"Jézus feltámadása a kereszténység hitének olyan tartóoszlopa, melyet, ha megingatunk, az egész felépítmény dőlne össze." - írja Zsengellér József református teológus a Test és lélek című írásában. Valóban így van, a kereszténység mindent egy lapra, a húsvéti ünnepkörre tett fel. Jómagam nem merném kijelenteni, hogy Jézus nem támadt fel, mert - akárcsak Isten létezését illetően - sem ez, sem ennek ellenkezője nem bizonyítható. Még csak azt sem állítom, hogy a feltámadástörténet nem vált jó marketingelemmé, hiszen milyen eszelős vállalt volna mártírhalált a hitéért a feltámadás ígérete nélkül? (Más kérdés, hogy még ezzel együtt sem tűnik túl intelligens döntésnek.) Abban viszont egészen bizonyos vagyok, hogy Jézus áldozati bárány szerepe kifejezetten elhomályosítja a lényegi fejezeteket, magát a tanítását. Az sem kérdés, hogy amíg Krisztus feltámadásának elfogadása jelenti a keresztény hit alapját, addig sok millió racionálisan gondolkodó, tanult ember eleve kívül reked ezen a körön.

A katolikus hitvédelem mindig is nagy energiákat fektetett abba a lehetetlen küldetésbe, hogy Jézus feltámadását megcáfolhatatlan érvekkel bizonyítsa. Ez hasonlóan megmosolyogtató, mint Aquinói Szent Tamás igyekezete Isten létének igazolására: a projekt valójában már az induláskor elbukott. Krisztus halálból való visszatérésének bizonyítási eljárása többnyire azon a logikai elven nyugszik, hogy a hitvédők megkísérelnek minden egyéb lehetőséget felvázolni, s azokat tételesen megcáfolni. Ily módon az elmúlt kétezer év során számtalan figyelemreméltó érvet sikerült összegyűjteni az ájulás- az összeesküvés- a hallucináció- és a mítoszelmélet cáfolataként, ám ezek azért még mindig elég karcsúak ahhoz, hogy a tudomány történelmi tényként fogadja el a jézusi visszatérést. Az a körülmény, hogy a négy evangélista négy különböző módon meséli el a feltámadás történetét, megítélésem szerint meglehetősen homályos hallucinációkra utal. Az evangélisták mindegyike egészen szűkkörű találkozásokról számol be, e sztorikban csupán a közvetlen tanítványok léptek kapcsolatba a halálból visszatérő Megváltóval. Az igazi mítoszgyártás Pál apostol ténykedéséhez köthető.

A kereszténység hit- és egyházi intézményrendszere elsősorban Pálnak köszönhetően az, ami. Életútja a legtöbbek számára közismert: rabbinak készült, vagyis ő maga is az ószövetségi törvényvalláson nevelkedett. Rabbinus vizsgálóbiztosként eszelősen üldözte Jézus első követőit, mígnem a damaszkuszi úton - súlyos epilepsziás rohamának, illetve az azt kísérő látomásnak köszönhetően - megtért, vagyis átállt a túloldalra. Innentől kezdve - a temporális epilepsziában szenvedőkre jellemző grafomániából fakadóan - megszállottan ontotta magából csapongó, széteső, unalmas és terjedelmes leveleit, amelyekből tizenhárom az Újszövetség szerves részévé vált. E levelek nem csupán irodalmi tekintetben hagynak számos kívánnivalót maguk után, de Jézus stílusával, szóhasználatával és legfőképpen szellemiségével sem mutatnak túl sok rokonságot. Jézus egész pályafutása során morált hirdet, Pál ezzel szemben a kereszthalált, az áldozatot helyezi előtérbe. Sajnálatos módon azonban a páli leveleknek sikerült tökéletesen háttérbe szorítaniuk a valamivel később íródott evangéliumokat. Elég, ha csak Aquinói Szent Tamás alapművét, a Summa Theologiae-t, vagy a modernizációt meghirdető (!) II. vatikáni zsinat dokumentumgyűjteményét említjük. Mindkét, a keresztény vallás irányát jelentősen meghatározó szövegben több hivatkozást találunk a páli levelekre, mint az Újszövetség bármely más részére. Pál egyébiránt sohasem találkozott Jézussal. A korintusiakhoz írt levelében említést tesz róla, hogy neki is megjelent a már feltámadt Krisztus, ám hogy ezt mennyire kell komolyan venni egy rendszeres rohamokkal küzdő epilepsziástól, azt ki-ki maga döntse el. Ugyanebben a levélben kezdi el felépíteni a nagy legendát: "megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek." Hát persze. Ahogyan látták Elvist is és a medjugorjei szűzanyát is, csak utóbbiakról legalább többen is beszámoltak. Pál apostol működése mindenesetre jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a kereszténység egy meddő mellékvágányra terelje önmagát. A tökéletesen lényegtelen, dogmatikus kérdések kiütéssel győztek a morál felett; az egyház kétezer éven keresztül Jézusnak csupán a nevét, az arcát és a keresztjét használta, a tanításait pedig simán hagyta a polcon porosodni.      

Joggal merül fel a kérdés: miért választották ezt az utat a kereszténység vezetői? Miért a páli vonalat követték, a szenvedéstörténetet és feltámadást állítva a fókuszba, s nem pedig a végtelenül humánus jézusi etikát? Erre legalább három magyarázattal is szolgálhatunk.

1. GAZDASÁGI, POLITIKAI, HATALMI ÉRDEKEK - Ha Krisztus keresztáldozata pozitív és követendő példa, úgy az elnyomott rétegek mindennapi áldozata, adója, meghunyászkodása és alávetettségének birkamód tűrése is erkölcsileg helyes. Ha Jézus feltámadt, úgy van reménye a nép egyszerű fiának is a halál utáni, a földinél sokkal fényűzőbb életre. Azt a pár évtizedet pedig simán végig lehet járni lehajtott fejjel, meggörnyedt háttal is.

2. BULVÁR - Ahogy a magyar politika is lassan kezd ráébredni, hogy semmi szükség pártprogramokra, ideológiákra, jövőképre, vagy morális emelkedettségre, úgy a vallási vezetők már évezredek óta tudják, hogy a népet nem az intellektusánál kell megragadni, hiszen az reménytelen kísérlet. Az olyan nagyívű gondolatok, mint hogy "ne ítélkezzetek", "legyetek tökéletesek", avagy "bocsássatok meg és nektek is megbocsátanak", érthetetlenek és befogadhatatlanok egy átlagember számára még a 21. században is, nemhogy az ókor, vagy a középkor tudati szintjén. A szenvedéstörténet azonban kellően kegyetlen, véres és fájdalmas ahhoz, hogy még a legridegebb lelkűek is beleborzongjanak. (Különösen, ha olyan naturálisan tálalják, mint ahogy Mel Gibson tette a Passió című filmjében.) A brutális kivégzést követő feltámadás pedig egy olyan parádés fantasy-elem, amely nem csupán léleksimogató hepiendet jelent, de azt a csodákra szomjazó tömegigényt is maximálisan kielégíti, amelyet szürke hétköznapokon népmesékkel, sci-fi filmekkel, vagy illuzionista előadásokkal lehet csak jóllakatni.

3. SZEMÉLYES DEFEKTUSOK - Mózes, Mohamed, Pál apostol, Luther, Kálvin - mindegyikük életét rohamszerű, misztikus látomások kísérik, amelyek - az agykutatás legújabb felismeréseit figyelembe véve - valamennyi esetben temporális epilepsziáról árulkodnak. Tekintve, hogy ugyanez az ősi agyterület felel a vallásos hit mellett a szexualitásért és az agresszióért is, az epilepsziára hajlamos karakter sajátosságai között a jóvá, szentté és halhatatlanná válás igénye mellett megjelenik többféle szexuális deviancia és az erőszakosság is. A keresztes háborúk, az inkvizíció intézménye és az iszlám kegyetlensége is elsősorban a sérült elméjű vallásalapítók és egyházi vezetők szadista perverzitásából eredeztethetők. A szenvedés, a kín sokkal izgalmasabb, vonzóbb és testhezállóbb téma számukra, mint az alapvetően pacifista jézusi tanítás bármely eleme.

Játsszunk el egy pillanatra azzal a gondolattal, hogy egy izraeli régészcsoport a jövő héten megtalálja Jézus csontvázát, melynek valódiságát harmincféle különböző kutatócsoport igazolja hitelt érdemlően, a legmodernebb technikák igénybevételével. Mi történne? Kiderülne, hogy a feltámadástörténet páli hallucináció csupán, s nyilván jelentősen megrogyna a keresztény egyház egyébként sem eget verő tekintélye. De ennyi. A lényeg az égvilágon semmit sem változna: Jézus tanítása ugyanolyan élő és igaz maradna. Morálfilozófiája kikezdhetetlen, a lélektani megállapításait a pszichológiai kutatások minden esetben visszaigazolták. Arról pedig a legkevésbé sem tehet, hogy a csodákra és látványelemekre éhes néplélek örömmel kajálta halálból való visszatérésének fantasy-történetét. A keresztény vallás legnagyobb téveszméje, hogy a húsvéti ünnepkörben, a passióban és a feltámadásban látja Jézus küldetésének lényegét.

