Több hónapos előkészítés, tárgyalássorozat és huzavona után csütörtökön végre megszületett a megállapodás: Az Európai Unió úgy kezdi a 2021-es esztendőt, hogy lesz elfogadott költségvetése; továbbá a helyreállítási alap is startolhat. Fura, hogy ezt a viszonylag egyszerű hírt is százféle módon lehet kommentálni.

A legtöbben ismerik a klasszikus zen tanmesét az elefántról és a vakokról, akiknek tapintás útján kell elmesélniük, milyen is ez a hatalmas állat. Nyilván más benyomása lesz annak, aki az ormányát simogatja, mint annak, aki lábait fedezi fel, s megint más annak, kinek a füle jutott. Ez kis példázat empátiára tanít bennünket, hogy megértsük: minden nézőpont legitim lehet. Igen ám, de az EU-megállapodás nem egy beláthatatlanul hatalmas elefánt, a magyar ellenzék tagjai pedig - ha minden igaz - nem vakok. Nem tűnik irreálisan nagy elvárásnak, hogy ugyanazt a tényt nagyjából ugyanúgy lássák. Ezzel szemben mi történik? Mintha nem is ugyanazt az eseményt közvetítenék. Egészen döbbenetes. Orbán Viktor attitűdje önazonos és érthető: győzelem, lehet bontani a pezsgőt. Jakab Péter már valami egész más képet tár elénk Facebook-bejegyzésében: "Az okos ember (...) tudja, hogy egy közösség csak kompromisszumok mentén működhet hatékonyan. A butának ehhez a felismeréshez kell egy pofon. Orbán kapott is egy akkorát, hogy az eresz adta a másikat." Mintha nem ugyanabban az országban élnénk. A legviccesebbet az MSZP-s Ujhelyi István posztolta: "A vétóval fenyegető Orbán-kormány kapitulált az észérvek és az Európai Unió előtt". Parádé. Valószínűleg nem egyeztettek Hadházy Ákossal, aki pont a másik irányba tolta túl a biciklit, szerinte ugyanis Merkelék nem meghajoltak, de egyenesen lefeküdtek Orbán előtt. (Lényegében ugyanezt a véleményt fogalmazta meg Soros György is, aki szerint a lehető legrosszabb megoldás született.)

Egyetlen perc erejéig legyünk tényszerűek! Nehéz vitatni, hogy Orbán Viktor gyakorlatilag elérte azt, amit akart; ez részéről megkérdőjelezhetetlen diplomáciai győzelem. Ugyanakkor Angela Merkel számára is siker, hiszen megúszta arcvesztés nélkül. A kancellár asszony többféle módon is veszíthetett volna. Ha úgy ér véget a német elnökség, hogy nincs megállapodás, az valami végtelenül kínos lett volna számára. Ugyanakkor azt sem lehetett volna győzelemként tálalni, ha formálisan enged a magyar kormányfőnek, s a jogállamiságra vonatkozó fejezeteket teljes egészében kihúzzák a megállapodásból. A kiegészítő záradék ideális kompromisszumnak tekinthető minden érintett számára (csupán a hazai ellenzék maradt hoppon). A paktum tartalmilag és gyakorlati vonatkozását tekintve a magyar-lengyel álláspontot tükrözi, formailag azonban a huszonötök korábbi elképzelésének felel meg. A déliek persze magasról tesznek az egészre; forráshoz jutottak, s ez - érthető módon - minden másnál fontosabb számukra. A többség tehát mosolyog és elégedetten mehet karácsonyozni.

Amikor Orbán Viktor diplomáciai teljesítményét méltatjuk, számtalan módon túlzásba lehet esni. Sokak szerint valóságos mestere a zárt ajtós tárgyalásoknak, s ezt magam sem vonom kétségbe. Ami azonban a konkrét ügyet illeti, ezúttal nem volt különösebben nehéz döntési helyzetben. A klasszikus játék zajlott, amelyben két autó száguld egymással szemben, s csak annyi a kérdés: ki rántja el előbb a kormányt. Orbán minden fórumon világossá tette, hogy ő akár elmegy az ütközésig is, hiszen nincs különösebb veszítenivalója, így a másik félnek kellett kitérnie. A magyar kormányfő részéről ehhez nem kellett különösebb trükközés, ravaszkodás, csupán elszántság - persze ez sem lebecsülendő. A megállapodás nyomán keletkező mémek egyik legszellemesebbike szerint ha Orbán Viktor vezette volna a trianoni magyar delegátust, nemhogy nem csatolták volna el az ország kétharmadát, de még hozzánk is vágtak volna pár ezer négyzetkilométert... Ez így ebben a formában persze csak vicc, ám a történelmi párhuzam mellett azért ne menjünk el szó nélkül! Az Osztrák-Magyar Monarchia számos államot tömörítő szövetségként létezett, csakúgy, mint a mai Európai Unió. A teljes Monarchiát érintő kérdéseket a közös minisztertanácsban vitatták meg - hasonlóképpen, mint manapság. Aki ismeri az első világháború kirobbanásának részleteit, az nem csak annyit tud, hogy minden a trónörökös elleni merénylettel, majd - az arra adott válaszreakcióként - Szerbia megtámadásával kezdődött. A fennmaradt jegyzőkönyvekből pontosan tudni lehet, hogy a Bécsben ülésező közös minisztertanácsban a magyar kormányfő, Tisza István volt az egyetlen, aki ellenezte a háborút. Ugyanezt tükrözik a magyar parlamentben elmondott beszédei és Ferenc József császárhoz írt memorandumai is. A történelmi párhuzam jól kitapintható: egyfelől adott egy államszövetség, melynek tagjai vagyunk, s mely egy általunk pusztítónak és önpusztítónak tartott, mélyen ellenzett lépésre készül. Másfelől: ha vétózunk, azzal megakaszthatjuk a folyamatot. Nem mennék bele abba az elemzésbe, hogy Szerbia megtámadása és bekebelezése mekkora veszélyt jelentett az országra nézve, összevetve az EU mai politikai törekvéseivel. Egy biztos: ha Tisza István akkor megmakacsolja magát és a végsőkig kitart a vétó mellett, úgy egész másképp alakul Magyarország történelmi sorsa. Az mindenképpen Orbán mellett szól, hogy jól ismeri a nagy elődöket, s képes tanulni hibáikból.

Ami pedig a hazai ellenzéket illeti, bevallom nem is értem őket. Jakab Pétert és Ujhelyi Istvánt saját Facebook oldalukon saját hívei is helyreteszik, hogy álljanak már le a mellébeszéléssel. Két napja azon tűnődöm: tényleg nincs igény ebben az országban egy tisztességes és kompetens ellenzékre? Egy olyan pártra, amelyik képes elismerni a másik sikerét. Egy olyan pártra, amelyik a magyarság és az európai polgárok valós érdekeit tartja szem előtt, s nem a kisszerű politikai céljait. Egy olyan pártra, mely az elefántot elefántnak látja, s nem puszta ormánynak, fülnek vagy faroknak. Mert a politikai vakság is vakság. Csak az legalább gyógyítható.

A Szájer-ügy kirobbanását követően Vésey Kovács László egy meglehetősen indulatos írásművet tett közzé a Tutiblogon, melyet a Mandiner is átvett, mi több, Bayer Zsolt a vasárnap esti műsorában szinte egy az egyben fel is olvasta azt. Úgy tűnik, mintha e poszt - a liberális véleményelit elleni kirohanás - jellemezné legátfogóbban a kormánypárti sajtót a brüsszeli mulatság utóéletét illetően.

"Ha libsiként élsz, nem tudsz hibázni. Legalábbis a saját mércétek szerint, hiszen gyakorlatilag nincs is mércétek. Ami jól esik most rögtön, az hadd szóljon, durr bele!" - írja Vésey Kovács és ebben a megállapításban sok igazság van. Valóban: aki nem aggat magára harminckilós hátizsákot, annak jóval könnyebb a csúcstámadás. A kérdés csupán az, hogy mi a fenéért kell e súlyos csomag, s hogy egyáltalán mit tartalmaz. Ne legyünk melegek? Ne vegyünk részt orgiákon? A cikk azzal indul, hogy Szájer József bűnt követett el, de arról egy árva szót sem ejt a szerző, hogy mi volt e vétek. A nála talált drog? A kijárási korlátozás megsértése? Sosem tudjuk meg, no de ez a demagóg újságírás lényege.

"Más kérdés, hogy ha egy teljes társadalom él libsiként, akkor a nép tekintélyes része egyúttal antidepresszánsokon, nyugtatókon és altatókon fog élni. Ahogy ez most is történik. A gyógyszergyáraknak még a koronavírusnál is nagyobb üzlet, hogy ilyen nyomorultak vagytok, és hogy magatokkal rántottátok a társadalmat is." - A folytatás szimpla károgás, mintha egy középkorból itt ragadt, katolikus papot hallgatnánk. Nincsenek érvek, nincsenek gondolatok, csak a színtiszta indulat. Bevallom: a magam részéről pont ennek ellenkezőjét látom. Aki a szó eredeti értelmében liberálisként él, azt a legkevésbé fogja jellemezni bármiféle skizofrén feszültség, mely a megvallott hite és a hétköznapi léte közt feszülne. Nem is értem, hogy miért a szabadelvűek szorulnának antidepresszánsokra. És esélyem sincs rá, hogy valaha is megértsem, hiszen Vésey Kovács László nem fűz hozzá magyarázatot, csak szimplán kinyilatkoztat, s ebben az sem zavarja, hogy mondatai logikailag tökéletesen szembemennek az előzőekkel.

"Ha viszont keresztényként, konzervatívként élsz, akkor folyamatosan hibázni fogsz, sosem leszel tökéletes. Állandóan azzal szembesülsz, hogy elrontasz dolgokat, és nem tudsz megfelelni az isteni mércének." - A szerző egy olyan világot igyekszik felfesteni elénk, amelyben a keresztény, konzervatív ember képvisel egy megkérdőjelezhetetlen értéket, ám a léc sokak számára megugorhatatlan magasságba került. Hogy ezt a magamfajta is megértse, igyekszem valamiféle földhözragadt analógiát hívni segítségül. Modellezzük úgy a kérdést, mintha e kívánatos, morális érték az egészséges, sportos test lenne, melyet a konzervatívok megcéloznak, a liberálisok pedig magasról tesznek rá. Az isteni mércének valóban piszok nehéz a megfelelés: a tökéletesen szálkás izomzathoz a rendszeres edzés és a szigorú diéta együttese vezet. Most képzeljük el azt a pillanatot, amikor a konzervatív fitneszguru elcsábul, s így karácsony táján ő is rámegy a mákos bejglire. Vége a kockahasnak, a 12%-os testzsírindex felkúszik 14-re. A liberálisok röhögnek, hogy lám, ez az ember is elbukott... Vajon születnek-e ebből a lelki állapotból hasonló kirohanások, mint Vésey Kovács cikke? Aligha. Az ilyen ember alapvetően rendben van magával. Ismeri a célját és pontosan látja az oda vezető utat is. A legkevésbé sem akad ki az ellenoldal piszkálódásától, s csak mosolyogva legyint azokra, akik elmarasztalják mákos bejglis kihágása miatt. Ő ezzel együtt is közel tökéletes lény, fényévekre azoktól, akik most cinkelik. Vésey Kovács László attitűdje ezzel szemben sokkal inkább egy olyan testépítőére emlékeztet, aki hanyagolja az edzést és a helyes táplálkozást, s inkább arra teszi fel az életét, hogy varázsigéket mormol, s groteszk áldozatokat mutat be képzelet szülte isteneknek, ettől remélve domború mellkast, s feszes hasfalat. Nem csoda, hogy frusztrálja a gúnyos kritika, ha ő maga is bizonytalan útjelzőket követ.

