Ez a klassz a vallásban. Bármit rá lehet húzni. XVI. Benedek pápa A Názáreti Jézus című művében azt írja, hogy az istenfiúság valósága nélkül egyáltalán nem lehet megérteni Jézus tanítását. Már ez is egy végtelenül hamis és szűklátókörű gondolat volt, erre most jön Ferenc pápa, aki szinte szóról szóra ugyanezt mondja, azzal az apró különbséggel, hogy ő a szegénységet állítja a fő helyre. Szerény véleményem szerint mind a ketten óriási tévedésben vannak. E posztban a jelenlegi egyházfő gondolatát igyekszünk körbejárni.

Nyilvánvaló, hogy a Biblia egy irodalmi mű, s mint ilyen, szabadon értelmezhető, mindenki úgy olvassa, ahogy neki tetszik. Azonban a tényszerűség megköveteli, hogy leszögezzük: Jézus tanításában még véletlenül sem szerepel központi helyen a szegénység, mi több, témaként is csak meglehetősen ritkán merül fel. A tékozló fiú családja - s benne a példaértékű karakterként ábrázolt apa - kifejezetten vagyonos. Az irgalmas szamaritánus se csóró, mi több, jelentős összeget, két dénárt fizet a fogadósnak, hogy gondját viselje bajba jutott felebarátjának. A szőlőmunkásokról és a talentumokról szóló példabeszéd pedig egyenesen kapitalista tanmese. Azzal együtt, hogy a krisztusi filozófia magját jelentő példázatokban nyoma sincs a szegénység piedesztálra emelésének, azért ismerünk ide vonatkozó intelmeket. Az egyik jellemző példa a gazdag ifjúnak adott útmutatás: "Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt!" Illetve: "Könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába." Lehet ezeket a mondatokat szó szerint venni, ám aki így tesz, az valójában nem sokat értett meg a teljes tanításból. A jézusi attitűd egyik kulcsmondata: "Irgalmasságot akarok, nem áldozatot." Szó sincs tehát arról, hogy a pénz és a gazdagság önmagában bűnös dolog volna, s hogy a lemondás és az önfeladás lenne az egyetlen üdvözítő út. Csupán azt az egyszerű buddhista igazságot kell észrevenni, hogy minél kevesebb béklyót akasztunk magunkra, annál szabadabban lélegzünk.

A legkevésbé sem vonom kétségbe Ferenc pápa jószándékát, filozófiáját ugyanakkor kifejezetten mérgezőnek látom. Amikor a szegénységet erénynek állítjuk be, az pontoson olyan, mintha a betegséget, vagy a csúnyaságot tekintenénk etalonnak. A három átok közül mindegyikre igaz lehet, hogy beleszülettünk, de az is, hogy magunknak okoztuk. Ám bármi is legyen az ok, bárkié is legyen a felelősség, az életigenlő megoldás minden esetben a túllendülés. Ha betegek vagyunk, muszáj meggyógyulnunk. Ha förtelmesen nézünk ki, érdemes minden követ megmozgatni, hogy formába hozzuk magunkat. S ugyanígy: ha szegények vagyunk, annak egyetlen ellenszere létezik, ez pedig az anyagi gyarapodás. Ferenc pápánál nem érzem ezt az irányt. Míg Jézus minden egyes szava azt hirdeti, hogy hozzuk ki magunkból a maximumot - "legyetek tökéletesek!" -, addig az egyházfő egyetlen árva szót sem szól a gazdagodásról, a felemelkedésről, s különösen nem az érintettek ehhez szükséges attitűdjéről. Nagy szeretettel megsimogatja a mélyszegénységben élőket, s megvendégeli őket, majd arra kér, tegyünk mi is így. Már csupán azt a mondatot hiányolom, hogy "csak így tovább, világ koldusai, ti mindent jól csináltok!" Ferenc pápa számos beszédében kitér rá, hogy a kényelmes életmód zárttá és érzéketlenné tesz. Bizonyára ebből a téveszméből fakad, hogy a szegénységet nem egy legyőzendő betegségként, hanem egy kívánatos állapotnak tekinti. Ha létezik olyan élethelyzet, amely ténylegesen redukálja természetes érzékenységünket, az pont nem a jólét, hanem kifejezetten a nyomorúság. "A szegénység az, amely olyan feltételeket teremt, amelyek mellett szabadon vállalhatjuk személyes és társadalmi felelősségünket" - írja a katolikus egyház feje. Ez is csak egy azon mondatok közül, melyek tökéletesen értelmetlenek és megalapozatlanok (hiszen gazdagon is lehetséges a felelősségvállalás, sőt!), csupán egyetlen funkcióval bír: kifejezni a pápa fura vonzódását a szegénységhez.

Bár a katolikus propaganda számos fórumon győzködi a híveket, hogy az egyházfő valójában nem kommunista eszméket vall, jómagam - olvasva nyilatkozatait, beszédeit, körleveleit - meglehetősen szkeptikus vagyok e téren. "Az első helyen mindig a dolgozó ember áll a maga méltóságával, nem pedig a haszon keresése." - Amikor ilyen mondataival találkozom, lelki szemeim előtt azonnal Marx jelenik meg ápolatlan szakállával, aljas és hamis ideológiájával. Akár tetszik Ferenc pápának, akár nem, de ez egy sokszorosan lejátszott meccs. A világ már jó pár alkalommal kipróbálta ezeket ezeket az eszméket és le is vonta a kellő tanulságokat. Az önző és haszonelvű kapitalizmus mindenütt egyenlőtlenül elosztott gazdagságot, míg a szocializmus többé-kevésbé egyenlően porciózott nélkülözést eredményezett. Egészen döbbenetes a 21. század elején olyan hittel kimondott szavakat hallani, amelyek a haszonelvűséget - az egyetlen bizonyítottan értékteremtő attitűdöt - kárhoztatják. Ha az egyházfő szívének kedves módon a világ teljes vagyonát hétmilliárd egyenlő szeletre vágva szétosztanánk, úgy ezzel a mozdulattal gyakorlatilag el is pusztítanánk az emberiséget. Ugyanis pont a sokat szidott koncentrált magántőke az, amely képes a tömegtermelés megszervezésére és lebonyolítására. Pont a milliárdosok azok, akik munkát adva ténylegesen tesznek is a szegénység ellen, szemben az átlagpolgárral, aki a kalapozóknak dobott szerény és tökéletesen meddő alamizsnán túl aligha tehet bármit. (Ezen a tényen az sem változtat semmit, ha néhány nagytőkés kifejezetten nemtelen célra használja vagyonát.) A 2003-ban megjelent The Corporation című kanadai dokumentumfilm a nagy részvénytársaságok bűneinek bemutatását célozza.  Néhány valóban jogos észrevétel mellett - környezetszennyezés, diktatórikus rezsimekkel való együttműködés - egy sor olyan ostoba, marxista kritikát fogalmaz meg, amelyek tökéletesen egybevágnak az egyházfői szellemiséggel. A film intellektuális mélypontja az a jelenet, amikor a riporter egy hondurasi ruhagyár tinédzser korú varrónőjét faggatja. A kislány válaszából kiderül, hogy nyolc embert tart el a fizetéséből, hiszen rajta kívül senki sem dolgozik a családból. Figyelembe véve az egy dollár alatti munkabéreket, valamint azt a tényt, hogy termék kereskedelmi árához képest a ráfordított bérköltség az 1%-ot sem éri el, a narrátor a kizsákmányolás magasiskolájaként aposztrofálja a látottakat. Arról persze egy szó sem esik, hogy hol tudunk mi Európában nyolc embert eltartani egyetlen keresetből? Arra sem kérdez rá senki, hogy a család többi tagja miért nem dolgozik. Nyilván azért, mert senki nem ad munkát számukra. S amikor jön egy amerikai nagyvállalat, amelyik az adott hely egyetlen gazdaságilag aktív szereplőjeként, ha úgy tetszik, jótevőjeként gyárat telepít, munkahelyeket létesít és valamiféle szerény megélhetést biztosít, azt rögtön kizsákmányolónak és érzéketlennek bélyegzik. A marxista világlátás olyan mélyen meghatározza a film készítőit és Ferenc pápát úgyszintén, hogy képtelenek kimondani a nyilvánvalót: minden valószínűség szerint ez a felemelkedés egyetlen lehetséges módja. Kétszáz éve Európa hasonlóképpen végigjárta az iparosodás útját, ezt a harmadik világ sem úszhatja meg, ha tényleges gazdasági jólétre vágyik.

Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy bizonyos extrém körülmények között az egyházfői elgondolás működőképes lehet. Éppen Edith Eva Eger brutálisan jó könyvét, A döntést olvasom, melyben többek között auschwitzi emlékeiről is beszámol. Magától értetődő gesztusként írja le, amikor a hónapokon keresztül koplaló, csontsoványra fogyott rabok megosztják egymással az ételt, ha valamelyikük néhanap extra adaghoz jut. Valóban így van: az adott szituációban nem csupán életmentő a kölcsönös önzetlenség, de mindenfajta morális megfontolás is ezt diktálja, ugyanis nem létezik semmiféle kitörési pont. Szökni lehetetlen, s a természetes egyéni ambíciók és erőfeszítések nem eredményeznek többletellátmányt. Ugyanez a logika már a legkevésbé sem érvényesül a szabad világban. Ahol mindenki tehet a sorsáért, ahol az egyéni jólét nagyban függ a befektetett munkától, ott az altruista szemlélet tökéletesen kontraproduktívnak bizonyul. Teljesen természetes az, ha támogatjuk a fogyatékkal élőket, ám ha naivan, kontroll nélkül tesszük, úgy rövidesen minden élő ember fogyatékosnak fogja vallani magát. Teljesen természetes, hogy tisztességesen felneveljük gyermekeinket, ám ha nem noszogatjuk őket, talán még negyvenévesen is a szülői emlőkön csüngenek. Ferenc pápának sem ártana elgondolkodnia azon, hogy talán pont az évtizedek óta rendszeresen érkező segélyszállítmányok azok, amelyek konzerválják a harmadik világ fejlődésképtelenségét és kilátástalanságát. Az életben maradáshoz néhol elégségesek, az építkezést, a fellendülést, a beruházást, az infrastruktúra fejlesztését azonban a legkevésbé sem szolgálják. Ehhez pont a sokat szidott koncentrált magántőke kellene, s némi társadalmi tudatosság. A minap megkérdeztem egy nigériai barátomat, hogy náluk odahaza jellemzően mivel foglalkoznak az emberek. A válasza nem lepett meg: "Fociznak és zenélnek..."

