Akármit is jelentsen a címbéli, ősrégi közmondás, lakni mindenkinek kell valahol. Márpedig a legtöbben még csak nem is álmodhattunk arról, hogy a papa és a mama majd egy csinos kis belvárosi garzonnal jutalmazza sikeres érettségi vizsgánkat. Ott álltunk a felnőttkor küszöbén csupasz seggel, a leghalványabb remény nélkül, hogy valaha is saját kecónk lesz. Aztán persze mégiscsak lett - kinek így, kinek úgy; legtöbbünknek sok munkával és még több spórolással. Hittük, hogy a következő generációnak már könnyebb sorsa lesz. Igazunk is lett - a gyerekeink élete már nagyságrendekkel lazább és fényűzőbb, mint a miénk volt. A lakáshoz jutás azonban egy fikarcnyit sem lett egyszerűbb mutatvány, mint húsz, vagy harminc évvel ezelőtt.
A kormány elsősorban CSOK-kal kívánja orvosolni a problémát, melynek kapcsán a legtöbben vegyes érzéseket táplálunk. A célok - a lakáshoz jutás elősegítése, a gyermekvállalás ösztönzése, valamint az építőiparon keresztül a teljes gazdaság felpörgetése - mindenképpen üdvözlendőek. Az már más kérdés, hogy ez a támogatási forma morálisan mennyire elfogadható és mennyire hatékony. Ami az erkölcsi vonatkozást illeti: a magamfajta szabadelvű tisztességesebbnek tartaná az alacsonyabb adóterheket, így eleve több pénz maradna a családoknál, akik maguk dönthetnének arról, hogy újabb kistestvérrel bővüljenek, vagy inkább egy jachttal az Adrián. A hatékonyság kapcsán maga Matolcsy György írja januárban a Növekedés.hu oldalán: "Miért is ne vallhatnánk be, hogy a magyar gazdaságpolitika egyik gyenge pontja a lakáspolitika, ahol minden jószándék végül fordítva sül el: siker helyett kudarcot szül?" A jegybankelnök szerint a kormányzat stratégiája féloldalas, mert kizárólag a keresleti oldalt erősíti, figyelmen kívül hagyja a pozitív nemzetközi példákat, ráadásul csakis a tulajdonszerzést támogatja, a bérleti konstrukcióknak esélyt sem ad. Matolcsy szerint mindezekből következik, hogy az elmúlt hat esztendőben országosan 104%-kal, Budapesten 184%-kal emelkedtek az ingatlanárak. (Én még hozzátenném az idegenforgalom hatását, mely a járvány előtti időkig irgalmatlan bevételeket termelt a belvárosi AIRBNB szálláshelyek tulajdonosai számára, ez értelemszerűen felfelé tolta a lakásárakat is.)
Természetesen nem a CSOK az egyetlen üdvözítő megoldás. A lakhatást megkönnyítendő számos egyéb elképzelés él a köztudatban.
- ÜRESLAKÁS-ADÓ - A KSH adatai szerint Budapesten közel százezerre tehető a használatlan lakások száma, miközben sokan egyáltalán nem találnak megfizethető bérleményt. A baloldali elemzők ezt a jelenséget a piaci működés kudarcának bélyegzik, s a következő gondolatuk rögtön az adóztatás. E negatív ösztönzésre látunk nemzetközi példákat, természetesen csapnivaló hatékonysággal. Arról nem is beszélve, hogy kevés ennél erkölcstelenebb húzást lehet elképzelni. A saját tulajdonával mindenki azt kezd, amit csak akar. Ilyen alapon megadóztathatnánk mindazokat, akik nem kapcsolják be a tévéjüket, vagy a garázsban pihentetik autójukat. Ha a szingliadó ötletén felháborodtunk, úgy az ehhez hasonló diszkriminációkat is azonnal el kell utasítanunk.
- ÁRSZABÁLYOZÁS - Berlinbe pár éve visszatért a szocializmus: a bérleti díjak mértékét maximalizálták az adott környéket jellemző ár 110%-ában. Ehhez hasonló intézkedést Svédországon kívül nem sűrűn lát Nyugat-Európa. Mondani sem kell, hogy morálisan elfogadhatatlan, sőt felháborító lépésről van szó, mégis időről időre felüti a fejét a gondolat a hazai közéletben is. Ez a rendelkezés ráadásul nem csupán erkölcsileg, de hatékonyság tekintetében is erősen megkérdőjelezhető. A német fővárosban alkalmazott metódus nem sokat ér: apró lépésekben így is az egekig kúszhatnak az árak. A fix plafon valódi féket jelent, ami persze még rosszabb: hosszútávon szűkülő kínálatot eredményez, mellyel a piac valamennyi szereplője rosszul jár.
- SZOCIÁLIS LAKÁSÜGYNÖKSÉG - E modellben az ügynökség - jellemzően az állam, vagy az önkormányzat - piaci áron bérel magántulajdonban lévő lakásokat, s azokat szociális szempontok alapján, nyomott áron adja tovább. Nem csoda, hogy ez a konstrukció nem igazán felkapott, ezer sebből vérzik a sztori. A lebonyolító szervezet vagyonokat önt a projektbe, átvállalja a bérbeadó és a bérlő kockázatait, továbbá jelentős szervezőmunkát végez - mindez brutális forrásigényt jelent. Az állam, illetve az önkormányzat ezt értelemszerűen kizárólag adóbevételekből képes finanszírozni, ily módon ez sem egyéb, mint a klasszikus újraelosztás egy speciális formája. A modell morálisan akkor elfogadható, ha minden elemét az önkéntesség hatja át. Az ügynökség tagjai karitatív munkát végeznek, a bérbeadók pedig hajlandók mélyen a piaci ár alatt számlázni. Esetleg érkezik egy jó tündér és alaposan kitömi a szervezetet.
