akik a reálpolitika hívei és úgy vélik: mindig az adott helyzet a döntő, egyszerűen képtelenség megnevezni és kiemelni egyetlen vezérlőelvet. Közéjük tartozik a magyar származású, konzervatív filozófus John Kekes is, akivel egyébiránt számos lényeges kérdésben egyet tudok érteni. Ezt az egyet kivéve.

Magam is azok pártján állok, akik hisznek a mindent überelő alapérték létezésében. Meggyőződésem ugyanakkor az is, hogy az általam favorizált érték nemhogy nem zárja ki a többi jólét-elemet, de a legtöbb egyenesen ebből sarjad. A türelem, az elfogadás és a sokszínűség egészen biztosan. A gazdasági hatékonyság és az ebből fakadó bőség ugyancsak. De kikövezi az utat a szeretethez, a humanizmushoz és a békéhez is. Természetesen a szabadságról van szó, ám hívhatjuk önkéntességnek, avagy erőszakmentességnek is. Sokan, akik bár elismerik a szabadság nélkülözhetetlen mivoltát, azonban tagadják, hogy alapérték lenne - köztük John Kekes - álláspontjukat alátámasztandó számos értékkonfliktust megneveznek. A valóság az, hogy ezek többsége csupán látszólagos összeférhetetlenség, ahogy erre a továbbiakban részletesen ki is térünk. Természetesen fogunk találni olyan értékeket is, amelyek valóban nem ültethetők egy csónakba a szabadsággal. Ezek kapcsán pedig - hitem szerint - nem lesz nehéz belátni, hogy az általános társadalmi jólétet célozva érdemes minden esetben előnyben részesíteni a szabadságot. 

"A szabadság természetesen roppant fontos; s a jó társadalom természetesen szabad. Szükséges azonban, hogy ennek elismerése együtt járjon annak elismerésével, hogy más értékek is roppant fontosak, a jó társadalomnak rájuk is szüksége van. A béke, a jólét, a rend, az igazságosság, a törvénytisztelet, az iskoláztatás, az egészségügy és így tovább - mind-mind fontos értékek. (...) Ha elismerjük az alapvető értékek pluralitását, s azt is, hogy ezek könnyen összeütközhetnek egymással, akkor sürgető kérdéssé válik, hogy ezeknek a konfliktusoknak van-e észszerű megoldásuk." - írja John Kekes, némiképp demagóg módon; valójában azzal az egyelten céllal, hogy a klasszikus liberalizmus és a konzervativizmus közti távolságot növelje. A REND például alapvetően a legkevésbé sem áll szemben a szabadsággal. A demokratikus jogállamok rendszabályai és rendvédelmi szervei aligha gátolhatják az egyén magánéleti szabadságát, mi több: éppen azt védik. (Természetesen a diktatúrák rend-fogalma nagyon is szembe megy a szabadsággal, különösen ahol a ruházatot, a hajviseletet, a szexualitást és a verbális kommunikációt is kötött szabályok tartják szűk keretek között. Ám mindezeket nyilvánvalóan extremitásnak kell tekintenünk.) Ugyanezt a megállapítást tehetjük a TÖRVÉNYTISZTELET kapcsán is. Sokan azt gondolják, hogy az anarchia káoszt; a totális szabadság pedig a törvényen kívüli világot jelent. Semmi sem áll ilyen távol az igazságtól. Amennyiben egy társadalom törvényei az egyén szabadságát nem korlátozzák, úgy azok betartása semmiféle értékkonfliktust sem okoz. Az IGAZSÁGOSSÁG pedig csupán egy üres frázis, amely mindenkinek mást és mást jelent, így ez sem állhat szemben a szabadsággal. A felsorolásban szereplő hét elemből három abszolút látszatellentét, minden valós alap nélkül.

Természetesen léteznek olyan értékek is, amelyek ténylegesen csorbát ejtenek a szabadságon. Ilyen például a TAPINTAT is, amely tiszteletre méltó, ha belülről fakad és önkéntes, azonban kötelező érvényű társadalmi elvárássá tenni csakis a szólásszabadság korlátozásával lehetséges, ami alighanem túl nagy ár érte. A gazdasági EGYENLŐSÉG is egyértelműen összeférhetetlen a szabadsággal, ám a legtöbben nem is tartjuk valódi értéknek. A BÉKE már egy izgalmasabb kérdés. Egyetlen józan ember sem híve a fegyverropogásnak, ugyanakkor egyetlen társadalmi berendezkedés sem képes szavatolni a permanens - külső és belső - békét. Az agresszorral szembeni önvédelem és az önkéntes alapú honvédelem tökéletes összhangban áll mind a szabadság, mind a béke eszményével, ez nem jelent filozofikus problémát. Ám mi van akkor, ha mindkét fél agresszor, s szeretnék saját akaratuk szerint fegyverrel rendezni konfliktusukat? Erre szolgált annak idején a párbaj intézménye, mely ma már egyetlen jóléti államban sem megengedett. Természetesen marginális kérdésről van szó; alig hiszem, hogy manapság nagy igény lenne hasonlóra, mindazonáltal tény, hogy az önkéntes fegyveres összecsapások tiltása csorbítja a szabadságot. Ezzel persze simán együtt lehet élni és bár ez lenne a legnagyobb hiátusa a szabadságnak, mindazonáltal a párbaj intézménye simán összeférne  a jogállamiság kereteivel. Az összecsapás előtt mindkét fél aláírna egy nyilatkozatot, melyben rögzítik a párbaj önkéntességét és (praktikusan) előre kifizetnék a közjegyzői, orvosszakértői és egyéb szükséges díjakat. Ugyanez a struktúra biztosíthatná a különböző bandaháborúk törvényes lejátszását is, előre kijelölt helyszínen, távol a polgári lakosságtól. Hasonló a helyzet az ÉLET- és EGÉSZSÉGVÉDELEM más területeivel is. A paternalista állam szeretné megóvni polgárait önmaguktól, így például jellemzően tiltja az eutanáziát és a drogfogyasztást. Azt kell látnunk, hogy ennek a szemléletnek az lenne a tökéletesen logikus kiterjesztése, ha a központi hatalom törvényben tiltaná a dohányzást és az alkoholfogyasztást; büntetné az elhízást; és kötelezővé tenné a felnőtt lakosság testedzését. A szabadság filozófiája ezzel ellentétes irányú és azt vallja: mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy csak akarja. (A droghasználat legalizálásának igénye nem csupán görcsös ragaszkodás a liberális ideológiához, de a bűnözés visszaszorításának is praktikus eszköze.)

Az igazat megvallva már azzal is vitám van, hogy a szabadság csupán egy érték lenne a sok közül. Megítélésem szerint a szabadság nem kevesebb, mint maga az értékpluralizmus. Amikor ugyanis egy társadalom a legegyetemesebb kívánalmakon túl - ne ölj, ne lopj! - semmi egyebet nem szabályoz, ezáltal polgáraira bízza a döntést minden lényeges kérdésben, valójában meg is teremtette a lehető legdemokratikusabb értékpluralizmust. Az egyén persze hozhat meggondolatlan, esetleg abszolút irracionális döntéseket is. Egy atyáskodó állam bizonyos esetekben talán tényleg jobban ismeri polgárai valós szükségleteit, mint ők maguk. Ám ez aligha lesz általános érvényű igazság a 21. század nyugati társadalmait illetően. A példa kedvéért képzeljük el, hogy transzneműek vagyunk: férfitestbe zárt női lélekkel élünk, s nemváltó műtéten gondolkodunk. Milyen útmutatásra számíthatunk? Egy fundamentalista társadalom Isten és a teremtés elleni véteknek tartja majd, hogy változtassunk természet adta testünkön és tűzzel-vassal üldözni fogja az ilyen beavatkozásokat - természetesen kizárólag a mi érdekünkben. Egy progresszív vezetés ugyanakkor kifejezetten bátorítani fogja elképzelésünket, talán még társadalombiztosítási forrást is nyújt hozzá. Ők ugyanúgy a mi érdekünkre, lelki egészségünkre, nemi identitásunk helyrebillentésére fognak hivatkozni. Mindezekkel szemben az a központi hatalom, amely a szabadságot tekinti fő értékének, a legkevésbé sem fog állást foglalni személyes dilemmánkat illetően. Nem lesz megfertőzve sem a tradicionális vallások, sem a genderideológia által. Ez nem csupán azért üdvözlendő, mert az egyénre hagyja a döntést. E passzivitásnak még csak nem is az a fő érdeme, hogy hogy nem költi az adófizetők pénzét megkérdőjelezhető célokra. A szabadság pártján álló állam bölcsessége leginkább abban érhető tetten, hogy nem köteleződik el feltáratlan tudományos területek kétes hitvilágai mentén, visszafordíthatatlan folyamatokat támogatva. Az elmúlt évtizedek során a nemváltó műtétekben átesettek egy része valóban révbe ért és lelkileg látványosan kivirágzott, ugyanakkor mások súlyos depresszióba zuhantak, vagy akár öngyilkosságba is menekültek. Egy felelősségteljes társadalmi vezetés egész egyszerűen nem vehet a nyakába semmiféle ideológiai terhet, s akkor jár el helyesen, ha kimarad minden ilyesmiből.

A szabadság filozófiája olyan iskola, melyet jobbról és balról is folyamatosan támadnak. (Jobbról azért, mert a baloldal erőszakosságát vizionálják, mintha ez a megengedő attitűd mindenki számára kötelező lenne. Balról meg azért, mert szerintük nincs valódi szabadság, amíg erővel meg nem követeljük a mindenre kiterjedő toleranciát...) Sokan tudathasadásosnak, kétlelkűnek címkézik e középutas, liberális-libertárius világlátást. Teszik ezt azért, mert egy toleráns társadalom, amely a szabadságot tekinti fő értékének, óhatatlanul sokszínű miliőt teremt. Tagja közt szép számmal lesznek olyanok, akik - privát szférájukban - magasról tesznek a szabadság eszményére. Akik elnyomó kapcsolatokban élnek; akik szigorú és merev szabályok mentén működő szektákhoz szegődnek; akik szexuális magatartása mellőz minden politikai korrektséget; akik olyan munkahelyet választanak, amelyik látványosan korlátozza szólásszabadságukat. Lelkük rajta. A társadalmi szabadság eszményébe ezek is bőven beleférnek.

Az utóbbi 10-15 évet tekintve azt gondolhatnánk: kezd megbolondulni a világ. Mintha a Föld fejlettebb szegmenseiben Marx legelkötelezettebb hívei diktálnák a tempót. (Pár nappal ezelőtt több mint 120 nyugalmazott USA-beli katonai vezető - köztük számos tábornok és admirális - tett közzé nyílt levelet. Megítélésük szerint nagy veszélyben van az amerikai nemzet, s ebben jelentős szerepet játszik a szocialista és marxista eszmék előretörése is.) Ha ez így is van, látnunk kell: a jelenség nem a semmiből nőtt ki hirtelen. Az egalitarista filozófusok immáron évtizedek óta puhították a talajt, azonban nézeteik csak mostanság kerültek az ideológiai fősodorba. Ebben a jelenségben nem csupán a politika, de a felsőoktatás és a médiaelit is meghatározó szerepet játszik.