"Ez iszonyúan nehéz, és időnként nagyon elcseszi az ember. 100 százalékkal nehezebb, mint libsi módon mindig a kisebb ellenállás irányába sunnyogni." Nem, kedves Laci, ez csak a te szemszögedből nevezhető sunnyogásnak. Vagyunk egy páran, akik már rég leraktuk azt a bizonyos hátizsákot, és a legkevésbé sem azért, meg akarnánk úszni bármi lényeges erőfeszítést, vagy áldozatot. Egész egyszerűen arról van szó, hogy az általad ködösen lebegtetett, keresztény, konzervatív erőfeszítések és áldozatok tökéletesen értelmetlenek. Még te magad se hiszel ezekben, mert ha hinnél, legalább a nevükön neveznéd azokat és érvelnél mellettük. "Sosem érhetsz oda, ahova törekszel, viszont ezzel olyan támpontod van, amelyhez képest látszanak a hibáid, bűneid. Ez ad esélyt arra, hogy jó irányba menj. És ez már itt a Földön is kifizetődő hosszútávon." Ha maradhatnánk a testépítés egyszerű analógiájánál, ott igaz lenne mindez, még különösebb magyarázatot sem igényelne. No de Szájer József botránya és a liberális mentalitás kapcsán mik ezek a támpontok, hibák és bűnök? Az Ószövetség intelme, mely szerint férfival hálni utálatosság? Vagy inkább a csoportos szextől fázik a szerző? Szodoma és Gomora után Brüsszel is kénköves, tüzes eső által pusztul majd el? Értem én, hogy rém kínos egy olyan Istenben hinni, aki utálja a melegeket és a pokolba száműzi az orgiázókat. De ez a maszatolás akkor sem járja. Vagy legyünk vallási fundamentalisták, s álljunk bele szilárdan, felvállalva a prüdériát és homofóbiát, vagy inkább ne írjuk semmit se.

"De mi a bajotok? Szexuális forradalom, szabadosság, homoszexualitás, orgiák, élvhajhászás, tabudöntögetés. Nem ezt reklámozzátok folyamatosan? 1968 óta ez a szívetek vágya, ezek a jelszavaitok. Akkor most mit fröcsögtök és gyűlölködtök megfeszülve? Love is love, a kurva anyátokat! Ünnepeljetek!" - imigyen zárja sorait Vésey Kovács László, s e befejezéssel csupán egy a gáz: a dolgozatot végigkísérő, e ponton kicsúcsosodó indulat. Ez teszi hiteltelenné és megmosolyogtatóvá az egész posztot. Aki magabiztos, annak nem kell hisztiznie. A frusztráltság mindenesetre jó jel. Arra utal, hogy a szerző is pontosan tudja: a szexuális forradalom pozitív fordulópont az emberiség történelmében, s igazán annak kellemetlen, aki ott ragadt az 1968 előtti érában.

Ami a Szájer-ügyet illeti, a magam részéről a HVG-s Hont András álláspontjához tudok csatlakozni: "Jövőre hatvanéves lesz, huszonöten vannak még rajta kívül, ezek után az ereszen kimászik a hátizsákjával együtt... hát mi kell a magyar virtusnál, ennél több? Ezek ott Brüsszelben kevergetik a porcelánban a forró csokit, eszik a pralinét, isszák az ízesített söreiket... Végre ott van egy magyar ember, aki megmutatja nekik, hogy ezt hogy kell csinálni! Én simán beleállnék, mint országimázs." És ez csakis azért lehetetlen, mert a Fidesz egyelőre ragaszkodik a teljes képmutatáshoz. Megmérték, kikalkulálták: ez az attitűd szállítja a legtöbb szavazót. Legalábbis ma ez még így van. Orbánnak azonban helyén az esze, s talán tisztábban látja a jövőt, mint bármelyikünk. Végignézte azt is, ahogyan az 1994-ben abszolút többséget szerző MSZP negyedszázad alatt gyakorlatilag eljutott a teljes megsemmisüléshez. Tudja, hogy ennek nem csupán az az oka, hogy a szocialistáknak elfogyott a mondanivalójuk és a használható politikusgárdájuk. A végzetes hanyatlás magyarázata még ezeknél is prózaibb: a kommunista utódpárt szavazóbázisát egyszerűen felemésztette az idő: megöregedtek és befejezték földi pályafutásukat. Orbán Viktor pontosan érti, hogy a Fideszre is ugyanez a sors vár, ha nem képesek nyitni a fiatal szavazók felé. Márpedig az 1968 előtti attitűddel ez aligha lehetséges.

"Minden egyszerű. Az emberek komplikálják túl a dolgokat." - írja Albert Camus, és a magam részéről mélységesen egyetértek vele. Az élet nem bonyolult, a politikai pozicionálás és hitvallás pedig különösen szimpla dolog.

Ha maradunk a klasszikus jobb- és baloldali felosztásnál - amelyben a jobboldal konzervatív, hagyományőrző, míg a baloldal képviseli a progresszív irányt -, úgy azt fogjuk látni, hogy ezek mérsékelt szárnyai csaknem összeérnek. Az Egyesült Államokban egy józan republikánus és egy visszafogott demokrata politikus között aligha tátong jelentős ideológiai szakadék. Németországban a két meghatározó párt nagykoalícióban is képes együttműködni. Ebből következhetne akár az is, hogy a különböző politikai irányzatokat felfűzhetnénk jobb-bal tengely mentén. Igen ám, de pontosan tudjuk, hogy a szélsőségek is összeérnek. Egy kommunista diktátort nem sok különböztet meg egy fasiszta zsarnoktól, s a hírhedt ÁVH verőlegényei közt szép számmal akadtak egykori nyilasok. Úgy tűnik, közelebb kerülünk a valósághoz, ha ideológiai palettánkat inkább egy teljes körív mentén helyezzük el:

Valójában mindkét oldal valamiféle rendpártiságot jelent. Mindkettő azt mondja: létezik olyan érték, amely többet jelent számukra az egyén szabadságánál. A baloldalnál ilyen lehet a gazdasági egyenlőség, avagy a legkülönbözőbb kisebbségek sajátos jogainak kérdése; a jobboldalnál pedig a nemzeti kultúra és a vallás védelme. Ami az alkoholfogyasztást, a droghasználatot, vagy épp a prostitúciót illeti, e területeken a történelem során láttunk már szigorú korlátozást és elnéző engedékenységet is mindkét oldal részéről.

Két lényeges pontot muszáj szem előtt tartanunk. Először is: mind a bal-, mind a jobboldali pártok számára széles az ideológiai játéktér. Nem csupán a felvállalt értékek összetételét tekintve, de olyan szempontból is, hogy ezen értékek érvényesítése során meddig hajlandók elmenni. Egy szociáldemokrata ugyanúgy a bérből és fizetésből élő kisember érdekeit tartja szem előtt, ahogy egy fekete öves kommunista is. A különbség csupán az, hogy az előbbi megelégszik a demokratikus keretek közt elérhető célokkal - minimálbér, nyugdíj, méltó munkakörülmények -, míg a másik a vérontástól sem retten vissza. Ugyanígy a másik oldalon: egy keresztényszocialista és egy piacpárti konzervatív között ég és föld a különbség. Ebből fakad a másik megállapítás, amit érdemes rögzíteni: ha kimondjuk, hogy ezen ideológiák túltolása, a totalitárius diktatúra jelenti a mindenkori erkölcsi mélypontot, ez értelemszerűen azt hozza magával, hogy ennek ellenpontja, az ideológiai semlegesség, vagyis a klasszikus liberalizmus jelenti a morális plafont. Egy érett, magas tudati szintű társadalomban körülbelül itt érne véget e dolgozat.

A gond csak az, hogy mi még nagyon messze járunk attól a bizonyos tudati szinttől. A legtöbben aprócska diktátorok vagyunk, akik lelkesen tapsolunk minden népnyúzó, korlátozó intézkedésnek, feltéve, hogy minket nem érint az ügy. Megszavaznánk az alapjövedelmet, mely azonnal tönkre vágná a teljes gazdaságot? Szerintem simán. Megszavaznánk a prostitúció, a marihuána, vagy épp a melegfelvonulások teljes tiltását? Hitem szerint a többség - aki nem él ezekkel - azonnal. Nem igazán látunk túl a saját szűk világunkon, így nem is értjük, pláne nem tiszteljük a másik ember - tőlünk eltérő, nekünk mit sem ártó - szabadságvágyát. Mindez azt eredményezi, hogy a 2020-ban a klasszikus liberalizmus a legkevésbé sem trendi - talán még azt az 5-10%-os társadalmi támogatottságot sem tudhatja magáénak, amit a huszadik század második felében azért stabilan hozott. A különböző pártok kénytelenek megfelelni a választói igényeknek, így mindkét politikai oldal hozzáhülyül a néphez, s egyre mélyebbre hatolunk a szélsőségek felé vezető ingoványban.

Az elmúlt napok történései azt mutatják, hogy az ideológiai béklyók nem csupán a társadalmat fosztják meg egy felszabadult és hatékony működéstől, de maguknak a pártoknak is súlyos terhet jelentenek. A Fidesz - politikai értelemben - elveszítette egyik alapító tagját, mégpedig egy - önmagában - tökéletesen ártalmatlan tett kapcsán. Ha bármelyik barátunk az ereszcsatornán menekülve hagyna el egy szexpartit, csak mosolyogva legyintenénk, mint a nagy szakállú Mikulásra, aki elnézte a napot, a házszámot és a puttony tartalmát. A gond csak az, hogy egy kereszténydemokrata értékeket hirdető párt meghatározó politikusaként ez rém cinkes - a Borkai ügy után most egy újabb repedés tátong a hitelesség falán. Pedig ennek a legkevésbé sem kéne így lennie. Amennyiben a Fidesz képes volna valódi néppártként működni, úgy simán elférne benne több, egymástól igen különböző szekció. Lehetne egy jól megkülönböztethető liberális szárnya, amely nem hisztizne a vallásgyalázó karikatúrák miatt, a másik végponton meg Semjénék nem járnának orgiákra. A lényeges identitáskérdések - gazdaságpolitika, az EU-hoz fűződő viszony, bevándorláspolitika stb. - továbbra is közösek maradnának, ugyanakkor senkinek sem kéne képmutató módon viselkednie. Sanszos persze, hogy a közéleti marketingguruk százszor felmérték és kiszámolták, hogy e diverzifikált pártstruktúra hány szavazatot hozna liberális oldalon, s mennyit vinne a jobbszélről, s valószínűleg nem volt pozitív a szaldó. (Fura, hogy a teljes szexuális szabadság korában a politikai színtéren még mindig a prüdéria a meghatározó. Egy könnyű szexbotrány még a demokrata Clinton imidzsébe sem fért bele...)

A politikai identitás valójában nem bonyolult kérdés, csupán mi komplikáljuk túl a dolgokat. A Szájer-ügy csak megerősíti, hogy az ideológiai béklyók pokollá teszik világunkat. Természetesen a 2022-es választások idején már senki sem fog emlékeztetni a jelen botrányra, ám attól még komoly figyelmeztető jel a Fidesznek, s különösen a kormányzópárt szavazótáborának. Lassan ideje volna eldönteni, hogy mennyire ragaszkodunk e törékenynek tetsző, egyre terhesebb képmutatáshoz.

