Valamiért még mindig így gondolkodunk. Fehéren-feketén. Totális győzelemben, vagy letaglózó vereségben. Vagy mindent, vagy semmit... Mintha csakis szentek, vagy pokolfajzatok; Gyugyuk, vagy Tomóceusz Katakitik lehetnénk. Mintha a teljes önfeláldozás és a totális érzéketlenség között nem létezne semmiféle átmenet. Pedig nagyon is van, és piszok jó lenne, ha a nyakunkon lévő járvány legalább ezzel a szemléletváltással gazdagítana mindnyájunkat.

Mint a legtöbb esetben, amikor emberi viszonyainkat szemléljük, most is érdemes egy pillanatra elkalandozni az állatok világába. Sokak fejében az a kép él, hogy a dzsungel kegyetlen világ, ahol a gyilkos ragadozók ártatlan áldozatokat ejtenek, s mindenki mindenkivel véres versengést folytat. A valóság nyilvánvalóan nem ilyen, vagy legalábbis csak egy igen szűk szegmensét írja le a vázolt kép. A különböző populációk együttélését jellemezheti a teljes közömbösség (0 0) és a parádés szimbiózis (+ +) úgyszintén. Mindezeken túl viszonylag ritkán ejtünk szót azon kölcsönhatási formáról, melyben messze a legnagyobb világboldogító potenciál rejtőzik, ez pedig a kommenzalizmus, vagy szép magyar kifejezéssel: asztalközösség (+ 0). Erről akkor beszélhetünk, amikor az egyik fél számára a kapcsolódás határozottan előnyös, míg a másik részéről az ügylet gyakorlatilag nullszaldós. Tipikus példa a gólyafészkekben megtelepedő verebeké, melyek a legkevésbé sem zavarják a lakóhely tulajdonosát. Ugyanez a helyzet az oroszlánokkal és az őket követő, a maradékból csemegéző hiénákkal.

Ha emberi világunkban körbenézünk, lépten-nyomon a kommenzalizmus lehetőségeibe botlunk. Amikor megunt/kinőtt/feleslegessé vált dolgainkat elajándékozzuk; amikor beengedjük a velünk szembe haladó sávba igyekvő autóst; amikor a lakógyűlésen igennel szavazunk egy számunkra semleges, de a szomszédunknak a világot jelentő kérdésben - szent meggyőződésem, hogy semmi sem képes annyit emelni életünk minőségén, mint ezek a jó szándékot és együttműködést mutató apróságok. Továbbmegyek: ha oly módon alakítjuk a világunkat, hogy nyitott szemmel járva, tudatosan keressük a lehetőséget mások segítésére, miközben ezek részünkről csupán előzékeny gesztusok, valójában semmibe sem kerülnek, úgy már-már a szimbiózis határát súroljuk. A gólyának ugyanis minden szempontból érdektelen a verebek beköltözése. Az oroszlánok nem is tudnak az őket leső, nyálcsorgató hiénafalkáról, és ha tudnának, az sem okozna számukra különösebb pszichikai kielégülést. Mi azonban emberből vagyunk, s nagyon is vágyunk arra, hogy szentként tekinthessünk önmagunkra. Ezekkel a hétköznapi, habkönnyű gesztusokkal nem csupán a másik embernek kedvezünk, de a saját jóérzésünknek, lelki békénknek is alaposan megágyazunk.

Számomra elképesztően szívderítő, hogy a koronavírus még épp csak bekopogtatott, de máris megannyi léleksimogató felajánlást látunk. Rubint Réka hétfőn este kilencezer néző előtt tartott online edzést. (Bevételt hozó, több száz fős élő foglalkozást most úgysem tarthat, valójában semmit sem veszít ezzel az akcióval, miközben ezrekkel tesz jót. Abszolút példaértékű.) Rajta kívül persze számos jógaoktató és személyi tréner megteszi ugyanezt. Egy sor munka nélkül maradt színész is beáll az önzetlen segítők táborába: a művészek az online otthonoktatásért mozgalom keretén belül hangoskönyveket gyártanak; kötelező olvasmányok felolvasásával támogatják a diákokat. Amivel biztosan számolhatunk: hacsak nem az egészségügyben tevékenykedünk, úgy a következő hetekben az egyik legszűkösebb erőforrásunk terén brutálisan gazdagodni fogunk - a megszokottnál sokkal több szabadidővel rendelkezünk majd. Vagy azért, mert a vendéglátásban, az idegenforgalomban, vagy valamely egyéb, Csipkerózsika-álomba szenderülő szolgáltató területen tevékenykedtünk ez idáig; vagy azért, mert home office üzemmódra váltottunk; vagy éppen abból fakadóan, hogy az előbbiek bezárták azokat a bárokat, klubokat, szórakozóhelyeket, amelyekben eleddig hosszú órákat töltöttünk. Az így nyert idő olyan kincs, amivel muszáj kezdenünk valamit. Ha mást nem, legalább annyit, hogy sokkal türelmesebbek leszünk egymáshoz, mint ahogy a múltban, a száguldó hétköznapok során voltunk.

Joggal merül fel a kérdés, hogy amennyiben ilyen egyszerű a földi mennyország megteremtése, úgy eddig is miért nem dolgoztunk rajta folyamatosan? Az egyik meghatározó ok az erőforrások, és azokon belül is az idő szűkössége, az állandó rohanás és kapkodás - ezt az akadályt most a koronavírus jórészt eltakarítja előlünk. A másik, ami bezár minket szűk világunkba és képtelenné tesz rá, hogy odafigyeljünk másokra: a régi, betokosodott, fel nem dolgozott sérelmeink. Amikor húsz évvel ezelőtti lakóhelyemen aláírást gyűjtöttem a tetőtér beépítését célozva, a társasház egyik idős lakója azzal az indokkal tagadta meg a támogatást, hogy annak idején az ő fiát sem segítették hasonló törekvésében... Nos, ezeket a lélekbe szorult, gennyes gyulladást okozó szálkákat érdemes volna mielőbb kipiszkálni és magunk mögött hagyni. Hasonlóképpen a földi paradicsom ellen dolgozik a szűklátókörűség, a rövidtávú gondolkodás is. Többen panaszkodtak mostanság, hogy az egyre kapósabb kézfertőtlenítő gél árát több kereskedő is szemérmetlen magasságokba tornázta: az 50 milliliteres, rendszerint 300 forint környékén beszerezhető termékért néhol egy ezrest is elkérnek. A szokásos reakció ilyenkor a felháborodás és a harag - tökéletesen irracionális módon. Ugyanis mindenki annyiért kínálja a portékáját, amennyiért nem szégyelli. Nincs ebben semmi erkölcstelen, még az ilyen vészterhes időkben sem. A helyes reakció természetesen nem a hatóságokkal, vagy a veréssel való fenyegetés, hanem az, ha az ilyen üzletben sem most, sem máskor nem vásárolunk semmit.

Vagy mindent, vagy semmit... Vagy szétosztjuk a teljes vagyonunkat a nincstelenek között, vagy nem tettünk semmit az égvilágon... Tény, hogy léteznek nem kevesen, akik csakis abban látják a nagyszerűt, ami a jótevőnek fáj, ami kínnal jár, ami önfeláldozást jelent. Ennek azonban semmi köze ahhoz a földi mennyországhoz, amit könnyedén és jókedvvel megvalósíthatunk. (Ez a gondolkodásmód csakis arra jó, hogy eleve lebeszéljük magunkat mindenféle nemeslelkűségről.) Nehéz hetek állnak előttünk, ám ez az időszak egyben nagyszerű lehetőség is arra, hogy némiképp lecsendesedjünk, lelassuljunk, s így alkalmassá váljunk a figyelmességre is. Ha mindannyian csak addig a szintig jutunk el, hogy képesek leszünk egyszerű gesztusokat gyakorolni, már azzal is hatalmasat lendítünk a világ kerekén. Őszintén hiszem, hogy megerősödve jövünk ki ebből a ránk váró pokoljárásból.

Hetek óta beszélünk róla, százszámra gyártjuk és osztjuk az idétlen mémeket, ám most hétvégén tényleg elkezdtük komolyan venni a koronavírust. Osztálytalálkozókat, születésnapi partikat, esküvőket és klubtalálkozókat hagyunk ki, mondunk le, halasztunk el. Vajon felelősségteljes magatartásról van szó, vagy csupán túlreagált hisztiről? Megoszlanak a vélemények.

Ami tény: a vírus úgy terjed, ha találkozunk, érintkezünk egymással, ezért megfékezését az szolgálná legjobban, ha mindenki karanténba vonulna, otthonról dolgozna, s csak a legszükségesebb okokból hagyná el lakóhelyét. További tény, hogy a lappangási idő két hét, így - hacsak nem estünk át megbízható teszten - egyikünk sem tudhatja, hogy jelen pillanatban hordozzuk-e magunkban a koronavírust, vagy sem. További pikantériát ad a dolognak, hogy a legtöbben a legkevésbé sem tartunk attól, hogy megkapjuk a kórt. Nem egy pestisről, vagy egy eboláról van szó; aligha kétséges, hogy fiatalon, erős szervezettel nem vagyunk különösen veszélyeztetettek - ha meg is betegednénk, gyorsan és szövődménymentesen túl is lendülnénk rajta. És éppen ezért, mert magunkat nemigen féltjük, a kérdés sokkal inkább a társadalmi felelősségvállalásról szól: még véletlenül se fertőzzünk meg másokat. Se úgy, hogy már hordozzuk a vírust és valamely közösségi eseményen a többiekre is átragasztjuk; se úgy, hogy ezekről a találkozókról visszük magunkkal haza, munkahelyre, vagy más közösségi eseményekre.

A kérdés innentől kezdve tisztán morális természetű, s körülbelül úgy fogalmazható meg: korlátozhatjuk-e az egyént mozgási szabadságában, s ha igen, milyen mértékben? Illetve: tartozik-e az egyén extra felelősséggel a társadalomért? Köteles-e annál is szigorúbb előírásokat alkalmazni magával szemben, mint amit a kormányzat előír? Az első felvetésre - legyünk bármekkora individualisták - muszáj azt válaszolnunk, hogy igen. Ha egészségügyi, vagy egyéb valódi vészhelyzet adódik, ilyenkor indokoltak és elfogadhatóak lehetnek az állami korlátozások. Ami azonban azok mértékét, illetve egyéni önkorlátozásunkat illeti, itt már a matek is komoly szerephez jut. A teljesség igénye nélkül pár releváns kérdés:

• Mennyi az esélye, hogy már most is hordozzuk a koronavírust?
• Mennyi az esélye, hogy - fizikai érintkezés nélkül, betartva a higiéniai előírásokat - átragasztjuk másra?
• Mennyi az esélye, hogy egy 10/20/30 fős társaságban fertőzött személybe botlunk?
• Milyen mértékben tudjuk fékezni a vírus terjedését egyéni áldozatunkkal?
• Milyen gyorsan cseng le ez az egész őrület, ha már most erős önfegyelmet gyakorlunk, s ehhez képest meddig tart, ha lazán kezeljük?

Ha őszinték akarunk lenni magunkkal szemben, azt kell mondanunk, hogy mindezekről halvány fogalmunk sincsen. Így aztán azt sem tudjuk, hogy a következő forgatókönyveknek mekkora a valószínűsége:

• Pontosan ugyanazt az életformát folytatjuk tovább, mint eddig, ám így is messze elkerüljük a fertőzést.
• Pontosan ugyanazt az életformát folytatjuk tovább, mint eddig, ebből következően magunk is vírushordozóvá válunk.
• Teljes karanténre kötelezzük magunkat, totál feleslegesen, mert egyébként sem betegednénk meg.
• Teljes karanténre kötelezzük magunkat, ám így is elkapjuk a kórt.
• Teljes karanténre ítéljük magunkat, el is kerüljük a vírust, de - mivel a többség nem így tett - semmit sem fékeztünk a járványon.
• Teljes karanténre ítéljük magunkat, tünetmentesek maradunk és hozzájárulunk a terjedés megfékezéséhez.

