Egyetlen szóval sem állítom, hogy az orbáni frázisnak semmi értelme sincsen. Az adott pillanatban nagyon is pragmatikus, célszerű üzenetként szolgált. Amikor választások idején döntünk a számunkra legszimpatikusabb - vagy legalábbis legkevésbé ellenszenves - politikai erő, csoportosulás, koalíció mellett, úgy annak hatalomra segítését az szolgálja leginkább, ha a szavazatok nem forgácsolódnak szét apró pártok között. A probléma mindössze abból adódik, hogy a merev, elvtelen, tömbökben való gondolkodás a hétköznapjainkat is ugyanígy jellemzi.

Úgy vagyunk ezzel, mint az éretlen, kamasz srácok. Fradistaként legszívesebben bevernénk az újpestiek képét. A rockerek bőrdzsekijét viselve mélyen megvetjük a diszkózenét hallgatókat. (A nyolcvanas években a Depeche Mode és a Duran Duran rajongói halálos ellenségeknek számítottak, holott a két csapat zenei stílusa egyáltalán nincs összeegyeztethetetlen távolságban. Harminc év távlatából már az érintettek is csak mosolyognak ezen.) Pontosan tudjuk, hogy micsoda erő és adrenalin van abban, amikor egy többezres tömeg együtt skandálja egy futballcsapat, egy rockbanda, vagy akár egy politikus nevét. Ez egy olyan érzelmi plusz, ami csaknem mindenkit megérint, s valódi értéket képvisel. Az ősi, törzsi ösztönök kelnek életre, átjárva minden zsigerünket. Csakhogy amíg a zenei világunk, vagy a szurkolói hovatartozásunk csupán ártatlan, ízlésbeli kérdés, úgy a politikai döntéseink ennél sokkal fajsúlyosabbak. Elképesztően gyermeteg dolog az, hogy amikor érzelmi alapon elköteleződünk egy párt mellett, olyankor annak minden blőd húzását istenítjük, míg a másik oldal valamennyi elképzelését eleve gyűlöletesnek ítéljük.

Egy vérmes baloldali simán képes érvelni a határmenti kerítés lebontása mellett, miközben szörnyülködve látja a nyugat-európai terrorcselekményeket, s hálát ad a sorsnak, hogy hazánk eddig még megúszta. Egy vakon elkötelezett fideszes zokszó nélkül isteníti a jelenlegi kormányzatot, holott vaskosat káromkodna, ha az MSZP-rezsim építene stadionokat, vagy rendelné el a vasárnapi zárva tartást. És persze mindketten elítélik a korrupciót, miközben meggyőződésük, hogy az csupán a másik oldalt jellemzi. Egy józan, felnőtt világ valahogy úgy festene, hogy minden gondolkodni képes választópolgár kialakítaná a saját, értékalapú filozófiáját, s a pártok programjait annak alapján ítélné meg, hogy azok mennyiben egyeznek egyéni ideáikkal. Ennek pont a fordítottja történik: a saját értékrendünket torzítjuk el, s feszítjük rá az adott párt intézkedéseire. Természetesen több magyarázata is létezik, hogy miért működünk ilyen elvtelen módon. Az első a múltban keresendő. A katolikus egyház a mai napig kitart azon álláspontja mellett, hogy tilos válogatni a hitigazságok között. Az ige egy csomagban, árukapcsolással érkezik, a menüt végig kell enni. Az egypártrendszert ugyanez jellemezte: nem volt helye a gondolati kilengéseknek. A vakhit ezekből a gyökerekből táplálkozik, egyik oldalon az egyikből, másikon a másikból. Ám nem csupán a múltra hivatkozhatunk, a jelen politikai térképe ugyancsak lehetetlenné teszi az elvi alapú politizálást. Viszonylag könnyű döntést hoznunk egy olyan környezetben, ahol a klasszikus értékek transzparens módon megjelennek. Ahol létezik egy egyenlőséget és szolidaritást hirdető szociáldemokrata erő; egy liberális párt, mely a szabadságot és hatékonyságot élteti, valamint egy hagyományőrző konzervatív tömb. Egy ilyen kosárból nem kunszt válogatni, csakhogy Magyarországon - és a nyugati világban úgyszintén - ma már nem ilyen könnyen átlátható a helyzet. A Fidesz például egyszerre kívánja betölteni mind a három szerepet (rezsicsökkentés, járulékcsökkentés, kisvasút), míg a baloldali ellenzék gyakorlatilag egyiket sem, csupán a brüsszeli igét mantrázza.

Harmincezer évvel ezelőtt elég volt, ha követtük a törzsfőnököt. A tábortűz melletti, tőmondatos beszélgetések sem súrolták a mély filozófia határait. Azóta azonban épp eleget fejlődött az emberi agy ahhoz, hogy ki-ki megfogalmazza saját értékrendszerét, ideológiáját. Ez nem csupán ahhoz szükséges, hogy megfelelő belső érvekkel támogathassuk, vagy kritizálhassuk az egyes politikai lépéseket. De ha valóban befolyásolni kívánjuk választott pártjaink programját, s ezáltal a világ folyását, úgy egyenesen elengedhetetlen.

Kevés dermesztőbb közmondást ismerünk. Vajon azok, akik nap mint nap használják és alkalmazzák, belegondolnak, hogy mit is jelent ez valójában? Valami ilyesmit: ha gyávák vagyunk tenni magunkért vagy másokért, úgy megúszhatjuk, hogy jobbá formáljuk életünket s a világunkat. Szívderítő, igaz? Természetesen korántsem lényegtelen, hogy milyen környezetben hangzik el a címbéli népi "bölcsesség".

