Persze, persze. Minden test gyönyörű. És igen: nincs olyan, hogy jó zene, hiszen ízlések és pofonok különbözők, mindenki másra mozdul. Tudjuk: a tehénszar is jó, hiszen sok milliárd légy nem tévedhet... De menjünk még tovább: ezen az utazáson már csak egy állomásra vagyunk attól, hogy az intelligencia, sőt az erkölcs is relatív. Isten hozott mindenkit a mesés 21. században!

Természetesen léteznek objektív igazságok. A gravitáció tényét aligha tagadná józan ember, ahogyan Pitagorasz tétele is beleköthetetlen. És az is igaz, hogy a zenei, gasztronómiai, vagy épp szexuális ízlés nem ilyen, sőt az intelligencia és a morál sem. Ugyanakkor borzasztó hiba lenne átesni a ló túloldalára, és az idióta relativistákkal együtt bégetve azt állítani, hogy mindez tökéletesen szubjektív, egyéni megítélés kérdése. 

Ha viszont azt állítjuk, hogy a világ dolgai közt léteznek minőségi és morális különbségek, úgy állításunkat tisztességes volna valamiképpen alátámasztani. A legjobb az lenne, ha mindezt mérni is tudnánk, ahogyan a távolugró, avagy a rövidtávfutó teljesítményét. A helyes módszer keresése során beleeshetünk a tekintélyelvű érvelés hibájába: ezt mondja a szakértő, az van írva a Bibliában stb. De a másik végletet is ostromolhatjuk, amikor kizárólag a nép hangjára vagyunk kíváncsiak, és a forgalmi adatokat, Youtube-megtekintéseket tekintjük alapnak, semmi egyebet. Az "objektivitást" akkor célozzuk a legmegfelelőbb módon, ha ezek mindegyikét figyelembe vesszük. Erre a legjobb példát az intelligencia mérése szolgáltatja.

"Képzeljük el a következő vizsgálatot: megkérnek egy olyan embercsoportot, amelynek tagjai jól ismerik egymást (iskolai osztály, munkahely, sportegyesület, baráti kör stb.) hogy pontozzák, kit mennyire tartanak intelligensnek." - írja Mérő László Az intelligenciateszt című esszéjében, bemutatva az IQ-kutatás kezdeti lépéseit. "Az első meglepetés ott érte a kutatókat, amikor megvizsgálták, mennyire értenek egyet a megkérdezettek a pontszámokban. A pszichológiában szokatlanul magas fokú egyetértést tapasztaltak. (...) Ezek szerint az emberek fejében létezik egy intelligenciafogalom, amelyen elég nagy pontossággal ugyanazt értik a legkülönbözőbb emberek, legalábbis akkor, ha más embereket kell e fogalom szempontjából megítélniük. Ez a jelenség önmagában is érdekes, mert azt mutatja, hogy az alacsonyabb intelligenciájú emberek is jól meg tudják ítélni, ki a kiemelkedően intelligens a környezetükben - alighanem valamiféle nehezen megragadható, de nagyon is jól érezhető hitelesség alapján." Innentől a feladat "már" csak az volt, hogy összeállítsanak olyan teszteket, amelyek pontosan ugyanazt az erősorrendet eredményezik, mint amit az adott közösség - ösztönösen, érzéseire, tapasztalataira támaszkodva - felállított. Sokáig csiszolgatták, sok minden belekerült, sok minden kihullott (például a kézügyesség irrelevánsnak ítéltetett az intelligencia szempontjából), míg végre megszületett a mű. Látjuk tehát a mechanizmust: nem egy tekintélyelvű pontrendszer született. Mészáros Lőrinc nem lesz intelligens attól, ha Orbán Viktor, a dalai láma, vagy épp az NDK zsűri úgy ítéli; viszont ha környezete okosnak tartja, úgy magas pontszámot fog elérni az IQ -teszteken - és fordítva: ha jó tesztet írna, úgy bizonyára mi is csillogó elmének látnánk. Rendelkezünk tehát egy igazán megbízható, kielégítően skálázott, tudósok által kreált mérőeszközzel, amely valamiféle nehezen megfogható, de nagyon is létező tulajdonságot mér. Aligha mondaná bárki, hogy az intelligencia csupán ízlés dolga; hogy az okosabb ember - e paraméterét tekintve - nem képvisel magasabb minőséget az ostobához képest.