A legtöbben meglehetősen kötött sémák szerint gondolkodunk. Hiszünk a magántulajdon szentségében, s abban, hogy munkánk gyümölcsét megtarthatjuk és élvezhetjük. Hiszünk abban, hogy a testünkkel csakis mi magunk rendelkezünk. Hiszünk az elemi erkölcsben, mely szerint a szabadság és az önkéntesség érték, ezzel szemben az erőszak és a kényszer megengedhetetlen. Hiszünk továbbá abban is, hogy mindenkinek azt kéne kapnia, amit megérdemel: a tisztességeseknek és szorgalmasoknak jólét jár, míg a bűnözőknek és a léhűtőknek büntetés, illetve szerényebb életnívó. Most tegyük félre mindezt, hiszen ha meg akarjuk érteni az egyenlősdit hirdető gondolkodókat, úgy roppant nagy nyitottságra lesz szükségünk. Ha vad dörömböléssel jelzi is minden egyes sejtünk, hogy ideológiájuk perverz, hamis és működésképtelen, mindez mit sem ér, ha képtelenek vagyunk racionális érvekkel védeni igazunkat. Szóval: adjuk meg az esélyt, s első blikkre tekintsünk legitimnek minden eszelős egalitarista elképzelést!

John Rawls, a Harvard Egyetem 2002-ben elhunyt filozófia professzora Az igazságosság elmélete című művében így ír: "Átgondolt ítéleteink egyik sarkalatos pontja alighanem az, hogy a született adottságok megoszlásából származó előnyök éppúgy nem megérdemeltek, mint a születés adta társadalmi helyzet. Ugyanígy vitatható az az állítás is, hogy egy ember megérdemli azt a kiváló jellemet, ami képessé teszi képességeit fejlesztő erőfeszítésekre, hisz jelleme nagyrészt azokon a szerencsés családi és társadalmi körülményeken múlik, amelyeket nem tekinthet a maga érdemének." Ezzel a világlátással részben egyet lehet érteni: a teremtés valóban nem igazságos. "Minden egyéb tényezőtől eltekintve a jobb képességűek valószínűleg törekvőbbek, s úgy tűnik, hogy jószerencséjük előnyei semmiképpen sem hagyhatók figyelmen kívül. Az erény jutalmazásának gondolata kivihetetlen." Rawls tehát azt állítja, hogy az emberi teljesítményekben az egyénnek nem sok szerepe van, annál inkább Fortunának. Nézete szerint az ember nem a saját szerencséjének a kovácsa, hanem minden esetben a körülményeinek az áldozata. E feltételezett, de semmivel meg nem alapozott igazságtalanság orvoslására meglehetősen extrém megoldási javaslatot kínál. Szerinte a társadalomnak fel kell állítania egy szüntelenül működő kiegyenlítő gépezetet, mely azoktól, akiknek - bármilyen tekintetben - az átlagosnál jobban megy soruk, azonnal elvesz és azoknak juttatja, akiknek kevesebb jutott. A professzor csupán néhány apróságról feledkezik el:

• Miként kell beárazni a jóképűséget, az intelligenciát, a testmagasságot, vagy épp a családi hátteret?
• Miként lehet folyamatosan figyelemmel kísérni a változásokat? (Ha például valaki meghízik és elveszíti a vonzerejét, onnantól több jár neki a közösből? És ha megint lefogy?)
• Hogyan lehet igazságos egy olyan rendszer, amely tagadja az egyéni felelősséget, ezért ugyanúgy bánik a szentekkel és a sorozatgyilkosokkal?
• Mi az a morális alap, amely legitimálja a permanens rablást?
• Ki lesz az, aki egy ilyen világban keményen dolgozik majd?
• Érdemes egy olyan világot teremteni, amelyben a passzivitás és a titkolózás az uralkodó?
• Tényleg fontosabb a teljes egyenlőség a jólétnél?

John Rawls hipotézise szerint az emberek pontosan ilyen társadalmi rendszert hoznának létre, amennyiben a "tudatlanság fátyla" borítaná a törvényalkotókat, ami az ő értelmezésében azt jelenti, hogy az égvilágon semmit sem tudnának a saját jellemükről, képességeikről, társadalmi helyzetükről. David Miller, az Oxfordi Egyetem professzora e feltevést meggyőző kísérletsorozattal cáfolta. A véletlenszerűen kiválasztott alanyoknak négyféle teoretikus társadalmi berendezkedést kellett rangsorolniuk egyénileg, majd ötfős csoportokban. Soha, egyetlen csoport sem tette első helyre Rawls utópiáját, de még egyéni szinten is alig akadt olyan, aki szimpatikusnak találta volna. Körülbelül ilyen stabil sziklára építik légváraikat a baloldal tekintélyes teoretikusai.

Martha Nussbaum amerikai filozófus az Upheavals of Thought című könyvében egy tízes listát közöl azokról a "központi emberi képességekről", melyekkel minden polgárnak legalább egy alapvető küszöbértéken rendelkeznie kell, s természetesen az állam dolga, hogy mindezeket biztosítsa. E listán szerepel például, hogy alkotmányos garanciákkal szavatolni kell a normális emberi élettartamot, vagyis nem halhatunk meg a kelleténél korábban... Ennek érdekében Nussbaum többek között a dohánytermékek korlátozását is szorgalmazza. (Érdekes lenne kikérni erről az átlag baloldali szavazó véleményét.) Szintén e lista egyik pontja, hogy "legyenek lehetőségeink a szexuális kielégülésre." Egy jó társadalom tehát az adófizetők pénzén, szociális munkásokkal biztosít némi hancúrlehetőséget mindazok számára, akik a szabad szexpiacon - talán ápolatlan külsejük, rossz modoruk vagy leküzdhetetlen gátlásaik miatt - nem boldogulnak. Ő maga a kívülálló nézőpontjából védelmezi az elesetteket, s meggyőződése, hogy egyedül ez a perspektíva a nyerő, hiszen akik nyomorban és tudatlanságban élnek, azok sok esetben nincsenek is tisztában a saját szükségleteikkel. Martha Nussbaum gondolkodásmódját - számos más baloldali teoretikushoz hasonlóan - valami elképesztő felsőbbrendűség-tudat jellemzi, amely együtt jár csaknem a teljes társadalom lenézésével. A periférián élőket szándékuktól függetlenül boldogítaná (hiszen ezek a nyomorultak azt sem tudják, mi a jó nekik); a többségről pedig még csak nem is feltételezi, hogy szociálisan érzékenyek lennének (hiszen akkor nem volna szükség az állami pátyolgatásra). Mindezt pedig az empátia jegyében tenné, mely szerinte az egalitarizmus alapját adja; meggyőződése, hogy "az együttérzés minden jó etikai kódex szíve". Részben igazat kell adnunk a filozófus asszonynak, az együttérzés valóban lényeges és pozitív érték. Csakhogy ezúttal is egydimenziós gondolkodásmódot látunk. Az empátia bármilyen nemes és kívánatos is, csupán egy a vezérlőelveink között. Emellett igazságosak, lelkiismeretesek és felelősségteljesek is kívánunk maradni. Ha ezek az értékek ütköznek, egyáltalán nem biztos, hogy az együttérzés mindent visz. Aligha fogunk empátiát érezni azok iránt, akik a saját hibájukból kerültek nehéz helyzetbe. Aligha fogjuk erkölcsi kötelességnek tekinteni, hogy számunkra idegeneket istápoljunk, ha ezzel a saját családunk jólétét veszélyeztetjük.

Peter Singer ausztrál erkölcsfilozófus szerint mindazok, akik az alapszükségletük felett bármi másra költenek - és nem adományozásra fordítanak minden nélkülözhető centet - bűnrészesek a harmadik világ nyomorában, sőt egyenesen gyilkosok. Ronald Dworkin jogfilozófus az erőforrások újraelosztása terén az "irigység próbát" favorizálja, amely azt firtatja, hogy az emberek elégedettek-e az általuk birtokolt javakkal, vagy inkább másvalaki erőforrásaira vágynának inkább. (Vajon mennyire ismeri az emberi természetet az, aki el tud képzelni olyan társadalmat, amelyben mindenki elégedett azzal, amije van?) Gregory Vlastos filozófiatörténész szerint minden ember egyformán értékes, ezért mindenki egyforma elbírálást is érdemel, függetlenül érdemeitől és a vele való kapcsolat szorosságától. Példaként a szülő-gyerek viszonyt hozza fel, melyben - optimális esetben - a feltétlen szeretet az uralkodó. Csupán azt hagyja figyelmen kívül, hogy ehhez az attitűdhöz minimum istenné kellene válnunk, hogy minden embertársunkra gyermekünkként, elvárások nélkül tekintsünk. Stanley Benn, Gary Watson, Albert Hofstadter és Susan Wolf - mindannyian filozófusok - egybehangzóan tagadják az ember morális felelősségét. Gyengeségre, megtévesztettségre, tudatlanságra és gyermekkori traumákra hivatkoznak, melyek a bűntettek elkövetőit - adott esetben még a pszichopatákat is - tökéletesen felmentik. Hitük szerint csakis a teljes szándékosságot tekinthetjük gonoszságnak, s minden, ami a tiszta tudatot a legkisebb mértékben is beárnyékolja, mentő körülmény. (Bevallom, mindig is értetlenül tekintettem arra az elnéző attitűdre, amellyel a nyugati világ fogadja az idegen kultúrákból érkező bevándorlók erőszakos bűncselekményeit. Politikai-gazdasági érdekeket, esetleg tudatos káoszteremtést, avagy kormányzati nemtörődömséget sejtettem a háttérben. Úgy tűnik azonban, hogy a szükséges ideológia is vastagon rendelkezésre áll.) A balos teoretikusok kapcsán csupán egyetlen gondot látok: mindig a másik ember nemi szervével verik a csalánt. Ha a nyomorban élők megsegítéséről van szó, bőkezűen osztogatnak a másik pénzéből. Ha az engedékenység és a megbocsátás kerül terítékre, a bárányokért sosem ejtenek könnyet, ha már a farkasok védelmére szegődtek.

John Kekes konzervatív filozófus Az egalitarizmus illúziói című könyvében meggyőző alapossággal szedi ízekre a fenti, baloldali teoretikusok egyenlőségre vonatkozó érveit. A jelen posztban említettek mindegyike filozófus, többségük egyetemi professzor - mindez feltételez némi szellemi igényességet. Társadalomfilozófiai elképzeléseik kapcsán joggal várhatnánk, hogy azok ellentmondásmentesek, morálisan védhetők, működőképesek és az általános jólétet pozitív irányba mozdítók legyenek. Ehelyett puszta légvárakat kapunk, melyek belső magja minden esetben egy ábrándos hit, bármiféle alátámasztás nélkül. Becsületükre váljék, hogy műveikben ezt többnyire maguk is elismerik. Kekes átfogóan érvel, néhol talán túlzó aprólékossággal is, különösen az általam képviselt libertárius világlátáshoz képest. Szerinte az igazságosság alapja az érdem (és még véletlenül sem az egyenlőség), mely jellemvonásokra, viszonyokra, megállapodásokra és cselekedetekre bontható. Hitem szerint ennél jóval egyszerűbb a világ: elég csupán a megállapodásokra fókuszálni. Ha Messi havi négymilliárd forintnak megfelelő összeget keres, az egyedül attól válik igazságossá, hogy ez az összeg szerepel a Barcelonával kötött szerződésében. Szinte mindegy, hogy milyen tehetséges, hogy hány gólt szerez, vagy hogy milyen a viszonya a szakvezetéssel. Hasonló a helyzet a személyes felelősség kérdésével is. Az egalitaristák egydimenziós világképének (mely szerint az egyént teljes mértékben a körülményei determinálják) cizellált ellensúlyozását célozva Kekes mélyen belemegy a részletekbe, és jellemről, a szándékosság mértékéről, a kontextusról, illetve a következményekről, mint komplex csomagról értekezik. A libertárius etika e téren is jócskán szimplább, s elsősorban a következményekre koncentrál. (Sokat elárul a baloldali, már-már gyermeteg gondolkodásmódról, hogy ezzel, a leglényegesebb tényezővel szinte sosem számol.) Ha nincs sértett, ha nincs áldozat, úgy nincs miről beszélni. Tényleges károkozás esetén azonban a cselekvőképes egyén felelőssége 100%-os, minden körülménytől függetlenül. Lehetünk szentek, vagy visszaeső gonosztevők; tettünk lehet előre megfontolt, vagy hirtelen felindulásból elkövetett; jöhetünk a Rózsadombról, vagy akár a Hős utcából, mindez vajmi keveset számít. John Kekes magát az egyenlőséget is összetett fogalomként értelmezi: a szabadság, a jogok és az erőforrások egyenlőségéről tesz említést. Itt is elég volna csupán a legutóbbira összpontosítani, hiszen a szabadság és a jogok tekintetében - büntetlen polgárok esetén - csak kivételes, vagy speciális esetekben tehetünk különbséget. Mindezekkel együtt is a magyar származású filozófus csaknem minden megállapításával jó szívvel egyet lehet érteni. "Valójában a társadalom nem maradhat fenn sokáig, ha produktív tagjait nem becsüli meg és nem oltalmazza, illetve nem bünteti meg és tartja féken a csalókat, a tolvajokat és a potyautasokat." Ez volna a lényeg. John Kekes műve arra is remekül rávilágít, hogy a modern konzervativizmus egyáltalán nem áll távol a libertárius (gyerekkori nevén: klasszikus liberális) gondolkodásmódtól. Ugyanakkor mindkettőt mérföldnyi szakadék választja el az egalitarista liberalizmustól, melynek - tekintve, hogy minden megnyilvánulási formája a szabadságot áldozza fel az egyenlőség oltárán - az égvilágon semmi köze a klasszikus liberalizmus eszméjéhez, csupán az elnevezést használja, tökéletesen alaptalanul. A neomarxizmus sokkal találóbb és korrektebb címke volna.