"Marriage is a lottery" - tartja az angol közmondás, és az európai válási statisztikákat szemlélve már-már azt gondolnánk, nem is alaptalanul. A nyugati világban a házasságok több mint a fele - a listavezető Belgiumban háromnegyede - válással végződik, de még csak nem is ez a legnagyobb probléma. Az igazán elszomorító az, amikor olyan emberek, akik hosszú éveken keresztül úgy gondolták, hogy mindennél jobban szeretik társukat, a kapcsolat lezárásakor képesek totálisan kifordulni önmagukból és a legkevésbé sem válogatnak, ha a másikkal szembeni kegyetlenkedésről van szó. Mintha férj és feleség tényleg csak véletlenszerű sorsolással kerülnének össze. Mintha valami íratlan szabály tiltaná, hogy a párválasztás tudatosan történjen. Mintha megengedhetetlen volna, hogy a felek alaposan megismerjék egymást. Mintha nem kizárólag rajtunk múlna, hogy miként bánunk egymással a kapcsolat ideje alatt és azon túl.

Sokszor nem is kell hosszú esztendőkig várni a nagy meglepetésekre. Egy katolikus lányismerősöm követte el azt a végzetes hibát, hogy az esküvőt megelőzően egy percig sem élt együtt imádott vőlegényével. A srác látszólag tökéletes volt: magas, jóképű, kisportolt, két diplomával, három nyelvvizsgával. Azonban csak a mézeshetek során derült fény arra az apróságra, hogy a fiatalember nem húzza le a vécét maga után, még a nagyszabású projekteket követően sem. Az újdonsült, ám annál döbbentebb feleség az első két esetnél még túllépett az ügyön - biztos a felhőkben jár a drága nagy boldogságában - ám a harmadik napon már nem bírta tovább és rákérdezett a dologra. A fiú a világ legtermészetesebb módján közölte, hogy ezt a részfeladatot eleddig mindig az édesanyja látta el... A következő történet - mely a változatosság kedvéért egy férfi ismerősömé - már sokkal tipikusabb. Emberünk jól menő vállalkozó, aki a negyvenes évei elején összejön a titkárnőjével és új családot alapít. Természetesen exnejének és az asszonnyal maradó kiskorú gyerekeinek kipárnázott kényelmet biztosít, luxuslakást, több százezres havi apanázzsal. A sértett büszkeségű, mellékvágányra tett feleség azonban a legkevésbé sem elégedett, szörnyű bosszúvágy fűti, ezért volt férjét bölcsen feljelenti a NAV-nál. Az adóhatóság talál is bőven stikliket, s a vállalkozás harmincmilliós büntetést kap. A luxuslakás azonnal ugrik, az apanázs a negyedére apad, az exfeleség pedig a mai napig azt kérdi magától, ért-e a hiúság annyit, hogy kisemmizze saját magát és gyerekeit? A harmadik sztori közismert és végtelenül brutális. Bene Krisztiánról, a volt kórházigazgatóról van szó, akit nemrég kilenc évre ítéltek, amiért lúggal öntötte le volt szeretője nemi szervét. Egy orvos, aki - csak mert nem bírt megbirkózni a szakítás tényével - képes volt szétroncsolni szerelme hüvelyét és méhszáját, valószínűleg egy életre megnyomorítva a nőt. Döbbenet. (Van ennél sötétebb tónusa a léleknek?) Hogy mi a közös ezekben a történetekben? A vakság és süketség. A mama kedvence, az ostoba, rosszindulatú feleség és a pszichopata szerető is mind egy-egy időzített bomba volt, amelyet a másik nem érzékelt, ketyegését egészen a végkifejletig nem hallotta. Hogy a fenébe lehet az, hogy évek alatt sem derül ki, ki is az az ember, aki mellettünk ébred?  

A világ számos részén a mai napig az a primitív szokás járja, hogy a frigyet a két família hozza össze, az érintettek megkérdezése nélkül. Ez persze nem zárja ki, hogy e kapcsolatok idővel harmonikussá, vagy akár szeretetteljessé váljanak, de azt sem, hogy földi pokollá, életre szóló módon konzerválva a tömény boldogtalanságot. Ezek ténylegesen lutri-házasságok, melyek összetartó ereje nem a belső meggyőződés, nem az együvé tartozás törhetetlen érzelmi lánca, hanem a család, a társadalom, a vallás külső, kényszerítő elvárása. Igazán hálásak lehetünk a sorsnak, hogy a 21. századi Európában élhetünk, ahol ez a barbár szokás már jó ideje kiment a divatból, jóllehet a mai napig hallani olyan ortodox hangokat, melyek szerint ez a világ volt az igazi. A fene se érti, hogy a vaskalaposok milyen értéket látnak az elrendezett frigyben, talán csak azt a kényelmet, hogy még csajozni sem kell megtanulni... Aki látta az Amerikába jöttem c. filmet, bizonyára emlékszik arra a jelenetre, amikor Zamunda trónörökösének (Eddie Murphy) bemutatják a számára kijelölt arát. A lány csinos és a végletekig készséges, ám a herceg - pont ez utóbbi miatt - fantáziátlannak és unalmasnak találja. Olyan jövendőbelire vágyik, aki egyenrangú társa lehet, ehhez pedig keresni, kutatni, próbálkozni, ismerkedni kell, még véletlenül sem összeborulni az első jöttmenttel.

Mit tehetünk tehát, hogy hosszútávú kapcsolataink sorsát illetően a minimálisra csökkentsük a vakszerencse szerepét? Hogyan érhetjük el, hogy házasságunk a legkevésbé se emlékeztessen a lottóhúzásra, ahol a szelvények többsége a kukában végzi? A kulcsszó nyilvánvalóan a tudatosság.

1. Zamunda hercegéhez hasonlóan érdemes addig járni a világot, míg méltó társra nem lelünk. Pár évtizedre még a szájára vette a falu azokat a fiatalokat, akik a párkeresés időszakában sűrűn váltogatták a partnereiket, de ma már a túlnyomó többség városlakó és magasról tesz a besavanyodott erkölcscsőszökre.

2. Azelőtt jegyességnek hívták azt a másfél évig tartó kijózanodási periódust, amíg felszállt a lila köd, s a felek végre tiszta fejjel érzékelhették egymást. Ez biztosan nem megúszható. Másfél év együttélés alatt sok minden kiderül. Akár az is, ha a közös jövő totál képtelenség; akár az is, ha léteznek működő technikái annak, miként lehet elviselni egymást. A legnagyobb zsákutca itt is az ortodox vallásosság. Ha él még a Földön pár naiv lelkű, akik a hancúrozással is megvárják a lagzit, azoknak tényleg szó szerint lutri a házasság.   

3. Ha már megtettük magunknak azt a szívességet, hogy kerestünk egy ideálisnak tetsző jelöltet, továbbá vettük a fáradságot, hogy alaposan megismerjük, onnantól már csak elrontani lehet. Persze a többségnek sikerül is. Féltékenységgel, görcsös társfüggőséggel, a másik birtoklásának hamis illúziójával, vagy épp elhanyagolással, nemtörődömséggel, durvasággal. S valójában pont azért végződik válással a házasságok többsége, mert a krízishelyzetekben hajlamosak vagyunk elfogadni a címbéli angol közmondás valóságát. A másikat, akit nem is oly rég még minden ízében tökéletes főnyereménynek gondoltunk, most teljesen értéktelennek ítéljük. Holott társunk alig változott, valójában csak tekintetünk lett más. A mézeshetek során a pozitív vonásokra fókuszáltunk, a válás előszobájában pedig csak a negatívakra, miközben mindezek végig ott voltak az orrunk előtt. Ha hosszútávra tervezünk, úgy muszáj tudatosan megőrizni emlékezetünkben a másik oly vonzó mozaikdarabkáit.

Ingle Lake, az Indiana University of Pennsylvania hallgatója - az előadó tanár kérdésére válaszolva - megjegyezte, hogy a biológusok szerint csak két nem létezik. A tanár ezt - felindultan reagálva - a transzneműekkel szembeni tiszteletlenségnek nevezte, s fegyelmi eljárást kezdeményezett a diákkal szemben, akit végül eltiltottak a kurzus látogatásától. Az egyetem rektorának levelében ez állt: "Viselkedésével súlyosan megzavarta az oktatást." Amerikában járunk, a szabadság bölcsőjében; egy felsőoktatási intézményben, a tudás, az együttgondolkodás, a véleményütköztetés szellemi műhelyében. Mindez napjainkban, még véletlenül sem az inkvizícióval fenyegető sötét középkorban.

Hasonló a helyzet Európában, ha a migránskérdésről esik szó. A két évvel ezelőtti kölni szilveszter eseményei kapcsán a német sajtó majdnem egy hétig hallgatott, az elkövetők származását pedig még azt követően is igyekezett eltitkolni. Az öreg kontinens nyugati felében nem igazán illendő no go zónákról beszélni, vagy az iszlám vallást kritizálni. Lázár János meglehetősen visszafogott bécsi helyzetjelentésén is napokig hőbörgött a sógorok sajtója, sőt a Facebook egy időre le is tiltotta a videót. Kocsis Máté a napokban nyerte meg azt a pert, amelyet a Helsinki Bizottság indított ellene még 2015-ben. Bűne az volt, hogy egy posztjában szóvá tette: a migránsok tönkretették az egyik frissen felújított VIII. kerületi teret, s ezzel a bejegyzéssel megbántotta őket...