A kérdést továbbszínezi, hogy kinek-kinek mekkora áldozatot jelent a bezártság. A hetvenhat éves anyámnak nem jelent komoly érvágást, de még kizökkenést sem, ha pár napig ki sem mozdul a lakásból. Kiskamasz fiam is hetekig elvolna az Xbox-szal, hiszen a barátaival simán halomra lőhetik egymást a Fortnite-ban anélkül, hogy fizikailag találkoznának. Számomra ugyanakkor elviselhetetlen volna bármiféle vesztegzár. Hiába imádom az otthonomat és a családomat, a szabadidőm jelentős részét sportpályákon, pókerasztaloknál, koncerteken és egyéb társasági rendezvényeken töltöm. Az sem mindegy, hogy az ember mennyire magányos. Jómagam ilyen tekintetben szerencsés vagyok, ám ha történetesen szingli volnék és huszonéves, valószínűleg pár nap alatt a falat kaparnám. Az introvertáltak, akik könnyebben lemondanak a társasági életről, esetenként hajlamosak erkölcsi piedesztálra emelni magukat, s ugyanezt a hozzáállást elvárni az extrovertáltaktól is, ám aligha járnak el helyesen. Amíg nem ismerjük a fent vázolt forgatókönyvekhez tartozó valószínűségeket, addig felesleges a teljes visszavonulást beállítani egyetlen üdvözítő magatartásként.

Tekintve, hogy az önérdek és a társadalmi érdek ütközését vizsgáljuk, a kérdés a közlegelők problémájához, illetve a környezetvédelemhez hasonlít leginkább. Aki nem ismerné az előbbit: a klasszikus példázatban egy adott legelő tíz gazda egy-egy tehenét tudja optimálisan táplálni. Ha bármelyik gazda két tehénnel érkezik, úgy ő maga jól jár, ám a többiek rosszul: állataiknak kevesebb fű jut, így szerényebb tejhozamot produkálnak. Attól a ponttól kezdve, hogy a gazdák több mint fele két tehenet hajt ki, már minden érintett rosszabbul jár, mint az eredeti helyzetben. (A közlegelők dilemmájának megoldása nem túl bonyolult: meg kell szüntetni azokat. A magántulajdon - ami lehet akár csoporttulajdon is - tiszta helyzetet teremt: a hallgatólagos megállapodások, vagy a szokásjog helyett a szerződések világát hozza el.) Ugyanígy a környezetvédelem kapcsán: sokan vagyunk, akik sosem vásárolnánk dízel üzemű gépkocsit, mert magunk is rosszul vagyunk az általa produkált kipufogógáztól. Egy benzines járműnél már ilyen közvetlen tapasztalatunk nincs, így nehéz megítélnünk, mekkora kárt okozunk a használatával egy elektromos autóhoz képest. Ami pedig a koronavírust illeti: amíg nem tudjuk, mit kockáztatunk egy kispályás focimeccsel, vagy egy szombat esti pókerezéssel, addig nem biztos, hogy tragédiát okozunk, ha a megszokott életvitelünket folytatjuk tovább. Talán veszélyeztetjük a környezetünket, talán a légynek sem ártunk vele. Amikor volán mögé ülünk, akkor is minden egyes alkalommal potenciális életveszélynek tesszük ki embertársainkat, mégsem mondja senki, hogy ne tegyük. (Mert ismerjük a kockázat mértékét és tudjuk, hogy rendkívül alacsony.) Egy hagyományos közlegelőn egészen biztosan én leszek az első gazda, aki egy napsütötte reggelen mindjárt három tehénnel jelenik meg. Autóvásárlásnál ugyanígy önző szempontjaim vezetnek: csakis akkor kezdek elektromos autóban gondolkodni, amikor a legkézzelfoghatóbb gazdasági érdekeim ebbe az irányba terelnek. És végül, mindezekkel analóg módon: a magam részéről csakis akkor fogok karanténba vonulni, amikor muszáj lesz. Hiszem, hogy a kormányt segítő szakértői csapatban van annyi bölcsesség, hogy nálam sokkal jobban ismerik a kockázat mértékét; továbbá kellő elővigyázatosság, hogy minden szükséges korlátozó intézkedést meghoznak. Nem kívánok rájuk licitálni, s még az általuk előírtnál is óvatosabban eljárni.

Itt abba is hagyom, mert éjjel kettő múlt, s reggel kelni kell; délelőtt hatalmas apa-fia meccset tartunk, öt család részvételével. Persze, csak ha addig be nem zárják a focipályát...

A vasárnapi Bayer show vendége Csókay András, a kereszténységét minden fórumon nyíltan megvalló idegsebész volt. A Honvéd kórház osztályvezető főorvosát a legtöbben a bangladesi sziámi ikreket szétválasztó műtétsorozat kapcsán ismerjük. Ez a beavatkozás önmagában is világszenzáció; elvégzését a Csókay vezette orvoscsapaton túl senki más nem vállalta.

Minden tiszteletem ezé a végtelenül szimpatikus emberé, hiszen azon túl, hogy kimagasló szaktekintély, érzékelhető módon a szíve is a helyén van. A magam részéről azt is nagyon bírom, hogy meggyőződését nem rejti véka alá, hanem kifejezetten hirdeti - talán mindannyiunknak ez volna a dolga. Mindezzel együtt is már e húszperces beszélgetés is világossá tette, hogy keresztény világlátása milyen sok sebből vérzik, mennyire nem ad választ a legelemibb létkérdésekre sem.

"Számos nyugati országban abszolút elfogadott az eutanázia. A probléma az, hogyha tudunk dönteni - mi, emberek - az élet kezdetén: abortusz, és az élet végén is kisajátítjuk magunknak a döntést: eutanázia, és ebbe beletartozik a nagyon reménytelen esetek ellátása is, akkor relativizálódik minden." - állítja Csókay András, hivatkozva a keresztény etikára és az egyház tanítására. A probléma mindössze annyi, hogy ehhez az erkölcsi relativizmushoz nagyban hozzájárul az effajta, árukapcsolásos érvelés is. Ebben a gondolatban - morális vetületét tekintve - három tökéletesen különböző kérdés kerül egy kalap alá. A konzervatívok folyton visszatérő, csalárd kommunikációs trükkje, hogy az eutanáziát és az abortuszt egyetlen csomagban tárgyalják, holott két abszolút eltérő problémáról van szó. Az eutanázia gyakorlatilag öngyilkosságot jelent, mely minden embernek elidegeníthetetlen joga, egészségügyi és lelki állapotától függetlenül. Ez lehet piszok rossz döntés, ám erkölcsi vonatkozásról nemigen beszélhetünk, hiszen nincs külső áldozat. Az abortusz ezzel szemben egy sokkal összetettebb téma, hiszen többszemélyes a történet. Ha a művi terhességmegszakítás egy élőlényt pusztít el, úgy gyilkosságról van szó; ha nem élőlényt, úgy csupán egy kellemetlen beavatkozásról. E téren a kulcskérdés - mely az abortusznak morális súlyt ad -, hogy a megtermékenyített petesejtet, illetve az abból kifejlődő magzatot mikortól tekinthetjük tényleges élőlénynek. Az idegsebész e vegyes csomaghoz hozzácsapja a reménytelen orvosi esetek ellátását is, mely mindezektől merőben különböző probléma. Nem csupán azért nem keverhető az előzőekkel, mert szakmai, orvosetikai és finanszírozási dimenziókkal is bír, de elsősorban azért nem, mert a tettlegesség itt nem valakinek az elpusztítását, hanem éppen a megmentését célozza, ez pedig egy egészen más erkölcsi fejezet. Világos persze, hogy nem elsősorban Csókay András fejében van zavar, sokkal inkább a keresztény etikában, mely számos kulcskérdést hamis felelettel zár, vagy egész egyszerűen válasz nélkül hagy.

"A liberalizmus a legveszélyesebb eszme, vagy vallás, amit valaha is kitaláltak. Tényleg a leggyengébb afrikai woodoo dolog is jobb, mert valamiféle istenfélelmet legalább elárul magáról. De amikor az ember önmagát helyezi bele az Isten szerepébe, akkor történnek a legnagyobb problémák, hát ez történt a fasizmusban meg a kommunizmusban. És ez történik, csak ott azt mondták, hogy az ember eredendően rossz. Van egy pár privilegizált ember, például mondjuk Hitler, vagy Sztálin, aki majd megmondja a jót, hogy hogy kell menni. A liberalizmus nem ezt mondja, az azt mondja, hogy az ember az Isten, és minden ember el tudja dönteni mindenfajta spiritualitás nélkül, ami maga a lelkiismeret." Amikor tanult, értelmes, és alapvetően helyes erkölcsiséggel bíró embertől ilyen mondatokat hallok, a legszívesebben a falat kaparnám. Nagyon helyesen kijelöli a morális mélypontot Hitler és Sztálin személyében, illetve az általuk képviselt ideológiákban. Megfogalmazza a diktatúrák alaptézisét is: az ember eredendően rossz, azonban a kiemelkedően jó népvezér a helyes útra tereli a mélyen romlott társadalmat. Mi több, még azt is kimondja, hogy a liberalizmus nem ilyen. Mindezen gondolataival maximálisan egyet kell értenem. Innentől azonban a legkevésbé sem világos - talán még magának, Csókay Andrásnak sem -, hogy mindebből miként következik a keresztény vallás pozitív, míg a liberalizmus mélyen negatív megítélése. Ennek pontosan az ellentéte volna logikus. A keresztény gondolkodásmódot szóról szóra a diktatúrákkal azonosított attitűd jellemzi: az ember eredendően rossz, ám van pár privilegizált ember - vallásalapítók, pátriárkák, pápa, egyházi vezetők - akik megmondják, merre kell menni. Csókay józanul és világosan kimondja, hogy mindenféle zsarnokság alapja a tekintélyelvűség, majd pont ezt a tekintélyelvűséget hiányolja a liberalizmusban. Döbbenetes. Az már csak hab a tortán, hogy a spiritualitást és a lelkiismeretet egymással azonosítja, noha a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Az utóbbi valójában egy bensőségesített szabálygyűjtemény, tökéletesen földhözragadt tartalmi elemekkel; míg előbbi a legmagasabb tudati szintet jelenti, jócskán a földi, morális kérdéseken túl, olyan szférákban, ahová háborgó lelkiismerettel még csak be sem kopogtathatunk.

