"A mai világ elég rendesen lefelé halad a lelki, erkölcsi, szellemi lejtőn" - állítja a közgazdász Bogár László, s véleményével nincs egyedül. A konzervatív világlátásúak egész hitrendszere arra az erősen megkérdőjelezhető, nosztalgikus mítoszra épül, hogy annak idején minden jobb volt, s jelenleg a szakadék felé száguldunk. Minden józan alapot nélkülöző hitüket gátlások nélkül hirdetik, nem kímélve a következő generációt sem. Amint egy korábbi írásomban már idéztem, fiam ötödikes honismeret tankönyvében ilyeneket olvasni: "Nagyszüleitek, dédszüleitek még vallásos, istenfélő emberek voltak. Életüket, mindennapi cselekedeteiket a tízparancsolat határozta meg. Ez azt jelentette, hogy csak nagyon ritkán követtek el bűnt." Persze, tisztában vagyunk azzal, hogy apáink és anyáink, akik a "bezzeg a mi időnkben..." mantrát erőltetik, pontosan ugyanezt hallgatták a saját felmenőiktől, azok pedig az övéiktől.

Természetesen végzetes hiba volna a fejünket a homokba dugva tudomást sem venni a jelen problémáiról és a jövő potenciális veszélyeiről. Ám a megoldás a legkevésbé sem a múltba menekülésben rejlik. Egyrészt azért, mert - a rémálomba illő fundamentalista elképzelések ellenére - ez tökéletesen lehetetlen. Másrészt, még ha vissza is forgathatnánk az idő kerekét, azzal sem járnánk jobban. Igaz, hogy az újabb és komplexebb korok újabb és komplexebb problémákat is tartogatnak, ám mindeközben egy sor régi gondot tökéletesen megoldanak. Aki szeretné reálisan látni az emberiség jelen helyzetét, annak feltétlenül ajánlom Yuval Noah Harari műveit, elsősorban a Homo Deus és a 21 lecke a 21. századra címűeket. Az izraeli történész pazarul összefoglalja: a homo sapiens az új évezred elejére maga mögött hagyta történelmének legégetőbb problémáit - az éhezést, a járványokat és a háborúkat. Nyilván nem arról van szó, hogy ma már mind a hét és fél milliárd földlakó kielégítően táplálkozik, nyoma sincs fertőző betegségeknek és pofon sem csattan sehol. Ám amíg még háromszáz évvel ezelőtt is előfordult olyan, hogy a gyenge termés megtizedelte Európa lakosságát, ez manapság elképzelhetetlen; természeti okokból fakadó éhínség ma már gyakorlatilag nincs a világon, csak politikai eredetű. Az orvostudománynak hála sikerült megfékeznünk a tífuszt, a himlőt, a kolerát, a fekete halált, sőt az AIDS-et és az ebolát is, miközben tudjuk: csak a 14. századi pestisjárvány tízmilliókat ragadott magával. Az a tény pedig, hogy az emberi erőszak manapság már csupán a halálesetek 1 %-áért felelős világszinten - szemben a korai földművelő társadalmak 15%-os és a vérgőzös 20. század 5%-os értékével -, különösen reménykeltő. (Magyarországon ez az arány 0,17%.) Logikus is e fejlemény, hiszen amíg a történelem során a leigázott népeket rabszolgasorba, vagy munkatáborokba lehetett kényszeríteni; az elfoglalt területeket ki lehetett fosztani; ráadásul nem kellett tartani a minden érintettet elpusztító atomcsapástól, a hagyományos háború alapvetően jó üzletnek tűnt. Most képzeljük el, hogy valaki - rablóhadviselést folytatva - megtámadja a világ leggazdagabb birodalmait, az Amazont, az Apple-t, vagy a Google-t. Hol kezdje? Milyen épületet bombázzon? Mit nyerhet? A fizikai agresszió ma már nem csupán morális érzékünket bántja, de egyre értelmetlenebb is. Ezeket a megkérdőjelezhetetlen tendenciákat figyelembe véve nehéz érvelni az olyan kijelentések mellett, hogy lelki, erkölcsi és szellemi tekintetben lefelé haladnánk. Egészen nyilvánvaló hogy az emberiség általános tudati szintje még soha nem járt azokban a magasságokban, mint napjainkban. Személyes meglátásom szerint a homo sapiens - hosszúra nyúlt, éretlen gyermekkort követően - jelenleg már egy 17 éves kamasz tudatosságával bír, David R. Hawkins tudatkutató szerint pedig egy ezres skálán a 207. fokon tartunk. Bőven van tehát még hová fejlődni, ám a hűvös statisztikai adatok és a tudatkutatás meglátásai is azt támasztják alá, hogy határozottan felfelé tartunk.

Attól persze, hogy legyűrtük a múltbéli démonokat, még bőven igaz lehet, hogy a vesztünkbe rohanunk. A régi ijedelmek helyén vastagon keletkeztek újak. Ahogyan Teller Ede már 1959-ben a globális felmelegedésre figyelmeztette a kőolajipart, illetve Konrad Lorenz 1973-ban A civilizált emberiség nyolc halálos bűne c. világhírű művében megkongatta a vészharangot, ugyanígy Harari is kitér azokra a veszélyekre, amelyek a 21. századi társadalmakat fenyegetik. Az élettér pusztulása, a légkör szén-dioxid tartalmának növekedése, a visszafordíthatatlan ökológiai katasztrófák bekövetkezte - mind olyan témák, amelyekről mindenki beszél, ám mintha senki sem cselekedne. Az átlagember annyit érzékel csupán, hogy miközben a tudóstársadalom - és számos ismert közéleti szereplő - riadót fúj, addig Donald Trump flegmán legyint, Bolsonaro, az új brazil elnök pedig egyenesen az Amazonas-menti esőerdők kiirtásával, a bolygó tüdejének elpusztításával fenyeget. A történelmi tapasztalatokból kiindulva naivitás volna a politikusi felelősségérzet meglétét magától értetődőnek tekinteni, de remélhetőleg ennyire azért mégsem idióták. Hitem szerint Bolsonaro csupán zsarolási potenciált lát az egyenlítői esőerdőkben, s Brazília oxigéntermelő kapacitását igyekszik készpénzre váltani. Trump látszólagos közönye mögött pedig talán az emberiségbe vetett hite húzódik meg, mely szerint - ahogyan az éhezéssel, a járványokkal és a háborúkkal - ezzel a problémával is simán megbirkózunk. Magam is az optimisták közé tartozom: tekintve, hogy bolygónk megmentésére minden lehetőségünk adott, alig hiszem, hogy veszni hagynánk. A színfalak mögött számos egyetem, tudományos műhely és befektetési csoport dolgozik a terveken. Nap mint nap kapjuk a híreket az erdőtelepítésekről; az újfajta takarmányokról, melyek radikálisan csökkentik a szarvasmarhák metánkibocsátását; a laboratóriumi körülmények közt előállított húsról; az Y Combinator tervéről a Szahara elárasztása kapcsán, illetve a megújuló energiaforrások egyre szélesebb körű alkalmazásáról. Ha csupán arra gondolunk, hogy a Nap az emberiség jelenlegi energiafelhasználásának tízezerszeresét képes biztosítani, nagy bajunk nem lehet. Csak élni kellene a lehetőségeinkkel.

A másik nagy mumus a mesterséges intelligencia, illetve az arra épülő, mindent átfogó, automata technológia, mely embertömegek munkáját teszi feleslegessé a következő évtizedek során. E kérdés kapcsán több forgatókönyv is létezik. Az optimista verzió szerint a jelenlegi pánikhangulat ugyanolyan megalapozatlan, mint ahogy az ipari forradalom idején is az volt. A munkások akkortájt ugyancsak attól féltek, hogy a gépek kiszorítják őket a termelőüzemekből, ezzel szemben egyre több és több dolgozó kézre lett szükség. Igaz, hogy az új, immáron gőzzel működtetett eszközök egész brigádok munkáját elvégezték, ám azokat is üzemeltetni, kiszolgálni, karbantartani kellett, arról nem is beszélve, hogy a géppark egyre bővült és egyre összetettebbé vált. Az utóbbi kétszáz év technológiai fejlődése egészen a közelmúltig arról szólt, hogy az emberi (és állati) izomerőt felváltották a sokkal hatékonyabb műszaki megoldások, így a humán erőforrás a mezőgazdasági és az ipari szektorból a különböző szolgáltatások felé vette az irányt. Ma már egy sor olyan szakma létezik, amelyek húsz-harminc éve még sehol sem voltak. Ezek egy része a technológiai innovációkhoz kötődik (gondoljunk az ezerféle informatikai területre), más részük a magasabb életszínvonalból eredő, új fogyasztói igények kielégítését szolgálja (egészségtudatos táplálkozás, plasztikai sebészet, sporttevékenységek, tetováló szalonok, belsőépítészet, design bútorok, stb.). Yuval Noah Harari a pesszimista szcenáriót látja sanszosabbnak. Szerinte az ipari forradalom tapasztalataira nem építhetünk, hiszen ezúttal már nem csupán a fizikai munkánk válik helyettesíthetővé, de szellemi képességeink is elértéktelenednek. Az algoritmusok világában az MI nagyságrendekkel hatékonyabb az embernél. Ahogyan metróvezetőkre már most sincs szükség, a közeljövőben a kamionsofőrök, a telemarketingesek, a biztosítási ügyintézők, a pénztárosok, a pékek, az építőmunkások, sőt a szakácsok, és az általános orvosok is elveszítik állásukat. Egyesek arra biztatnak, hogy érdemes a művészetek felé orientálódni, hiszen az minden ízében emberi, a mesterséges intelligencia e területeken nem jelenthet konkurenciát. A valóság az, hogy már a kreatív alkotók sincsenek biztonságban. David Cope, a Kaliforniai Egyetem zenetudomány professzora számítógépes programokat készít, melyek hangversenyeket, korálokat, szimfóniákat szereznek. Első alkotása az EMI volt (Experiments in Musical Intelligence), amelyen hét évig dolgozott, ám miután elkészült, a szoftver egyetlen nap alatt ötezer korált komponált Bach stílusában... A magam részéről azért vagyok derűlátó, mert még a negatív forgatókönyvben sem látok semmi katasztrofálisat. Képzeljük el azt a világot, amelyben semmi szükség az emberi munkára, a mezőgazdasági, ipari és szolgáltatási szektort is automata rendszerek működtetik! Milyen következménnyel járna mindez?