Akár a rabszolgatartó társadalmakat tekintjük, akár a végtelenül primitív és embertelen indiai kasztrendszert, azt azért feltétlenül meg kell említenünk, hogy ezek az elnyomó berendezkedések legalább nem hazudták azt, hogy a szabadságuktól brutálisan megfosztott rétegekkel jót tesznek. Hivatkoztak isteni törvényekre, hazudtak eleve elrendeltetett sorsról, de azt a beteg maszlagot legalább nem igyekezték elhitetni a megtiportakkal, hogy rabláncra verésük az ő érdekükben történik. A kommunista rendszerek már komolyabb kész átverés show-t produkáltak: demokráciát és népjólétet hazudtak, csupán arra nem találtak megfelelő ideológiát, hogy miért kell az embereknek befogni a szájukat, ha egyszer oly boldogok. A posztmodern nyugat erre is meglelte a csodaszert: az emberbaráti tapintatra hivatkozva igyekszik csírájában elfojtani az ellenvéleményeket, mindezt politikai korrektségnek nevezve. Amit George Orwell hetven éve megírt az 1984 című remekművében, azt nem is a szocialista diktatúrák, hanem a nyugati "demokráciák" viszik tökélyre. A recept: a nemkívánatos kifejezéseket töröljük a szótárból! Amire nincsenek szavak, arra előbb-utóbb gondolni sem tudunk. Zseniális elképzelés.

Legyünk persze jóhiszeműek, s felejtsük el a szélhámos propagandát és a háttérben meghúzódó gazdasági és politikai érdekeket! Feltételezzünk jó szándékot a jelenkor ideológusai részéről! Bár jómagam nemigen hiszem, hogy Európa jobb hely lesz, ha milliószámra elárasztják a migránsok, vagy ha több tucatnyi transzgender elnevezést gyártunk. De ne zárjuk ki, hátha így van. Még az is lehet, hogy ezek a mozzanatok változtatnák a világot földi paradicsommá, csak mi még nem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy mindezt átlássuk. Az viszont tény, hogy jogunk van bambának és éretlennek lenni, akik nagy ostobaságukban azt mondják, hogy nem kérnek ebből a mennyországból. Ha létezik igazán idióta téveszme, akkor az az, hogy lehetséges hazugsággal és erőszakkal boldogságot teremteni. Ez az, ami még eddig sohasem sikerült senkinek, mégis vannak, akik újra és újra nekifutnak, hiszen ők fölülről jobban látják, hogy mi jó az átlagembernek. Erről szóltak a vallások évszázadokon át, erről szóltak a 20. századi elnyomó rendszerek és erről szól a jelenkor véleménydiktatúrája is; tabukat, gátlásokat és szorongásokat építve. A békés emberi együttélés és mindenfajta morál ezzel szemben arra az alapvető attitűdre épül, hogy inkább lemondok a másik meggyőzéséről, mint hogy vélt igazamat erőszakkal nyomjam le a torkán.

A megfelelő mértékű tapintat önmagában csupán egy apró és kegyes hazugság, a jó modor része. Tényleg semmi szükség arra a faragatlan és nyers őszinteségre, mellyel úton-útfélen mindenkit megbántunk. Teljesen rendben van, hogy a túlsúlyosokat nem hívjuk dagadt zsírsertéseknek, hanem a teltkarcsú kifejezést alkalmazzuk. Azonban olyan világot sem érdemes építenünk, ahol tojáshéjon kell járni, kínosan ügyelve embertársaink összes apró rigolyájára. Ahol a legfőbb értéknek tekintett tapintat totális módon uralkodik az őszinteség felett, ott megszűnik a barátság, lehetetlenné válik a szerelmi intimitás, és kizárt mindenfajta tanulás és fejlődés. Abban semmilyen szeretet, törődés és felelősségvállalás sincs, amikor megsimogatjuk a kövér gyerek fejét és beletömünk még egy franciakrémest.

Nyugaton most olyan világ épül, ahol igaz a címbéli mondás. De abszolút téveszme, hogy a túlzott tapintat hazugsága, s a politikai korrektség önkéntes vaksága földi mennyországhoz vezet. Az meg pláne, hogy nincsen más út. Megítélésem szerint KIZÁRÓLAG olyan emberi kapcsolatokat és társadalmi rendszereket érdemes fenntartanunk és működtetnünk, amelyek elbírják a kritikát, ahol nem vernek fejbe, ha igazat szólunk. Nem is megtorlás az ijesztő, hanem hogy eltékozoljuk az időnket. Csupán egy élettel számolhatunk, azon pedig érdemes volna nyitott szemmel, őszintén, szorongásoktól és szégyenérzettől mentesen végigvitorlázni.

Ismerjük a klasszikus viccet: Iván negyven év munkaszolgálat után hazatér a Gulágról. Néhány száz rubellel szabadul, ami valóságos kis vagyonnak számít. Első útja egy kaszinóba vezet, ahol mindent feltesz a pirosra. A krupié pörget, s a golyó kisvártatva a fekete 22-esen landol. Az öreg megvonja a vállát, s távozás közben a bajsza alatt így dörmög: könnyen jött, könnyen megy...

Nem csupán hamis, de pusztító is e frázis. Mintha kötelező lenne eltapsolni a lottónyereményeket. Mintha a dolgok értékét úgy általában az határozná meg, hogy személy szerint nekünk mennyire volt nehéz hozzájutnunk. A közmondás gyakorlatilag a következőt üzeni: hagyjuk, hogy a szubjektív értékítéletünk elhomályosítsa tekintetünket, s hogy felülírjon minden objektivitást! Bölcs tanács, nemde? Érthető persze: mivel azt tapasztaljuk, hogy az igazán értékes dolgokhoz ÁLTALÁBAN nehéz hozzájutni, elménk sztereotip, túláltalánosító automatizmusa különösebb vizsgálódás nélkül MINDENT értéktelennek ítél, amit könnyen kapunk. Ez a fajta szellemi restség azonban lehetetlenné teszi, hogy gyöngyöt leljünk a sárban, vagy műkincset a poros padláson.

Számtalan ember él fura, kétszintű világban. Az első szintet a jól kalkulált, takarékos és szűk hétköznapok jelentik, ahol a fix fizetés minden egyes forintjának megvan a helye. Minden más, ami ezen felüli, s mondhatni, könnyen jön - jutalom, prémium, 13. havi juttatás, játéknyeremény, kamatbevétel stb. -, az a pénztárca bohém rekeszébe kerül, s azonnal a fenekére is vernek. A vállalkozókat, befektetőket, üzletkötőket és nagy általánosságban az anyagiakkal tudatosan bánókat egészen másfajta gondolkodás jellemzi. Aki több vasat tart a tűzbe - különböző üzleti vállalkozások, diverzifikált pénzügyi befektetések - az azt fogja tapasztalni, hogy bevételei csak hosszútávon mutatnak összefüggést a munkával, illetve az egyéb ráfordításokkal. Egy-egy konkrét ügylet kapcsán hihetetlenül nagy szerepet játszik a véletlen és az időtényező is. Ugyanakkora befektetés mellett lesznek azonnal és busásan megtérülő üzletek; előfordulnak olyanok, amelyek csak lassan kezdenek pénzt termelni és lesznek olyanok is, amelyek effektív veszteséget jelentenek. Egy ilyen összetett pénzügyi csomag esetén felelőtlen és értelmetlen volna beleesni a kisember hibájába, különböző módon viszonyulva a könnyű és az izzadságos sikerekhez.

Természetesen nem kizárólag a pénzről van szó. Tegyük fel, hogy egy kitűnő álláshoz jutunk, kreatív, testhezálló feladatkörrel. Vajon másképp végezzük a munkánkat, ha egy három hónapig tartó, hétkörös interjúsorozat végén, százhetven jelölt közül választanak minket, mint akkor, ha nagybátyánk a cég vezérigazgatója és egyszerűen csak kinevez bennünket? Férfiként - azonos egyéb paraméterek mellett - többre tartjuk az a lányt, akit csak hosszú hónapok ostroma után tudunk az ágyba terelni, mint azt, aki a második randin odaadja magát? A racionális válasz természetesen a NEM. A dolgok értékét sohasem a megszerzésük körülményei határozzák meg. Egy egyéves BMW X6-os akkor is közel húszmilliót ér, ha évekig dolgozunk érte, és akkor is, ha simán megörököljük. Ugyanígy: álmaink munkahelyének és szerelmének értékét sem befolyásolja a legcsekélyebb mértékben sem, hogy milyen könnyen, vagy nehezen jutottunk hozzá, pusztán a személyes, érzelmi elkötelezettség torzítja ítélőképességünket. Eddy Murphy 1992-es filmjének, a Bumerángnak többek közt abban rejlik a varázsa, hogy bemutatja az igazán vonzó és értékes nő karakterét, akinek megítélésén fikarcnyit sem ront a korai szex. A legtöbb nőt nem azért látjuk súlytalannak, mert könnyen odaadják magukat, hanem pont fordítva: sokan azért engednek a csábításnak túlságosan is gyorsan, mert önmagukat sem értékelik túl sokra. Úgy érzik, hogy a testük az egyetlen érték, amit nyújtani tudnak, s ha sokáig kéretik magukat, a másik elunja és egyszerűen odébbáll. Egy igazán tartalmas bombanő simán megengedheti magának azt a luxust, hogy  könnyen kapható legyen.