1. A gyávaság kultúrájának a diktatúrák adják a legjobb táptalajt. Észak-Koreában elég egy apró kritikai megjegyzés Kim Dzsing Un rendelkezéseit illetően, s az ember máris a kivégzőosztag előtt találhatja magát. Egy ilyen extrém világban valóban hasznos lehet megfogadni a szóban forgó intést, hiszen az önmagáért való hősködésnek tényleg nem sok értelme. A baj ott kezdődik, amikor az emberek olyan szinten bensőségesítik a félelem kultúráját, hogy személyiségük alappillérévé válik. Ilyenkor a diktatúra felszámolását követően még hosszú-hosszú évekig megmaradnak a régi reflexek. Magyarországon a mai napig találkozni azzal a jelenséggel, amikor a tévés, a rádiós, a könyvkiadó zavartan fogja a fejét: ezt lehet, ezt szabad? Lassan ideje volna megérkezni a Puzsér Róbertek, Sebestyén Balázsok, Kovács Ákosok és Hajós Andrások világába, tépelődés nélkül kimondva azt, amit gondolunk. Ehhez persze a belső tartáson kívül az egzisztenciális biztonság sem árt. Egy máról holnapra élő újságíró könnyen válik szánalmasan szervilissé.

2. A társadalmi evolúció kulcsfontosságú területei, a tudomány és a technika szédületes iramú fejlődése sem volna elképzelhető, ha az embereket az óvatos némaság jellemezné. Természetesen ideig-óráig létezhetnek olyan vállalatok, ahol a félelem atmoszférája kitapintható, ám a dolgozói kreativitás az ilyen helyeken a legritkább esetben kap szárnyra. Az oktatás különösen érzékeny terület. Az állam a világ minden részén rajta tartja a kezét - idehaza különösen - s ennél kevés pusztítóbb dolgot tehetne. El sem tudjuk képzelni, hányféle kreatív oktatási metódus létezik, de valamiért ragaszkodunk hozzá, hogy gyermekeink agyonterheltek legyenek, gyűlöljék a tanórákat, kiöljék belőlük az alkotókedvet és mindezekkel együtt is félanalfabétán fejezzék be az iskolát. No de ne szólj szám, nem fáj fejem! Miért is kéne esélyt adni a szabadságnak és a sokszínűségnek?

3. A némaság kultúrája nem csupán az inkvizícióval, a nácizmussal, vagy a kommunizmussal terhelt időket jellemzi. A Nyugat-Európában és a tengerentúlon manapság kötelezőnek számító "politikai korrektség" ugyancsak ide vezet. Az eredetileg nemes szándékú kezdeményezés - ne bántsuk meg a másikat pejoratív szóhasználatunkkal - napjainkban már orwelli utakra tévedt. Ma már nem csak arról van szó, hogy dagadt, hájas, zsíros kifejezések helyett a túlsúlyost, teltkarcsút használjuk, hanem megpróbáljuk elhitetni a világgal, hogy a kövérség ugyanolyan értékes, mint a sportos karcsúság. A pc egészen addig üdvözítő, amíg nem hülyézzük le a másikat, ehelyett maximálisan megadjuk számára a tiszteletet és az emberi méltóságot, még akkor is, ha ordít róla, hogy komplett idióta. De amikor a politikai korrektség megtiltja, hogy az egyes népcsoportok közti, egzakt módon mérhető és mért átlagos intelligencia különbségeit szóba hozzuk, az már több is, mint a szólásszabadság durva megsértése: az már a gondolatdiktatúra terepe. Ugyanígy: tiszteletreméltó az, hogy mindenki szabadon gyakorolhatja vallását és ezért nem eshet semmiféle bántódása. Csakhogy amikor a vallás egyet jelent a terrorral, a máshitűek fizikai elpusztításával, olyankor érthetetlen, hogy magát a vallást - politikai korrektségből - továbbra sem szabad kritikával illetni. Vajon ha a nácizmus vallás volna, ugyanígy szabadon tombolhatna? Személyes kedvencem a pc elmebeteg húzásai közül: a holokauszttagadás büntethetősége. Ki az az eszement, aki tagadja a közelmúlt kézzelfogható szörnyűségeit? És ha van ilyen, mit árt vele a világnak? Az ilyen kretén intézkedésekkel nem az a fő gond, hogy innentől - a pc-re hivatkozva - Hirosimát, a gulágvilágot, vagy épp az örmény népirtást tagadókat is szigorúan büntetni kellene, hanem az, hogy alapvető emberi jogunkat, a szólásszabadságot csonkítja, s mint ilyen, etikátlan.

4. A magánélet szférájában a címbéli közmondást sok esetben a "ne adj tanácsot, ha nem kérnek!" népi intéssel helyettesítik. Aki olvasta Ibsen Vadkacsáját, annak világos, hogy néha valóban üdvösebb a távolságtartó némaság, azonban az esetek túlnyomó többségében szó sincs erről. Csupán azokat a keveseket érdemes meghagyni vakságukban, akiknek ez az állapot több boldogságot nyújt, mintha bevennék Morpheus piros piruláját. Az igénytelen szülők elhanyagolt, madárijesztő-külsejű gyerekének például valóságos áldás a diáktársak kendőzetlen cinkelése. A "ne adj tanácsot, ha nem kérnek!" intésben éppen az a végzetes ostobaság, hogy az érintettek a legtöbbször tökéletes ködben élnek, a saját nyomorúságukon túl nemigen látnak, s halvány fogalmuk sincs arról, hogy bármiféle útmutatásra volna szükségük. A közmondás mögöttes motivációja még ennél is nevetségesebb: az adott emberi kapcsolat - barátság, szerelem - védelme. Csakhogy mennyire erős, mély, intim az a barátság vagy szerelem, amelyik nem bírja el a jó szándékú, segítő, építő kritikát? És van-e bármi értelme megkímélni az effajta törékeny és abszolút értéktelen kapcsolatot?

Ha a morál kifejezés bármit is jelent számunkra, úgy a "ne szólj szám, nem fáj fejem" destruktivitása helyett hallgassunk inkább Babits Mihály bölcs szavaira: "vétkesek közt cinkos, aki néma".

Ezúttal nincs túlságosan nehéz dolgunk. Ezt a közmondást többször analizálták, mint Martin Luther King washingtoni, Kossuth Lajos ceglédi és Gyurcsány Ferenc öszödi beszédét összesen. Az elemzés minden esetben arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy ostobaság.