1. A termékek ára a személyi jellegű ráfordítások hiányában radikálisan zuhanna. Bár a társadalom számottevő szegmense nem rendelkezne rendszeres jövedelemmel, de nem is volna szüksége jelentős forrásra ahhoz, hogy létfenntartását biztosítsa. Azokra a tömegekre, akik a munkaerőpiacról kiesnek, fogyasztóként továbbra is szükség lesz. A piaci egyensúly jócskán alacsonyabb árszinten is képes beállni.
2. Tekintve, hogy a különböző algoritmusok hajszálpontosan ismerik majd fogyasztói szükségleteinket, a hagyományos reklámok létjogosultságukat vesztik. Ugyanígy az értékesítési csatornák is lerövidülnek, nem lesz szükség külön nagykereskedelemre és kiskereskedelemre. Mindezek még tovább csökkentik az egyes termékek árát. (Micsoda groteszk jövőkép: a totális marketing világában a négy alapvető merketingelemből kettő alól teljesen kicsúszik a talaj...)
3. Már most is látunk példákat arra, hogy a megújuló energiák kiaknázása milyen hatással lehet a fogyasztói árszintre. A kaliforniai napelemek és a német szélerőművek bizonyos időszakokban annyi áramot termelnek, hogy a nagykereskedelmi ára a nullát közelíti. Izlandon a zöld energia adja a teljes felhasználás 85%-át, ez teszi lehetővé, hogy a lakosság gyakorlatilag ingyenes áramellátást és fűtést élvezhet.
4. A többség valóságos földi mennyországnak találná azt a világot, ahol nincs szükség az emberi munkára, ugyanakkor a napi megélhetés is csupán filléres kaland. Az egyetlen kihívást az jelentené, hogy mivel üssék agyon temérdek szabadidejüket.
5. Felértékelődnének azok a jelenleg periférikus szakmák, amelyek igazán kifinomult mintázatfelismerő képességeket igényelnek, így automatizálásuk nehézkes és gazdaságtalan (régész, ékszerbescsüs, stb.). Már most érdemes gyermekeinket olyan irányokba terelgetni, amelyeket a legkevésbé fenyeget a mesterséges intelligencia térhódítása.
6. Mivel az emberi kreativitás határtalan, mindig adódnának új, piacképes ötletek. Ezek ideig-óráig humán erőforrás által működnének. Az adott terület későbbi robotizációjának megteremtése is feltehetően humán szoftverfejlesztést igényelne. A továbbiakban az automata rendszer működtetése pedig az ötletgazdát, a tulajdonost, illetve az üzemeltetőt gazdagítaná. 
7. Az ipari forradalmat követő gépesítés során az emberi fizikai erő elveszítette piaci értékét. Az MI térhódítása az emberi intelligenciát fogja elértékteleníteni. Azonban hiba volna azt gondolni, hogy ezzel a homo sapiens tökéletesen kiüresedett, s már nem maradtak használható alkotóelemei. Talán ez a kor lesz az, amelyben igazán felértékelődik a tudat, a lélek, a személyiség, a szociális intelligencia.

"Az ismeretlentől való félelem bármilyen zsarnoknál bénítóbb" - fogalmazza meg Harari. Pontosan így van, ez az a rettegés, amely olyan negatív próféciákat szül, mint hogy "a világ a vesztébe rohan". Meggyőződésem, hogy ha egy kicsit odafigyelünk, egész barátságos jövőt teremthetünk. A holnap nem csupán könnyebb és kényelmesebb lehet minden eddigi kornál, de - mivel többé nem kell lélekölő mókuskerékben eltölteni az életünket - talán arra is enged időt, hogy egyre többen rátaláljunk spirituális énünkre, nagyot lendítve ezáltal az egész emberiség általános tudati szintjén.   

Egész biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki újév reggelén hasogató fejfájással ébredt. Atyaég, hányszor hallgattam ilyenkor anyámtól annak idején: "Aki éjjel legény, legyen nappal is az!" E közmondás nem csupán illogikus és tökéletesen értelmetlen, de a letűnt, tekintélyelvű korok büntető-nevelő jellege is vastagon megjelenik benne. Minden bizonnyal ezért olyan utálatos.

Nemrégiben, amikor Sebestyén Balázsék reggeli rádióműsorukban bedobták a témát, csak úgy záporoztak az üzenetek. Hallgatók tucatjai küldték el történeteiket, melyeket az idő jócskán megszépített ugyan, s utólag mindenki már csak vigyorog rajtuk, ám valójában mélyen elszomorító volt a kép, mely összességében elénk tárult. Másnapos fiatalokat vegzáló szülők - számos variációt hallhattunk egyetlen témára, s a megértésnek, a gyengédségnek, a valódi törődésnek a szikrája sem jelent meg egyetlen sztoriban sem. Kifejezetten tipikusnak számított az a jelenet, amelyben az anya a rosszullét időszakára ütemezi a takarítást, s a porszívó feje hosszasan és ütemesen veri a macskajajjal küzdő kamasz szobájának ajtaját...

Az a végtelen szűklátókörűség, amely ilyen attitűdöt - és közmondást - szül, alapvetően két, egymást tápláló forrásból táplálkozik. Ez egyik egy hibás morális alap, a másik az empátia teljes hiánya. Az előbbi nem kíván sok szót: a testünkkel és az életünkkel azt kezdünk, amit csak szeretnénk. Világos, hogy nincs az a szülő, nagyszülő, vagy házastárs, akit feldob, ha hozzátartozóját másnapos fetrengésben találja. Ám azt is látni kéne, hogy nem bűneset történt, csupán ostoba elővigyázatlanság. Az empátia hiánya már ebből a téves erkölcsi kiindulópontból fakad: "Mivel vétkes és aljas módon leittad magad, ne is számíts semmi együttérzésre! Egyedül a te hibád, inkább szégyellnéd magad!" Ez a bántóan egypólusú megközelítés nem veszi figyelembe azt a szikár tényt, hogy az érintett - függetlenül attól, hogy valóban csakis magának köszönheti a bajt - momentán a szó legszorosabb értelmében beteg. Ez nem az a pillanat, amikor helye van a szentbeszédnek, a pedagógiának, vagy épp a büntetésnek. Az émelygő rosszullét órái csendért, pihenésért, esetleg ápoló gondoskodásért kiáltanak. Az az anya és az a feleség, aki ilyenkor is a házisárkányt játssza, gyakorlatilag mindent megtesz azért, hogy a másikat elmarja maga mellől.

Ha létezik tökéletes attitűd, amivel a másik elhajlásához viszonyulni érdemes, azt Solohov írja le az Emberi sors c. művében: "Reggel, már két órával munka előtt talpra állít, hogy helyrerázkódjak. Tudja, hogy másnapos gyomorra nem eszem semmit, hát elővesz egy sós uborkát, vagy valami más könnyű ennivalót, és tölt egy kis vodkát a csiszolt kupicába: 'Igyál egy kicsit Andrjusa, csak aztán máskor ez elő ne forduljon, kedvesem.' Hát hogyne hálálná meg az ember az ilyen nagy bizalmat?! Felhajtom a kupicát, megköszönöm, de nem szavakkal, csak a szememmel, megcsókolom, és úgy megyek a munkába, mint a kisangyal. De ha csak egy szóval is akadékoskodik, mikor be vagyok rúgva, ha rám kiabál, ha összeszid, én - isten az atyám - másnap is leiszom magam. Így van ez nem egy családnál, ahol bolond az asszony; láttam én ilyen boszorkát eleget, hát tudom." Természetesen Irina hozzáállását a gyengédség, a törődés és a nagyvonalúság teszi példaértékűvé, nem a gyógykezelés módja; a "kutyaharapást szőrével" eljárás nem igazán nyerő. Sőt, azt mondhatjuk, hogy a számtalan népi gyógymód közül - korhelyleves, kávé, narancslé, céklalé - egy sem állja ki a tudományosság próbáját. Amivel biztosan segítünk magunkon, az az alvás és a tiszta vízzel történő, bőséges folyadék utánpótlás.

Ahogy Zacher Gábor is megfogalmazza: "Csak egy biztos recept van másnaposság ellen - nem kell annyit inni." A helyzet az, hogy egyikünk sem azzal a tervvel indul neki az éjszakának, hogy most aztán csúnyán lealjasulunk. A kezdeti elképzelések minden esetben az oldott szalonspicc mámoros állapotát célozzák, csak néha átlépjük azt a bűvös határvonalat, melyről egyikünk sem tudja, pontosan hol húzódik. Még egy barát, még egy ital, még egy koccintás... hamarabb kicsúszik a gyeplő a kezünkből, mint gondolnánk. Jómagam - okulva az elmúlt harminc év számtalan balesetésből - ma már igyekszem bölcsen és megfontoltan mulatni. Az első számú szabályom, hogy nem keverem az italokat. A fehérboros estéken hanyagolom a rövidet, a whiskygőzös pókerpartikat nem hígítom sörrel. A szilveszterek különösen veszélyesek, ilyenkor érdemes nagyon résen lennünk, már csak a kötelező éjféli pezsgőzés miatt is. A második szabály, hogy az alkoholos etapok közé érdemes szeszmentes szakaszokat iktatni. A vodka-tonik / ásványvíz / vodka-tonik / ásványvíz rotáció például szerencsésen elnyújtja az ital hatását, s a dehidratáltságtól is megkímél. A harmadik szabályom, hogy a lefekvés előtti két-három órában már egyáltalán nem fogyasztok alkoholtartalmú italt. Ha sanszos, hogy a buli a korahajnali órákban véget ér, úgy éjfél után már a muszlim szerzeteseknél is fegyelmezettebbé és visszafogottabbá válok. Legalábbis a nagykönyv szerint. Tegnap éjjel persze újfent sikerült felrúgnom ezen aranyszabályok mindegyikét.

"Aki éjjel legény, legyen nappal is az!" - Igazi ostobaság. Hasonlóan ahhoz, mint amikor úgy hajlunk el, hogy másnap reggel a munkahely vár ránk. Aki éjjel legény, az másnap pihenje ki magát! Ez ilyen egyszerű. Teljesen felesleges tovább kínozni azt, aki egyébként is vacakul érzi magát.

Az Országgyűlés szerdán elfogadta a munka törvénykönyvének módosítását, amely tartalmazza többek között a lehetséges túlórakeret 400 órára emelését. Az ellenzék már hétfőn kivonult a parlament ülésterméből, szerdán pedig megpróbálták ellehetetleníteni a szavazást síppal, dobbal, konfettiesővel...

Hogy mi is a baj e törvénymódosítással? A magamfajta sosem fogja megérteni. Már eddig is azt gondoltam, hogy az állam túlságosan is beleszól a munkaügyekbe. Az ideális világ úgy fest, hogy a munkáltató és a munkavállaló - mint két egyenrangú fél - megállapodnak egymással együttműködésük kereteit illetően, s ehhez korrekt módon tartják magukat. Ha valaki 12 órát szeretne dolgozni naponta, az miért fáj bárkinek? És ugyanígy: ha csupán kettőt, azzal mi a baj? Az ébredő kapitalizmusban - úgy kétszáz esztendeje - a gyári munkástömeg még nem állt az öntudat azon szintjén, hogy megfelelően képviselni tudták volna érdekeiket. Ekkortájt kezdtek összeállni az első a szakszervezetek, s még a 19. század során megszületett számos, a munkakörülményeket javító általános intézkedés. Érdekes módon pont egy gyártulajdonosnak, a walesi Robert Owennek pattant ki a fejéből a címbéli szlogen, s ő volt az, aki már 1817-ben kezdeményezte, hogy a napi 10-16 órás munkaidőt 8 órában maximalizálják. Felvetését követően még évtizedek teltek el, mire a napi 8 órás munkaidő általánossá vált. Nem csoda, hogy a folyamat sokáig húzódott, hiszen a gyártulajdonosokat az ipari forradalom hajnalán semmi sem késztette arra, hogy kedvezményeket nyújtsanak. A városi nincstelenek tömegéből toborozhatták képzetlen és erősen kiszolgáltatott alkalmazottaikat, akik jellemzően egyszerű betanított, vagy segédmunkát végeztek. Ma már azért kissé más a helyzet.  