Legyünk persze tisztességesek! Az egyházfő valójában nem vall klasszikus kommunista nézeteket. Az ő eszményített világa sokkal inkább Kádár Jánoséhoz hasonlít. Nyilatkozataiból kiderül, hogy egy olyan berendezkedést tartana optimálisnak, ahol az egyének célja nem a tőkefelhalmozás, hanem a család számára a mindennapi élet megteremtése és fenntartása. Mintha csak a szocialista Magyarországon járnánk! Trabant, Wartburg oké, szerény hétvégi ház megengedett, de itt a vége. Senki meg ne próbáljon megtakarításokban és befektetésekben gondolkodni, mert a végén még a saját kezükbe vennék a sorsukat! "A szegénység a szív magatartása, amely nem engedi, hogy a pénzre, a karrierre és a luxusra az élet céljaiként, a boldogság feltételeként tekintsünk." - megdöbbentően szűklátókörű gondolat egy olyan ember tollából, aki a pápai trón elfoglalását megelőzően pszichológiát és filozófiát is oktatott. Talán az a szívsebész, aki naponta ment meg emberi életeket, beszennyezi létét azzal, hogy munkájával egyszersmind karriert is épít? Vajon a pár hete elhunyt Demján Sándor, akinek alapítványa az elmúlt húsz év során közel hétmilliárd forintot fordított hátrányos helyzetű gyerekek felemelésére és egyéb társadalmi célokra, létrehozhatta volna mindezt, ha ő maga nem vagyonos ember? Értjük persze a jézusi-buddhista alaptanítást: a pénz imádata vakká tesz. De fogadjuk már el azt is, hogy léteznek felnőtt emberek is a Földön, akik képesek bánni a kapott talentumaikkal! A legtöbben nem azért hizlaljuk a bankszámlánkat, hogy egyszer majd eltapsolhassuk értelmetlen luxusra és fényűzésre, bár ha ezt tennénk, azzal sem követnénk el égbekiáltó bűnt. A legtöbbünk számára épp a családunk biztonsága, az életünk feletti kontroll megteremtése és a kreatív élet megalapozása jelenti a hajtóerőt. Ferenc pápa gondolkodásmódjában nem csupán a falanszter-ideológia a bántó, de az is, ami ebből következik. Ha mindenki ugyanolyan, együtt bégető birka, akik - letérve a jézusi útról - nem visznek végbe nagy dolgokat, csupán egymás sebeit nyalogatják, úgy égetően szükségük lesz egy főkolomposra, aki irányt szab életüknek. Egy Kádár Jánosra. Vagy épp egy katolikus egyházfőre.

Amikor az emberiség örök nagy kérdéseiről - jóról és rosszról - vitázva az erkölcsre terelődik a szó, rendszerint két szélsőséges megközelítéssel találkozunk. A fundamentalisták azt vallják: valamennyi morális törvény Istentől származik, ezért kutya kötelessége mindenkinek, hogy ezeket maradéktalanul betartsa. A másik végletet az erkölcsi relativizmus jelenti, mely szerint egyáltalán nem léteznek abszolút normák és igazságok, hanem a morálisan helyes út mindig a helyzettől, az adott kultúrától, az egyéni szempontoktól függ, vagyis "minden azon múlik, honnan nézi az ember". Természetesen mindkét véglet ostoba, szűklátókörű, nem ritkán katasztrófában végződő zsákutca.

Az ortodox vallásosságot semmi sem zavarja. Sem az, hogy a hivatkozási alapot jelentő szent könyveket ugyanolyan hús-vér emberek írták, mint bármelyikünk; sem az, hogy a szent könyveken belül sokszor egymásnak tökéletesen ellentmondó intelmeket találunk; az meg pláne nem, hogy az aprólékos és szigorú előírások tűzzel-vassal való betartatása lábbal tipor minden alapvető, és jellemzően az adott vallásban is megjelenő erkölcsi értéket: a szeretetet, az elfogadást, az önrendelkezést, a szabad akaratot. A fundamentalisták a maguk részéről behúnyt szemmel masíroznának végig a történelmen, még véletlenül sem észrevéve, ahogy az ébredő tudomány felülírja az oly sokáig igaznak hitt dogmákat. Ez nem csupán ostoba, de öngyilkos stratégia is, hiszen egy bizonyos intelligenciahányados és némi ismeretszint feletti közönségnek már nehezen eladhatók a hiteltelenné vált eszmék és morális parancsolatok. Azok a vallások, amelyek nem hajlandók figyelembe venni a világ újabb és újabb felismeréseit, arra kárhoztatják magukat, hogy híveiket egyre primitívebb rétegekből toborozzák.

A másik véglet, az erkölcsi relativizmus a posztmodern kor nagy tévedése. A relativisták szerint minden morális elgondolás emberi találmány, s ebből fakad az is, hogy népcsoportonként, kultúránként meglehetősen eltérő az összkép. Szerb Antal A világirodalom története című munkájában a vikingek erkölcséről mesél: "Egil, a skald és harcos, Kurlandban kalandozik, és sikerül ellopnia egy gazdag paraszt kincsét. De amikor visszatér hajójára, lelkiismeret-furdalása támad, hogy nem viselkedett vikinghez méltóan. Visszamegy tehát, felgyújtja a paraszt házát, az ajtó mellé áll és a kimenekülőket egyenként megöli. Ezek után nyugodtan térhet haza Izlandba." Persze, nem kell ilyen messzire visszautaznunk az időben, ha a szalonképtelen furcsaságokat kutatjuk. A perbe fogott náci háborús bűnösök mindegyike azt nyilatkozta, hogy parancsra cselekedett, vagyis az adott rendszer normáinak megfelelően járt el. Természetesen odáig még a relativisták sem merészkednek, hogy a gyilkosságot - a viking vagy a náci erkölcsre hivatkozva - morálisan elfogadhatónak mondanák, így végső soron a saját ideológiájukat ültetik kispadra. Az erkölcsi relativizmus a racionalitás rideg próbáját sem állja, hiszen ha valaki azt vallja, hogy nincs objektív igazság, az ugyanezzel a tollvonással a saját állítását is megsemmisíti. Legfőbb érve, a tolerancia is olyan fegyver, amely visszafelé süt el; ugyanis a tolerancia hiányát is muszáj volna tolerálnia. Nem nehéz tehát belátni, hogy egy abszolút önellentmondó, és ebből fakadóan hamis filozófiával van dolgunk.

A fentiekből az következik, hogy léteznie kell egy etikai minimumnak, egy természetes erkölcsi alapnak, mely kortól, földrajzi helytől és kultúrától függetlenül érvényes. Hívhatjuk természetjognak, vagy ha úgy tetszik, az emberi szívbe írt, lélekbe kódolt törvénynek. Ezt a gondolatot érhetjük tetten Arisztotelésznél, Jézusnál, Szent Ágostonnál, vagy akár Kantnál, de ugyanúgy a művészetek világában is. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című klasszikusa is valójában egy morálfilozófiai utazás, mely az emberi szabadság határainak kérdését feszegeti. Tettét követően a főhős, Raszkolnyikov is eljut a belátásra, mely szerint egyetlen embert sem szabad feláldozni, még a legnemesebb cél érdekében sem. A "ne ölj" természetesen nem csupán egy hűvösen pragmatikus etikai szabály. Nem lehet egy kalap alá venni például a "ne lépd túl a sebességhatárt" előírással. Amikor az ötvenes tábla mellett hetvennel suhanunk el, pontosan tudjuk, hogy emberalkotta, önkényes szabályt hágunk át, s bár tettünk büntethető, a lelkiismeretünket a legkevésbé sem érinti. A gyilkosság közel sem ilyen tétel. Aki látta a Sierra Leonéban játszódó Véres gyémánt című filmet, sosem felejti el azokat a jeleneteket, amelyekben a gengszterek az elrabolt gyerekek kiképzését folytatják. Az egyik kisfiúnak bekötik a szemét és géppisztolyt nyomnak a kezébe. Miután elsütötte a fegyvert, leveszik a szeméről a kötést, s megmutatják neki szitává lőtt áldozatát. Valószínűleg hasonlóan mocskos lélekaltató trükkökkel edzették annak idején a fiatal spártaiakat, a janicsárokat, vagy a Hitler-Jugend tagjait is. Minden bizonnyal Egil, a viking harcos is pusztító gyötrelmet érzett, amikor első ízben ölt, s áldozata szemébe kellett néznie. Jó néhány további gyilkosságra lehetett szüksége, hogy szíve végleg megkérgesedjen. Az a felismerés, hogy létezik valódi lelkiismeret-furdalás, mely a "harcos génnel" bíró pszichopátákon kívül mindenki mást jellemez, arra enged következtetni, hogy a morál nem szimpla emberi találmány, hanem annál sokkal mélyebb gyökerekkel bír.

A morális igazságok keresését azzal kezdtük, hogy elvetettük a tekintélyelvűséget, hiszen a szent iratokra való hivatkozás nem csupán ingatag alap, de számtalan visszaélésre is lehetőséget teremt. Érdekes módon a másik végletet, az erkölcsi relativizmust is pont ugyanezekért utasítjuk el. Amikor azt állítjuk, hogy hiszünk az emberiség lelkébe kódolt egyetemes etikában, már nyilvánvalóan nem engedhetjük meg magunknak az a luxust, hogy bármiféle szokásra, hagyományra, homályos megérzésre, vagy megkérdőjelezhető tekintélyre hivatkozzunk. Hasonlóan az időjáráshoz: ha manapság dörög az ég és villámlik, nem gondoljuk, hogy az istenek haragszanak, s abban is biztosak vagyunk, hogy a lezúduló égi áldást nem esőtáncunk idézte elő. Ismerjük a meteorológiai jelenségek fizikai hátterét, mely abszolút kielégítő magyarázatot ad a viharra. Hasonló racionalitással kell kezelnünk az erkölcs kérdését is. Amikor korokon és kultúrákon átívelő természetes morált feltételezünk, állításainkban nem játszhat szerepet sem az isteni, sem az emberi önkényesség. Megállapításainknak ki kell állniuk a tudományosság próbáját, vagyis egyetemesnek, logikusnak, empirikusan ellenőrizhetőnek, reprodukálhatónak és a lehető legegyszerűbbnek kell lenniük. Stefan Molyneux Az egyetemesen preferálandó viselkedés - a világi etika racionális bizonyítása című könyvében elvégzi ezt a munkát, s a filozófia hűvös tárgyilagosságával teszi helyre a morál nagy kérdéseit. Elsődleges megállapítása - a non-agresszió elvének igazolása - nem is okoz különösebb meglepetést, valójában tökéletes összhangban áll morális ösztöneinkkel. Az egyetemlegességből fakadó következmények azonban mélyek és megrázóak: ha a gyilkosság erkölcsileg elfogadhatatlan, úgy katonaruhába bújva ugyanúgy elfogadhatatlan marad; ha a lopás és a rablás morálisan helytelen, úgy az adóhivatal egyenruháját viselve sem válhat helyessé. 

Ha létezik igazán elkeserítő emberi tulajdonság, úgy a szándékos vakság feltétlenül ilyen. Sokszor ott hever az orrunk előtt az igazság, s mi rá se hederítünk. Alice Stewart már 1965-ben felfedezte, hogy az állapotos kismamák röntgenezése és a születendő gyerek rákos megbetegedése között egyértelmű statisztikai összefüggés mutatható ki. Hiába kilincselt az információval minden elképzelhető irányba, 25 éven keresztül semmi sem változott. 1990-ben járunk, mire az angol és amerikai orvosi közvélemény végre elfogadja a felfedezést, addig kisgyerekek százai halnak meg teljesen értelmetlen és érthetetlen módon. Valahogy így vagyunk az erkölcs kérdésével is. Az emberei elmék jelentős részét a vallások és politikai ideológiák tartják fogva, sokakat pedig egyszerűen hidegen hagy a morál kérdése. Mindenütt létezik egy szűk hatalmi csoport, amelyik a legkevésbé sem érdekelt abban, hogy a tömegek tisztán lássanak. (A kötelező iskolai erkölcstan órákon például nyomokban sem hangzik el semmi olyan, aminek köze volna a valódi etikai kérdésekhez.) A morális igazságkeresés manapság néhány magányos Don Quijote csendes szélmalomharca csupán, még akkor is, ha ez minden társadalmi kérdés lelke, központi magja. Naivan azt gondolom: ha csak annyi történne, hogy minden magyar polgár kapna egy 4 órás alapszintű etikai oktatást - avagy elolvasná és felfogná Stefan Molynoux fent hivatkozott művét - egy sor vitás kérdés kapcsán villámgyorsan közös platformra juthatnánk. Nem kéne dilemmázni többé az eutanázia, a drogfogyasztás, a prostitúció, a homoszexualitás, a szólásszabadság avagy az erőszak és az önvédelem morális vonatkozásairól, illetve idővel az etikusan működő állam szerepköre is világossá válna. Már Ádám és Éva is enni kívánt a jó és rossz tudásának fájáról. Belőlünk mikor halt ki a tudásvágy?