A sziámi ikrek szétválasztása kapcsán Csókay András így nyilatkozik: "Lehet, hogy tudományosan nem pc, de tényleg el kell mondanom: hét olyan idegsebészeti ötlet, amely által meg lehetett valósítani az agy és a koponya szétválasztását, Jézus-imában jött. És három olyan elképesztő csoda történt a 26 órás tiszta műtéti idő során és utána az egy hónapos posztoperatív szakban, ami egyszerűen a tudomány számára megmagyarázhatatlan. Köszönjük ezt az értünk imádkozó hatalmas sokaságnak." Persze: legyen mindenkinek a hite szerint! Azzal önmagában semmi baj nincs, ha a számunkra érthetetlen pozitív történéseket isteni csodáknak nevezzük. Nyilván a sportszerűség azt kívánná, hogy a váratlan katasztrófákra pedig isteni átkokként tekintsünk (például ha valakinek összenő a koponyája az ikertestvérével), ám nem ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy egy orvos minden esetben a tudomány embere, vagyis már hivatásából fakadóan is muszáj figyelembe vennie a tudományos megfigyeléseket, tapasztalatokat, ezek pedig a legkevésbé sem támasztják alá a közbenjáró ima hatékonyságát. Megszámlálhatatlanul sok kísérletet végeztek a témában az elmúlt hetven év során, azonban ezek túlnyomó többsége azzal a konklúzióval zárult, hogy a másokért mondott fohász az érintetteken nem sokat segít. Úgy tűnik, csendes gondolataink kizárólag a saját elménkre hatnak, ott azonban megtörténhetnek a valódi csodák. Csókay András hét komoly innovációról beszél, melyeket a beavatkozás során használtak. Elméje e pazar gyümölcseit - elmondása szerint - Jézus-imában szüretelte, azonban fohászkodhatott volna akár Krisnához is, vagy ugyanilyen jó szolgálatot tett volna egy buddhista meditáció is. Ez a zseniális idegsebész nagyságrendekkel többet tud az emberi agyról, mint jómagam, vagy mint bármely laikus. Pontosan tudja, miként működik: ha elvetünk benne egy problémát, s hagyjuk békésen érlelni, előbb-utóbb - egy váratlan pillanatban, talán kocogás, zuhanyzás, vagy épp imádság közben - szállítani fogja a kreatív megoldást. Mondhatjuk, hogy Jézusé a dicsőség, ám még a Názáreti is piszok nagy bajban lett volna, ha ezen műtéti eljárások mikéntjét az én elmémbe igyekezett volna eljuttatni. A két bangladesi kislány még mindig közös sapkát hordana. A valóság az, hogy Csókay András elméje a műtétet megelőzően éjjel-nappal a szétválasztás problematikáján dolgozott, s ehhez az intuitív munkához korábbi szakmai tapasztalatai adták a muníciót. A magam részéről igazán lelkes rajongója vagyok Jézusnak, de alig hiszem, hogy erre a projektre bármilyen közvetlen hatást gyakorolt volna.

Meggyőződésem, hogy ez egy fantasztikusan virágzó és békés bolygó volna, ha mindenki úgy élne és cselekedne, mint Csókay András. Amennyiben a hite segíti a hivatásában - és úgy tűnik, hogy számára hasznos technikának bizonyul -, úgy ezzel sincs semmi baj. Az viszont már legyen az ő problémája, hogy a keresztény etika számos, e beszélgetés során is megmutatkozó önellentmondásával miként birkózik meg a jövőben. 

Számomra mindig ijesztő, amikor egy társadalom úgy dönt, hogy többé nem a szabadságot tekinti az első számú értéknek. Még akkor is, ha ez csupán a hétköznapi létezés egy-egy periferikus mozzanatára vonatkozik, mindenképpen jelzésértékű. Azt az üzenetet hordozza, hogy az időben és a tudati fejlődésben elindultunk visszafelé, egy középkori, tekintélyelvű, már-már vallásos megközelítés irányába.

Svédország volt az első, ahol megfogalmazták: a prostitúció a nők elleni erőszak egy formája. Ebből fakadóan társadalmilag elfogadhatatlan, s hosszútávon meg kell szüntetni. A húsz évvel ezelőtt beiktatott törvény szerint a szolgáltatást nyújtók nem szankcionálhatók, a kliensek annál inkább: akár egyéves letöltendő börtönbüntetést is kaphatnak. Az utóbbi években Norvégia, Izland és Franciaország is bevezette a svéd modellt. Európa többi része rendkívül vegyes képet mutat: a teljes tiltástól az abszolút szabadelvű megközelítésig a legkülönfélébb modellekkel találkozhatunk.

Muszáj leszögeznem, hogy a magam részéről nem vagyok nagy barátja a pénzért vásárolt szexuális szolgáltatásoknak. Nem állítom, hogy tapasztalatlan volnék e téren, hiszen ez is olyan élmény, amelyet érdemes begyűjteni, ám sohasem kattantam rá igazán. Számomra ugyanis hiányzik belőle mindaz, ami a szerelmi kalandokat izgalmassá teszi. A vadászatot, a másik érdeklődésének és vágyának felkeltését kiváltja a készpénz, s ez már önmagában is elrontja a mulatságot. Olyan, mintha a diplomamunkámat vásárolnám meg, vagy ha lifttel érkeznék a hegycsúcsra: nem csupán arról van szó, hogy nem dolgozom meg a sikerért, de valójában a legnagyobb élvezetről mondok le. A becserkészéshez hasonlóan lényeges örömforrás az is, ahogyan a másikat a hetedik mennyországba repítem. Ez elvileg egy prostituálttal sem lehetetlen mutatvány, de tipikusnak semmiképpen sem mondható. És akkor még a mámor harmadik faktoráról, az érzelmi kötődésről még nem is beszéltünk - ez sem az a gyümölcs, amely a bordélyban terem. Természetesen mindezek csupán személyes preferenciák, semmiféle tiltásra nem adnak alapot. Attól, hogy szívesebben hallgatok Guns 'N Rosest, mint mulatós rockot, még nem gondolom, hogy Bunyós Pityut - vagy bármelyik rajongóját - börtönnel kéne fenyegetni.

A svéd modell támogatói a legtöbbször azzal érvelnek, hogy a prostitúció számos esetben nem önkéntes biznisz, hanem a háttérben kényszerítés, emberkereskedelem, szexuális rabszolgaság áll. Tökéletesen igazuk van, amikor ezek ellen fellépni kívánnak. Kevés ocsmányabb bűntetteket ismerünk a felsoroltaknál. Ennek azonban nem az az etikus módja, hogy a klienseket zárjuk rács mögé. Ez pont olyan, mintha úgy küzdenénk a kábítószer-fogyasztás ellen, hogy legalizáljuk a coffee shopok működését, s közben a rendőrség árgus szemmel figyeli a vásárlókat, lecsapva mindenkire, aki hajlandó pénzt áldozni egy vicces sütiért. Ez egy tökéletes erkölcsi nonszensz. Akibe egy cseppnyi morális érzék is szorult, az tisztában van az alapelvvel: kizárólag a bűnt szabad üldözni, semmi mást. A svéd modell azonban nem oda csap le, ahová kéne; nem a striciket, az embercsempészeket és rabszolgatartókat bünteti, hanem a békés fogyasztókat, s indirekt módon azokat a lányokat, akik saját döntésük szerint ebből a tevékenységből kívánnak megélni. Még ha igaz is volna, hogy a prostituáltak nagyobb hányada nem önkéntesen űzi az ipart; még ha az is helytálló lenne, hogy ez a leghatékonyabb eszköz az üzletág visszaszorítására; még ha abban is lehet igazság, hogy a kliensek egy része maga is erőszakos és megengedhetetlen magatartást tanúsít - azáltal, hogy számos ártatlant is korlátoz és büntet, a svéd modell erkölcsi tekintetben abszolút elfogadhatatlan.

Amint már a bevezetőben is utaltunk rá, ez a megközelítés nem csupán a valódi áldozatokat kívánja védeni, de egyfajta új vallásosságot is hordoz. Amikor megfogalmazásra kerül, hogy a pénzért vásárolt szex minden esetben az erőszakkal egyenlő, olyankor sok ezer esztendő erkölcsi alapvetését hajítjuk ki az ablakon. Ez ismét egy olyan kísérlet, amely igyekszik kiforgatni a szavak jelentését, így próbál totális káoszt teremteni a fejekben. Egészen nyilvánvaló ugyanis, hogy ami önkéntes, az soha nem lehet erőszakos. Ez a két kifejezés egymást kizárja, gyakorlatilag egymás ellenpontjai. Túl az elvi síkon: a gyakorlatban egy prostituált a kliensének bármikor, bármire mondhat nemet. Joga van megválogatni, hogy kit fogad magába, joga van menet közben megálljt parancsolni, s - visszaadva az ügyfél pénzét - simán elköszönni. A legtöbben már az internetes oldalukon előre rögzítik, hogy mire kaphatók, s mire nem, így a vendéget sem éri meglepetésként, ha valamely extra bizarr szükséglete kielégületlen marad. A svéd modell megálmodói leginkább a középkori katolikus egyház vezetőire emlékeztetnek: a saját szájízük szerint torzítják a természetes morált, s igyekeznek egy új, nekik tetsző erkölcsi felfogást a tömegekre erőltetni. Innen már csupán egy lépés, hogy erőszaknak minősítsünk minden olyan együttlétet, amelyben a nő nem élt át orgazmust, vagy ahol a férfi az estét követően azonnal törli a lány telefonszámát.

Ami pedig szinte megmosolyogtató: a svéd modell célja, hogy hosszútávon megszüntesse magát a prostitúciót. Ez végtelenül ambiciózus terv, ám  körülbelül annyira reális, mintha az alkoholfogyasztás, a bűnözés, vagy épp a káromkodás szokását kívánnánk nullára redukálni. Tökéletesen lehetetlen küldetés - mióta világ a világ, azóta létezik pénzért vásárolt testiség is. Mi több: hacsak a szexrobotok nem kezdenek villámgyorsan elterjedni, úgy várhatóan a prostitúcióra is egyre nagyobb igény mutatkozik a jövőben. Hogy miért is? Világszintű jelenség, hogy egyre több az egyedülálló, társtalan férfi és nő. Az elmúlt pár száz évben nem csupán kínosnak számított a szingliség, de a megélhetést is jelentősen megnehezítette, különösen a nők számára. Mára a korszellem és a gazdasági élet is változott annyit, hogy bárki egyedül is életképes lehet, a házasságkötés már nem feltétele a túlélésnek. Tekinthetjük ezt egy kifejezetten pozitív, feminista vívmánynak; valóban örvendetes, hogy a nők többé nincsenek kiszolgáltatva a férfiaknak, s nem muszáj mindenáron férjhez menniük valami kellemetlen, sörszagú alakhoz. Igen ám, de ezek a kellemetlen, sörszagú alakok - és a gátlásosak, félszegek, ügyetlenek, csórók, rondák és lúzerek - ugyanúgy igénylik a testiséget, mint bárki más, és ha egyéb opciójuk nem akad, talán boldog törzsvendégei lesznek valamely külvárosi bordélynak. A feministák által támogatott svéd modell ezt a lehetőséget is kihúzza a lábuk alól. Persze, lehet mondani, hogy tessék megtanulni csajozni, tessék igényessé, ápolttá és szerethetővé válni - magam is ezt szajkózom csaknem minden posztomban. Csupán furcsa az, hogy a baloldali gondolkodás fókuszába az égvilágon mindenféle hátrányos helyzetű társadalmi csoport belefér - nők, homoszexuálisok, színes bőrűek, nemzetiségiek, fogyatékkal élők, bevándorlók, hajléktalanok -, csak épp a kínzóan magányos, heteroszexuális férfiak problémái hagyják hidegen.

Az elmúlt pár esztendő során számos közmondást igyekeztem szétcincálni, amellett érvelve, hogy totális téveszméket hirdetnek. Mindig öröm ugyanakkor, ha igaz népi bölcsességekre is lel az ember. A svéd modell kapcsán nyugodtan kijelenthetjük: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. A katolikus inkvizítorok, a muzulmán terroristák, a vérengző jakobinusok, a nyomorba döntő kommunisták és a fanatikus nácik is mind világmegváltó tervekkel, egy magasabb szintű emberiség megteremtésének igényével érkeztek. Természetesen nem állítom, hogy a prostitúciót szabályozó svéd modell ezekkel a gyilkos ideológiákkal azonos súlyú lenne, ám amikor új erkölcsi kánont kezdünk írni; amikor az ártatlan tetteket bűnnek kiáltjuk ki; amikor az önkéntességet erőszaknak, a tisztességes üzletet elnyomásnak hazudjuk; majd erre a hamis talapzatra építve tiltunk és büntetünk, az már a valódi diktatúrák előszobáját jelenti.