A rendszerváltás utáni húsz évben mást sem hallottam, mint folytonos siránkozást mindazoktól, akik nem találtak maguknak ínyükre való munkát. Cégvezetőként ugyanakkor roppant kényelmes helyzetben voltam: elég volt feladni egy ingyenes hirdetést, s százával érkeztek a jelentkezők a különböző meghirdetett pozíciókba. Manapság megfordult a dolog; már nem munkát nehéz találni, hanem alkalmazottat. Pár napja a belvárosban jártam, s csupán azon öt perc során, amíg a Deák téren átszálltam az egyik metróról a másikra, négy különböző álláshirdetést tartalmazó plakátot számoltam össze. Ilyen még pár évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna. Mostanság a vállalkozó barátaim siránkozását hallgatom: sehol egy jó sofőr, egy jó kőműves... Mindenki pontosan ismeri a helyzetet, akinek az utóbbi egy-két évben szobafestőre, villanyszerelőre, vagy klímakarbantartóra volt szüksége: bőven nyílt alkalmunk ismerkedni a türelem erényével. Hosszasan lehetne boncolni a magyar munkaerőpiac állapotát, s az is megérne néhány fejezetet, hogy a hazai gazdaság milyen potenciális növekedéstől esik el a jelen munkaerőhiánya miatt. Minket azonban pillanatnyilag nem ez érdekel elsősorban, hanem az érem másik, örömteli oldala: Magyarországon talán még sosem voltak ilyen jó alkupozícióban a munkavállalók. Ez most a legkevésbé az a momentum, amikor a kiszolgáltatott alkalmazottakat remegve féltenünk kéne a gonosz kizsákmányolóktól.

Ritkán teszek ilyet, ám ezúttal meg kell dicsérnem a magyar ellenzéket. A "rabszolga-törvény" elnevezés például kifejezetten kreatív. Nyilvánvaló, hogy semmi köze a tényekhez, ám a politikai marketing nem is erről szól. Mindenesetre abszolút hatásos: a Policy Agenda által készített kutatás szerint a felnőtt lakosság 83%-a elutasítja a munka törvénykönyvének módosítását, ami azt jelenti, hogy az ellenzéki narratívának sikerült felülkerekednie a valóságon. Semmi másról nincs szó ugyanis, mint egy felesleges, bürokratikus korlát lebontásáról, amelynek liberálisként egyértelműen tapsolnom kell. A szerdai parlamenti cirkusz is megtette a hatását, ismét sikerült felpiszkálni a népet, s az este a Kossuth téri tüntetéstől volt zajos. S hogy mi lesz a folytatás? Meglátjuk. Az ellenzék további tüntetéseket ígér, mint rendszerint, ám kérdéses, hogy kitart-e a lendület. Nyilvánvaló, hogy aki nem szimpatizál a regnáló kormányzattal, az minden lehetőséget megragad a tiltakozásra. Ugyanakkor rém fura, amikor azért vonulnak az emberek az utcára, mert szabadságuk mértéke nőtt. Valójában a munka törvénykönyvének módosítása csupán egy jó ürügy az általános protestálásra, de ennél egy centivel sem több.

Sokan, akik már a spiritualitás szintjein járnak, azt hirdetik, hogy testünk csupán lényegtelen külsőség, nem érdemel túl sok figyelmet. Tudom, hogy velem van a baj, mivel jómagam nem igazán ostromlom a megvilágosodást, a tudat legmagasabb szféráit. Amolyan szkeptikusként, két lábbal a földön járó halandóként sokkal inkább hiszem, hogy "ép testben ép a lélek", vagy ha úgy tetszik: "a test a lélek temploma". Kevés dolgot tartok annyira alapvetőnek, mint a fizikum karbantartását, s őszinte csodálattal adózom azoknak, akik ebben az élen haladnak.

Ha a gyerekeim nem xboxoznának annyit, úgy a nappalinkban lévő tévé szinte csak szobadíszként szolgálna. Az utóbbi pár évben szinte alig kapcsoltam be, nagyon komoly focimeccs, vagy vízilabda torna kell ahhoz, hogy a távirányítóért nyúljak. Létezik azonban egy olyan műsor, amely a közelmúltban ismét visszaültetett a képernyő elé, ez pedig a - számomra lenyűgöző - Ninja Warrior. Valójában egy meglehetősen egyszerű vetélkedőről van szó: a résztvevőknek egy - jó mozgáskoordinációt, egyensúlyérzéket és elsősorban fizikai erőt igénylő - akadálypályán kell végighaladniuk, s a legjobban teljesítő - legtovább eljutó - versenyzők kiérdemlik a középdöntőbe, majd a döntőbe kerülést. Jómagam valószínűleg azért találom ennyire lebilincselőnek a szóban forgó játékot, mert tökéletesen modellez egy erkölcsileg kikezdhetetlen világot. Hogy miért is?

1. CSAKIS A MÉRHETŐ TELJESÍTMÉNY SZÁMÍT - Nincs zsűri. Nincsenek pontozóbírók. Nincs közönségszavazat. Nincs korrupció, nincs bunda, nincs részrehajlás. A legkisebb szakértelem sem kell annak egzakt megállapításához, hogy az adott ninja-jelölt felért-e a toronyba, vagy valahol a félúton a medencébe pottyant. A szabályok egyszerűek, de szigorúak és kötelező érvényűek. (Az egyik lány úgy esett ki a versenyből, hogy a copfjának a vége belelógott a vízbe. Igazi szívás...)
2. NINCS HELYE ALATTOMOSSÁGNAK - A versenyzők nem ártanak, nem is árthatnak egymásnak. Nincs mezhúzás, nincs páros lábbal becsúszás, nincs palánkra szorítás, nincs övön aluli ütés, ahogyan víz alatti mogyorózás sincs. Mindenki a pályával küzd, nem az ellenfelekkel. Kudarc esetén mindenki csakis magát okolhatja, csakis magára lehet dühös, senki másra.
3. NEM ZSÁKBAMACSKA - A feladatok nagy vonalakban ismerhetők, bőven lehet - és kell is - készülni rájuk. Mindenki annyi edzésmunkát fektet bele, amennyit csak akar. S bár van szerepe Fortunának is - néha elég egyetlen rossz mozdulat, hogy egy egész éves felkészülés semmivé váljon - ám az erő, a gyakorlás és a pillanatnyi koncentráció lényegesen többet nyom a latba, mint a véletlenek. Ráadásul a kudarc is csak pillanatnyi állapot, aki elbukik, az jövőre újra megpróbálhatja.
4. MEGVALÓSUL A TÖKÉTETES EGYENJOGÚSÁG - Idősek és fiatalok; lányok és fiúk; profik és amatőrök - a Ninja Warrior mezőnye igazán színes. Senki sincs kizárva és senki sem élvez semmiféle előnyt, vagy könnyítést. Nincs kvóta a nők, a negyven felettiek, vagy a testi fogyatékosok számára. Mindenki tisztában van vele, hogy a pálya a fiatal, szálkás férfiizomzatnak fekszik a legjobban. Éppen ezért különösen drukkolunk a csajoknak, az aggastyánoknak és a fogyatékkal élőknek, háromszor is leborulva előttük, ha teljesítik az akadályokat. Ám arról szó sincs, hogy tőlük nem várnánk el pontosan ugyanazt a teljesítményt.

Megértem azokat, akik magasról tesznek a sportra és testük formálására, mert elméjük más utakon járva szállítja a permanens boldogságot. Őrült tudósok; elvarázsolt feltalálók; megvilágosodott, vézna guruk; pocakos filozófusok rosszul kötött nyakkendőkkel; Woody Allen típusú művész-értelmiségiek félretaposott cipőben... Hosszú a sor és a magam részéről sosem szeretnék közéjük tartozni, mert hiszem, hogy a komplex létezéshez a szép és sportos test is elengedhetetlen. Ezzel együtt is az ő attitűdjüket át tudom érezni. Azokat viszont a legkevésbé sem értem, akik a Maslow-piramis legalsó szekcióin vegetálnak, semmiféle szellemi-lelki tevékenységet nem mutatva, ezzel együtt is idegenkedve mindenféle testmozgástól. Nekik miről szól az életük? Mik az értékeik? Merre haladnak? Világos, hogy kérdéseim a színtiszta naivitást tükrözik, hiszen az igényességhez szükséges némi tudatosság; az esztétikai szükségletek korántsem jelennek meg az alacsony szinteken. Ám amikor ormótlan testeken műkörmöket és műszempillákat, avagy drága tetoválásokat és kilós fukszokat látok, olyankor azt gondolom, hogy az illetőben azért él a vágy, hogy szépnek lássák. Nem az volna az első, hogy találjon valami sportot, amellyel rendbe szedi magát?

A Ninja Warrior mezőnye valóban meglehetősen vegyes. A falmászók, tornászok, akrobaták, erőnléti edzők és a parkour megszállottjai mellett találkozunk egészen átlagos családapákkal és anyukákkal is. Személyes kedvencem az a lelkész, aki a plébániakertben akadálypályát, a templom homlokzatán  pedig mászófalat alakított ki a gyerekek számára. Igazi példakép. Ám akármilyen színes is e csapat, egyben feltétlenül hasonlítanak egymásra: kivétel nélkül mindegyiküknek életteli, csillogó a szeme. Egyszerűen jó rájuk nézni, mert sugárzik róluk a sportszerűség, az egészség, az élet feltétlen szeretete. Egy olyan országban, ahol szinte elvárás a pesszimizmus, a rosszkedv és a reménytelenség, igazán üdítő ennyi pozitív arcot látni. Már alig várom a hétfői döntőt.

Amikor arról ábrándozunk, hogy a hazai iskolarendszernek bőven volna hová fejlődnie, s pozitív példák után kutatunk, mindenki kapásból vágja rá: figyeljünk a finn csodára! A nemzetközi felmérések szerint a világ legeredményesebb oktatási rendszerét sikerült felépíteniük úgy, hogy közben a diákok is jól érzik magukat a bőrükben. Akárhány beszámolót látunk, hallunk, olvasunk, mind arról szól, hogy Finnországban - szemben a nagyvilág más tájaival - a legkevésbé sem szívás iskolába járni. Hogy a fenébe lehetséges ez?