Mindannyian, akik egy kicsit is hajlamosak vagyunk a filozofálgatásra, egy olyan világról ábrándozunk, amely többé-kevésbé igazságosnak mondható. Mindazonáltal aligha találnánk ennél szubjektívebb, önkényesebb fogalmat. Mindenki mást és mást ért igazságosság alatt. A balos teoretikusok jellemzően a teljes egyenlőséget. A nyitott és jó szándékú ember újra és újra meghallgatja elképzeléseiket abban a reményben, hogy több tucatnyi történelmi katasztrófa tapasztalataival gazdagodva érveik és szempontjaik talán csiszolódtak valamelyest. Persze újra és újra csalódnunk kell: a vakhitre alapozott vágyálmokat aligha lehet stabil érvrendszerrel alátámasztani.

'Van egy álmom" - tudatta történelmi beszédében Martin Luther King 1963. augusztus 28-án. Nem is egyetlen álomképet festett, hanem mindjárt hatot, ám mind ugyanazt járta körbe: a feketék és fehérek egyenlőségét és testvériségét. Vajon mi történt ezekkel az álomképekkel a mögöttünk hagyott évtizedek során?

A 20. század végén joggal gondolhattuk, hogy Martin Luther King álma megvalósult. Hogy végre elérkezett az a világ, amelyben az embereket a jelleme, és nem a bőrszíne alapján ítélik meg. (Vajon van-e józan és tisztességes földlakó, aki nem ilyen társadalmat szeretne?) Hogy végre elérkezett az a világ, amelyben feketék és fehérek kézen fogva járhatnak. (Vajon tényleg maradtak még beteg lelkű rasszisták az ezredfordulóra, aki rossz szemmel nézték e testvériséget? Sokan biztosan nem.) Néhány évvel ezelőtt nem csak azért lehettünk mérhetetlenül optimisták e téren, mert a fajgyűlölő mentalitás már csupán a társadalom igen vékonyka, alacsony iskolázottságú szeletét jellemezte, de azért is, mert használt fogalmaink viszonylag tiszták voltak. Amikor a RASSZIZMUS kifejezés előkerült, mindenki ugyanarra gondolt: a másik bőrszínére reflektáló gyűlöletre, megvetésre, hátrányos megkülönböztetésre. Egy évtizeddel ezelőtt még úgy véltük: bárki lehet rasszista és bárki lehet rasszizmus áldozata is. Hittük azt is, hogy ennek az alapja a rosszindulat, s minden egyéb, ami jámbor lélekből fakad, megengedhető. Szabadon gyártottuk a vicceket fehérek, feketék, sárgák kapcsán. ("Mi az, húsz centi és fehér?" - kérdezte vigyorogva afroamerikai nyelvtanárunk. Nem sokig titkolta a megfejtést: "Semmi..." Persze mi sem maradtunk adósai: "Mije fehér a feketének? A gazdája..." És képesek voltunk vinnyogva együtt röhögni a legdurvább rasszista poénokon.) Mára mindez megváltozni látszik. A béke, a testvériség és az ebből fakadó szabadszájú gátlástalanság már a múlté. A nyugati korszellemet formálók aligha érdekeltek a harmonikus együttélésben, így új kánont írtak, lesöpörve az asztalról Martin Luther King minden magasztos álmát. A mai, mainstream tanítás szerint a rasszizmus egyirányú utca: csakis a fehérek lehetnek az elnyomók, minden egyéb rassz pedig kizárólag az áldozat szerepét játszhatja. Manapság már gyűlöletre, sőt csipetnyi rosszindulatra sincs szükség ahhoz, hogy bárki rasszizmust kiálthasson, elég egy rosszul megválasztott kifejezés; egy nyilvános, ám valamely etnikumot hátrányosan érintő statisztikai adat felemlegetése, vagy bármi, amit valaki sértőnek ítél. A közelmúltban hallottunk már olyat is, hogy a matematika, a szabadság, vagy épp egy autópálya is lehet rasszista... Tényleg kezd az emberiség teljesen elhülyülni? Nyilvánvaló, hogy a mimóza-vallás első áldozata a humor - ember legyen a talpán, aki a továbbiakban a bőrszínnel viccelni mer.

ÉJSZAKA A FÖLDÖN, PÁRIZSI SZÍN (1991)

KULTIKUS JELENET A BAD BOYS 2 C. FILMBŐL (2003)

Douglas Murray A tömegek tébolya című könyvében egy komplett fejezetet szán a rasszizmus kérdésének, számos érdekes jelenségre rámutatva. Az egyik ilyen az egyetemi tananyagok kapcsán érhető tetten. A múlt század második felétől az amerikai felsőoktatási intézményekben megjelentek az afroamerikai tanulmányok; a történelem, a politika és az irodalom olyan színes bőrű képviselőit előtérbe helyezve, akik egyébként kimaradnak a kulturális fősodorból. Ez egy kétségkívül pozitív, identitáserősítő jelenség. A közelmúltban azonban a fehérség-tanulmányok is felbukkantak számos angolszász egyetemen, az Egyesült Államoktól kezdve Nagy-Britannián át egész Ausztráliáig. Ezek célja ugyanakkor pont ellentétes: nem titkoltan a fehér identitás gyengítését célozzák. A Syracuse Egyetemen tanító Barbara Applebaum a 2011-es Fehérnek lenni, jónak lenni: Fehér bűnrészesség, fehér morális felelősség és társadalmi igazságosság pedagógia (rövid és frappáns) címet viselő könyvében kifejti, hogy még a magukat elszánt antirasszistáknak tartó fehér emberek is lehetnek rasszisták. A fehér diákokat egyenesen arra szólítja fel, hogy ismerjék el bűnrészességüket...

A rasszizmus kérdése kapcsán megjelenő, nyíltan és következetesen alkalmazott kettős mérce arra enged következtetni, hogy a nyugati, meghatározó véleményformálók közt széles az egyetértés: e vétek hordozója csakis a fehér ember lehet. Az europid nagyrassz évszázadokon át dominálta a történelmet, civilizációt teremtett, gyakorlatilag minden róla szólt - épp itt az ideje, hogy fejére hamut szórjon és önkéntes száműzetésbe vonuljon. De legalábbis fogja be a száját és fogadja el, hogy az ellene irányuló, kendőzetlen rasszizmus teljesen oké, mi több: ez maga az antirasszizmus. 2015. januárjában az ismert színész, Benedict Cumberbatch egy televíziós showműsorban szerepelt. A beszélgetés során mindvégig nyilvánvaló volt, hogy a színész fekete kollégái pártját fogja, azonban elkövetett egy megbocsáthatatlan hibát. A COLOURED (színes bőrű) szót használta, s nem a legújabb protokoll szerinti PEOPLE OF COLOUR (ugyanúgy: színes bőrű) kifejezést. Cumberbatch természetesen óriási médiaössztűz alá került, s talán hátralévő élete során már sose mossa le magáról, hogy gyűlölködő és rasszista. Pedig még a nyilvános gyónást is felvállalta: "Vigasztalhatatlan vagyok, amiért embereket sértettem meg ezzel az elavult kifejezéssel. Őszintén elnézést kérek mindenkitől. Kétségkívül idióta voltam, és tudom, hogy ezzel kárt okoztam." Persze, értem én, hogy sok más fehér közéleti személyiséghez hasonlóan Benedict Chumberbatch is erősen félti a karrierjét. (Van is mit, tényleg zseniális színművész.) De ez az őrült téboly csakis akkor érhet véget, ha végre lesznek páran, akik az asztalra csapnak, ahelyett, hogy gyáva bocsánatkérésbe menekülnének. Akik kikérik maguknak, hogy formális hülyeségek miatt piszkálják őket, szemben azzal, hogy a tartalomra figyelnének. Természetesen fordított esetben nincs ilyen szigorúság, mi több, a fehérek szapulása esetén bármi belefér. A The New York Times napilap mindig is kényesen ügyelt arra, hogy újságíró gárdája - rasszizmus dolgában - feddhetetlen legyen. Akit ilyen vád ér, az nem sokáig maradhat a szerkesztőség tagja. Sarah Jeong esetén azonban mindez nem jelentett akadályt. A dél-koreai származású újságírónő leigazolását követően azonnal beindult a szokásos Twitter-gereblyézés, melynek során ilyen gyöngyszemek láttak napvilágot: "A fehér emberek genetikailag hajlamosabbak gyorsabban leégni a napon, így vajon nem lenne logikus, ha csak a föld alatti életre lennének alkalmasak?" Avagy: "A baromarcú fehérek úgy jelölik ki az internetet a véleményükkel, mint a tűzcsapokat levizelő kutyák." Illetve: "Már-már beteges, hogy mekkora örömmel tölt el, ha szemét lehetek egy öreg, fehér emberrel." Ezek valamiért simán elnézhetők. Ahogyan nem okozott nagy megütközést a Vice Magazin üdülésről szól videója sem, melyben színes bőrű nők mondják el, milyen fontos számukra a fehérektől távol eltöltött szabadidő, s hogy ebben semmi rossz sincs, és rosszindulatú rasszista, aki ezt kifogásolni meri...

A The Atlantic magazin egyik 2016-os száma újabb fejezetet nyitott az etnikai megszállottság jelenkori történetében. A liberális médium a következő kérdést fogalmazta meg: "A zsidók vajon fehérek?" A témát az Illinoisi Egyetem kampuszán 2017-ben terjesztett szórólapok vitték tovább, melyek egy hierarchikus piramist ábrázoltak, alul az elnyomottak 99%-ával, felül az elnyomó 1%-kal. A szerzők így kommentálták: "A fehér privilégium megszüntetése a zsidó privilégium megszüntetésével kezdődik." Úgy tűnik, megérkeztünk. A kezdetben antirasszistának indult mozgalom szép csendben rasszistává és antiszemitává formálódott. Tényleg ezt akarjuk? Tényleg nem tanulunk a történelmünkből?