Még ma is léteznek olyanok, akik az emberi erkölcs megítélését a túlvilághoz kötik. Minden jó és kívánatos - mondják -, ami a mennyországba vezet, s kerülendő mindaz, ami a kárhozatra juttat. A magam részéről mindig furának találom, amikor valaki nagy magabiztossággal beszél a halál utáni életről, vagy annak nemlétéről. Valójában az egyetlen tisztességes álláspont az, hogy halvány fogalmunk sem lehet mindezekről. Már ez a nyilvánvaló bizonytalanság is bőven elég volna ahhoz, hogy moralitásunkat ne egy puszta fantáziavilágra építsük. Mondhatnánk persze, hogy a feltámadásban való hit ártalmatlan hóbort csupán, pont olyan, mintha a Mikulásban, vagy a Fogtündérben hinnénk. A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű. Ha alaposabban körüljárjuk, azt fogjuk találni, hogy a mennyország ígérete összességében sokkal inkább árt a közmorálnak, mint hogy bármit is emelne azon.

Azok a keresztény és muzulmán hívők, akik megfelelő belső erkölcsi iránytűvel rendelkeznek, pontosan érzik, hogy a feltámadásra irányuló vallási tanok nem masírozhatnak szembe a természetes emberi morállal. Ez praktikusan azt fogja jelenteni, hogy hétköznapjaikat abszolút világi módon élik, cselekedeteiket a józan racionalitás és a békés emberi együttélés igénye vezérli. A túlvilágra - melynek eléréséért nem kell semmi őrültséget, vagy extremitást felvállalni - legfeljebb amolyan bónuszjátékként, távoli, ködös ígéretként tekintenek. Ez a fajta csendes vallásosság az egyén számára kielégítő lehet, a nagyvilágot ugyanakkor a legkevésbé sem érinti. A bajok ott kezdődnek, amikor egy-egy félőrült vallásalapító, próféta, pátriárka megálmodja, hogy a földi boldogsághoz és az égi üdvösséghez különböző utak vezetnek. A hívő tudata azonnal hasadni kezd. Persze, ez legyen az ő problémája - választhatott volna egészségesebb meggyőződést is. A nagyobb baj az, hogy a környezete is sérül. Enyhébb esetben zavartság, elfojtások, letargia és depresszió az eredmény, erősebb fokozatokban hullahegyek. (Ha már ragaszkodunk a vallásossághoz, érdemes Jézus szavaihoz visszatérnünk. Az ő tanításában nem feszül semmiféle ellentét az e világi örömök és a túlvilági ígéretek közt. Ezek nemhogy megférnek egymás mellett, de egyenesen az egyikből következik a másik.)

Amikor azt állítjuk, hogy a mennyország ígérete jobb emberré formál, az lenne a minimum, hogy képesek legyünk pár elvi lehetőséget felvázolni, melyben e felvetés igaznak bizonyul. Meglehet, hogy csupán személyes fantáziám szegényes, ám a magam részéről nem tudnék ilyet a világ elé tárni. Számomra elképzelhetetlen például, hogy egy bűnözőt - akit az e világi, bizonyosan megtapasztalható büntetés sem tart vissza tettétől -, a feltámadásban rejlő, teljességgel bizonytalan jutalom lehetősége térítsen jó útra. Gondoljunk például egy pszichopata sorozatgyilkosra, akit a legkevésbé sem érint meg a másik szenvedése! Tényleg lehetségesnek tartjuk, hogy egy ilyen embert szelíddé formálhatunk azzal, hogy a távoli Paradicsom fantáziavilágát az elméjébe ültetjük? De ne is menjünk ilyen messzire! Maradjunk a hétköznapok jellemző tetteinél! Képzeljünk el egy hirtelen felindulásból elcsattanó pofont! Lehetségesnek tartja bárki is, hogy az ilyen gyermeki szintű haragmenedzsmentet kordában tarthat a mennyország ígérete? Mindez tökéletes pszichológiai nonszensz. A valós bűnök elkövetése minden esetben tartósan, vagy időlegesen elhomályosult tudatállapotban történik. Ezeket a szinteket sohasem világítja meg a tiszta tudatosság fénye. Hogyan várhatnánk, hogy egy transzcendens, a szimpla tudatosságon túli szintről érkezik majd a megoldás? Alig hiszem, hogy az emberi történelem során akár egyetlen ajtócsapkodás is elmaradt volna csak azért, mert a hisztis fél - tartva attól, hogy üdvösségét kockáztatja - inkább a szeretetteljes kommunikációra váltott.

Most lépjünk eggyel tovább, s fordítsunk hátat a bűnnek! Képzeljünk el egy tudatos, törvénytisztelő, komoly vétkektől mentes, alapvetően elégedett, boldog embert! Lehetségesnek tartjuk, hogy markánsan életstílust váltson csak azért, hogy biztosabb alapra ültesse az üdvösségét? Ha a lelke mélyén mindig is arra vágyott, hogy festőművész legyen, s e tevékenysége hosszú esztendőkön át valódi örömforrást jelentett számára, elképzelhető, hogy nem vesz többé ecsetet a kezébe, ehelyett holnaptól kizárólag a harmadik világ szegényeinek fog ételt osztani? Talán igen, de aligha hozna jó döntést. Az csak egy dolog, hogy ő maga szenvedni fog, mint a kivert kutya, hiszen nem azt a küldetést teljesíti be, amelyre belső késztetése vezérli. Ám muszáj megértenünk, hogy mindeközben az emberiséggel sem tesz jót. Sokszor hajlamosak vagyunk a világot gyermeki szinten egyszerűnek látni. Az orvos jó ember, mert meggyógyítja a beteget. A tanár is az, mert oktatja a kisdiákot. Ám egy bérszámfejtő, egy adószakértő, egy filmszínész, vagy egy autógyárban dolgozó mérnök kapcsán már nehezebben jelentjük ki ugyanezt a társadalmi hasznosságot, holott mindegyik tevékenység felettébb értékes, amelyet az emberek fizetéssel díjaznak. Amikor a festőművész keze alól pazar vásznak kerülnek ki, azzal - személyes elégedettségén túl - valószínűleg sokkal jobban szolgálja a világot is, mint bármiféle karitatív tevékenységgel. A keresztény tanítók gyakran példaként állítják elénk Assisi Szent Ferenc, vagy Loyolai Szent Ignác életútját, akik - gazdag családba születve - fiatalságukat a földi örömöknek áldozták, majd később a szerzetesi létforma mellett köteleződtek el, sőt saját rendet is alapítottak. A valóság az, hogy az ilyen karakteres váltásokat szinte sohasem a túlvilág ígérete indukálja, sokkal inkább az e világi élvezetekben való megcsömörlés. Számos szerzetes barátomat faggattam már döntésük hátteréről, de még soha egy sem jelölt meg transzcendens motivációkat.

Amikor azt állítom, hogy a mennyország ígérete árt a közmorálnak, ugyanígy az a minimum, hogy felsoroljak pár lehetőséget, mely ezt az elképzelést alátámasztja. Szemben az előbbi gondolatkísérlettel, ezúttal nem kell különösebben megizzadnunk, ha valós példákat keresünk.

1. AZ ALBIGENSEK LEMÉSZÁRLÁSA - III. Ince pápa egész városok kiirtását rendelte el és hajtatta végre a 13. század elején, csupán azért, mert ezek a dél-francia keresztények tagadták a megtestesülés doktrínáját, továbbá – Jézus tanait követve – különösen békepártiak voltak, így nem értettek egyet a keresztes háborúkkal sem. A különvéleményért nagy árat fizettek: Európa egyik legszebb vidéke – az egyházfő parancsára – húsz éven keresztül térdig vérben állt. Amikor a katonák megkérdezték, hogy miként lehet megkülönböztetni az eretnekeket a hithű katolikusoktól, a pápai sereget vezető Arnaud Amaury cîteaux-i apát csak ennyit mondott: „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit!” Alig hiszem, hogy ezt az utasítást a puszta cinizmus szülte volna. Ezek az emberek valóban hittek a feltámadás fantáziavilágában, s ennek fényében nem sok értéket tulajdonítottak az emberi életnek.
2. MUSZLIM TERRORCSELEKMÉNYEK - Számos olyan interjú látott napvilágot, melyeket sikertelen öngyilkos merényletek elkövetőivel készítettek. Egy S néven ismert palesztin fiatalember már-már költőien fogalmaz: "Lebegtünk, úsztunk abban az érzésben, hogy hamarosan belépünk az öröklétbe. Nem voltak kétségeink. Megesküdtünk a Koránra, Allah jelenlétében, hogy nem fogunk megingani. (…) Tudom, más utak is vezetnek a dzsihádhoz. Ez az út azonban édes – a legeslegédesebb. A mártírum minden akciója, ha Allah érdekében történik, annyira sem fáj, mint a szúnyogcsípés!" - Alig hiszem, hogy ehhez bármit is hozzá kéne tenni. Az ilyen szerencsétlenek soha a büdös életben nem robbantanák fel saját magukat, ha nem ígérnének nekik hetvenkét szüzet odaát.
3. BECSÜLETGYILKOSSÁGOK - A hindu, a szikh és a muzulmán vallásúak körében a mai napig jellemzőek az ún. becsületgyilkosságok; számuk évente hozzávetőleg ötezerre tehető. Az áldozatok jellemzően fiatal nők, akik a családjuk áldása nélkül mentek férjhez. Visszatérően olvashatunk olyan híreket, melyekben indiai, pakisztáni, vagy afgán fanatikusok kíméletlenül lemészárolják saját lányukat, húgukat, csak mert más kasztbéli, vagy más vallású párt választott. Néha kontinenseken keresztül üldözik a szerencsétlent, csakhogy lemossák a família becsületén esett szégyenfoltot. Bizonyára ez a brutálisan barbár szokás is egy csapásra  megszűnne, ha az érintett vallásokból eltörlésre kerülne a túlvilág, illetve a lélekvándorlás meséje. A  szimpla emberi kegyetlenség ez esetben pontosan annak látszana, ami, s lehetetlen volna szent kötelességnek hazudni, mondván: az áldozat csupán egy új, egy jobb világba tért.

4.  21. SZÁZAD, EURÓPA - Nyilvánvalóan a megfáradt, nyugati kereszténység körében okozza a legkisebb kárt a mennyország ígérete. Akinek ebben a környezetben is csupán a kilátásba helyezett feltámadás nyújt némi vigaszt, mert annyira vacakul érzi magát a bőrében, az legfeljebb annyit könyvelhet el, hogy elpocsékolta az életét. Aki nem keresi elszántan, nap mint nap a földi boldogságot, annak nem csupán annyi a büntetése, hogy a halálos ágyán - visszatekintve az elmúlt évtizedekre - egy végtelenül nyomorult filmet kell végigpörgetnie. De muszáj érzékelnie azt is, hogy ez a konzervált keserűség alkalmatlanná tette arra, hogy bármi pozitívat nyújtson a világnak. Aki fájdalmas nyüszítéssel vonszolja végig magát az életen, az semmit sem értett meg a jézusi tanításból. Arról nem is beszélve, hogy ő szív a legnagyobbat, ha mégis elmaradna a remélt feltámadás.