Mindjárt az elején érdemes leszögezni, hogy a finn csoda sem egyik pillanatról a másikra következett be. Hosszú, immáron 25 esztendeje tartó, apró lépésekkel haladó folyamatról van szó, melynek még közel sem értek a végére. A lényeg: a korábbi, porosz típusú oktatási szisztémájukat a sutba vágták, s ma már nincsenek tantárgyak, nincsenek dolgozatok, s házi feladat is alig, miközben napi négy óránál többet nem sok diák tölt az iskolában. Projekt-típusú tanítás zajlik, ahol egy-egy kérdést alaposan körbejárva, számos lehetséges - földrajzi, történelmi, kulturális - szemszögből megvilágítva elemeznek. A cél a világ megismerése, az önálló gondolkodás fejlesztése, a használható tudás gyarapítása a felesleges információdömpinggel szemben. Semmi olyan érdektelen adattal nem terhelik a tanulók agyát, amelynek az interneten pillanatok alatt utána tudnak nézni. Napestig sorolhatnánk még a finn iskolavilág vonzó aspektusait a kényelemtől és lazaságtól kezdve a kiváló étkeztetésen át egészen a teljes ingyenességig, ám számomra nem ezek az igazán perdöntő érvek. Amit mindennél fontosabbnak tartok, az a megfelelő attitűd, amely sugárzik a riportfilmekben megszólaltatott minden pedagógusból és oktatáspolitikusból: az első helyre teszik, hogy a gyerekek boldogok legyenek, hogy legyen idejük gyereknek maradni. Itt kezdődik minden.

Most utazzunk 1500 kilométert délre, s nézzük, hogy fest a helyzet idehaza! A Fidesz az idén a harmadik kormányzati ciklusát kezdte, s kétharmados parlamenti többsége bőven lehetővé teszi, hogy gyakorlatilag bármilyen reformot keresztülvigyen. Tudjuk, hogy az  iskolarendszerhez már 2012-től kezdődően erőteljesen hozzányúltak. Tudjuk azt is, hogy Orbán Viktornak személyes szívügye az oktatáspolitika. S mindeközben azt tapasztaljuk, hogy az elmúlt évek során egyetlen olyan téma sem akadt, ahol olyan intenzíven támadták volna a kormányzatot, mint éppen az oktatás kapcsán. Értjük is, hiszen gyerekeinken keresztül a cudar valóságra is elég jó rálátásunk nyílik. Valami itt nagyon nem stimmel. Ha egy területre ennyi energiát és odafigyelést szentelnek, ennek ellenére továbbra is bitang gyengén - sokak szerint egyre rosszabbul - működik, ott nem biztos, hogy csupán a kivitelezéssel van baj. Attól tartok, hogy már az alapvető irányvonal is elhibázott.

A magam részéről nem vagyok oktatási szakértő, csupán egy átlagos szülő. Nem tudom és nem is kívánom megítélni, hogy a hagyományos, tantárgyakra bontott tanítási szisztéma miként, s milyen ráfordítások árán cserélhető le a finn módszerre, illetve hogy szükséges-e ez egyáltalán. Léteznek azonban olyan elemei is a kérdésnek, amelyek kapcsán minden józan laikus képes releváns véleményt formálni. Először is abban kellene társadalmi konszenzusra jutnunk, hogy egyáltalán mi az általános oktatás célja. (Tényleg, erről miért nincs nemzeti konzultáció?) Személy szerint azt gondolom, hogy messze a legfontosabb, hogy a gyerekek élvezzék a tanítást és érezzék magukat jól az iskolában, ezért az a fajta elmebeteg túlterhelés, ami manapság zajlik, mindenképp elvetendő. A másik lényeges szempont, hogy használható tudással gyarapodjanak, ne meddő és száraz információhalmazzal, amelyet egy hét múlva úgyis elfelejtenek. Az már egy tisztán szakmai kérdés, hogy ezek a célok mely módszerrel érhetők el a leghatékonyabban. Ha a kormányzatnak nincs elég bátorsága/forrása/szándéka egy radikális reform meghirdetésére, a hagyományos keretek még mindig bőven adnak teret a pozitív elmozdulásra.

Az első, amiről le kéne szokni, hogy betegesen számon kérünk minden jelentéktelen, tökéletesen periférikus részinformációt. Csak hogy konkrétumokkal is szolgáljak: az ötödikes fiamnak történelemből tudnia kell, hogyan készül a paticsfal, mi jellemzi a boronafalú házat és hogy milyen a jurták szerkezeti felépítése... . Tényleg elhiszi bárki, hogy ezzel az idióta követelményrendszerrel meg lehet szerettetni egy tantárgyat? Ki a fenét érdekel a paticsfal? Ha létezik olyan perverz diák, akit ez dob fel, majd utánaolvas. De miért kell a többséget ilyen nevetséges hülyeségekkel fárasztani? Hangsúlyozom: nem az a baj, hogy mesél róla a tanár, hanem hogy számon kéri. Az ideológiai befolyásolás szintén nem tűnik jó ötletnek: "Nagyszüleitek, dédszüleitek még vallásos, templomba járó, istenfélő emberek voltak. Életüket, mindennapi cselekedeteiket a tízparancsolat határozta meg. Ez azt jelentette, hogy csak nagyon ritkán követtek el bűnt." (Honismeret tankönyv, ötödik osztály.) Vicces. Talán a letűnt korok fényezése helyett érdemesebb volna elbeszélgetni magáról a tízparancsolatról, hogy mely pontjainak van még lépjogosultsága a 21. században. S ha már történelem, megítélésem szerint ennek a tárgynak három szinten kellene építkeznie. Egyrészt kívánatos végeredmény volna, hogy a diákok - idővel - megértsék a nagy és általános összefüggéseket; a gazdasági, társadalmi, vallási és politikai kérdések egymást formáló hatását; az egyén és az állam viszonyának változásait; s mindezeken keresztül meglássák a történelem valós ívét, hogy képesek legyenek megkülönböztetni a tényleges fejlődést a rossz emlékű zsákutcáktól. (Ez persze nehéz mutatvány ideológiailag torz tankönyvekből építkezve.) Másrészt szükség lesz néhány évszámra - nagyságrendileg a tizedére annak, amit jelenleg elvárnak - csak hogy az egyes eseményeket hozzávetőlegesen el lehessen helyezni az időskálán. Minden egyéb szólhatna azokról a színes fejezetekről, amelyek a historikus bulvár kategóriájába tartoznak - szövetségek, szerelmek, összeesküvések, intrikák, hatalmi játszmák, megható hőstettek és irtózatos baklövések - minden jöhet, ami ébren tartja a diákok figyelmét. (A tisztesség úgy kívánja, hogy megemlítsem, a gyerekem mai történelemkönyve nagyságrendekkel színesebb, gusztusosabb és fogyaszthatóbb, mint az enyém volt harmincöt éve. Mi több, az általam pedzegetett bulvárjelleg is megjelenik néha, például a királyi lakomákról szóló olvasmány mellett egy korabeli nyúlrecept is helyet kap... Rém zavaró ugyanakkor, hogy minden negyedik szó vastagon szedett, emlékeztetve a tanulót, hogy ezeket kötelezően tudnia kell. Két-három kifejezésnél/évszámnál többet nem érdemes kiemelni egy-egy tanóra anyagán belül, amennyiben a célunk az érdeklődés felkeltése, és nem a frusztráció.) Az irodalom legalább ennyi finomsággal szolgál, melyek nem csupán önmagukban érdekesek és szórakoztatóak, de a költőket és alkotásaikat is közelebb hozzák a diákokhoz: Ady irgalmatlan italozásai, Heltai csajozásai, Arany János végtelen prűdsége, mellyel Petőfi céltáblájává vált - a lehetőségek kimeríthetetlenek. Csak könyörgöm, ne írassanak dolgozatot mindezekből...

Bevallom őszintén: nem igazán hiszek az államban. Mi több: lépten nyomon azt hirdetem, hogy minél kisebb a központi hatalom, annál jobb a polgárnak. A finn iskolarendszerért mégis tudok lelkesedni, bár ez a kettő látszólag üti egymást. Ezt az ellentmondást feloldandó muszáj említést tennem három lényeges körülményről. Az első a realitásról szól: az alapszintű oktatás világon mindenütt jellemzően állami feladat. Semmi jel sem mutat arra, hogy ebben bármiféle változás volna várható; nem jeleznek ilyen irányt sem a nemzetközi trendek, sem a hazai politikai szándékok. A második szempont elvi természetű: hiszek abban, hogy a társadalom magasabb tudati szintre emelésében az iskola jelentős szerepet játszhat. Ha az alapszintű oktatás is teljes egészében piaci alapon működne, a legalsóbb rétegekre a teljes analfabetizmus várna, ami még tovább mélyítené a társadalmi különbségeket. Ha már adekvát feladatokat keresünk az állam számára, úgy az általános iskolarendszer működtetése ilyen lehet. (Szemben például az egyházak támogatásával, a kultúrafinanszírozással, vagy épp az állami nyugdíjrendszerrel.) A harmadik aspektus gyakorlati természetű: úgy tűnik, hogy a finnek jelesre vizsgáznak oktatásszervezésből. Ettől még persze nem fogok hinni a gigahatalommal bíró államban, ám el kell ismerni, hogy bizonyos területeket akár sikerrel működtethet. 

"Nem az iskolának, az életnek tanulsz." - A mondást Senecának tulajdonítják, a római filozófus azonban ilyet nem mondott. Sőt, éppen az ellenkezőjét fogalmazta meg, korának iskolarendszerét kritizálva. A magam részéről annak drukkolok, hogy a címbéli frázis - Finnországot követve - Magyarországon is mielőbb valósággá váljon. Jelenleg sajnos még a téveszmék feliratú dossziéban pihen.

Ha meg kellene neveznem valakit, akit igazán példaértékű személyiségnek tartok, Nick Vujicic volna, akit elsőként említenék. Születésétől fogva se karja, se lába... a legkevésbé sem csodálkozom azon, hogy gyermekkora depresszióban telt, s hogy tízévesen még öngyilkossággal is próbálkozott. Ha van valaki, aki joggal mondhatná, hogy a körülmények áldozata, akkor ő feltétlenül az. Mégsem teszi, ehelyett a világot járja és motivációs előadásokat tart. Elképesztően nagyra tartom, s számomra egyértelműen azt üzeni: nincs miért rinyálnom. A saját gondjaim - példának okáért az övéhez képest - egészen aprók és jelentéktelenek, már-már irigylésre méltók. Szinte szégyellem magam, hogy ezeket egyáltalán problémának nevezem.

