Nem is tudom, mikor volt rám film ekkora hatással. Nem is tudom, miért csak most néztem meg, pedig már csaknem egy éve felkerült a bakancslistámra... A szóban forgó alkotás A platform című spanyol sci-fi/thriller, mely napokra befészkelte magát az elmémbe.

 A történet egy börtönben játszódik, ahol a cellák egymás fölött helyezkednek el. E kétszemélyes betonhelyiségek közepén egy téglalap alakú nyílás tátong, melynek alapvető funkciója az élelmezés megoldása. A platform valójában egy mobil tálalófelület, mely lift módjára halad végig az egyes szinteken. Mindenütt pár percet állomásozik, ez idő alatt az adott emelet lakói - a még megmaradt kínálatból - bármennyit fogyaszthatnak, de a gyomrukon kívül máshol nem tartalékolhatnak ételt. Legfelül még teljes a svédasztal, azonban lefelé haladva nem csupán a mennyiség csökken, de a tálalás is veszít eredeti varázsából, hiszen előbb-utóbb már csak a maradékokban lehet keresgélni. A legalsóbb szinteken a legreménytelenebb a helyzet: oda már ehető nemigen jut le. Tekintve, hogy mindenki egy-egy hónapot tölt az adott cellában (majd teljesen kiszámíthatatlan módon ébred új - szerencsésebb, vagy szerencsétlenebb - emeleten), a mélyben már valódi élet-halál harc folyik. Ebbe a világba csöppen a film főhőse, Goreng, hogy helyenként gyomorforgató kalandjain keresztül minket is beszippantson ez a pokolian nyomasztó fantáziavilág.

A film meglehetősen direkt és sötét társadalomkritika. Olyan képet fest, mely szerint az ember természeténél fogva aljas, és a társadalom felső régióban nemhogy magasról tesznek az alsóbb rétegekre, de még mintha szándékosan ki is akarnának tolni a szerencsétlen sorsúakkal. A főhős a 48. szinten ébred - amely cellatársa szerint egész elfogadhatónak számít - de már oda is egy szabályos disznóól érkezik. Egészen a történet végéig nem derül ki, milyen mélyen van a végállomás, vagyis hogy összesen hányan lakják e börtönt, így nem tudni biztosan, hogy a napi egy terülj-terülj asztalkám pontosan mire lenne elég. Mindazonáltal a szereplők egy részében él a hit, mely szerint megfelelő együttműködés esetén mindenkinek jutna elegendő táplálék. Természetesen a központi kérdés az, miként lehetne optimalizálni e korlátozott erőforrással működő rendszert, illetve mi lenne a morálisan helyes és elvárható magatartás a rabok részéről. Nézőként persze pontosan tudjuk a megoldást: önként vállalt mértékletesség és katonás fegyelem. Csupán annyit fogyasztani, amennyire szükségünk van; nem belezabálni mindenbe; nem hagyni pazarló maradékokat; és főként nem tönkretenni a továbbküldött fogásokat - szemben a filmben látható destruktivitással és az alsóbb szintek sorsa iránt tanúsított mélységes közömbösséggel. Hogy az adott szürreális helyzetben a szolidaritásnak ez a nagyon is elvárható mértéke megjelenik-e vagy sem, ez kizárólag a bentlakók tudati szintjének függvénye. Szent meggyőződésem, hogy a saját - meglehetősen tág - szociális környezetemben kivétel nélkül mindenki kapható volna az együttműködésre és két nap alatt a gyakorlatban is megvalósulna az optimális stratégia. Koplalásra és komolyabb lemondásra nehéz volna bárkit is rávenni, de az okos mértékletesség általános elterjesztése aligha okozna problémát.

A film ugyan kendőzetlen társadalomkritika, azonban muszáj észrevenni, hogy e fantázia szülte börtön a legkevésbé sem megfelelő modellje a szabad társadalomnak. Ez pedig azt jelenti, hogy akármilyen morális következtetésekre is jutnánk, azok - legyenek bár fennköltek és szívmelengetők -, nem feltétlenül maradnának érvényesek e kisarkított, extrém világon kívül. (A művészek és az önjelölt megváltók klasszikus trükkje, hogy szélsőséges helyzetekből kívánják levezetni a hétköznapok igazságait.) Lássuk, mik is az alapvető különbségek a mozivásznon megjelenő történet és a valóság közt!

•  KISZOLGÁLTATOTTSÁG - A börtönlakók egyetlen tápanyagforrását a platform szállítja. A szabad világban a megélhetés és a boldogulás ezerféle útját járhatjuk. A való világban elsősorban az erőfeszítéseink visznek előre, míg itt a puszta véletlen dönt a társadalmi státuszokról.
• A JAVAK SZŰKÖSSÉGE - Valójában fogalmunk sincs, hogy Földünk hány emberfőt képes eltartani, s azt milyen áron. A természettudósok immár hosszú évtizedek óta kongatják a vészharangot, ám a fene se tudja, hogy a technikai fejlődés milyen új erőforrásokat és eljárásokat szállít majd a jövőben. Ezzel szemben a filmben minden bentlakó tisztában lehet azzal, hogy a közösség napi egy svédasztalnál többel aligha kalkulálhat.
• EGYMÁSRA UTALTSÁG - A rabok bármelyike tönkreteheti az együttműködés teljes rendszerét. Több százan alkotnak egyetlen sérülékeny láncot, melyben kivétel nélkül mindenkinek fegyelmezetten kell viselkednie, különben borulhat a teljes projekt. A való világban talán csak egy szívműtét ilyen kiélezett, de jóval kisebb és cizelláltabb stáb mellett.
• A PARTNERVÁLASZTÁS SZABADSÁGA - Hétköznapi létezésünk során alapvető szabadságjogunk, hogy megválasszuk azokat a társakat, partnereket, üzletfeleket, akikkel együttműködni kívánunk. E disztópikus börtöntársadalomban erre aligha van mód.
• KOMMUNIKÁCIÓ - A homo sapiens történelmének egyik legjelentősebb evolúciós mérföldkövét a tagolt beszéd kialakulása jelentette. Ez minden együttműködés alapja. A film visszarepít bennünket azokba a tudati korokba, amikor még lehetetlennek tűnt, hogy szót értsünk egymással. Ilyen tekintetben megfelelő analógiája lehet a rabszolgatartó, a feudális, vagy épp a születési kasztokra épülő rendszereknek, melyekben az egyes szintek gyakorlatilag alig érintkeznek egymással. Érezzük azért, hogy a szabad világot a legkevésbé sem jellemzi az effajta kommunikációs elszigeteltség.

Ami pedig egyenesen megmosolyogtató, az az, hogy az alkotók a kapitalista berendezkedésnek kívántak görbe tükröt állítani, miközben éppen a kollektivista világ alkalmatlanságát látjuk minden egyes filmkockán. Az üzenet világos: az ember természeténél fogva aljas, korlátolt, és együttműködésre képtelen. Bár jómagam ezt a premisszát a legkevésbé sem osztom, a gondolatjáték kedvéért fogadjuk el, hogy mégis így van. Tényleg az a nagy ötlet, hogy e semmirekellő faj tagjait kéne minél szorosabb szálakkal egymáshoz fűzni? E másfél órás alkotás minden perce éppen arról győzi meg a nézőt, hogy a mesterségesen ránk kényszerített kollektív keretek működésképtelenek! Nem inkább az individualizmust kéne támogatni, hogy az érzéketleneket, a közös étkezőasztalra vizelőket, a másik húsába marókat szabadon kivethessük magunk közül? Nem inkább az önkéntesség irányába kéne haladni, hogy az arra alkalmasak szabadon együttműködhessenek? Az alkotók persze nem hisznek sem az emberi józanságban, sem a szükség esetén spontán kialakuló szolidaritásban, sem a tudat fejlődőképességében, s pláne nem a szabadságban. A film utolsó harmadából világossá válik, hogy csupán a jóságos diktátorban hisznek, aki a kezébe veszi a dolgokat és irgalmat nem ismerő módon megteremti a saját maga által igazságosnak vélt újraelosztást. Már-már hinnénk is a forgatókönyvíróknak, ha soha a büdös életben nem tanultunk volna történelmet, és nem tudnánk biztosan, hogy a diktátorok még a korábbinál is sokkalta kegyetlenebb világot teremtenek.

Számos kritikus megfogalmazta már: A platform egy olyan film, amelyet borzasztó végignézni, mégis látni kell. Egyszerűen azért, mert hat ránk, mert elgondolkodtat. És egy dologban feltétlenül igazat lehet adni az alkotóknak: érdemes volna jobban odafigyelnünk egymásra és kimunkálnunk valamiféle hatékonyabb együttműködést. Minden egyéb azonban, amit a mozi sugall, puszta téveszme csupán. Nem igaz, hogy az ember természeténél fogva felelőtlen és aljas. A homo sapiens - egyetlen más fajhoz sem hasonlítható - evolúciós sikere éppen abból fakad, hogy a történelem során egyre magasabb szintű, egyre összehangoltabb csapatmunkára lettünk képesek. Nem igaz az sem, hogy földi mennyországunk morális szabályait a legsötétebb pokolból kéne levezetnünk. Természetesen nem igaz az sem, hogy társadalmi problémáinkat a kapitalizmus szabadsága okozza, melyre a kommunizmus rabsága jelentené az ideális választ. Az egyenlőség megteremtése sem a bőségben, sem a szélsőséges szűkösségben nem indokolt, csakis a filmbéli, mesterségesen extrém környezetben jelenthet értéket. És végül: a legkevésbé sem igaz, hogy életünknek a nagy hatalmú, agresszív, igazságteremtő Messiás várásáról kéne szólnia. Sokkal inkább nekünk kéne erős, de jámbor messiássá változnunk. Minél többünknek. Optimális esetben mindannyiunknak. Ha már pozitív üzenetet keresünk a filmben, legyen ez az útravalónk!