Ha a címbéli közmondást igazságként fogadnánk el, abból az következne, hogy igazi értékmérőként csakis a verejtékes munka szolgál. Ha sorrendbe állítanánk a Beatles slágereit népszerűségük szerint, s mellérendelnénk azt a ráfordított időt, amennyit Lennon és McCartney piszmogott az adott dal tökéletesre csiszolásán, vajon látnánk-e bármiféle összefüggést a két adat között? Semmi ilyesmit. A szocializmus beteg világa - dacolva az evolúcióval és a természetes szelekcióval - a mai napig igyekszik elhitetni, hogy a munka önmagában is értéket képvisel. A Kádár-érában simán lehetett árat képezni oly módon, hogy elavult technológia és siralmas termelési hatékonyság mellett az anyagköltséget egyszerűen megfejelték a ráfordított munkabérrel, lesz ami lesz. Az sem volt katasztrófa, ha a kutya sem vette meg a produktumot, a gyárigazgató simán maradhatott a helyén. Egy normális, piaci alapon működő környezetben mindez elképzelhetetlen. Minden terméknek, szolgáltatásnak, munkaerőnek és szeretőnek annyi az értéke, amennyit a világ hajlandó adni érte, tökéletesen függetlenül a beszerzés/előállítás mikéntjétől.

2017-ben Richard H Thalert, a Chicagói Egyetem viselkedési közgazdaságtan professzorát Nobel-díjjal tüntették ki. Az általa megalapozott, s a közelmúltban igen csak felkapott tudományág arra épül, hogy az emberek valójában irracionális lények, így ítéleteik, döntéseik is irracionálisak. Ennek makroökonómiai hatásai végtelenül izgalmasak, azonban a saját életünk mikroszférájában úgy tesszük helyesen, ha mi magunk azért igyekszünk a racionalitás útján járni. Könnyen jön, könnyen megy - tartja a néplélek, vagy másképpen: ebül szerzett jószág ebül vész el. Ha az érzelemvezérelt többség így is látja, mi attól még maradhatunk józanok. Ahogy a kínaiak mondják: "a szemétdombon lévő gyémánt még mindig értékes gyémánt."

Magyarország jelenleg abban a fázisban tart, amikor már elég jól élünk ahhoz, hogy a várható élettartam - a világátlaghoz és a történelem mögöttünk hagyott fejezeteihez képest - viszonylag magas, viszont még messze nem élünk olyan jól, hogy az időskor ne a betegségekről, a jajgatásról és a panaszkodásról szóljon. A legnagyobb baj az, hogy mindezt törvényszerűnek is gondoljuk, legyintve: az öregség már csak ilyen. Kevés pusztítóbb közhiedelem létezik.

Igaz ugyan, hogy az ember idővel elhasználódik, ám nagyon nem mindegy, hogy ez hatvanévesen, vagy kilencvenévesen következik be. Számos kutatást végeztek a közelmúltban a maximális életkorra vonatkozóan - a legismertebbek az amerikai Albert Einstein Orvostudományi karhoz és a holland Tilburg Egyetemhez kötődnek -, ezek 115-120 évnél húzzák meg a felső határt. Egyes természeti népeket figyelve - a japán Okinawa sziget lakóit, a közép-ázsiai hunzákat, a nepáli serpákat, vagy épp a mexikói, otomini indiánokat - azt látjuk, hogy ezek az értékek nem csupán elméleti lehetőségek, de optimális életmód mellett simán realizálhatók. A felsorolt népek mindegyikéről elmondható, hogy még az igazán előrehaladott korúak szervezetében sem találtak daganatot, érelmeszesedést, vagy más degeneratív betegséget; vérnyomásuk, koleszterinszintjük, elektrokardiogramjuk és vércukorszintjük is normális értékeket mutatott. A recept nem meglepő: egészséges és mértéktartó táplálkozás, elegendő testmozgás és igen alacsony stressz-szint. Magyarországon az összes halálozás 54 százalékát szív- és érrendszeri betegségek okozzák, 27 százalékát pedig a rák. További 8 százalékért az emésztőszervi, illetve 4 százalékért a légzőszervi betegségek felelnek. Ez összesen 93 százalék (!!!), s a felsoroltak MINDEGYIKE szorosan összefügg az életmóddal, ezen belül elsősorban a botrányosan igénytelen táplálkozással, a mértéktelen alkoholfogyasztással, a dohányzással és a végtelen tunyasággal. Ahogy arról már korábbi bejegyzésben is esett szó (Nincsen farsang böjt nélkül), az OECD tavalyi felmérése szerint Európa legkövérebb nemzete a magyar, gyakorlatilag minden harmadik honfitársunk kifejezetten elhízott. Egészen döbbenetes. Milyen akaraterőt, tettvágyat, ambíciót és esztétikai igényességet várhatunk el azoktól, akik még a saját testüket sem képesek kordában tartani? Micsoda ostoba öngyűlölet kell ahhoz, hogy lemondjunk minden szexuális vonzerőnkről, s önként sétáljunk bele százféle halálos betegségbe??

"Az öregség az az állapot, amit mindenki meg kíván érni, s amitől mindenki retteg, holott fiziológiás körülmények között nem ró semmiféle szenvedést az emberre" - fogalmazta meg Nyírő Gyula pszichiáter professzor még a hatvanas években. Az idős korral gyakran együtt járó szellemi hanyatlás - romló memória és koncentrálóképesség, csökkenő figyelem és felfogóképesség - ugyancsak nem elkerülhetetlen, s a testi leromláshoz hasonlóan elsősorban az életmód függvénye. A vitaminok, az antioxidánsok és a megfelelő mennyiségű és minőségű fehérje bevitele jelentősen segíti a jó szellemi funkciók megőrzését. A rendszeres mozgás és az elme folyamatos karbantartása - olvasással, nyelvtanulással, rejtvényfejtéssel, sakkozással vagy egyéb szellemi sporttal - ugyancsak megkerülhetetlen, ha fejben épek kívánunk maradni. Szívfacsaróan szomorú, amikor a drága nagyi már nem ismeri fel a saját unokáit, de talán még elkeserítőbb, hogy ő maga is nagyban felelős a leépüléséért.

Magyarországon napi beszédtéma az egészségügy szánalmasan leharcolt állapota, ám arról csak nagyon ritkán esik szó, hogy az állam által működtetett rendszer a legkevésbé sem motivál senkit a normális életvitel kialakítására. Arról nem is beszélve, hogy egy kicsit sem igazságos: a befizetés jövedelemarányosan történik, a szolgáltatás igénybevétele pedig az egészségi állapot függvényében. Egy normális, piaci alapon működő világban az egészségbiztosítók rendszeresen ellenőrzik ügyfeleik fizikai állapotát, s díjaikat annak függvényében állapítják meg. Nem kétséges, hogy ez a fajta gondolkodásmód a szocialista emlőkön nevelkedettek számára idegennek és riasztónak hat. Fura ugyanakkor, hogy azt gond nélkül elfogadja bárki, hogy a különböző gépkocsik után különböző biztosítási díjakat fizetünk, sőt azon sem lepődünk meg, ha a biztosítótársaságtól egy fillért sem látunk, ha autónk motorja azért megy tönkre, mert rossz üzemanyagot tankoltunk. A saját testünkre sokkal kevésbé ügyelünk, gyakorlatilag bármit beletöltünk, majd elvárjuk, hogy az orvostudomány - a magas jövedelműek által finanszírozva - hozza rendbe sok évtizedes felelőtlenségünk pusztító nyomait. Pedig ahhoz, hogy nyugdíjas éveinket a gondtalan jólét jellemezze, s hogy a betegségek kezelésére fordított költségeinket alacsonyan tartsuk, elengedhetetlen a tudatosan karbantartott elme és fizikum, az életkornak megfelelő fittség.

Mindenki ápol magában egy idealizált képet a földi élet utolsó szakaszát illetően. Ebbe belefér a lekvárt főző és mesés süteményeket készítő nagymama karaktere is, aki aktívan és gyengéd szeretettel törődik az unokákkal, de  a bámulatos frissességgel és vitalitással bíró nagypapa képe is, aki nyolcvan fölött is futja a szigetköröket és átússza a Balatont. Ami közös ezekben az ideákban, az a megkérdőjelezhetetlen bölcsesség, a kedvesség és a végtelen, buddhista nyugalom. Egy jól sikerült, gazdag élet végén, régen búcsút intve a stresszes hétköznapoknak, ugyanakkor birtokolva sok évtized felhalmozott tudását és tapasztalását, joggal várhatnánk el az idősektől ezt a mosolygós kiegyensúlyozottságot. Nem tűnik irreális kívánalomnak, hogy személyiségfejlődésünk egy életen át tartson, s halálos ágyunkon érje el csúcspontját. Ezzel szemben mi a valóság? Puzsér Róbert találóan tálalja a "Ki a nyugger?" című írásában: "Nyuggernek az elfajzott, agresszív, összeférhetetlen nyugdíjast nevezzük. Könnyű felismerni buszon, boltban, vagy az orvosnál. Furakszik, lökdösődik, tolakszik, kötekszik, szitkozódik és soha nem retten vissza a konfliktustól. A nyugger társadalmilag legveszedelmesebb fajtája a politizáló nyugger, aki döntő részben formálja az utcai politikát, csakúgy, mint a betelefonálós rádió- és tévéműsorokat. A politizáló nyuggert mindössze két tárgykör foglalkoztatja: a történelmi múltban rekedt sérelmi politika és a nyugdíjemelés." Természetesen Puzsér sem állítja, hogy az idősek többsége ilyen volna, ám a jelenség kétségkívül létező, s bizonyos fokig még érthető is. Nem lehet könnyű egy olyan embernek, aki aktív életét még a kádári érában töltötte, s el is hitte a kor minden hazugságát, hogy aztán a kijózanító rendszerváltás után parányi nyugdíjából egyik napról a másikra éljen. Ez természetesen csak a frusztrációt magyarázza, a viselkedést semmi esetre sem.

