"Az első ember, aki bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki, ez az ember teremtette meg a polgári társadalmat. Mennyi bűntől, háborútól, gyilkosságtól, nyomorúságtól és szörnyűségtől menekült volna meg az emberi nem, ha valaki kiszakítja a jelzőkarókat vagy betemeti az árkot, és így kiált társaihoz: Ne hallgassatok erre a csalóra!" - talán a leggyakrabban idézett mondatok Rousseau munkásságából. Persze, ettől még nem válnak igazzá.
Létezik egy olyan általános téveszme, mely szerint az ember természetes állapota a vagyoni egyenlőség, s ebből fakadóan a magántulajdon az oka minden búnak és bánatnak. Mindenkiben, aki ezt a gyermeteg idiótaságot benyalja, a lelke mélyén ott fészkel a kommunista kisördög. Ez a szarvas-patás vörös szörny képes elhitetni azt is, hogy valójában csak Sztálin erőszakossága vitte rossz vágányra az ügyet, a marxi gondolat még oké volt... Talán a világtörténelem legmérgezőbb mémje ez. (Természetesen a hívőknek az sem okoz gondot, hogy a véres szovjet diktatúra nem kivétel, hanem maga a szabály; demokratikus és humánus kommunizmus soha, sehol nem létezett, nem is létezhet.) A másik - Rousseau által ihletett - beteg gondolat, melyet kisördögünk elszántan igyekszik lenyomni a torkunkon, hogy a magántulajdon iránti vágy valójában a kultúra terméke, puszta emberi találmány. Genetikai programozásunkban ennek nyoma sincs; az ártatlan, kommunisztikus lelket a világ rontja meg. Nem árt, ha tisztában vagyunk vele, hogy ez is színtiszta ökörség. Csányi Vilmos így ír: "A tulajdonnal kapcsolatos viselkedésformák biológiai eredetét az is bizonyítja, hogy erős kulturális korlátokkal sem lehet a tulajdon kialakításának igényét megszüntetni. Az izraeli kibucokban kulturális szabályokkal sem sikerült a gyerekek tulajdoni igényét leépíteni a játékszerekkel kapcsolatban. A kibucokban, a korai években legalábbis, a gyermekeket gyakorlatilag születésüknél fogva közösen nevelték a kibuc bölcsődéjében, majd óvodájában. Itt mindent megkaptak, de a kibucmozgalom szociális ideológiájának megfelelően igyekeztek a személyi és magántulajdon formáit radikálisan megszüntetni. A gyerekek tehát sokféle játékkal játszhattak, de senkinek sem volt valamilyen személyes tulajdona. Mint kiderült, a gyerekek állandóan küzdöttek azért, hogy valamelyik játékot kizárólag a magukénak tudhassák, csak az övék legyen, vele alhassanak stb."
A valóság tehát pont az ellenkezője annak, amit a kommunisták hisznek: a magántulajdon természetes, a társadalmi újraelosztás az, amely teljes mértékben a kultúra terméke, emberi találmány. Természetesen nem arról van szó, hogy a homo sapiens egy végtelenül önző teremtmény volna. A táplálékmegosztás már számos emlősfajnál megfigyelhető, az ember pedig minden állatvilágbeli rokonát túlszárnyalóan közösségi lény, ez az ösztön belőlünk sem hiányzik. Aminek viszont az égvilágon semmilyen genetikai alapja sincs, az az a mechanizmus, amellyel egy adott populáció köztulajdonba vonja, majd szétosztja az egyéni javakat. Pedig ez az eljárás már az ősközösségeket is jellemezte; az elejtett zsákmányt - függetlenül a sikeres vadász személyétől - a törzsfőnök, vagy az arra kijelölt személy porciózta fel, s osztotta szét a csoport tagjai között, lehetőség szerint igazságosan, egyenlő mértékben. Mindez megvalósulhatott tökéletesen transzparens módon, mindenki szeme láttára, részrehajlás nélkül, hiszen egy százötven fős nagyságrendű társaság nem elég nagy ahhoz, hogy a mutyizás eltitkolható legyen. A jelenkor problémája éppen az, hogy egy sokmilliós ország költségvetése lényegesen összetettebb egy szarvas feldarabolásánál, s az újraelosztás fejezetei csak elvi értelemben átláthatók és hozzáférhetők. Szinte mindegy is, hogy a modern állam egyik legnagyobb rákfenéjét korrupciónak, avagy a lobbiérdekek kiszolgálásának nevezzük, egy biztos: immáron az átlagpolgár látóterén kívül történik. (Hőbörög is miatta a kocsmai világmegváltás során.) Ahogyan negyven-ötvenezer évvel ezelőtt, úgy ma is léteznek közösségi feladatok, ám ezek már elsősorban a jogrend fenntartásához kötődnek, s a legkevésbé sem a táplálékszerzéshez. Ha jelenleg még nem is vagyunk elég érettek egy központi hatalom nélküli világ megteremtéséhez, annyit azért feltétlenül megtehetünk a közjó érdekében, hogy minimálisra csökkentjük az állam újraelosztó szerepét, s amit csak lehet, meghagyunk a magántulajdon döntési szférájában.