A kérdés kereskedelmi aspektusára nem is érdemes túl sok szót vesztegetnünk. Minden valamirevaló termék élvez reklámtámogatást, a legjobbakra egyenesen dollármilliókat költenek. Egy-egy új árucikk bevezetésekor - legyen az bármilyen kiváló minőségű - különösen hangsúlyos az indítókampány, mindazonáltal a termék-életgörbe további szakaszaiban is megkerülhetetlen a folyamatos kommunikáció. A marketing évtizedek óta önálló szakterület, ha úgy tetszik: tudományág, mely jócskán többet jelent a reklámnál: a termékfejlesztéstől kezdve az árképzésen és az értékesítési csatornák megválasztásán túl az összes kommunikációs elemet - reklám, PR, vásárlásösztönzés - magában foglalja. Nem kérdés tehát, hogy az árucikkek piacán megkerülhetetlenül szükséges az a bizonyos cégér. Világunk azonban ennél lényegesen sokrétűbb.

A demokráciákban a pártok és a politikusok ugyanígy megméretnek a piacon, akárcsak az árucikkek. Következésképpen számukra is létkérdés, hogy megfelelő minőségű és intenzitású kommunikációt folytassanak. Ha a magyar viszonyokat tekintjük, azt látjuk, hogy ezen a téren rendkívül sokat léptünk előre. Az egypártrendszer alatt a politikai marketinget egyszerűen propagandának nevezték, s érthető módon nem fektettek bele túl sok pénzt és energiát, pláne kreativitást. (Világos: ha csupán egyetlen bor létezik, úgy tényleg felesleges a cégér...) Az első szabad választások idején - hagyományok hiányában - gyakorlatilag még mindig nem létezett ez a szakma. Nem volt egyetlen egy magyar nyelvű, politikai marketinggel foglalkozó szakkönyv sem a piacon. Az a tény, hogy a Kisgazdák kampányfőnökének G. Nagyné Maczó Ágnest, a párt egyik vezetőjét jelölték ki, mindent elárul arról az amatőr szemléletről, melynek jegyében a kampányok szerveződtek akkortájt. A 2002-es választások idején a Fidesz is elkövette azt a hibát, hogy még mindig lebecsülte a kommunikáció jelentőségét. Úgy gondolták, hogy egy sikeres ciklust hagynak maguk mögött, s ugye, a jó bornak nem kell cégér... Csúnyán ráfaragtak. Ma egész más a helyzet. 2017-ben már a politikában is minden a marketingről, a kommunikációról szól.

De ne álljunk meg itt! Az egyes ember szintjén a címbéli, ostoba közmondás a következőképpen folytatódik: "Csak add önmagad!" Ha létezik brutálisan kontraproduktív  útravaló, akkor ez az. Amikor egy önéletrajzról, vagy egy társkereső oldal profiljáról  mosolytalan, bamba tekintető, mackófelsős szerencsevadász néz vissza ránk, akkor pontosan érzékeljük, milyen az, ha valaki önmagát adja. Léteznek olyanok, akik ódzkodnak az önmenedzseléstől és önmarketingtől, mert valamiféle érthetetlen szoftverhiba folytán azt gondolják: hazugság és csalás, ha önmagunkról a valóságosnál kedvezőbb képet festünk. Ez az aggály jócskán túlzó. Alapvető küldetésünk, hogy mindig a legelőnyösebb arcunkat mutassuk. Természetesen a marketing - ahogy már korábban is írtuk - nem merül ki a reklámban és a csomagolástechnikában. Egészen komplex folyamatról van szó, amely az önismeretnél kezdődik (előnyök, hátrányok, lehetőségek és veszélyek), a pozicionálással, illetve a célközönség kijelölésével folytatódik, majd a kommunikációs stratégiák és csatornák kialakításával tetőzik be, miközben folyamatos termékfejlesztés jellemzi. Egy tudatos és hatékony párkereső a lehető legprofesszionálisabb fotóit tölti fel a profiljára; rövid, meghökkentő, frappáns bemutatkozást ír; felkészülten érkezik a randira; a kapcsolat korai szakaszában még véletlenül sem beszél a gyengeségeiről; és persze pontosan tudja, mit várhat a Tindertől, a Randivonaltól, vagy akár a Puncs.hu-tól.

Vajon Van Gogh hány festményét adta volna el, ha testvérénél talpraesettebb ügynököt választ? Talán egészen másként alakul sorsa. A marketing nem csalás, nem hazugság, nem üres fecsegés vagy tartalmatlan lufifújás. Maga a tudatos evolúció, a célirányos teremtés. Óriási baklövés, ha feleslegesnek, vagy az ördögtől valónak tartjuk. A legjobb bort is ki kell vinni a piacra - de minimum egy nyamvadt cégérrel jelezni kell a pincét, ha be szeretnénk csábítani a szomjas vándort.

Igazi gyöngyszem, iskolapéldája annak, amikor az ostobaság találkozik az aljassággal. A féltékeny, klimaxos anyós frázisa, akit kegyetlenül sújt az élet: nemhogy elvette tőle imádott fiát az a ribanc, de még arra sem képes, hogy hagyományos módon világra hozzon egy gyereket...

Mindjárt az elején tisztázni érdemes: egy bonyodalmaktól mentes, természetes szülés előnyösebb, mint a császármetszés. Nem csupán a gyorsabb lábadozás, a kisebb fertőzésveszély, a kevesebb szövődmény és a rövidebb kórházi tartózkodás miatt. Ha a szülést nem előzte meg vajúdás, nagyobb az esélye annak, hogy probléma lesz a szoptatással. Az allergiás és asztmás megbetegedés is gyakoribb a császáros gyerekeknél. Az sem utolsó szempont, hogy a sikeres hüvelyi szülés katartikus diadalélménnyel jár, anyának és gyermekének egyaránt. Talán ez az oka annak is, hogy ilyenkor kevésbé jellemző a szülés utáni depresszió, mint császármetszés esetén.