Valami hasonlót láthatunk a testi szépség esetében is. A témát kutatók már régóta tudják, hogy a fizikai vonzerő sztenderdjei kultúrákon átívelő, meghatározó egyezéseket mutatnak. Természetesen minden tejfelesszájú relativista Rubens teltkarcsú aktjaira és a jelenkor extravagáns, meleg divattervezőire, azok anorexiás modelljeire hivatkozik, mintha e marginális hóbortok bármit is igazolnának. A valóság ezzel szemben az, hogy a szépségideálok évszázadok óta mit sem változtak. A nők már az ókori Hellászban is pont ugyanazt látták vonzónak, mint manapság: a széles vállat, a keskeny csípőt, a feszes feneket, a lapos hasat, a szimmetrikus arcot, a markáns állat és orrot, a dús hajat, valamint a tekintélyes méretű péniszt. A férfiak által áhított eszménykép ugyanígy sztenderd: homokóra-alkat, hosszú lábak, szimmetrikus arc, a szemek és a száj háromszögének megfelelő távolságarányai, valamint apró áll, kicsi orr, kevéssé kiálló szemöldökcsont és telt alsó ajak jellemzik, ez utóbbiak a magas ösztrogénszint jelzői. Ha megnézzük az 1953 óta megjelenő Playboy különböző számait - melyben nem elborult stylistok diktálják a trendet, hanem a valós, olvasói férfiízlés - azt látjuk, hogy hetven esztendő alatt legfeljebb a gyantázott területek mérete változott, más nemigen. Pedig az elmúlt hetven évben elképesztő módon átformálódott a világ: a divat, a gondolkodásmód, a társadalmi berendezkedés, az uralkodó filozófiák - egészen más a korszellem manapság, mint a második világháború utáni időben. Ez az egy jottányit sem változott: pontosan ugyanarra csorgatjuk a nyálunkat, mint nagyapáink. Hiába próbálják a relativisták azt a látszatot kelteni, hogy a szexuális ízlés kultúrafüggő, valójában ennél sokkal mélyebb, genetikailag kódolt gyökérzettel bír. Már a fenti felsorolások is utaltak rá: azokat a testi vonásokat látjuk szépnek, amelyek a termékenységet, a fittséget, az egészséget hirdetik. Pont ugyanaz a helyzet, mint az IQ esetén: a kutatók felmérték, hogy az emberek kiket látnak szépnek, kielemezték arányaikat, s ma már rendelkezésre áll minden tudás ahhoz, hogy bármely véletlenszerűen kiválasztott alanyról "objektív" értékítéletet lehessen alkotni. Az a tény, hogy e téren nem született egységes pontrendszer, mint az intelligencia esetén, nem azt jelzi, hogy nem is lehetne ilyet létrehozni. Sokkal inkább azt, hogy a korszellem aligha tartaná politikailag korrektnek. Már az ötletre is rásütnék a "testszégyenítés" bélyegét. Az már csak technikai kérdés, hogy szemben a kőbe vésett (vagy legalábbis előnyünkre nem alakítható) IQ-val, testi arányainkon nagyon is változtathatunk. Az a nő, akit a belvárosi, füttyögő útépítő munkások tegnap még négypontosra értékeltek, talán pár hét diéta után már hétpontos dívaként vonul végig a festői Arany János utcán.  