Lehet, hogy a vénség sok esetben együtt jár a testi-szellemi leépüléssel, de ennek nem kell feltétlenül így lennie. Akármilyen ijesztő is lehet sokak számára, de a sorsunkért a legnagyobbrészt mi magunk felelünk. Az időskori nyavalyák oroszlánrésze életmódunk egyenes következménye. Akármilyen közhelyesen hangzik is, de egy normális életvitelt sohasem késő elkezdeni. Jómagam - 46 évesen - azokból a nyolcvan feletti ismerőseimből merítem a legtöbb erőt, akik még mindig bámulatos elszántsággal sportolnak és gondolataik csillogóan tiszták. Abszolút nem lehetetlen.

A fene se tudja, hogy mi van megírva a csillagokban, s hogy sorsunk mennyire eleve elrendeltetett. Még az is lehet, hogy erőfeszítéseink valóban semmi eredménnyel sem kecsegtetnek. Az viszont egészen bizonyos, hogy aki a közmondás vélt igazságát elfogadva meg sem próbál kitörni a szegénységből, az bizonyosan ott ragad, ráadásul ezek után önmagán kívül az égvilágon senkit sem hibáztathat. Olyan sikertörténetet ugyanakkor több százat is ismerünk, amelyben a koldusból - ambícióval, hittel és kitartással - valódi királyfi vált.

"Akinek nincs semmije, az annyit is ér." - Hallhattuk Lázár Jánostól annak idején, s cinkelik is miatta a mai napig: az MSZP egyik friss kampányfilmje épp erre az elszólásra épül. Bár a megfogalmazás kissé sarkos, a mögöttes tartalomban azért bőven van igazság. Voltak idők, amikor a vagyoni viszonyok meglehetősen bebetonozottnak tűntek. Egy jobbágy akármilyen keményen dolgozott, nemigen volt esélye rá, hogy komoly vagyonokat halmozzon fel, pláne, hogy társadalmi pozícióján változtasson. A felemelkedés valódi lehetőségét a széles néptömegek számára az ipari forradalom és a kapitalizmus hozta el. Jelenleg az informatikai forradalom időszakában élünk, ami azt jelenti, hogy a meggazdagodás gyakorlatilag mindenki számára elérhető, akár még az utcára sem kell kilépni érte. A saját nappalinkban tőzsdézhetünk, pókerezhetünk, sportfogadásokat köthetünk, webáruházat üzemeltethetünk; gyárthatunk videókat a Youtube-ra; s persze kereskedhetünk egy sor digitális szellemi termékünkkel: fotókkal, grafikákkal, zenékkel és egyebekkel. A világpiac hatalmas, a lehetőségek szinte végtelenek.

Természetesen nem az internet az egyetlen csatorna a meggazdagodáshoz, s még csak nem is az önálló vállalkozás indítása. A legszimplább alkalmazotti státusz is lehetőséget jelent a tőkefelhalmozásra, és aki ma Magyarországon nem képes elhelyezkedni, az valószínűleg nem is akar igazán. Az, hogy a jövedelmünk egy részét megtakarításra, majd befektetésre fordítjuk, elsősorban szemléletmód és elhatározás kérdése, nem igazán függ a fizetésünk mértékétől. Puszta önfegyelemről van szó, arról a képességről, mellyel szükségleteink kielégítését valamelyest késleltethetjük. Bárki, aki késztetést érez magában, hogy elsajátítsa a pénzhez való helyes hozzáállást, elég, ha elolvassa Robert T. Kiyosaki Gazdag papa, szegény papa c. könyvét. Bevételeink minél nagyobb hányadát tudjuk félretenni, s működő tőkévé formálni, annál gyorsabban jutunk a jóllakottság fázisába, így persze nem árt, ha alkalmazottként megkérjük munkánk árát. Ugyanakkor, ha egy csöpp eszünk is van, pontosan tudni fogjuk, hogy napi nyolc óránk az adott munkaerőpiacon mit ér, s ehhez képest ostromoljuk a bértábla felső tartományait. Hiába ígér a Jobbik óriásplakátja európai szintű béreket, ez messze túlesik bármelyik párt és kormányzat kompetenciáján. Nem kell kimagasló intellektus annak felismeréséhez, hogy a bérunió és a hasonló szlogenek mennyire üres és értelmetlen ígérgetések. Aki valóban gazdagságra vágyik, annak nem a politika fogja elhozni a Kánaánt, hanem a munkája és a jól befektetett megtakarításai.

Lehet-e bármilyen alapja, hogy Istent, s teremtést okoljuk anyagi nyomorúságunkért? Talán igen, ám ez azt jelentené, hogy semmiféle értékteremtésre nem vagyunk képesek. Amennyiben önmagunkat ennél azért kedvezőbb színben látjuk, úgy csupán két oka lehet, ha mégsem váltunk vagyonossá. Az egyik a lustaság, amelynek bántó mellékhatása az örök elégedetlenség. A másik a kellő ambíció hiánya, ami viszont egy tökéletesen elfogadható, pszichikai tekintetben is kiegyensúlyozott állapotot jelent. Amikor megelégszünk azzal, hogy az átlagos polgári lét langyos vizében pancsolunk, jachtok és limuzinok nélkül, mert egyszerűen többet ér számunkra a szabadidő, amelyet a családunkkal, sporttal, vagy kedvenc hobbinkkal töltünk, mintha a pénzt hajkurásznánk. Nem kötelező mindenkinek milliárdossá válnia, de aligha Isten választásán múlik, hogy céljaink teljesítésében meddig jutunk.

Magyarország egy olyan szerencsés hely, ahol mindenki ért a politikához és a focihoz - és jól is van ez így. A címbéli mondásnak csupán annyi az értelme, hogy a jelentős szaktudást igénylő, s komoly rizikóval járó projekteket nem érdemes vészesen amatőrökre bízni, de nem is igazán jellemző, hogy a szívműtétre várók az Ezo tévéhez fordulnának segítségért.

Minden az iskolánál kezdődik. A dilemma örök: érdemes-e a közép-európai típusú, nagy általános műveltséget célzó oktatást folytatni, avagy szerencsésebb az amerikai módi, ahol a szakterületekre kerül a hangsúly, még akkor is, ha ezáltal egy átlagos, tengerentúli felnőtt alig találja meg Európát a térképen? A legtöbben azt érezzük, hogy valahol a kettő között lehet az optimum, ám ahhoz, hogy válaszunk megalapozott legyen, először is tisztázni kellene magát a tanulás célját. Nagy általánosságban azt mondhatjuk: azért tanulunk, hogy minél jobban érvényesülhessünk a világban. A földhözragadtak forintban, a galamblelkűek társadalmi hasznosságban mérnek, ám a lényeg ugyanaz: képessé kell válnunk valamiféle értéket teremteni, valamint arra is, hogy ezt megosszuk a világgal. Ez két teljesen különböző készség. Az előbbi egy eladható szaktudás - szoftverfejlesztés, villanyszerelés, basszusgitározás -, a másik pedig az eladás tudománya. Ahhoz, hogy képesek legyünk érvényesülni, értékteremtő képességünket megmutatni és felkínálni, vagyis csatlakozni a nagy emberi együttműködéshez, először is kapcsolatba kell lépnünk a világgal. Hitem szerint MINDENNEK. amit az általános iskolában kötelezően oktatnak, ez utóbbi célt kellene szolgálnia. Ide tartozik az írás, az olvasás, a matematika, a verbális kommunikáció, az etika, a pénzügyi ismeretek, a pszichológia, a marketing, a sport, a testápolás és az öltözködés, illetve az egyéb szociális készségek is. Ezek mindegyike egy-egy külön nyelv ember és ember között, éppen ezért nélkülözhetetlenek, szemben azzal, hogy ismerjük-e a nádi poszáta latin nevét, vagy az egykori NDK nyersvastermelési adatait.