A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű. Számtalan oka lehet annak, amikor a természetes szülés szóba sem jöhet. Ilyen a farfekvés, a téraránytalanság (amikor a magzat koponyája nagyobb, mint a medencenyílás), az anya szívbetegsége vagy látássérültsége, illetve a több korábbi császármetszés szintén kizáró körülmény. Az sem ritka eset, amikor egészen előrehaladott fájások esetén sem történik meg a megfelelő tágulás. A pici ugyan derekasan küzd a világrajöveteléért, ám ennek az igyekezetnek sokszor az a vége, hogy a köldökzsinór a nyakára tekeredik, ilyenkor pedig elkerülhetetlen az azonnali operáció. Azt kell világosan látni, hogy a császármetszés elsősorban egy életmentő lehetőség, s mint ilyen, áldott és szent dolog. Az emberi evolúció - vagy ha úgy tetszik: teremtés - egyik mérföldköve. A történelem során a szülések megszámlálhatatlanul sokszor együtt jártak a halállal. Hol a gyermek, hol az anya, hol mindkettő halálával. Elképesztően szerencsések vagyunk, hogy a jelenkorban élhetünk. Az orvostudomány néhány generációval ezelőtti szintjén két gyermekem közül egyik sem élte volna túl szülést, s én vigasztalhatatlanul elkeseredett volnék.

Még ha profánnak is tűnik az összevetés, olyan ez, mint a női keblek kérdése. Semmi sem jobb egy formás, természet adta mellnél. Egy plasztikai úton előállított gyönyörűség ugyan egy fokkal kevésbé vonzó, ám egy természetes, de formátlan mell kifejezetten illúzióromboló. Ugyanígy: semmi sem jobb, mint egy bonyodalmaktól mentes hüvelyi szülés. Egy fokkal kevésbé szerencsés a császármetszés. És mindkettőnél mérhetetlenül szomorúbb dolog egy oxigénhiányos újszülött. Mint minden emberi tettet és gondolatot, a szülés dilemmáját is érdemes etikai szempontból megközelíteni. Tekintve, hogy a magzat egészségét - önmagában, normál lefolyás esetén - egyik eljárás sem veszélyezteti, abszolút méltánytalan morális ítéletet mondani a császármetszést választók felett. Nehezen tudnám megvédeni azokat az anyákat, akik dohányoznak, drogoznak, vagy masszívan alkoholizálnak a terhességük alatt. Azok mellett sem állnék ki, akik bántalmazzák, vagy elhagyják gyermeküket. A császáros szülést még véletlenül se soroljuk e vétkek közé! S ha a magzat szempontjából nincs is morális vetülete a kérdésnek, úgy az anya oldaláról nézve feltétlenül. Ez pedig úgy fest: mindenki egyedüli tulajdonosa a saját testének. Sem az anyós, sem a postás, sem a rendőr, sem a villanyszerelő nem szólhat bele abba, hogy egy nő milyen szülési metódust választ. Ha az utóbbiak közül az egyik történetesen a kedves apuka, akkor is legfeljebb véleményt fogalmazhat meg. Morális alap, hogy a döntés az anyáé.

A Pál apostoltól származó szállóige szellemisége nem áll messze a nép ajkán keletkező olcsó frázisoktól: "aki gazdag, becstelen", illetve: "akinek tele a zsebe, nem tiszta a keze". Ezek egy olyan öngyilkos mentalitás megnyilvánulásai, amely egészen biztosan elvág bennünket az anyagi jóléttől, s az ebből fakadó elégedettségérzettől. Pál apostol gondolata a kielégületlenséget, az irigységet, a kisebbrendűség érzését szolgálja, melyekből semmi más nem fakad, csak gyűlölet és gyilkos indulat a tehetősek iránt.

Közhelyes igazság, hogy a pénz nem több, mint eszköz. Olyan, akár a gyógyszer, az ablak, vagy a repülőgép. A gyógyszert túl lehet adagolni, az ablakon kizuhanhatunk, a repülőt pedig neki lehet vezetni egy felhőkarcolónak. Természetesen ettől ezek még remek eszközök maradnak. A pénz ráadásul több megkerülhetetlen funkcióval is bír. Csereeszköz, mellyel beszerezhetünk csaknem bármit, ami létfenntartásunkhoz szükséges. Értékmérő is egyben, mely önmagában, mindenféle külső beavatkozás nélkül képes optimalizálni a gazdaság működését. De értékmérő a társadalom szintjén is. Természetesen nem lesz jobb zenész, festő, vagy orvos az, aki többet keres. De sikeresebb feltétlenül, s ez egyáltalán nem elhanyagolható szempont, különösen ami az önbecsülést, a társadalmi kapcsolatokat és a párválasztási lehetőségeket illeti. Valójában az egész nyugati civilizáció arra az alapkőre épül, hogy a pénzt, mint a siker értékmérőjét kölcsönösen elfogadjuk. Amennyiben a tisztelt galamblelkű Olvasó e ponton rosszallóan felhorkanna, s szemöldökét ráncolná, úgy emlékeztetném rá, hogy az ősközösségi társadalmak egydimenziós világában a sikeresség kizárólag - genetikailag meglehetősen determinált módon - a fizikai adottságokon múlt (erő, gyorsaság, ügyesség). A lényegesen komplexebb jelenkorban az ember számtalanféle képessége pénzre, sikerre váltható. Lehet, hogy Woody Allen, Bill Gates vagy Bruno Mars sosem lettek volna kiváló mamutvadászok. Igazi mázlisták, hogy nem negyvenezer évvel korábban születtek.