Az a nyilvánvaló uszítás, ami a jelenben zajlik; az a kendőzetlen szándék, amely egymásnak ugrasztja a különböző etnikumokba tartozókat; az a mérgező, kritikai rasszelmélet, mely létrehozta a BLM mozgalmat és az amerikai társadalmat szinte a polgárháborús állapotokig hevítette, a napokban kis hazánkba is bekopogtatott. Kende Ágnes, a CEU szociológusa szerint a magyarországi romák alacsony iskolai végzettsége mögött is az intézményesített rasszizmus áll. A Szabad Európának adott interjújában elmondta: "ez a fajta előítéletes gondolkodás, ez a fajta normakövetés, a fehér felsőbbrendűség értéke mindent áthat." Néhány éve az Egyesült Államokban is valahogy így kezdődött: a baloldali sajtó tudatos aknamunkával készítette elő a "nagy felébredést". A The New York Times például 2012-ben még csupán 190 olyan cikket publikált, amely a feketék rabszolgamúltját vette elő, 2018-ban ez a szám már 805. Az 1955-ben fajgyűlölők által meggyilkolt afroamerikai kamasz, Emmett Till neve 1980-ban egyszer sem; 2004 és 2012 között átlagosan évente kilencszer, majd a következő négy esztendőben évente huszonnégyszer jelent meg a NYT hasábjain. 2017-ben már 72, 2018-ban pedig közel száz cikk foglalkozott az immáron hatvanhat esztendeje történt tragikus esettel. Ez a tendencia aligha a véletlen műve. Az 1992-es elnökválasztási kampányban Bill Clintonék még azt vetették a republikánusok szemére, hogy bűnöző illegális bevándorlók árasztják el az országot, mert nem védik kellően a határokat. Felesége 2016-ban már a bevándorlók legnagyobb támogatója, s az Egyesült Államokban tomboló rendszerszintű rasszizmusról beszél. S ahol vetnek, ott aratni is lehet: a demokrata szavazók ma már feketébbek a feketéknél. Egy évtizeddel ezelőtt még csupán az egyharmaduk gondolta úgy, hogy az afroamerikaiak nehéz helyzetének a faji diszkrimináció a fő oka. Mára ez az arány megfordult; háromból ketten így látják, miközben a feketék helyzete semmivel sem lett rosszabb a mögöttünk hagyott esztendők során. Vajon meddig fokozható még a neomarxista agymosás? Vajon meddig feszíthető még ez a gyilkos hecckampány?

"Legyünk elégedetlenek egészen addig a napig, amíg senki sem kiáltja az, hogy fehér hatalom, ahogyan az sem, hogy fekete hatalom, hanem mindenki Isten hatalmáról és az ember erejéről beszél." - ezek újfent Martin Luther King szavai, ezúttal már az 1967-es atlantai beszédéből. Nem vitás, hogy ehhez a szellemiséghez kellene visszatalálnunk. Egy értelmes, jó szándékú és józan fekete szellemiségéhez.

A napokban a negyedik évadához ért A szolgálólány meséje című sorozat. A fanatikus hívek már tűkön ültek, hiszen az első hármat - akármilyen sokkoló is volt - valósággal zabálták. Valószínűleg az HBO-t sem piszkálják különösebben ezért az alkotásért, hiszen a képernyőn megjelenő ortodox, vallásos fasizmus - látszólag - távoli a jelenkortól, így társadalomkritikaként aligha értelmezhető. Pedig ha körbenézünk, azt fogjuk látni, hogy a nyugati civilizációból már-már kikopott vallásosság kezd visszaszivárogni hétköznapjainkba, mégpedig a legundorítóbb hagyományaival.

"Isten halott", jelentette ki Nietzsche a 19. század végén, s a világ azt érezte: a mögötte maradt űrt muszáj betölteni új istenségekkel. Kaptunk is jobbnál jobbakat: előbb a kommunista, majd az ebből formálódó fasiszta és náci vallást. Mindezeket magunk mögött hagyva, a 20. század végén reális esély látszott rá, hogy végre abba az irányba fordulunk, ami a spiritualitás lényege: a tudatosság és a megvilágosodás keresése felé. Mára tisztán látszik: erre alig-alig van még igény. A többség inkább a vallások formális, tekintélyelvű, erőszakos, ocsmány elemeit sírja vissza, s nem a lelkiséget, az emelkedettséget, a szeretetet, vagy épp az istenkeresést.

Közhelyes igazság, hogy már a 20. századi kommunizmus is a kereszténység groteszk, Istentől megszabadított parafrázisa volt. A KATOLIKUS szó valójában egyetemest jelent - ez köszön vissza a kommunizmus internacionalista jellegében. A Marx-Engels-Lenin triót - nem minden irónia nélkül - gyakran emlegetjük szentháromságként; és az sem mellékes körülmény, hogy mindkét utópisztikus világnézet megígérte az emberiség számára a mennyországot. Az eretnekeket egyik rendszer sem tűrte, így mindegyik kiépítette a maga inkvizícióját; s ahogy a pápák hatalma, úgy a pártfőtitkároké is jellemzően halálukig tartott. Mindkét vallásnak megvolt a saját szent könyve, a zarándokhelynek számító szent sírja, teológiája, ellenségképe, zsinata és nem utolsó sorban térítő tevékenysége. A tartalmi elemek között is találhatunk átfedéseket, ám ami a szervezeti felépítést és a rituálék rendszerét illeti - egészen döbbenetes a párhuzam.

Nem véletlen, hogy a térdeplő focisták nyitóképével indul a jelen poszt. Ez egy olyan testhelyzet, amelyet a vallástalan átlagember szinte soha nem vesz fel. Annál inkább ismerős a templomlátogatók számára. Akik részt vesznek ebben az új cirkuszban, többnyire azt mondják: csupán tiszteletadásról van szó. Pontosan érezzük, mekkora mellébeszélés mindez. A tiszteletadásnak ezer módja lehetséges (néma felállás, főhajtás, kalaplevétel, tisztelgés stb.), a térdeplés azonban nem tartozik ezek közé. Ez a testhelyzet minden esetben a megalázkodás szimbóluma. Számomra már az is rém kínos, ha bármiféle istenségek előtt térde ereszkedünk. Ha ugyanezt más emberek előtt tesszük, az valami egészen érthetetlen és groteszk gesztus. Ám ez csupán egyetlen - bár annál látványosabb - eleme az új vallásnak. Ha maradunk a formaiságoknál, a publikus gyónás intézményét feltétlenül említenünk kell. Az elmúlt évek során hírességek egész sora kért nyilvánosan bocsánatot olyan bagatell dolgokért, melyek egy józan világban nemhogy bűnnek nem minősülnek, de említést sem érdemelnek: politikailag nem korrekt szóhasználat, kulturális kisajátítás stb. 2018-ban a National Geographic egy teljes számot szentelt a faji/etnikai kérdésnek, mely egy szerkesztőségi bocsánatkéréssel indul: "Tudósításaink hosszú évtizedeken át rasszisták voltak. Annak érdekében, hogy meghaladhassuk a múltunkat, ezt el kell ismernünk." S mindezt miért? Mert a világ különböző, egzotikus részein élő halászó-vadászó törzseket egzotikus, halászó-vadászó törzsekként mutatták be magazinukban... A nyilvános gyónás perverz szokása persze sosem vert volna gyökeret, ha nincs a háttérben a kereszténység egyik legmérgezőbb dogmája: az áteredő bűn. Ádám és Éva - két fantázia szülte irodalmi karakter - elcsórnak egy szem gyümölcsöt a tiltott fáról, majd az emberiség érezredeken át hordozza terhét e szörnyű véteknek. Már eleve bűnösen jövünk a világra, hiszen örököljük mesebeli őseink tettének következményét... A józan morál gondolkodás nélkül elutasítja a kollektív felelősségvállalás minden formáját, s még véletlenül sem épít ideológiát ködös és alaptalan lelkiismeret-furdalásra. A jelen vadiúj vallása azonban - keresztény mintára - pontosan ugyanezt teszi. Elvárja a fehér amerikaiaktól, hogy szégyelljék magukat, sőt vezekeljenek generációkkal korábbi elődeik tetteikért, melyeket az indián őslakossággal és az Afrikából elhurcolt fekete rabszolgákkal szemben elkövettek. Ugyanígy: Nyugat-Európa népeinek a gyarmatosítás miatt, a németeknek a nácik rémtettei miatt kell permanens bűnbánatot gyakorolniuk. Senkit sem érdekel, hogy a valódi bűnösök közül szinte már senki sincs az élők sorában. Idehaza szerencsére (még) nagyon messze vagyunk az effajta beteg gondolkodásmódtól. Amikor Niedermüller Péter - öngyűlölő módon - rémisztő képződménynek nevezi a heteroszexuális, fehér embert, olyankor még a saját hívei is csak értetlenül pislognak, hogy mit akar ez az ember. Talán mindez azért oly idegen számunkra, mert a magyarság - történelmét tekintve - csaknem mindig az áldozat szerepét játszotta, s nem az elnyomóét. De talán az is közrejátszik értetlenségünkben, hogy még nem vesztettük el teljesen a józan eszünket.

A jelenkor egyik fő perverzitása, hogy - beteljesítve George Orwell disztópikus jövendölését - új jelentést kölcsönzünk szavainknak. E törekvés többnyire sunyi, álcázó funkcióval bír, és jelentősen előmozdítja, hogy az embereket olyan cselekedetekre vegyük rá, melyeket egyébként soha el nem követnének. Ha például a SZENT, avagy az ERÉNYES jelzőkhöz azt a magatartásformát társítjuk, amely kardélre hányja a hitetleneket, úgy villámgyorsan szert tettünk egy regimentnyi fanatikus katonára. (Ők nem gyilkolni vágynak, csupán a szentségre törekednek.) Ugyanez a helyzet a LIBERÁLIS kifejezéssel is. Egészen elképesztő, hogy az utóbbi esztendőkben mennyi aljasságot elkövettek liberális szósszal tálalva, melyeket lazán és gyanútlanul benyelt a nép. Ha a 21. század nyugati korszellemét simán neomarxizmusnak neveznénk, úgy a józan többség talán visszahőkölne, s háromszor is meggondolná, hogy a felkínált ideológia követendő-e. A liberális jelző azonban egy bár hamis, ám némiképp megnyugtató címke, mely megtévesztő módon azt jelzi: még nem járunk messze a mérsékelt irányvonaltól. E szélhámos folyamat része az is, hogy megjelennek olyan kifejezések, mint a BALLIBERÁLIS, avagy a SZOCIÁLLIBERALIZMUS. Lassan muszáj lesz rendet vágni a szavak és fogalmak tengerében, mert ha nem tesszük, rövidesen az erkölcsi relativizmus sötét tengerén találjuk magunkat, s már senki nem lesz, aki megmondja, merre is kéne fordítani vitorlánkat.