A legtöbben - megrekedve a gyermeki tudat szintjén - kizárólag fekete-fehérben látják a világot. Lehetsz angyal vagy maga az ördög, ám középút nem létezik. Aki nem menti meg a világot, az maga pusztítja el. Aki nem gyógyítja be az emberiség összes sebét, az maga okozza azokat. Semmi sem áll ilyen messze a valóságtól.

Jakab apostol levelének zárómondata nyilvánvaló morálfilozófiai melléfogás. Természetesen mindenki tehetne százszor annyi jót, mint amennyit ténylegesen tesz. Adakozhatnánk többet, elmehetnénk ételt osztani a hajléktalanoknak, vagy mosdathatnánk az elfekvők idős betegeit. Hogy a legtöbben miért nem tesszük? Egyszerűen azért, mert az altruizmus alapvetően önpusztító stratégia. Richard Dawkins "Az önző gén" című művében beszámol egy számítógépes szimulációról, melyben a vizsgált populáció túlnyomó többségét a Balekok adják, akik válogatás nélkül mindenkinek segítenek. Egészen apró kisebbséget alkotnak az Élősködők, akik soha semmit nem tesznek a másikért, ők ugyanakkor elfogadják a támogatást. Ugyanilyen szerény állományt képeznek az Együttműködők is, akik bárkinek segítséget nyújtanak, ám akitől nem kapnak viszonzást, arra másodszorra már nem fecsérlik energiájukat. Nos, mi történik egy ilyen populációban? Eleinte természetesen az Élősködők szédületes népességrobbanását fogjuk tapasztalni, hiszen könyörtelenül kihasználják a Balekokat. Az Élősködők pont akkor lesznek a legtöbben, amikor az utolsó Balek kiszenved. E folyamat során az Együttműködők állománya is csökken, ám a Balekok kihalását követően lassú, de feltartóztathatatlan növekedésbe kezd. Mivel az Élősködők már nem számíthatnak a Balekok önzetlen és önpusztító segítségnyújtására, ők maguk is a hanyatlás útjára lépnek. A populáció végül homogén, kizárólag Együttműködőkből álló képet mutat. Ezt az attitűdöt tekinthetjük evolúciósan stabil stratégiának. A pláne az egészben az, hogy pont a Balekok nagyszámú jelenléte veszélyezteti az egyetlen egészséges létforma, az Együttműködők fennmaradását, hiszen kizárólag ők felelősek az Élősködők átmeneti virágzásáért. (Ugyanezt a folyamatot láthatnánk a társadalomban is, ha a szavazatokra éhes politika nem akarná a jótevő szerepét játszani, s hagyná, hogy a polgárok maguk döntsenek jövedelmük felhasználásáról.)

Az altruizmus szószólói gyakorta hivatkoznak arra, hogy az önfeláldozás még a tisztán ösztönvezérelt állatvilágban sem ritka. Rendszerint megemlítésre kerülnek a csoportosan vonuló halrajok, az egymás kicsinyeit etető selyemmajmok, vagy a társaikat veszélyre figyelmeztető énekesmadarak. A valóság ugyanakkor az, hogy a látszólagos önfeladás mögött minden esetben a rokonszelekciót, vagyis az önző gének önvédelmét látjuk. Igaz, hogy a raj szélén úszó halak veszélyeztetettebbek a ragadozókkal szemben, mint a csoport centrumában lévő társaik, ám még így is lényegesen nagyobb biztonságban tudhatják magukat a magányosan vándorló halaknál. Ráadásul mozgásukat folyamatosan a - lehető legönzőbb - középre tartás jellemzi, hiszen egyikük sem kíván önszántából prédává válni. A selyemmajmok esetén a közös utódgondozás valójában egy win-win jellegű együttműködés, amely egy beláthatóan szűk csoportban kiváló stratégia lehet. (A hozzánk genetikailag közelebb álló csimpánzok - a modern emberhez hasonlóan - önállóan nevelik kicsinyeiket, náluk nyoma sincs a látszólagos önzetlenségnek. Amikor a hímek megosztják a táplálékot a nőstényekkel, azt is rendszerint a párzás reményében teszik. Mintha magunkat látnánk...) A legtöbbet emlegetett példa az "önfeláldozó" madaraké, akik a ragadozó közeledtét jelezvén látszólag bajba sodorják magukat, csak hogy társaikat mentsék. Az önérdek azonban itt is tettenérhető, hiszen jelzést adó egyed önmagát is védi, amikor felkészíti társait a veszélyre, ráadásul nem is vállal túlzott kockázatot, a hangforrás helyét ugyanis még egy igazán vájtfülű sólyomnak is piszok nehéz azonosítania. (Olyan ez, mint amikor iskoláskorunkban óra előtt valaki mindig a folyosót pásztázta, hogy mikor érkezik a szigorú tanár. Az előretolt kém is profitált az információból, hiszen ő is megúszta a büntetést, ha az osztály csendben fogadta a vérengző tanerőt.) Vegyük figyelembe azt is, hogy az adott madárpopulációban szép számmal lehetnek rokonok, így altruizmus helyett megintcsak a gének önérdekvezérelt stratégiájáról beszélhetünk.

Nyilvánvaló persze, hogy léteznek olyan ritka esetek, amikor erkölcsi kötelességünk a segítségnyújtás. A tényleges fogyatékkal élők támogatása, az életveszélyben lévők oltalmazása magától értetődő. A cserbenhagyás valódi morális mélyrepülés, erről szól Jézus közismert története, az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd. Kell azonban, hogy legyen bennünk legalább annyi intelligencia, hogy belássuk: mindenkit nem menthetünk meg. Erőforrásaink végesek, ezeket elsősorban magunkra, családunkra, s közvetlen környezetünkre érdemes fordítanunk, ahogy azt önző génjeink diktálják.

Az öreg kontinensre zúduló nagyszámú bevándorlót - származástól és bőrszíntől függetlenül - alapvetően háromféle csoportba sorolhatjuk, annak függvényében, hogy befogadásuk az európaiaktól milyen mértékű önfeladást követel:

• ÉRTÉKTEREMTŐK - A célország nyelvét beszélő, képzett, a munkaerőpiacon elhelyezkedni képes, állami támogatásra nem szoruló egyének. Ők azok, akiket bármelyik európai ország szívesen lát, befogadásuk nem jár semmiféle áldozattal.
• HÁBORÚS MENEKÜLTEK - Aki az életét féltve menekül, azon segíteni emberi kötelességünk. Csakhogy a háború elől nem kell feltétlenül Svédországig futni. Arról nem is beszélve, hogy velük együtt érkeznek olyanok, akik Európát is puskaporos övezetté alakítják. Terrortámadások, bandaháborúk, középkori szintű konfliktuskezelés - pont ugyanazt a világot importáljuk, amit a tényleges menekültek - érthető módon - elhagyni kívántak.
• GAZDASÁGI BEVÁNDORLÓK - A migránsok számottevő hányada csupán egy jobb élet reményében indul útnak. Jómagam tökéletesen megértem őket, a helyükben én is lelépnék Afrikából, Indiából, vagy épp Pakisztánból, azonban semmi sem indokolja azt, hogy az európai polgárok finanszírozzák a harmadik világ megélhetését. A gazdasági bevándorlók elszállásolása, táplálása, oktatása, egészségügyi és egyéb ellátása valódi altruizmust követel az európai adófizetők részéről.

Joggal merül fel a kérdés, hogy miként lehet rávenni az öreg kontinens nyugati lakóit egy ilyen, a természettől oly idegen magatartásformára? Honnan ez a furcsa nemeslelkűség? Lehetséges, hogy jobb emberek nálunk, önző kelet-európaiaknál, s égnek a vágytól, hogy adakozhassanak? Vagy inkább arról van szó, hogy már nem férnek el a nappalijukban a raklapokra halmozott százeurós kötegektől, s most hálásak, hogy végre van mire elkölteni? Egyikre sem fogadnék nagyobb összegben. Sokkal inkább arról van szó, hogy a hatalom - mint a történelem során már oly sokszor - ezúttal is előhúzta a szokásos joker kártyát, melyen ez áll: ÉPÍTS A BŰNTUDATRA! A kétezer esztendős kereszténységből sok minden elveszett, vagy átalakult az évszázadok során. Egy azonban - úgy tűnik - nem változik, ez pedig az, hogy az európai ember továbbra is elfogadja, hogy eredendően bűnös, és ezért vezekelnie kell. A németeket hetven évvel a második világháború után még mindig a nácik vétkei miatt gyötri lelkiismeretfurdalás, a franciák és az angolok a gyarmatosító őseik miatt érzik úgy, hogy van törlesztenivalójuk. Ez egy igazi agyrém, a kollektív felelősség agyréme. A nácik rémuralma a világtörténelem egyik legsötétebb fejezete, s persze a gyarmatok kirablása sem elnézhető gyerekcsíny. De az egy vicc, hogy bárkinek is felelnie kéne mások tetteiért. Csakis önmagunkért tartozunk felelősséggel, még a szüleink bűneihez sincs az égvilágon semmi közünk.

"Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak." - Az ilyenfajta, morálisan védhetetlen ostobaságok nem csupán egyéni lelki problémákhoz, de lassan akár az európai civilizáció eltűnéséhez is vezethetnek. Adakozni, irgalmasnak lenni, szolidaritást vállalni - ezek megkérdőjelezhetetlen értékek egészen addig, amíg emelt fővel, önszántunkból tesszük. Ám onnantól kezdve, hogy kötelességből, bűntudatból, vagy félelemből kezdünk jót cselekedni, a nemeslelkűség azonnal fényét veszti; fakóvá és értéktelenné szürkül, mi több, akár pusztítóvá is válhat.

A hívő azt vallja: Isten a képére és hasonlatosságára teremtette az embert. A szkeptikus szerint az ember teremtette a saját képére és hasonlatosságára a különböző isteneket. Ebben a vitában algha lehet igazságot tenni, azon viszont érdemes elmorfondírozni, hogy az istenhitnek van-e egyáltalán bármilyen meghatározó szerepe életünk során.

Ken Wilber amerikai gondolkodó "A működő szellem rövid története" című művében bemutatja az emberi-társadalmi tudat fejlődését az ősközösségektől kezdve napjainkig. Azt állítja - és ebben számos filozófustársa egyetért - hogy a felvilágosodást követő, mai napig tartó racionális korszak képviseli az eddigi legfejlettebb tudati szintet, azonban felemás világ ez, mert a jelen embere számára égetően hiányzik a spiritualitás. "Isten halott" - állapította meg Nietzsche, ám a trónja üres, sokaknak nem sikerül pótolniuk semmivel, így létük tökéletesen kiüresedett és értelmetlen. A jelenség nyilvánvalóan létező, mindazonáltal két megjegyzés mindenképpen idekívánkozik. Egyfelől: a vallásosság sem nyújt semmiféle garanciát arra, hogy az életnek valódi célt, tartalmat és értelmet adjon. Magát a hitet nehéz erőltetni, az üres vallási rituálék és formaságok pedig aligha nyújtanak éltető lelki táplálékot. Egy református lelkész fakadt ki így egy ökumenikus egyházi találkozón: "Az emberek érdeklődnek Jézus után, de ránk már nincs szükségük." Másfelől legalább ilyen lényeges, hogy spirituális igényeinket százféle módon kielégíthetjük, a hagyományos vallásosság csak egy a számtalan út közül.