Pál apostol azzal a küldetéssel járta a világot, hogy Jézus filozófiáját népszerűsítse. Amikor a timóteusokhoz írt levélben a fenti frázist megfogalmazta, sokadjára is jelét adta annak, hogy valójában nem sokat értett meg a krisztusi tanításból. (Ezek az elképesztően zagyva páli levelek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Jézus humanisztikus morálfilozófiájából egy tisztán tekintélyelvű, rideg vallás szülessen.) Az evangéliumokban több ízben terítékre kerül az anyagi javak kérdése. A legismertebb talán a gazdag ifjú esete, akit Jézus arra buzdít: "Menj, add el amid van, oszd szét a szegények között!" Nem is áll meg itt, később még ennél is radikálisabban fogalmaz: "Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom." Az üzenet egészen nyilvánvaló: ne váljunk rabjává semminek, nemhogy a pénznek, de még emberi kapcsolatainknak sem. A napnál is világosabb, hogy nem kell szó szerint érteni e szavakat; a gyűlölni kifejezés jócskán túlzó szónoki fordulat. Anthony de Mello jezsuita szerzetes - aki Pál apostollal szemben tökéletesen megértette a jézusi üzenetet - így ír: "Az emberek mindenütt arra a meg nem kérdőjelezett feltevésre építették az életüket, hogy bizonyos dolgok - pénz, hatalom, siker, elismerés, jó hírnév, szerelem, barátság, lelkiség, Isten - nélkül nem lehetnek boldogok. Mi a te sajátos kombinációd?"

Amióta ember él a Földön, azóta tapasztaljuk két jelentős erő - ha úgy tetszik, Káin és Ábel - egymásnak feszülését. Az egyik dolgozik, alkot, mindent elkövet a boldogulásért, míg a másik sikertelensége miatt frusztrált, irigy, s akár ölni is képes. Ez két egészen különböző beállítottság, s a kettő között az egyik vízválasztó éppen az, hogy miként gondolkodunk az anyagiakról. Persze nem válunk automatikusan erkölcsössé és példaértékűvé attól, ha elismerjük, hogy szeretjük a pénzt. Ám ha csak nem viseljük tiszta szívvel valamely szerzetesrend csuháját, úgy ez az első lépés egy egészséges lelkület és egy ebből fakadó morális tartás felé. Ez a morális tartás pedig abban mutatkozik meg, hogy tiszteletben tartjuk a másik vagyonát, nem érzünk maró irigységet a másik sikere láttán, hanem hajlandóak vagyunk megdolgozni azért, hogy mi magunk is - igényeink szerint - vagyonossá váljunk. Mert ez az egyetlen útja annak, hogy életünket és gondolatainkat ne tartsa permanens függésben a pénz. Ha Pál apostol velejéig hamis szállóigéjével indítottunk, zárjuk sorainkat egy annál igazabb gondolattal, újfent Anthony de Mello tollából: "Sohasem emelkedhetsz annál magasabbra, mint amitől meg akarsz szabadulni."

A címbéli, ismert mondást Hippói Szent Ágostonnak tulajdonítják, s nem lennék meglepve, ha valóban az ő fejéből pattant volna ki e végtelenül hamis és bugyuta frázis. Világlátását jól jellemzik a következő gondolatok: "Valamennyi rossz cselekedetben a vágy tör uralomra. A vágy pedig nem más, mint az isteni törvénytől való elfordulás."

A szex utáni melankólia kapcsán nem állíthatjuk, hogy egyáltalán nem létező jelenség. A fekete özvegy hímje például nemhogy szomorú, de valószínűleg egyenesen szorong is a párzást követően, vagy akár már közben is... Az emberi fajtól sem idegen e jelenség, mely a prolaktin nevű hormon jelenlétével magyarázható. Egyik funkciója, hogy a közösülést követően csökkenti az izgalmi állapotért is felelős dopamin szintjét, így állítva helyre a test hormonális egyensúlyát. Ám amikor hirtelen túl sok prolaktin jelenik meg a szervezetben, az a depresszióhoz hasonló tüneteket produkálhat. Természetesen szó sincs mindenkire kiterjedő, általános jelenségről, mindössze a szexuális életet élők néhány százalékánál tapasztalható.

Szent Ágoston szállóigéjével éppen az a fő gond, hogy egy szűk szegmensnél előforduló tünetet túláltalánosít és totálisan öncélú módon morális töltettel ruház fel. A katolikus teológia- és propagandagyár mindig is fő küldetésének tartotta, hogy a szexualitást alapvetően bűnös tettként tüntesse fel. Az egyház semmilyen eszköztől sem riadt vissza; a dicső középkorban még a házasságon belüli együttlétek idejét és módját is képes volt szabályokkal megkötni. A bélyeg, mely szerint a testiség egyenlő a bűnnel, olyan mélyen belénk égett, hogy mind a mai napig a szexuális kicsapongásra gondolunk, amikor erkölcstelenségről esik szó, miközben tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy magának a szexnek semmi köze sincs a morálhoz. A tyúk és a tojás tipikus esete valósult meg: ha Juliska hiteles forrásból úgy tudja, hogy szeretkezés után szomorúságot kéne éreznie, úgy kétség kívül azt is fog, még akkor is, ha tökéletesen működő hormonháztartása egyébiránt az egészséges és boldog elernyedésre késztetné.

A gyűjtögető-vadászó társadalmak hosszú évezredekig éltek woodstocki hangulatú nagycsaládokban, ahol mindig csupán az anya személye lehetett a biztos, ám ez nemigen zavart senkit sem. Tudatukban semmiféle szégyenérzet sem tapadt a szexhez, mindez csupán a földművelő, monoteista vallású népek találmánya. A motiváció többsíkú: a monogám családmodell tökéletesen passzolt a mezőgazdaságra épülő létformához, a szexualitást keretek közé szorító törvények elsősorban a famíliák egyben tartását célozták. Másrészt persze ahhoz is kiváló eszközül szolgáltak, hogy a különböző vallások vezetői - a permanens bűntudat által - gond nélkül uralni tudják a hívők lelkét. Gondoljunk csak bele: egy olyan világban, ahol a szexhez nem tapad negatív címke, ott az emberek túlnyomó többségének semmi szégyellni- vagy gyónni való vétke sincsen, ez pedig az adott egyházak létjogosultságát kérdőjelezné meg.