- HUNBNB - A Jobbik tavaly bemutatott konstrukciójának elnevezése nem véletlen: többek közt az AIRBNB kínálati piacáról csábítaná át a tulajdonosokat. Az elképzelés lényege, hogy adókedvezményben részesítené mindazokat, akik 30 év alatti, hallgatói jogviszonnyal rendelkező, magyar állampolgároknak adják bérbe lakásukat. Természetesen ez is beavatkozás a piaci folyamatokba, ráadásul erősen diszkriminatív formában, mégis könnyebb megbarátkozni vele, mint az adóztató és korlátozó rémálmokkal. Az adócsökkentés minden körülmények között támogatandó, hiszen egy tisztességesebb világhoz visz közelebb. Ami pedig a kedvezményezett csoportot illeti - fiatal, egyetemista honfitársaim -, nos, kiket is támogatnánk a legjobb szívvel, ha nem őket? A Jobbik javaslata mindenképp továbbgondolásra érdemes. A magam részéről teljes adómentességet biztosítanék a hosszútávú bérleti tevékenység kapcsán, s a helyzetbe hozandó potenciális bérlők táborát is bővíteném.
- BÉRLŐI LAKÁSSZÖVETKEZET - A modell lényege, hogy a lakók egy közösen tulajdonolt ingatlan bérlői, mely szervezeti tulajdonban van, a szervezet tagjai pedig maguk a bentlakók. A tagságnak nem feltétele a jelentősebb tőke-hozzájárulás, és a tagok nem tulajdonosai az egyes lakásoknak. A lakók fix, jól tervezhető, jellemzően a piacinál alacsonyabb bérleti díjat fizetnek, a szervezet ebből törleszti a kezdeti beruházáshoz felvett hitelt és kamatait. E konstrukcióban gyakoriak a közösen használt helyiségek: mosókonyha, konyha, társalgó, stb. Számos sikeres nemzetközi példát ismerünk: a német Mietshauser Syndikat hálózat, az uruguayi FUCVAM, illetve a barcelonai La Borda mellett az évtizedek óta stabilan működő svájci lakászszövetkezeteket érdemes megemlíteni. Szemben a központi bérlakásprojektekkel, illetve a szociális lakásügynökség modelljével, e konstrukció abszolút piaci alapon működtethető. Az állam, illetve az önkormányzatok számos eszközzel hozzájárulhatnak a bérlői lakásszövetkezetek sikeréhez anélkül, hogy egy fillért is megmozgatnának: a megfelelő jogszabályi keretek kidolgozásával, bankgarancia nyújtásával, illetve széles körű propagandával. Őszintén hiszem, hogy ez lehet a jövő egyik meghatározó útja.
- ELHÚZÓDÓ JÁRVÁNY - Az AIRBNB szálláshelyek zöme lassan két hónapja üresen áll. Amennyiben a pandémia még sokáig tart, a tulajdonosok - idegenforgalom híján - kénytelenek lesznek belföldi bérlők után nézni. (Remélhetőleg nem ez jelenti a hosszútávú megoldást a lakhatási problémák kapcsán.)
A rendszerváltás utáni első parlament pontosan harminc évvel ezelőtt ült össze. Jómagam ugyan még érettségiző kamasz voltam, de - akárcsak az egész ország - tele reménnyel. Szentül hittem, hogy végre kimászunk a langyos és szürke szocialista posványból. Talán nem egyedül én álmodtam olyan világról, amelyben az emberek a kezükbe veszik a sorsukat, menedzselik a saját életüket, s felelősséget vállalnak tetteikért. Azóta eltelt három évtized. Sok minden változott, egy nem: nem lettünk felnőttebbek. Fel nem foghatom, miért van, de a legtöbben a mai napig az állam csecsén csüngenének, minden gondjuk kapcsán a kormányzattól várva segítséget. A koronavírus még épp csak bekopogtatott, amikor A Város Mindenkié csoport máris petíciót fogalmazott több tízezer családra hivatkozva, akiknek lakhatása veszélybe került. Albérleti támogatást, a közművek kapcsán kikapcsolási moratóriumot, a rezsiköltségek átvállalását és önkormányzati kríziskeretet követeltek a kormánytól. Alig hiszem, hogy van annál szomorúbb, amikor felnőtt emberek egyik napról a másikra élnek, a legkisebb tartalék felhalmozása nélkül. Talán csak egyet tudok, ami még ennél is elkeserítőbb: amikor ezt normálisnak gondoljuk. Amikor fel sem merül bennünk, hogy az érintettek is vastagon felelősek kiszolgáltatott helyzetükért. Az igazság az, hogy senkinek sem tartottak pisztolyt a fejéhez, hogy mindig minden bevételét felélje. Nincs előírva sehol, hogy mindent meg kell venni, amit a reklámok hirdetnek; hogy muszáj erőn felül gyereket vállalni; hogy hitelre kell autót vásárolni; hogy elkerülhetetlen a napi két doboz cigaretta elfüstölése. Semmi baj a szolidaritással, amíg a testi és értelmi fogyatékosokról van szó. De ha az ép és egészséges emberektől sem várjuk el, hogy felnőjenek, úgy végérvényesen egy infantilis társadalmat építünk. Ha végignézünk a lakhatás elősegítését célzó elképzelések listáján, alig találunk olyat, amelyik nem vár jelentős központi beavatkozást és megáll a maga lábán. Úgy tűnik, a fejekben még mindig nem történt meg a rendszerváltás.