Ugyanezt a gondolatsort végigvihetjük a zene kapcsán is. Nyilvánvaló, hogy nincs kőbe vésett igazság; sosem fogjuk cáfolhatatlan matematikai levezetéssel bizonyítani, hogy az LGT jobb muzsikát produkált, mint Uhrin Benedek, mégis minden idegszálunk ezt súgja. Mindig is el fogjuk ismerni a suszterinas jogát ahhoz, hogy a Rebekát részesítse előnyben a Zenevonathoz képest, ahogyan nem tilos vonzódni az ostoba és ronda emberekhez sem. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne létezne tucatnyi ismérvünk, amelyek alapján minőségi különbséget tehetnénk két nóta között. A teljesség igénye nélkül: akkordfűzés, visszaidézhető dallam, illeszkedő ritmus, harmónia, profin felépített szerkezet, megfelelően kiválasztott hangnem, igényes hangszerelés, virtuozitás, szellemes szöveg, hibátlan prozódia. Azt, hogy egy sláger kiből milyen érzelmet vált ki, nehéz volna mérni. De a felsorolt szakmai paraméterek többsége meglehetősen jól skálázható. A zeneszerzésnek - legyen az klasszikus, vagy pop-rock - megvannak a maga alapszabályai, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a mesterséges intelligencia, amely - korábbi művek, zenei szerkezetek tanulmányozásával, azok szabályszerűségeit felfedezve, megismerve és követve - képes értékelhető produktumokat létrehozni, szemben egy részeg csimpánzzal, akit hiába ültetnénk a zongorához. A relativisták persze e ponton is felvisítanak, hogy nem a megszokott akkordkörök, nem a rendezettség, nem a szabályszerűség miatt lesz jó egy nóta. És annyiban igazuk is lesz, hogy némi eredetiség elengedhetetlen, ha egy-egy mű ki kíván emelkedni a tömegből. De látni kell: ez csak a hab a tortán. A különböző pszichológiai kutatások mind egybehangzóan azt találták, hogy azt az arcot látjuk szépnek, amely a leginkább közelít a szimmetrikushoz, az átlagoshoz. Minél kevésbé hétköznapi egy vizsgált fizimiska, annál torzabbnak, rútabbnak érzékeljük. Pontosan ugyanez a helyzet a zenével: minél drámaibb módon szakít egy-egy mű a hagyományos harmóniákkal és dallamszerkezetekkel, annál kevésbé lesz befogadható. És mivel a szépség megítéléséhez hasonlóan ez is univerzális jelenség - a zene gyakorlatilag egyidős az emberiséggel és talán az egyetlen valódi közös nyelve a földlakóknak -, bizonyosak lehetünk afelől, hogy ez sem elsősorban divat- és kultúrafüggő. A zene a lelkünk egy darabja, a muzikalitást a génjeinkben hordozzuk.

John Gottmant többek között azért bírom, mert nagyon hasonlóan gondolkodik, mint jómagam; ő is mindent meg akar mérni. Matematikus, fizikus és informatikus, majd ezzel a háttérrel vágott neki a pszichológiai pályának, ahová vitte magával természettudományos attitűdjét. Egyetemi professzor, számos sikerkönyv szerzője, de a lényeg, hogy a párkapcsolatok egyik legelismertebb szakértője. Ma már ott tart, hogy bármely házaspár kapcsán - egy tízperces beszélgetés alapján - 94%-os biztonsággal prognosztizálja, hogy együtt maradnak-e, avagy menthetetlenül a válás felé száguldanak. Az eszköztára végtelenül egyszerű: mindent megfigyel, mindent mér, mindent kielemez. Szerelemlaborjában kamerák, mikrofonok és szenzorok tömkelege rögzíti a vizsgált alanyok szavait, hangerejét, nonverbális jeleit, pulzusát, vérnyomását, s mindent, amit csak érdemes. Gottman munkássága talán a leglátványosabb pofon a relativisták számára: mérhetővé, skálázhatóvá tett egy olyan szakterületet, melyben hosszú évtizedeken át mindenki az átláthatatlan ködben botorkált. Ma már egészen egzakt ismérveink vannak annak kapcsán, hogy mitől jó egy párkapcsolat, pedig azelőtt ez is épp annyira megfoghatatlan volt, mint az intelligencia, a szépség, vagy épp a zene.