Régóta megy a találgatás, hogy vajon mi lesz majd, ami a Fidesz-kormány bukását hozza. Sokan apellálnak arra a személyes és zsigeri gyűlöletre, melyet a választópolgárok egy jelentős hányada érez Orbán Viktor iránt. A magam részéről nem gondolnám, hogy ennyi elég volna. Még a legelvetemültebb O1G-fanatikusok is tisztában vannak vele, hogy a magyar kormányfő kiemelkedő stratéga, Európa egyik legkarizmatikusabb politikusa és nemzetközi befolyása a néppárton kívül valószínűleg csak még jelentősebbé válik. S ha mindez nem volna elég, az ellenzék vezérének - Gyurcsány Ferencnek - társadalmi elutasítottsága Orbánénál is jócskán nagyobb. Mások a korrupciógyanús ügyeket emlegetik, ám amíg az emberek emlékeznek Hagyó Miklósra, Zuschlag Jánosra, Hunvald Györgyre, Molnár Gyulára, vagy épp Hatvani Csabára, addig mindenféle hatalmi visszaélésről szóló híradás csupán súlytalan pletyka marad. A közelmúlt persze bővelkedett az egyéb, hatalmasra dagasztott botrányokban is: CEU, Népszabadság, SZFE, Klubrádió, ám ezek valójában nem sok Fidesz-szavazót tántorítanak el. Ha létezik olyan jelenség, amely pártállástól függetlenül mindenkit bosszant, az elsősorban az, amikor a kormány nem tölti be szent hivatalát, s munkájával nem teszi könnyebbé az ország életét, épp ellenkezőleg: kifejezetten vegzálja az állampolgárokat. Ha van valami, ami a NER bukását eredményezheti, az talán az adóhatóság működése lehet.

Régebben más volt. A kilencvenes években mindenki... nejlonzacskóban hordta számláit a könyvelőnek, aki faxon közölte, hogy mennyi járulékot és ÁFÁ-t kell megfizetnie. Ha a vállalkozó nem csinált komolyabb stiklit, úgy az APEH-ről, illetve később a NAV-ról legfeljebb annyi képe volt, hogy van pár bankszámlaszám, amelyekre tizedikén és huszadikán utalni szokott. De ennyi. Mi a helyzet ezzel szemben manapság? Egy átlagos cégvezető azt érzi, hogy az adóhatóság fáradhatatlan pókként hálózza be az életét, minden lélegzetvételénél jelen van, s ha nem lenne elég, hogy Nagy Testvérként mindent lát, folyamatosan kommunikál, üzen, kérdez és gyötör, mintha egyetlen küldetése az lenne, hogy elszívja a vállalkozások minden életenergiáját. A könyvelők, az adminisztrátorok és az ügyvezetők a központi bürokráciát kiszolgáló teendői drámaian nőnek, egyesek már-már azon gondolkodnak, hogy cégüknél önálló munkakört hoznak létre NAV-kapcsolattartó titulussal. Mondjuk, oly módon tényleg megvalósulhat a teljes foglalkoztatás, ha a húszezer (!!!) NAV-alkalmazott mellett a piaci szférában is néhány tízezren kizárólag a hatóságot körülugráló, meddő adóadminisztrációval foglalkoznak...

ÜGYFÉLKAPU

Az elektronikus ügyintézéssel alapvetően semmi gond. Gyors, olcsó, képes megkönnyíteni a kommunikációt. A baj csupán az, hogy a NAV mintha megrészegült volna ettől az ingyenes formától, s szabályosan ontja magából a feleslegesebbnél feleslegesebb dokumentumokat. Egy közepes méretű cég ügyvezető-tulajdonosa tucatnyi üzenetet kap tárhelyére nap mint nap, már ezek megnyitása is komoly munkaidőt és szellemi energiát igényel. (Legyünk tisztességesek, nem csupán a Nemzeti Adó- és Vámhivatal hóbortjáról van szó, az önkormányzatok és más hatósági szervek is teleszemetelik e tárhelyeket, mindenesetre a fő forrás azért egyértelműen a NAV. ) Könnyű lenne egy nagy legyintéssel azt tanácsolni, hogy rá se nézzünk mindezekre, ám elég ha egyetlen releváns iraton átsiklik tekintetünk a sok haszontalan hulladék közt, máris megüthetjük a bokánkat. S hogy mik ezek a tucatszámra érkező levelek? Elsősorban elfogadó nyugták, melyekből egy laikus számára csak a legritkább esetben derül ki, hogy voltaképp mit is fogadtak be. Még ezekkel van a legkisebb gond: a rutinosak megnyitás nélkül lépnek is tovább. A kedvenceim a hibaüzenetek, melyek egy-egy bevallás kapcsán jeleznek - többnyire apró és jelentéktelen, formai - hibát, s nem ritka, hogy a következő levélben már arról számolnak be: a probléma megoldódott, nincs további teendő. Néha az az érzésem, olyan ez, mintha beadnánk az öltönyünket a tisztítóba, ahonnan tízpercenként felhívnak; tájékoztatva, hogy mely munkafázisnál tartanak... Aztán érkeznek különböző igazolások, értesítők, határozatok és egyéb iratok - illetve az igazán embert próbáló gyönyörűségek: a nyilatkozattételre való felszólítások. Hitem szerint nem ritka, hogy egyesek már ezekkel álmodnak.

FELSZÓLÍTÁS, JOGKÖVETÉSI VIZSGÁLAT, ADÓELLENŐRZÉS

A NER első tíz évében az adóellenőrzések száma csaknem a tizedére esett vissza. Fehéredett is a gazdaság (többek közt a csökkenő adó- és járulékterhek miatt), továbbá a NAV egyre célzottabb vizsgálatokat folytatott. Ez azt eredményezte, hogy az átlagos, tiszta lelkiismerettel bíró vállalkozó szabadon lélegezhetett, s teljes figyelmét és energiáját a cégének szentelhette. A pandémia okozta pénzszűke azonban véget vetett e boldog békeidőknek. Orbán ugyan minden fórumon a gazdaság megmentéséről, újraindításáról, felpörgetéséről beszél, mindeközben úgy tűnik: a szükséges forrás megteremtésében az adóhatóságra is komoly szerep hárul. A NAV mintha háromszoros sebességfokozatba váltott volna; mérgezett egérként hajszolnak minden hajszolhatót, s ha a célzott adóellenőrzések száma nem is emelkedett jelentősen, a jogkövetési vizsgálatoké annál brutálisabban. Hogy ez pontosan mit is takar? Ha az elmúlt pár évben a sok száz vevőd és beszállítód közt csak egy olyan akad, amelynek kapcsán a jogszerűtlenség leghalványabb gyanúja felmerül, bizton számíthatsz egy 30-40 pontból álló kérdéssorra, melyet röpke két-három óra ráfordítással könnyeden meg is válaszolhatsz. Morcosságodat csak kevéssé fogják enyhíteni a vizsgadolgozatban elrejtett apró vidámságmorzsák: a szemantikai és egyéb nyelvtani hibák tömkelege; a publikus információk iránti érdeklődés; az inadekvát és érdektelen faggatózások sora; avagy az olyan finomságok, amikor ugyanaz a kérdés - néhány sorral lejjebb - szinte egy az egyben megismétlődik. (Persze itt még korántsem ér véget a történet: a könyvelőd/titkárnőd eltölt még pár napot azzal, hogy előkeresi a szóban forgó számlákat, szerződéseket, bankkivonatokat...) E kérdéssorok szakmai igénytelensége és a megkérdezettől elvárt, embert próbáló energiaráfordítás közt olyan aránytalanság feszül, hogy nem csoda, ha azt érezzük: puszta szívatás az egész. Persze ne gondoljuk, hogy ezzel vége a dalnak. A NAV húszezer alkalmazottja számos igazgatóságot, ezeken belül még számosabb főosztályt alkot. Ezek pedig mintha egymástól elszigetelve működnének, sokszor nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Simán előfordul, hogy beküldöd a vérrel-verejtékkel összeállított dolgozatot, majd két nap múlva - ugyanazon partneredet vizsgálva - jön az újabb kérdőív, immáron egy másik igazgatóságtól... Arról már szó se essék, hogy ha az ügy komolyabbá, a korábbi gyanú megalapozottá válik, tanúként személyesen is beidéznek, s akár több száz kilométert is autózhatsz egy-egy kedélyes beszélgetésért.

Ritkán teszünk említést róla, hogy nem csupán az adók mértéke, de már az adószedés általános gyakorlata is erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető aktus. Ám lendüljünk túl ezen, s ezúttal fogadjuk el adottságként, hogy társadalmi berendezkedésünk egyik alappilléréről beszélünk. S ha ez így van, ez esetben mindannyiunktól elvárható, hogy az adójogszabályokat maradéktalanul betartsuk. És ugyanígy: az adóhatóságtól is elvárható volna, hogy - a rendőrséghez és a katonasághoz hasonló módon - tökéletesen láthatatlan maradjon mindazok számára, akiknek nincs vaj a fejükön. Emlékszem: 1989. március 15-ét írtunk amikor - tizenévesen - életem első politikai eseményén részt vettem. Jelentős és elszánt tömeg vonult végig Budapest belvárosában, a levegő vibrált, s biztosak voltuk benne, hogy az utolsó szegeket verjük az akkor már több mint 32 éve tartó Kádár-rendszer koporsójába. Csak egyben nem lehettünk biztosak, ami különös feszültséget is kölcsönzött az eseménynek, hogy a karhatalom megmutatja-e magát aznap. Szerencsére minden békésen zajlott, mi több, az azóta eltelt 32 évben sem kellett tartani rendőrségi brutalitástól, leszámítva a Gyurcsány-Gergényi tandem 2006-os ámokfutását. Egy szabadságot hirdető és ígérő államnak ugyanis nem elég jogszerűen működnie, de a szabadság atmoszféráját is meg kell teremtenie. Ha lépten-nyomon rendőrökbe, katonákba, vagy épp adóellenőrökbe futunk, az még akkor is rossz szájízt okoz, ha a legártatlanabb csínyt sem követtük el sohasem. Rém groteszk lenne, ha Orbánék egy olyan banánhéjon csúsznának el, melyet észre sem vesznek, miközben ők maguk hajították el...

Olyan 10-12 éves forma lehettem, amikor anyám egyszer azzal tért haza a szülői értekezletről, hogy az osztályfőnök banántilalmat rendelt el. Egy mai fiatalnak ez bizonyára furán hangzik, hiszen a banán csupán egy a leghétköznapibb gyümölcsök közül, s tán el sem tudja képzelni, hogy a nyolcvanas évek elején még szinte luxuscikknek számított. Tanárunk azzal indokolta döntését: nem jó az, ha a tehetősebb családokból jövő diákok a csóróbbak szeme láttára folytatják fényűző életmódjukat, míg utóbbiak csak a nyálukat csorgatják. Tisztán emlékszem: végtelenül fel voltam háborodva. No nem azért, mert zavart, hogy innentől kezdve kastélyunk egyik eldugott szárnyában kell majd elmajszolnom napi két kiló déligyümölcsöt, s nem a suli folyosóján. Jómagam a legcsóróbbak közé tartoztam, a kérdés ilyenformán nem érintett. De már akkor is minden idegszálammal azt éreztem, hogy osztályfőnököm attitűdje egy hazug, képmutató, erkölcstelen világot szül. Egyszerűen képtelen voltam belátni - és ez az azóta eltelt közel negyven év során sem változott -, hogy miért kéne a gazdagoknak rejtegetniük a vagyonukat. Mert irigységet kelt a szegényekben?