A társadalmi együttműködés szükségszerűsége már az ősközösségekben is megjelent; egyrészt idővel elkülönültek a férfi és női feladatok, másrészt azokon belül is egy-egy projekt - például egy mamut leterítése - komoly, összehangolt csapatmunkát igényelt. A mezőgazdaság, majd a céhek, a manufaktúrák és a gyáripar megjelenésével a szakmai specializálódás egyre jelentősebbé vált. Egy mai átlagember számára elképzelhetetlen, hogy zöldséget termesszen, ruhát varrjon, vagy bútort készítsen magának, holott nem is olyan régen ezek még teljesen hétköznapi feladatoknak számítottak. Néhány generációval ezelőtt egy ezermester még szinte minden praktikus dologhoz értett, a mai, lényegesen összetettebb világban ez gyakorlatilag lehetetlen; már egy mezei izzócsere is komoly szaktudást igényel egy 21. században gyártott autónál. Hasonló a helyzet a műveltséggel kapcsolatban is. Ami a középkorban jelentős tudásnak számított, az manapság megmosolyogtatóan kevésnek hatna, tekintve, hogy a tudományos felismerések és a művészeti alkotások túlnyomó többsége az utóbbi pár évszázadhoz köthető. A társadalmi együttműködés záloga a megfelelő emberi kommunikáció, természetesen e téren is kitapintható némi fejlődés. A kezdetleges, nonverbális elemek használata mellett úgy 30-40 ezer évvel ezelőtt általánossá vált a tagolt beszéd, majd alig néhány ezer éve megjelent az írásbeliség is. Az alapmatekra már a legprimitívebb korokban is szükség volt, s a pénz fogalma is viszonylag hamar megjelent, 2700 éve a kis-ázsiai Lüdiában már nemesfém érmékkel fizettek. Nem vitás, hogy a különböző nyelvek, a matematika és a gazdaságtudományok is - mind a mai napig - folyamatosan fejlődnek és egyre komplexebbé válnak. Ugyanakkor csak egyetlen életünk van, így meglehetősen korlátozott az időnk, érdemes azokra a területekre fókuszálnunk, amelyeknek ténylegesen hasznát vesszük. Amit ma Magyarországon az általános képzés keretén belül oktatnak, annak jelentős része befogadhatatlan, unalmas és felesleges, miközben úgy jövünk ki az iskolából, hogy képtelenek vagyunk bánni és kommunikálni egymással. Ráadásul - szemben a természettudományok és a technika forradalmi változásaival - a szociális készségek, az erkölcs, a nyelvhasználat és számtan alapjai nem csupán évszázadok óta állandóak, de viszonylag könnyen elsajátítható tudást is jelentenek.

Kifejezetten szerencsések vagyunk abból a szempontból, hogy a társadalmilag sikeres és a pszichikailag egészséges karakter többé-kevésbé egybeesik, s nem csupán abból adódóan, hogy ezek egymásra is jelentősen hatnak. A minden tekintetben optimális személyiség megfelelően összetett. Létezik egy fő csapásiránya, szakterülete, amelyben kiváló, kimagasló és nagy szenvedéllyel, odaadással gyakorolja azt, míg életenergiái és figyelme egy kisebb szeletét egyéb személyiségvonásainak fejlesztésére, karbantartására fordítja. Ez a fajta komplexitás egyfelől belső egyensúlyt, másrészt vonzó személyiséget eredményez. Ha spirituálisan szeretnénk megvilágítani a kérdést, úgy a négy alapelemre hivatkozhatunk: a föld jelentheti az anyagi biztonságot, a víz a testi egészséget, a tűz az emberi kapcsolatok melegét, míg a levegő a szellemi-lelki tartalmakat. Bármelyiket is tesszük parkolópályára, létezésünk aszimmetrikussá válik befelé és kifelé egyaránt. Mindez végtelenül egyszerűnek tűnik, ennek ellenére meglehetősen ritkán találkozunk kiegyensúlyozottan összetett személyiségekkel. Úgy tűnik, hogy a túlnyomó többség szeret megmaradni a kaptafánál, a saját langyos és egydimenziós komfortzónájában. A politikusok egy része látványos hízásba kezd. A vallási fanatikusok elhanyagolják a test szükségleteit. A testkultusz hívei sok esetben tesznek a szellemi értékekre. Néhány évig tagja voltam a magyar logikai rejtvényfejtő válogatottnak, így a világbajnokságok során volt szerencsém megismerni pár kifejezetten jó eszű fickót a Föld minden szegletéből. Az a fájó igazság, hogy a többségük végtelenül elhanyagolt képet mutatott, nem csupán fizikai ápoltság tekintetében, de a szociális készségek terén is. Valamit mindig valamiért? Tényleg az egyoldalúság volna az ára a kiválóságnak? Alig hiszem.

Megmaradni a kaptafánál - unalmas és egysíkú világ. Számos pszichológiai felmérés szerint Izland az egyik legboldogabb hely a Földön. Eric Weinert, "A boldog zarándok" című könyv szerzőjét nem hagyta nyugodni a kérdés, hogy mitől érzik olyan jól magukat az emberek azon a fagyos, északi szigeten. Miután interjút készített számos izlandival, rájött, hogy ez a kultúra nem bélyegzi meg a hibázást. A szigetlakókat nem zavarja az, hogy nem tökéletesek, hogy néhanap hibákat követnek el - csupán élvezik azt, amit tesznek. Ez lehet a magyarázat arra, hogy a teljes népességhez viszonyítva itt a legmagasabb a művészek aránya. Nem az aggodalmak és a kétségek irányítják az életüket, hanem a vágyaik szerinti kreativitás öröme. A művészet, az alkotás önmagában is terápia, lélekgyógyító folyamat, függetlenül a tehetség mértékétől. Semmi baj azzal, ha tele van a net botcsinálta költők rettenetesen gyenge verseivel, önjelölt sztárok youtube-os szárnypróbálgatásaival, középszerű bloggerek felejthető írásműveivel :) Teljesen rendben van, hogy minden magyar fociszakértő és politikai elemző is egyben. Az sem volt gáz, ahogy a szép emlékű Gyurcsók Józsi a tévén keresztül műtött, még akkor sem, ha néha a jobb lábat operálta meg a bal helyett. Kevés közöttünk a Leonardo da Vinci, ám mindannyian gazdagabbá válunk, ha nem maradunk a saját kaptafánknál, s van bátorságunk idegen tájakra kalandozni.

"A nyugati civilizáció embere ma semmi egyebet nem tesz naponta, mint az isteni és természeti törvények áthágásával foglalkozik." - közli Bayer Zsolt február 18-i műsorában, majd így folytatja: "Az isteni törvényeket azért hágjuk át, mert már régen úgy döntöttünk, hogy nincs is isten, és saját magunkat, az embert helyeztük isten helyére. A természeti törvényeket pedig ebből következően hágjuk át, hiszen ha mi vagyunk az istenek, akkor ránk a természeti törvények sem vonatkoznak onnantól kezdve." A téma a szokásos: a hetvenkétféle nemi identitás, a testvérek közötti szerelem kérdése és hasonló őrületek. Bayer teljes joggal teszi szóvá mindezeket, azonban érvelésével erősen átesik a ló túloldalára: egy posztmodern elmebetegségre egy középkori elmebetegséget hív válaszul.

Természetesen mindenkinek privát ügye, hogy egy tekintélyelvű vallást gyakorol, ahol az embernek a legfőbb küldetése a görnyedt alázat, avagy egy emberközpontú világban hisz. Ezzel együtt a 21. században már meglehetősen sutának gondolom az isteni törvényekre való hivatkozást, a következtetést meg pláne. Ha valaki ateista, vagy legalábbis szkeptikus isten létezését illetően, az automatikusan elveszíti a józan eszét? Ha valakit vonzanak az új utak és megoldások, az bizonyosan beszámíthatatlan? Érdemes eltűnődni pár perc erejéig, hogy mit is értünk egyáltalán isteni törvényeken.

1. FORMÁLIS SZOKÁSOK - Bayer Zsolt Szophoklész klasszikusát idézi, amelyben a zsarnok uralkodó, Kreón megtiltja Antigonénak testvére eltemetését. A konfliktus az emberi és az íratlan, isteni törvények közt feszül. A király magatartása a legkevésbé sem baráti, azonban Antigoné önfeláldozása - mai szemmel - erősen megmosolyogtató. Valójában egy jelképes ügyért veti oda saját életét. Még csak nem is a polgári szabadságjogokért, a zsarnokság eltörléséért, a demokratikus viszonyok megteremtéséért küzd, hanem egészen szimplán szeretné elföldelni bátyját, mert Polüneikész - a kor hiedelme szerint - egyébként nem juthat a túlvilágra. A történelem és az irodalom tele van ilyen és ehhez hasonló mártír-történetekkel, amikor egy eszme, egy hiedelem, egy isteninek titulált parancs mérlegelés nélküli követése tragédiákhoz vezetett. Akármilyen hűvösen is hangzik, de amennyiben az elérni kívánt cél pusztán jelképes, míg áldozataink valósak és jelentősek, úgy erőfeszítésünk nem több, mint értelmetlen hősködés. A formális hagyományokat nevezhetjük isteni törvényeknek, ám attól még nem válnak hivatkozási alappá, csupán arra jók, hogy devalválják magát a fogalmat.

2. TERMÉSZETJOG - Amióta csak filozófiáról beszélhetünk, azóta létezik a természetjog fogalma is. Ezen a természet örök rendjén alapuló, változatlan, helyes, igazságos, mindezekből kifolyólag magasabb rendű jog létezését értjük, mely nem függ az egyes emberek és államok elismerésétől. Jóllehet a történelem során a fogalomkörbe tartozó elemek folyamatosan módosultak, a lényeg állandó: az emberi élet, a szabadság és a tulajdon szentsége. Legitimnek számítanak azok a központi hatalmak és jogrendszerek, melyek ezeket elismerik és biztosítják, s értelemszerűen illegitim mindazon berendezkedés, amely átlép a természetjogon. Amikor isteni törvényekről beszélünk, elsősorban ezekre a megkérdőjelezhetetlen erkölcsi alapokra kell gondolnunk, s tökéletesen mindegy, hogy a Biblia, avagy a józan világi morálfilozófia alapján jutunk el idáig.