Ha valóban szeretnénk megérteni, mit jelent a liberalizmus kifejezés, első körben képzeljünk el egy törvények nélkül működő társadalmat! Akár az állatvilágban: mindenki azt tesz amit akar, bárki szabadon kiélheti ösztönkésztetéseit. Kirabolhatjuk, lemészárolhatjuk, megerőszakolhatjuk a másikat, vagy épp elhurcolhatjuk rabszolgának, s természetesen ugyanezt velünk is megteheti bárki. Ez a fajta berendezkedés nem tűnik sem túl barátságosnak, sem igazán stabilnak, még akkor sem, ha a történelem jelentős részében ez a fajta dzsungeltörvény-mentalitás nagyon is jellemzőnek számított. A liberalizmus ettől csupán egyelten - ám annál lényegesebb - pontban tér el: megengedhetetlennek tartja az agressziót. Vagyis: mindenki azt tesz, amit akar, bárki szabadon kiélheti ösztönkésztetéseit - azzal az egyetlen kikötéssel, hogy nem kezdeményez fizikai erőszakot, csakis önkéntes interakciók lehetségesek. (Természetesen lehet, és adott esetben szükséges is finomítani ezt a megközelítést, mindazonáltal - társadalomfilozófiai tekintetben - ennyi a lényeg.) A liberalizmus tehát nem szól a szeretetről, nem szól a gondoskodásról, nem szól az egyenlőségről, de még az empátiáról, vagy a tapintatról sem. Egy liberális berendezkedésű világban bárki lehet gyűlölködő, végletesen önző, hideg szívű, előítéletes, udvariatlan, vagy épp kirekesztő. De lehet barátságos, irgalmas, adakozó, másokért élő ugyanúgy. A magántulajdon szent - hiszen a lopás, a rablás erőszakos cselekedet - azonban semmi sem tiltja, hogy önkéntes alapon csoporttulajdon, vagy akár köztulajdon jöjjön létre. Egy liberális világban nincs központi direktíva arra nézvést, hogy polgárainak pozitív jellemet és makulátlan viselkedést kellene felmutatnia. Ugyanakkor mindenki szabadon eldöntheti, hogy kíván-e barátságot, üzletet, vagy bármiféle kapcsolatot ápolni másokkal. Egy liberális világban bárki kirekeszthet bárkit, mi több: valójában a leggyakoribb büntetőeszközről van szó, amely - tökéletesen illeszkedve a liberalizmus alapszelleméhez - abszolút erőszakmentes. A liberalizmus valójában egy ideológiamentes ideológia, mely pontosan azért ilyen neutrális és közönyös, mert az erőszakmentességen túl minden egyéb társadalmi elvárás kikényszerítése csakis erőszakkal lehetséges. Ez nyilvánvaló önellentmondáshoz vezetne, amelyet egyetlen komolyan vehető filozófia sem bír el.

Tökéletesen megértem, hogy ez a rideg és érzéketlen világ nem fekszik mindenkinek. Nem mindenki felnőtt. Nem mindenki képes az öngondoskodásra és a tetteiért való felelősségvállalásra. Léteznek mimózák, vesztesek, élhetetlenek. Léteznek hitetlenek és fantáziátlanok, akik el sem tudják képzelni, hogy erőszak és kényszer nélkül is lehetünk mosolygósak, barátságosak, tisztességesek, figyelmesek és oltalmazók. Az ő társadalomformáló elképzeléseik ugyanúgy tekinthetők legitimnek, már csak azért is, mert a túlnyomó többséget ők alkotják. Csak legyünk tisztában azzal, hogy az önmaguknak (vagy épp másoknak) központi támogatást követelők sohasem a liberalizmus hangján szólnak. Bármiféle állami beavatkozás, amely az egyik embert felemeli, vagy extra védőburokkal látja el - akár anyagi, akár egyéb tekintetben -, az minden esetben valaki mást megkárosít, annak szabadságát csorbítja. Minden olyan hatalmi mozzanat, amely túlmutat a rend- és jogvédelmen, egyúttal túlmutat magán a liberalizmuson is. 

A leghétköznapibb terület, amely kapcsán csaknem minden társadalom túllép a liberális alapelveken, a gazdaság dimenziója. Minimálbér, adók, vámok, illetékek, árplafon alkalmazása, segélyek, dotációk, bürokratikus előírások végtelen sora - ez mind-mind idegen a liberalizmus szellemétől. Természetesen semmi baj azzal, ha sokan vonzónak tartják a skandináv típusú jóléti államot. A legtöbben szeretjük az "ingyenes", központi szolgáltatásokat, s azzal sincs különösebb bajunk, ha alaposan megadóztatják a MÁSIK embert. (Ha minket, akkor már szívjuk a fogunkat erősen.)  Mindig lesznek olyanok, akik elvárják az államtól, hogy finanszírozza a kultúrát, vagy épp a különböző egyházakat; mások inkább a sporttámogatás elkötelezett hívei. Lehet arról vitatkozni, hogy ezek helyes célok, vagy sem. Hogy megengedhetjük-e magunknak e költéseket, vagy sem. Még jobb, ha arról szól a diskurzus: kell-e az állam mindehhez, vagy célszerűbb, ha mindenki maga dönti el, milyen színházi előadásra, vallásra, sporteseményre költ - ha költ egyáltalán. Egy dologról azonban aligha nyithatunk vitát. Ez pedig az, hogy letértünk a tiszta liberalizmus útjáról és minden egyes állami szerepvállalással egyre távolabb sodródunk attól. Mindeközben lépésről lépésre közelebb kerülünk ahhoz a rémálomhoz, amit kommunista tervgazdaságbak hívnak. Teljesen legitim minden társadalmi vita, amely az optimális pozíciót kutatja a liberalizmus és a kommunizmus, mint két végpont által kijelölt tengelyen. Csupán érdemes tisztázni, hogy útkeresésünk során hol járunk, mit keresünk ott és mi az, amit feláldozunk. Érdemes tisztázni azt is, hogy amikor a szociálliberalizmus kifejezést használjuk, az pont olyan, mintha fogatlan oroszlánról, vagy impotens szeretőről beszélnénk. 

Ugyanígy réges-rég magunk mögött hagytuk a liberalizmus másik alapkövét, a szólás- és véleményszabadságot is. Büntethetővé tettük a holokauszt-tagadást (miközben a laposföld-hívőket, akik ugyanilyen eszementek, nem bántjuk), bevezettük a gyűlöletbeszéd fogalmát, s egyes európai országokban új életet leheltek a már a köztudatból is kikopott blaszfémia-törvényekbe. Gátoljuk az önkényuralmi szimbólumok használatát. Olyan ostoba és nehezen értelmezhető kifejezésekkel dobálózunk, mint a testszégyenítés, a verbális erőszak, vagy épp a mansplaining (amikor egy férfi fölényes modorban magyaráz egy nőnek). Egyre több a tiltott kifejezés, a Facebook nyíltan cenzúráz, és sok helyütt már a munkahelyek is gondolati átnevelő táborokként funkcionálnak. Természetesen ezerféle módon berendezhetjük az életünket. A magamfajta libertáriusnak is meg kell értenie, hogy a nyílt és gátlásoktól mentes kommunikáció sem szimpatikus mindenkinek. Bármely társadalom dönthet úgy, hogy elindul az orwelli úton, lassan közelítve a teljes cenzúrához, véleménydiktatúrához, gondolatrendőrséghez. Egyet viszont nem tehet: ezt az eltévelyedést nem nevezheti liberalizmusnak. Ez a fogalom csakis a teljes szólásszabadság világával kompatibilis.

Eddig a pontig a legtöbben még értik, mit jelent a liberalizmus. A korlátozásoktól mentes piac és a teljes szólásszabadság könnyen elképzelhető, ellentmondásmentes absztrakció. A zavarodottság ott kezdődik, amikor a társadalom tagjainak egymáshoz fűződő viszonya kerül terítékre. Hiszen tudjuk: a liberalizmus az erőszaktól való tartózkodáson túl egyéb követelményt nem támaszt, ami azt jelenti, hogy valamiféle ideológiai űrt hagy az emberben, melyet ki-ki a saját értékrendje, ízlésvilága szerint tölthet ki. Mindenki szabadon megválaszthatja a maga vallását, filozófiáját, politikai identitását, s ha ezeket képes békés keretek közt tartani, úgy akár a legszélsőségesebb nézetek is frankón megférnek egymás mellett. Valójában ez a nyílt társadalom eszméjének lényege is, melyet többnyire nem is ezért az alapvetésért támadnak sokan, sokkal inkább azért, amivé az eredeti elképzelés korcsosult napjainkra. Mindez azt jelenti - és ez okoz fejtörést sokaknak - hogy egy liberálisan berendezett társadalomban nem kell mindenkinek liberális attitűdöt kialakítania. Sőt, elvileg az sem jelentene gondot, ha senki nem vallaná magát liberálisnak. Ortodox zsidók, iszlám fundamentalisták, nácik és hithű kommunisták fura együttese is alkothatna liberális társadalmat - feltéve, hogy tettlegesen nem bántják egymást. Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy szabadelvű szemléletű polgárokból könnyebb liberális társadalmat gyúrni, ugyanakkor az erőszakos tudatformálás nem csupán lehetetlen küldetés, de idegen is a liberalizmus szellemétől. Mindez azzal jár, hogy gyakran fura, groteszk, egyesek számára nehezen értelmezhető jelenségeket sodor elénk az élet. Egy hónappal ezelőtt minden a Petry-ügytől volt hangos, hosszú napokon át folyt a parttalan, igazságkereső vita. Nem árt visszatérni rá egy percig, mert mindent magában hordoz, amit a téma kapcsán tudni érdemes. Ha pusztán a liberalizmus szemszögéből vizsgáljuk az eseményeket, a következőkre fogunk jutni:

1. Petry Zsolt semmilyen szempontból nem lépett ki e keretből. Élt a szólásszabadsággal, továbbá tartalmi tekintetben sem közölt olyat, amely a liberalizmus szellemétől idegen volna.
2. A Hertha BSC attitűdje a legkevésbé sem liberális, hiszen nem tűri a különutas véleményt.
3. Egy liberális társadalom tiszteletben tartja tagjai - tulajdonjogból fakadó - döntési szabadságát, még akkor is, ha azok távol állnak a szabadelvű attitűdtől. Vagyis: a klub azt tesz, amit akar, hiába viszolyog tőle liberális énünk.

A problémát sokszor nem is az intellektuális képességek hiánya okozza, sokkal inkább az emocionális túlfűtöttség, mely önmagában is lehetetlenné teszi a tisztánlátást. Ha képesek vagyunk az érzelmi semlegesség csendes vizeire visszaevezni, elég gyorsan belátható, hogy a liberalizmus nem tilthatja a gyűlöletet (önmagában is lehetetlen vállalkozás), sem a rasszizmust, sem a százféle fóbiát, sem pedig a kirekesztést. Ezek mind alapvető emberi jogok, s ha egyik-másik kártékony is - hasonlóan a droghoz, az alkoholhoz, vagy bármiféle önpusztító cselekedethez -, csupán önmagának árt vele az ember. Természetesen itt is elmondható, hogy társadalmainkat ezerféleképpen formálhatjuk. Megtilthatjuk a kirekesztés számtalan formáját. Törvényeket alkothatunk, melyek előírják, hogy munkaerő-toborzáskor nem tehetünk különbséget nemre, származásra, vagy szexuális identitásra való tekintettel. Már ez is komoly eltévelyedést jelent a liberalizmus alapeszméjéhez képest (egész pontosan az, hogy az egyenlő bánásmódot jogszabályban rögzítve erővel megköveteljük), ám ezt a többség még lenyeli és merő képmutatással hidalja át. A következő lépcső a kvóták bevezetése, s itt már nagyon közel járunk a szabadság teljes felszámolásához. Ami igazán figyelemreméltó, az az, hogy az önmagukat liberálisnak vallók idehaza még jellemzően képesek elismerni, hogy bármiféle kvóta alkalmazása messze túlmegy a liberalizmus határán; a nyugati világban azonban idővel sikerült annyira felhígítani e fogalmat, hogy számukra már ez is bőven belefér. Úgy tesznek, mintha a szabadság és a teljes egyenlőség nem egymást kizáró tényezők volnának, ráadásul ezt a képtelenséget még el is kívánják hitetni a széles tömegekkel. A radikális baloldaliakban legalább megvan az a tisztesség, hogy nyíltan kimondják: magasról tesznek a liberalizmusra és általában a szabadság minden elemére.