Először is azt kéne tisztázni, hogy e folyamatban az anyagi bőség az áldás és az irigység az átok. Vagyis logikusan: nem az áldást kell mérsékelni, elfojtani, elrejteni, hanem egyértelműen az irigység az, amivel valamit kezdenünk kell. Márai Sándor így ír: "Különösképpen az irigység kínozza ez embereket. Epét hánynak, álmukban felordítanak, hánykolódnak vackukon, mint a nyavalyatörõsök, habot köpnek, ha azt látják, hogy valaki munkával vagy a kegyes sors jóindulatával szerzett, elért valamit az életben. Betegek ezek, fertőző betegek." Legyünk őszinték: mindannyian ismerjük az érzést. Van, aki a másik anyagi javait; van, aki a szakmai sikereit; s akad olyan is, aki a szerencséjét, vagy épp a vonzerejét irigyli. Hiátusaink listája véget nem érő, s ha a látókörünkben bárhol megjelenik a mosolygós elégedettség, az minden esetben durván emlékeztet rá, hogy mi még sehol sem tartunk. A megoldás mindenki számára ismert, sőt annyira elcsépelt gondolat, hogy eszembe sem jutott volna blogbejegyzést írni, ha mindössze ennyi volna a mondandóm: a maró irigységet érdemes serkentő motivációvá transzformálni. Ez egy teljesen szimpla, belső folyamat, mindössze némi tudatosság és egy csipetnyi életerő kell hozzá. Számomra a kérdés elsősorban az, hogy az emberiség döntő hányada miért nem ezt az utat járja? Az ehhez szükséges - egyébiránt nem túl magas - tudati szint elérése jelenti a kihívást, avagy valódi örömöt lelnek a gyűlölködésben és a pusztításban? A fene se tudja, mindenesetre a jelenség végigkíséri történelmünket, s a mai napig visszaköszön - többek között - a filmvászonról is.

Minden Káinnal indult. Ismerjük a sztorit: Jahve nem volt különösebben elragadtatva a föld terméséből összeállított áldozatától, szemben Ábelével, aki egy kövér bárányt vágott le az Úr kedvéért. Káin persze kiakadt, s mi egyebet tehetett volna: agyonütötte testvéröccsét. Ez volt az ősbűn, nem szüleinek, Ádámnak és Évának aprócska, gyümölcslopós csínye. Gondoljuk csak végig, hányféle választása volt e haragos ifjúnak! Megránthatta volna a vállát, mondván: ki nem tojja le a vén kaporszakállú önkényes ítéletét? Ez is egy végtelenül tudatos döntés - és máris megszületett volna a buddhizmus. Vagy eltűnődhetett volna azon is, vajon mi okozta Ábel sikerét? Esetleg neki is az állattenyésztés nagyobb profittal kecsegtető ágazata felé kéne orientálódnia? Avagy a növénytermesztés frontján kéne bővítenie a szortimentet? Ezzel a gondolkodásmóddal azonnal életre hívta volna a nyugati típusú piacgazdaságot, magát a kapitalizmust. Káin azonban nem így döntött. Ő inkább engedett az irigységből fakadó ősi gyűlöletnek és gyilkos indulatnak, s ezzel lerakta az alapját a kommunista ideológiának. E jelképes történet papírra vetése óta évezredek teltek el, azonban ugyanez a sztori újra és újra előkerül. Jakobinusok, bolsevikek, nemzetiszocialisták... mind Káin történetének remake-jét forgatják. No meg pár forgatókönyvíró is ezen dolgozik.

Be kell látni: néha az Oscar-díjas filmek között is előfordul egy-egy igazán figyelemreméltó. A legutóbbi ilyen élményem az Élősködők c. mozi volt, melyet immáron sokan agyondicsértek - 180 díjat nyert eleddig, csak Oscar-ból négyet. Ám arról ritkán beszélünk, hogy bár vígjátékról van szó, valójában ez is egy Káin és Ábel történet, irigységgel, gyűlölettel és persze gyilkossággal. Az alapsztori mindenesetre szellemes: Giu, az alkalmi munkákból tengődő, félszuterénben élő szöuli család tagja bekerül újgazdagék villájába, hogy azok lányát angol nyelvre oktassa. Csalárd trükkök egész sorával eléri, hogy végül húga, apja és anyja is állást kapjon a háznál. Bár eszközeik a legkevésbé sem sportszerűek, e pontig még úgy-ahogy elnézhetőek; mondhatnánk: nagy úr a szükség. A könnyed komédia azért csúszik át drámába, mert az élősködő família feje - a dél-koreai Káin - tudatilag, lelkileg ott ragadt a pincelakás nyomorában. Munkaadói hiába bánnak vele tisztességesen, a társadalmi különbségből fakadó frusztrációja, sértettsége és haragja filmkockáról filmkockára dagad. A sztori kulcsjelenete, amikor akaratlanul kihallgatják az újgazdag házaspár beszélgetését, melyben testszaga a téma. Ez az a pont, amikor (vélt) megalázottsága (számára) elviselhetetlenné válik, és gyűlölete határtalanná duzzad. Innentől nincs visszaút. Negatív hősünk nem csupán romlott lelkében és végső cselekedetében mutat mély rokonságot a bibliai testvérgyilkossal, de ostobaságában úgyszintén. Nyilván bárkinek rém kínos volna egy olyan pillanat, amikor kiderül, hogy mások orrfacsarónak találják. Ám abban azért a legtöbben egyetértünk, hogy ez még nem ok a vérontásra, sőt még a haragra sem, ha ezt nem bántó módon tálalják. Egy érzelmileg érett ember tudata realizálja ugyan, hogy az ilyesmi meglehetősen cinkes, de ezen túllépve sokkal inkább hálát érez, hiszen fény derült az igazságra és ezzel megnyílt az út a fejlődés irányába. Az ószövetségi Káin brutális tettét ugyanez az irigységtől beszűkült tudatállapot okozta. És ugyanígy: a kommunista gondolkodásmód minden apró építőelemét e frusztrált féltékenységből gyúrták.

Szintén közelmúltbeli filmélményem a Kéjlak című holland krimi, melyben az irigységet ezúttal nem a vagyon ébreszti, hanem a csajozás frontján elért sikerek ordító különbsége. Öt jóbarát a főszereplő, akik egy tetőtéri luxuslakáson osztoznak, ahová - házasemberként - szeretőiket viszik. Egy nap egy lány holttestét találják a kecóban, s mivel rajtuk kívül senki másnak nincs kulcsa, csakis egymást gyanúsíthatják. A film egyik legérdekesebb karaktere a rendőrség nyomozónője, aki a legprűdebb katolikusokat megszégyenítő erkölcscsősz modorában hallgatja ki a férfiakat. Nem vitás, hogy egy vallatás során a bűntudatkeltés hatásos eszköz lehet; megfelelő nyomás alatt minden érintett szája hamarabb megnyílik. Itt azonban többről van szó: a mozi készítői következetesen és tudatosan erőltetik ezt a prűd vonalat minden más dialógusban is, érezhető módon azért, hogy a gyilkossághoz kapcsolódó (valódi) bűntettek mellé egy újabb (hamis) morális síkot fessenek. Az irigyeknek ugyanis égetően szükségük van arra az illúzióra, hogy valójában a másik ember a bűnös, így ők bármilyen undorító dolgot tesznek, tulajdonképpen csak a bűnöst büntetik. Káin, az ősi vétek elkövetője legalább még szégyellte magát tettéért, s nem próbálta meg irigységét elfogadható színben feltüntetni. A világ azonban sokat változott azóta, hogy a különböző vallások feltalálták a morális átkeretezés csalárd stratégiáját. Egy barbár hódító még nem csinált titkot abból, hogy érdekből öl, a térítő-hódító egyházak már hivatkozhattak Istenre minden vérontásuk során. Pontosan ezt láttuk és látjuk a világ összes kommunistájánál: ha (az általuk egyébiránt sóvárgóan vágyott) vagyont, gazdagságot, illetve egyáltalán a magántulajdont bűnösnek kiáltják ki, máris megteremtették az "erkölcsi" alapot a tehetősek kifosztására és lemészárlására. És ugyanígy a szóban forgó filmben: amikor irigységből gyilkol az ember, ideig-óráig talán sikerül elaltatnia lelkiismeretét azzal a hazugsággal, hogy a szexuális szabadság bűn, s megérdemli a büntetést. A krimi persze attól igazán krimi, hogy Káin karakterére ezúttal csak a film utolsó perceiben derül fény.

Jules Renard francia író már a 19. században kitűnően megfogalmazta a lényeget: "Az egyenlőség az irigység utópiája." A legszomorúbb az, hogy az egyenlőséget hirdetők még véletlenül sem arról beszélnek soha, miként kéne az elesettekből, szegényekből, hátrányos helyzetűekből életképeseket és gazdagokat kinevelni; sokkal inkább arról szól a fáma, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is, rontsuk le a másikat a magunk nyomorúságos szintjére. (A szocializmusban ez az egy - tudattalan - szándék az, amely valóban sikeresen megvalósult.) Manapság is ezt látjuk, lépten-nyomon. Akár az Élősködők, akár a Kéjlak Káin-figuráját tekintjük, egyikben sincs meg sem a buddhista elfogadás, sem a kapitalista tettvágy - csakis az egyenlősítők romboló dühe. Manapság nap mint nap megdöbbenek azon, amikor a kaszinókat és a pókertermeket ekézik, melyek - szemben a vendéglőkkel, bárokkal és kocsmákkal - este hétig nyitva tarthatnak. Vajon végiggondolták ezek a beteg lelkek, hogy ők maguk mit nyernének, ha ezeket is bezárnák???