Megszámlálni sem lehet, hányszor hallottam már, hogy "az én helyzetemben ez lehetetlen"; avagy "te könnyen beszélsz, neked egész más"; esetleg "nem tehetek róla, nekem ilyen lapokat osztottak". A helyzet az, hogy valóban nem vagyunk egyformák. Egész egyszerűen nem várhatjuk el senkitől sem a testi ügyességet, sem az intelligenciát, sem az ambíciót, sem pedig a belső tartást. Egy minimális életigenlést azonban feltétlenül, s ez akár már elég is lehet a sikerhez. Pár napja együtt pókereztem egy átlagos alkatú roma sráccal, aki a telefonján mutatott pár fotót, miként nézett ki másfél évvel ezelőtt, 240 kilósan, amikor még a cipőjét sem tudta megkötni. Okos diétával, majd idővel némi sporttal sikerült 130 kilót lefaragnia. A bőre persze kitágult a túlsúlyos évek során, így némi plasztikai beavatkozás elengedhetetlenné vált, ennek során 16 kilónyi bőrt távolítottak el róla... Leborulok az ilyen teljesítmények előtt, s értetlenül nézem azok sorsát, akik meg sem próbálják. Úgy tizenöt éve lehetett, amikor egy napsütötte tavaszi délutánon elfogyasztottunk pár korsó sört néhány régi iskolatárssal. Hosszú perceken keresztül hallgattam a véget nem érő panaszáradatot, mely a gazdasági körülmények adta teljes reménytelenségből fakadt. Egy idő után eluntam, s rákérdeztem, vajon mekkora vagyon lenne elég ahhoz, hogy nyugodtan hátradőlhessenek? Kis fejvakarás után kinyögték az egymilliárdos álomösszeget. Gyors fejszámolásra kértem a srácokat, s pillanatokon belül kiderült, hogy 30-40 millió forint minden problémájukat megoldaná. Világossá vált az is, hogy miért teszik elérhetetlen, milliárdos magasságba a vágyaikat: még véletlenül se tűnjön reális célkitűzésnek, hogy némi erőfeszítéssel révbe érhetnek. Ha a célszalagot elérhető közelségbe hozzuk, úgy nyilvánvalóan le kell mondani a külső körülményekre való hivatkozás kényelmes pozíciójáról. Nick Vujicic szerint "sosem szabad feladni az álmaidat. Küzdj még egy napot, egy hetet, küzdj még egy évet. Megdöbbentő lesz, amikor szembesülsz a változással." Tökéletesen igaza van, ha elérhető célokat fogalmazunk meg, s hajlandóak vagyunk tenni ezekért, úgy aligha fogjuk csalódottan elhagyni a pályát.

Annyira hozzá vagyunk szokva a tőlünk független körülményekkel való takarózáshoz, hogy nem csupán a meghiúsult, nagyívű álmok, de a leghétköznapibb összezördülések kapcsán is elővesszük a "nem tehettem róla" nótát. Képesek vagyunk ezt a gyermeki felelőtlenséget odáig fokozni, hogy nem elégszünk meg a másik fél kézenfekvőnek tűnő hibáztatásával, de még a saját, pillanatnyi idegállapotunkat is abszolút külső körülményként kezeljük, amelyre az égvilágon semmi ráhatásunk sincs. "Annyira felhúzott, hogy végül elszakadt a cérna" - a klasszikus magyarázkodás rendszerint így kezdődik, melyet gyakorta kísér a következő folytatás: "nyilván te is ingerlékennyé válsz, amikor éhes vagy, kialvatlan és stresszes". A kérdés azért különösen izgalmas, mert az emberek közötti konfliktusok döntő többségét a forrófejűség szüli. Ha csak annyit megtennénk, hogy ki-ki kialakítja a saját hidegvér-technikáját, máris egy szelíd és békés bolygón találnánk magunkat. Hogy ne kapjunk lángra a másik parazsától, elsősorban tudatosítanunk kell magunkban: minden kizárólag rajtunk múlik, a reakcióinkért egyedül mi felelünk. Muszáj, hogy magas önértékeléssel bírjunk, mert enélkül nehéz megajándékozni a másikat a teljes szólásszabadsággal. És persze nem árt, ha folyamatosan edzésben tartjuk magunkat, azzal a tudatos elhatározással, hogy az égvilágon bármit az arcunkba vághatnak, még véletlenül sem jövünk ki a béketűrésből. A másik összetevő - mely ugyancsak túlnyomórészt rajtunk múlik - legalább ilyen lényeges. Kötelező megadni a testnek, ami a testé: eleget pihenni, megfelelően táplálkozni és szerelmeskedni, amennyit csak lehet. Az aszkétizmus ezen a harcmezőn is elbukik: szükségleteink kielégítése elengedhetetlen a kiegyensúlyozottsághoz, a kiegyensúlyozottság pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy könnyedén megőrizzük hidegvérünket és elkerüljük az esetleges összezördüléseket. Nem volt hülyeség a Lennon-féle "make love not war" útravaló. Nick Vujicic is pontosan tudja, hogy milyen a nyerő attitűd: "Az emberek rám néznek, látják a szememben a békét, látják a magabiztosságot." Döbbenetes, hogy ezt a mentalitást egy végtagok nélküli sráctól kell elsajátítanunk.

Amikor a buddhista nyugalomról esik szó, óhatatlanul Laár András az első személy, aki az eszembe jut. A Spektrum Home legújabb talkshowjában, a Tesztbeszéd első adásában pazarul bemutatja saját haragmenedzsment technikáját: "Az első fázis, hogy észreveszem: dühös vagyok. A második szakasz, hogy figyelni kell a dühöt. Hogy annyira valóságosan van, hogy tényleg van? Tehát meg kell vizsgálni, mert hogyha tényleg van, akkor valahol lennie kell. De akkor meg kell vizsgálni, hogy hol van. (...) És amikor figyeled, akkor ilyeneket kell gondolni, hogy nézzük, mekkora. Lapos ez, vagy inkább kicsit pufi? Milyen a felszíne? És utána még a színén is eltöprengsz, hogy vörös ez a düh, vagy inkább zöldessárga, átfutó villámokkal? Még azt is meg kell nézni, hogy vannak-e rajta tüskék. Hogy például a tüskék olyanok-e mint ami némely kaktuszfajnak, hogy legörbül a vége... Mire az ember ezt megvizsgálja, a düh maga eltűnik. Tehát nem állja ki a figyelem próbáját." Imádom Laárt, ő is ott van a nagy példaképek között. Őrült beszédében kitapinthatóan ott a rendszer: bőven felelősek vagyunk reakcióinkért. Nick Vujicicnek is megvan a maga technikája: "Akárhányszor észrevettem, hogy a hatalmába próbál keríteni egy negatív érzés, kényszerítettem magam, hogy azonnal valami szépre gondoljak. Hogy felidézzem, mi mindenben vagyok nagyon szerencsés."

Ha megkérdeznénk az utca tétova emberét, mit tud Jézusról, a közelgő karácsony kapcsán valószínűleg megemlítené születését, esetleg felidézné kereszthalálát, s talán homályosan célozna rá, hogy prédikált valamit a szeretetről. Az azonban csak kevesek számára ismert, hogy tanítása nem csupán morális útmutatás, de számos lényeges pszichológiai igazságot is megfogalmaz. Számomra a teljes Újszövetség legfontosabb mondatai: "Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná." Jézus (szerintem ő is vállalható példakép) már kétezer évvel ezelőtt is elérkezettnek látta az időt, hogy az ember új, magasabb tudati síkra lépjen, leszámolva a kivetítésekkel, a külső környezet hibáztatásával. Talán naív volt, s nem látta át, hogy az ókor embere még nem elég érett e felnőtt attitűdre. Sokkal szomorúbb, hogy ma sincs nagyon másképp: még mindig a világot okoljuk minden gondunkért és bajunkért.

Nick Vujicic rengeteg gyakorlással és piszok nagy akaraterővel, két lábujjának segítségével megtanult írni, gépelni, számítógépet kezelni, fésülködni, fogat mosni és borotválkozni. S ha ez nem lenne elég: úszik, szörfözik és golfozik is. Pár éve megnősült, s ma már négy egészséges gyerek boldog édesapja. Ha létezik igazi, lélekemelő sikersztori, úgy az övé feltétlenül az. És pontosan az ő története világít rá a legtisztábban, hogy milyen elképesztő zsákutcában járnak azok, akik radikális baloldali filozófiát vallva tagadják az egyéni felelősségvállalás fontosságát. Természetesen Nick Vujicic is sok mindenben támaszkodik másokra: " Kisgyerekként megértettem, még ha nem is fogadtam el, hogy szükséges segítséget kérnünk egymástól. Hiszen olyan dolgok is léteznek a világon, amelyeket még egészségesen is nehéz megoldani." Ám ezzel együtt sem ismerünk semmit, ami fontosabb volna az életösztönnél, az önmagunkért való tenni akarásnál. Annak az ideológiai skálának, amelynek egyik végpontját az irigységre, a tehetetlenségre, a környezet hibáztatására épülő kommunizmus jelenti, a másik végére nyugodtan odahelyezhetjük Nick Vujicic példaértékű történetét. Senki sem áll ilyen távol attól, hogy a körülmények áldozatává váljon.

DECEMBER HARMADIKA - IMMÁRON HUSZONHAT ESZTENDEJE - A FOGYATÉKKAL ÉLŐK VILÁGNAPJA.

Bárhol, bármikor, ha kiejtjük azt a szót: elkötelezettség, mindenki elismerően csettint, mintha valamiféle tényleges, megkérdőjelezhetetlen érték került volna terítékre, mint az egészség, vagy a szépség. Pedig az elkötelezettség közel sem ilyen. Egy láncról, egy bilincsről beszélünk, melyet morálisan ugyan elfogadhatóvá tesz, hogy önként vállaltuk, ám értelmet ettől még egyáltalán nem nyer. Ahogy Ákos is megénekli: "A hűség a legkegyetlenebb béklyó..."

Amikor hűségről és elköteleződésről beszélünk, vegyük észre, hogy évszázadok pátosza tapad e kifejezésekhez, nemes és magasztos fogalmakként tekintünk rájuk. Vajon akkor is így érzünk, ha a nácik Hitler iránti hűségére és elkötelezettségére gondolunk? A tisztánlátáshoz vezető első lépés, hogy megszabadítjuk fogalmainkat a történelmi múltban rájuk rakódott érzelmi tónusoktól, s igyekszünk elfogadni: a legjobb esetben is semleges kifejezésekkel van dolgunk. Gondoljunk csak bele: ha elköteleződtem a Fradi mellett, úgy aligha lehetek az Újpest szurkolója is egyben. Ez a zöld-fehérek szempontjából megsüvegelendő, az UTE táborából tekintve ugyanakkor főbenjáró bűn; egy ausztrál szörfbajnok, vagy egy kolumbiai kokaincsempész szemével nézve pedig érdektelenül semleges. Ha képesek vagyunk kettőt hátralépni és onnan tekinteni a világra, sokkal objektívebb képet kaphatunk. Az elkötelezettség valójában nem más, mint a görcsös ragaszkodás szépen csomagolt kifejezésmódja. Mi pedig működünk annyira érzelemvezérelt módon, hogy szinte mindig a díszítés alapján döntünk. Még a szavak jelentését illetően is.