Áll a bál az IKEA legújabb reklámkampánya miatt. "Legyen minden otthon biztonságos hely" - hirdeti a mamutcég, s propagandafilmjében a narratíva szerint meglehetősen gyakori, családon belüli erőszakot jeleníti meg. A magyar férfijogi szervezetek tiltakoznak, s közösen megfogalmazott, nyílt levélben fordultak a multinacionális nagyvállalathoz.

"Kampányvideójukban egyoldalúan és hamisan azt a látszatot keltik, mintha a családon belüli erőszak elkövetői kizárólag férfiak, elszenvedői pedig kizárólag nők lennének. Ennek a sugalmazásnak azonban számos hazai és nemzetközi kutatás ellentmond." - így indít a Férfihang oldalán közzétett levél, előhúzva a szokásos kártyát: nem csak a feleségeket püfölik, de néha a férjek is kapnak. Talán nem én vagyok az egyetlen olyan fickó a földkerekségen, aki az ilyen jelenséget inkább szánalmasan megmosolyogtatónak tartja, mintsem tragikusnak. A dolog ott indul, hogy egy magára valamit is adó férfi nem köti össze az életét egy nála fizikailag erősebb, termetesebb, magasabb nővel, már csak azért sem, mert roppant hülyén mutatnak egymás mellett. Ha pedig hősünk egy alkatilag hozzá illő társat választ, s még vele szemben is képtelen megvédeni magát, ott már tényleg elfogynak a szavak. Természetesen ezek az extrém fejezetek nyugodtan zárójelbe tehetők; pontosan tudjuk, hogy a házasfelek közti fizikai agresszió során az esetek oroszlánrészében a nő az áldozat. Ezzel a különböző férfijogi szervezetek is tisztában vannak, csak - érthető módon - piszkálja a csőrüket, hogy már megint az ő kutyájuk kölykét állítják pellengérre. A katolikus egyház sem tapsol önfeledten, amikor a pedofil papok témája kerül napirendre, ahogy a menekültügyi szervezetek sem bontanak pezsgőt, amikor a migránsok által elkövetett erőszakos bűncselekmények jelennek meg a híradásokban. Márpedig ez a fajta bajtársiasság - az agresszív bűnözőkön kívül - senkinek sem használ. Minden komolyan vehető közösség őszintén, mismásolás nélkül felvállalja a történteket, s kiveti magából a méltatlanokat. Ez az egyetlen út, amivel megőrizhetik tisztaságukat és presztízsüket.

Az IKEA az a cég, amely a szememben tökéletesen megtestesíti a globalista világlátást, annak minden jellemzőjével, pozitív és negatív vonásával. Muszáj leszögeznem: a szabadság, a korlátlan kapitalizmus és a nyílt piac elkötelezett híveként a termékek szabad áramlásával az égvilágon semmi problémám sincs. Mi több: meggyőződésem, hogy semmi sem emeli jobban a földlakók életszínvonalát, mint amikor minőségi árucikkekhez tudunk hozzájutni egyre alacsonyabb árakon - s ebben az IKEA igazán élen jár. (Beszállítóként már nem ilyen rózsás a helyzet, beszerzőik kíméletlen alkukat folytatnak, de ez a dolguk; ez az ára annak, hogy végső fogyasztóként - zsúfolásig pakolt autónkkal - elégedetten távozhassunk az áruházból.) Naiv közgazdászként azt gondolnám, hogy egy piaci világvállalatnak nincs is egyéb dolga, csupán versenyeztetnie kell a török, a cseh és az indonéz gyártókat, hogy a lehető legjobb ár-érték arányt elérve színesítse kínálatát, és semmi szüksége arra, hogy egyéb, a termékein túlmutató társadalmi kérdésekben állást foglaljon. A trend azonban nem ez. Napjainkban azt látjuk, hogy a Coca-Cola, a Pepsi, a Nike, a FedEx, a Facebook, a Twitter és még számos multinacionális cég nyíltan síkra száll olyan - akár politikai természetű - ügyek mellett, melyek igencsak messze esnek alaptevékenységüktől. Az IKEA jelen kampánya ilyen tekintetben határeset. "Legyen minden otthon biztonságos hely" - hirdetik, s tekintve, hogy bútoraik is az otthonteremtést szolgálják, az üzenet nem hat testidegennek. A gyanútlan átlagvásárló nem is figyel fel rá, hogy propaganda-hadjáratukban a szélsőségesen feminista NANE a partnerük. A gyanútlan átlagvásárló joggal elégedett, ha a cég honlapján pontosan látja, hogy a budaörsi áruházban még 15 darab Kallax könyvszekrényt talál, melyet a raktár nyolcadik sorának második polcáról emelhet le. De már nem szörfözik tovább az oldalon, hogy elolvassa: a mamutvállalat aktívan, többféle programmal támogatja a menekülteket. És nem is kéri számon az IKEÁ-n, hogy a bevándorlók által elkövetett erőszak ellen miért nem prédikálnak. Talán mert az nem az otthonon belül történik, a Grunnarp kanapé és a Songesand komód között félúton...

"A nők elleni erőszak a legtöbb esetben láthatatlan, ám nagyon is valóságos probléma. A magyar nők 49%-ának volt már olyan kapcsolata, melyben partnere szóban és lelkileg bántalmazta." - Ennyi az üzenet, mely megítélésem szerint ezer sebből vérzik. Természetesen nem az a gond vele, hogy nem létező, vagy nem súlyos kérdést feszeget. Még csak nem is az, amit a férfijogi szervezetek kifogásolnak, hogy egyoldalú a propaganda és csupán a férfiakat démonizálja. A fő probléma az, hogy verbális és lelki bántalmazásról esik szó. Ez mégis mit jelent, kezitcsókolom? Valójában az égvilágon semmit. És ehhez a maszatoláshoz hozzáragasztanak egy - tökéletesen légből kapott - 49%-os statisztikai adatot. Ez egész egyszerűen nevetséges. A nyers igazság az, hogy a magyar nők 100%-ának volt már olyan kapcsolata, melyben partnere szóban és lelkileg bántalmazta - már ha volt egyáltalán dolga pasival. És ugyanez a helyzet a férfiakkal: szóban és lelkileg minket is bántalmazott minden egyes valaha volt szerelmünk, társunk, szeretőnk. Fájdalmat ugyanis bármi okozhat. Megsértődni bármin lehet. Az IKEA kisfilmje nincs összhangban a narrációval, az előbbi ugyanis tényleges fizikai fenyegetettséget mutat be, melynek az égvilágon semmi köze verbális sértésekhez. A kampány részét képező rádiószpotokban megjelennek a diktátorhajlamú, suttyó férjek is, olyan végtelenül primitív attitűddel, melytől a hallgató nem érzi idegennek a tettlegességet sem. Nagyon úgy tűnik, hogy a propaganda első számú célja, hogy elmossa a határokat, hogy még véletlenül se lehessen megkülönböztetni az agresszív bűntettet az ártatlan szóváltástól. Pedig a dolog végtelenül egyszerű: a fizikai erőszak megengedhetetlen, s az esetek döntő többségében - szemben az elhangzó propagandaszöveggel - nagyon is látható nyomai vannak.

Az első és legfontosabb, amit illene megtanítani a fiatal lányoknak, az az, hogy még véletlenül se kössék össze az életüket olyan fickóval, akin az agresszió jeleit észlelik. A nők egyik legnagyobb kincse az a semmihez sem fogható, évezredek során finomra hangolt emberismeret, hipergám ösztön, amelynek segítségével önmaguknak párt választanak - a lehető legjobbat. Hogy a fenébe képesek elaltatni magukban ezt az életmentő ösztönt? Miért hagyják figyelmen kívül a rendszerint már a kapcsolat kezdetén megmutatkozó, vészjósló jeleket? Miért gondolják, hogy aki a kocsmai verekedésben kíméletlen, az velük szemben majd lágy és gyengéd marad? Az a legkevésbé sem jellemző, hogy a szerelmes menyasszonyt egy tökéletesen békés, jámbor vőlegény vezeti az oltár elé, akiből csak a későbbiek során bújik elő a vadállat, de persze ne zárjuk ki ennek a lehetőségét sem! Ilyenkor mi a teendő? Az első pofon után összecsomagolni és vissza se nézni. Ezek nem igazán bonyolult protokollok, s ha az erőszak azért marad láthatatlan, mert az áldozat tűri és eltitkolja - ez a legbetegebb, ami csak történhet. Az adekvát propaganda is lehetne ehhez illeszkedő: "költözz el a vadbaromtól!" Csakhogy úgy tűnik, a posztmodern, politikai korrektséget hajszoló korszellem egész mást vár. Ha meghúzzuk a határokat és nevén nevezzük a dolgokat - lásd jogállam kérdése ugyanezen kaptafa szerint - az nem jó, mert utólag nem lehet önkényesen bővíteni a sérelmek tárházát. Pedig nincs más út egy működőképes világhoz: muszáj tisztázni a játékszabályokat. A fizikai agresszió nyomai érzékelhetőek, ennél fogva objektívek - e magatartás megengedhetetlen és törvényileg is büntetendő. A szóbeli és lelki bántalmazás ugyanakkor a legkevésbé sem társadalmi ügy, hanem két ember szubjektív világának - sok esetben teljesen ártalmatlan - építőelemei. Sem a BTK, sem a bíróság, sem az IKEA nem írhatja elő, hogy a házastársak miként beszélhetnek egymással, s miféle játszmákat folytathatnak. Már csak azért sem, mert a lobbanékony, szókimondó természettől a szégyenlős mimózaságig igen széles a személyiségskála. Ami az egyiknek súlytalan jópofaság, az a másiknak talán megbocsáthatatlan sértés. Amitől az egyiknek összeszorul a gyomra, azt a másik hangosan kiröhögi. Nincs egységes recept. Egyszerűen csak érdemes hozzánk passzoló társat választani.

Legyünk igazságosak: az IKEA kampányának bizonyos elemei egyértelműen pozitívak. Az például kifejezetten szimpatikus, hogy segít berendezni a bántalmazott nők számára fenntartott menedékházakat és átmeneti otthonokat. Ez valódi, tiszta segítségnyújtás, s alig hiszem, hogy bármelyik férfijogi szervezet kifogásolná. Minden tiszteletem azoké a nőké, akikben van elég felnőttség, hogy kilépjenek egy mérgező kapcsolatból - hitem szerint ők minden támogatást megérdemelnek. A kampány látványosabb része azonban szimpla sárdagasztásnak tűnik, s egyaránt bántó mindkét nemre nézve: a férfiakat barbár állatoknak, a nőket pedig öntudatlan, éretlen fruskáknak állítja be, akik képtelenek felelős döntést hozni sorsuk felől. 

"Addig is, amíg a kampányuk nem lesz mentes a férfiak hátrányos megkülönböztetésétől, arra kérjük férfitársainkat, hogy ne vigyék a pénzüket az önök áruházába. Ha a férfiakat csak mint erőszakos bűnelkövetőket tartják számon, akkor a bútoraikat vigyék haza és szereljék össze az önök által támogatott feminista szervezetek!" - zárja az IKEÁ-nak címzett nyílt levelét a Férfihang Civil Társaság és a Valódi Egyenlőségért Civil Társaság. E felhívásban aligha találnánk kivetnivalót. Ahogyan a piaci cégeknek joguk van bármiféle ideológiai, társadalmi üzenetet megfogalmazni, úgy a fogyasztóknak is megvan az a lehetőségük, hogy ennek hatására máshol vásároljanak. Ez így kerek. Ha az IKEA bútort árul, úgy versenyezni kell a Mömax, a JYSK és az XXXLutz termékkínálatával és áraival. Ha ideológiákat hirdet, úgy állnia kell a sarat az ellenkampánnyal szemben. Majd a forgalmuk eldönti, hogy marketingkommunikációjukat kajálta-e a nép.