    

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a különböző entitások között alapvetően kétféle tisztességes interakció létezik. Az egyiket üzletnek, a másikat feltétel nélküli gesztusnak, ajándékozásnak hívják. A legtöbb problémánk abból fakad - és ez alól az üdvösség kérdése sem kivétel -, hogy e kettőt hajlamosak vagyunk rendre összekeverni. "Én szeretlek téged, mindent megteszek érted, kitartok melletted, hát elvárhatom, hogy te is szeress, te is tegyél meg mindent értem és te is kitarts mellettem a végsőkig." - valahogy így fest a tipikus, óvodás biznisz. Nem kötök megállapodást, csupán feltételezem, hogy tetteimet hálával jutalmazzák majd. Ugyanez a gyermeteg elvárás köszön vissza a mennyországi remények kapcsán is. Ráadásul a feltámadással nem csak az a gond, hogy ilyen szolgáltatást még egyikünk sem látott, de az is, hogy nincs is olyan Szolgáltató, akivel megalkudhatnánk érte. Ha Isten létezik is, egyetlen árva mukkot sem szól az egészről, nemhogy precízen megfogalmazott szerződést tárna elénk a halál utáni életről, illetve az azt megelőző feltételrendszerről. Ebből fakadóan minden tettünk, mely nem az e világi megelégedettségünket, hanem kizárólag a túlvilági menetjegy megváltását célozza, nem más, mint pitiáner megvesztegetés, szánalmas kísérlet a Teremtő lekenyerezésére. Semmi biztosat nem tudhatunk arról, hogy mi volna kedves a Mennyei Atya számára, de talán pár monoton ima eldarálása, némi böjt, egy kevéske önmegtagadás nem árthat. Ma már csak mosolygunk az ókori állatáldozatokon, vagy a gyerekek buzgalmán, ahogy december ötödikén fényesre tisztítják a csizmájukat, ám lényegében mi sem teszünk mást: sötétben tapogatózva keressük az égiek kegyét - teljesen értelmetlenül. Amennyiben egy tisztességes Istenben hiszünk, úgy világosan látnunk kell, hogy a feltámadás is csak ajándék lehet, semmi egyéb.

Nem állítom, hogy a vallásosság minden eleme rossz, vagy káros lenne. Ám abból, ha a figyelmünket elsősorban a mennyország ígéretére, s nem a földi létezés örömeire fókuszáljuk, semmi jó sem származik. Nem vitás, hogy ezerszer inkább bíznánk a sorsunkat egy ateistára, mint egy olyan vallásgyakorlóra, aki megvetően tekint a földi létezésre. A cudar valóság az, hogy mindenki potenciális veszélyforrás, aki nem e világon keresi a személyes boldogságát. Az Isten óvjon mindannyiunkat a fanatikusok világlátásától, hatalmától és atomtölteteitől!

Hidzsáb, nikáb, khimár, csador, burka, burkini... Csak kapkodjuk a fejünket, micsoda széles tárházzal bír a muzulmán női divat... (Sokatmondó, hogy az automata helyesírás-ellenőrző a hat ruhadarabból négyet nem is ismer.) Hasonlóképp kapkodjuk a fejünket, hogy miként viszonyul e viseletekhez a világ; tiltják vagy engedik, tűrik, vagy támogatják, elítélik vagy tapsolnak hozzájuk. Az elmúlt évek során számos korlátozó törvény született Európában, s számos tüntetést is tartottak ezek ellen. Száz és száz érvet hallunk mindkét oldalról, mintha a kérdés valami hihetetlenül bonyolult volna. Pedig a legkevésbé sem az.

Kezdjük mindjárt az alapvetésnél: senkinek semmi joga ahhoz, hogy megszabja nekem, milyen ruházatot viseljek a közterületeken. Ha az öltözékem higiéniailag nem kifogásolható és közszemérmet sem sért, úgy azt hordok, ami nekem tetszik, tökéletesen függetlenül attól, milyen reakciót váltok ki az utca emberéből. Lehetek szakadt, vagy extravagáns; rikítóan bohém, vagy szánalmasan divatjamúlt; megmosolyogtató, vagy felháborító - különösen, ha a pólómon valamely véreskezű diktátor arcképe díszeleg -, senkinek semmi köze hozzá. Egészen más a helyzet, ha magánterületre lépek. A tulajdonosnak nyilvánvaló joga, hogy megszabja, milyen ruházatban lát szívesen, s melyekben nem. Turistaként felesleges fennakadnunk azon, ha egy dél-olasz templomban levetetik velünk a baseballsapkánkat, vagy ha szakadt bőrdzsekink miatt kitessékelnek minket az operabálról. Ha a Tesco valamiért úgy döntene, hogy a keddi napokon csakis azokat a vásárlókat szolgálja ki, akik almazöld kalapban érkeznek, egy szavunk sem lehetne. Hülye egy koncepció volna, de szívük joga; mi meg mehetnénk az Aldiba, vagy a Sparba. Megmosolyogtatónak és értelmetlennek tartjuk, amikor arról olvasunk, hogy Észak-Koreában tilos farmernadrágot viselni. Alapvetően ugyanezt kéne éreznünk, amikor muszlim ruhadarabok viselését korlátozzuk. Persze, tudjuk, ennyire azért tényleg nem egyszerű a dolog.

A muzulmán nők viselete kapcsán létezik pár speciális szempont, amely valamelyest árnyalja a képet.

1. KÖZBIZTONSÁG - 2014-ben egy - már Franciaországban született - fiatal muszlim nő azért perelte be a francia államot a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság előtt, mert tiltja és bírsággal sújtja a burka viselését. A bíróság azonban a keresetet elutasította. Az ítélet szerint a közbiztonság védelme legitim indok, amely alapján a felperes ezen jogai korlátozhatók. Az arc eltakarása ellentmond az alapvető társadalmi együttélési normáknak, ugyanakkor bármiféle viselet, amely az arcot látni engedi, engedélyezett Franciaországban. (Ha bukósisakban, vagy símaszkban lépnénk be valamely bankfiókba, a pénzintézet alkalmazottai akkor sem örvendeznének túlzottan.) Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Svájcban, Olaszországban és Spanyolországban is találkozunk a burka viselését korlátozó jogszabállyal, mi több, a tavalyi merényletsorozat után Srí Lankán is betiltották minden olyan ruhadarab viselését, mely elfedi az arcot.
2. HIGIÉNIA - A burkinit, a muzulmán nők egész testét fedő strandszerkót számos uszodában tiltják közegészségügyi és vízminőségi szempontokra hivatkozva. Ezek abszolút akceptálható szempontok lehetnek. A morális problémák akkor kezdődnek, amikor vallási toleranciára hivatkozva a muszlim hitűeknek elnézik a burkini viselését, szemben a más hitűekkel, akik továbbra sem szaunázhatnak pólóban. A közegészségügyi és vízminőségi szempontok tisztán szakmai kérdések. Az átlagpolgár el fog fogadni bármilyen - szakmailag alátámasztott - döntést. A vallási alapon történő felemás megítélést viszont aligha. Az pedig egészen komolytalan, ami Európa számos városában történik: először megtiltják, azután - társadalmi nyomásra - mégiscsak engedélyezik a burkini viselését az uszodákban, strandokon. Ez olyan benyomást kelt, mintha a szóban forgó higiéniai szempontok sosem léteztek volna.
3. VALLÁSI ÉRZÉKENYSÉG - Több tiltó rendelkezés indoklásában szerepelt, hogy az adott ruhadarab vallási jelképnek minősül, így sérti a közrendet. A dzsihádista terrorakciók miatt az emberek érzékenyen reagálnak az erre emlékeztető ruhadarabokra. Ha léteznek tökéletesen érdektelen szempontok, úgy ezek pontosan azok. A nyakláncon hordott kereszt, vagy Dávid-csillag ugyanígy vallási jelképek, s bárkinek sérthetik az érzékenységét. Ki a fenét érdekel?
4. A NŐK ELNYOMÁSA - Zohre Esmaeli, a világ első afgán modellje meséli el azt a történetet, melyben nagynénjét nyilvánosan megostorozzák, csak mert a kabuli piacon festett körmei véletlenül kivillantak a burka alól... A magam részéről nemigen tudnék érvelni amellett, hogy ezek az egész testet eltakaró cuccok nem a nők elnyomásának eszközei. Egészen nyilvánvaló, hogy azok, még akkor is, ha számos muzulmán hitű nő olyan szinten bensőségesítette a próféta szavait, hogy már nem is érzi kényszernek ezt az elmebeteg előírást. Zohre Esmaeli maga is arról beszél: kamaszlányként elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy fehérneműben fotózzák. Tökéletesen a fejébe verték, hogy ez milyen súlyos bűn. A muzulmán nők önkéntes ragaszkodását a hagyományos öltözködéshez nevezhetjük ostobaságnak, agymosottságnak, vagy akár Stockholm-szindrómának is, a lényegen nem változtat. Akarata ellenére senkit nem tehetünk sem szabaddá, sem boldoggá. A tudati fejlődés - bármilyen kívánatos is - csakis belső indíttatásból, önkéntes alapon valósulhat meg.
5. INTEGRÁCIÓ - Egyes kutatások is azt támasztják alá, hogy az iszlámhívők európai integrációját nemhogy nem segítik, de egyenesen hátráltatják az ilyen jellegű tiltó intézkedések. Az érintettekből ellenérzést és dacot váltanak ki. A fene se tudja, hogy képesek-e ezek az oly idegen kultúrák békésen egymás mellett élni, de ha ártalmatlan szokásokat tiltunk, azzal biztos nem segítjük a folyamatot. Ha egy muzulmán nő a párizsi vagy bécsi augusztusban majd megrohad dohos csadorjában, miközben mindenütt lenge öltözetű lányokat lát, előbb utóbb talán nyitottá válik a szabadság gondolatára. Ha pedig még így sem, úgy tényleg reménytelen a helyzet, s még kevésbé érdemes erőltetni az európai normákat. 

ZOHRE ESMAELI

Kissé zavaros lett mostanában a világ. Sokszor nem értjük, miként lehetséges, hogy feminista szervezetek tüntetnek a burka viselése mellett, miközben meghirdetett céljuk épp a nők teljes felszabadítása. Értetlenül nézzük, ahogy melegjogi szervezetek állnak ki muzulmán szokások mellett, tudva, hogy ők lennének az elsők, akiket pár ezer kilométerrel keletebbre még ma is lazán megköveznének. Hogy ez maga a tiszta, jó szándékú  liberalizmus, avagy csak elvtelen taktikázás, az legyen az ő problémájuk. Nekünk elég az, ha mi magunk erkölcsi szempontból világosan látjuk a problémát. A közbiztonság és a közegészségügy kérdéskörét muszáj komolyan vennünk és mindennél fontosabbnak kezelnünk, hiszen ezek a személyes szabadságunk alapjait adják. Minden egyéb szempont legfeljebb annyit ér, hogy említést tegyünk róluk, többet nemigen. Ha a másik nem sérti privát szféránkat - márpedig az ártalmatlan öltözködési szokások a legkevésbé sem sértik - a józan morál hangján azt kell mondanunk: a muzulmán csajok is azt viselnek, amit csak akarnak.

Orbán Viktor vasárnapi évértékelője bőven kapott hideget-meleget az elmúlt két nap során. Számos kritikusa megjegyezte, hogy a beszéd - szokás szerint - tele volt csúsztatásokkal, féligazságokkal. Arról azonban kevesen beszélnek, ami a lényeg; a miniszterelnök legnagyobb csúsztatását néma csend övezi mindkét politikai oldalon.