"Óvakodj attól, hogy fényűzéssel irigységet kelts!" - intett Püthagorasz, a bölcs görög. Extrém környezetben - nyomorgók közt, vagy alacsony tudati szintű társadalomban - lehet ebben némi fenékvédő igazság. A fejlett civilizációkat azonban nem csupán az jellemzi, hogy a siker, a pénz és a csillogás teljesen hétköznapi jelenség, de az is, hogy a közösség nem tekint féltékenyen kiemelkedő tagjaira. Az irigységtől való megszabadulás nem csupán kulturáltság, vagy jólneveltség dolga, de praktikus áldás is egyúttal. Aki ugyanis a lelke mélyén idegenkedik a vagyontól, a luxustól és a fényűzéstől, annak egészen biztosan nem lesz része benne sohasem.

Muszáj leszögezni: Tóth Krisztina parádésan jó költő. A kortársak közül talán a legkiemelkedőbb. A Lesz macska is című versét például egyenesen kötelező olvasmánnyá tenném (ha nem találkoztál még vele, úgy hagyd abba az olvasást és keress rá azonnal!), de az Óda az ötvenes férfiakhoz is fincsi darab. Tehetséges, értelmes, és elismert művészről van szó, a magam részéről nem is értem, hogyan tud egészen gyermeteg butaságokat megfogalmazni.

Pár napja a Könyves Magazin oldalán jelent meg az a riport, melyben a költőnő többek közt arról is nyilatkozik, melyik könyvet kellene levenni a kötelező olvasmányok listájáról: "Jókai Aranyember című művét. Nem elsősorban azért, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér." Hihetetlenül groteszk ez a világlátás. Ahogyan a riport alatti hozzászólók is megjegyzik: ilyen alapon a világirodalom oroszlánrészét simán tiltólistára tehetnénk. Tóth Krisztina álláspontja legalább három ponton problémás.

IRODALMI ÉRTÉK

Egészen nyilvánvaló, hogy egy alkotás művészi értékét nem az határozza meg, hogy az olvasó mennyire szimpatizál az abban szereplő karakterek attitűdjével. Ez tényleg a brazil szappanoperákon edződött, iskolázatlan rétegek gondolkodásmódját idézi. Kíváncsi volnék, hogy a költőnő miként vélekedne például Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verséről. Mert ha létezik igazán beteg férfilélek, úgy e költeményben a lehető legbetegebb jelenik meg, miközben elvitathatatlanul a magyar irodalom egyik gyöngyszeméről van szó. Jókaiért már nem tudok ennyire lelkesedni, megítélésem szerint kifejezetten közepes író, többnyire egészen álmosító. Ha Tóth Krisztina csak annyit mondott volna, hogy létezik az Aranyembernél sok száz jobb regény, melyek a diákok számára is sokkal befogadhatóbbak, úgy egyetlen szót sem szólnék, csak helyeslően bólogatnék. De érvként felhozni azt, hogy Tímár Mihály nem úgy bánik a nőivel, ahogy neki, mint olvasónak tetszene, ez egészen megmosolyogtató.

PEDAGÓGIA

Minden kötelező olvasmány magában hordozza azt a remek lehetőséget, hogy az irodalomórán a diákok részletesen kielemezzék. A Bűn és bűnhődést boncolgatva óhatatlanul előkerülnek a morál alapkérdései, miközben a legkevésbé sem fogunk helyeslően csettinteni Raszkolnyikov tette kapcsán. A Pál utcai fiúk ugyancsak szolgál tanulságokkal és rém izgalmas, hogy a mai tizenévesek miként látják Nemecsek Ernő hősiességét. Az Aranyember iskolai elemzésének fűszerét pont a költőnő által kifogásoltak adják. Nem is értem Tóth Krisztinát: ha számára problémás a regényben megjelenő édeshármas, illetve az abban résztvevők hozzáállása, úgy vajon van-e jobb terep ennek kitárgyalására, mint egy irodalomóra? "A gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek." - állítja a költőnő, s e kijelentéssel még az a legkisebb baj, hogy semmi köze a valósághoz. Az olvasmányélmények hatása egyértelműen eltörpül a Facebook, a TikTok, az Instagram, a tinisorozatok és a szülői minta mellett, de nem is ez a lényeg. A fontos az, hogy egy jó tanárral simán meg lehet beszélni: nőként osztoznánk-e egy férfin, illetve férfiként tartanánk-e két feleséget. (A magam részéről nem nyilatkozom, mert az asszony is olvassa a blogot...)

LIBERÁLIS SOKSZÍNŰSÉG VS. VÉLEMÉNYDIKTATÚRA

Egy liberális óhatatlanul így gondolkodik: létezik minimum kilencvenféle gender, ezekből fakadóan csaknem végtelen számú együttélési forma. Ezek mindegyike legitim, még akkor is, ha a magam részéről nem szimpatizálok minddel. Egészen döbbenetes az a korszellem, amelyben a szexuális attitűdök minden extremitása elfér, csupán az Aranyemberben megjelenő poligám felállás jelent szálkát a szemben. (És akkor még a kritikával nem illethető iszlám vallásról, az annak szerves részét képező többnejűségről nem is szóltunk.) Nem tudom, hogy Tóth Krisztina liberálisnak vallja-e magát, ám ez a megnyilvánulása semmi szín alatt nem tekinthető annak. Nem tudom, hogy a költőnő milyen véleményt formálna, ha Jókai Aranyasszony címmel írt volna regényt, melyben Noémi folytat kicsapongó életmódot, a szigeten fogadva különböző szeretőit. Mondjuk három olyan férfit, akik nem kérdeznek, csak örülnek; akik mindig ápoltan érkeznek, s engedelmesen beletörődnek, hogy ezen a pályán nem egyedül ők rúgják a gólokat. Lehetne köztük gazdag és hősszerelmes, kinek elfogadja ajándékait, de nem lelkesedik érte igazán. A másik lehetne szenvedélyes szerető, aki lángra gyújtja az éjszakákat, ám hiányzik belőle az intellektuális tűz. A harmadik talán egy szomorú szemű költő, akivel lelkük minden rezdülése közös... Ez bejönne a költőnőnek? Vagy valamiféle - eleddig nála nem tapasztalt - prüdéria okán ettől is epét hányna?

Valóban meg kéne óvni a gyerekeket a helytelen nőábrázolástól? Kedves Krisztina, akkor honnan fogják tudni, hogy mi a helyes? És biztos az, hogy csupán egyetlen helyes női attitűd létezik? A náci világot tekintve elég széles a társadalmi konszenzus, mely szerint a hitleri eszmék és tettek megengedhetetlenek. Valamiért mégis tananyag. Talán azért is, hogy okuljunk belőle: soha többé nem szeretnénk hasonlót. Az Aranyemberben megjelenő - többféle! - nőábrázolás számomra nem tűnik hasonló rémtettnek. Ez mégsem fér bele? Azelőtt még hittük azt, hogy az iskolai oktatásnak, a történelmi és irodalmi élmények átbeszélésének szerepe lehet a gyerekek tudati fejlődésében. Ma már ez is a múlté? Tényleg az a jövő, hogy eltörlünk mindent, ami egy kicsit is kilóg a szűkre szabott ideológiai keretből?

Sokadszorra írom le: a magam részéről nagyon bírom Puzsér Robit, rengeteget tanultam tőle. Van azonban egy-két olyan kérdés, melyet valamiért képtelen reálisan látni.

A minap a hét fő erényről folyt a diskurzus az Önkényes mérvadó című rádióműsorban, itt hangzott el Puzsér részéről a következő gondolat: "Ha egy eszmét szolgálsz, egy éterikus eszményt; az igazságosságot, az emberi szeretetet, az emberi megértést, a méltányosságot, akkor szolgáló vagy, és az az életedet felmagasztosítja. De hogyha XY-t szolgálod, akinek neve van, lakcímkártyája van, hozzá tartozó TAJ-száma van, az már nem szolgálat. Az szolgaság, és ez az, ami lealjasít." Hitem szerint a nagy megmondóember ezúttal erősen el van tévedve. Bevallom: el sem tudom képzelni, miként lehet egy pozitív eszmét oly módon szolgálni, hogy annak ne volna hús-vér kedvezményezettje - névvel, címmel, TAJ-kártyával. És ugyanígy: ha egy ideológiához képtelen vagyok hozzárendelni olyan áldást, mely valós személyek sorsát segíti, úgy az adott eszmerendszer aligha támogatandó. Amikor olyat hallok, hogy az eszmét érdemes szolgálni, nem az embert, olyankor azonnal a történelem gyilkos ideológiáira asszociálok: a nácizmusra, a kommunizmusra, a fundamentalista kereszténységre és a fanatikus iszlámra. Puzsér persze siet leszögezni, hogy a maga részéről az évezredes eszményekre gondol, nem a tünékeny politikai ideológiákra, ám a rádióhallgató épp csak fellélegezne, máris visszatáncol: "A gyűlöletnek és a hitványságnak szolgálni még mindig nemesebb feladat, mint a nagyuraságnak szolgálni. Mert akármennyire is erkölcsileg alávaló, még mindig emberhez méltóbb egy eszménynek szolgálni, mint egy másik embernek." Akárhogy is csípem Robit, ezek a mondatok egyszerűen vállalhatatlanok. A világ valaha volt minden történelmi bűne ebből a beteg gondolatból sarjadt.

"Ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája!" - hirdeti Jézus, ám Puzsér figyelmét mintha elkerülte volna ez az intelem. (Egy ateistánál ez még megbocsátható volna, ám nála, aki a morált a krisztusi tanításból vezeti le, aligha elnézhető.) Pedig nem kétséges, hogy megkerülhetetlen tanításelemről van szó: Jézus a szabad piacgazdaság alapvetését fogalmazza meg. A másoknak tett szolgálat ugyanis az egyetlen útja mindenfajta gazdagodásnak - tökéletesen mindegy, hogy munkavállalóként, eladóként, üzleti partnerként, valamely szeretetszolgálat karitatív tagjaként, avagy profi komornyikként szolgáljuk a másik embert. Ha a Honda nagyobb profittal zárja az évet, mint a Toyota, az egészen pontosan annyit jelent, hogy jobban szolgálta a vásárlóközönséget, mint a konkurens óriásvállalat. Már maga a SZOLGÁLTATÁS szó is beszédes, különösen 21. században, amikor a nagyfokú gépesítésnek köszönhetően a piac hús-vér szereplői egyre nagyobb hányadban jelennek meg a harmadik szektorban. Fodrászok, kozmetikusok, személyi edzők, csontkovácsok, masszőrök, magántanárok, plasztikai sebészek, lakberendezők... - a szó legszorosabb értelmében a megrendelőiket szolgálják, az ő legdirektebb kívánalmaikat teljesítik. Aligha találni ebben bármi kivetnivalót. A robotizált közeljövőben e folyamat várhatóan csak fokozódik majd; pont azok a munkahelyek fognak leggyorsabban megszűnni, amelyekben a másik embernek tett szolgálat csak közvetve jelenik meg. Természetesen a kombájnt vezető farmer; a futószalag mellett dolgozó gyári munkás; vagy épp a Budapest-Róma útvonalon ingázó kamionsofőr is alapvető szükségletek kielégítésében vesz részt, azonban az embertársának tett szolgálatot mégsem érzi át oly direkt módon, mint egy borbély vagy egy műkörmös. A betegápolók kapcsán Horváth Oszkár megjegyzi: "Ez abszolút nemes, ráadásul olyannyiban is szolgálat, hogy nincs igazán megfizetve." Oszit talán még jobban szeretem, mint Puzsért, ám ez a gondolat most nagyon félrement. Nem csupán azért, mert a világ számos részén a kórházi nővérek bére egészen kiemelkedő. Sokkal inkább azért, mert a SZOLGÁLAT értékéből az égvilágon semmit nem vesz el, ha azt busásan honorálják. Az ég óvjon minket egy olyan világtól, amelyben a tűzoltók, a rendőrök, vagy épp az orvosok alulfizetettek, mert a társadalom azt várja el, hogy szolgálatukat puszta hivatástudatból végezzék! 