Legalább húsz éve tűnődöm azon, hogy a hazai baloldal miért nem képes kitermelni magából pár karizmatikus figurát, vagy legalább egyetlen valamirevaló, potenciális országvezetőt. (Nem mintha a Fidesznél látnám az utódlás lehetséges jelöltjeit, de számukra ez nem is jelent égető problémát; Orbán köszöni, jól van.) Választásról választásra megy a vergődés, hogy a szánalmasabbnál szánalmasabb jelöltek közül végül kinek a nevét hímezzék zászlajukra. Ám e permanens kaszting során talán még sosem jártunk annyira mélyen, mint mostanság, amikor Karácsony Gergely Szabó Tímeát nevezte meg a miniszterelnöki pozíció várományosaként.

Bevallom: politikailag semmi sem áll olyan távol tőlem, mint a Párbeszéd. Már az LMP (melyből annak idején kiváltak) sem volt a szívem csücske, de Schiffer Andrásban és néhány társában legalább felfedezhető volt a józanság, a felelősség és a nemzeti elköteleződés. A Párbeszédben ezek még nyomokban sem találhatók. Önmagukat az új baloldalhoz sorolják, ideológiájuk szerint progresszívek, zöldek, szociáldemokraták és feministák. Ez utóbbi vonásuk különösen tetten érhető: szerény létszámú és támogatottságú közösségükben elsősorban nőies férfiakat - lásd: Karácsony - és férfias nőket: - lásd: Szabó Tímea - találunk, mintha tudatosan variálnák a nemi szerepeket. A magam részéről nem is igazán értem, milyen társadalmi csoportokat céloznak. A naiv fiatalok számára - akiknek fogalmuk sincs a történelemről, a baloldali ideológiák örökké pusztító hatásáról - ott a Momentum. Az Orbán-gyűlölő, frusztrált nyugdíjasok számára tökéletes találkahely a DK. A bolygónk ökológiájáért aggódók támogathatják a maradék LMP-t. Vajon mit tud nyújtani a Párbeszéd a választóknak, amit más politikai csoportosulások nem képesek? Elsősorban látványos botrányokat, melyekben Szabó Tímea mellett Tordai Bence is az élen jár. Ezen túlmenően az egyetlen ismert programjuk az alapjövedelem bevezetése. Ez az a téma, melyet fajsúlyos közgazdászok órákon át képesek elemezni, miközben maga a kérdés végtelenül szimpla. A miniszterelnök a minap így foglalta össze a parlamentben: "Abból a kétségkívül - a józan észt nem negligáló - egyszerű pozícióból, ahonnan mi szemléljük a világot, mi azt látjuk, hogy az alapjövedelem arról szól, hogy vannak emberek, akik dolgoznak. Azoktól vegyük el a pénzt és adjuk oda azoknak, akik nem dolgoznak és nem is akarnak dolgozni. Hát én ilyet nem fogok támogatni, abban biztos lehet."

Egy ideje megy a találgatás: vajon ki lesz Magyarország első női miniszterelnöke? Szabó Tímea neve a potenciális jelölteket felsoroló legtöbb listán, cikkben, elemzésben szerepel, a magam részéről fel nem foghatom, miért. Még a Párbeszéd alacsony választói támogatottsága a legkisebb gond, hiszen láthattuk egy éve: ellenzéki összefogással Karácsonyból is főpolgármestert lehetett faragni. A kérdés sokkal inkább az: mit tud ez a nő, amit vetélytársai nem? Ha őszinték akarunk lenni: Donáth Anna szebb, Dobrev Klára pedig okosabb. (Varga Judit igazságügyi miniszter pedig szebb is és okosabb is, és a magam részéről leginkább rá szavaznék, ő azonban aligha lesz Orbán Viktor kihívója.) A politikusok népszerűségét vizsgáló felmérések szerint évek óta Szabó Tímea a második legkedveltebb ellenzéki politikus (Karácsony Gergely után), ám halvány fogalmam sincs, minek köszönheti. Ha parlamenti felszólalásait nézzük, egy frusztrált, ingerült, felpaprikázott nőt látunk, s az az érzésünk, hogy még hírből sem ismeri a mosolyt, a kedvességet, a lányokat jellemző lágyságot. Pedig aki női miniszterelnökre vágyik, az nyilván nem egy elférfiasodott asszonyt szeretne az ország élén látni, hanem valaki olyat, akinek személyiségében a női jellemvonások dominálnak. E poszt írásakor Szabó Tímea számos fotóját végignéztem. Az igazság az, hogy a beállított képeken képes a mosolygásra, mi több, e mosoly kifejezetten megszépíti. Számomra érthetetlen, hogy közéleti szereplései során miért nem ezt az arcát hozza. A baloldaliságba nem fér bele a kedvesség, a báj, csakis az önmagából kivetkőző forradalmiság? Miért hagyja egy alapvetően jó fizikai adottságokkal bíró fiatal nő, hogy erőszakossá és csúnyává torzítsa az indulat? Ennél rosszabb példával aligha szolgálhatna az ország lányainak, asszonyainak.

Szegény ember vízzel főz? Karácsony Gergely főpolgármester, V. Naszályi Márta Budavár polgármestere, Barabás Richárd alpolgármester a XI. kerületben... e kicsinyke párt szinte minden ismert tagja komoly pozíciót birtokol. Szabó Tímeán kívül talán Tordai Bence idejébe férne bele, hogy vezesse az országot, ő pedig bizonyára még a Párbeszéd számára is komolytalan és vállalhatatlan jelölt lenne. Kieséses alapon tényleg nem marad más...

Lassacskán megérkezünk a jövőbe. Ami tegnap még csak a sci-fi szerzők kreatív elméjében élt, az ma már szinte a valóság: a robottechnika a szexpiacon is egyre jelentősebb szerepet játszik. Borítékolható volt azonban, hogy ezzel párhuzamosan megjelennek a hivatásos károgók is, akik a szexrobotok elterjedésének ezer veszélyére hívják fel a figyelmet. Vajon érdemes-e hallgatni rájuk?

FIZIKAI DIMENZIÓ

Akik a klasszikus sci-fiken nevelkedtek, azok fantáziáját elsősorban a mesterséges intelligencia öntudatra ébredése mozgatja. Ha álmatlan éjszakákat azért nem is, de némi aggodalmat azért okoz számukra az a lehetőség, hogy a robotok - s köztük a szexrobotok is - az emberiség ellen fordulnak. Ez a gondolat vezérli a Westworld című sorozat alkotóit is, ahogyan a 2014-ben forgatott Ex Machina című film készítőit úgyszintén. A valamivel földhözragadtabbak csupán arra figyelmeztetnek, hogy e gépek önálló akarat nélkül is okozhatnak balesetet. Mivel a mesterséges intelligencia önmagát oktatja, egy kiforratlan szexrobot ölelhet, szoríthat, karmolhat, haraphat akkorát, amely nemhogy túlmegy az erotikus élmény határán, de akár maradandó károsodáshoz is vezethet. Az öntudatra ébredés meseszerűségével aligha érdemes komolyan foglalkozni, a balesetek kizárása pedig alapvetően mérnöki, technikai feladat. Egyetlen gyártó cég sem fogja megkockáztatni, hogy dollármilliókra pereljék féktelenül szenvedélyes produktumaik miatt.

TÁRSADALMI DIMENZIÓ

A károgók második nagy félelme, hogy felbomlik a társadalom évezredes szövete. Ha ugyanis a jövő szexrobotjai tökéletesen élethűek és vonzók lesznek, mi több, az MI segítségével számtalan személyiségjegyet és -stílust megjeleníthetnek, úgy - a gyermekszülést leszámítva - mi szükség lesz a továbbiakban a hús-vér nőkre? Ez az aggály természetesen nem teljesen alaptalan. A férfiak egy jelentős része nem támaszt túl nagy igényt, ha szexpartnerről van szó, ami pedig a házsártos feleségeket illeti, egy csendes és készséges robot akár még előrelépést is jelenthet életminőségük tekintetében. Minden férfiember visszatérő álma, hogy megformálhassa és legyárthassa magának a tökéletes nőt. Még emlékszünk az Aerosmith Hole in my Soul című számának videóklipjére, illetve azokra az amerikai tinifilmekre, melyek e megunhatatlan, örökzöld témát dolgozzák fel. Nem véletlen, hogy e kérdés mindig is izgalmas marad, hiszen amíg életünk lakását, sportkocsiját, vagy vitorlását bármikor megvásárolhatjuk - s ha már megvannak, valószínűleg nem is okoznak csalódást -, addig életünk nőjét sokszor évtizedeken át kutatjuk; ha megleltük, többnyire azonnal lepattint bennünket; s ha valami csoda folytán mégis sikerül behálóznunk, úgy pár éven belül garantáltan házisárkánnyá változik. E kevéssé kecsegtető forgatókönyvvel szemben a szexrobotok egyszerűen és üzembiztosan programozhatók. Ha valaki gyengéd, békés, szervilis társra vágyik, aki alázatosan lehúzza a csizmáját és megmasszírozza a hátát, lelke rajta. Akinek unalmas e permanens alárendeltség, az időről időre bekapcsolhatja a "hisztis hercegnő", a "zsörtölődő feleség", vagy épp a "harcos amazon" funkciókat. A fene se tudja, lesz-e dolgom valaha élethűre kidolgozott szexrobottal, azonban sanszos, hogy valódi érzelmeket sosem tudnék táplálni egy gép iránt, legyen bármennyire is összetéveszthető egy hús-vér nővel. Tekintve ugyanakkor, hogy a csajozásban számomra a vadászat jelenti a leggazdagabb örömforrást, a játék kedvéért azért beélesíteném a "vonakodó szűzlány" üzemmódot...

Ha visszatekintünk az elmúlt pár ezer év történetére, a szingliséggel járó társadalmi megvetésre, az előre elrendezett frigyekre és a házasság felbonthatatlan intézményére, valószínűsíthetjük, hogy a párkapcsolatok jelentős része nem nyújtott sem romantikus szerelmet, sem intimitást, sem családi harmóniát. A feleség talán sok esetben nem volt más, mint kötelességét teljesítő szexpartner, házicseléd és nevelőnő. Ugyanígy: a férj esetenként nem volt több, mint kakukkfiókákat tápláló, fáradhatatlan kenyérkereső és igavonó. Lehet sírni azon, hogy kihal az emberiség, ha a pasik a jövőben a szexrobotokat részesítik előnyben a hús-vér nőkkel szemben. Csakhogy ez legfeljebb a férfitársadalom - szexpiaci értékét tekintve - legalsóbb szegmenseit érintheti, akik eddig sem igazán jártak élen génállományuk reprodukcióját illetően. Ha ezek a lúzerek a jövőben egy készséges Angelina Jolie hasonmást ölelgethetnek ahelyett, hogy kelletlen nejüknél kuncsorognának a havi egy, szenvedélyektől mentes összebújásért, valójában csupán anyagi hozzájárulásuk fog hiányozni bárkinek, egyéb nemigen. S persze lehet sírni azon, hogy a nőknek innentől kezdve talán komoly versenytársuk akad. De mi ezzel a baj? Láttunk valaha olyan piacot, amelyet nem pezsdített fel a szabad verseny? Talán katasztrófa lenne, ha asszonyaink - a potenciális konkurenciától tartva - a jövőben kevesebbet zsörtölődnének, s odaadóbb szeretőkké válnának? Aligha.