"Már nem ülünk fel mindenféle liberális népmesének, ami az önszabályozó piacról, a jó kapitalizmusról, az Európai Unióról és a globális világrendről szól." Számomra ez volt a közel egyórás beszéd leghamisabb mondata. A motiváció elég nyilvánvaló: Orbán egy olyan jóságos állam képét vetíti elénk, amely megvédi a polgárait minden rájuk leselkedő veszedelemtől. Ezzel önmagában nincs is semmi baj, a központi hatalomnak ez lenne az egyetlen legitim feladata. Csakhogy a polgárokra leselkedő veszedelmek kimerülnek az agresszióban, a bűnözésben; ez a felismerés pedig igencsak szűk feladatkört és mozgásteret adna a mindenkori kormányzatnak. Ezért muszáj ellenségképeket festeni oda is, ahol ilyen - józan fejjel - nem igazán elképzelhető. Az önszabályzó piacot és a kapitalizmust mumusnak beállítani mindazonáltal régi trükk, immáron kétszáz éve vissza-visszatér. Ám azon kívül, hogy hamis legitimációt ad számos politikai döntésnek, nem sok létjogosultsággal bír.

"Az általános adócsökkentés politikája tehát bevált, mert a dagály az összes hajót megemeli." Ez az igazán szívmelengető mondat mindössze öt perccel a kapitalizmust és az önszabályozó piacot kritizáló dörgedelem előtt hangzott el. Tényleg senkinek sem tűnik fel az az ellentmondás, mely a két kijelentés közt feszül? A miniszterelnök az elmúlt hónapok során szinte minden jelentős beszédébe beleszőtte az adócsökkentés kifejezést, mégpedig azzal a körítéssel, hogy ezt tartja a kormány legfontosabb gazdaságélénkítő lépésének. Dicséretes a felismerés, azonban gondoljuk ezt egy kicsit tovább! Mi történne, ha elmennénk a falig és az adók mértékét egészen nullára redukálnánk? Gyakorlatilag megvalósulna a tiszta kapitalizmus, a tökéletesen önszabályozó piac. Orbán Viktor tehát megveregeti a saját vállát a jól csengő és népszerű (és valóban pozitív jelentéstartalmú) adócsökkentés miatt, majd elkezdi savazni az intézkedés lényegét. Nem kell közgazdaságtan professzornak lenni, hogy értsük: minden apró lépés, amely az adóterheket mérsékli, a kapitalizmus irányába mozdít; s minden ezzel ellentétes mozzanat az államot duzzasztva a szocializmust építi. Nem bonyolult.

Vajon mi áll mindezek hátterében? Miért beszél a miniszterelnök ilyen blődségeket, s ez miért nem veri ki a biztosítékot senkinél? Az első kérdésre könnyű a válasz. Ha a választópolgárok döntő többsége utálja a spenótot, kifizetődő olyan retorikai elemeket alkalmazni, melyek a parajfőzelék negatívumaira fókuszálnak, még akkor is, ha titokban, étkezőnk félhomályos magányában két pofára faljuk. A kapitalizmus - "hála" Marxnak, Leninnek és az összes világrontó, kommunista bűnözőnek - a mai napig rosszul csengő kifejezésnek számít.  A Kádár-emlőkön nevelkedett, idősödő, zömében vidéki Fidesz-szavazók számára könnyű eladni, hogy a szabad piac valódi fenyegetést jelent, még akkor is, ha Orbán három mondattal korábban épp az exporteredményeinkkel büszkélkedett, különös tekintettel a mezőgazdaság valóban lenyűgöző teljesítményére. (Persze, sokkal jobb ez így, mintha szóban a kapitalizmust istenítené, miközben adókat emelne és látványosan zsugorodna a hazai gazdaság.) Legalább ilyen izgalmas kérdés, hogy az ellenzék miért nem húzza a miniszterelnök orrára ezt a nyilvánvaló ellentmondást? Talán azért, mert liberálisként ugyan kritizálni kéne a szónoklatot, ám valamelyest méltatni illene a tetteket és az eredményeket? Vagy tán azért, mert kiderülne, hogy gazdaságpolitika terén éppen a kormányzat áll közelebb ahhoz, amit liberálisnak nevezünk?

"A magunk módján, a magunk szabályai és a magunk döntései szerint élünk." - hirdeti Orbán Viktor huszonkettedik évértékelő beszédében, s nincs is ezzel különösebb baj. Csupán azt kell látni, hogy az a bizonyos harmadik út, melyet Antall József nyomán immár harminc éve kergetünk, egyszerűen nem létezik. A miniszterelnök lelke mélyén valószínűleg még ott él a liberális ifjú, aki a nyolcvanas évek végén egyszerűen és tisztán látta a világot. Mindössze annyi történt, hogy a szavazótábora jórészt kicserélődött, s ezzel párhuzamosan a kommunikációs elemek is szükségszerűen változtak. Hitem szerint ez az oka a legtöbb ellentmondásnak, melyek szavai közt feszülnek.

Fidel Castro híres mondását máig sokan benyelik, s úgy beszélnek Jézusról, mint egy ízig-vérig baloldali figuráról. Nyilván nem olvasták a szőlőmunkásokról, avagy a talentumokról szóló példabeszédeit; mindkettő színtiszta kapitalista tanmese. Az ellentábor álláspontja legalább ennyire megmosolyogtató. Akik a Názáretiben a konzervatívot látják, szinte kivétel nélkül a következő idézettel állnak elő: "Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik." Meglehetősen komplex a kép, amelyet az Újszövetség elénk tár. Ha akarnánk, egészen komoly dolgozatokat tudnánk összeütni "Jézus a feminista", "Jézus az agresszív", vagy akár "Jézus a hitetlen" vezérgondolatok mentén is. Nehéz lenne tagadni, hogy a krisztusi tanítások közt elvétve akadnak kifejezetten baloldali és konzervatív elemek is. Ám ha az evangéliumok teljességét tekintjük, minden kétséget kizáróan egy liberális Jézus sziluettje rajzolódik ki.

Százával sorolhatnám az újszövetségi helyeket, melyek igazolják Jézus liberális attitűdjét„ ám elég lesz, ha egyetlen példabeszédébe, a konkolyról és a búzáról szóló tanmesébe belepillantunk:  "A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly? Az így válaszolt: Ellenséges ember műve. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!”

A példázat egyházi magyarázata ismert és nem túl bonyolult: Földünkön létezik gonoszság, de nem az ember dolga az ítélkezés, majd a Teremtő eldönti, hogy kit enged be országába és kit nem. Persze, lehet azon vitatkozni, hogy mit kell érteni a "mennyek országa" kifejezés alatt. A hívő keresztények egy halál utáni feltámadást vizionálnak, a magamfajta szkeptikusok pedig egy e világi Paradicsom megteremtésében gondolkodnak. Talán mindkettő lehetséges, és a krisztusi tanításban az a legnagyszerűbb, hogy ezt nem is kell eldöntenünk, hiszen mindkét ígéret bőven benne van, mégpedig egyazon recepttel. (Jézus később magyarázatot is fűz e tanmeséhez, amelyben az aratást a világ végével azonosítja, vagyis el kell ismerni: a transzcendens megfejtések sem alaptalanok.) Az mindenesetre nem kérdéses, hogy a példabeszéd türelemre és ítéletmentességre int, s ez a legtöbb egyházi prédikátort is mélyen zavarba ejti. Nem csoda, hiszen ez maga a színtiszta liberalizmus.

Ha egyetlen mondatba kéne összesűríteni a szóban forgó példázatot, az valahogy így nézne ki: "virágozzék minden virág", ami a szabadelvűség alapgondolata. A magyarázatot pedig maga Jézus adja: "nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek!" Ez pedig abszolút reális veszély. A konkoly és a búza nagyon is összetéveszthető, és az emberiség a történelme folyamán - magasról téve a krisztusi intelemre - számtalanszor össze is tévesztette. Az eretnekek, a másképp gondolkodók kiirtása; a vallásháborúk kirobbantása; a házasságtörők megkövezése; a melegek bebörtönzése - napestig sorolhatnánk azokat az értelmetlen, öncélú kegyetlenkedéseket, melyek egyetlen magyarázata a puszta emberi hóbort. Valahol valaki - megfelelő hatalommal a kezében - úgy dönt, hogy számára nem szimpatikus a másik világlátása, vagy szexuális magatartása - konkolynak látja azt, ami talán a legtisztább búza - s már le is sújthat az általa kreált törvény gyilkos szigora. A jézusi álláspont világos: "gyümölcséről ismeritek meg a fát". Vagyis egészen addig, amíg egy elképzelésről, tettről, eszméről nem tudjuk biztosan, hogy másokra nézve ártalmas, nem hozhatunk róla tiltó ítéletet. A krisztusi világ leginkább egy kreatív ötleteléshez, egy brainstorming-hoz hasonló: mindenki szabadon, gátlásoktól mentesen képviselheti a lehető legelvetemültebb ideáit, terveit. Csupán egyetlen szabály létezik: senki sem mondhatja semmire azt, hogy baromság. Talán épp a legőrültebb felvetés lesz a nyerő a végén.

"Ne ítélkezzetek!" - int Jézus, és fura módon épp ezt, az egyik legfontosabb tanítását értik félre oly sokan. Évszázadokon keresztül úgy tett a világ, mintha ez a krisztusi intelem nem is létezne, majd ahogy felfedeztük, rögtön túl is toltuk a biciklit. Manapság léteznek olyanok, akik akár az erkölcsi/minőségi relativizmusig elmennek, s a tapintat jegyében minden buksit megsimogatnak, legyen az méltó vagy méltatlan; tehetséges vagy csapnivaló; makulátlan vagy bűnös. A legpusztítóbb jelenség az, amikor olyannyira kerüljük az ítélkezést, hogy a farkasokat - csak nehogy megbántódjanak, amiért farkasoknak neveztük őket - ott hagyjuk a bárányok között. Ez ugyanúgy jellemző a katolikus táborra, amikor az egyház eltussolja a pedofil ügyeket és a helyükön hagyja perverz papjait, mint ahogyan a baloldalra is, amely mélyen hallgat, ha az általa támogatott valamely kisebbségre árny vetül. Jézus tanítása még nyomokban sem tartalmazza ezt az eltúlzott tapintatot. Az ítéletmentesség eszméje mindössze két lényeges elemet takar. Az egyik az, hogy még véletlenül se keverjük össze a másik emberre nézve ártalmas és ártalmatlan dolgokat. Lehet véleményünk az alkoholizálásról, a szerencsejátékról, a pornóiparról, a prostitúcióról, a modern festészetről, vagy épp a heavy metal muzsikáról. Jogunk van ahhoz is, hogy e véleményünknek hangot adjunk. De nem tilthatjuk meg senkinek, hogy igyon, rulettezzen, pénzért szexeljen, vagy kétes értékű kultúrát fogyasszon. Nem süthetjük rá mindezekre önkényesen, hogy e jelenségek gyomok a világ búzaföldjén, melyeket tövestül kéne kitépni. A másik fontos szempont: Jézus a vétket tartja gyűlöletesnek, nem a vétkes személyét. S bár semmi sem olyan lényeges, mint megvédeni a többségi társadalmat az erőszakos bűnözőktől, azonban a visszafordíthatatlan büntetések is megengedhetetlenek. Nem sokat értenek a krisztusi tanításból azok, akik például a halálbüntetés visszaállítását szorgalmazzák.