"Hogy szolgának lenni szégyen vagy dicsőség, az attól függ, kinek a szolgája az ember." - Ezek már J. I. Packer, a tavaly elhunyt keresztény író szavai, melyekkel tökéletesen egyet tudok érteni. Tény, hogy létezik rossz értelemben vett szolgaság, történelmünk során ennek is láttuk már számos formáját. Amikor vallatótisztként, inkvizítorként, verőlegényként kiszolgálunk egy embertelen rendszert, abban nem sok nemes vonás fedezhető fel, ám vegyük észre: itt sem a szolgasággal van baj, hanem a kegyetlenkedéssel. Arra sem lehetünk különösen büszkék, amikor egy puha diktatúra fennmaradásához szervilis lapításunkkal járulunk hozzá - ilyet bőven láttunk és látunk Európa mindkét térfelén. Azonban pontosan érzékeljük, hogy ezúttal sem a szolgaság a fő gond, sokkal inkább a gyáva meghunyászkodás. És persze lehetünk a barbár világok meggyötört áldozatai is: rabszolgák, alacsony kasztbéliek, a munkatáborok politikai foglyai. Világos, hogy itt sem a szolgaság a probléma, hanem a brutális elnyomás. Mindezekkel szemben ha önként vállalkozunk humánus szolgálatra, abban aligha találnánk szégyellnivalót. Puzsér Robi azt nem látja át, hogy valójában minden erőszakmentes emberi együttműködés idesorolható. Ilyen tekintetben tökéletesen mindegy, hogy a papok, vagy a gésák jelmezét öltjük magunkra.

"Az ember nem méltó ahhoz, hogy magánál alacsonyabbat, vagy magával egy szinten lévőt szolgáljon. Ennél magasabb kozmikus entitás az ember. Az ember csak úgy válthatja meg az életét, ha önmagánál magasabb entitást választ és azt szolgálja és abba veti a hitét." - folytatja Puzsér vallásos hevülettel, majd mondatait Horváth Oszi egészíti ki: "És ebből eleget találunk, ebből van választék." Bevallom: halvány fogalmam sincs, miről beszélnek. Ha létezik is az embernél magasabb entitás, úgy az aligha szorul rá bármiféle szolgálatra. Ám ugyanez a helyzet akkor is, ha nem istenségekben, csupán ideákban gondolkodunk. Egyrészt azért, mert a nemes eszmék végtelenül szimplák; Platón aranyszabályától Kant kategorikus imperativusáig a lényeg évezredeken át mit sem változott. Jézus szavaival: "Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük!" Ebben az egy mondatban szinte minden benne van, amit a morál kapcsán tudni és alkalmazni érdemes; a legtöbbünk számára nem létezik olyan elméleti/intellektuális/spirituális szolgálat, amellyel ehhez bármi érdemlegeset hozzátehetnénk. Másfelől azt is látjuk, hogy a legmagasabb polcon lévő eszmények sem szólnak másról, mint a másik emberrel való bánásmódról. Puzsér nagyon el van tévedve: szolgálni valójában csakis olyanokat lehet, akik és amik velünk azonos, vagy alacsonyabb szinten állnak. S ha már az Önkényes mérvadó nagyhangú műsorvezetője nem is látja át a lényeget, Weöres Sándor bizonyosan. Keresve sem találhatnék jobb zárszót Rongyszőnyeg című költeményének négy soránál:

'Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség."

Nem tudom, hogy a széles közönség előtt mennyire ismert Irena Sendler neve. Gyanítom: semennyire. Bevallom, jómagam is mindössze pár napja találkoztam vele először. Pedig egy valódi hősről van szó, és a valódi hősök nevét illő volna ismernünk és megjegyeznünk.

Ez a lengyel nő a második világháború idején közel 2500 zsidó gyerek megmentésében vett részt, s tette ezt a szó szoros értelmében halált megvető bátorsággal. Szociális munkásként állandó bejárása volt a varsói gettóba, ahol - papíron - a tífusz jeleit kereste, a nácik ugyanis semmitől sem tartottak annyira, mint egy pusztító járvány kirobbanásától. Irena azonban ritkán távozott üres kézzel: zsákokban, bőröndökben, kézikocsikban, esetenként koporsóban, egy-egy hulla alá rejtve csempészte ki a kicsiket. A legnagyobb gondot a spontán felsíró csecsemők okozták, ezért sosem járt egyedül: jól idomított kutyája ugatással jelezte - s egyben elnyomta a sírás zaját -, ha egyenruhást észlelt a közelben. A megmentett gyerekek katolikus születési anyakönyvi kivonatot és hamis személyazonossági igazolványt kaptak, majd valamely Varsó környéki árvaházba, vagy zárdába kerültek. Irena minden egyes gyereknek feljegyezte az adatait, s csuprokba rejtve elásta azokat, hogy a háború végeztével szüleikkel egymásra találhassanak. Csalódnia kellett: szinte minden érintett felnőttet meggyilkoltak a treblinkai megsemmisítő táborban.

És hogy a jótett mindig elnyeri jutalmát? Aligha. Azon a legkevésbé sem lepődünk meg, hogy a Gestapo nem zárta a szívébe Irena Sendlert. 1943-ban letartóztatták, miután egy ideje már gyanakvással figyelték ténykedését. Brutálisan megkínozták, eltörték karját, lábát, s - mert nem volt hajlandó beszélni - végül halálra ítélték. A tervezett kivégzés híre eljutott a Zsidómentő Tanácshoz, s egy német fegyőr busás megvesztegetésével sikerült megszöktetni a lányt. Természetesen a háború végéig bujkálnia kellett. Az ember azt gondolná, hogy innentől, a nácik bukásától kezdve ünnepelt sztárrá vált, neve és fotói ellepték a lengyel sajtót és nemzeti hősként kezdték tisztelni. Nos, a legkevésbé sem. Mivel kapcsolatban állt az emigráns kormánnyal, a kommunista kabinet ugyanúgy ellenséget látott benne, s üldözte, akár a nácik. (Semmi sem mutatja szebben e két eszmerendszer mély rokonságát és elképesztő embertelenségét, mint Irena személyes sorsa. És persze az is világossá válik, hogy akiben egy cseppnyi morál is munkál - pláne, ha valaki igazi hős -, annak a legkisebb köze sem lehet egyik világpusztító ideológiához, illetve azok helytartóihoz sem.) A második világháború lezárását követően tehát további negyvenöt évnek kellett eltelnie, hogy a kommunista rezsim bukását követően Irena Sendlert végre saját hazájában is elismerjék. Mondhatnánk, hogy innentől - nyolcvanéves korától! - már diadalmenet az élete, ám ez sem volna maradéktalanul igaz. 2007-ben Nobel-békedíjra jelölték. A hír nagy sajtóvisszhangot kapott, s a legtöbben el is könyvelték biztos befutóként. A bizottság azonban végül Al Gore-nak, az USA korábbi, demokrata alelnökének ítélte az elismerést, az éghajlatváltozás elleni harcban betöltött szerepéért... Egy rossz vicc a világ. 

Manapság a tudatipar veszettül dolgozik mindannyiunk érzékenyítésén, hogy elfogadóbb, nyitottabb, empatikusabb lényekké váljunk. A cél nemes, az eszközök azonban gyakran használhatatlanok. Amikor a kultúrafogyasztó azt érzi, hogy hülyének nézik, hogy az agyát mossák, hogy ugyanazt a dogmatikus tananyagot kívánják sokadszorra is letolni a torkán, egy idő után megfeszül és ellenáll. Amikor csupán annyi az üzenet, hogy "mondj nemet a rasszizmusnak!", e szlogen a legtöbbünk számára üresen csengő frázis marad. Amikor arról értesülünk, hogy az Oscar-díj megítélését a továbbiakban faji kvótákhoz kötik, többségünk értetlenül fintorog. Amikor azt látjuk, hogy fehér emberek térdepelnek feketék előtt, vagy akár a cipőjüket csókolgatják - ez hitem szerint minden jóérzésű emberben visszatetszést kelt. Igazat kell adnom Puzsér Róbernek: a katarzis az egyetlen eszköz arra, hogy egy-egy művészi alkotást megtekintve egy kicsit más emberként hagyjuk el a színház-, vagy vetítőtermet. A katarzishoz pedig igazi hősökre van szükség, akik szembeszállnak a nyilvánvaló igazságtalanságokkal és győzedelmeskednek azok felett. Zöld könyv, A számolás joga, Életrevalók, Gran Torino... sorolhatnánk napestig azokat a pazar filmeket, melyek úgy formálják tudatunkat, hogy közben nem érezzük megerőszakolva magunkat. Valódi problémákat, valódi embertelenségeket mutatnak be, még véletlenül sem műhisztiket; s ezekre valódi megoldásokat is kínálnak. Teszik ezt a művészet kifinomult eszközeivel - egy percig sem kérdés, hogy nézőként könnyen és magától értetődő módon azonosulunk az elnyomottakkal, a megbántottakkal, az áldozatokkal. Hasonló a helyzet a holokauszttal is. Sokan - főképp akik semmilyen szempontból sem vagyunk érintettek - talán unjuk már a témát. Azonban az igazi hősök - és semmi kétség, hogy Irena Sendler közéjük tartozik - még számunkra, érdektelenek és megcsömörlöttek számára is képesek megteremteni a katarzist; hitem szerint abszolút érdemes odafigyelni rájuk. Általuk, s talán csakis általuk tudunk mi is egy kicsit jobb emberré válni.