"A vak elkötelezettség egy elmélet mellett nem intellektuális erény, hanem intellektuális bűn." - írja a tudományfilozófus Lakatos Imre, s nem is vallana különösebb bölcsességre, ha ezzel vitába szállnánk. Természetesen jogunk van hozzá, hogy ragaszkodjunk bármiféle eszméhez, dogmához és babonához, még akkor is, ha a tudomány és a tapasztalat ezerszer bebizonyította hamisságát, csak kár ezt erénynek beállítani. Magát az elköteleződést kizárólag akkor nevezhetjük pozitívnak, ha valódi értékre irányul. Tekintsük alapnak, hogy elköteleződünk az élet, a szabadság, az erőszakmentesség, a szeretet, az igazság és az emberségesség mellett! Amikor a világ az egyéb elkötelezettségeink hiányát kéri rajtunk számon, érdemes végiggondolni, hogy ezek összhangban állnak-e alapvető értékeinkkel. Egy konzervatív szemléletű számára az Isten-haza-család szentháromsága felülírhatatlan. Ám mit kezdjünk az olyan vallásokkal, amelyek szembemennek az életigenléssel és a szabadsággal? Legyünk-e hűek egy olyan hazához, amelyet katonai diktatúra irányít? Ragaszkodjunk-e mérgező szüleinkhez, akik nem csupán gyermekkorunkat tették tönkre, de azóta sem mutatnak semmiféle változást (pláne megbánást)? Maradjunk-e agresszív és alkoholista házastársunkkal, csak mert valaha örök hűséget fogadtunk? Szívből sajnálom mindazokat, akiknek ilyen a vallásuk, a hazájuk, vagy épp a családjuk, de még jobban sajnálom őket vaskalapos elkötelezettségük miatt, amiért nem tudnak továbblépni beteg világukból.

A cudar realitás az, hogy személyes mikrokörnyezetünkben nem jut mindenki számára hely, s választásainkat - szemben a konzervatív gondolattal - rendszerint nem faji, nemzeti, vagy rokonsági alapon hozzuk. Olyanokkal fogunk barátkozni és üzletelni, adott esetben olyanok iránt fogunk elköteleződni, akikben megbízunk, akik számunkra kedvesek, akik hozzánk hasonló értékrendet vallanak, teljesen függetlenül a családi kötelékektől. Akik negatívak, akik visszahúznak, akik energiavámpírok, továbbá képtelenek a változásra, azokra tudatos ember nem fecsérli az idejét, még akkor sem, ha egészen közeli rokonról van szó. "Kénytelen voltam apósomat bevenni a vállalkozásba, s most áll a bál..." avagy "az anyám és a nejem megölik egymást, s én nem tudom, melyik pártjára álljak..." - ismerősek az ehhez hasonló, megmosolyogtató mondatok? Ezer balhét és konfliktust megspórolhatunk, ha a családi viszonyokat a helyükön kezeljük, s eleve lehetetlenné tesszük, hogy a familiáris elkötelezettség szentségére hivatkozva kihasználjanak bennünket.

Nem vitás, hogy a házasság intézménye az első, amely legtöbbünknek azonnal beugrik, ha az elköteleződés szóba kerül. E fronton - szemben a szülőfölddel és a felmenőkkel - legalább elmondhatjuk, hogy magunk választottunk. Ez már egy okkal több, hogy hajlandók legyünk elköteleződni, de vajon elég is ennyi, hogy bilincsbe verjük magunkat? És szükséges-e egyáltalán? Pszichológusok, tanítók, lelki vezetők hada harsogja a fülünkbe mióta világ a világ, hogy ettől lesz tartós egy kapcsolat; hogy éppen a visszafordíthatatlanság érzete miatt mozgósítjuk energiáinkat krízishelyzetek idején. Még az is lehet, hogy alacsony tudati szinteken -  ahol az egyén nem látja át sem a saját szükségleteit, sem a lehetőségeit - ez valóban így működik. De annyira jó lenne már, ha a normáinkat nem mindig a legprimitívebb rétegekhez igazítanánk! Egy tudatos embernek az égvilágon semmi szüksége az ásó-kapa-nagyharang felbonthatatlanságára ahhoz, hogy egy párkapcsolatot kielégítően működtessen; hogy a krízishelyzeteket profin menedzselje, s hogy kitartson választottja mellett, ha minden lehetőséget figyelembe véve ez tűnik a legjobb forgatókönyvnek. (Valójában ez a házasfelek egyetlen feladata: folyamatosan fenntartani a másik meggyőződését, hogy keresve sem találna jobbat.) Az elkötelezettségre hivatkozva beleragadni egy rossz kapcsolatba - a leggyilkosabb életstratégia, amit csak el lehet képzelni. Ha pedig jól érzem magam a másik társaságában, ha működik a kémia, ha képesek vagyunk felnőtt módon kommunikálni, úgy valójában már csak elrontani lehet. Az egymással való bánásmód nagyságrendekkel többet nyom a latban, mint az oltár előtt kimondott igen.

Mindannyian ismerünk olyanokat, akik legelemibb elköteleződésre sem képesek. Léteznek linkek, akik ígérnek, fogadkoznak, ám szavuk semmit sem ér - érdemes azonnal törölni telefonszámukat. És ismerünk spontán figurákat, akik folyamatosan a pillanatban élnek, s képtelenek igent mondani bármire, ami a jövőt érinti. Ez utóbbi teljesen elfogadható karakter, morálisan kikezdhetetlen, csak tervezni nem lehet vele. Amikor mi remélünk elkötelezettséget a másiktól, valójában azt kell felmérnünk, mi is a célunk az illetővel. Ha sürgősen szükségünk van egy vízszerelőre, úgy semmit sem szeretnénk jobban hallani, mint azt az ígéretet, hogy másfél órán belül fixen megjelenik. Teszünk arra, hogy léteznek nála olcsóbb, vagy jobb szakemberek, akik esetleg, talán, ha úgy jön ki a lépés, be tudnak ugrani. Ilyenkor mindennél fontosabb az elköteleződés. A párválasztás egészen más játék. Tegyük fel, hogy két jelöltünk van: az egyik minden létező szempontból tökéletes, ám képtelen az elköteleződésre; a másik átlagos, ugyanakkor egészen biztosak lehetünk a hűségét illetően. Melyik mellett tesszük le voksunkat? Ami engem illet: gondolkodás nélkül az előbbit választom.

Elköteleződés egy életen át... van ennek bármiféle értelme? Vajon a barátságok kapcsán miért nem beszélünk hűségről, féltékenységről és kizárólagosságról? Nyilván azért, mert a barátság egy tiszta, két ember egészséges önzésén nyugvó kapcsolat, ezért lehet bármilyen intim, mély és bizalmas; lehet bármilyen kivételes és pótolhatatlan, sosem kiált nyilatkozatok, fogadalmak és ígéretek után. Őszintén hiszem, hogy a jó párkapcsolatok, házasságok alapja - a mindent felperzselő testi szenvedélyen túl - csakis a barátság lehet. Elköteleződést várni a szerelemben - számomra semmi mást nem jelent, csak gyengeséget, félelmet és mélységes bizalmatlanságot.

"Kérdezik: milyen európai értéket tartok kiemelkedőnek? A tapintatot nevezném annak. Ezt a szeretetnél kevésbé giccsesnek látom, magában foglalja a megfigyelést, az ismeretet, az empátiát és azt az elvet, hogy ne tedd a másiknak, amit magadnak nem kívánsz." - Ezek Konrád György szavai, s a magam részéről nem is szállnék vitába velük. Arra viszont határozottan felkapom a fejem, amikor ezt hallom: Európa egyes városaiban - a nem keresztényekkel szemben mutatott tapintatból - a karácsonyi vásárt a továbbiakban téli vásárnak nevezik. Vajon hogy rímel ez Konrád György szavaira?

A jelenkor igazi tragédiája, hogy problémáink egy része nem elbeszélhető. Aki támogatja a téli vásár elnevezést, az a másik tábor szemében azonnal gerinctelen, gyökértelen, idegen hatalmakat szolgáló, keresztényellenes komcsivá válik; aki pedig ragaszkodik a karácsonyi vásárhoz, arra gyorsan rásütik az idegengyűlölő, rasszista jelzőket. Borzasztó szomorú, hogy itt tartunk: 2018-ban alig lehet nyílt beszélgetéseket folytatni abszolút jelképes ügyek mentén.

Ennek a látszólag nagyon szimpla kérdésnek számos rétege lefejthető. Tekintsük külső kéregnek magát a valóságot! A nem keresztényeken, akikkel szemben az adott önkormányzatok tapintatot kívánnak mutatni, nem a buddhistákat, nem a Krisna-hívőket, de még csak nem is az ateistákat kell értenünk; a gesztus a nagyszámú muszlim bevándorlónak szól. Csakhogy Jézust az iszlám vallás prófétájának tekinti, így születésének ünneplése a legkevésbé sem sérti őket. A megkérdezett muszlim hívők rendszerint nem is értik, miért volt szükség a névváltoztatásra.

A második réteg legyen a morálé. Ennek értelmében mindenki úgy nevezi a saját tulajdontárgyait, szellemi alkotásait és rendezvényeit, ahogy csak akarja. Egyikünkben sem okozott gyógyíthatatlan lelki sebeket, amikor a közkedvelt Raider csokiszelet egyik pillanatról a másikra Twix felirattal került a boltok polcaira. Azt is túléltük, amikor a Pannon GSM-ből Telenor lett, arra meg már szinte nem is emlékszünk, hogy a Kika áruházat valaha Michelfeitnek hívták. Az érintett vásárok névadó tulajdonosa az adott önkormányzat, s ha döntésük nem tetszik a polgároknak, a következő helyi választások során simán lecserélhetik a gárdát. Hasonló felháborodást keltett egy évvel ezelőtt, amikor a Lidl eltüntette termékei csomagolásáról a kereszteket, többek között Santorni híres Anastasis-templomának képéről is retusálták. A dühös kommentelők persze megrohamozták a német áruházlánc Facebook oldalát, ami önmagában teljesen rendben is van: érthető, hogyha hangot adnak véleményüknek. Ám akárhogy is: a Lidl úgy csomagol, ahogy csak akar. Ha az új dizájn nagyobb forgalmat eredményez, úgy helyesen döntöttek, ha szerényebbet, úgy hatalmas baklövést követtek el. Világosan látnunk kell: pusztán jelképekről és szimbólumokról beszélünk, e kérdéseknek nincs semmiféle önmagukon túlmutató morális vetülete.