Ritkán beszélünk róla, ám valójában a monogámia elterjedése - és vallási parancsokkal való szigorú betartatása - sem szól másról, mint erőszakos kísérletről az egyenlőség megvalósítására. Természetesen egy percig sem állítom, hogy a kölcsönös hűségre épülő párkapcsolati létforma emberidegen volna. Ha elképzelünk egy olyan világot, melyet a tökéletes anyagi bőség jellemez (vagyis a gazdasági szempont többé nem érv egymás megbéklyózása mellett), továbbá az adott korszellem is tökéletesen nyitott (nem kínos a szingliség és nem fura a poligámia sem), hitem szerint egy ilyen atmoszférában is uralkodó volna a rövidtávú monogámia, részben a rózsaszín ködben töltött időszak varázsa miatt, amikor észre sem veszünk senki mást; részben kényelemszeretetből, a kalandvágy hiányából. Ez utóbbi attitűd elsősorban azokat jellemezné (és jellemzi a való világban is), akik vonzerejüket tekintve átlagosak, vagy az alattiak. Számukra a nyílt és korlátoktól mentes húspiac akár a teljes elmagányosodást is jelenthetné, ennek jeleit már a mai, átmeneti korban is érzékeljük. Muszáj látni, hogy a keresztény kultúrkörben a monogámia preferálása, a félrelépések bűnnek nyilvánítása, a poliamor kapcsolati formák teljes elvetése elsősorban az egyenlőséget szolgálja; a cél kimondatlanul is az, hogy adottságaitól, vonzerejének mértékétől függetlenül lehetőség szerint senki ne szenvedjen hiányt. Logikus persze, hogy a szexuális forradalom vesztesei azok, akik visszasírják a régi időket, csak az a fura, hogy fel sem fogják: a merev szabályokkal gúzsba kötött húspiac valójában lábasjószágként kezeli az embert - férfit és nőt egyaránt. Mintha életünk párja csupán egy tételsor lenne a szükségletlistán: négy kerék, három szoba, két rekesz sör, egy asszony, amolyan bögyös-faros... Ez az elavult szemléletmód arra épül, hogy a társam a tulajdonom - nemi felállástól függetlenül. A testiség nyílt piacán - ahol sem az állam, sem az egyház nem kívánja kívülről, hatalmi erővel porciózni a szerelmet - a potenciális szeretőket végre egyenrangú partnerként, autonóm személyiségként tudjuk kezelni. A szabadság földjén persze valószínűleg több lesz a társtalan, mint a korábbi időkben. Ám alig hiszem, hogy a múltba való időutazás jelentené a megoldást. Sokkal inkább a poliamor formák elterjedése: a vonzerőben gazdagok élvezhetik a luxust, hogy több csatornán keresztül érkezik a törődés, míg a szerényebb adottságúak osztozhatnak a figyelmen - még így is messze jobban járnak a teljes magánynál. Legégetőbb problémáink ideális megoldása talán pont abban gyökerezik, ha felismerjük és elfogadjuk: nem vagyunk minden tekintetben egyenlőek.