PÁRKAPCSOLATI DIMENZIÓ

"A féltékenység olyan elmebaj, amely maga idézi elő kiváltó okait. Nem az lesz féltékeny, akit megcsalnak, hanem azt csalják meg, aki féltékeny." - írja Konrád György, s tegyük mindjárt hozzá: a legtöbb nőnél egy semmiség, egy ártatlan szemvillanás is elég ahhoz, hogy felébresszük bennük a zöldszemű szörnyet. Az elmúlt napokban minden szembejövő lányt megkérdeztem, mennyire zavarná őket, ha a pasijuk egy szexrobottal lépne félre, összevetve egy valódi megcsalással. Az eredmény igazán meglepett: szinte kivétel nélkül azt a választ kaptam, hogy ugyanolyan mértékben, vagy akár még jobban - miközben a szimpla bohócfényezést egyikük sem találta problémásnak. Világos, persze, hogy bárkiben, akit megcsalnak, számos érzés keveredik. "Nőnél a féltékenység csak a hiúság sebe. Férfinál mélységes gyötrelem, olyan mély, mint a lélek kínja, és olyan állandó, mint a testi szenvedés..." - ezek már Anatole France szavai, melyekkel - józanul - csupán részben lehet egyetérteni. Hitem szerint a féltékenység mindkét nem estén elsősorban hiúsági kérdés. Léteznek olyan élethelyzetek, amelyekben létérdek a párkapcsolat fennmaradása, például közös, kiskorú gyermekek nevelése esetén. Ezekre a családokra valódi, egzisztenciális fenyegetést jelenthet egy harmadik személy megjelenése. Egy szexrobot azonban egyetlen családot sem képes felrobbantani. Nem akar gyereket, nem vágyik saját házra, s hacsak tulajdonosa - valamiféle beteg játszmázást keresve - nem állítja féltékeny, zsörtölődő üzemmódba, úgy kizárólagosságot sem kíván. Mindez azt jelenti, hogy használata semmivel sem több, mint segédeszközzel elkövetett, ártatlan önkielégítés. Ha ezt egy nő nem így látja - márpedig sokan nem így látják -, abból csupán az következik, hogy valóban szimpla hiúsági kérdésről van szó. "Tényleg egy hülye géppel lép félre? Még ahhoz is béna, hogy egy igazi nőt összekaparjon? És még ez az ostobán affektáló baba is vonzóbb nálam???" 

A házasságokért aggódó pszichológusok - beszédes módon ezek minden esetben nők - kitérnek rá, hogy a felhasználó akár bele is szerethet a maga jól megkreált szexrobotjába. Ez persze nem zárható ki, találkoztunk már nagyobb őrültséggel is. Aki látta a 2013-as A nő (Her) című, Oscar-díjas filmet, melyben szerelem szövődik a felhasználó és az operációs rendszer között, az talán hajlamos többet belelátni a mesterséges intelligencia által kínált lehetőségekbe, mint amennyit a valós jövő tartogat. Az MI számos csodára alkalmas - villámgyors adatfeldolgozásra, kreatív alkotómunkára és tökéletes verbális kommunikációra -, emberi érzelmekre és öntudat kialakítására aligha. A magam részéről egyáltalán nem gondolnám, hogy a szexrobothoz való emocionális kötődés jobban veszélyeztetné a párkapcsolatot, mintha a férfi a videójátékába, vagy a horgászbotjába szeret bele. Arról ugyanakkor ritkán esik szó, hogy egy harmadik személy megjelenése - akár titkos szeretőként, akár nyíltan vállalt elhajlásként, akár édeshármasban megélt kalandként - mindenképpen jót tesz a szenvedélynek, s optimális esetben e túlfűtöttségből minden érintett csak profitál. Egy szexrobot esetén mindez kockázatmentes vállalkozás - aligha kell attól tartani, hogy apa holnap költözni akar. A lényeget tekintve: egy jól működő házasságnak adhat némi fűszert a mesterséges intelligenciával működtetett erotikus játszótárs; egy válságban lévő kapcsolatot akár meg is menthet; amennyiben azonban ez adja a végső lökést a különváláshoz, úgy az adott frigy már egész biztosan halálra volt ítélve.

A PERVERZITÁS DIMENZIÓJA

Akik - hozzám hasonlóan - liberális szemüvegen át tekintenek a világra, a szexualitás terén két kivétellel minden egyebet ártatlan hóbortnak ítélnek. E kettő pedig az erőszak és a pedofília. Az aggodalmaskodók - negyedik számú félelmüket megfogalmazva - az ártó módon perverz magatartásformák esetleges felerősödésére figyelmeztetnek. A probléma mind morális, mind pszichológiai síkon megér pár mondatot, jóllehet következtetéseink nem lesznek ellentétesek. Ha maradunk az erkölcs vonalán: a vágyairól senki nem tehet, legyenek azok bármilyen vállalhatatlanok. A nemi erőszakot és a gyakorlatban megélt pedofíliát semmi sem menti, azonban lehet-e bármiféle etikai fenntartásunk azzal szemben, ha az érintettek ilyen természetű vágyaikat élettelen gépeken élik ki? Vajon ejtünk-e könnyet a bokszzsákért, melyet agyba-főbe püfölnek? Nyilván nem. Fontos látni, hogy a morál nem is nyújtózkodik e szférán túl; nem vizsgálja, hogy a perverzek személyisége miként változik; késztetéseik ilyetén kiélése gyengíti-e, avagy erősíti-e azokat. Ez már a pszichológia felségterülete, s a hivatásos rettegők újra és újra előállnak azzal a képtelenséggel, hogy az utóbbit fogadjuk el igaznak. Sok ezer esztendő tapasztalata igazolja, hogy a (részben vagy egészben) genetikailag kódolt szexuális irányultságok elfojthatatlanok. A különböző vallások évszázadokon át próbálták kordában tartani a testiség minden formáját - totál eredménytelenül. A homoszexualitást egyenesen bűnnek tartották és üldözték, mégsem sikerült kiirtani az emberiségből. Nincs egyetlen olyan vágyunk, amelyet az elfojtás ne erősítene a sokszorosára. Hitem szerint tapsvihar, pezsgő és konfettieső jár a perverzek számára készült szexrobotok készítőinek - talán épp az én gyerekeimet mentik meg egy brutális élménytől. S ha ne adj' isten tévednék; ha a károgóknak lenne igazuk, s a szexrobotok nem csillapítanák, sőt jelentősen fokoznák a perverz vágyakat, úgy a bűnügyi statisztikák fényében újratárgyalható a kérdés. Erre azonban nem fogadnék komoly összegekben. A kiskamasz fiam is halomra lövi az osztálytársait a Fortnite-ban, miközben a való világban egy ujjal sem bántaná őket. Egy minimális intelligenciaszint fölött az ember képes különbséget tenni valóság és fikció között.

Meggyőződésem, hogy akkor járunk el helyesen, ha a szexrobotokat egy új és izgalmas játékszernek tekintjük - nem többnek és nem is kevesebbnek. Ahogyan százszor megfogalmaztuk már: a konyhakést, a baseballütőt és a jégvágót is használhatjuk nemtelen célokra, mégsem sírjuk tele a világot azzal, hogy be kéne tiltani mindezeket. A szexrobotok e valódi fegyverekhez képest ártalmatlan szerkezetek csupán. Ha e játékbabák valakinek képesek tönkretenni a házasságát, az bőven meg is érdemli. Ha e játékbabák miatt kihalna az emberiség, azt bőven meg is érdemelnénk.

Kétféle vallásosság létezik. Az egyik legyártja a maga emberarcú istenét, s elnevezi Jahvénak, Allahnak, vagy bármi egyébnek. Ez az Isten néha szerető, néha haragos; néha támogató, néha ellenséges; néha jeleket küld, sőt egyesek szerint még kommunikálni is lehet vele - de mindenképp egy tőlünk különböző, számunkra elérhetetlen entitás, annak ellenére, hogy minden jellemvonása minket idéz. S legyen bármilyen szeszélyes, kiszámíthatatlan és következetlen, az erkölcsi igazság mindig nála lesz, ezért nem árt jóban lenni vele, s megtérni hozzá. A másik út az istenarcú emberre fókuszál. Ebben a modellben Isten nem különbözik tőlünk, hanem mindannyian a részei vagyunk. Amikor tudatról, vagy lelkiismeretről beszélünk, valójában személyiségünk isteni részére célzunk. Ez az a mindannyiunkba beültetett mikrochip, mely összeköt és testvérekké tesz bennünket. Ennek köszönhető, hogy minden emberi szempárban Isten tekintetét fedezhetjük fel. Ez a fajta vallásosság nem megtérésről, hanem megvilágosodásról beszél - az Istenhez vezető út itt nem vakhitet és behódolást feltételez, hanem ellenkezőleg: tudatosságot és felébredést. Az istenné válás igyekezete ezúttal nem hiábavaló, ostoba gőg, hanem egyenesen küldetés.

A kereszténység semmihez sem fogható különlegességét az adja, hogy e két világ mindegyikét magába foglalja; számos szekta létrejötte is e két irányzat egymásnak feszülésével magyarázható. Jézus tanítása mindvégig az istenarcú emberről szól, példázatai hemzsegnek a keleti bölcsességektől. Igen ám, de a keresztény vallás csak névlegesen követi Krisztust, dogmavilága sokkal inkább Pál leveleire épül. Jézus Isten fiának nevezi magát, s ez az adott kultúrában, az ókori zsidóság körében valódi skandalumnak, eget rengető blaszfémiának számított, miközben nincs ebben semmi megbotránkoztató, hiszen mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Jézus üzenete nyilvánvaló: mindannyiunkban megvan a képesség, hogy olyanokká váljunk, akár a Teremtő. A páli vonal ezzel szemben visszatérés az Ószövetséghez, ahol egyenesen bűn az isteni minőség megcélzása; bűn a gyümölcslopás a jó és a rossz tudásának fájáról; s ugyanígy bűn az égig érő torony építésének terve is. Mégis, mit képzelünk magunkról???

A magam részéről természetesen a jézusi tanításra szavazok, s hiszem, hogy Isten és ember közt nagyon is áthidalható a szakadék. (Naná. Hiszen ahogyan James Bond és Superman karakterét is az emberi elme formálja, ugyanúgy a különböző istenképeket is mi magunk alkotjuk. Még a cél is ugyanaz: felnőni e példaértékű szerepekhez.) Ahhoz azonban, hogy küldetésünket beteljesítve az isteni minőséget ostromoljuk, először is látni kéne, milyen jellemvonások felé törekszünk, s hogy mit jelent ez a gyakorlatban.

MINDENHATÓ

A monoteista vallások istenei jellemzően mindenhatók. Ha ezt szó szerint véve ilyen magasra pakoljuk a lécet, úgy óhatatlanul bukásra vagyunk ítélve. Ám ha megelégszünk azzal, ami a lényeg: Isten hatalmas, erős, független, sebezhetetlen és azt tesz, amit csak akar - ezek már elérhető szintek. Kétségkívül ez az első lépcsőfok, ez mindennek az alapja. Aki nem emeli fel a tekintetét, nem edzi acélossá a lelkét, s nem válik minden értelemben tehetőssé, annak aligha lesz mit adnia másoknak.