Tekintsük harmadik szintnek a minőség kérdéskörét! Amikor önszántunkból változtatunk bármin - lecseréljük a hűtőszekrényt, elvégzünk egy nyelvtanfolyamot, diétába kezdünk - annak csakis akkor van értelme, ha egy magasabb minőséget nyerünk egy alacsonyabb helyett. Ha a világ - szüleink extrém ízléséből következően - Ödönnek szólít bennünket, ám mi lényegesen boldogabbak lennénk Tivadarként, úgy valószínűleg lesz egy sétánk valamelyik anyakönyvvezetőhöz. S miért ne lenne? Amikor a Nádor utcát 1968-ban átkeresztelték Münnich Ferenc utcának, a Kádár-rezsim nyilvánvalóan értékesebbnek találta az új nevet a réginél. Ugyanez volt az oka az 1990-es váltásnak, amikor visszakapta a Nádor utca nevet. A Mikulás sem úszta meg: néhány évtizedig Télapó néven futott, majd visszaállt a rend, s a jellegtelen, kommunista elnevezés lassan teljes feledésbe merül. Vagy talán mégsem? Ugyanis arra sem gondoltunk soha, hogy a karácsony negatív kifejezés volna, melynél a tökéletesen neutrális "téli" jelző is szerencsésebb választás. Amikor mély empátiával a dagadt helyett teltet; büdös helyett szúrós szagút mondunk, olyankor tisztán érezzük a minőségi különbséget, s hogy ezáltal a tapintat nemes és nagylelkű útján járunk. A "karácsonyi" és a "téli" jelzők közt nincs ilyen minőségi különbség. Itt mindössze a fűszertől, az egzotikus jellegétől fosztjuk meg az eseményt. Csupán kulturális sótlanságot teremtünk, mintha egy helyi ízeket preferáló éttermet egy McDonalds-ra cserélnénk.

Merüljünk még mélyebbre, s célozzuk meg a kérdés pszichológiai-pedagógiai vonulatát! Feledkezzünk most el mindenféle nagyhatalmi játszmáról, összeesküvés-elméletről és kicsinyes politikai érdekről! Kezeljük a kérdést úgy, hogy a legmesszemenőbb jószándékot feltételezzük a döntéshozókról! Erről a talapzatról tekintve adott egy igen  fejlett nyugat-európai kultúra, mely kifejezetten magas - már-már spirituális - tudati szinten áll, ahol könnyedén mond le az olyan jelképes dolgokról, mint egy-egy esemény elnevezése. (Egyébiránt tényleg boldog világ lenne a miénk, ha ez a fajta buddhista elengedés jellemezné.) Másfelől - a régmúltat idéző, törzsi kultúrával bíró - bevándorlókat látunk, akiknek minél zökkenőmentesebb beilleszkedését szeretné elősegíteni az empatikus anyaország. A cél természetesen egy olyan nyitott és liberális társadalom megteremtése, ahol szabadon virágozhat minden virág, ahol békésen megfér egymás mellett a katolikus templom, a mecset és a zsinagóga is. A kérdés csupán az, hogy ehhez a célhoz milyen út vezet. Tényleg helyes pedagógia az, ha a kölcsönös elfogadás áhított régiójába úgy kívánjuk felemelni az alacsonyabb tudati szinten lévőket, hogy közben szemérmesen elrejtjük a saját kultúránkat? Simán lehet, hogy valóban két lépéssel előrébb járunk, s számunkra már tényleg édes mindegy, hogy karácsonyi, vagy téli vásárnak nevezzük a fahéjillatú sokadalmat. Ám nagyvonalú gesztusunk - minden jószándékunkkal együtt is - valószínűleg csak arra lesz jó, hogy az elfogadást és a kulturális sokszínűséget hírből sem ismerőknek el se kelljen indulniuk ezen a tudattágító kiránduláson. Túlzó tapintatunkkal nekik ártunk a legtöbbet: esélyt sem teremtünk számukra, hogy felzárkózhassanak. Olyan ez, mintha a hatéves és a hároméves gyerekünk veszekedne azon, hogy kié legyen a sárga homokozó lapát, s mi minden esetben úgy rendeznénk a vitát, hogy a kisebb javára döntünk. Ezzel nem csak a nagyobbikat haragítjuk magunkra, de a kicsiben is elvágjuk a fejlődés lehetőségét, s tán egy élet is kevés lesz, hogy az együttműködő attitűd gyökeret verjen benne. 

"A tapintat a szeretet bimbós ága." -  Persze, persze, némi tapintat mindig jól jön. Ám a szeretet legalább ilyen mértékben megköveteli az őszinteséget is. A folytonos, kritikátlan buksisimi csupán arra jó, hogy kimerevítse a pillanatot, s konzerváljon egy olyan helyzetet, amely nagyon is fejlődésért kiált. Ha valakit szeretünk, úgy az a minimum, hogy nem rejtegetjük előle a valóságot. 

Morvai Krisztinával nem igazán vagyunk egy platformon. Ő a konzervatív értékeket képviseli, jómagam a klasszikus liberális eszmében hiszek. Az ember elsőre úgy vélné, hogy ezek a hitrendszerek fényévnyi távolságra vannak egymástól. Mégis, amikor pár napja megnéztem az R56 Sörözőben felvett, vele készült beszélgetést, egyetlen másodpercig sem munkált bennem, hogy a gondolkodásmódunkban lévő különbségeket keressem, annyira magával ragadott a személyisége.

Morvai Krisztina életteli, mosolygós, szenvedélyes, energikus és lelkes - már ezek elégségesek ahhoz, hogy az EP képviselőasszony levegyen a lábamról. Azt érzem, hogy pozitív küldetéstudattal bír, s ténylegesen tenni szeretne a világ jobbításáért. Nyílt és szókimondó, ráadásul valódi egyéniség: mer különc lenni, mer különbözni még a hozzá hasonló nézeteket vallóktól is. Ilyen tekintetben a liberális Puzsér Róbertre és a marxista Tamás Gáspár Miklósra emlékeztet (azzal az apró megjegyzéssel, hogy TGM megkeseredett és filozófiája vállalhatatlan).

Csupán a rend kedvéért említem meg Morvai Krisztina társadalomfilozófiájának azon elemeit, amelyekkel nem tudok azonosulni. A riportban arról beszél, hogy mindenkinek van valamiféle küldetése, ezért senki sem mondhat le önmagáról, sem emberi méltóságáról. A társadalomnak kötelessége, hogy megfékezze a prostitúciót, az alkoholizmust és minden egyéb önpusztító cselekvést. Liberálisként úgy vélem, hogy üdvözlendő minden olyan kezdeményezés, amely önkéntes segítségnyújtást jelent, ám senkit sem szabad az akarata ellenére boldogítani. Az emberi méltóságnak az is a része, hogy mindenki saját maga dönthet a sorsa felől, még akkor is, ha önpusztító utat választ. Morvai elmesél egy történetet, amely egy franciaországi búcsúban játszódik. A célbadobó játék élő céltáblája egy helyi szerencsétlen, akin jót röhög a közönség, ha eltalálják. A dilemmából - lemondhat-e az ember a saját méltóságáról - végül jogi ügy kerekedett, s a francia bíróság úgy döntött: senki sem hozható ilyen helyzetbe. Az csak egy dolog, hogy a saját cimboráinkat mi is szívesen megsorozzuk (mert a barátság intimitásába ez bőven belefér), ám egy idegen ember megalázásán aligha tudnánk szórakozni, s pláne nem vennénk benne részt tevékenyen. Ugyanakkor az legalább ilyen megalázó, ha az embereket súlyos szellemi fogyatékosként kezeljük, akik nem képesek dönteni saját sorsuk felett, s nem mellesleg egy számukra vonzó pénzkereseti forrástól fosztjuk meg őket. Veszélyes terep ez, hiszen ha engedjük, hogy az állam - bármilyen szinten, bármilyen jószándékkal - beleszóljon az egyén magánéletébe, akkor onnan - filozofikus értelemben - mindössze egyetlen lépés, hogy Észak-Koreában találjuk magunkat, s a kormányzat már a hajviseletünk szabályzására is jogot formálhat. A másik, amivel problémám van, az a konzervatívoknál elengedhetetlen hagyománytisztelet, a tradicionális közösségekhez való feltétlen ragaszkodás. Jómagam abban hiszek, hogy bármiben találhatunk értéket, még a legősibb rituálékban is, ám semmit sem fogadhatunk el pusztán a múlt tekintélyére alapozva. A szokásainkat, a kultúránkat, az emberi kapcsolatainkat mind érdemes átengedni a saját szűrőnkön, s csupán azokat megtartani, amelyeknek nem járt még le a szavatossági ideje. Ennyit a különbségekről.

Meglehetősen ritka az, hogy politikus - párthovatartozástól függetlenül - magáról a morálról ejtsen szót. Nagyon bírom, hogy Morvai Krisztinától ez egyáltalán nem idegen: "Az erkölcsileg felnőtt ember az, akinek van egy szilárd, belső lelkiismerete, és döntési helyzetben ez a szilárd, belső lelkiismeret ad neki iránymutatást, nem pedig az aktuális hasznosság." Ez annyira alapvető, hogy jómagam ezt tekintem az emberré válás minimumának. Valójában nem is tesszük túl magasra a lécet a tudati skálán: csupán a becsületesség szintjéről beszélünk, messze a szeretet, az empátia és a spiritualitás szintjeitől. Ám még ez is bőven elég lenne a földi Paradicsom megteremtésére, ha az emberiség nagyobb hányada képes lenne hozni ezt a nívót. (Visszautalva a bevezetőre: Puzsér és TGM is attól hiteles, hogy süt róluk az erkölcsi felnőttség, még ha számos kérdésben jelentősen tévednek is.) Kifejezetten szimpatikus, ahogy az EP képviselőasszony az egyén önmagáért vállalt felelősségéről beszél, mintha a saját gondolataimat hallanám vissza: "Rossz környezetből jöttél? Veled is úgy bántak, mint az állattal, gyerekkorodban? (...) Ez most már a te életed, felnőtt vagy, fel kell emelned a fejed." Ugyanígy a hajléktalanok kapcsán is: "Próbálj meg talpra állni, itt vagyunk melletted." A beszélgetés során többször is szóba kerül az önfejlesztés, az önképzés fontossága, s ezzel összefüggésben a Jobbik eredeti célkitűzéseit is megemlíti: "Az emberi méltóság volt a program középpontjában és gyakorlatilag a polgárosodás, tehát odaállni az emberek mellé és segíteni abban, hogy mondjuk vállalkozóvá váljanak." Tökéletesen egyetértek azzal a gondolatával is, mely szerint ideje lenne világosan beszélni arról, hogy a politikai közélet szereplői valójában milyen világot kívánnak építeni, ezen belül hogyan látják a polgár és az állam egymáshoz való viszonyát. Méltatlanul kevés szó esik erről, holott ez volna a kulcsa mindennek. Persze, amíg a jobb- és a baloldal is terebélyes, nagy hatalommal bíró államban gondolkodik, addig aligha kerülnek terítékre az ehhez hasonló kérdések. Az egyórás interjú alatt Morvai Krisztina számos vesszőparipámat érinti, többek között amikor politikai ellenfeleiről beszél, s azon vágyáról, hogy szeretne belelátni a fejükbe. Nos, ha volna három kívánságom, az egyik egészen biztosan az volna, hogy néhány embernek - akárcsak pár órácskára - beköltözhessek az elméjébe. Az övébe speciel felesleges volna, mert ugyanazt látnám odabent, mint amit hallok idekint: a gondolatai tiszták és következetesek, még ha nem is értek velük mindenben egyet. Puzsér Róbert koponyáját már izgalmasabb terepnek látom: érdekes volna megtudni, hogy a liberális attitűd miként fér meg a reklámok gyűlöletével és betiltásának szándékával. Egy kirándulás TGM elméjében pedig maga lehetne tömény csoda: megérteni azt hogy egy igazán széles látókörű és nagy tudású ember miként tud Marxért rajongani... Elsőként mindenesetre Ferenc pápa fejébe fészkelném be magam. Tényleg furdal a kíváncsiság, mit gondol, mit érez ott legbelül: miként lehet a világ szegényeit és nyomorultjait felemelni anélkül, hogy személyes felelősségvállalásukat egy hangyányit is növelnénk.