Az elemi szükségletről, mely a tárgyak magántulajdonlására irányul, már megállapítottuk, hogy genetikai gyökerű, nem csupán valamiféle felvett, "rossz szokás". Vajon mi a helyzet a szeretőnk tulajdonlásának igényével? Vajon mennyire kódolta belénk a természet a monogámiát? Amint az előzőekben felismertük a kommunizmus egyik ordas hazugságát, ugyanúgy lefülelhetjük a kereszténység súlyos téveszméjét is, mely szerint a teremtés a szexuális hűséget preferálja. Az első, amit e nyomozás során megtehetünk, ha körülnézünk legközelebbi biológiai rokonaink háza táján. Azt fogjuk találni, hogy a gibbonfélék példás monogámiában élnek, melyet látva még a legszigorúbb katolikus erkölcscsőszök is elégedetten csettintenének. A gorillahímek ezzel szemben csinos kis háremet gyűjtenek maguk köré, míg a csimpánzok és a bonobók kötöttségek nélkül élvezik a szabad szexualitás minden örömét és változatosságát. E vegyes képet látva egyelőre nem lettünk sokkal bölcsebbek. Ha valami kézzelfoghatóbb kapaszkodót keresünk a homo sapiens genetikailag meghatározott szexuális attitűdjét illetően, érdemes - bármilyen furán is hangzik - a herék méretére koncentrálnunk. Ez ugyanis elég megbízható támpontot nyújt az adott faj nőstényeinek csapodárságát illetően. (A hímek vérmérsékletét nem érdemes mélyrehatóan elemezni: a sűrű kalandozás itt általános és megkérdőjelezhetetlen evolúciós küldetés.) S hogy miben áll az összefüggés? Azoknál a fajoknál, amelyeknél a nőstényeket nagy fokú promiszkuitás jellemzi, a szaporodás elsősorban az örökítőanyagok versenye. Amikor azt látjuk, hogy egy csinosabb csimpánzlány igen rövid időn belül több hímmel is párosodik, akkor nem nehéz elképzelnünk, hogy testében a szó legszorosabb értelmében a petesejtért történő versenyfutás zajlik. Ez a woodstocki létforma magyarázza a csimpánzok - testtömegükhöz képest - hatalmas heréjét. A gorilláké ezzel szemben relatív apró; nőstényeik hűséges természete miatt nincs is szükségük nagyobbra. (És tudjuk: az evolúció módfelett takarékos: csak azt növeszti hatalmasra, amely segíti a gének túlélését.) A kérdés ezek után már csak az, hogy a homo sapiens hol található e palettán. Jól érezzük: valahol e két szélsőség között. Ebből aligha következtethetünk másra, mint hogy genetikai örökségünktől távoli a szigorú monogámia, de a szélsőséges csapodárság is.
Amikor az emberi társadalmak az egyenlőséget hímzik zászlajukra, e törekvéssel mindaddig feltétel nélkül egyetérthetünk, amíg csupán törvény előtti egyenlőségről beszélünk. Ma már nem sűrűn hajlongunk uralkodók előtt; elképzelhetetlennek tartjuk az arisztokraták adómentességét, s ugyanígy az állampolgárságon kívül mindenfajta születési előjogot. Mindez az emberi szabadság alapját jelenti. Ha azonban további egalitárius lépésekben gondolkodunk, tisztában kell lennünk azzal, hogy ezek már kivétel nélkül a szabadság ellen hatnak. A gazdasági egyenlőség meghirdetése zöld utat ad a tehetősek kirablásához; a szexuális egyenlőség igénye pedig (mindenkinek jusson pontosan egy partner) csupán a monogámia hatalmi erővel való kikényszerítésével elégíthető ki. Az egyenlőtlenségek csökkentése felülről tekintve elvtelen alamizsna a hőzöngők lecsillapítása, a társadalmi stabilitás megőrzése érdekében. Békaperspektívából pedig maga a baloldaliság, mely tiszteletreméltó és támogatható, amíg az önkéntes szolidaritásról és a szakszervezeti alkukról szól. A szomorú csupán az, hogy e klasszikus szociáldemokrácia mintha eltűnőben lenne, idehaza pedig szinte még hagyományai sincsenek. A 21. századi baloldali mozgalmak jellemzően radikálisak, erőszakosak és marxi gyökerűek. Már régen nem az egyenlő jogokért, hanem kifejezetten az előjogokért küzdenek. Már régen nem a szólásszabadságot hirdetik, hanem nyíltan pártolják a véleménycenzúrát. Már eszükbe sem jut az önkétesség, csakis az agresszióban hisznek.
Az egyenlőség a legkevésbé sem természetes állapotunk, s az arra való görcsös törekvés számos maró sebet ejt a társadalmon. Erőszakos kikényszerítése sérti morális érzékünket és általános nyomort szül. Az emberből nem a nemeset, a fejlődni és kiteljesedni vágyó attitűdöt hívja elő, mely alkalmassá formálná a tisztességes gazdagodásra és a sikeres párkeresésre. Sokkal inkább a besúgót, a titkosrendőrt, a másikat árgus szemmel figyelőt. A prűd társadalmak tagjai kéjes örömmel vadásznak a házasságtörőkre. A NAV sok száz munkatársa azon dolgozik, hogy az adóelkerülő vállalkozókat nyakon csípje, az újságírók széles tömege és az ellenzék pedig megállás nélkül a kormányzati korrupció lefülelésén dolgozik. Ezt a sok elpocsékolt energiát sokkal építőbb dolgokra is fordíthatnánk, ha beérnénk egy miniatűr állammal, mely nem vegzálja polgárait, hanem hagyja, hogy a saját vérmérsékletük szerint éljenek, dolgozzanak, gazdagodjanak és szeressenek. Ez persze csak akkor lehetséges, ha végre felhagyunk a teljes egyenlőség ostoba illúziójával.