Létezik még egy rendkívül profán oka annak, hogy a vallások jelentős része sanda szemmel tekint a szexualitásra. Szendi Gábor az Isten az agyban című könyvében kimerítő alapossággal foglalkozik számos vallásalapító, próféta és szent - csak a legismertebbeket említve: Mózes, Pál apostol, Mohamed, Luther, Kálvin - életútját végigkísérő, rohamszerű, misztikus látomásokkal, amelyek - az agykutatás legújabb felismeréseit figyelembe véve - valamennyi esetben temporális epilepsziáról árulkodnak. Tekintve, hogy ugyanez az ősi agyterület felel az agresszióért és a szexualitásért is, az epilepsziára hajlamos karakter sajátosságai között a jóvá, szentté, halhatatlanná válás igénye mellett megjelenik az erőszakosság, valamint többféle szexuális deviancia is. Számos vallás abból gyermeteg okból tartja bűnnek a testiséget, mert alapítója, vagy valamely meghatározó alakja tökéletesen aszexuális volt. Vicces, igaz? Csak borzasztó nehéz rajta jó szívvel röhögni.

Szóval, ha bárki, aki egészséges hormonháztartással, valamint ép - a vallások elfojtó szexellenességével meg nem mérgezett - lélekkel bír, s mégis szomorúságot érez a szerelmeskedés után, annak valóban ideje magába néznie. Ott valami nagyon komoly bénázás folyik.

Tegnap este tejfakasztó mulatsággal ünnepeltük egy barátom fiának születését. A gyerkőc a meglehetősen egyedi Bátor nevet kapta. Nem kellett túlságosan bátorra inni magunkat, hogy szóvá tegyük, milyen sűrűn fogják majd cinkelni a srácot a haverjai, amikor nem mer majd parázson járni, bekötött szemmel motorozni, vagy épp az iskola bombanőjétől telefonszámot kérni. Mert ugye, a név kötelez... Világos persze, hogy a valóságban szó sincs ilyesmiről. Sem a név, sem a szállóige eredeti formája szerinti nemesség sem kötelez semmire, ahogy a származás egyéb aspektusai sem. Az életünket és a nevünket ajándékba kaptuk, azokba sok beleszólásunk nem volt. E ponton akár le is zárhatnánk a kérdést, ám úgy posztunk kínosan rövid maradna. Szerencsére léteznek érdemi tanulságai a témának, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Ha a szüleinktől kapott nevünkért nem is tartozunk semmiféle felelősséggel, annál inkább azokért a nevekért, melyeket mi magunk választunk. Ezúttal nem térünk ki a művésznevek periférikus problémakörére, bár kétség kívül beszédes az is, amikor valaki a Kefir, a Szamóca, a Rocco, vagy épp a Terry Black nevet használja. Sokkal hétköznapibb az a döntés, amelyet a lányból lett asszonyok hoznak a házasságkötéskor. Létezik a régimódi megoldás, amikor Szabó Piroskából egyetlen tollvonással Kovács Józsefné válik. Manapság egyre ritkább ez a forma, s ennek elsősorban az az oka, hogy szimbolikusan a nő teljes önfeladását hirdeti, aminek szerencsére nincs már nagy divatja. A másik végletet a lánykori név változatlan formában történő meghagyása jelenti, ez ellen meg az az érv szól, hogy semmilyen módon sem jelzi a családi állapotot. Ismerünk pár köztes megoldást is: Kovácsné Szabó Piroska, Kovács Piroska, Kovács-Szabó Piroska stb. Természetesen ezekben az esetekben sem a név az, ami bármire is kötelezne. Semmivel sem fog jobb vacsorát készíteni, vagy kevésbé hűtlenkedni az a feleség, aki viseli férje nevét, mint az, aki nem, ám ezzel együtt is sokat elárul saját magáról, a világképéről és a nőiségéről az, hogy milyen nevet választ.

A leggyakoribb eset természetesen az, amikor gyermekeinknek adunk nevet. Ez egyáltalán nem kis felelősség és számtalan módon hibázhatunk. A legkézenfekvőbb ballépés a hagyományőrző eljárás: amikor a családban generációkon keresztül öröklik ugyanazt a keresztnevet. Ez nem csupán fantáziátlan és unalmas, de benne van az a kimondatlan elvárás is, hogy apáink útján kell járni, elődeink álmait kell megvalósítani. Mintha azt sugallná, hogy a címbéli szállóigének bármiféle igazságtartalma lenne. Ugyancsak a konzervatív vonalról jön a második hibalehetőség is, amikor valamely ősrégi rokon után egy vastagon poros nevet kap a 21. századi újszülött. Jaj szegény Kázméroknak, Tivadaroknak, Margitoknak és Irmáknak! Természetesen a másik véglet is kerülendő, a mai latin-amerikai szappanoperákból sem választ nevet egyetlen jó ízlésű szülő sem. Borítékolható, hogy a Rikárdó, az Armandó és az Eszmeralda nevek nem fognak előnyt jelenteni a későbbiekben, a karrierépítés során sem. Bár az eddigiekhez képest bocsánatos vétek, ezzel együtt sem szerencsés, amikor kifejezetten gyakori, elcsépelt nevet adunk utódainknak. Volt olyan munkahelyem, ahol ha Lacit kiáltottak, egyszerre kilencen fordultunk oda... Ha a fenti hibákat sikerül elkerülnünk, már csak arra kell odafigyelnünk, hogy a választott keresztnév tökéletesen passzoljon a vezetéknévhez; legyen zenéje, harmóniája, összhangja e kettőnek. Egy igazán dallamos névnél nemigen adhatunk szebb indulóajándékot világra jövő gyermekünknek. Vörösmarty Mihály, Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső... Csoda, hogy zseniális költőkké váltak? Már a nevük is maga a muzsika.

Ezúttal egy olyan népi "bölcsességet" veszünk górcső alá, mely nem csupán elismert, de széles körben elfogadottnak is számít. Filmek, könyvek, társkereső oldalak tucatjai hirdetik fennen, hogy parádés emberi kapcsolatok épülhetnek a tökéletesen ellentétes személyiségvonásokra. Valóban így lenne?