Amikor - hittel, vagy csupán képletesen - Istenről beszélünk, elsősorban mint teremtőre gondolunk. Jóságos bárki lehet, mindenhatók csak kevesen. A teremtés ugyanakkor esszenciálisan isteni megnyilvánulás, s talán ez az az aktus, melynek során mindenki képes felfedezni a benne lakó Istent; talán ez a mozzanat lehet az, amely értelmessé és tartalmassá teszi az emberi létezést. Csíkszentmihályi Mihály a "Flow" című alapművében leírja azt az áramlatélményt, amely a koncentrált figyelemmel végzett tevékenységet kíséri: megáll az idő, megszűnik a külvilág, s feloldódik az éntudat. Mámoros érzés, és az igazán tudatosak igyekeznek ebben az áramlatban maradni valamennyi tevékenységük során. Persze, lássuk be, hogy a mosogatás, a nagyvállalati bérszámfejtés, vagy épp a futószalag melletti munka a legnagyobb igyekezetünk mellett sem nyújtja minden esetben ugyanezt az élményt. Az alkotó, teremtő, kreatív tevékenységek ugyanakkor nagyon is, és szinte mindegy, hogy posztmodern festményt, gyufaszálakból Lánchíd-makettet, ateizmusról szóló esszét avagy ötfogásos ebédet készítünk. A művészetek, a tudomány, a technológiai találmányok, a világ felfedezése - ezek mind olyan területek, melyek valamennyiünk előtt nyitva állnak. Teljesen elképzelhetetlen számomra, hogy egy olyan ember, aki elmerül a felsoroltak valamelyikében, ne tudná szellemi-spirituális igényeit maximálisan kielégíteni. A fiatal Nietzsche szerint "a művészet (...) az élet legnagyobb feladata, s egyedüli metafizikai tevékenysége"; illetve: "Mi a saját életünk költői szeretnénk lenni, mégpedig a legkisebb hétköznapi dolgokban." Egyet kell értenem vele, s abban is, hogy a vallás sem több a művészetnél, ráadásul sok esetben borzasztóan hamis az alkotás.

A másik klasszikus kérdés az erkölcs problematikája. Vajon tényleg szükségünk van bármilyen istenségre ahhoz, hogy helyesen cselekedjünk? Vajon tényleg a pokoltól való félelmünk fog bennünket a jó útra terelni? Albert Einstein így ír: "Egy ember erkölcsi magatartása rokonszenven, neveltetésen és szociális kapcsolatokon és szükségszerűségeken kell hogy alapuljon; semmi vallásos alap nem szükséges. Az ember igazán rossz úton haladna, ha a halála utáni büntetéstől való félelem vagy a jutalom reménye korlátozná." (New York Times, 1930.) Richard Dawkins szerint az erkölcs evolúciós örökségünk, azon normák gyüjteménye, amely lehetővé teszi egy társadalom egészséges együttélését. A legtöbb vallás önmagából eredezteti a morált, azonban az a tény, hogy a "ne ölj", "ne lopj", "ne árts a másiknak" típusú intelmek csaknem minden kultúrában fellelhetők, azt sejteti, hogy az egyetemes emberi erkölcs létező, vallásfüggetlen és közös gyökerekkel bír.

A harmadik nagy fejezet, amiért szükségét érezzük Istennek, a halál utáni élet kérdése. A kereszténység és az iszlám mennyországot remél. A hinduizmus a lélekvándorlásban hisz, ahogy a buddhizmus is, csak az utóbbi végállomást is vizionál. A Jehova Tanúi az ezeréves birodalmat hirdetik. A modern ember számára mindezen elképzelések meseszerűek és megmosolyogtatóak. Csányi Vilmos így ír: "Az élet értelme nem a halálon túli valami, jutalom, vagy büntetés, örök, émelygő édelgés a jóknak, pokol a rosszaknak. A halálon túl nincsen semmi." Lehet, hogy nincsen igaza. Talán létezik túlvilági élet. Talán más testben születünk újjá, talán a nirvánába jutunk, talán a mennyország vár ránk. Az sem kizárt, hogy ezeréves birodalomban találjuk magunkat. Ám ha elég bölcsek vagyunk, úgy ezekre csupán mint bónuszjátékra tekintünk. Örömmel veszünk és elfogadunk minden transzcendens jutalmat, de semmiképpen sem ezekre építjük az életünket. Több ferences-rendi barátomat is megkérdeztem, hogy mi motiválta őket a hármas fogadalomra; a túlvilág ígérete, avagy a szerzetesi létforma. Mindannyiszor megnyugtató választ kaptam: gondolkodás nélkül az utóbbit jelölték meg.

Lehet, hogy létezik Isten. Jó lenne biztosan tudni - nem csupán érezni - hogy van egy minket óvó és védelmező, mindent átfogó és átjáró erő. Ám csak azért, hogy életünknek célt találjunk, vagy hogy megismerjük a morálisan helyes utat, felesleges bármiféle istenképet gyártanunk. Einstein világlátását abszolút közel érzem a sajátoméhoz: "Egy istent, aki alkotásait jutalmazza és bünteti; akinek akarata van, olyat, akit mi magunkon kívül megélünk, nem tudok elképzelni." Hitem szerint Jézus világképe is hasonló: "Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. (...) Mert az Isten országa közöttetek van." Az Újszövetség legkijózanítóbb mondatai. Ha a teljes univerzumot nevezzük Istennek, annak már valóban lehet értelme. Ráadásul ezzel azt is megúsztuk, hogy bizonyítani kéne a létezését.

"Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással." - Atyaég, hány száz alkalommal végighallgattam, ahogy a miselátogatók kórusa gépiesen végigdarálta mindezt... A legtöbben talán bele sem gondoltak, miről vallottak éppen. Jómagam ott álltam (ültem, térdeltem, nem is emlékszem már) közöttük gyerekfejjel, s azon járt az agyam, hogyan lehet ennyi értelmetlenséget egyetlen mondatba sűríteni.

Egészen nyilvánvaló, hogy puszta gondolattal nem lehet bűnt elkövetni. Lejátszhatunk az elménkben bármilyen beteg, perverz, szadista történetet, az attól még megmarad belső mozinak. Kívánhatjuk valakinek a vesztét, akár meg is átkozhatjuk, ha hiszünk az ilyen ostobaságokban - ártani nem tudunk vele. Szavaink már lehetnek kártékonyak, sőt akár mérgezőek is, ám a verbális rosszindulatot aligha nevezhetnénk bűnnek. A tettlegességgel való fenyegetésen kívül minden más - legyen akármilyen sértő, vagy alpári - csupán a szólásszabadság egészséges vagy torz, ízléses vagy ízléstelen megnyilvánulása, semmi több. A befogadó felelőssége, hogy mit kezd vele. A használt kifejezések természetesen a beszélőt minősítik, de semmiképpen sem morális, sokkal inkább kulturális tekintetben. Ugyancsak nehéz mulasztással vétkezni. Világos, hogy léteznek kihegyezett esetek: amikor nem sietünk az életveszélyben lévő segítségére, miközben lehetőségünk volna rá, az nyilvánvaló erkölcsi mélypont. Ám általában véve az, hogy nem teszünk semmit, morálisan semleges esemény. Ha a vasárnapi ebéd után kényelmesen elbóbiskolunk a Forma1 alatt, azzal nemigen tudunk bűnt elkövetni. Egész biztosan nem a mi személyes felelősségünk, hogy a világ minden gondját-baját megoldjuk. Vagy ha mégis, akkor talán várhatnak hétfőig... "Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással." Borzasztó fura, hogy négyből három abszolút nem állja meg a helyét, mégis ezeket mantrázza a nép emberemlékezet óta.

Hasonló a helyzet a hét főbűnnel is. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia honlapján ezt olvashatjuk: "Önmagukban talán nem mindig nagy bűnök." Az csak egy dolog, hogy várhatnánk valamivel precízebb morális útmutatást is az egyháztól. Ami viszont sokkal lényegesebb: ha egy picit is elgondolkodunk, arra jutunk, hogy a hétből valójában egy sem számít bűnnek. Valamiért mégis így nevezzük őket.

• KEVÉLYSÉG - Az elbizakodott önhittség csupán két paraszthajszállal nyúlik messzebbre az egészséges önbizalomnál. Ha ez mások megvetésével párosul - rasszizmus, homofóbia, kasztokban való gondolkodás, férfi- vagy nőgyűlölet - az nyilvánvaló öngól: az ember önmagát fosztja meg a szeretet lehetőségétől. Ezzel együtt nem csoda, hogy a kevélység bekerült a főbűnök közé; egyetlen tekintélyelvű vallás sem nézi jó szemmel, ha a hívei emelt fővel járnak.

• FÖSVÉNYSÉG - Aki betegesen kapzsi és göcsösen ragaszkodik az anyagi javaihoz, az sohasem fogja megtapasztalni a szabadság érzését és az élet valódi élvezetét. Buddhista alaptanításról van szó, mely Jézusnál is több ízben megjelenik. Természetesen szó sincs arról, hogy a szegénység morálisan értékesebb volna a gazdagságnál, s arról sem, hogy javainkat ész nélkül szét kéne osztogatnunk. A takarékosságot a legtöbben pozitív értéknek tartjuk, a fösvénység valójában ennek szélsőségesen eltúlzott megnyilvánulása.

• BUJASÁG - A bujasággal szemben nehéz bármit is felhozni. A lehető legtermészetesebb emberi késztetés és örömforrás. Egészen nyilvánvaló, hogy amikor két (három, négy...) felnőtt ember szabad akaratból magára zárja a hálószoba ajtaját, abban nagyítóval keresve sem találnánk bűnös vonatkozást. Nem véletlen persze, hogy a tekintélyelvű vallások mindegyike kézben kívánja tartani a hívek szexuális attitűdjét, ebben ugyanis - szemben a valódi bűnökkel - csaknem mindenki érintett, s az ostobák ezen keresztül befolyásolhatók és irányíthatók is.

• IRIGYSÉG - Vágyni valamire, amivel a másik rendelkezik, míg mi magunk nem - teljesen hétköznapi dolog. Ha ez a vágy pozitív motivációként ölt testet, s erőfeszítésekre, kitartásra sarkall, úgy ambíciónak nevezzük és tapsolunk hozzá. Ha tunyasággal, kishitűséggel párosul, úgy csupán meddő vágy marad. Minden valószínűség szerint ez a legjelentősebb minőségbeli választóvonal ember és ember között, már Káin és Ábel története is ezt igyekezett megvilágítani. Az irigység önmagában morálisan semleges, azonban a Káin-típusú frusztrált veszteseknél könnyen a bűn forrásává válhat.

• TORKOSSÁG - A legtöbbünk számára sem az aszkéta, sem a hedonista életvitel nem hozza el a kívánt elégedettséget. Az előbbi fonnyadt, örömtelen és életidegen; az utóbbi viszont brutális súlyfelesleget, százféle betegséget és korai halált hoz, ráadásul nagy valószínűséggel a bujaság ígéretének is búcsút mondhatunk. Semmi gáz azzal, ha valaki szereti a hasát - van olyan, aki nem? -, az viszont megkerülhetetlen, hogy kulináris élvezeteinket a jó minőség és visszafogott mennyiség jellemezze.

• HARAG - A harag egy abszolút természetes és evolúciós tekintetben kifejezetten hasznos érzelmi reakció, mellyel valójában háromféle dolgot kezdhetünk. Lenyelhetjük, ám messze ezzel tesszük a legrosszabbat; elfojtott indulataink idővel belülről betegítenek meg bennünket. Kiadhatjuk magunkból nyersen és kontrollálatlanul, ez már eggyel egészségesebb, csupán elviselhetetlenné tesz bennünket. Az optimális haragmenedzsmentet az erőszakmentes józanság jellemzi, amikor határozottan és konstruktívan fejezzük ki nemtetszésünket.