TÖKÉLETES

"Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!" - javasolja Jézus, vagyis nyíltan felhív mindenkit, hogy váljunk istenivé - ha már képére és hasonlatosságára teremtettünk. Ez a tökéletesség minimálisan azt feltételezi, hogy nincs permanens bűntudatunk, nincsenek gátlásaink, szégyeneink, kielégítetlen szükségleteink. Ezek ugyanis mind visszahúznak a földi szférába, annak is a mélyére. Muszáj hát megszabadulnunk mindezektől, a kérdés csupán az, miként tegyük. A páli vonal az elfojtást hirdeti, azonban kétezer esztendő tapasztalata bőven igazolja, hogy ez az út egészséges ember számára járhatatlan. A keleti filozófiák sokkal inkább azt tartják, hogy a vágyakat érdemes kielégíteni, csakis így tudunk eredményesen továbblépni rajtuk. Tanulságos, ha egy pillantást vetünk a katolikus szentekre: e klubban is alapvetően kétféle játékostípust különböztethetünk meg. A többség totál beteg: mazochisták, aszexuálisak, önsanyargatóak. Ilyen Szent Johanna, Sienai Szent Katalin és persze Pál apostol is. Ők aligha lehetnek példaképek a tökéletessé válás útján, hiszen az átlagember egyszerűen másként működik. Velük szemben Assisi Szent Ferenc, vagy épp Loyolai Szent Ignác nagyon is hús-vér figurák, akik fiatalkorukban gazdagon megtapasztalták a földi öröm minden elképzelhető forrását. Ezekre az életutakra sokkal inkább érdemes odafigyelnünk.

SUGÁRZÓ

"Az Atya olyan, mint a fényes Nap, életet, fényt, meleget ad. Válogatás nélkül árasztja ránk mindenkit szerető jó Atyánk." - Az ismert keresztény nóta tökéletesen lefesti a pozitív istenkép lényegét. Nem véletlen, hogy a Nap számos kultúrában Isten első számú szimbóluma. Amikor a Teremtőről fantáziálunk, amikor vallási vezetőket, gurukat és mestereket követünk, éppen e sugárzó mivoltukért lelkesedünk. Aki harmonikus családban nevelkedik, az részesül abban a szerencsében, hogy szülei részéről megtapasztalhatja a feltétlen szeretet semmihez sem fogható ajándékát. Amely nem vár viszonzást, nem vár teljesítményt, nem vár az égvilágon semmit, hanem minden körülménytől függetlenül, állandó intenzitással sugároz: életet, fényt, meleget ad. Amikor mi magunk is szülővé válunk, szerencsés esetben ugyanígy működünk: történjen bármi, gyermekeinket védjük, oltalmazzuk, s egész egyszerűen nem tudjuk nem szeretni őket. Amikor pozitív isteneket gyártunk magunknak, többnyire a bennünk élő, szeretetéhes gyermek vágyait öltöztetjük transzcendens köntösbe, s nincs is semmi baj e naivan ártatlan fantáziajátékkal. A gondok ott kezdődnek, amikor a másik embertől - házastárstól, szeretőtől, leszármazottól - reméljük a feltétlen szeretet csodáját. "Olyannak szeress, amilyen vagyok" - követelik oly sokan, s még a huszadik pofára esés után sem esik le nekik, hogy ez a gyermeki elvárás tökéletesen irreális. Ami viszont minket, magunkat illet, az istenné válás harmadik lépcsőfoka - s talán fő értelme is egyben - pont e sugárzó mentalitás kialakítása. Hogy képesek legyünk nagyvonalúan szeretni bárkit, mindenféle ellentételezés nélkül. Ehhez azonban óriássá kell növekedni, az első két lépcsőfok nem megspórolható. És igen: ezúttal is kettős mércéről beszélünk. Az isteni minőség, a szentté válás, vagy egyáltalán a szeretet senkitől sem elvárható. Csakis önmagunkkal szemben támaszthatunk ilyen követelményrendszert. Sugárzónak lenni egyoldalú elkötelezettséget jelent, ahogyan a Nap sem kérdez, nem remél és nem is válogat, amikor éltető fényét ránk teríti.

TEREMTŐ

Istenivé válni elsősorban azért érdemes, hogy mi magunk is részt vehessünk a teremtés szent folyamatában. A kreativitás piszok nagy ajándék, melyből hitem szerint - ilyen-olyan módon és mértékben - minden élő ember részesült. Az alkotás csodája - legyen szó művészetről, tudományról vagy ipari innovációról - legalább négy szinten szolgálja az emberiség boldogulását. Az első és legfontosabb maga a kreatív folyamat. Ha egy zeneszerzőt, egy cukrászt, vagy épp egy mesterfodrászt kérdezünk boldogsága fő forrásáról, nagy valószínűséggel a munkájával járó lázas belefeledkezést fogja említeni. (Hitem szerint nem is kéne több a földi mennyországhoz, csak hogy mindenki találjon legalább egy békés hobbit, melyben gyermeki lelkesedéssel elmerülhet.) Amennyiben az alkotó lendület piacképességgel társul, s nem asztalfiókban landoló novellákat és eladhatatlan festményeket szül, úgy a művész megélhetését is pazarul szolgálhatja. Harmadszor: kiemelkedő tehetségek esetén csillogó sztárságot is eredményezhet. S végül: a sikeres művek a befogadó boldogságához is jelentős mértékben hozzájárulnak, függetlenül attól, hogy színházi előadásról, életmentő gyógyszerről, vagy az IKEA legújabb fotelkölteményéről beszélünk.

ÖRÖKKÉVALÓ

Meglátásom szerint csupán hab a tortán, de semmiképpen sem lényegtelen isteni tulajdonság a halhatatlanság. Ma még muszáj beérnünk olyan félmegoldásokkal, hogy utódaink és kreatív műveink által biztosítjuk génállományunk és nevünk fennmaradását. Mindannyian érezzük azonban, hogy ez szánalmas pótléka csupán a valódi örökkévalóságnak. A genetika és az orvostudomány ugyanakkor egyre tisztábban látja az emberi testben rejlő lehetőségeket. Talán unokáink már természetes rutinnal látogatják majd azokat a klinikákat, melyek tízévente felfrissítik, megfiatalítják sejtjeiket. A lehetőségeink korlátlanok; pár földhözragadt filozófuson és teológuson kívül nem állította soha senki, hogy muszáj meghalni bármikor is.

Valljuk be, az istenné (szentté, tökéletessé, sugárzóvá és teremtővé) válás nem egy össznépi projekt, aligha mozgat széles néprétegeket. A világi és vallási vezetők nem igazán szurkolnak híveik megvilágosodásáért. Még a szcientológusok is - akik a tökéletesség (clear állapot) elérését tekintik fő programjuknak - mindent megtesznek azért, hogy tagjaikat ezer szállal láncolják magukhoz. A valódi tanítók - Buddha, Jézus - arról ismerszenek meg, hogy nem aggatnak béklyót tanítványaikra; nem szednek tagdíjat és főként nem íratnak alá örök hűségről szóló megállapodást. A tudati skála alsó tartományaiban vergődő tömegeket sem igazán motiválja ez a fajta felemelkedés. Önmaguk számára irreális célnak tűnik, a másik épülését látva pedig irigységet és ijedtséget éreznek. Az előbbivel nem érdemes foglalkozni - nincs az az idióta, aki azért nem nő nagyra, mert hátha ez a másikban féltékenységet ébreszt. A kisember félelme azonban érdemel némi figyelmet. Állítaná valaki, hogy a földi isteneknek és félisteneknek - Jézus, John Lennon, Ferenc pápa, Mark Zuckerberg, Cristiano Ronaldo, Soros György - nincs valódi hatalmuk? Állítaná valaki, hogy Nietzsche übermensch fogalmával nem lehet visszaélni? A feladat az lenne, hogy olyan világot építsünk, amelyben a legkevésbé tudunk kárt tenni egymásban. Aligha lehet az a cél, hogy a látszatbéke kedvéért mindenkit visszarugdossunk az öntudatlan halandók közé. Sokkal izgalmasabb és jócskán többet ígér, ha minél többen megpróbálunk valódi istenekké válni. Nem volna baj, ha kerülne pár józan arc is az Olimposzra.

Kétség nem férhet hozzá, hogy Joe Biden és Donald Trump csatája meghatározó jelentőségű. Sokan gondoljuk úgy, hogy a jelenlegi elnökválasztás eredménye történelemformáló lehet. Ezzel együtt is vicc az egész.

Kezdjük ott, hogy most, amikor e sorokat gépelem - pénteken, délután fél kettő táján - még halvány fogalmunk sincs róla, hogy ki lesz az Egyesült Államok első embere. Az előzetes közvélemény-kutatások sima Biden győzelmet jósoltak. Hamar kiderült, hogy ezúttal is piszok rosszul mértek. Szerdán reggel úgy állt, hogy Trump pozícióban marad. Néhány felkészültebb elemző már ekkor felhívta a figyelmet rá, hogy a levélszavazatok könnyedén megfordíthatják az eredményt. S valóban: jelen pillanatban újfent a demokrata jelölt tűnik esélyesebbnek, ám még mindig nem lefutott a meccs. Nem állítom, hogy nincs show- és reklámértéke az elhúzódó drámának. Mégis megmosolyogtató, hogy 2020-ban, amikor minden az automatizációról, a mesterséges intelligenciáról és az elképesztő módon felgyorsult világról szól, egy olyan egyszerű műveletet, mint a szavazatszámlálás, nem lehet három nap alatt sem megvalósítani - levélszavazatok ide vagy oda.

Vicces az is, hogy Amerika milyen jelöltek közül választhat. Sokáig Bernie Sanders is versenyben volt, ami önmagában is jelzi, hogy miféle Muppet Show-vá züllött a tengerentúli közélet. A demokraták kis híján egy valódi kommunistát küldtek a ringbe - ilyen szégyenteljes jelölés tíz-tizenöt éve még elképzelhetetlen lett volna. Helyette végül Biden lett a regnáló elnök kihívója - egy minden karizmatikus elemtől mentes, sótlan, demens vénember. Bill Clinton és Barack Obama után ez valami brutális mélyrepülés. Tényleg nincs egyetlen jó kiállású, életerős, középkorú politikus a demokrata istállóban? Vagy nagyon is tudatosan esett a választás egy jellegtelen bábfigurára? Ellenfeléről, Trumpról ugyanez aligha mondható el. Ő aztán nagyon is karakteres arc, valódi troll. Az amerikai közélet hangadói négy éven át mindent megtettek azért, hogy személyét az elnökségre méltatlannak állítsák be. Való igaz, Trump mondott is épp elég ökörséget ahhoz, hogy bírálóinak megfelelő muníciót biztosítson. A két jelöltet látva könnyen az az érzésünk támadhat, hogy kezd nagyon leépülni az emberi faj.