A mai közéletet erősen az jellemzi, hogy az ideológiai hovatartozással mindenki kap egy bélyeget, hogy ennek alapján gyűlölhessük, vagy rajongjunk érte. Morvai Krisztina az élő példa rá, hogy nem érdemes előre beskatulyázni senkit, helyesebb inkább a gondolataira, a szavaira és a tetteire figyelni, minden esetben feltételezve a jószándékot. Hiába igyekeztek ráragasztani a Nyilas Barbie gúnynevet, nem igazán vert gyökeret, hiszen a Barbie-jellegből legfeljebb a szőkeség stimmel, a nyilas jelzőből még annyi se. Ha kell, kiáll a nők és az elnyomottak jogaiért, máskor harcosan védi szülőhazáját, ahogy az igazság iránti elkötelezettsége diktálja. Nagyon bírom ezt a nőt.

Cristiano Ronaldo, Steve Jobs, Robbie Williams, Hosszú Katinka... Léteznek olyanok, akik számára semmi sem lehetetlen. Ahol a tehetség találkozik a kitartással, ott a határ valóban a csillagos ég. Azonban mi lesz velünk, közönséges földi halandókkal?

Valójában háromféle út áll előttünk. A többség a legpocsékabb megoldást választja: bele sem vágnak, el sem kezdenek élni. Képesek 60-70 évet eltölteni önmaguk börtönében, szidva a rendszert, a főnököt, a nagypolitikát és a házmestert (csak önmagukkal ne kelljen szembenézni). Csupán remélni lehet, hogy ez a mentalitás - egyre távolodva a Kádár-éra langyos mocsarától - lassan a múlt ködébe vész, még akkor is, ha mind a bal- mind a jobboldali propaganda elsősorban erre a frusztrált és irigy attitűdre épít. A másik véglet az, amikor elhisszük, hogy számunkra sincs lehetetlen, s akkora nagy fába vágjuk fejszénket, melyhez képtelenek vagyunk felnőni. A harmadik út a realitásé és a komforté: amikor tisztában vagyunk a képességeinkkel és lehetőségeinkkel, s ezekkel jól sakkozva úgy érezzük magunkat győztesnek és az élet császárának, hogy mindeközben nem követünk el önbecsapást, de nem is kell az erőn felüli teljesítményt hajszolnunk.

Alain de Botton, korunk egyik ismert filozófusa az Egy barátságosabb, szelídebb sikerfilozófia c. előadásában így beszél: "Szenvedésünk egyik oka, hogy sznobok vesznek körül bennünket. (...) Kicsoda a sznob? Az, aki kiragadja egy kis részedet, és ez alapján állapítja meg, hogy voltaképpen milyen ember is vagy. A sznobizmus uralkodó fajtája manapság a munka-sznobizmus. Perceken belül belebotlunk egy partin, amikor felteszik nekünk a 21. századra jellemző, tipikus kérdést: Mivel foglalkozol? És a válaszunktól függően az emberek vagy hihetetlenül örülnek, hogy megismertek, vagy az órájukra pillantanak és kimentik magukat." Tökéletes helyzetrajza a nyugati társadalmaknak, de tegyük mindjárt hozzá: nem csupán az a sznob, aki a társadalmi pozíciónk alapján dönti el, hogy fontosak vagyunk-e számára, de mi is, ha a lelki egyensúlyunkból ez bármennyire is kibillent bennünket. Alain de Botton szerint a sznob ellentéte az anya, aki a szeretetét nem teszi függővé az eredményeinktől. Ám rögtön bővítsük is ezt a kört a valódi barátokkal, akik pontosan ugyanazzal a lelkesedéssel vesznek részt a szerda esti pókerpartin és a pénteki focin, akár bankigazgatók vagyunk, akár pizzafutárok. Szóval: ha kívül szeretnénk maradni a teljesítménykényszertől frusztrált sznob világon, az egyik legfontosabb teendőnk, hogy tartós barátságokat építünk.

Ha stabil emberi kapcsolataink meg is teremtik a mókuskerékből való menekvés szociális hátterét, azért van még teendő bőven. Muszáj úgy strukturálnunk a világunkat, hogy a szükségleteink és lehetőségeink egyensúlyba kerüljenek, ez pedig sokszor leheletfinom kötéltáncot igényel. Amennyiben a nagy többség életét egy keresztrejtvényábrához hasonlítjuk, melyet kötelességtudóan, adott meghatározások szerint kell kitölteni, úgy a tudatos létezés analógiája egy optimizer feladvány lehet: mondjuk egy 10x10-es üres négyzetháló, melybe a lehető legtöbb európai főváros nevét kell bepréselni a scrabble szabályai szerint. Akik a teljesítmény fokozását választják, azoknak minden arról szól, hogy egyre tágítsák kereteiket, s lehetőség szerint egy 11x11-es, vagy akár 12x12-es ábrával dolgozhassanak, ahol szinte minden elfér, s nem kell azon agyalniuk, hogy a végén Brüsszel vagy Budapest marad ki. Akik viszont a kényelmes élet hívei, azoknak érdemes profivá válni a scrabble játékban, vagyis megtanulni gazdálkodni a rendelkezésre álló erőforrásokkal. Anélkül, hogy analógiánkban túlságosan mélyen elmerülnénk, két fontos jelenségre azért felhívnám a figyelmet. Először is: kezdeti ábránk tökéletesen üres. Ellentétben a skandináv keresztrejtvénnyel, ide azt írunk, amit csak szeretnénk. Lehet, hogy a végén még London is kimarad, pedig szívünk szerint azzal indítanánk, viszont Ankarát valahogy mégis csak sikerül begyömöszölnünk a jobb alsó sarokba. Felnőtt emberek vagyunk, az égvilágon senki sem dönti el helyettünk, hogy napi tíz órát dolgozzunk, vagy mindössze kettőt; hogy hat gyereket vállaljunk, vagy csupán egyet; hogy a Rózsadombra költözzünk, vagy Balassagyarmatra. Másodszor: aki szeret játszani a szavakkal, s valaha találkozott már optimizer rejtvénnyel, az pontosan tudja, mekkora belefeledkezés, mekkora flow, mekkora szellemi örömforrás egy ilyen típusú alkotófolyamat. Életünk optimalizálása ugyanilyen parádés élvezet: sakkozni az idővel, a pénzzel, az energiával és az élettérrel, úgy, hogy végül minden fontos dologra jusson elég, s még véletlenül se bánjunk pazarlóan egyikkel sem - kifejezetten jó móka. 

Azt mondják: "a nő minden teret betölt", s hazudnék, ha azt állítanám, hogy személyes tapasztalataim ettől merőben eltérőek. Ha csak az újabb és újabb cipőkre és táskákra gondolunk, egy átlagos nőt tekintve már ezek is egy teljes gardróbszobát képesek elfoglalni, ha egy pillanatra nem figyelünk oda. Az a férfi, aki ennek a cunaminak a beérkező oldalon kíván gátat emelni, valószínűleg semmit sem tud a másik nemről. Egy nő addig igazi nő, amíg vásárol; s ha elapadnak az újabb és újabb lábbelik, ruhák és kiegészítők, elhervad, mint az öntözetlen virág. A mindent elborító ár csakis úgy fékezhető meg, hogy a másik oldalon elvezetjük a felesleget. Ha egy asszony tudja, hogy a gardrób mérete fix, s csakis akkor vásárolhat új szandált, ha kidob egy régit, az általában vállalható kompromisszumot jelent. Számtalan olyan ismerősöm van, akik el sem tudják képzelni az életüket 150 négyzetméternél kisebb ingatlanban. Lelkük rajta. Azonban ha végzünk egy gyors és szimpla számítást, érdekes dolgokat fogunk látni. Magyarországon az átlagos nettó kereset jelenleg 220.000 forint. Ez azt jelenti, hogy egy 40 éves munkaviszonnyal százmilliós vagyont lehetne összepakolni. Ez talán elég is egy 150 négyzetméteres ház megvásárlásához, viszonylag elfogadható környéken, ám akkor nem számoltunk azokkal az apróságokkal, hogy a következő évtizedekben lesznek egyéb kiadásaink is, valamint hogy a százmillióra itt és most lesz szükség, s nem negyven év múlva. Ha ugyanezt az ingatlant bérelni szeretnénk, az ugyanúgy felemészti a teljes átlagfizetést. Mindebből az következik, hogy életminőségünk javításának legkézenfekvőbb módja, hogy optimális méretű otthont választunk. A zsúfoltság és a szűk terek is beteggé tesznek, azonban számtalan kreatív módja létezik, hogy egy 60-80 négyzetméteres kecót kényelmessé és élhetővé tegyünk, akár egy többgyermekes család számára is. A számtalan belsőépítészi megoldás közül csak párat említenék: mobil falak japán mintára; szekrénybe, könyvespolcba épített, kihajtható asztal és ágy; nagy belmagasság esetén vertikális tárolás, a lakás felső szegmensét hasznosítva. Nyilvánvaló persze, hogy a lakóingatlan mérete státuszszimbólum is. Ezen a sznob-hatáson a bevezetőben már említett módon mi magunk könnyedén átlibbenhetünk, már csak asszonyainkat kell meggyőzni arról, hogy a mértékletesség erény. Baj akkor van, ha minden barátnő valóságos palotában él, ám ez esetben valószínűleg a párválasztásnál nyúltunk mellé. Ilyenkor marad a búskomor blues: "Teérted hajtok, mindened meglegyen..."

"A határ a csillagos ég...." Távol álljon tőlem, hogy bárkinek is le akarnám törni a lelkesedését. Még ha nem is vagyunk kimagasló tehetségek, akkor is százszor jobb elbukni, mint soha meg sem próbálni. De talán akkor járunk a legjobban, ha reális célokat tűzünk magunk elé. Úgy nem csupán a csalódástól kíméljük meg magunkat, de attól is, hogy a túl magasra pakolt léc látványa bénítólag hasson, avagy ellenkezőleg: magunkból kifordult fanatikussá formáljon. Ha álmaink elérhetőek, úgy sohasem fogjuk a világot hibáztatni a kudarcainkért, de megszakadni sem az önként vállalt teher súlya alatt. Szóval: csak lazán.