• RESTSÉG - A lustasághoz, a jóra való restséghez mindenkinek joga van. Semmittevéssel, mulasztással - ahogy fent már megfogalmaztuk - nemigen lehet bűnt elkövetni. Ahogy az előző hat, ez is inkább csupán egy jellemvonás, mely bizonyos mértékig egészséges, azon túl viszont a személyes boldogtalanságunk forrása lehet. Nem nehéz belátni, hogy a túlhajszoltság és a permanens láblógatás közti optimumpont valahol skála közepefelé keresendő.

"Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelidíted, igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga. " - így ír Weöres Sándor a vágyak idomításáról. Abszolút egyensúly, a teljes buddhizmus három mondatba préselve. Tökéletes recept, hogy mit kezdjünk a hét "főbűnnel". Legalább ilyen fontos, hogy megszabaduljunk a létezésünket beárnyékoló szégyentől és bűntudattól, hiszen láthatjuk: az a sok apróság, amit a köznyelv véteknek nevez, nagyrészt semmiféle morális töltettel nem bír. Világos, hogy minden elnyomó rendszer szívesen látja a görnyedt hátakat és lehajtott fejeket, ám a 21. századra lassan érdemes volna felébredni végre. Aki önmagát bűnös embernek tartja, aki képtelen emelt fővel járni, az aligha tud bármiféle értéket nyújtani a világnak. Ráadásul ő az, aki a legszörnyűbb tettekhez is csendben asszisztál, hiszen - gondolja - milyen alapon szólhatna bármit? Amióta csak kiűzettünk a Paradicsomból, azóta vágyunk és tartunk oda vissza. Valójában ennek egy szimbolikus megnyilvánulása, amikor a naturisták szégyenérzet nélkül strandolnak ruhátlanul. Ezen az úton jár a tudatos ember is, aki nem hajlandó alaptalan és pusztító bűntudattal élni. Ha a kereszténységben van még erő és késztetés a megújulásra, úgy elsősorban a bűn fogalmával kéne kezdenie valamit. Még akkor is, ha évszázados téveszméket kellene lesöpörnie az asztalról.

Az, hogy a szeretet mindent megold, épp olyan téveszme, mint hogy az erőszak lenne a megoldás bármire is. Egy optimálisan - és erkölcsileg elfogadhatóan - működő világban a hangsúly az egyén szabadságára kerül. Az államnak, vagy bármilyen központi hatalomnak talán az egyetlen, de kétségtelenül az elsődleges funkciója, hogy polgárainak szabadságát megvédje.

Bármilyen társadalmi berendezkedést vizsgálunk, elsősorban arra érdemes fókuszálnunk, hogy az adott rendszerben milyen mértékben biztosítja a hatalom az egyén önrendelkezését, illetve milyen mértékben követeli meg az egyéntől, hogy tiszteletben tartsa a másik autonómiáját. E két változót tekintve összesen négyféle modellel találkozhatunk (a függőleges tengely a hatalmi erőszak, a vízszintes az egyéni erőszak mértékét mutatja):

A tekintélyelvű vallásoknál az egyén szabadsága eleve korlátozott, az "isteni" törvények az ember legintimebb szokásait is mereven szabályozhatják. Jelentős különbséget láthatunk azonban a keresztény és az iszlám típusú berendezkedés között a tekintetben, hogy maga az egyén kiélheti-e agresszív hajlamait, vagy sem. Az előbbi a teljes frusztrációt hirdeti: "ne bántsd embertársadat, a szeretet, mindent megold, a hatalom elnyomását is ugyanilyen jámbor módon tűrd!" Az utóbbi az erőszak szabad áramlásában hisz: bár az egyén sem szabad - hiszen már a hitelhagyásért is halálbüntetés jár -, de dühét, gyilkos indulatát szabadon levezetheti a hitetleneken, a másképp gondolkodókon. (Ugyanez a dinamika jellemzi a 20. századi diktatúrákat, a fasizmust, a nácizmust és a kommunizmust is.) Az alsó két szegmensben a hatalom nem telepedik elnyomó jelleggel az egyénre, a különbség mindössze annyi, hogy humanisztikus környezetben az állam megvédi a polgárait, míg a káosz világában engedi, hogy az utcákon a farkastörvények uralkodjanak. A humanizmus természetesen nem zárja ki a vallásosságot; minden olyan hit belefér, amely nem erőszakos és tekintélyelvű, hanem az embert állítja középpontba. Ilyen a taoizmus, a korai buddhizmus, vagy épp a jézusi tanítás is.

Pontosan érezzük, hogy az egyén jólétét a humanizmus világa szolgálja a legmegfelelőbben, ahol az egyén teljes szabadságot élvez, melynek csupán egyetlen korlátja van, ez pedig a másik ember szabadságának tiszteletben tartása. Nem véletlen, hogy az iszlám nem a kereszténységet tartja a legfőbb ellenségének, hanem az emberközpontú világot, ezek ugyanis az egymástól legtávolabbi eszmerendszerek, átjárás közöttük nemigen létezik. A fenti mátrix szomszédos szegmensei ugyanakkor könnyen átcsúszhatnak egymásba. Európa számos ilyen folyamatot látott és lát manapság is:

1. KERESZTÉNYSÉG → HUMANIZMUS

Ez valójában a felvilágosodás folyamata. Az állam és az egyház elválik egymástól, miközben az alapvető értékek - békesség, szeretet, szolidaritás - tovább élnek. Nevezhetjük ezt a keresztény kultúra finomhangolásának is, ahol a lényeg megmarad, csupán a dogmák tűnnek el; innentől kezdve az "isteni törvények" legfeljebb ajánlásnak számítanak. Az egyén fellélegezhet, de nagyszerű lehetőség ez a keresztény vallásnak is, hogy megmérje magát a "nyílt piacon", az állam erőszakszervezeteinek közvetlen támogatása nélkül. E kétszáz éve tartó folyamatban az egyház nem áll nyerésre, folyamatosan veszíti el európai híveit. Nyugaton egyre több az olyan templom, amely ma már csak múzeumként szolgál. Természetesen a vallási vezetők is tisztában vannak a hanyatlás tényével, csak még azt nem sikerült eldönteniük, hogy melyik irányba mozduljanak. Az ifjú pápa című sorozat - egyébiránt parádésan jó - első évadában a Jude Law által alakított egyházfő a múlt felé lép, s a tekintélyelvűséget igyekszik csúcsra járatni. A másik út az lehet - és a jelek szerint ez a valószínűbb - hogy a vallás feladja a tudomány által megcáfolt dogmákat, s megpróbál lépést tartani a történelemmel. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a páli mellékvágányról visszatér a jézusi tanításhoz.

2. KERESZTÉNYSÉG → ISZLÁM

A kereszténység tehát jelenleg két világ közt toporog, s jelentős azoknak a száma, akik ilyen állapotában súlytalannak és kiüresedettnek érzik. A fundamentalista iszlám lényegesen erőteljesebb, s bármilyen érthetetlen is a magamfajta számára, de léteznek olyanok, akik számára vonzó ez a középkort idéző vakhit. Az iszlám ereje elsősorban megkérdőjelezhetetlenségében áll. Míg a keresztény vallási dogmák szabadon elemezhetők, kifigurázhatók, ütköztethetők a tudományos tézisekkel, addig a muszlim hit a legkevésbé sem tűri a kritikát. Juszuf al-Karadavi sejk nyilatkozta egy 2013-as interjúban, hogy "az iszlám ma már nem létezne, ha eltörölték volna a hit elhagyásáért járó halálbüntetést". Míg Európában a vallás csak egy a hóbortok közül - hasonlóan a kedvenc klubcsapathoz, rockbandához és politikai párthoz -, addig a muszlim országokban ez minden: identitást, hazafiságot, politikai hovatartozást és életstílust is jelent. Nem csupán a nagyszámú bevándorló miatt lesz rövidesen Európa vezető vallása az iszlám, de azoknak is jelentős szerepük van a folyamatban, akik a kiüresedett keresztény hitet hátrahagyva térnek át. Amitől igazán kiráz a hideg, az az, amikor mai keresztény szerzők - miközben a nagy számú váláson és a szabad szexualitáson sopánkodnak - az iszlám világát hozzák fel pozitív példaként. Döbbenet.

3. HUMANIZMUS → KÁOSZ

Egészen pontosan ez a folyamat zajlik ma Nyugat-Európában. Létezett egy világ, mely hitt a szabadságjogokban, a nemek közötti egyenjogúságban, mely elvetette a rasszizmust és elfogadta a szexuális sokszínűséget. Ez az a világ, amelyben a hatalom a toleranciára, a szeretetre és a könyörületességre hivatkozva többé nem látja el alapvető funkcióját és nem védi meg polgárai szabadságát. Azzal, hogy több millió, integrálódni képtelen, a humanizmus értékeit elutasító, megvető bevándorlót szabadítottak a kontinensre, gyakorlatilag veszélybe sodortak mindent, amit európai életstílusnak és kultúrának lehet nevezni. Az öreg kontinens úgy viselkedik manapság, mint az ostoba feleség, aki megértő és szeretetteljes kíván lenni részeges férjével, miközben az agyba-főbe veri a gyerekeit. Lassan rá kéne eszmélni, hogy a szeretet nem old meg mindent. Sőt. Ostobán, korlátlanul, önvédelem nélkül önmagát égeti fel.

4. KÁOSZ → ISZLÁM

A káosz, amely Európa nyugati felét uralja jelenleg, csupán kétféle módon szüntethető meg. Vagy észhez térnek a politikai vezetők és - megvédve polgáraikat - kiállnak a valódi szabadságjogok mellett, vagy feladják az egészet és átengedik a kontinenst az iszlám törvényvallásnak. Nemigen látszik egyéb út. A multikulturális társadalom illúziója már a múlté, a mögöttünk hagyott pár év eseményei igazolták, hogy a liberális-demokratikus-humanista világ és a fundamentalista iszlám nem fér meg egy hajóban. Izgalmas végkifejlet elé nézünk.

Annak idején, amikor e közmondás született, a korszellem elsősorban azért tartotta problémásnak a kevés számú utódot, mert bármiféle tragédia esetén a szülők támasz nélkül maradtak. Ma már ez nem igazán meghatározó szempont. Nem csak azért, mert háborúk és pusztító járványok hiányában a fejlett civilizáció gyermekei jellemzően megérik a felnőttkort, de morálisan is fejlődött annyit a nyugati világ, hogy a 21. században már nem azért nemzünk utódokat, hogy azok eltartsanak bennünket. A címbéli közmondást használva manapság sokkal inkább a gyermekek szükségleteit tartjuk szem előtt, s az egykék magányától igyekszünk megóvni őket. Ez már egy legitim, erkölcsileg helyes aspektus. A jelen poszt mindazonáltal egy harmadik szempontra fókuszál: a kérdés szociológiai okait és demográfiai hatásait vizsgálja.

Tény, hogy a tipikus fehér, európai nő egy gyereket szül, míg az afrikai ötöt. (Az amerikai Pew Research intézet 2015-ös becslése szerint a teljes termékenységi arányszám a világon a kettő között csaknem félúton, 2,4 körüli értéket mutat, miközben az egyes populációk szinten tartását a 2,1-es érték szolgálja.) Mindez jó pár kérdést felvet:

• Jelent-e ez bármiféle problémát?
• Miből fakad a jóléti társadalmak alacsony gyermekvállalási hajlandósága?
• Mit lehet tenni, hogy változzon a trend?
• Mit kezdenek a jelenséggel a világ vezetői?