Szóval: Jézus lett volna az első kommunista? Fidel Castro szájából jól hangzott, kreatív politikai jelmondatnak máig elmegy, ám egyébiránt bődületes ostobaság. Már csak azért is, mert a kommunizmus és a liberalizmus nem fér meg egy csónakban, még akkor sem, ha ez manapság divatos hazugságnak számít. Egyszerűen képzeljünk el egy kommunista társadalmat, amelyben minden tulajdon közös! Adjunk hozzá egy csipetnyi liberalizmust, amely megengedi a magántulajdont és nem rendeli alá az egyént semmiféle közösségi érdeknek! Mi fog történni? Azt fogjuk látni, hogy perceken belül megdől a rendszer, s ki-ki a saját pecsenyéjét kezdi sütögetni. Kialakul a piacgazdaság, vagyis a világ visszazökken a természetes létállapotába. Most játsszuk le e filmet fordítva, s induljunk a liberális piacgazdaság állapotából! Adjunk hozzá három evőkanál kommunizmust; hirdesse számos politikai erő és sajtótermék, hogy a magánérdek olyan, mint konkoly a búzaföldön, hogy tessék kommunákba, TSZ-ekbe tömörülni, s mindenki mondjon le az általa tulajdonolt dolgokról! Mi lesz a reakció ez esetben? Az égvilágon semmi. Az emberek mosolyogva legyintenek és végzik tovább a dolgukat a saját földjükön, vagy vállalkozásukban. Csakis az erőszak hozna változást, amely abszolút ellentétes a szabadelvűséggel. Muszáj látni, hogy a kommunizmus és a liberalizmus két teljesen különböző, egymást totálisan kizáró dimenzió. Jézusról persze tudjuk, hogy nemigen foglalkozott társadalomszervezési kérdésekkel, azonban tanításit ismerve leszögezhetjük: azok központjában mindig az egyén szabadsága és döntéseinek felelőssége áll. Semmi köze a marxista rémvilághoz. Van abban valami, amit Orbán Viktor a tegnapi országértékelő beszédében megfogalmazott: a szabadság bőven levezethető a jézusi filozófiából.

Amióta világ a világ másról sem papolok, mint hogy a keresztény vallás mennyire szürke, élettelen, mennyire nem a lényegről beszél. Béri Renátó kármelita szerzetes üde színfolt ebben a fakó, egyházi világban, s olyan témákat feszeget, melyek a legszélesebb társadalmi rétegeket érintik, beleértve a meggyőződéses ateistákat is. Teszi ezt olyan gondolati megközelítéssel és szeretetteljes attitűddel, hogy a nyitott elmével bíró hallgató egészen biztosan szimpátiával fogadja mondandóját. Házon belül persze számos támadás éri - beszédeit az ókonzervatívok rendre erős kritikával illetik - ám ez az égvilágon semmit sem vesz el meglátásainak értékéből. Sőt.

 „A Szentlélek fuvallata érintette meg a szívünket, hogy együtt imádkozzunk. Buzgó szívvel járultunk a templomba, hogy a pap megjelölje homlokunkat a megáldott hamuval, amely emlékeztetett bennünket arra, hogy zarándokok vagyunk ezen a földön és a mi örök hazánk a mennyekben van. Az Úr kegyelme ösztökél bennünket, hogy alázatos szívvel, bátor határozottsággal kövessük mi is az Úr Jézust, aki ment Jeruzsálembe és onnan föl az Atyához…" - Körülbelül ez a fajta kenetteljes semmitmondás jellemzi az átlagos keresztény prédikációkat. Akárhányszor találkoztam hasonlóval, minden esetben az jutott eszembe, hogy ezek a reverendás fickók valószínűleg titkos fogadásokat kötnek, ki tudja a leghosszabb giccsparádét összeütni anélkül, hogy bármiféle érdemi információt szőnének a szövegbe… Béri Renátó ezzel szemben igyekszik a lényegre összpontosítani, s olyan gondolatokkal fordulni hallgatóságához, melyeknek még véletlenül sem látványos ásítozás a gyümölcse. A lélek józan mámora, avagy hétköznapi extázisaink című előadásában például kifejezetten azt a kérdést járja körül, mely mindannyiunkat foglalkoztat: miként tudunk valóban boldog pillanatokat varázsolni életünkbe. Szemben a "Szentlélek fuvallatával", a "megáldott hamuval" és az "alázatos szívvel", erről tényleg van értelme beszélni.

A kármelita szerzetes tökéletesen látja: boldog perceinket az extázis állapotaiból nyerjük. (Már az is valóságos parádé, hogy egy pap a földi boldogságról beszél, hát még az, hogy annak valós forrásait is megemlíti...) Azzal a gondolatával mondjuk nehéz azonosulni, mely szerint azért keressük az extázist, hogy elmeneküljünk, kiemelkedjünk a hétköznapok nyomorából. Az egészséges életvezetést egyáltalán nem ez jellemzi. Az emberhez méltó létezés arról szól, hogy alapjáraton is bitang jól érezzük magunkat a bőrünkben, s ezt a kiegyensúlyozott állapotot fejeljük meg hosszabb-rövidebb mámorokkal. Ezen túllépve: Béri Renátó helyesen értékel, amikor az extázisok különböző formáit boldog és szomorú kategóriákba rendezi. Az előbbit a katarzis, a beteljesülés, a megtisztulás jellemzi, utóbbit a visszazuhanás, a koppanás a földön, a csalódás, a megbánás. A boldog, józan mámorok közt említi a Csíkszentmihályi Mihály által flow-nak keresztelt önfeledt tevékenységeket, a játék örömét, a művészeti alkotások élvezetét, a gyermekáldás varázsát és a spirituális megtapasztalásokat. A szomorú extázisok közé sorolja a droghasználatot és a mérték nélküli alkoholfogyasztást. (Egyszer majd valaki mesélje el nekem, hogy azok, akik önpusztító életmódjukkal szakítva - immáron pozitív mámorokat kergetve - megtérnek, miért mindig a Hit Gyülekezeténél kötnek ki? Pajor Tamás, Gera Zoltán, vagy a nemrég elhunyt Gesztesi Károly... Számomra érthetetlen jelenség. Lehetséges, hogy egy szélsőséges létformát könnyebb egy másik szélsőségre váltani, mint a józan középutat keresni?)

Mindeddig egyet lehet érteni Béri Renátóval. Már-már úgy tűnik, hogy az egyházi és a szekuláris világkép nincs is oly messze egymástól. Mindez azonban csak addig tart, amíg a szexualitás témaköre terítékre nem kerül. Valójában mindig kínos azt látni, amikor egy felkészült, csillogóan értelmes, a világot szemmel láthatóan jól értő fiatalembernek torzítania kell a valóságon, csak mert egyháza azonnal kiátkozná, ha beleállna a színtiszta igazságba. A testiségből - mint a legelemibb extázisélményből - szintén levezethető a pozitív és a negatív forgatókönyv egyaránt. A gond abból fakad, amikor hivatalból úgy kell érvelni, mintha a kettő közti demarkációs vonal a házasság intézménye mentén húzódna. "Maga a házasságkötés, az esküvő napja és ceremóniája, és az az ünnep jó esetben nemde egy ilyen extatikus élmény, amire a pár egész életében visszaemlékezhet és táplálkozhat abból az emlékből? És itt jön be a helyesen megélt szexualitás. Az intimitásnak a pillanatai. Mivel ott a szeretet kifejezéséről van szó, és nem csupán az önkeresésről, ezért ott a szexualitás valóban megtisztító erejű." Tulajdonképpen már az sem kis dolog, hogy egy felszentelt pap pironkodás nélkül beszél a testiségről. A csalárd trükk mindazonáltal nyilvánvaló. A keresztény hitszónokok kommunikációs fogása mindig egy tőről fakad: a katartikus szex, melyben a felek valódi szerelemmel, mély intimitással és perzselő szenvedéllyel közelednek egymáshoz, minden történetben a szentségi házasság keretein belül zajlik. A negatív szcenárió, melyben csapnivaló, vagy legalábbis felejthető az élmény, amelyben a felek csak kihasználják és átejtik egymást, természetesen csakis az egyéjszakás kalandok sajátja. Miközben pontosan tudjuk, hogy ennek a kategorizálásnak semmi köze a valósághoz. A házasság intézménye önmagában az égvilágon semmit sem tesz hozzá a katarzis megszületéséhez. "A szexualitásról, a rossz értelemben vett extáziskeresésről úgy beszélek, hogy ez akkor van, olyanfajta szexualitásról beszélek itt, amelyben csak az ego számít, nem a másik személy. Amikor az illetőnek csak az a fontos, hogy neki legyen jó, és nem számít semmi más. Tehát a szexualitásnak a rossz fajta használata, mely a boldogtalan extázishoz vezet, az az, amikor ez nem a szeretetről, nem a szeretet kifejezéséről szól, hanem csupán a kielégülésről." Ebben már van valami, de azért pontosan látjuk, hogy ez a választóvonal sincs összefüggésben a házassággal. Férj és feleség is produkálhat otthon tragikusat, a testi kapcsolat az ő esetükben is simán lehet egyoldalú, öncélú, a másikat kihasználó, sőt akár erőszakos is. Ám legalább ilyen lényeges, hogy a pozitív forgatókönyv, a boldog extázis is elérhető az egyházi frigytől akár fényévnyi távolságokban is. Csupán néhány jellemző példát említenék:

1. A SZÜZESSÉG ELVESZTÉSE - Egy kamaszfiú számára az esetek túlnyomó többségében rém kellemetlen állapot a szexuális ártatlanság. Túllenni rajta, elveszíteni a szüzesség kínzó bélyegét - elképesztően felszabadító érzés. Ha létezik valódi katarzis, úgy ez a pillanat egészen bizonyosan ilyen.
2. FÉLRELÉPÉS - Sokak számára egy titkos viszony izgalma és szenvedélye hozza el azt a beteljesülést, amelyre mindig is vágyott. Már vagy negyedszázada történt, de még mindig a fülemben cseng egy kalandos éjszaka másnapi mondata: "Muszáj volt megtudnom, milyen érzés megcsalni a férjemet..." 
3. EXTRÉMITÁSOK - Az orgiák, a többszereplős együttlétek is bőven magukban hordozzák a katartikus élmény lehetőségét, holott ezek sem igazán képzelhetők el szentségi házasság keretein belül.
4. ÖSSZHANG - A testi szerelemből fakadó katarzis egyik legfontosabb építőköve az egymásra hangoltság. A jó szex tipikus vonása, hogy a felek szinte visszatükrözik egymás vágyát, gerjedelmét, beteljesülését. Kevés dolog ad hozzá annyit a valódi kielégüléshez, mint az a tapasztalás, hogy a másik is pont ugyanazt érzi, amit én. Hogy ez az összhang azonnal létrejön, vagy csak tíz év elteltével, arra nincs biztos recept. De aligha az ásó, kapa nagyharang fogadalmából táplálkozik.

Tökéletesen egyetértek Béri Renátóval: valóban léteznek boldog és szomorú extázisok. Az utóbbit a letargia és a megbánás jellemzi. Hippói Szent Ágoston még a szexualitás teljes skáláját idesorolta, amikor ismert szállóigéjét megfogalmazta, mely szerint "párzás után minden állat szomorú". Az egyházi álláspont azóta sokat változott, de még mindig nem eleget. Készséggel elismerem, hogy létezhetnek olyan szexuális kalandok, melyeket utólag szeretne az ember meg nem történtté tenni, ám bevallom őszintén, hogy széles környezetemet tekintve csak nagyon ritkán hallok ilyenről. A lányok rendszerint óvatosabbak, s még az utolsó pillanatban is tudnak nemet mondani; a fiúk pedig többnyire nem bánnak semmit sem, még a legbénább maszatolásaikat is valódi hőstettként raktározzák el.  "Igazi mondanivaló nélkül beszélni, igazi szomjúság nélkül inni, igazi vágy nélkül lefeküdni valakivel - ez a három alapvető bűn, amit a mai európai ember a leggyakrabban elkövet." - írja Popper Péter A belső utak könyve című művében. Hitem szerint ez sokkal többet elmond a helyes és helytelen extázisról, mint az a mellékkörülmény, hogy fogadtunk-e örök hűséget az érintettel. Az ifjú kármelita a pornófogyasztást is a negatív mámorok között említi. Mint mondja: "Az extázist el lehet játszani. Lehet az illúzióját kelteni annak, hogy valaki ilyen állapotban van. És azt hiszem, ezért is népszerű műfaj ez, mert aki ezt látja, mondhatja, hogy legalább nekik sikerül..." A magam részéről ezt sem érzem szerencsés érvelésnek. Ezek a mondatok olyan hatást keltenek, mintha a szexuális önkívület a való világban ritka jószág volna. Nyilván szó sincs ilyesmiről. A pornóval sokkal inkább az a baj, hogy tehetségtelen színészek hiteltelenül jelenítik meg az élményt, sokszor olyan helyzeteket hazudva izgatónak, melyek a legtöbbünk számára a legkevésbé sem vágykeltőek.