Egyben biztos vagyok: akárhogy is alakult Irena sorsa, ez a nő egész életében azt tette, amit a szíve diktált. Időskori fotóit szemlélve az arcáról tükröződő, megkérdőjelezhetetlen boldogságot, tisztaságot és elégedettséget látjuk. Talán csak ennyi a jutalma. Talán nincs mennyország. Talán sosem kapta meg azt az elismerést, ami megillette volna. Ám az biztos, hogy amikor 2008-ban - 98 évesen - befejezte földi pályafutását, egy egészen rendkívüli, hihetetlen bátorsággal és önazonossággal végigküzdött, teljes értékű életet hagyhatott maga mögött. (Hiszem, hogy ez a recept a komplex létezéshez, kár, hogy negyedennyi merészség sem szorult belém...) Különösen megkapó, ahogyan utolsó éveiben a múltjáról nyilatkozott: "Minden megmentett gyermek segített abban, hogy igazolást nyerjek földi létemre." Ha megfeszülnék, sem tudnék ennél szebb és igazabb mondatot megfogalmazni.

Ez a végtelenül ostoba frázis az egyik legjobb példája annak, hogy a véletlenszerűen mutálódó mémek miként képesek hatni kultúránk egészére. Pontosan tudjuk, hogy félrefordításról van szó. Az eredeti verzió így hangzik: "halottakról jól, vagy semmit". Ami körülbelül annyit tesz: igazat, vagy semmit. Ennek ellenére a címbéli verzió terjedt el világszerte, egy teljesen torz és értelmetlen gondolkodásmódot hagyva örökül.

Nálam elsősorban az veri ki a biztosítékot, amikor egy-egy készen kapott mondást megkérdőjelezhetetlen igazságként kezelünk, magunk sem tudva, miért. Az mondjuk ritka, hogy bármelyik játékostársam feldúltan otthagyná a pókerasztalt "a kártya az ördög bibliája!" felkiáltással. Annyira azért intelligens faj a homo sapiens, hogy a nyilvánvaló ökörségeket képes kiszűrni. Azonban az elhunytak múltjának szemérmes elhallgatása igen jól passzol ahhoz a képmutatáshoz, melyet évszázadokon át a vallások erőltettek, majd a 21. században a politikai korrektség szószólói igyekeznek személyiségünk alapjegyévé tenni. Amikor egykori rokonainkat, tanárainkat emlegetve a sötétebb fejezetek is terítékre kerülnek, szinte minden társaságban akad egy-egy savanyú erkölcscsősz, aki a címbéli frázist felemlegetve visszafogottságra szólítja az emlékezőt. E megkívánt szégyenlősség nyilvánvalóan felesleges és értelmetlen. Még csak Hitlert vagy Sztálint sem kell felhoznunk ennek belátásához. Elég ha arra gondolunk: változtatna-e a dolgon, ha az idióta töritanár még mindig élne, úgy 300 kilométer távolságban, ahol húsz éve nem is látta senki? Ez esetben legitim volna a fikázás?

A legszebb persze az, hogy egy félrefordítással megszülető, véletlenszerű mém miként szilárdítja meg pozícióját a köztudatban. Amikor egy viselkedésminta terjedni kezd, utólag természetesen mindig legyártjuk hozzá a miérteket, vagyis elszántan racionalizálunk. A keresztény gondolkodásmód azonnal szállítja a magyarázatot: az ítélkezés egyedül Isten dolga. (Kérdés persze, hogy ennek immáron, az érintett eltávozását követően van-e bármilyen jelentősége. Vajon személyes véleményalkotásunk befolyásolja majd a Mennyei Atyát a döntésben?) A zsidó vallás is egyetért a szállóigével; a Talmud szerint aki bármely embertársára rosszat mond - akár halálában is - az egyben a Teremtőt is kritikával illeti. Az ősi babonavilág intése különösen meggyőző: ha az elhunyt nem kapja meg a kellő tiszteletet, a végén még kísértetként visszajár és bosszút áll... Sokan a tapintatra hivatkoznak: az eltávozott vétkeinek felemlegetése egyszerűen rossz fényt vet a hozzátartozókra. Akit ez a sok marhaság egyike sem győz meg, még mindig elmehet a pszichológia irányába, s beszélhet a megbocsátás fontosságáról, illetve arról az elengedhetetlen attitűdről, hogy soha ne a másik embert - esetünkben a már elhantoltat - okoljuk sorsunkért. Ezek már értelmes szempontok, viszont a legkevésbé sem indokolják a szemérmes tapintatot. Talán pont az segíti a megbocsátást, a lelki gyógyulást, az önmagunkért való felelősségvállalás kialakulását, ha tisztán látjuk és ki is merjük mondani az elhunyt egykori disznóságait.

Tavaly májusban, amikor George Floyd életét vesztette, a világsajtó - a már megszokott módon - tökéletesen kettéhasadt. A baloldali, a BLM mozgalmat támogató szárny hirtelen tisztelni kezdte a "halottakról jót, vagy semmit" frázist, s valóságos szentségtörésnek tartotta, ha bárki Floyd múltjában vájkál. Egy makulátlanul tiszta hősre volt szükségük - ezt diktálták a politikai marketing elemi szabályai -, akinek emlékfényét nem árnyékolhatja be sem a rendszeres drogfogyasztás, sem azok az erőszakos rablótámadások, melyeket szinte kizárólag egyedülálló, védtelen nők ellen követett el. (Igazi skizofrén helyzet egy antirasszista feministának...) A jobboldali sajtóorgánumok persze magasról tettek az ősi intelemre, s mindent kitálaltak, ami szégyenfoltot csak találtak az elhunyt élettörténetében. Most álljunk meg egy röpke pillanatra, s képzeljünk el egy olyan társadalmat, melynek tagjai nem a főkolomposokkal együtt bégető birkák, hanem értelmes; gondolkodni, analizálni képes emberek! A Napnál is világosabb, hogy egy ilyen környezetben a két tábor hangja összeérne, s gyakorlatilag ugyanazt kommunikálnák. Mindenki elkönyvelné, hogy megengedhetetlen rendőri túlkapás történt, mely nem maradhat következmények és tanulságok nélkül, de ennyi. A baloldali érzelműek számára világos volna, hogy Floyd áldozat, de nem hős; az ellentábor pedig egy percig sem gondolná, hogy bűnöző mivoltja megengedhetővé teszi vele szemben az ilyetén rendőri fellépést. Ergo: mondhatunk a halottról bármit, a nyíltság nem okozhat semmiféle kárt.

A hazai közélet közelmúltjából Bauer Tamást érdemes megemlíteni, mint az ókori intelem nagy elkötelezettjét. Apjára emlékezve, Százéves lenne című, január 20-án közzétett posztjában így ír: "Nem tartozott azok közé a vezetők közé, akik utasításokat adtak a törvénysértésekre, kínzásokra, és nem tartozott azok közé a vizsgálótisztek és verőemberek közé sem, akik azokat végrehajtották." Nincs még egy olyan posztja, mely ennyi hozzászólást kapott volna. A legvisszafogottabbak: "Türelmetlenül várjuk a szentté avatását", illetve "Elég lett volna ennyi: nekem jó apám volt, szerettem. Akinek fájdalmat okozott, sajnálom." Jó látni, hogy még a saját törzsszurkolói is józanul helyreteszik. Számomra mindenesetre érthetetlen, hogy egy immáron nyugdíjas korú értelmiségi képtelen arra az alapműveletre, hogy szembenézzen halott apja - jól dokumentált, eltagadhatatlan - vétkeivel. Vajon mitől fél? Ha egy ifjú ember megretten attól, hogy a nyilvánvalóan pszichopata szülője szadista hajlamait örökli, az még csak-csak érthető. Bauer Tamás azonban már csaknem hetvenöt esztendős, már bőven megnyugodhat, hogy ő maga nem ilyen. Túl a genetikán: morális szempontból sem örököse apjának, s ezt minden jó érzésű, minimális erkölcsi érzékkel bíró földlakó belátja. Miért a mentegetés, a hazudozás? Hobo sem beszél gyakran az öreg Földesről, de ha mégis, olyankor nem esik nehezére a távolságtartás és a reális képalkotás. Nem esik nehezére bevallani, hogy verte az apja, s hogy egyébként sem tudott semmivel sem azonosulni, amit a vén kommunista képviselt. Ez ennyire egyszerű, a fene se érti, Bauernek miért nem megy.

"Ne ítélkezzetek!" - imigyen szól az a jézusi (eredetét tekintve buddhista) intelem, mellyel a keresztény hitszónokok évszázadokon át nemigen tudtak mit kezdeni. Pedig a krisztusi tanítás központi magjáról van szó: ez maga a szeretet, az elfogadás, a nyitottság, a humanizmus, a liberalizmus, az élet feltétlen tisztelete. Nem ítélkezni elsősorban annyit tesz, hogy nem a vétkest vetem meg, hanem csakis a vétkét. Ebből fakadóan nem alkalmazok olyan büntetőtételt, amely visszafordíthatatlan (fizikai csonkítás, halálbüntetés). Másrészt jelenti azt is, hogy nem szankcionálom az ártatlan szokásokat: a másképp gondolkodást, az eltérő véleményt, a fura viselkedést, vagy akár a testiség számtalan formáját. Csupán azt tekintem véteknek, ami valóban az: a kegyetlenkedést, az agressziót, a másik ember szabadságának megsértését. Viszont semmiképpen sem jelent olyasmit, hogy ne lehetne önálló véleményem bárkiről és bármiről, vagy hogy azt el kéne hallgatnom. Amikor egy elhunytról esik szó, valójában sokkal egyszerűbb dolgunk van, mintha egy élőt kritizálnánk, hiszen a jézusi intelem primer szála őt aligha érinti - büntetni már bizonyosan nem lehet. (Ha már a tapintatosság erényét kívánjuk gyakorolni, érdemesebb inkább az élőkkel kezdeni, ők sokkal jobban rászorulnak.) Muszáj felismerni: a halál nem tesz mindenkit automatikusan szentté. S talán igaz, hogy az eltávozottak vétkeinek felhánytorgatása nem minden esetben elegáns. Ám ha ez marad az egyetlen makula az egyébként kifogástalan eleganciámon, úgy ettől még egészen nyugodtan alszom.