3. VALLÁSI TÚLKAPÁSOK - Ezer és egy olyan vallási előírást ismerünk, amelyeket simán aposztrofálhatunk isteni törvénynek, miközben nyílegyenesen szembemennek a természetjoggal, az emberi morál alapjaival. A Talmud az ortodox zsidók minden lélegzetvételét szabályozza, az egyén szabadságának nem sok teret hagyva. A kereszténység ugyanerre a hagyományra épül, itt elsősorban a szexualitás korlátozására kerül a hangsúly. Persze, a középkort jellemző merev előírások túlnyomó többsége mára már elkopott, s amelyek még élnek, azokat sem veszi komolyan senki. Annál élőbb ugyanakkor az iszlám, mely egyenesen kötelezővé teszi a nem hívők fizikai elpusztítását. Kevés ennél embertelenebbet tudunk elképzelni, ám kétségtelenül ez is az isteni törvények kategóriájába sorolható.

4. TERMÉSZETI TÖRVÉNYEK - Abban a szerencsés korban élünk, amikor a világ fizikai-kémiai-biológiai működésére sosem tapasztalt rálátásunk nyílik. Még messze nem értünk a tanulási folyamat végére, de pár összefüggést azért már kezdünk kapiskálni. Bayer Zsoltnak tökéletesen igaza van abban, hogy egyáltalán nem veszélytelen az, amikor az ember végtelen önteltségében fittyet hány a tudomány által felismert tényekre. Évszázados tapasztalat, hogy a vérfertőző kapcsolatokból származó utódoknál a belterjességből eredő genetikai torzulás magas. Természetesen lehet cikkezni a testvérszerelemről, ám teljesen helyes az, hogy ezt minden valamirevaló civilizációban tiltják. (Ha valaki annyira szerencsétlen, hogy a sok millió potenciális partnerből egyedül a testvére hajlandó összebújni vele, az önmagában még csupán egy szánalmasan perverz élethelyzet. Onnantól azonban, hogy beköszönt a gyermekáldás, a kérdés óhatatlanul morális színezetet ölt.) A tudományos tények figyelmen kívül hagyása, illetve az azokkal való szembemasírozás néha valódi tragédiákhoz vezet, szerencsés esetben pedig csupán megmosolyogtató. "A szocialista ember legyőzi a természetet" - hirdették fennen annak idején. Sztálinnál presztízskérdés volt, hogy pár folyónak megfordítsa a folyási irányát, a magyar vezetés ugyanakkor beérte pár röhejes mezőgazdasági próbálkozással: citrusfélék, a gyapot és a gumipitypang meghonosításával kísérleteztek. A tanú c. Bacsó-filmben a magyar narancs termesztésen több, mint a rendszer karikatúrája, valós eseményt idéz.

5. TUDOMÁNYOS-TECHNIKAI FEJLŐDÉS - Örökös dilemma, hogy az ember meddig mehet el a világ felfedezése terén. A múltba révedő vaskalaposok a boldog tudatlanságot éltetik, tekintve, hogy mindig minden nóvumban a veszélyt látják, sosem a lehetőséget. Ők azt hirdetik: isteni törvények írják elő a változatlanságot, s hogy az embernek nincs joga rányitni az ajtót az ismeretlenre. Abban feltétlenül igazuk van, hogy szinte minden jelentős találmány pozitív és negatív célokat is szolgálhat, elég, ha az atomenergiát, a baktériumkutatásokat, a genetikai felfedezéseket, vagy a mesterséges intelligenciát említjük. Azonban az embernek nem az a küldetése, hogy behunyt szemmel járjon, hanem kifejezetten az, hogy elméje talentumait használva minél kreatívabb, komplexebb és gazdagabb világot építsen. A tudományos útkeresésnél kevés szentebb dolog létezik. A szellemi renyheséget isteni törvénynek nevezni - végtelenül lehangoló tett.

Szóval, semmi bajom azzal. ha Bayer Zsolt felhívja a figyelmet civilizációnk őrült jelenségeire, sőt. Azzal viszont nagyon is gondom van, hogy isteni törvényekre hivatkozik, hiszen - amint láthattuk - százféle dolgot érthetünk ezalatt. Ha valóban meggyőzően és hitelesen kívánunk érvelni, sokkal szerencsésebb, ha a tudományra, illetve a széles körben elfogadott morálra hivatkozunk. Aki a 21. századi Európában isteni törvényekről beszél, az gyakorlatilag semmit sem mond, csupán üres, választási propagandát folytat.

Karl Marx gondolata kapcsán - melyet 1853-ban, A gothai program kritikája c. írásában fogalmazott meg, s a kommunizmus alapeszméjévé vált - már első hallásra érezzük, hogy végtelenül igazságtalan, erkölcstelen és a legkevésbé sem működőképes. Ehhez nem kell filozófiaprofesszornak lenni, sem pedig súlyos évtizedeket végigélni egy szocialista világban; még egy tízéves gyerek is erre a következtetésre jut, ha rendelkezik egy csöppnyi morális érzékkel. A marxi, utópisztikus világban értelemszerűen mindenkinek az egekbe szökne valamennyi szükséglete és közben súlyos fogyatékosnak tettetné magát, Ayn Rand mindezt tökéletesen bemutatja a Veszett világ c. művében. Idehaza a nyolcvanas években aki csak tehette, leszázalékoltatta magát, így váltunk a 800 ezer rokkantnyugdíjas országává. (Az elmúlt évek egészségügyi felülvizsgálatai során ez az érték érdekes módon a felére csökkent...) Egészen döbbenetes, hogy pár elvetemült még mindig hisz a kommunista ideológiában, mondván, hogy a csúfos történelmi példák csak a rossz gyakorlati megvalósítás miatt váltak embertelenné. Érdemes volna tisztán látni: már maga az ideológia önmagában is bukásra ítélt.

Egészen nyilvánvaló, hogy csak igen kevesen hajlandóak munkájuk gyümölcsét önként átadni más, számukra idegen embereknek. Az emberiség túlnyomó többsége - abszolút helyesen - a saját boldogságát keresi. Ebből fakadóan nem marad más eszköz a marxi ideológia gyakorlati megvalósítására, mint az állami erőszak. Hogy ez azért mégse tűnjön nettó rablásnak, Marxék megpróbálták elhitetni, hogy ez valójában csak egy válaszreakció a tőkések erkölcstelenségére, s elterjesztették a kizsákmányolás fogalmát. (Ezen azt értjük, hogy a munkaadó megrövidíti az alkalmazottat, jóval kevesebbet fizet számára, mint amennyi igazságos lenne.) Ez a kifejezés már önmagában is egy vicc. Nincs mögötte semmi. Egyszerűen nem tudunk olyan jelenséget bemutatni, amelyet a kizsákmányolás szó leírna. Valójában kétféle interakció létezik: az egyik önkéntes, ebből fakadóan tisztességes, ezt üzletnek nevezzük; a másik erőszakkal kényszerített, így etikátlan, s a rablás megnevezéssel illetjük. A kettő között semmiféle szürke zóna sem húzódik, hiába a szavakkal való bűvészkedés. Manapság egyre gyakrabban halljuk a szexuális kizsákmányolás kifejezést. Ilyen sem létezik. Beszélhetünk nemi erőszakról, rabszolgatartásról, kiskorúak esetén pedofíliáról. Mindegyik brutális és mélyen elítélendő. Azonban a szexuális kizsákmányolás kifejezés életre hívása e téren is csupán arra jó, hogy összezavarja a fejeket, s hogy a radikális feministák válogatás nélkül rásüthessék bármire. Amennyiben holnap egy józan, félrebeszélések és szürke zónák nélküli világban szeretnénk ébredni, az első szó, amit el kéne felejtenünk, a kizsákmányolás volna. Van olyan, hogy önkéntesség és van olyan, hogy kényszer. Semmi egyéb.

Mivel nem létezik olyan, hogy kizsákmányolás, a központi hatalomnak sincs semmiféle morális alapja a megtermelt javak újraelosztására. Egy etikus állam kínosan ügyel arra, hogy csak és kizárólag olyan kívánalmakat elégítsen ki, amelyek valódi közszükségletek, vagyis a túlnyomó többség igényli és részesül is belőlük. Ilyen lehet a rendőrség, a honvédelem, az igazságszolgáltatás, a tűzoltóság, a katasztrófavédelem, a környezetvédelem, vagy a mentőszolgálat. Azonban semmiképpen sem tartozhat ide a kultúra, a sport, a vallások, vagy egyéb civil szervezetek támogatása. Ezek mind lehetnek nemes célok, azonban lényegesen jobban jár a világ, ha az ezekre szánt milliárdokról a polgárok maguk döntenek. Lehet állami feladat a súlyos fogyatékkal élők támogatása, de érezzük, hogy valami nem stimmel, ha a lakosság 8%-a papíron rokkant. Lehet a kormányzati stratégia része a demográfiai stabilitás, ám a gyermekvállalási kedv elősegítését is mindennél jobban szolgálják az alacsony adók. (A CSOK és a gyermekek után járó adókedvezmény működőképes intézkedések, azonban elsősorban azoknak, akiknek van már gyerekük. Ahhoz, hogy egy huszonéves megalapozza a jövőjét, s merjen egyáltalán családot alapítani, sokkal több pénzt kell a zsebében hagyni.) Az összes központi szolgáltatás közül az egyik legbetegebb az állami nyugdíj. Sajnálatos módon - a saját tehetetlenségénél fogva - ez még hosszú ideig teoretikus kérdés marad, azonban kevés dolog képes ennyire megbénítani a gazdaságot. Csupán arra jó, hogy a kormányzatnak feleslegesen nagy pénzügyi mozgásteret biztosítson, hogy a nyugdíjasokból szavazógépet gyártson, s hogy az embereket tökéletesen leszoktassa az öngondoskodásról.