Az Egyesült Államokat a liberális demokrácia őshazájaként szoktuk emlegetni, nem is alaptalanul. A magam részéről nem is illetném kritikával választási metódusukat, azonban látni kell, hogy az elektori rendszer önmagában is számos furcsaságot szülhet. Mint tudjuk, ez az eljárás - elvileg - a győztes mindent visz eszméjére épül. Ha Georgia államban két és fél millióan szavaznak Trumpra és csupán egy fővel többen Bidenre, úgy Georgia 16 elektori szavazata mind Bident támogatja, ebből fakadóan akár egyetlen fő is eldöntheti a teljes elnöki küzdelmet. Az amerikai szisztéma szélsőséges esetben még azt is lehetővé teszi, hogy bárki elnök lehessen oly módon, hogy az összes leadott szavazat mindössze 15-20%-át tudhatja magáénak. (Ehhez az elvi lehetőséghez az kellene, hogy az érintett hajszállal győzzön a kisebb államokban, alacsony részvétel mellett, s 270 elektori szavazat felett már elbukhatja a magas részvétellel voksoló nagyobb államokat, melyek elektori súlya nincs egyenes arányban a lakosság mértékével.) A már említett Georgia államban ma, háromnegyed tízkor mindössze 917 szavazat volt a különbség a két jelölt között, közel ötmillió voks összeszámlálását követően. Amikor egy-két billegő állam néhány szavazata dönt az emberiség történelmének irányáról, olyankor a magamfajta szkeptikusokban mindig felébred kíváncsiság: vajon hány apró trükköt alkalmaznak a felek (lakóhely változtatás, postai szavazatok eltüntetése stb.), hogy végül feléjük billenjen a mérleg? Arról nem is beszélve, hogy az elektorok hűsége sem garantált: jó párszor megesett már, hogy szavazáskor végül szembementek a népakarattal. Megítélésem szerint a rendszer ezen eleme fura és értelmetlen. Ha e záróakkord csak formaság, úgy teljesen felesleges az elektorokat szavaztatni, elég lenne kiosztani 16 pontot Georgia behúzásáért, oszt jónapot.

Ami a legviccesebb, az nem is az elnökjelöltek személyével, vagy a választás lebonyolításával áll összefüggésben, hanem a politikai üzenetekkel. Biden szerint Trump egyenesen tönkreteszi Amerika sajátos karakterét. Ez sértegetésnek még elmegy, ám ha megkérdezhetnénk a nagy államalapító atyákat, hogy a két aspiráns közül melyik programját érzik magukhoz közelebb állónak, úgy ezt a csatát aligha a demokrata jelölt nyerné. Biden adót emelne, Trump több pénzt hagyna a polgároknál. Biden a járvány miatt behúzná a kéziféket, Trump élénkítené a gazdaságot. Biden állampolgárságot ígér a bevándorlóknak, Trump kerítést épít. Azt látjuk, hogy az utóbbi évtizedekben a balliberális elit mind a tengerentúlon, mind Európában sikerrel hitette el, hogy kizárólag ők képviselik a szabadság eszményét. Hogy a liberalizmus egyet jelent a globalizmussal és a nyílt társadalommal; hogy nem lehet nemzeti, lokálpatrióta jellege. A valóság ezzel szemben az, hogy a liberalizmus klasszikus értelmezéséhez Trump jócskán közelebb áll, mint Biden, illetve a Demokrata Párt. Egészen szürreális az, ami történik: az Egyesült Államokban Thomas Jeffersonnak és George Washingtonnak ma szégyenkezniük kéne gondolataik, filozófiájuk miatt.

Mióta az eszet tudom, még soha nem figyeltem ilyen érdeklődve amerikai elnökválasztást. Most óránként lesem, frissültek-e az adatok. Tudom, hogy nagy a tét. Látva ugyanakkor a jelölteket, a választási rendszert, s ezt az egész bénázást, már-már arra gondolok: akár kockadobással is dönthetnénk a világ sorsa felett.

A legtöbbünk fejében él egy kép annak kapcsán, hogy milyen a normál üzemmódban működő, valós univerzum. Hogy mi az igaz és mi a hamis; mi a szép és mi a rút; mi az erkölcsös és mi a vétkes. A filmek, és különösen a szatírák sokszor a feje tetejére állítják mindezt, s nézőként vinnyogva röhögünk a lehetetlen helyzeteken, az amorális hősökön, az önmagából kifordult világon. Aztán vége a mozinak, s visszatérünk a fakó valóságba, melyben nyoma sincs a filmvásznon látott szürreális jeleneteknek. Vagy mégis?

• Minden férfinek joga van gyereket szülni, ha akar.
• De te nem szülhetsz gyereket!
• Ne nyomjál el engem, Stan!
• Nem nyomlak el, de neked nincs méhed! Hogy fogod kihordani a magzatot? Belerakod egy szatyorba?
• Nekem van egy ötletem! Gondolom, abban egyetértünk, hogy tényleg nem lehet gyereke, mivel nincs méhe, amiről nem tehet senki, még a rómaiak sem. De joga lehet hozzá, hogy gyereket szüljön!
• Remek ötlet, Judit! Harcolni fogunk, hogy ismerjék el a szüléshez való jogotokat, bátyám... ööö... húgom, bocs.

Sokat idézett jelenet egy kultikus filmből, a Brian élete című remekből. Annak idején csak vigyorogtunk rajta, ma már meg sem lepődünk azon, ha szakállas férfiemberek esnek teherbe, hordanak ki és hoznak világra gyerekeket. Az amerikai Thomas Beatie nyitotta a sort 2007-ben - azóta négy gyermeke van, melyből hármat ő maga szült. Az első európai követője egy berlini férfi 2013-ban; tavaly pedig a texasi Wyley Simpson adott életet egy kisfiúnak. Természetesen egy echte hímnek ez továbbra sem menne - a recept mindhármuknál azonos: korábban nők voltak, akik nemváltó műtétük során megtartották méhüket.

THOMAS BEATIE

2006-ban hülyére röhögtük magunkat Sacha Baron Cohen filmjén, a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika című, totál elmebeteg mozin. Rém szellemes volt, ahogy a civilizált világban megjelenik ez a tudati szintjét tekintve pár száz év elmaradásban lévő, nyíltan férfisoviniszta, rasszista, homofób figura, aki a legártatlanabb naivitással kérdi: hogyhogy errefelé nem lehet megerőszakolni a nőket? Aztán eltelt kilenc év és Európában tömegével jelentek meg e barbár attitűd hordozói. Németországban és Svédországban az új évezred hajnalán már kezdett homályos, távoli, szinte ismeretlen fogalommá kopni a nemi erőszak - ahogyan az utcai késelés, a lenyakazás és a hasonló finomságok is jócskán a múlt ködébe vesztek. 2015-től azonban ismét van félnivalójuk a nyugati lányoknak - szinte naponta érkeznek a hírek a migránsok által elkövetett - sokszor csoportos - nemi erőszakról. A bírósági tárgyalásokon pedig rendre megjelenik Borat attitűdje: mi a baj ezzel? Hogyhogy nem lehet? A világ legtermészetesebb dolga, ha egy muszlim férfi kérdés nélkül magáévá tesz egy hitetlen nőt, aki nem takarja el magát a feje búbjától a talpáig...

• Ki az uratok?
• Nincs nekünk urunk.
• Micsoda?
• Mondtam már: anarcho-szindikalista közösség vagyunk és hetenként fölváltva mindig más gyakorolja a végrehajtó hatalmat...

Egy újabb gyöngyszem a Monty Python csoporttól, ezúttal a Gyalog galopp című klasszikusból. Artúr király is csak pislog, hogy mi ez a hülyeség, hiszen tudomása szerint ő minden britek uralkodója. Trump is erősen csóválta a fejét, mert legalább ennyire szürreálisnak hatott, amikor idén júniusban BLM tüntetők szabad államot alapítottak Seattle belvárosában, tíztagú kormánnyal, önálló - ha nem is túlságosan kidolgozott - kormányprogrammal. A magam részéről persze híve vagyok minden decentralizációs törekvésnek. Egy önkéntes alapon szerveződő, demokratikusan működő unióból simán ki is lehet lépni, ahogyan Nagy-Britannia is szakított az EU-val. Azzal sincs bajom, ha pár tucat hippi kivonul a civilizációból és valahol a pusztában önálló, minden törvényen kívül álló társadalmat hoz létre - senkit sem korlátozva és senkitől sem korlátozva. (Az Egyesült Államokban ilyenre is van példa.) Azonban elfoglalni egy nagyvárosi negyedet és autonóm övezetnek nevezni - ez legfeljebb egy béna kamaszcsíny, aligha több.

SEATTLE, 2020 JÚNIUS

Peter Cook klasszikus jelenetét - melyben egy féllábú színművész pályázik Tarzan szerepére - legtöbben a Holló Színház előadásában ismerjük. "Ha a következő másfél évben egyetlen kétlábú jellemszínész sem kopogtat be hozzánk, önnek nagyon komoly esélye támad, hogy megkapja ezt a főszerepet..." - szögezi le a producer, nem minden szarkazmus nélkül. Ez az abszurd darab valójában fricska mindazoknak, akik azt hirdetik: mindenki lehet sztár. A baloldal örök álmodozóinak, akik szentül meg vannak győződve arról, hogy mindenki totális mértékben egyenlő (vagy azzá kell válnia); hogy mindenki mindenre alkalmas (vagy legalábbis teljes mellszélességgel támogatni érdemes még a legirracionálisabb ábrándokat is). Ezt az attitűdöt nap mint nap tetten érhetjük. Rém vicces például, ahogyan a tökéletes antitalentumok felvonulnak az X-Faktor, vagy bármely más tehetségkutató műsor színpadán, s még viccesebb, amikor feldúltan távoznak, mert a mentorok három hang után leállítják a produkciót. Ők azonban csupán szimplán tudatlanok, akik nem látják, nem hallják, nem ismerik önmagukat, s keresik a helyüket a világban - még ha jelentősen el is tévedve. Nem akarnak új trendeket alkotni, csak valamiért elhiszik, hogy illeszkednek a régibe. Léteznek azonban olyanok is, akik az egész társadalmat szeretnék a feje tetejére állítani, elhitetve, hogy nem a féllábú jelölttel van gond, hanem sokkal inkább Tarzan szerepével. Ilyen forradalmár Ashley Graham is, az egyik legismertebb plus-size modell, aki folyamatosan ekézi a klasszikus divatmárkákat, amiért kizárólag vékony manökeneket szerződtetnek bemutatóikra. A valóság az, hogy Ashley végtelenül hálás lehet a sorsnak, hogy a 21. században él, s ezzel a testalkattal komoly karriert futhat be, pár évtizeddel ezelőtt aligha lett volna esélye bármi hasonlóra. Ám a forradalmárok már csak ilyenek: ő sem tud leállni, s az egész világot szeretné a saját képére formálni. Mintha nem lenne elég, hogy szabadon virágozhat minden virág a maga helyén.

ASHLEY GRAHAM

• Hölgyem, ezzel nem tud fizetni, ez a pénz hamis! - így a pénztáros.
• Atyaég! Akkor engem megerőszakoltak!

A klasszikus vicc poénja világos: a kuncsaft bűne nem az erőszak, hanem a csalás: adós maradt a szexuális szolgáltatás ellenértékének megfizetésével. Azonban amíg dédapáink csupán hangosan röhögtek az ehhez hasonló blődségeken, addig Svédország a közelmúltban törvényt gyártott belőle. A prostitúció a nemi erőszak intézményrendszere - állítják -, ezért magát a prostituáltat nem is büntetik, csupán a kuncsaftját... Úgy tűnik, a valóság jól hozza a szatírát: a viccnek megfelelően a svéd modell sem a tényleges bűnt kívánja nevén nevezni és nyakon csípni (nem a striciket, a rabszolgatartókat és a ténylegesen erőszakos vendéget bünteti), hanem általánosan és utólagosan (!) erőszaknak titulál minden aktust, melyet pénzmozgás kísér, legyen az bármilyen békés, szelíd, ártalmatlan gyönyört hozó. Az utóbbi években Norvégia, Izland és Franciaország is átvette és bevezette ugyanezt a rendszert. Elmebeteg egy világ.