Konrad Lorenz már 1973-ban, A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című művében megkongatta a vészharangot, a vétkek közül első helyen említve a Föld túlnépesedését. A könyv megjelenésének idején 4 milliárdan éltünk a bolygón, jelenleg csaknem kétszer annyian. Ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy mekkora az optimális méretű populáció a technológia és az infrastruktúra jelenlegi színvonalán, pláne hogy mekkora lesz húsz, vagy ötven év múlva. Hallunk olyan hangokat, hogy másfél milliárd embernél többet nem tud kényelmesen eltartani a Föld, míg más elemzők szerint akár 15-20 milliárdot is. A probléma kettős: ökológiai és gazdasági természetű egyben. Az előbbit a legtöbben értik: minél többen vagyunk, annál többet fogyasztunk, s ezzel százféle módon tesszük tönkre környezetünket. Az utóbbi már nem mindenki számára világos. Ahhoz, hogy az emberiség jóléte pozitív irányba mozduljon, a tőkejavaknak gyorsabban kell növekedniük, mint a népességnek. (Ha csak három lapátom van, hiába alkalmazok öt embert, az utolsó kettő már semmiféle értéket nem fog teremteni, csak a költségeket növeli. Előbb érdemesebb volna beruháznom, két új lapáttal bővítve az eszközparkot.) Ha az ember elég értelmes faj volna, úgy nem fokozná a saját nyomorúságát, hanem lényegesen tudatosabb szaporodási stratégiát követne. Simán lehet, hogy 10-15 év múlva - a mezőgazdaság és az élelmiszeripar forradalmi változásai, a környezettudatos technológiák, a megújuló energiák széles körű felhasználása és az automatizáció nyomán - már semmiféle gondot nem okoz majd 7,5 milliárd ember jólétének biztosítása, jelenleg azonban a legkevésbé sem vidám az összkép. Mindezeket figyelembe véve elvileg nem jelent problémát a népességcsökkenés, Európa egyébként is az egyik legsűrűbben lakott kontinens. Maximálisan egyetértek Csányi Vilmossal, a világhírű etológussal: magam is szívesebben élnék egy ötmilliós Magyarországon, ahol mindenki megtalálja a számítását, mint egy tízmilliós hazában, ahol a társadalom fele folyamatosan elégedetlen. Ám ez csupán teoretikus lehetőség. Az állami egészségügyi és nyugdíjrendszer miatt kényszerpályán az egész európai civilizáció: a népességfogyás az állami költségvetéseket és az ellátórendszereket veszélyezteti. Vegyük észre: tisztán piaci alapon működő társadalmakban nincs ilyen kötöttség; a populáció mérete szabadon, rugalmasan változhat mindkét irányban.

A társadalomkutatók egyik legfontosabb kérdése évtizedek óta, hogy miért születik ilyen kevés gyerek a jóléti államokban, holott - első ránézésre - ennek ellenkezője volna logikus. Az okok között minden esetben megjelenik a mesterséges fogamzásgátlás széleskörű elterjedése. Joggal, hiszen a felmérések szerint a teljes bolygón a szexuális életet élők kétharmada használ valamiféle fogamzásgátló eszközt. Nyilvánvaló azonban, hogy nem sírjuk vissza a múltat, s nem tekintünk irigykedve Afrikára, ahol még mindig a puszta ösztönök uralkodnak a tudatosság felett. Sokan a hedonizmust teszik felelőssé. Azt mondják: annyiféle elérhető élménnyel gazdagodhat az ember, a családalapítás csak egy ezek közül, ráadásul drágább is, mint a karibi nyaralás, vagy a nepáli hegymászó túra. Ebben is van valami, ám magyarázatnak ez is rém karcsú. Gyermeket hozni a világra és felnevelni - semmihez sem hasonlítható élmény. Nem pótolja sem kutya, sem macska, sem világ körüli utazás. Arról nem is beszélve, hogy e téren sem sírjuk vissza a csóró és ingerszegény múltat, amikor nemhogy internet nem volt, de útlevelünk sem, sőt hétfőnként tévéadás sem... Léteznek olyanok, akik a nők megváltozott társadalmi szerepét okolják. Azelőtt - mondják - egyszerűbb világ volt. A nők otthon maradtak, vezették a háztartás és nevelték a gyerekeket. Ebben is van igazság, de még ha a női egyenjogúság volna a népességfogyás egyetlen oka - ahogy messze nem az - akkor sem tehetnénk ellene semmit. Az emberi szabadságjogok magasabb rendű értékek, mint a stabil létszámú populáció. Elég megnézni "A szolgálólány meséje" című filmet, vagy a későbbi, azonos című sorozatot, hogy felálljon a szőr a hátunkon a diktatórikus, fundamentalista, gyermekszülés-orientált társadalmat látva. Akár a fogamzásgátlás lehetőségéről, akár az ingergazdag környezetről, akár a női egyenjogúságról beszélünk, ezek mind értékek; a szabadságról és a tudatosságról szólnak, s valójában nem is tehetők felelőssé a gyermekvállalási hajlandóság alacsony szintjéért.

Amikre igazán érdemes odafigyelnünk, azok az európai lakosság körében készített kérdőíves felmérések (pl. Gallup, Eurobarometer), melyek azt firtatják, hogy a megkérdezettek hány gyereket szeretnének. Az általam ismert kutatások mindegyikére igaz, hogy az átlagos érték - akár Magyarországot, akár a kontinens egyéb országait tekintjük - mindenütt 2 feletti. Szó sincs tehát arról, hogy az európai embereknek már nincs kedvük utódokat nemzeni és szülni. Persze, látjuk, hogy a nemi szerepek sokat változtak az utóbbi évtizedekben. Egészen biztos, hogy a házasság és az elköteleződés már nem ugyanazt jelenti, mint ötven évvel ezelőtt. A lényeg viszont fikarcnyit sem változott: az emberek ugyanúgy vágynak gyerekekre és unokákra, mint bármikor a történelem során, csupán tudatosabban terveznek családot. Az a tény pedig, hogy vágyaik és a valóság ennyire távol kerültek egymástól, semmiképpen sem írható az individualizmus, vagy az elkényelmesedés számlájára, ahogy a legtöbben magyarázni szokták. Olyan elemzéssel is találkoztam már, amely egyenesen a kapitalizmust tette felelőssé az európai népességfogyásért. Ezek a magyarázatok jó esetben téveszmék, rossz esetben szándékos félrevezetések, ócska hazugságok. A valódi mozgatórugó végtelenül szimpla; nem más, mint az anyagi biztonság kérdése. Ezt támasztja alá a családtámogatási intézkedések jól mérhető sikere, a másik oldalról ezt igazolja Nyugat-Európa jelenlegi társadalmi szerkezete. Ahogyan Douglas Murray írja: "Három típusú embernek van ma három, vagy annál is több gyereke: a nagyon gazdagoknak, a szegényeknek, vagy az új bevándorlóknak."

A történelem jelentős részében úgy élt a világ, ahogy a mai Afrika: rengeteg születés, magas gyermekhalandóság, kevés érzelmi kötődés az utódokhoz, s konzervált szegénység, mely nem volt sokkal nyomasztóbb hat gyerekkel, mint kettővel. A világ azonban rengeteget változott. Az átlagember számára elérhetővé vált az a szintű jólét, amely az elmúlt pár ezer évben megközelítőleg sem.  A legfényűzőbb luxus azonban ma már nem az extrém sportautó, vagy az egzotikus nyaralás, hanem éppen a gyerekvállalás. Pár generációval ezelőtt majdnem mindegy volt, hogy a parasztház egyetlen helyiségében négyen, vagy nyolcan hajtották álomra a fejüket, s azon sem aggódott különösebben senki, hogy miből fedezik majd a gyerekek egyetemi oktatását. Manapság - egyre magasabb ingatlanárak mellett - minden gyereknek megfelelő lakókörnyezetet, minimum külön szobát szeretnénk biztosítani, s már csecsemőkorukban azon kattogunk, hogy mibe kerülnek majd a különórák, edzések, pláne a felsőoktatás. Azt kell észrevenni, hogy amikor kifejezetten gazdag országokban szerény számú gyerek születik, ott a valami nagyon el van rontva. A nemzeti össztermék adatokat látva a baj nem azzal van, hogy kevés értéket állítanak elő, ezért a kapitalizmus hibáztatása fatális tévedés. A gond nyilvánvalóan az újraelosztási rendszerben keresendő. Ha megnézzük az Egyesült Államok szaporodási rátáját, azt látjuk, hogy - megelőzve valamennyi európai országot - 2 fölötti értéket mutat, ezen belül a fehér nők átlagosan 1,8 (!) gyereket hoznak a világra, miközben az egy főre jutó GDP nagyságrendileg megegyezik Dánia, vagy Svédország adatával. A képlet borzasztó egyszerű: az amerikaiakat nem adóztatják agyon, így bőven marad pénz a családra.

Európa vezetői úgy döntöttek, hogy nem követik a tengerentúli mintát, hanem jóléti államokat hoznak létre, magas szintű központi ellátással, s ezt finanszírozandó brutális adóterhekkel. Ez a rendszer látszólag kényelmes és élhető, azonban pontosan az alacsony gyerekszám mutatja meg hosszútávú életképtelenségét. Az öreg kontinens kormányai természetesen évtizedek óta tisztában vannak a lesújtó demográfiai adatokkal, mégsem voltak hajlandóak elgondolkodni azon, hogy rossz úton járnak. Ehelyett inkább úgy döntöttek, hogy ázsiai és afrikai bevándorlókkal pótolják a meg nem születő európaiakat. Hogy ez a hetvenéves folyamat mihez vezetett, ma már pontosan láthatjuk. Jómagam csak azon csodálkozom, hogy a nyugat-európai polgárok miként tűrik azt a végtelenül erkölcstelen folyamatot, melynek keretén belül az ő jövedelmükből finanszírozzák a teljes leváltásukat. (Én még Magyarországon is ki vagyok akadva az elvonások mértékétől. Még kevésbé volna őszinte a mosolyom, ha az államháztartási bevételek jelentős részét idegen kultúrákból érkező gazdasági menekültek segélyezésére fordítaná a kormány. Svédország 2015-ben 50,4 milliárd koronát költött a bevándorlókra, ez kb. a magyar költségvetés 8%-ának felel meg.) Számos népet kiraboltak és elpusztítottak már a történelem során, hódítással, gyarmatosítással, katonai diktatúrával. De olyan még eleddig sosem volt hogy egy nép önként döntött volna a saját kivéreztetéséről. Most elérkezett ez is.

Ha létezik olyan metszéspont, ahol a férfiak és a nők egymástól oly különböző gondolatvilága találkozik, akkor a "fogadj el olyannak, amilyen vagyok", illetve a "ne akarj megváltoztatni" kívánalmak feltétlenül ide sorolhatók. Az infantilizmus ugyanis nemtől független. Aki azt várja, hogy feltétel nélkül szeressék, az szociális fejlődésében csúnyán megrekedt a 4-5 éves gyerek szintjén. Az egyik legpusztítóbb téveszme, hogy szüleinken kívül lesz bárki is e világon, aki anélkül szeretne bennünket, hogy számára valamiféle értéket nyújtanánk.