A fenti fejtegetésre persze lazán legyinthetnénk, mondván: marginális, teoretikus okoskodás. És ez így is lenne, ha nem volnánk mindannyian vastagon érintettek a témában. Napjainkban az összes nyugati kormányzat deklarált célja az egyenlőség. Természetesen nem a törvény előtti egyenlőség, hiszen az adottság, liberális minimum. Ennél sokkal ambiciózusabb fantáziaképek tárulnak elénk: egy olyan világ körvonalait látjuk, amelyet a teljes gazdasági egyenlőség jellemez; amelyben férfiak is szülhetnek gyereket; ahol bárkiből lehet atomfizikus akár hetvenes IQ-val is; ahol kövérek épp olyan egészségesek és szépek, mint a sportosan karcsúak. Ez a világ liberálisnak nevezi magát, holott semmitől sem irtózik annyira, mint a valódi liberalizmustól. A szabad piac ugyanis a legkevésbé sem törődik az egyenlőséggel, mi több: kifejezetten felnagyítja a különbséget ember és ember között. A szólásszabadság azonban még ennél is veszélyesebb, hiszen azonnal lerántja a leplet a következetlenségről, a hazugságról, az őrületről. Márpedig ezt senki sem kockáztathatja, aki utópiákat épít.  

Ha szeretnénk végletesen leegyszerűsíteni a világot - márpedig a megértéshez ez többnyire elengedhetetlen - úgy alapvetően háromféle emberi értékrendszert fogunk találni. Az ortodox konzervatívokét, akik mindent a hagyományból kívánnak levezetni (legyen az bármilyen idiótaság); a klasszikus liberálisokét, akik az erőszakmentesség elkötelezett hívei; illetve a baloldaliakét, akik a gyengék védelmére esküdtek fel. Nem vitás, hogy e három közül kizárólag a liberális megközelítés az, amely morálisan kikezdhetetlen - feltéve persze, hogy a békét és a szabadságot célozzuk. (A másik kettő elfogadhatónak tartja az agressziót, amennyiben hivatkozhat az Írásra, vagy valamiféle elesettségre, hátrányos helyzetre.) Ez persze - ha még oly lényeges is -, csupán az egyik probléma. A másik neuralgikus pont a következetesség kérdése. Az ortodoxok e téren már egészen jól állnak, hiszen elég felemlegetniük az Ótestamentumot, az Újszövetséget, a Koránt, vagy bármely porlepte irományt - s nincs is más dolguk, mint szó szerint követni a szent könyv instrukcióit. A baloldal azonban ezen a harcmezőn is elbukik. A gyengék védelme ugyanis - legyen bármilyen nemes gondolat - a legkevésbé sem egzakt vezérlőelv. A valóság az, hogy ezerféle anyagból vagyunk összegyúrva, így aztán mindannyiunknak léteznek gyenge pontjai. Nem csupán sportszerűtlen, ha ezek közül önkényesen mazsolázgatunk, de folyamatosan azzal fogunk szembesülni, hogy a saját eszmeiségünkkel masírozunk szembe.

MUNKAVÁLLALÓK ÉS MUNKAADÓK

A 19. században, amikor a baloldali mozgalmak startoltak, mindez szinte egyet jelentett a szakszervezetiséggel. A szociáldemokrata pártok kiálltak a melósok mellett, számukra jobb élet- és munkakörülményeket követelve. Kétdimenziós univerzumukban a tőkés volt az erős; a munkás pedig a gyenge, aki minden helyzetben rászolgált a támogatásra. Ez még egy szimpla, ebből fakadóan szükségszerűen konzekvens felállás. A gondok ott kezdődtek, amikor a balos "logika" elkezdett újabb és újabb szempontokat becsempészni e világba. A nők, majd a feketék potenciális áldozati csoportokként való megjelölése már önmagában is sokat bonyolít a helyzeten, hiszen képzeljünk csak el egy olyan konfliktust, amely egy afroamerikai asszony és fehér, férfi alkalmazottja között robban ki! Kinek a pártjára áll egy vérbeli baloldali? Tekintve, hogy a 21. századra a hagyományos, gyári munkásság a Föld nyugati felén megszűnt létezni, illetve a proletariátus megmaradt képviselői - buszvezetők, pékek, fodrászok, villanyszerelők stb. -  már egészen tűrhető életszínvonalat mondhatnak magukénak, a szociáldemokraták eredeti célkitűzései jórészt kiüresedtek. Nem csoda hát, ha a baloldal egy ideje már lázasan kutatja azokat az újabb és újabb áldozati csoportokat, melyeket a szárnyai alá vehet. (Kenneth Minogue "nyugdíjas Szent György szindróma" néven emlegeti a jelenséget. A sárkány már rég kimúlt, de a harci kedv még a régi...)

Nem kevésbé problémás az is, hogy minél radikálisabb az eszme, annál kevésbé számít maga az ember. Vajon a létező szocializmusban - ahol az állam volt az egyetlen munkaadó, s szinte minden egyén munkavállalónak számított, vajon hányszor állt ki a párt az egyszerű melós mellett? Az ideológia mindent felülírt, márpedig az ideológiát a központ hatalom képviselte. Egy diktatúrában persze nem akadunk fenn az ilyen következetlenségeken, azonban demokratikus körülmények közt azért illene. Amikor a közelmúltban Petry Zsoltot - egyetlen riport miatt - elbocsátották állásából, vajon hallottunk-e olyan baloldali véleményt, amely a szegény, kiszolgáltatott munkavállalót védte volna a gaz, mindenható munkaadójával szemben? Eszébe nem jutott senkinek. A neomarxisták széles tábora, akik a bágyadt, eseménytelen hétköznapokon másról sem beszélnek, csak kizsákmányolásról és a tőkések elnyomó magatartásáról, ilyenkor egyetlen szót sem szólnak. Ha az "áldozat" nem a központi ideológia dogmáit képviseli, onnantól senki nem hullajt könnyet érte, nyugodtan a farkasok elé vethető. Hol itt a konzekvens baloldaliság, tessék mondani?

NŐK ÉS FÉRFIAK

A patriarchátus évezredei után a 19. század vége felé a baloldal végre felkarolta a nőket, hogy számukra védelmet és egyenlő jogokat harcoljon ki. Ez is olyan törekvés, amelyhez minden jó szándékú ember dalolva csatlakozik. Ám mi lesz ezekből a nemes szándékokból, amikor újabb és újabb pártfogolandó csoportok jelennek meg a színen? Joe Biden egyik első elnöki rendelete a szexuális diszkrimináció megelőzését célozza. Ennek meghatározó pontja, hogy férfinek született, ám önmagukat transzneműnek valló emberek a továbbiakban lazán indulhatnak női sportversenyeken. Vajon hány tehetséges sportolónő karrierje törik majd derékba az ilyen ideológiai ámokfutások miatt? A 2015-ös írországi gender törvény azt is lehetővé teszi, hogy az elítélteket megvallott identitásuk alapján helyezzék el férfi, avagy női börtönbe, függetlenül agresszív természetüktől. Tényleg ér annyit a transzneműek felkarolása, hogy ismét a nők kerüljenek kiszolgáltatott helyzetbe? És miért nem visítanak a feministák ilyenkor? Ugyanez a helyzet a bevándorlók által elkövetett erőszakos cselekedetek kapcsán. Mivel a bevándorlók támogatandó kisebbséget jelentenek, ezúttal is háttérbe szorul a nők alapvető joga a biztonságos létezéshez. Nem vagyok se nő, se balos, de mélyen elszomorítónak tartom azt a közönyösséget, amelyet a posztmodern baloldal mutat a nőkkel szemben, ha tényleg komoly a tét. Jelképes ügyekben persze sosem marad el a kiállás.

Ilyen jelképes ügy a #metoo mozgalom is. Az eredeti cél - az erőszak és a hatalommal való visszaélés megfékezése - természetesen üdvözlendő. A törekvés azonban már a kezdet kezdetén átbicsaklott valami álszent és képmutató bigottságba, azzal az alig titkolt küldetéssel, hogy a férfiakat - képletesen - kiherélje. A történelem valaha volt legszabadosabb celebvilága 2017-ben - nagyjából tíz perc alatt - átváltott az ortodox katolikusokat megszégyenítő prüdériába, olyan légből kapott dogmákat legyártva, mint hogy a másik ember tárgyiasítása főben járó bűntett. (Miközben ezen aligha sértődik meg józan ember, mi több, intim kapcsolatban kifejezetten vágykeltő is lehet.) Innentől kezdve egészen ártatlan szavakért hurcoltak meg színészóriásokat és más hírességeket - feltéve persze, hogy az érintettek nem tartoznak semelyik támogatandó kisebbséghez sem. A vállaltan leszbikus Elen DeGeneres például simán posztolhatott Katy Perryvel közös fotót, melyen nyitott szájjal stíröli a popsztár melleit, a következő szöveggel kísérve: "Itt az ideje megmutatni a nagy lufikat!" Természetesen senki nem piszkálta érte, hiszen a leszbikus kártya üti a #metoo-t. Amikor Avita Ronell feminista filozófust vádolták szexuális zaklatás miatt, a baloldal ezúttal is összezárt, hiszen - természetesen - a feminista kártya is erősebb a #metoo-nál.

A férfiak baloldal általi felkarolásához az kell, hogy valamilyen szempontból elesett, áldozati helyzetbe kerüljenek. Egy hajléktalan például már megfelelő alapanyag lehet az istápolásra, és ebben az állapotában már az sem számít, ha azért került az utcára, mert hosszú évek óta masszív alkoholista, aki számtalanszor agyba-főbe verte az asszonyt. A támogatandó férfiak igen szűk csoportjához tartoznak az ún incel (involuntarily celibate: nem önkénes cölibátusban élő) srácok, akikkel egy lány sem kíván ágyba bújni. Robin Hanson, a George Mason University közgazdász professzora szerint a szex újraelosztására lenne szükség, tekintve, hogy a férfiak kevésbé volnának frusztráltak, ha a testiség alanyi jogon járna mindenkinek. Hogy ez konkrétan mit jelent, azt még e bölcs, amerikai tanárember sem tudja, ám ez aligha meglepő, ha baloldali álmodozásról van szó. (Ugyanilyen réveteg tekintettel beszélnek az alapjövedelemről és az önkéntes alapon megvalósuló kommunizmusról is... Mintha hároméves gyerekek fantáziavilágát hallgatnánk.) Az mindenesetre fura, hogy a nőket ő sem kérdezné. Pedig e téma sportszerű lejátszása végtelenül egyszerű: az jut szexhez, akire a másik igent mond. Nem létezik olyan áldozati pozíció, amely elnézővé tehetné a közvéleményt a nőkkel szembeni erőszak kapcsán.

BIOLÓGIAI ÉS TÁRSADALMI NEMEK

A leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek, queerek, illetve a további (jelenleg) 84 szexuális kisebbség felkarolása sem tűnik problémamentes mutatványnak. Praktikusan azért, mert nem létezik olyan, hogy LMBTQ közösség. A melegek jellemzően nem járnak össze a leszbikusokkal, ugyanakkor mindkét tábor gyanúsan méregeti a biszexuálisokat, a queereket, a transzneműeket meg pláne. A baj azonban jóval nagyobb. A posztmodern baloldal genderideológiája komolyabb kihívással küld, mint a rajtakapott férj, aki a "most nekem hiszel, vagy a szemednek?" felvetéssel igyekszik elbizonytalanítani haragos nejét. Míg a felsorolt kisebbségek sokszor igen képlékeny szexuális irányultságát megkísérli bebetonozottnak, genetikailag determináltnak láttatni (holott ezt hosszú évtizedek kiterjedt kutatásai sem támasztják alá); mindeközben a férfiak és nők közti szervi és hormonális különbségek kapcsán (melyek, láthatók, tapinthatók, mérhetők) úgy tesz, mintha nem is léteznének. Tényleg érdemes még a valósággal is szembeszállni egy erősen megkérdőjelezhető ideológia kedvéért?