"Mindenkitől belátása szerint, mindenkinek a teljesítménye szerint" - valahogy így fest a marxi frázis etikussá való átformálása. Egy szabad társadalom nem kényszerít senkit sem munkára, sem adakozásra. Mindenkinek joga van a lustálkodáshoz és a kemény munkához is, ahhoz pedig különösen, hogy tevékenységének gyümölcsét megtartsa. A dupla műszakban robotoló gyári munkás, a Riviérán napozó nagybefektető, a hétvégén is hajtó magánvállalkozó és az egész nap meditáló buddhista szerzetes - egyik létformára sem mondhatjuk kívülről, hogy értékesebb a másiknál. Mindenki szabadon választja életútját, s a saját elégedettsége jelenti az egyetlen értékmérőt. Az önkéntes alapon történő újraelosztás legszebb példáját kedden este hallottam, Pál Feri előadásában. A történet hőse a gulág egyik legyengült rabja, aki megérzi, hogy menthetetlenül közeleg a vég. Hogy utolsó napjait értelmesen és hasznosan töltse, napi étel fejadagját szétosztja társai között, s igyekszik minél tovább életben maradni. Hat napig sikerül kihúznia, de az a hat nap értelmet ad mindennek, egy egész, végigszenvedett életnek is. Én ezt hívom szabadságnak, ezt hívom önkéntességnek.

Meglehetősen felemás igazság. Egyszerűen azért, mert a világát tudatosan formáló ember kettős mércével mér: önmagával szemben szigorú, míg a másikkal - lehetőség szerint - elnéző. Olyan tekintetben feltétlenül igaz a közmondás, hogy érdemes mindenkivel tisztességesen bánni, hiszen aligha várhatunk többet a külvilágtól, mint amennyit mi magunk nyújtani tudunk. Visszafelé azonban - amikor minket ér atrocitás - már korántsem ilyen egyértelmű a dolog, hiszen ez egyet jelentene a "szemet szemért, fogat fogért" elv elfogadásával, a civilizált világ pedig már régen túllépett az örökös háborúsdin.

Természetesen szó sincs semmiféle önfeladásról, sem pedig gyáva konfliktuskerülésről. Nem behúzott nyakú, szolgalelkű alattvalóknak születtünk e Földre, s még véletlenül sem a szegény, zavart fejű Nyilas Misit tekintjük ideálunknak, épp ellenkezőleg. Ha brutális mértékű öntudattal és magabiztossággal bírunk, úgy egyszerűen megengedhetjük magunknak a nagyvonalúság luxusát. Amikor lelkünket a felhőkarcolók magasságába emeljük, oda egyszerűen nem érnek fel a sértések, bántások, s lepereg rólunk minden rosszindulat. "A sas nem vadászik legyekre" - mondták a bölcs rómaiak, s hallottuk mi is gyakran Torgyán doktortól annak idején. Ezen a szinten mi irányítjuk az indulatainkat, s nem azok minket. Csak akkor jövünk ki a béketűrésből, ha tudatosan úgy döntünk. Piszok nagy fegyver, amikor a másik verbális agressziójára higgadtan és szelíden tudunk reagálni. Ám ahhoz, hogy a részünkről megnyilvánuló fogadjisten valóban békét teremtő legyen, elengedhetetlen a szorongásmentes magabiztosság.

A konfliktusok persze nem csupán a szavak szintjén zajlanak. Egyik barátommal történt még a kilencvenes évek derekán, hogy a nyolcadik kerület egyik játékterméből harmincezer forintos nyereménnyel távozott. Még két utcányira sem járt, máris utolérte két kreol fiatalember, akik - késsel a kezükben - arról próbálták meggyőzni, hogy a pénz valójában őket illeti, hiszen előzőleg legalább ennyit bedobáltak a kérdéses nyerőgépbe. Kreatív cimborám egy percre sem vesztette el a fejét, ezzel szemben mindkettőjüknek átnyújtott egy-egy ezrest. A bicskás bűnözők voltak olyan kisstílűek, hogy ez az összeg voltaképp kielégítette pillanatnyi igényüket, még meg is köszönték és sietve távoztak... Az önvédelem mindenkinek megkérdőjelezhetetlen alapjoga, ám ez minden esetben pusztán jog, és semmiképpen sem kötelesség. Jó barátom akár el is futhatott volna; kiabálhatott volna rendőrért; átadhatta volna a teljes összeget; vagy akár ő maga is fegyvert ránthatott volna, ha történetesen tart magánál. Erkölcsi szempontból mindegyik megoldás elfogadható. És valóban: soha nem hallottam még olyat, hogy bárkit megbüntettek vagy elmarasztaltak volna, csak mert nem volt hajlandó megvédeni magát. Ezzel szemben, ha valaki egy háborús helyzetben nem kíván fegyvert fogni, azt azonnal hazaárulónak bélyegzik. Számomra értelmezhetetlen az a morál, amely szerint másokért kötelező feláldozni magunkat, miközben önmagunkért egyáltalán nem.

Amikor önvédelemről esik szó, óhatatlanul felmerül a fegyvertartás kérdése is. Attól tartok, hogy ez az a téma, amelynek kapcsán borzasztó nehéz tisztán erkölcsi alapon szilárd álláspontra helyezkedni. Az általános emberi morál minden esetben a szabadság oldalán áll, ami azt jelenti, hogy az olyan kényesnek számító kérdések is, mint a prostitúció, a drogfogyasztás, vagy akár az eutanázia is villámgyorsan a helyükre kerülnek. Tekintve, hogy ezek önpusztításra ugyan alkalmasak, ám mással szemben való agresszióra nem, így a szabadságot pártoló gondolkodás ezek egyikét sem tiltaná. A fegyvertartás liberalizálása már korántsem  ilyen egyértelműen támogatható, hiszen amennyi szabadságot biztosít az egyénnek az önvédelem terén, hasonló mértékű fenyegetettséget jelent a másik oldalon, ha a lőfegyver méltatlan kezekbe kerül. Nem leszünk sokkal bölcsebbek akkor sem, ha a vonatkozó statisztikákat böngésszük. Amerikában alkotmányos alapjog a fegyvertartás, ennek megfelelően száz főre 89 (!) magánhasználatú lőfegyver jut, ez a legmagasabb érték a világon. Ezzel párhuzamosan a gyilkosságok száma is magas: százezer főre 4,7 esik évente. A fegyvertartást ellenzők ezt a tilalmat alkalmazó Németország 0,8-as adatával szeretik összevetni, ám érdemes egy pillantást vetni néhány további, ugyancsak tiltó ország emberölési statisztikájára: Dél-Afrika - 31,8; Mexikó - 23,7; Oroszország - 10,2. Említést érdemel Svájc is, ahol a százezer főre eső gyilkosságok száma 0,7, ez világviszonylatban az egyik legalacsonyabb érték, miközben a honvédségi felszerelésüket a polgárok az otthonaikban tartják, hozzávetőleg minden negyedik lakosra jut egy lőfegyver. Magyarország kifejezetten szigorú szabályozást alkalmaz, nálunk 100 főre 3 fegyver jut, a százezer főre eső gyilkosságok száma pedig valamivel 2 alatt marad. Úgy tűnik, hogy a fegyvertartás liberalizálása és az erőszakos bűncselekmények száma között nincs kitapintható összefüggés. Az említett adatokat szemlélve valójában azt látjuk, hogy minél fejlettebb egy adott társadalom, annál kevésbé szükséges korlátozni a magánhasználatú fegyvertartást, ugyanakkor magára az önvédelmi fegyverre is egyre kevésbé lesz szükség.

"Aki kardot ragad, az kard által vész el." - Jézus pacifista világlátása felülírta az addigi "szemet szemért, fogat fogért" elvet. Keresztre feszítése önmagában is szomorú és méltatlan esemény, az pedig különösen sajnálatos, hogy ez a fordulat mennyire összezavarta a fejeket. Egyesek azonnal hiteltelennek ítélték a filozófiáját, hiszen még magát sem tudta megvédeni. Mások pedig példaértékűnek kezdték látni az önfeladást és egyenesen a mártírhalálba gyalogoltak. Arra kevesen gondoltak követői közül, hogy halála és tanítása között nem kell összefüggést keresni, kivégzése nem erősíti és nem is gyengíti filozófiáját. A jézusi békepártiság nem kérdőjelezi meg az önvédelem helyességét, csupán arra int, hogy a humánus eszközök célravezetőbbek. Ha a teljes krisztusi tanítást egy mondatba kellene sűríteni, az valahogy így festene: nem számít a származásunk, a családi hátterünk, a társadalmi környezetünk, sem pedig  az ezekből fakadó megannyi negatív impulzus; egyedül rajtunk áll, hogy ezekre milyen fogadjistennel reagálunk.