Aki ismerős a hollywoodi filmek világában, annak nem idegen a sztori: a vékonydongájú, esetlen és szerény anyagiakkal bíró srác szerelmet táplál a gazdag, magabiztos, szőke bombázó iránt. A csetlő-botló történet természetesen hepienddel zárul, ahogy ez egy amerikai közönségfilmtől elvárható. S hogy melyik ez a mozi? Tucatnyit sorolhatnánk. Egy biztos: a forgatókönyvírók számára kitűnő alapot biztosít az a feszültség, melyet az egymástól erősen különböző karakterek adnak. Azonban az effajta történet tényleg tipikusnak mondható a hétköznapokban is?

A pszichológia kutatások pontosan az ellenkezőjét igazolják. A hasonló jellemvonással bíró emberek sokkal valószínűbben vonzódnak egymáshoz, mint a különbözőek. (Ez nem csupán a partnerkapcsolatokra, de a barátságokra is igaz. Logikus is, hogy szívesebben töltjük az időt a hozzánk hasonlóakkal, a velünk azonos érdeklődésűekkel.) A kutatások szerint nem csak a kezdeti vonzalom, hanem a házasságok tartóssága is nagyban függ attól, hogy a partnerek személyiségvonásai mennyire állnak közel egymáshoz. A hosszútávú kapcsolatokban kiemelt jelentőséggel bír többek között a lelkiismeretesség is. Egy szétszórt és egy rendmániás együttélése szinte reménytelen kihívást jelent.

A személyiségvonásokon túl a világnézeti kérdésekben is a hozzánk hasonlóakat keressük. A kutatások szerint körülbelül kétszer olyan valószínű, hogy vonzódni fogunk valakihez, akivel tíz kérdésből hatban egyetértünk, mint akivel csak háromban. Mindezek fényében egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, ha Európa nagyvárosait járva arab, kínai és török negyedeket látunk. A bevándorlók évtizedek óta őrzik a saját nyelvüket, vallásukat és az európaitól oly idegen szokásaikat, erkölcsi beidegződéseiket. A kulturális asszimiláció gyakorlatilag lehetetlen küldetésnek bizonyul. Léteztek szégyenteljes szakaszai a történelemnek, amikor vallásháborúkat vívtak; amikor üldözték és megégették a másként gondolkodókat; amikor a feketéket, a nőket és a melegeket alsóbbrendűként kezelték. Boldog az a korszak, ahol mindez már a múlté, ám hiba volna átesni a ló túloldalára, s azt követelni az átlagembertől, hogy határozott vonzalmat érezzen a tőle oly különbözőek iránt.

Legyünk mindenesetre sportszerűek, van azért valami a vizsgált mítoszban. Képzeljük el, hogy két tökéletesen megegyező jellemrajzzal és értékrenddel bíró ember köt házasságot! Valószínűleg nem sokat vitatkoznának, ám borítékolható, hogy előbb-utóbb megölné őket az unalom. Ha a hasonlóhoz vonzódunk is, semmiféleképpen nem az ugyanolyanhoz. Szerencsére a népi bölcsességek tárháza igen gazdag. Ha el is vetjük azt, hogy az ellentétek vonzzák egymást, tudunk helyette sokkal igazabbat: megtalálja a zsák a foltját!

Igazi pusztító gondolat, mint mindegyik, amely erőszakkal kíván egyenlőséget teremteni a világban. Ilyen alapon hirdethetnénk azt is, hogy "azonosan velőtrázó orgazmust minden nőnek!" Totális szereptévesztés: egy szabad világban a munkabér mértéke kizárólag a szerződő feleken múlik, abba kívülről senki bele nem szólhat. Lakást, sportzakót, téliszalámit és munkaerőt is annyiért fogunk vásárolni, amennyit az - a tökéletesen szubjektív preferenciáink szerint - számunkra megér. Egy fillérrel sem fizetünk többet.

Mindannyiunk számára tiszta, hogy a teremtés nem ugyanazzal a bőkezűséggel osztotta áldásait. Léteznek magasak és alacsonyak, egészségesek és betegek, csúnyák és szépek. Talán csak az eszével elégedett minden egyes teremtmény... Nemes és kívánatos gesztus, amikor egy társadalmi csoport (család, törzs, nemzet) tagjai önkéntes alapon felkarolják a legelesettebbeket. Ám erőszakos módon egyenlőséget követelni nem csupán szembemenetelés az evolúcióval, nem csupán csapnivaló hatékonyságot és leépülést hozó folyamat, de abszolút erkölcstelen húzás is egyben. A történelem oly sokszor bizonyította már, hogy a kommunista-szocialista típusú gondolkodás és berendezkedés semmi jóra sem vezet. Miért erőltetjük még mindig ezeket az értelmetlen frázisokat? (A szocializmus szószólói rendszerint Svédországot szokták említeni, mint pozitív példát. Mindössze három apróságról feledkeznek el. Egyrészt arról, hogy 50 ezer dolláros egy főre jutó GDP-ből nem nagy kunszt szociális hálót építeni. Másrészt, hogy soha nem derül ki, mennyivel előrébb járnának technológia és életszínvonal tekintetében, ha alacsonyabb adókkal és szerényebb mértékű központi szolgáltatásokkal működnének. És a harmadik, hogy pont ez a szocialista-típusú ideológia vezetett a migránsválság olyan mértékéhez, hogy a pár éve még mennyei nyugalomnak örvendő Stockholm ma a nemi erőszak fővárosának számít.)