Egy hete jelent meg Vági Márton Miért nekem kell fizetnem azt, ha te gyereket akarsz? című véleménycikke az Azonnalin. A jobboldali sajtó azóta is epét hány. Vajon mennyire jogos ez a felháborodás?

"Biztos, hogy a partnerem a megfelelő személy erre a célra? Nem csak azért akarunk gyereket, hogy a rogyadozó kapcsolatunkat megmentsük vele? Van elég pénzem, hogy eltartsam, felneveljem a gyereket, és ne másoktól kelljen koldulnom ezért, ne másokat kelljen megsarcolni az én döntésem miatt? Elég intelligens vagyok ahhoz, hogy egy ember életéről tudjak gondoskodni? Saját magamról tudok? Vagyok annyira megbízható, intelligens, hogy egy emberi lény felnevelése nulláról felnőtt korig ne okozzon gondot, és a gyermeki fejlődés legszenzitívebb időszakait is megfelelő felkészültséggel tudjam kezelni? Ha ezek közül bármelyik kérdésre NEM a válasz, akkor nem kell gyereket vállalni." Így ír Vági Márton, s muszáj elismerni, hogy ez az attitűd felelősségteljes és beleköthetetlen. "Ugyanis a gyerekvállaláshoz nem elég egy hímivarsejt és egy petesejt találkozása. Ez elég a kutyáknál, a lovaknál meg a zebráknál, de mi pár évezrede kiemelkedtünk az állatvilágból, és ideje lenne ehhez méltóan viselkednünk: nem ösztönlény módjára szaporodnunk, hanem racionális döntéseket hoznunk." Evidens, és az az igazán szép benne, hogy bármelyik politikai térfélen megfogalmazható volna. (Borítékolható persze, hogy kormánypárti újságíró tollából e mondatok azonnal kiérdemelnék a náci jelzőt...)

"Illő lenne nem elvárni másoktól, hogy tartsák el azt a gyereket, hogy adózzanak azért, hogy neked legyen pénzed pelenkára meg babakocsira. Legyen gyereked akkor, ha más emberek pénze nélkül is sikerül őt eltartanod. Amíg ez nincs meg, addig igazából magadról sem tudsz gondoskodni. Ez azt jelenti, hogy nincsenek anyagi tartalékaid, nincs biztos alapod, magyarul nem állsz készen arra, hogy utódod legyen. Neki se lenne jó, neked se lenne jó, és nekem se lenne jó. A gyerek nélkülözne, te megszakadnál azért, hogy legalább etetni tudd, én meg végső soron fizethetném ezt az egészet. Hidd el, egyáltalán nincs hozzá kedvem, és jobban örülnék, ha az állam nem vinné el a fizetésem jelentős részét azért, hogy te 'élhesd az álmaidat', és Facebookon hozzon pár lájkot a napi harmincnyolc kép a csemetédről." Az az igazság, hogy hiába hőbörög Bayer Zsolti és Jeszy, ezek tipikusan jobboldali gondolatok. Kifejezetten az egyéni felelősségvállalást hirdetik, akár jómagam is írhattam volna mindezt (ahogy írom is minden alkalommal, ha a téma terítékre kerül). "Mi lenne, ha a CSOK, a családi pótlék, a GYED és a GYES megszűnnének, cserébe viszont csökkentenék a jövedelmet terhelő adókat? A támogatások megszüntetése egyet kellene jelentsen egy radikális adócsökkentéssel is: az állam ugyan nem ad családi pótlékot vagy GYES-t, cserébe a gyermekvállalásra készülő párok (és mindenki más is) kevesebbet adóznának, és saját magukról gondoskodhatnának." Ezek abszolút libertárius gondolatok, melyekben az égvilágon semmi kivetnivalót nem találok. Mi több: hitem szerint nem születne kevesebb gyerek ilyen környezetben sem. A bajok ott kezdődnek, amikor olyan baloldali kormány kerül hatalomra, mely úgy szüntet meg mindenféle családtámogatást, hogy e mozzanat nem jár együtt semmiféle SZJA-csökkentéssel.

Vági Márton alapattitűdje megsüvegelendő, ám ezen túlmenően dolgozata számos sebből vérzik. "Miért nem annak jár 'jutalom', aki nem hoz a világra egy újabb, szén-dioxidot kibocsátó, komoly ökológiai lábnyommal bíró embert?" Ez nyilvánvaló marhaság, s logikailag sem fér össze az eddigiekkel. Ha már kiegyeztünk abban, hogy nem kell külön támogatni a gyermekvállalást, most ne essünk át a ló túloldalára, hogy azoknak szavazunk meg anyagi elismerést, akik lemondanak a szaporodásról. "Nekem nem lesz utódom, aki miatt műanyagot kellene gyártani, aki miatt állatokat kellene megölni, aki miatt utakat kellene építeni, energiahordozókat kellene elhasználni. A soha meg nem születő utódom ökológiai lábnyoma nulla lesz." Oké, Marci, de ez a te dolgod. Nekem meg van fiam és lányom is, és remélem, hogy egyszer majd unokáim is lesznek. A mögöttünk hagyott ökológiai lábnyom nyilvánvaló probléma, ám csakis akkor, ha vannak leszármazottaink. Utódok hiányában abszolút álszent és értelmetlen ez az aggodalom. (Ki a búbánatos fenének akarnánk megmenteni a bolygót, ha nem a gyerekeinknek???) Ráadásul pár sorral feljebb már megjelent az a bölcs gondolat, hogy a homo sapiens - tudatos szaporodási stratégiájával - kiemelkedik az állatvilágból. Vigyük tovább ezt a vonalat: létezik még számos olyan emberi teljesítmény, mely szervesen hozzájárult ahhoz, hogy a Föld legsikeresebb fajává váljunk. A műanyagok feltalálása, az útépítés és az energiahordozók felhasználása például tipikusan ilyenek. Ha akad is átok ezekkel, még mindig jócskán az áldások felé billen a mérleg.

Folyton ezt hallom. "A házasság bizony kompromisszumokra épül..." Rosszul vagyok ettől a dumától. A kompromisszum ugyanis minden esetben komoly engedményeket, lemondást, nem ritkán megalkuvást jelent. Aligha érdemes így élni. A magam részéről sokkal inkább a konszenzus híve vagyok, s hiszem, hogy a párkapcsolati nézeteltérések túlnyomó része rendezhető anélkül, hogy bármelyik félnek számottevő veszteséget kéne elkönyvelnie.

Világos, hogy egyetlen házasság sem úszható meg komolyabb viharok nélkül. Sok esetben nem is a vita tárgya a lényeges, csak maga a tombolás, a feszültséglevezetés, a másik felpiszkálása. Az ilyetén játszmázások profi kezelésének is megvan a maga módja, azonban jelen posztban kizárólag azokra az esetekre fókuszálunk, amikor a gyújtószikra és maga a probléma egy és ugyanaz. Természetesen igaz, hogy ahány ház, annyi szokás, és hogy lehetetlen uniformizált megoldásokat gyártani az egymástól oly különböző párok számára. Ezt figyelembe véve is azt kell mondani: léteznek olyan egyetemes alapelvek, melyek az esetek döntő többségében sikerrel alkalmazhatók. Csányi Sándor a Hogyan értsük félre a nőket? című előadásában ad egy ilyen receptet. E szerint a férfinek meg kell tanulnia bocsánatot kérnie. Akkor is, ha nem csinált semmit. Akkor is, ha a nő hibázott. Gyakorlatilag bármiért... Nos, ez is egy életstratégia, és Csányi akármennyire is viccnek szánja, azért sokan élnek így. Az én utam azonban egészen más. Jómagam hiszek a liberális megközelítésben, mely így szól: mindent szabad, amellyel nem ártunk a másiknak. Ha ezt az iránytűt képesek vagyunk becsempészni a párkapcsolati hétköznapokba, az valóságos csodát tehet.  

A legtöbb házasságban a konfliktusok döntő többsége abszolút pitiáner ügyek körül forog. Házimunka, egymásnak tett apró ígéretek, életstílusbeli eltérések stb. Ha a felek egy csipetnyi intelligencia birtokában képesek lennének megállapodni abban, hogy kölcsönösen tiszteletben tartják a másik autonómiáját, időbeosztását, használati tárgyait; továbbá csakis azokat a valós sérelmeket teszik szóvá, amikor a másik e vállalását felrúgta, úgy garantáltan nagyságrendekkel csökkenne a családi tornádók száma. Tekintsük például a maximalistákat, akik borzasztó nehezen viselik, ha egy adott munka nincs száz százalékig elvégezve. Éva a gyerekekkel hazaér a játszótérről, s azt látja, hogy bár Ádám láthatóan mosogatott, két-három pohár azért kimaradt. Talán figyelmetlen volt, talán elfáradt, talán csak az El Clasico tévéközvetítése kezdődött el - nincs jelentősége. Már csak azért sincs, mert - példánkban - nem volt köztük semmiféle előzetes megállapodás e házimunkát illetően. A perfekcionista feleség persze azonnal robban, holott erre az égvilágon semmi oka. Ádám nemhogy nem ártott a légynek sem, de kifejezetten érzékelhető szolgálatot tett a családnak. Éva valójában a saját értékvilágát kéri számon a férjén, ahelyett, hogy mosolyogva elmosogatná a maradékot, avagy - túllépve saját szögletességén - hagyná ő is a fenébe. Az ilyen esetekben, amikor nincs valós kár, nincs áldozat, így bűntett sincs - az egyetlen helyes attitűd a nagyvonalúság. Most tekintsük azt a forgatókönyvet, melyben Ádám nem a konyhában, hanem a lakás többi részében szorgoskodik, példás rendet vágva a nappaliban és a hálószobákban. Éva vállalati jogász, aki gyakran dolgozik otthon, ilyenkor a kanapét valósággal ellepik a különböző szerződések, megállapodástervezetek és egyéb céges dokumentumok. A játszótérről hazaérve folytatná a munkát, azonban pár lényeges és pótolhatatlan irat eltűnt a rendrakásban. Van-e morális alapja, hogy kifejezze nemtetszését Ádámnak? Ezúttal természetesen igen, hiszen tényleges, kézzelfogható károkozás történt. (A szerepek természetesen mindkét példázatban szabadon felcserélhetők.) Bár mindez evidensnek tűnik, mégis jellemző, hogy a házimunkát végző családtag - hiszen a közösségért, az egész famíliáért dolgozik - az adott tevékenységet automatikusan magasabb erkölcsi polcra helyezi a többiek elfoglaltságánál, szükségleteinél. Ha főz, másnak nincs helye a konyhában. Ha takarít, mindenki meneküljön a porszívó útjából! Ha rendet rak, az olyan érték, mely felülírja a másik személyes tárgyaihoz fűződő tulajdonjogát... A civilizált családok számára világos, hogy ez is csupán egy egoista téveszme. A többiek szükségletei épp ilyen szentek, még akkor is, ha önzők, ha nincs közösségi értékük, ha a puszta lustaságról szólnak. Amennyiben az érintettek elkötelezettek abban, hogy a konfliktusok számát minimálisra csökkentik; hogy nem mennek bele megalázó kompromisszumokba; továbbá rendelkeznek egy csipetnyi morális érzékkel, mely segít megkülönböztetni a valós sérelmet az üres hisztitől, úgy máris elindultak egy jócskán békésebb és harmonikusabb jövő felé.