KÖZ- ÉS MAGÁNTULAJDON

A marxizmus egyik alapvető célkitűzése a magántulajdon megszüntetése. Egy hithű kommunista tapsol minden olyan mozzanatnak, amikor a mindenki által hozzáférhető köztulajdon bővül. A magamfajta libertárius nincs elragadtatva az effajta gondolkodásmódtól, de legalább érti a logikáját. A KULTURÁLIS KISAJÁTÍTÁS fogalma és az ehhez kapcsolódó szemlélet azonban fenekestül forgatja fel e korábbi, jól ismert világot. Miről is van szó? Ha egy fehér ember indiánnak öltözik egy farsangi mulatságon, azzal megengedhetetlen udvariatlanságot követ el - legalábbis a mai, maistream baloldal szerint. Mit látunk? Létezett egy évezredes, íratlan törvény, mely szerint a kultúra hétköznapi elemei - ruházkodás, gasztronómia, népszokások - közös kincset jelentenek, melyből szabadon mazsolázhat bárki. Manapság, ha egy fehér amerikai étteremtulajdonos kínál ázsiai jellegű fogásokat, úgy rögtön kitör a népharag. A legszebb az egészben a jelenség orwelli elnevezése: kisajátításnak hívja azt, amikor a közös tálba nyúlunk (a legkevésbé sem zavar senkit, hogy ez pont a szöges ellentéte annak), s követendő magatartásként jeleníti meg a valódi kisajátítást, amikor bizonyos szokásokat csak bizonyos népcsoportok gyakoroltatnak. Érti ezt bárki?

ÉRZÉKENYSÉG ÉS SZABADSÁG

Richard Dawkins az Isteni téveszme című, zseniális művében elmesél egy történetet egy amerikai egyetemistáról, aki egy nap "a homoszexualitás bűn" feliratú pólóban jelent meg egy előadáson. A helyi meleg közösség azonnal feljelentést tett a dékáni hivatalnál, ahol alaposan kivizsgálták az ügyet. Ugye érezzük, hogy egy józan világban senki sem foglalkozna ilyen semmiségekkel? Szabadelvű környezetben mindenki azt hord, amit akar; ez a véleményszabadságának elidegeníthetetlen része. Igen ám, de a sztori a 21. századi Amerikában játszódik, ahol a különböző kisebbségi csoportok érzékenysége übereli a liberális szellemiséget. Az érintett úgy nyilatkozott, hogy ő csupán a Biblia üzenetét, s hitbéli meggyőződését hirdeti. Így aztán kétféle érzékenység is megjelent a színen, s a vallási kártya végül erősebbnek bizonyult a meleg identitás ütőlapjánál: a fiút nem marasztalták el. Semmi sem mutatja jobban a baloldali gondolkodás pokoli zavarodottságát, mint ez az eset; már egyáltalán az, hogy dilemmát okoz a döntés. Arról nem is beszélve, hogy ez egy 15 évvel ezelőtti történet. Joggal gondoljuk, hogy manapság már nem ilyen ítélet születne. (Valójában mindegy is, hogy a dékáni hivatal miként dönt. Az a tény, hogy egyáltalán foglalkoznak az üggyel, már arról tanúskodik, hogy beteg világban járunk. Az pedig, hogy nem egyértelmű a döntés, tökéletes jelzése az érzékenységpolitika tarthatatlanságának.)

Ismerjük azt a világot, amelyben az abszurditások és az önellentmondások szinte senkit sem zavarnak. Ez a dogmatikus vallások szférája. A fenti felsorolást nyilván a végtelenségig lehetne folytatni. Ugyanaz a baloldal, mely tegnap még a jólét növelését tűzte ki célul, ma már az ökológiai lábnyomunk miatt aggódik, miközben támogatja a korlátlan bevándorlást, s az ezzel járó fogyasztásbővülést. Ugyanaz a baloldal, mely évtizedeken át kiállt a zsidóság mellett, egyik pillanatról a másikra képes elfordítani a fejét, ha az antiszemita megnyilvánulások bevándorlókhoz köthetők... Persze, ember legyen a talpán, aki képes egyszerre minden felkarolandó társadalmi csoport kedvére tenni. Elképzelhető, hogy az önmagukat baloldalinak vallók jelentős hányada magasról tesz a munkavállalókra, a nőkre, a melegekre és minden kisebbségre; s harsányan képviselt attitűdjük csupán politikai marketingcélokat szolgál - miképpen cinikus karrierpapokat is láttunk már a történelmi évszázadok során. Mindazonáltal higgyük el, hogy léteznek valódi szociáldemokraták, akik őszintén hisznek a gyengék védelmében. Számukra a jelenkor maga a tömény kognitív disszonancia. Alig hiszem, hogy lenne más útjuk józanságuk megőrzésére, mint megbarátkozni a liberális alapelvekkel: bűn ott van, ahol valódi, fizikai agresszió történik. Ilyenkor nem kérdés, hogy ki az elkövető és ki az áldozat. Ilyenkor nem kérdés, hogy ki mellé érdemes odaállni. Nem is értem, miért kell folyton agyonbonyolítani az életet.

"A szerelem vak" - tartja a régi mondás, nem is teljesen alaptalanul. Ha a rózsaszín hormonködben bolyongó hetekre, hónapokra gondolunk, pontosan tudjuk: ilyenkor megszűnik az éleslátás, észre sem vesszük a másik legnyilvánvalóbb hibáit és magasról teszünk a világ véleményére. Vagyis igaz lehet a frázis abban a módozatban, mely szerint "a szerelem elvakít". Az eredeti verzió azonban nem igazán állja meg a helyét. Valójában a legkevésbé sem véletlen, hogy miért pont az adott emberbe szeretünk bele. Az meg pláne nem, hogy miért választunk mindig egymáshoz oly hasonlókat.

A Netflix The Love is Blind című valóságshowja érdekes kísérletre vállalkozott: a potenciális párkeresők oly módon randevúznak egymással, hogy ki-ki külön kapszulában tartózkodik - nem látják, csak hallják egymást. A műsor készítői azt próbálják igazolni, hogy a közös hullámhossz elég is ahhoz, hogy szerelem ébredjen, még csak azt sem kell megtapasztalni, miként fest a másik. Hogy a valóságshow mennyire manipulált, valószínűleg sosem derül ki, viszont láttunk már hasonlót. Léteznek olyan párkereső szolgáltatók, amelyek kifejezetten a testszagra fókuszálnak. A lányokkal tucatnyi pólót megszagoltatnak, amelyeket tulajdonosaik előzetesen legalább két napon át viseltek. Randevúra már csak azokkal kerül sor, akik verejtékének illatát kellemesnek, vagy legalábbis elfogadhatónak ítélik. A dolog egész jó hatásfokkal működik, a nők szimata ritkán csal... Az igazság az, hogy ezeket nevezhetjük ugyan vakteszteknek, ám ezzel együtt is a kompatibilitás lényeges összetevőit szondázzák. Kizárólag olyan tekintetben "vakok", hogy nem a vizualitásra építenek. Amennyiben a címbéli közmondást szeretnénk igazolni, úgy sorshúzással kéne párt választanunk, vagy pedig elrendezett házasságok sorsát kellene nyomon követnünk. Szerencsére ezek egyike sem gyakori jelenség - még ha az utóbbi évszázadokon át jellemezőnek is számított.

Harville Hendrix, a Pár-bajok című bestseller szerzője szerint párválasztásunk a legkevésbé sem a véletlen műve, mi több, nagyon is kitapintható séma szerint történik. "Kivétel nélkül valamennyien kényszeresen olyan társat keresünk magunknak, aki bizonyos igen jól körülhatárolható pozitív és negatív személyiségjegyekkel rendelkezik." Amikor egy bántalmazó apa leánygyermeke következetesen agresszív férfiakkal kezd; avagy egy frigid nő fia folyamatosan jégkirálynők mellett köt ki, annak okát kár lenne valamiféle furcsa mazochizmusban keresni. A sebzett lélek gyógyulni vágyik, s ehhez ösztönösen olyan partnert keresünk, akivel gyermekkori sérüléseink atmoszférája újrateremthető - és létezik-e olyan, aki ifjúkori traumáktól mentes? Nem mindegy persze, hogy képesek vagyunk-e párkapcsolatunkat tudatosan kezelve és formálva gyógyulásunk szolgálatába állítani; avagy tudatlanul bukdácsolunk végig az életen, azt érezve, hogy újra és újra ugyanabba folyóba lépünk.

A kérdés innentől kezdve adott: ha már ösztöneinktől vezérelve - vagyis a legkevésbé sem véletlenszerűen, vakon - társat választottunk magunknak, miért nem használjuk e kapcsolatot arra, amire hivatott? Miért vagyunk képtelenek létrehozni a vágyott harmóniát és meggyógyítani egymást? (Hiszen a dolog nem egyoldalú, jellemzően mindkét fél hasonlóan sérült; épp azért kompatibilisek, mert egymás sebeinek potenciális bekötözői.) Harville Hendrix megadja a választ: egyszerűen azért, mert a környezetünk és a kultúránk azt sugallja, hogy ez egy automatikus folyamat. Megtaláltuk az igazit, innentől hátra lehet dőlni, megérkeztünk... Ráadásul - ahogy arra már a bevezetőben kitértünk - a szerelem tejfehér ködében ez valós ígéretnek tűnik. Ilyenkor valóban azt érezzük, hogy otthonra leltünk, hogy biztonságban vagyunk, hogy a másik - akárcsak anyánk csecsemőkorunkban - szavak nélkül is tudja mire van szükségünk. Ősagyunk valósággal lubickol ebben a regresszív állapotban. Úgy érezzük: most igazán részesülünk a feltétlen szeretetből, melyet talán még szüleinktől sem kaptunk meg. Nem vitás, hogy ezek azok a hónapok, amelyek mámoráért érdemes volt megszületnünk, s kár volna siettetni a kijózanodást. Ám az óhatatlanul bekövetkezik, másfél évnél tovább kevesen húzzák a mézesheteket. S ahogy kezd felnyílni a tekintetünk, meglátva a másik - a kívülálló szemével eddig is nyilvánvaló - jellemhibáit, a korábbi szerelemvakság miatti kontraszt még mellbevágóbb. Tényleg ilyen lovat akartunk? Pedig ha tudnánk, hogy pont ezekért a konfliktusforrásokért választottuk az illetőt, nem kezdenénk azonnal a szakításban gondolkodni, hanem kifejezetten gyógyforrásként tekintenénk társunk zárkózottságára, mohóságára, sértődékenységére, vagy épp zsémbes mivoltára. Tudatosan azt kutatnánk: miként tudunk egymás segítségére lenni lelki békénk megteremtésének frontján. Ez pedig - érezzük - közel sem automatikus folyamat. Ehhez egy kicsit felnőtté kell válni. Legalább az egyik félnek mindenféleképpen.

Nem vitás, hogy az összetartozás érzése akkor ér a plafonig, ha a felek közös elhatározással, csapatmunkában dolgoznak azon, hogy egymás perfekt társai - és egyúttal gyógyítói - legyenek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyéni aktivitás - ha a másik nem elég elkötelezett - mit sem érne. Emlékezzünk csak Eric Berne tranzakcióanalízisére! Ha egy házaspár beleragad valamiféle klasszikus játszmázásba, nem muszáj mindkettőjük egyidejű megvilágosodása ahhoz, hogy a hosszú évek óta űzött beteg tragikomédiából kilábaljanak. Ha bármelyikük kilép a megszokott szerepéből, azzal dől az egész előadás, és a előbb-utóbb a másik is kénytelen lesz felébredni. (Ha meg nem, az talán tényleg elégséges ok a szakításra.) Felnőttnek, józannak, tudatosnak lenni azt is jelenti, hogy búcsút veszünk a "nélküled semmi vagyok", a "te vagy a másik felem" és az ezekhez hasonló gyermetegségektől. Komplex életet csak az élhet, aki elég érett, s nem érzi magát kiszolgáltatottnak, teljes egészében a másiktól függőnek. Változtatni kizárólag magunkon tudunk. Ha a társunk velünk tart az úton, az csodás. Ha nem, az sem katasztrófa. (Még mindig jobb egyedül, mint egy mérgező kapcsolatban.) A Pár-bajok című alapmű zárófejezetében párterápiás gyakorlatok egész sorát találjuk. Igen beszédes, hogy ezek jelentős része önállóan, társunktól tökéletesen függetlenül végzendő.