Amikor a lánglelkű szocialisták egyenlő munkáért egyenlő bérezést követelnek, az elvi-erkölcsi problémán túl több egyéb falba is ütköznek. Rögtön az elején: mit nevezünk egyenlő munkának? Természetesen léteznek olyan területek, ahol az alkalmazottak tökéletesen azonos körülmények között dolgoznak, teljesítményük pedig precízen mérhető. Ilyen például a darabbérben termelő varrónő, vagy a jutalékért hajtó üzletkötő. Ezekben az esetekben a munkáltató elemi érdeke, hogy azonos darabbért, illetve jutalékkulcsot alkalmazzon, különben lőttek a munkavállalói motivációnak. Minden egyéb esetben, ahol a teljesítmény nem mérhető ilyen egzakt módon, igencsak nehézkes volna egyenlő munkáról beszélni. Arról sem feledkezhetünk el, hogy a piaci környezet is ezerféle arcot mutathat. Egy adatrögzítő adminisztrátor végezheti hajszálpontosan ugyanazt a tevékenységet Budapesten, Bombayben, vagy akár Brüsszelben is. Fizetéseik között óhatatlanul brutális különbségek lesznek, s e pénzügyi szakadékokat sosem lesz képes áthidalni semmiféle ostoba, szocialista ideológia.

Ha megkérdezzük az utca emberét, hogy zavarja-e, ha a vele egy irodában ülő, azonos munkakört betöltő kollégája 300 ezret keres, míg ő csak 200 ezret, a válasz a túlnyomó többségében az igen. Ám ha megkérjük, hogy válasszon a következő alternatívák közül: a) mindketten kétszázezres fizetést kapnak; b) a kolléga másfél milliót, míg ő egymilliót vihet haza, úgy minden megkérdezett a b) verziót fogja választani. Elég egy ilyen egyszerű kérdésfeltevés, hogy lássuk: az egyenlőségre való törekvés könnyen feladható, hiszen hátterében nem áll semmiféle magasrendű eszme, csupán a legszimplább emberi irigység.

Az egyenlősdi szószólói mindössze egyetlen érvre támaszkodhatnak, ez pedig az igazságosság, a méltányosság szempontja. Igen ám, csakhogy ezek még véletlenül sem objektív jelentéstartalmú kifejezések. Akik a szabadságot tartják a legfőbb értéknek, azok pont azt érzik igazságtalannak és méltánytalannak, ha nem hozhatnak önálló pénzügyi döntéseket. Egy valóban szabad világban senkinek sem kell magyarázkodnia annak kapcsán, hogy mire költi a pénzét. Nem kell álszent módon eljátszania a politikai korrektséget sem. Egy szabad világ munkáltatója nyugodtan adhat kétszeres fizetést Micikének, akár csak azért, mert jobb feneke van, mint a vele azonos munkakört betöltő Arankának. Nem tartozik magyarázattal senkinek. Természetesen a felemás bérezésből eredő munkahelyi cicaharcokat is neki kell majd elviselnie...

Na persze. Továbbá: "Rád áldoztam a fiatalságomat és ez a hála?" Avagy: "Pedig én úgy szerettelek, hogy szebben nem lehet..." Ezek mind ugyanannak a naiv és elveszett lelkületnek a megnyilvánulásai. A másik köteles könnyekig meghatódni és kirobbanó örömet érezni minden gesztusunk és ajándékunk láttán. E végtelen szűklátókörűség Platón aranyszabályának totális félreértelmezéséből fakad: "Úgy kell cselekednem másokkal, ahogy szeretném, hogy velem is cselekedjenek." Aki ezt úgy fordítja le magának, hogy a kölcsönösség jegyében megvásárolhatja a másik lelkét; hogy mindig, minden esetben pontosan a sajátjával azonos szintű érzelmi elkötelezettséget kell visszakapnia a másiktól, az valamit nagyon benézett. A szeretet és a hűség lehet jó befektetés, de egészen biztosan nem fix kamatlábakkal dolgozik.

Képzeljük el magunkat egy hajdan jóképű, kisportolt fiatalember szerepébe, aki negyvenévesen százötven kilót nyom! Ülünk a fotelban a tévé távirányítóját szorongatva, lemondóan konstatálva, hogy finom zsírpárnáink alatt gyakorlatilag már eltűnt a fotel. Markáns sör- és hagymaszagot árasztunk, mely finoman elegyedik verejtékünk nehéz illatával, miközben diszkréten teleszellentjük a nappalit. Borítékolhatón csekély számú félrelépésben lesz részünk, hiszen már a légy is csak fintorogva pihen meg rajtunk. Vajon mennyit ér és mit érdemel hűségünk? Egészen nyilvánvaló, hogy a tartós és kiegyensúlyozott kapcsolatokat nem az ásó-kapa-nagyharang formális köteléke tartja össze, hanem az, hogy a felek nem hajlandók belekényelmesedni a szerepeikbe, s mindent megtesznek azért, hogy szexpiaci értéküket megőrizzék.

A címbéli ostobasággal szemben sokkal több igazság van "a kutya sem a póráz miatt hűséges" frázisban. Felfoghatatlan, hogy egyes kishitű házaspárok miért telepednek egymásra, tökéletesen elszívva az életerőt a másiktól. Pedig olyan egyszerű ez: minden, ami a másik szabadságát, önrendelkezését, felemelkedését szolgálja, az egyúttal a kapcsolatot is építi, míg társunk gúzsba kötése egyenesen aláássa a frigyet. Valójában kétfajta párkapcsolati stratégia létezik. Az egyik azt célozza, hogy a felek minél vonzóbbakká váljanak egymás számára mind fizikailag, mind az egymással való törődés minőségét illetően. Ez a tudatos építkezés azt a meggyőződést eredményezheti, hogy mindketten magasan az átlag feletti partnerek, s keresve sem találhatnának jobbat egymásnál. A másik irányvonal ezzel ellentétes: a férj és a feleség módszeresen züllesztik egymást egyre mélyebbre, ebben látva biztosítékát, hogy a másik a kutyának se kelljen. Nemrég egy villamoson fültanúja voltam két középkorú hölgy beszélgetésének. Egyikük kifakadt: "Hosszú évekig mostam, vasaltam erre a gazemberre, most meg, látod, csak így itt hagyott..." Mire a válasz: "Tudod, Marikám, nem szabad szépen járatni az uradat..." Tény, hogy nem mindenki alkalmas a helyes következtetések levonására.