Ami igazán megmosolyogtató, hogy a bamba beletörődést megpróbáljuk erénynek beállítani: "én elfogadlak a hibáiddal együtt is." Ez az a mérgező mondat, amely akár egy életre megakaszthatja a másik fejlődését. Alapvetően háromféle kapcsolati felállás létezik. Először is lehet olyan, hogy Ádám és Éva egyaránt igénytelenek, s nem várnak sokat sem egymástól, sem az élettől. Ez a boldog tudatlanság állapota, nincs is vele különösebb baj, csupán a kihagyott lehetőségekért kár. A másik végletet az a lélekemelő együttműködés jelenti, amikor férj és feleség egymást motiválják a fejlődésben; együtt diétáznak, sportolnak, támogatják a másikat a továbbtanulásában, karrierépítésében, kreatív hobbijában, önmegvalósításában. E két ritka szélsőérték között találjuk az átlagos párkapcsolatot, ahol a felek elégedetlenek egymással, miközben lusták is a változásra. Ha mindezt meghintjük azzal a hazugsággal, hogy a házasság a kompromisszumokról szól, hogy néha nyelnünk kell és hogy végtére is ettől válunk jó emberré - máris felépítettük magunknak a saját kis földi poklunkat.

Sokan úgy gondolnak az esküvőre, mint egy markáns választóvonalra. Előtte: romantikus kalandregény, utána: két haldokló jajgatása az elfekvőben. Előtte: szívdöglesztően szexi szerkók, utána: elnyűtt mackónadrág. Amikor egy-egy tévériportban megszólaltatják a nép gyermekét, s a feliratból megtudjuk, hogy Kovács Ádámnnénak hívják a kövér, fogatlan, műszálas otthonkában nyilatkozó riportalanyt, minden esetben azon kezd el pörögni az agyam, hogy vajon ki lehet Kovács Ádám, és mit tett, amivel ezt kiérdemelte? Egy párkapcsolatnak nem a hétköznapokról kell szólnia, hanem az ünnepekről. Nem azért házasodunk, hogy szert tegyünk egy ingyen ápolóra, szakácsra, bejárónőre, sofőrre, vagy rakodómunkásra. A másik jelenléte nem a nyomorunk és fájdalmunk enyhítését, hanem az örömünk fokozását hivatott szolgálni.

Az egyik legostobább párkapcsolati téveszme, hogy a feleknek - miután határozatlan időre összekötötték az életüket - fel kell adni egyéni életvitelüket, át kell adni magukat az örök kompromisszumnak és innentől kezdve muszáj mindent együtt csinálniuk. Tegyük fel, hogy Ádám szombat este kimenne a Fradi bajnoki rangadójára, míg Éva ugyanarra az időpontra színházlátogatást tervez, s közben mindketten szívesen lennének együtt is. Mi a helyes döntés? (Az lenne az igazán szerencsés, ha most egy pillanatra abbahagynád az olvasást, s Te magad is megpróbálnál választ adni a kérdésre.) Számtalan különböző megoldási javaslatot hallottam már: döntsék el sorsolással; mondjon le az elképzeléséről az egyik, legközelebb majd a másik viszonozza; válasszanak egy harmadik, új programot, melyet mind a ketten élveznek, stb. Az optimális megoldás persze nem így születik. Az érintettek akkor járnak a legjobban, ha egyéni elégedettségük összege a lehető legmagasabb, ezt pedig úgy lehet elérni, ha mind a ketten a szívüket követik. Évának arról kell egyéni és tökéletesen önző (!) döntést hoznia, hogy mi okoz számára nagyobb örömet, a színházi előadás, avagy Ádám társasága. Ha az előbbi, úgy a férfiú döntésétől függetlenül érdemes jegyet váltania a darabra. Ugyanez a helyzet a focimeccs kapcsán is. Ha mindkettőnek a saját programja a fontosabb, úgy - ha elég intelligensek - külön töltik az este egy részét. Ha bármelyik inkább elengedi a saját tervét, mert nagyobb értéket jelent számára a társa testközelsége, úgy nyert a közös program. A kölcsönös elégedettség kulcsa, hogy még véletlenül se áldozza fel magát egyikük sem a másikért. A rossz szájízzel meghozott döntések csupán arra jók, hogy lassan halmozódó méregként idővel tökéletesen aláássák és elpusztítsák a szerelmet.

A házasságon belüli testiség vonatkozásában is jócskán tele vagyunk ostoba beidegződésekkel, alaptalan téveszmékkel. Az egyik legmérgezőbb az a jellemzően férfiúi attitűd, hogy az oltártól való távozás után - reklamációt el nem fogadva - jogunk van rámászni a másikra ott és akkor, amikor csak kedvünk tartja. Nem kevésbé elítélendő a szexmegvonás intézménye sem, mely többnyire a nők által alkalmazott zsarolási eszköz. Nem igaz az sem, hogy mindkét félnek közel megegyező alkalommal kell kezdeményeznie, az meg pláne nem, hogy mindig csak a férjnek. Mindezek olyan kulturális hagyományokban gyökereznek, melyeket érdemes volna egyszer s mindenkorra magunk mögött hagyni. A szerelem természetes és etikus játékszabályai ezeknél lényegesen egyszerűbbek: mindkét fél megteheti az első lépést és mindketten mondhatnak nemet is. Annak érdemes kezdeményeznie, akiben erősebb a vágy, még akkor is, ha ez minden esetben ugyanaz a fél. Az ő feladata a csábítás, az erőszak viszont csak szerepjáték részeként megengedett. Ha gyakoribb az elutasítás, mint a kéj, ott valamelyik féllel komoly baj van, érdemes újragombolni, vagy akár újragondolni a kapcsolatot. Nem tűnik túlságosan bonyolultnak.

A jól működő párkapcsolatok sohasem a feltétel nélküli szeretetről, az önfeladásról, a megalkuvásról, vagy az oltár előtt tett ígéret kényszerítő erejéről szólnak. Sokkal inkább az okos önzésről. Okos önzésünk az, amely megakadályozza, hogy lemondjunk bármiről is, ami igazán fontos számunkra, különös tekintettel szabadságunkra, önrendelkezésünkre, időbeosztásunkra. Okos önzésünk az, amely nap mint nap emlékeztet arra, hogy fontos számunkra a másik, ezért igyekszünk a lehető legnagyszerűbb szeretőkké válni, fizikai és lelki értelemben egyaránt. Okos önzésünk az, amely megköveteli, hogy a másik is igyekezzen hasonlóan tökéletes társsá formálódni. Olyan végtelenül egyszerű ez: minden, amivel többé - gazdagabbá, egészségesebbé, ápoltabbá, szebbé, műveltebbé, figyelmesebbé, érzékenyebbé, komplexebbé - válunk, azzal a kapcsolatot is erősítjük, anélkül, hogy egy szemernyit is feláldoznánk  egyéniségünkből. Ezeket már önmagunkért is érdemes meglépnünk. Ugyanakkor minden olyan mozzanat, amely önfeladással jár - hagyni, hogy a másik döntsön helyettünk, beletörődni a rossz bánásmódba, bármiért is engedélyt kérni, átengedni az irányítást, keserű ízű kompromisszumokat kötni, elfogadni a másik igénytelenségét, hibáit -, magát a kapcsolatot is gyengíti.

"Szeress úgy is, ha rossz vagyok!" "Fogadj el olyannak, amilyen vagyok" - oly gyakran halljuk, hogy már-már elhisszük az igazságát. Végzetes hiba volna. Az igazán kielégítő párkapcsolatok egyik legfontosabb ismérve, hogy egyetlen percre sem törődünk bele a másik fejlődésképtelenségébe. No és persze a sajátunkéba sem.

Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a legtöbben már eldöntötték, kire fognak szavazni vasárnap. Az sem kérdés, hogy a többség úgy hiszi, intellektuális alapon nyugvó, racionális döntést hoz, miközben a mélyben csupán vegytiszta indulatok, érzelmek és évtizedes beidegződések dolgoznak. Nincs olyan naiv reményem, hogy e poszt hatására bárki is változtatna döntésén, mindössze azt szeretném láttatni, hogy miként volna érdemes választanunk, hogy hideg fejjel hogyan járnánk el.

Amikor egy nagyvállalat, vagy állami szerv valamiféle munka elvégzésére tendert ír ki, rögtön közzé is teszi, hogy milyen szempontrendszer alapján választja majd ki a győztes pályázót. Ez valahogy ilyenformán szokott kinézni:

• Vállalkozói díj 30%
• Műszaki tartalom 30%
• A projektben részt vevők szakmai múltja 20%
• A társaság referenciái 10%
• A vállalt határidő 10%

(A százalékértékek természetesen azt jelölik, hogy az adott szempontok milyen súllyal jelennek meg a végső döntésnél.)

Az az érdekes, hogy nem csupán a hűvös üzleti szférában, de életünk legforróbb és legintimebb választásainál is hasonló szisztémát működtetünk. Mondhatjuk, hogy Arankával szerelem volt első látásra, ám valójában agyunk már a találkozás első percében milliónyi impulzust dolgoz fel, s veti össze ezeket azzal az idealizált képpel, melyet magunkban hordozunk a "tökéletes társ modellje" elnevezésű fiókban. Egyéni preferenciáink, értékelési szempontjaink és az ezekhez illeszkedő súlyok adottak, még akkor is, ha többnyire a tudattalan mélyén dolgoznak.

Amikor a jövőnk kapcsán politikai természetű döntést hozunk, a legkevésbé szerencsés, ha ezt érzelmi alapon, tiszta indulatból tesszük, még akkor sem, ha a palettán sorakozó valamennyi szereplő ebbe az irányba igyekszik terelni bennünket. Nekik az a dolguk, hogy az emóciókra - a félelemre, a haragra, az irigységre, az undorra és nagy ritkán a szimpátiára - hassanak, nekünk pedig az, hogy mindezt figyelmen kívül hagyva megpróbáljunk a lényeges szempontokra figyelni. A legfontosabb, hogy legyen egy jól megfestett víziónk; tudnunk kell, hogy miféle országban szeretnénk élni. Ha ez kész, már csak azt kell megvizsgálni, hogy mely politikai erők visznek a legközelebb ehhez az álomhoz. Mintha csak egy tenderbontáson lennénk. Nekem például borzasztó nehéz dolgom van, mert jelenleg egyetlen politikai erőt sem látok, amelyre jó szívvel szavaznék. Ugyanakkor nagyon is világos képem van arról, hogy milyen világban szeretnék felébredni április 9-én. Meggyőződésem, hogy életünk minősége egyenes arányban áll személyes szabadságunk mértékével, ezért olyan politikai erőt szeretnék támogatni, amelyik ezt a legmagasabb szinten szolgálja, biztosítja. Személyes szabadságom leginkább a következőktől függ:

• közbiztonság,
• szabad piac, a vállalkozás szabadsága,
• stabil gazdaság,
• vélemény-, szólás- és sajtószabadság,
• gyülekezési szabadság és a tüntetések békés kezelése,
• alacsony adók, szerény állami szerepvállalás,
• politikától független igazságszolgáltatás,
• korrupciómentesség,
• kormányzóképesség.

Szomorú, hogy ezeket az alapkövetelményeket együttesen egyetlen párt győzelme esetén sem látom biztosítottnak, sőt vannak olyan pontok a felsorolásban, amelyek mindenféle választási forgatókönyv szerint reménytelennek tűnnek. Ezzel együtt is izgalmas szellemi feladvány, hogy a felvázolt szempontrendszer és a megfelelő súlyozás figyelembevételével kiértékeljem az egyes pályázókat.

"Arra az út, amerre a kerékvágás" - vallja a néplélek. Én ezzel szemben azt mondom: csakis rajtunk múlik, hogy merre indulunk. Nem a kerékvágást érdemes figyelni, hanem sokkal inkább a térképet, s legfőképp a célt, ahová megérkezni vágyunk. Legyünk észnél vasárnap!