A megalkuvás a fajsúlyosabb problémák esetén pláne kerülendő, a recept azonban itt is ugyanaz: muszáj elkülöníteni a tényleges károkozást a puszta mimózaságból eredő siránkozástól. Aki látta a Hatalmas kis hazugságok című, kétévados sorozatot, az képet kaphatott arról, hogy még a társadalom csúcsán élők is ezernyi sötét titokkal és párkapcsolati frusztrációval élnek. A készítők érdeme nem merül ki abban, hogy egy lassan kibontakozó sztorival is képesek a képernyő elé szegezni a nézőt, de megadják azt az elégtételt is, mely szerint a történet befejezésével - morális tekintetben - minden a helyére kerül. A második évad végére azok a házasságok és románcok élik túl a vihart, amelyek arra valóban érdemesek, s azoknak lesz vége, melyekben a probléma orvosolhatatlan. A mai, egyre zavarosabb és egyre inkább az erkölcsi relativizmusba hajló korszellem leszivárog a párkapcsolatok szintjére, s pont ugyanúgy kikezdi azokat is, ahogyan a teljes társadalmat. Manapság elnézőek vagyunk a nemi és egyéb fizikai erőszakkal szemben, ha azt harmadik világbeli bevándorló követi el, s a világ legvisszataszítóbb bűntettének mondjuk, ha a házastárs teszi, holott mindkettő ugyanolyan súlyos vétek. Manapság - abszolút helyesen - ünnepeljük a melegek, a leszbikusok, a transzneműek és mind a kilencvenféle gender teljes szexuális szabadságát, miközben a heteró vonalon már az ártatlan bókolást is zaklatásnak hazudjuk, s a legjelentéktelenebb félrelépést is válóoknak tekintjük. Ember legyen a talpán, aki egy ilyen világban képes helyes erkölcsi talapzatra építeni a saját párkapcsolatát, pedig ez megúszhatatlan, ha a családi békét célozzuk.

"Minden házasság kompromisszumokra épül" - állítják oly sokan, holott ez kizárólag azokra a kapcsolatokra igaz, amelyekben - lustaságból, ostobaságból, félelemből, vagy csupán a spontaneitást éltetve - nem fektették le idejekorán az együttélés konszenzusos szabályait. Igazság szerint bármiben meg lehet állapodni, akár a legszélsőségesebb, legextrémebb keretekben is. Az a legkevésbé sem jellemző, hogy bárki az előzetes áldását adná egy alaposan végiggondolt feltételrendszerre, majd utólag jajveszékelne, hogy az milyen aránytalan és elviselhetetlen béklyókat aggat rá. A bajok mindig ott kezdődnek, amikor a szerelemvakság rózsaszín homokjára építjük a családi várkastélyt, hogy aztán minden újdonsült problémát rögtönözve kelljen megoldani. Persze, ez sem lehetetlen vállalkozás, ám ekkor még hangsúlyosabb, hogy az együttélést a liberalizmus szelleme hassa át; a feleknek elkötelezetteknek kell lenniük abban, hogy a lehető legteljesebb szabadságot biztosítják egymásnak, s nem alkalmaznak erőszakot, vagy azzal való fenyegetést. Ugyanis - előzetes megállapodások hiányában - ez az egyetlen lehetséges gátja annak, hogy a domináns fél - ködös normákra, konvenciókra és tekintélyekre hivatkozva - tökéletesen kihasználja a másikat. A magam részéről egy percig sem bírnék felemás kapcsolatban élni - sem az elnyomó, sem az elnyomott szerepében. 

Egy biztos: még véletlenül sem szeretném a járványügyi szakember szerepét játszani. Bevallom: halvány fogalmam sincs, hogy mennyivel többen betegednének meg, ha a kijárási korlátozás csak este tíztől indulna, és arról sem, hogy javulnának-e a mutatók, ha már hattól bezárkóznánk. Tippelni sem mernék, mennyi pluszterhet rakna az egészségügyi rendszerre, ha a vendéglők és a sportpályák végre kinyitnának, és arra sem, lenne-e bármiféle áldása, ha a plázákat és a játszótereket is lelakatolnánk. Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy ez lenne a fő szempont. Azt meg pláne nem, hogy a téma valódi szakértői - operatív törzsön kívül és belül - precíz és megkérdőjelezhetetlen kalkulációkkal rendelkeznének mindezek kapcsán.

Ha körbenézünk, azt látjuk: fogy a türelem egész Európában. A közelmúltban Hollandia számos városát dúlták fel a tüntetők, több helyen a rendőrökkel is összecsaptak. Ugyanez történt Dániában kicsiben - azért kilenc főt itt is letartóztattak. Lengyelországban széles körű polgári engedetlenség zajlik, számos vendéglő kinyitott, sőt egyes klubok egyenesen beperelték az államot károkozásért (szerintem teljes joggal). Számomra a legöntudatosabbnak az olaszok tűnnek: már január közepén egy sor kocsma, kávézó és bár kinyitott, s az italozó vendégek úgy hajtották el a betérő rendőröket, hogy öröm volt nézni. Úgy tűnik, a mediterrán virtus hatásos: Itáliában a kormány - a kontinensen egyedülálló módon - enyhítéseket jelentett be.  Idehaza is belengette pár étterem-tulajdonos, hogy február elsejével nyitni fog, azonban a miniszterelnök reakciója meggyőzően határozottnak tűnt. A múlt hétvégére meghirdetett tüntetésen sem vonultak fel komoly tömegek, így egyelőre marad mindenki a fenekén. Bevallom: vegyesek az érzéseim. A szabadságvágyam a nyitás felé terel, és kevés dolog áll hozzám oly közel, mint a békés, polgári engedetlenség - főképp az, amely képes meggyőzni a hatalom képviselőit. Végtelenül szimpatizálok a lengyelekkel és az olaszokkal, ugyanakkor szívből szurkolok a kormány azon törekvésének is, hogy végképp magunk mögött hagyjuk a járványt, harmadik, negyedik és további hullámok nélkül.

Létezik egy sor olyan társadalmi kérdés, melynek megválaszolása rém egyszerű. Progresszív, avagy egykulcsos jövedelemadót alkalmazzunk? Érdemes-e emelni a családi pótlék összegét, vagy inkább a gyerekek után járó adókedvezmény mértéke növekedjen? Gondolkodjunk-e az alapjövedelem bevezetésében, avagy felejtsük el az ilyen extrém marhaságokat? E dilemmákat minden szavazópolgár, minden politikai párt és minden kormányzat gyorsan eldöntheti a saját gazdaságfilozófiája mentén. A koronavírus-járvány azonban nem ilyen. A korlátozás és a nyitás szószólói nem a pártszimpátiák mentén rendeződnek táborokba. Sokkal inkább meghatározó, hogy mennyire féltjük magunkat, hozzátartozóinkat, illetve az egész társadalmat magától a kórtól. Valódi szabadelvűek változnak a szemünk előtt kőkemény rendpártivá és fordítva (lásd: Mi Hazánk Mozgalom). A kormány részéről nem babra megy a játék; simán bele is bukhatnak, ha rosszul kezelik a járványt. A sokáig elhúzódó karantén politikai öngyilkosság, ahogyan a kezelhetetlen tömegben jelentkező megbetegedések is rengeteget rontanának a kabinet megítélésén. Muszáj hát finom kötéltáncot járni, s azt sem akárhogy: a játékszabályok rugalmas és gyakori változtatása kapkodásról árulkodna, mely ugyancsak aláásná a kompetenciába vetett bizalmat. Igaz, ami igaz, az ellenzék sincs könnyű helyzetben. Ha a kormány sikeresen menedzseli a pandémia adta válságot, az jelentősen gyengíti a 2022-es esélyeiket. Amennyiben viszont ellendrukkerek, úgy a választók jelentős hányada fog elfordulni tőlük. És az sem nyerő stratégia, ha nemrég még az enyhe korlátozást rótták fel Orbánéknak, most pedig a túlzott szigort.

A magam részéről megértem, ha a focimeccsek még zártkapusak; ha nincsenek arénakoncertek, s ha az éjszakai szórakozóhelyek is egyelőre zárva maradnak. A vendéglők és a sportpályák kapcsán azonban nem igazán értem a szigorú tiltást. Egy-egy éttermi asztalt minden esetben olyanok ülnek körül, akik egyébként is találkoznak, érintkeznek egymással, a különböző társaságok pedig - a szokásosnál szellősebb elrendezéssel - bőven szeparálhatók egymástól. A focipályákat és a konditermeket pedig elsősorban azok az életerős honpolgárok látogatják, akik jó eséllyel makkegészségesek - s ha mégsem, aligha okoz tragédiát, ha sporttársukat megfertőzik. Értetlenségemmel együtt is abban bízom, hogy a kormány tökéletesen érzékeli az ország hangulatát. Ha február elsejével nem változtattak a karantén-intézkedéseken, az minden bizonnyal azért is van, mert úgy látják: nincs átütő forradalmi hangulat, az ország népe simán kibír még egy hónapot a megszokott struktúrában. (Amikor nyáron nemzeti konzultációt folytattak a pandémia kapcsán, nemigen láttam értelmét. Így utólag helyes mozzanatnak tűnik; talán tényleg pontosabban érzik a lakossági hozzáállást, mint mi magunk, aprócska véleménybuborékjainkban.) Március elsején azonban búcsút mondunk a télnek, s talán még sohasem szomjaztuk annyira a tavaszt, mint az idén. Alig hiszem, hogy tovább lehetne folytatni ezt a groteszk és emberhez méltatlan létformát.