Sokan vannak, akik szeretnek az önzetlenségről papolni, különösen ami a segítségnyújtást és a gyógyítást illeti. Bevallom: a magam részéről az altruizmus semmilyen formájában sem hiszek. Önzésünkből fakad az is, hogy legelemibb vágyainkra, ösztöneinkre hallgatva, szerelemből házasodunk. Ugyanennek az önzésnek már egy intelligens, kifinomult megnyilvánulása az, amikor - megismerve társunk hibáit, traumáit és az ezekben rejlő lehetőséget - elköteleződünk a másik sérüléseinek orvoslása mellett. Hiszen pontosan tudjuk: három legyet ütünk egy csapásra; egyúttal önmagunkat és magát a kapcsolatot is a gyógyulás felé tereljük. Hálás vagyok Harville Hendrixnek, hogy könyvével egyértelművé tette: a szerelem nem vak, a legkevésbé sem az. Azt hiszem, jó hír ez mindenkinek, aki hozzám hasonlóan javíthatatlanul romantikus lelkű.

Kísértet járta be Európát - a Szuperliga kísértete. Mindössze két napig volt köztünk, ám az alatt másról sem lehetett hallani. A futballklubok székházai előtt tüntetők százai jelentek meg; a hírek tele voltak felháborodott sportdiplomaták fenyegetőzéseivel, s híres focisztárok tiltakozásával. Mi több: Boris Johnson, Emmanuel Macron és Orbán Viktor is azonnal szót emelt a vasárnap éjjel megszületett döntés ellen. Mi ez a botrány, amely még ezt a három embert is egy csónakba ültette?

Alig hiszem, hogy találnánk olyan férfiembert az országban, aki ne ismerné a részleteket, azonban a rend kedvéért rögzítsük, mi is történt! Tizenkét elit klub - hat angol, három olasz és három spanyol - létrehozott egy új, tiszavirág életű szövetséget, s felvázolt egy új versenysorozat-tervet a Bajnokok Ligája alternatívájaként. Az elképzelés szerint a kontinens 20 topcsapata - 15 örökbérletes és 5 változó - két tízes csoportban; majd a legjobb nyolc egyenes kieséses szakaszban mérkőzött volna egymással. Nem lényegtelen az sem, hogy az új társulás megjelenésével kikerült volna a képből az UEFA. Az ellenállás persze óriásivá dagadt: az UEFA és a FIFA azonnal a legkeményebb szankciókat helyezte kilátásba, többek között azt, hogy a Szuperligában pályára lépő játékosok nem szerepelhetnek hazájuk válogatottjában. (Ez azért elég ütős érv, hogy egy ambiciózus sztár háromszor is meggondolja, kíván-e ekkora áldozatot hozni.)

Nem kérdés, hogy e hamvában holt projekt kapcsán - melynek hátterében a JP Morgan áll - minden a pénz körül forog. A foci bitang nagy üzlet, s a közös tortából mindenki a lehető legnagyobb szeletre pályázik. Egy Real Madrid, egy Juventus, vagy épp egy Liverpool tökéletesen tisztában lehet azzal, hogy a bolygó sok millió szurkolója elsősorban miattuk ül a tévé elé a kupanapokon; nincs abban semmi, ha keveslik a számlájukra érkező összeget a közvetítések után. Az UEFA felmarkolja a bevételek egynegyedét - ez már önmagában is bántóan sok -, illetve a BL-sorozatban szereplő kis csapatok is részesülnek a fennmaradó 75%-ból. Ami ezek után a topkluboknál marad, az - álláspontjuk szerint - méltánytalanul karcsú, különösen mostanság, amikor lassan egy éve üres stadionokban, nulla jegybevétel mellett játszanak. Kétségtelen hogy a pandémia okozta súlyos cash-flow problémák robbantották ki a jelen futballháborút, azonban pontosan tudható, hogy kisebb csaták már évtizedek óta zajlanak. 1993 és 2003 között öt alkalommal is jelentősen módosítottak a Bajnokok Ligája lebonyolítási szabályain, elsősorban a legerősebb bajnokságokban szereplő csapatok érdekeit szem előtt tartva.

Társadalomfilozófiai szinten a kérdés elsősorban attól válik izgalmassá, hogy a futballszurkolók oroszlánrésze számára a legkevésbé sem világos, mi is a profi labdarúgás valójában. Csupán egyetlen termék a sok közül, amelyet a piac elemi szabályai formálnak, avagy jócskán több annál? Alapszükséglet? Kultúránk meghatározó sarokköve? Közjószág? Mindenkit megillető cirkusz a kenyér mellé? Jómagam - bármekkora rajongója is vagyok e sportnak - azt az álláspontot képviselem, hogy ez is csak egy a számtalan árucikk között, s akként is kell viszonyulni hozzá. Különösen azért, mert a döntő szó itt is egyértelműen a fogyasztóké. Talán még soha a világtörténelem során nem láttunk ilyen hangos, ilyen transzparens, ilyen széles körű és nem utolsó sorban ilyen olcsón lebonyolított piackutatást. A szurkolók azonnal hallatták a hangjukat, döntő többségük határozottan elutasítva az új kezdeményezést. (Alig-alig találkoztam olyan véleménnyel, amely támogatta volna a Szuperliga megvalósítását, eltekintve persze az ötletgazdáktól.)

A magam részéről a projekt meghiúsulását a piaci működés pazar példájának látom, s csak kapkodom a fejem, hogy az elmúlt három nap során micsoda szempontok és fogalmak repkedtek, melyeknek - lássuk be - nem sok közük van a témához.

• HAGYOMÁNY - Talán a legbugyutább érv, amely az ellenzők részéről elhangzott, a labdarúgás évszázados tradícióira való hivatkozás. Nyilvánvalóan tökéletesen üres frázisról van szó. Nem csupán azért, mert a különböző kupasorozatok lebonyolítási szabályai folyamatosan változnak, de az sem mellékes szempont, hogy a hagyományos utak is lehetnek rosszak, elavultak, károsak. Érdekes, hogy ezt a blődséget hogy benyalja mindenki. Még Joel Glazer, a Manchester United társelnöke is e szavakkal kért bocsánatot a szurkolóktól: "Nem tanúsítottunk megfelelő tiszteletet a mélyen gyökerező hagyományok iránt."
• KAPZSISÁG - "Oly ritkán győz a Jó a szívtelen kapzsiság felett, hogy ma focimezben dolgozom" - írta Szily László szerdán reggel, csatlakozva a demagógok javíthatatlan táborához. Egészen döbbenetes, hogy még a 21. században is élnek e középkori dörgedelmek. Még ennél is döbbenetesebb, hogy e demagógok tényleg elhiszik, hogy a befektetői szempontok képesek egy jól működő, népszerű és piacképes struktúrát valami borzalommá formálni. Mintha a kapzsiságnak lenne más választása, mint tökéletes szolgáltatást nyújtani.
• IGAZSÁGOSSÁG - "Felépíteni - a szegények műve. Ellopni - a gazdagoké." A Manchester United szurkolók elhíresült plakátja sokkal többet elárul e srácok lelkéről és tudatáról, mint magáról a Szuperligáról. Színtiszta balos bullshit, semmi köze a lényeghez. 
• KISAJÁTÍTÁS - "Magyarország meggyőződése, hogy a világ legnagyszerűbb játékának szépségét és emelkedettségét éppen az adja, hogy ez a sportág mindenkié, és nem sajátíthatják ki maguk számára a leggazdagabbak." - ezek már Orbán Viktor szavai, szintén színtiszta demagógiából gyúrva. A Szuperliga csapatai nyilvánvalóan nem tiltották volna senkinek, hogy ezt a szép sportágat gyakorolják. Csupán éltek volna azzal a jogukkal, hogy azzal játszanak, akivel akarnak. Nem a focit sajátították volna ki, csupán saját magukat.
• ESÉLYEGYENLŐSÉG - Manapság nem csupán divat, de szinte mindenütt megkövetelt szempont a hátrányos helyzetűekkel szemben tanúsított szívjóság. Ezzel két lényeges probléma is adódik. Az első morális természetű: aligha kényszerítheti bárki a topklubokat arra, hogy idejüket, energiájukat és bevételeiket a kis csapatok felzárkóztatásának szolgálatába állítsák. A másik praktikus felvetés: szakmai szemmel tekintve talán nem is az szolgálja a leginkább a Fradi érdekeit, ha a Juventus-szal, vagy a Barcelonával játszhat.
• FELELŐSSÉG - A kluboknak felelősséget kell vállalniuk a szurkolóik iránt - hallottuk ezt is többször. Azt kéne megérteni, hogy minden piaci szereplő maximálisan érdekelt abban, hogy fogyasztói (szurkolói) a lehető legelégedettebbek legyenek a nyújtott szolgáltatással (a focimeccsekkel). Ezen túlmenően az égvilágon semmi felelősségük sincs. Ha holnap bezár a sörgyár, amelynek termékeit harminc éve fogyasztjuk, úgy mit tehetünk? És mit kéne tennie a tulajdonosnak? Ha Forrest Gump - akit hosszú kilométerek óta követünk - egyszer csak megáll és azt mondja: "kicsit fáradt vagyok, azt hiszem, most hazamegyek", neki milyen felelőssége van irányunkban?
• MINŐSÉG - Valamivel racionálisabb szempont az eddigiekhez képest. A gond csupán az, hogy a Szuperliga életre hívói is a minőségi labdarúgásra hivatkoztak, ahogyan az ellenzői is. Sosem tudjuk meg, kinél volt az igazság.
• INTERVENCIÓ - Ez már a Szuperligát pártolók vesszőparipája, mely nem kevésbé alaptalan, mint az ellentábor érvei. Libertáriusként kevés dolgot tartok annyira visszataszítónak, mint a piaci viszonyokba való erőszakos beavatkozást. Itt azonban nemigen láttunk ilyesmit. Az UEFA nem fegyveres erőszakszervezet, csupán egy piaci szereplő, amely foggal-körömmel védi a pozícióját. Muszáj neki, mert a nemzetközi kupasorozat nem olyan termék, amelyből több is elfér a piacon. Vagy Bajnokok Ligája, vagy Szuperliga - a kettő együtt nem elképzelhető. Itt most még csak nem is arról a hétköznapi jelenségről van szó, hogy a nagyhal megeszi a kishalat, sokkal inkább a két kecske - egy palló dilemmát látjuk. Ezúttal az öreg kecske bizonyult erősebbnek - van ilyen.

S hogy mi volt ez az egész? Szánalmasan amatőr próbálkozás? Avagy puszta farokméregetés egy permanens alkufolyamat részeként? A fene se tudja. A magam részéről a legkevésbé sem bánom, hogy nincs szakadás, nem lesz elitliga, s nem lesznek sztárok nélküli bajnokságok és válogatott találkozók. Ami viszont újra és újra megdöbbent, az az elképesztő forrófejűség. Rengetegen vagyunk, akik imádjuk a focit, s képesek vagyunk teljes önkívületben végigüvölteni egy-egy meccset. Ám ezt a szenvedélyt érdemes a lelátókon felejteni. Azzal senki sem jár jól, csak önmagunkat tévesztjük meg, ha a biznisz egyszerű, tükörsima tárgyalóasztalára vastag, ideológiai guanóréteget terítünk.