Van valami, amit egészen kisgyerek korom óta nem értek. Miért tartják a tekintélyelvű vallások értékesebbnek a vakhitet a tapasztalásnál? Természetesen nem nehéz belátni, hogy bizonyos kérdésekben - létezik-e Isten, van-e élet a halál után stb. - kénytelenek vagyunk a hitre támaszkodni, egyéb eszközünk nem lévén. Azonban mindig is azt gondoltam, hogy ami megismerhető és megtapasztalható, azt vétek meghagyni a vakhit felségterületén. A Prédikátor könyvéből elcsent címbéli fordulat jól kifejezi azt a tudásellenes attitűdöt, melyet oly sokszor tetten érhetünk az egyes vallások háza táján.

Minden az Édenkertből indul. Isten egyértelmű instrukciókkal látta el Ádámot, csaknem all inclusive ellátást nyújtva: "A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudásának fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz." Hatéves forma lehettem, amikor először találkoztam e történettel, de már akkor is gyanúsan csengett mindez. Tiltott gyümölcs? És pont a jó és rossz tudásának fáján? Hát nem az lenne a legelemibb küldetésünk, hogy megtudjuk, mi a jó és mi a rossz?  Ráadásul Isten kíváncsinak, tudásra szomjasnak alkotta meg az embert. Ha a Teremtő a kert végében megbúvó, jelentéktelen és savanyú termésű, semmiféle titkot nem rejtő fát nevezte volna érinthetetlennek, a két engedetlen bizonyára azt is megdézsmálta volna, mindenfajta rádumálás nélkül is. Nem lehet véletlen, hogy ez az első sztori a Bibliában. Már a felütésnél eldől minden: az isteni tekintélynek való engedelmesség nagyobb erény a gyermeki tudásvágynál. Érthetetlen. Arról egyébiránt ritkán esik szó, hogy már az első isteni parancs is üres fenyegetésnek bizonyul: Ádám és Éva simán túlélik a kóstolót, csupán a paradicsomi luxust kell szerényebb lakhelyre cserélniük.  

Ugorjunk egy nagyot, egészen Jézus feltámadásának történetéhez! János evangéliuma szerint Tamás épp nem volt a többi tanítvánnyal, amikor a halálból visszatért Megváltó első ízben megjelent számukra. Amikor utólag beszámoltak neki a kopogtatás nélkül érkező, váratlan vendégről, Tamás teljesen adekvát módon reagált: "Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem." Szerencséje volt, mert Jézus egy bő héttel később ismét megjelent körükben, s valójában semmiféle kifogást sem támasztott a tapasztalással szemben: "Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba!" Az engedékenységet mindenesetre némi szemrehányás is követi: "Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek." Számomra kissé lehangoló, hogy János olyan mondatokat ad Jézus szájába, amelyek visszatérést jelentenek az ószövetségi szellemhez, vagyis a vakhit itt is értékesebbnek ítéltetik a bizonyosságnál. Tamáson rajta is ragad a hitetlen jelző, s bár az egyház szentként tartja számon, e tettét - melynek tapsol a tudomány felsőbbrendűségét hirdető racionális ember - a templomi szószékről nem sűrűn dicsérik.

Ugyanez az attitűd jellemzi a keresztény vallás meghatározó alakjait, vezetőit. Szent Ágoston így fogalmaz: "A kísértésnek van még egy formája, mely még több veszélyt rejteget. Ez pedig a kíváncsiság kórja. Ez hajt minket, hogy felfedezzük a természet titkait, amelyek semmit sem szereznek nekünk, és amelyeket nem szabadna megismerni kívánnunk." Luther se különb: "Az értelmet át kell verni, meg kell vakítani és el kell pusztítani. A hitnek lábbal kell taposnia minden értelmet, érzéket és megértést, és bármit is lát, figyelmen kívül kell hagyni, és... semmit sem ismerni, csak az Úr szavát." Giordano Bruno kifejezetten a tűzzel játszott, amikor a katolikus dogmákkal ellentétes gondolatait papírra vetette, s Galilei lába alatt is csaknem forróvá vált a talaj, csak mert piszok jó távcsövet épített és felfedezte a Jupiter holdjait. A legnagyobb tiszteletlenséget Darwin követte el az evolúciós elmélet megfogalmazásával, melyet az egyházi vezetők ugyancsak nem fogadtak kitörő lelkesedéssel. Az arisztotelészi - statikus és földközpontú - világkép tökéletesen összeegyeztethető volt a teremtéstörténettel, így kiválóan megfelelt az egyházi igényeknek. Mindent, ami ezzel szembement, azt a vallás tekintélyét veszélyeztetőnek ítélték és - pillanatnyi hatalmuktól függően - elvetették, tiltották, üldözték. Kevés ostobább és veszélyesebb lény létezik, mint a vallási fundamentalista, aki inkább hisz a szent könyveknek, mint a saját szemének. S ha mindez hatalommal párosul... Ismerünk olyanokat, akik a mai napig azt bizonygatják az egyházról, hogy valójában nem volt tudományellenes, csupán fontolva haladó. Nyilván semmi baj azzal, ha a vallás nem teszi magáévá a hipotézis szintjén álló tudományos nóvumokat, hanem bevárja a cáfolhatatlan bizonyítékokat. Azzal sincs gond, ha ellenérveket keres. Ugyanakkor semmiképpen sem tűnik barátságos érvelésnek, sem pedig megfontolt konzervativizmusnak, ha elevenen elégetjük a másként gondolkodót. Szerencsére mára már sokat változott a helyzet. II. János Pál pápa 1991-ben, a Magyar Tudományos Akadémián tartott beszédében a következőket mondta: "Az egyház elismeri és követeli a tudományos kutatás és a művészi alkotás szabadságát és autonómiáját. A kultúrának szüksége van az igazi szabadságra, még a vallásos hittel szemben is." A Dalai Láma ennél is tovább megy. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit tenne, ha a tudomány megcáfolná a hitét, gondolkodás nélkül vágta rá: "Egyszerűen megváltoztatnám a hitemet." Példaértékű nyilatkozat.

Azzal, hogy a tekintélyelvű vallások a hitet magasabb polcra helyezik a tudásnál, mérhetetlen károkat okoztak a történelem során, s okoznak a mai napig. Ha létezik olyan egyház, amely valóban a békés emberi együttélést tűzi a zászlajára, annak az elsősorban ezen a szemléleten kellene változtatnia. Belülről építkező morális tartás ugyanis nem tud kialakulni olyan környezetben, ahol a dogmák uralkodnak gondolkodás felett. Egy mai, európai ember számára elképzelhetetlen, hogy miféle tudati szinten mozoghat egy öngyilkos, muzulmán terrorista. Valójában nehéz is hibáztatni tettéért, hiszen meggyőződése, hogy helyesen cselekszik és jutalom várja a mennyországban. De nem is kell elhagynunk a kontinenst, hogy hasonlóval találkozzunk, elég, ha háromszáz évet visszautazunk az időben. A 18. századi Észak-Európában csupán négy hittétel kellett ahhoz, hogy egyes emberek igazán groteszk dolgokat műveljenek. Nem volt szükséges egyéb, mint hinniük a mennyországban, a pokolban, a gyónásból eredő teljes bűnbocsánatban, valamint abban, hogy az öngyilkosság halálos bűn és egyenes út a pokolba. Kétségkívül meglehetősen cudar helyzet lehetett egy mély depresszióban szenvedő számára, akinek elviselhetetlen a földi létezés, ám annak mégsem vethetett véget saját kezűleg. Kellően sötét lélekkel azonban e csapdahelyzet sem bizonyult megoldhatatlannak: elég volt egy szimpla gyilkosságot elkövetni a biztos halálbüntetésért... (Legyünk tisztességesek: az iszlám tanítás közvetlenül hibáztatható a terrorcselekményekért, a katolikus vallás csak közvetve felelős a kiskapukereső öngyilkosjelöltekért.)

Bevallom, nehéz kiigazodnom a vallási dogmák világában. Ha pénzfeldobással kívánnék eldönteni egy egyszerű kérdést, arról - felekezettől függetlenül - mindenki azt mondaná: morálisan semleges véletlen generátort alkalmaztam. Ha ugyanezt az eljárást megfűszerezném azzal a felkiáltással, hogy döntsön a Teremtő, úgy már rögtön istenkísértésnek, vagyis helytelen cselekedetnek minősülne. Ha törvényes nejemmel védekezés nélkül szexelek - vagyis gyermekáldás terén a döntést a Teremtőre bízom -, úgy helyesen járok el, míg ha óvszert húznék, azzal megsérteném az Istent. Ki a fene tudja ezt követni? A szexualitás egy tipikusan olyan kérdés, melynek kapcsán a katolikus egyház még mindig kitart ősrégi nézetei mellett, még akkor is, ha a nyugati civilizációban élő hívők generációk óta figyelmen kívül hagyják előírásait. A házasság előtti szex tiltása például konkrétan olyan mozzanat, amely a vakhitet részesíti előnyben a tapasztalással szemben. Azon kevesek, akik manapság is érintetlenül lépnek az oltár elé, sokkal inkább tűnnek naivnak és felelőtlennek, mintsem erkölcsösnek. Hasonló a helyzet az imént már említett fogamzásgátlás kérdésében is. Ha az ember képes arra, hogy tudatosan tervezzen családot, miért ragaszkodik az egyház ahhoz, hogy hagyjunk Istennek is egy kiskaput? (Mintha a Mindenható nem tudna kijátszani egy vékonyka gumit vagy egy spirált...) A demográfiai mutatók is azt támasztják alá, hogy Európa már rég nem pironkodik, ha fogamzásgátlásról van szó, azonban a harmadik világ brutális túlnépesedése miatt bőven aggódhatnának a vallási vezetők. Nem biztos, hogy Istennek jobban tetsző dolog, ha gyermekek százezrei halnak éhen, mintha a családfő hozzászokna az óvszerhasználathoz.

Mindig is azt gondoltam, hogy ha betartjuk az alapvető törvényeket - vagyis tiszteletben tartjuk a másik ember szabadságát - úgy létezésünk minden további elemét egyéni ízlésünknek megfelelően válogathatjuk össze a különböző filozófiai és vallási irányzatokból. Mindig furcsálltam a szellemi mélyrepülésben élen járó szektákat, ahol csak a belépésről kell döntést hozni, minden egyéb gondolatot készen kap az ember. Még a katolikusok is megvető fintorgással tekintenek a különböző szektákra, pedig XI. Piusz pápa "Mortalium animos" kezdetű apostoli körlevele értelmében nekik is tilos válogatni a különböző hitigazságok között. (Aki például nem hisz a szeplőtelen fogantatás tündérmeséjében, az azonnal ki is zárta magát a közösségből.) Olyan ez, mintha az IKEA kiakadna azon hogy csak a kanapét viszed magaddal, s dohányzóasztalt már a Kikában választasz.... Amikor vallási témában írt posztjaim hozzászólásait olvasom, mindig örömmel tölt el, hogy léteznek olyan hívők is, akik nyitott elmével és szeretetteljesen állnak a kérdéshez, még ha nem is értenek egyet velem. A tipikus vallásos reakció persze nem ilyen, hanem haragos és gyűlölködő. Mintha sosem olvasták volna a magvetőről szóló jézusi példázatot. Mintha a nyitott, önálló gondolkodásra képes elme nem jelentene értéket, sőt az ördög műve volna. Semmi sem áll ilyen messze a jézusi tanítástól és semmi sem áll ilyen közel a gyilkos, pusztító fanatizmushoz. Az ilyen visszajelzések a legpazarabb jelzései annak, hogy a vakhit mennyire bizonytalan és törékeny tud lenni.