Egy dologban mindenesetre egészen bizonyos vagyok. Ha a kereszténység még a 22. században is létezni kíván Európában, az egyház tanítóinak és prédikátorainak - Béri Renátót követve - muszáj lesz végre a földi boldogságra koncentrálniuk. Muszáj lesz kimondaniuk, hogy mindannyian az extatikus pillanatokra vadászunk, s hogy ez így is van rendjén. Muszáj lesz belátniuk, hogy sem a miseliturgia, sem a rózsafüzér, sem a poros imakönyvek nem szolgálják megfelelően boldog extázisainkat. Muszáj lesz keríteniük még néhány tucat ilyen értelmes, csillogó szemű, két lábbal a földön járó lelki vezetőt, mint amilyet a fiatal kármelita személyében megismerhetünk.

Január 31-én napvilágra került a módosított Nemzeti Alaptanterv, mely azóta is folyamatos viták forrása. A magam részéről azt érzem, mintha a kormányzat kezdené megérteni, hogy az oktatáspolitika jelenti működésének egyik leggyengébb láncszemét, s mintha valamelyest hallgatni kívánna a korábbi kritikus hangokra. A csökkenő óraszámok és - egyes tárgyak kapcsán - a csökkenő tananyagok mindenképp üdvözlendőek. Iskoláskorú gyerekeimet tekintve pontosan érzékelem, mennyi felesleges ökörséggel tömik a diákok fejét, s örömtelinek gondolom, ha ezt a kormányzat is kezdi belátni. Ám hiába a pozitív változások, a sajtóvisszhangok alapján azt gondolná az ember, hogy az álláspontok nemhogy közelednének, de mintha egyre távolabbra kerülnének egymástól.

A legzajosabb reakciók a történelemoktatás kapcsán érkeznek. A Történelemtanárok Egylete vasárnap este meglehetősen kritikus hangvételű állásfoglalást adott ki, melyet Rétvári Bence, a KDNP alelnöke hajmeresztőnek titulált. Kíváncsi voltam, mi okozza ezt a látszólag komoly nézeteltérést.

Rétvári Facebook posztja szerint a TTE az szeretné, hogy "ne nevezzék 1956-ot a nemzet forradalmának! (6. pont)" Ezzel szemben az állásfoglalásban a következő szerepel: "1956, 'a nemzet szabadságharca'- ebben az esetben a NAT milyen nemzetfogalmat használ, ekkor is beleérti a határon túl élő magyarokat?" Nyilvánvaló, hogy a KDNP alelnöke jócskán csúsztat. A Történelemtanárok Egyletének felvetésével sokkal inkább az a gond, hogy teljesen marginális kérdést feszeget; mondhatni, az alapoktatás szintjén ez lényegtelen, inkább csak amolyan kötekedésnek tűnik. Az, hogy 1956-ot a Rákosi-féle diktatúrával és a szovjet megszállással szembeni szabadságharcnak nevezzük, alapvető és tényszerű; s mint ilyen, morális értelemben szent is. Ez volna a lényeg. Ha ez nem hangzana el az iskolaórákon, valójában semmi értelme sem volna a történelemtanításnak.

 
Rétvári felháborodásának második gyújtószikrája: "Ne nevezzék a Kádár-rendszert diktatúrának! (6. pont)" Ilyenről sincs szó a TTE által megfogalmazott kritikában. Helyette ez szerepel: "A kádári diktatúra a Kádár-rendszerben nem differenciált történelmi képet fogalmaz meg, kihagyva a Kádár-korszak más aspektusú (puha diktatúra, gulyáskommunizmus stb.) megközelítését." A Történelemtanárok Egyletének megjegyzése - megítélésem szerint - tökéletesen helyénvaló. Valóban fontos látni azt, hogy a diktatúrának milyen fokozatai léteznek, létezhetnek. (Pont a kormányzópártok számára volna különösen életbevágó e differenciált történelmi kép felvázolása és megértetése, hiszen őket vádolják oly sokan azzal, hogy diktatúrát építenek.) A Kádár-rendszer kapcsán kiváltképp lényeges mindez, hiszen ezt a világot pont az a felismerés tartotta életben, hogy a kemény elnyomást nem bírjuk, de a langyos gulyáskommunizmust egész jól elviseli a magyar lélek. Persze, ha ebből az jön le, hogy a tanárok pozitív példaként mutatják be a Kádár-érát, úgy megint csak csúnya öngólt lövünk.

"Nem pozitív, hanem kritikus nemzettudat kell! (5. pont)" - így a harmadik vádpont, s ennek kapcsán legalább annyi leszögezhető, hogy ezúttal Rétvári Bence sem beszél félre, valóban ez áll az ominózus állásfoglalásban. A magam részéről egyébiránt tökéletesen egyetértek a TTE felvetésével. Szemben a szabadsággal, mely egyetemes és megkérdőjelezhetetlen morális érték - és ennek fényében 1956 és a Kádár-világ megítélése sem kérdéses -, a pozitív nemzettudat egy tökéletesen szubjektív fogalom; mindenkinek jogában áll negatívan tekinteni a szülőföldjére, vagy akár a családjára, sőt önmagára is. A hazaszeretet nem kikövetelhető és nem is érdemes erőltetni. Minden magára valamit is adó ember olyan lakókörnyezetet választ, amely megfelel a saját szükségleteinek, s attól még nem válik gonosztevővé, ha Ózdról Miskolcra, Budapestre, vagy Buenos Airesbe költözik. Az pedig egészen nyilvánvaló, hogy pozitívan fogunk viszonyulni ahhoz a lakóhelyhez és közösséghez, melyet mi magunk választottunk szabad akaratunkból. A kritikus nemzettudat ugyanakkor kifejezetten hasznos. Önmagunkat is érdemes kritikusan szemlélni, még úgy is, ha alapvetően pozitív az énképünk.

"Ne legyen a normakövetés ideológiai alap! (5. pont)" - Nos, itt is muszáj egyetérteni a Történelemtanárok Egyletével. Ha van olyan, amit feltétlenül meg kell tanulnunk az emberiség sok ezer éves históriájából, az pont az, hogy még véletlenül se álljunk be az együtt bégető, önálló gondolatoktól mentes birkák táborába. Minden történelmi katasztrófa ebből származott, mióta világ a világ.

És végül: "Vállalhatatlan, hogy Dobó Istvánt hősnek nevezik! (10. pont és Népszava interjú 2020. február 3.)" Ezzel szemben a TTE állásfoglalásában mindössze egyetlen kérdés szerepel: "A török korszakban csak 'a török háborúk hősei'-ről emlékezzünk meg?" A hivatkozott Népszava-cikk már valamivel bővebben fejtegeti a problémát: "A törökkel folytatott háború magyar katonáit, harcosait hősökként emlegeti a szöveg, vagyis automatikusan minősíti is őket, nem hagyja meg a szabadságot, hogy a diák jusson el a megfelelő következtetésekre." Bár Rétvári Bence ezúttal is nagyot csúsztat, ideológiailag ezúttal vele kell egyetértenem. Tekintve, hogy minden fegyveres konfliktus közül kizárólag az önkéntes alapon megnyilvánuló önvédelem és honvédelem az, amely erkölcsileg elfogadható, az Oszmán Birodalommal vívott csatározásainkban egyértelműen mi vagyunk a jófiúk, s a török az agresszív fél. Ebből kiindulva nem juthatunk más következtetésre, mint hogy a győztes honvédők valódi hősök, különösen, ha brutálisan erős támadót sikerül megfékezniük. Bevallom őszintén, hogy a történelemtanárok felvetését nem is igen értem. Kikről kellene még megemlékezni? A hódoltság területén senyvedő, túlélésre játszó, kiszipolyozott települések lakóira? Vagy könnyet kéne ejteni az elesett török katonákért? A Népszava-cikkel már lehet mit kezdeni, s magam is kívánatosnak tartom, hogy a diákok leszűrjék és bensőségesítsék az alapvető morális tanulságokat. Ugyanakkor piszok nagy baj van, ha bármelyik tanuló eltérő, alternatív  következtetésre jut. Azon persze érdemes elgondolkodni - s akár órai beszélgetés témájává is tenni -, hogy mit bír el az ember, s melyek a helyes döntések kiélezett helyzetekben. Hogy megéri-e az életünket kockáztatni a szabadságért, vagy jobb csendben behódolni. (Hasonlóképpen: érdemes-e Rákosi ellen lázadni, s kifizetődő-e ugyanez a Kádár-érában?) Adekvát kérdés lehet az is, hogy van-e létjogosultsága az önfeláldozásnak egy kilátástalan konfliktusban. Ám annak megkérdőjelezése, hogy hősnek nevezhetjük-e egy honvédő csata túlerőt feltartóztató győzteseit - kifejezetten ostobaságnak tűnik.

"A történelem az élet tanítómestere" - vallja az ismert latin szállóige, melyet a gimnázium minden évében mottóként véstünk a törifüzet nyitóoldalára. Valójában ez volna a lényeg. Kizárólag azért érdemes történelmet tanulni, hogy megértsük az emberi cselekvések belső motivációit; az állam és az egyén folyamatos birkózását; valamint mindezek morális alapvetéseit. Egy patrióta szemléletű oktatásban mindig minden a nemzet fogalma köré épül. A baloldali mentalitás mindig az elnyomásra, s az áldozatokra fókuszál. Mindkét attitűdben van érték, ugyanakkor mindkettő torzítja is a valóságot, már a használt fogalmak szintjén is. Egy közös vonás azonban mindkét megközelítésben fellelhető: az állam szerepét itt is, ott is megkérdőjelezhetetlennek, s alapvetően pozitívnak ítélik. A patrióták pátoszos hangvétellel beszélnek a nemzetállamról, míg a balosok az elnyomottak megsegítőit szeretik látni a központi a hatalomban. Olyan iskolai történelemkönyvet még nem látott a világ, melyben a szerzők megkérdőjelezik, avagy a diák gondolati szabadságára bízzák az állam létjogosultságának, illetve hatalmi körének kérdéseit. A magam részéről akkor lennék elégedett, ha a Történelemtanárok Egylete nem csupán a nemzeti identitás előtérbe helyezését reklamálná, hanem - tanulva az élet tanítómesterétől - magát az államot is kellő szkepszissel és kritikával kezelné. Mert akárhogy is, a világtörténelem szinte minden borzalmáért - a háborúkért, a népirtásokért, a vérgőzös diktatúrákért - mindig valamiféle birodalmi törekvés a felelős. Lehet és kell is hibáztatni Nérót, Robespierre-t, Sztálint és Hitlert is. Ám mindegyik egy-egy állam nevében, egy-egy államgépezettel a háta mögött cselekedhetett. Jó lenne néha erre is kitérni.