Úgy tűnik, a 21. században a szatírák életre kelnek. Nem az történik, hogy George Orwell megírja az 1984-et, s mi a fejünkhöz kapunk, hogy ezt azért nem kéne... Sokkal inkább kedvet kapunk, s minden apró elemét megvalósítjuk, legyen az bármilyen őrültség is. Kína létrehozza a Nagy Testvért, mely - mesterséges intelligencia segítségével - minden állampolgárát árgus szemmel figyeli. A Nyugat megalkotja a politikai korrektség eszméjét, vagyis életre hívja a regényben szereplő "újbeszél" nyelvet, mely szűkös szókészlete által már a gondolatokat is cenzúrázni kívánja. A kommunizmus egésze kapcsán még csak nem is kell Orwell disztópiájából kiindulnunk, elég ha Észak-Koreára, Dél-Amerikára, vagy a múlt századi Kelet-Európára pillantunk. Mégis: az új generációkban újra és újra divatba jön a marxizmus, a világ valaha volt legundorítóbb eszméje. Ki érti ezt? Lassan a Black Mirror és a South Park készítői sem képesek olyan eszement ötletet megálmodni, melyet kisvártatva ne überelne a valóság. Tényleg kezdünk teljesen elhülyülni.

"Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz."

Vörösmarty Mihály - feleségének, Laurának írt - A merengőhöz című költeményét pazarul összefoglalja a címbéli, ezerszer idézett, mégis elnyűhetetlen frázis. A vers egyetlen téma körül forog: visszarántani az álmodozót a földre. Amolyan realista győzködést látunk a "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok", illetve a "járt utat járatlanért el ne hagyj" népi "bölcsességek" jegyében. Hitem szerint Vörösmarty korának egyik legkiemelkedőbb költője (a 19. század során talán csak Arany János képes überelni), önkifejezése mindig pazar és lírai. Ám ettől még nem lesz igazságot hordozó.

"Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen"

150-200 évvel ezelőtt talán még nem állt össze az a kép, amely manapság a legtöbbünk számára világos és egyértelmű: az ábrándozás valójában nem más, mint maga a fohász. Elképzelünk valamit, álmokat szövünk - és az elménk vadul dolgozni kezd rajta. Az ábrándozás valójában nem egyéb, mint tervezés, mint felkészülési stratégia - minél színesebb, minél részletgazdagabb, annál hatékonyabb. Egyesek szerint érdemes papírra vetni céljainkat. Mások a rendszeres, imaszerű mantrázás hívei. Olyanok is vannak, akik a legkülönbözőbb vizualizációs technikákat oktatják. A cél azonban minden esetben ugyanaz: agyunk az adott területre fókuszáljon, lehetőség szerint minden energiát ide összpontosítva.

Tény, hogy a hétköznapi rutinfeladatok kapcsán nemigen szövünk ábrándokat, de még csak száraz terveket sem gyártunk. Kávét készíteni, befizetni a csekkeket, elhozni a gyerkőcöt az edzésről - ezek az itt és most történései, melyeket legfeljebb egy atomháború kitörése akaszthatna meg. Ám onnantól kezdve, hogy az adott projektben megjelenik bármi bizonytalan, kiszámíthatatlan elem - a jelen szűkös erőforrásai, a jövő kalkulálhatatlansága, a másik ember jóváhagyó akarata - máris helyet kap a tervezés, az ábrándozás, vagy ha úgy tetszik: az égiekhez való fohászkodás. Néha egészen pontosan tudjuk mit szeretnénk, s még az oda vezető mozzanatokat is aprólékosan megálmodjuk; máskor halvány fogalmunk sincs a mikéntről, csupán a végcél magjait ültetjük el tudatunk termékeny talajába, s hagyjuk, hogy intuitív elménk legyártsa hozzá a megoldást. Akárhogy is: ez mind-mind maga az ábrándozás, mely nemhogy nem az élet megrontója, de egyenesen a legfontosabb építőköve.

Osho egyik könyvében elmesél egy régi zen történetet két szerzetesről: "Útjukban a kolostor felé találkoznak egy gyönyörű, fiatal lánnyal, aki egy sebes folyású patak partján áll... fél átmenni. Az öreg szerzetes gyorsan lesüti a szemét és átlábal a másik partra, de ahogy visszanéz, megdermed a látványtól: a lány ott ül a fiatal szerzetes vállán, aki áthozza őt a másik oldalra, és ott leteszi. A szerzetesek szó nélkül folytatják útjukat. Amikor már majdnem a kolostor kapuja elé érnek, az öregebbik dühösen felmordul: Mit csináltál te szerencsétlen? Nemcsak ránéztél, de a hátadon cipelted és megfogtad a lábát! Nem tudod, hogy ezt tiltják törvényeink? A fiatal szerzetes csak ennyit válaszol csendben: Én letettem a leányt a másik parton, de te még mindig őt cipeled." Ez a kis mese pazarul láttatja, milyen az értelmetlen, meddő ábrándozás. A történetbeli öreg csuhás nyilvánvalóan frusztrált a szerzetesi fogadalma miatt; karaktere jól mintázza azt a sok millió embertársunkat, akiket belső gátak tartanak vissza dörömbölő szükségleteik kielégítésétől. Ezek az elfojtott vágyak köszönnek vissza éjszakai álmok és nappali merengések formájában. Ha valamiben igazat szeretnénk adni Vörösmartynak, úgy az ilyen jellegű ábrándok kapcsán nyugodt szívvel megtehetjük. Azt azonban érdemes hozzátennünk, hogy alapvetően itt sem a fantáziálás a fő gond, hanem az elfojtás. Senkinek sem ártó vágyaink azért születnek, hogy kielégítsük azokat. Ahogyan Anthony de Mello fogalmaz: "Sohasem emelkedhetsz annál magasabbra, mint amitől meg akarsz szabadulni."

Nem tudhatjuk biztosan, hogy Vörösmarty Laurájának voltak-e erotikus fantáziái - a költő erről szemérmesen hallgat -, ám azért komoly összegben fogadnánk rá, hiszen időről-időre csaknem minden felnőtt ember elkalandozik e téren - már ha érdeklődik a szexualitás iránt. Igaz ami igaz: mi magunk se nagyon kürtöljük világgá pornográf ábrándjainkat; akinek durvák, az attól tarthat, hogy perverznek nézik, akinek pedig szolidak, arról könnyen elterjedhet, hogy fantáziátlan szerető. Az sem lényegtelen szempont, hogy a keresztény egyház kétezer éven át bűnnek tekintette az ilyetén eltévelyedést, s akármilyen szomorú is, de tény, hogy találni rá evangéliumi alapot: "Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele." (A magam részéről hatalmas Jézus-fan vagyok, azonban léteznek elhibázott mondatai, melyeket még nekem is nehéz kimagyaráznom. Gondolatbűn és bűnös vágy nyilvánvalóan nem létezik. Nem is értem, hogy az ilyen bődületes ostobaságokat miként lehet Jézus szájába adni. Brutálisan elüt a karakterétől, s attól a szellemiségtől, melyet egyébként képvisel.) A vallás hagyományait követve később a pszichológia is perverzióként kezelte az erotikus fantáziálást, mely kizárólag az éretlen és kielégítetlen embereket jellemzi. Esther Perel a Szeretkezés fogságban c. könyvében bemutat pár tipikus megnyilvánulást páciensei részéről: "Ha a férjem valóban vonzódna hozzám, nem kellene képeket nézegetnie nagymellű nőkről - panaszkodik egy feleség. - Amikor arról fantáziálok, hogy más férfiak megerőszakolnak, úgy érzem, elárulom a vőlegényemet. - így egy másik nő - Milyen nő az, aki arra vágyik, hogy megerőszakolják?" Személyes élménykészletem meghatározó szereplője az a lány bő negyedszázaddal ezelőttről, aki 18 éves korát meghazudtolóan gazdag erotikus fantáziával bírt. Együttléteink keretét az adta, hogy közben egy pornófilm szereplőjének látta magát, s rém izgatónak találta a fantáziálást, mely szerint mutatványainkat kamerák kereszttüzében végezzük. Mindezt persze csak a sokadik alkalommal osztotta meg velem, s akkor is pironkodva... Valójában már akkor is megmosolyogtató volt a feltételezés, hogy mindez bármiféle rossz érzést keltene bennem. Mindig is bírtam az ilyesmit.

Mára sokat változott a korszellem, s szexuális ábrándjainkat manapság már nem csupán ártalmatlannak, de kifejezetten hasznosnak is tartjuk, mégpedig legalább négy okból. Először is: ha bármi elakadás, pszichológiai zavar, párkapcsolati boldogtalanság jellemezné létünket, erotikus fantáziáink feltárása sokat segíthet benne, hogy problémánk gyökerét megleljük. Másodszor: szalonképes ábrándjaink megvalósításért kiáltanak, s már maga a képzeletalkotás is valójában tervező vizualitást jelent - pontosan úgy, ahogyan profánabb vágyaink esetén. Harmadszor: E fantáziák nem csupán minket, kreatív alkotókat hoznak tűzbe, de - megfelelő fogadókészség esetén - a másik felpiszkálásában is jó szolgálatot tehetnek. És végül negyedszer: a kevésbé szalonképes, sokszor vállalhatatlan és megvalósíthatatlan fantáziák esetén nem is baj, ha azok csupán elménk játszóterén kelnek életre; ennél többre nem hivatottak, a puszta ábrándozással ki is maxoltuk e fejezeteket. Ahogy Esther Perel fogalmaz: "Valójában az erotikus képzeletünket olyan érzelmek táplálják, amelyek távolról sem ildomosak: agresszió, nyers vágyak, gyermeki mohóság, hatalom, bosszú, önzés, féltékenység és így tovább. Ezek az érzelmek, amelyek állandóan jelen vannak az intim kapcsolatokban, veszélyeztethetik a kötődés biztonságát, és nyomorúságossá tehetik a szerelmet. Sokkal könnyebb, és gyakran bölcsebb is, ha képzeletünk határvidékére száműzzük őket, ahol nem tehetnek kárt. Az erotikus elme előszobájában az illendőség szabályai a fejük tetejére vannak állítva, és gyakran csak azért nyernek bebocsátást, hogy áthágjuk őket. Átlépjük a tiltott határokat, a nemekre jellemző szerepek felcserélődnek, a szerénység nem nyer viszonzást, és kiéljük a hatalmi egyenlőtlenségeket, mindezt az izgalom elérése céljából. A fantáziánkban azt valósítjuk meg, amit a valóságban nem merünk."

Az ábrándozás az élet megrontója volna? Aligha gondolnám. Talán csak akkor, ha a fantáziajátékot - gátlásosságból, félelemből, vagy csak puszta lustaságból fakadóan - nem követi tett. A merengés nem más, mint a tudat terepasztala, melyen előre lejátszhatjuk elkövetkező csatáinkat. Persze nem biztos, hogy a valóságban minden apró részlet pontosan olyan lesz és úgy történik, ahogyan azt megálmodtuk. Ettől függetlenül azonban piszok jó érzés, amint lépésről lépésre megvalósítjuk elképzeléseinket. Piszok jó érzés - még ha sokszor illúzió is csupán -, hogy magunk alakítjuk sorsunkat. És közben tudjuk: minden gigászi tettünk egy-egy apró, néha jelentéktelennek tűnő, kósza ábrándból fakad.