És végül: az erkölcs sem az a terület, ahol a matematikai egyenletek igazolják a megkérdőjelezhetetlen igazságot, ám ettől még nem szükséges sem a szent könyvekre hagyatkoznunk, sem pedig a relativizmus mocsarában elsüllyedve meg sem próbálni különbséget tenni jó és rossz között. A legtöbben azt érezzük, hogy létezik valamiféle szívbe írt törvény, amely abba az irányba terel bennünket, hogy ne ártsunk. Perverznek, betegnek látjuk mindazokat, akiket élvezettel tölt el mások szenvedése. Aki látta a Véres gyémánt című filmet, sosem felejti el azt a jelenetet, amelyben gyerekeket tanítanak gyilkolni, géppisztollyal, szemüket bekötve. Kegyetlen, de hatásos pedagógia; valószínűleg így lehet egy ártatlan lelket a legkönnyebben megrontani, hozzáedzve ahhoz, hogy szembemenjen a legfőbb, a legmélyebben kódolt törvénnyel. Igen ám, de mindez eleddig nem több, mint érzés, benyomás, hit, meggyőződés. (Pont ugyanúgy, ahogy érezzük mások intelligenciáját, vonzerejét, vagy épp egy zenemű varázsát.) Kevés ahhoz, hogy meggyőzően igazoljuk: erkölcsi iránytűnk nem csupán egy önkényes, kultúrafüggő szabályrendszer követése. Ahhoz, hogy a szívbe írt törvény ne csupán egy költői kifejezés maradjon, látnunk kéne, hogy genetikailag is ily módon vagyunk programozva. James Fallon amerikai idegkutató - börtönbüntetésüket töltő gyilkosokon végzett - vizsgálataiból tudjuk, hogy a pszichopátiáért felelős "harcos gén" (MAOA) az X kromoszómán található, és a hidegfejű, agresszív bűnözők jellemzően ennek egy speciális változatával bírnak. A gén a sztenonin nevű hormon háztartását befolyásolja, amely többek közt az empátiát, a kiegyensúlyozottságot, a békés természetet biztosítja az ember - a túlnyomó többség - számára. Az evolúcióbiológia is egyértelműen azt igazolja, hogy az élőlények versengő és együttműködő hajlama egyaránt szolgálja a túlélést és a szaporodást, a kegyetlenkedés azonban a legkevésbé sem - nem is jellemző az élővilág egyetlen szegmensében sem. Alapvető erkölcsi törvényeink tehát - ne ölj, ne lopj, ne kezdeményezz erőszakot - tökéletesen harmonizálnak a homo sapiens genetikai kódolásával; semmi alapja annak, hogy ezeket önkényes emberi találmányoknak tekintsük.

Lehetne még hosszasan elemezni a gasztronómia, a lakberendezés, az irodalom, vagy akár az öltözködés világát; mindnek megvan a maga tudománya, kár lenne relativizálni, mondván: nincs jó és rossz regény, nincs igényes, vagy igénytelen otthon. A kutatók képesek bármely emberi, vagy ember alkotta területen belesni a kulisszák mögé, s lekottázni a látott trendeket. Ma már képesek vagyunk mérni a korábban megfoghatatlan intelligenciát; tudjuk, hogy mit és miért tartunk szépnek, ismerjük a jó zene és a működő párkapcsolatok ismérveit, sőt még az egyetemesen preferálandó erkölcs kapcsán is van megalapozott mondanivalónk. Értem én, hogy az örök káoszteremtők nem érdekeltek a rendben. Értem én, hogy akinek kevés intelligencia, vonzerő és tehetség jutott, az tűzzel-vassal irtana mindenfajta minőségértékelést. Én azonban nem hiszem, hogy a kedvükért meg kellene hajlítani a valóságot.

Még ma is sokan vannak, akik az emberek közti teljes vagyoni egyenlőségről álmodoznak. Természetesen pontosan tudjuk, hogy ez nem csupán megvalósíthatatlan idea, de józan ember számára nem is kívánatos, pláne nem erkölcsös elképzelés. (Ha a szabadságot tekintjük a legfőbb értéknek és az egymás elleni erőszakot a legfőbb gonoszságnak, abból egyenesen következik, hogy a tehetségesek és a szorgalmasak az átlagosnál nagyobb vagyont fognak felhalmozni, hiszen nem lesz, ami megállíthatná őket ebben.) E posztban mindenesetre lépjünk túl ezen, s tekintsük úgy a világra, mintha baloldali idealisták volnánk! Szemünk előtt - Ferenc pápáéhoz hasonlóan - egy olyan álomkép lebegjen, melyben minden földlakó kispolgári jólétet élvez, saját tulajdonú - visszafogott méretű és nem túl hivalkodó - családi házzal, közepes kategóriájú autóval, átlagos életszínvonal mellett.

A felmenőktől származó hagyaték természetesen mindent boríthat. Az egalitariánus társadalom hívei nem véletlenül látnak problémát a vagyonok átörökítésében, hiszen ez már az elmélet szintjén is meghiúsítja, hogy az élet nevű játékot azonos feltételekkel indítsuk; az egyenlőség már a startmezőben felborul. A gyakorlat - nem meglepő módon - ugyanezt igazolja vissza. Egy közelmúltbeli kutatás azt találta, hogy az Egyesült Államok fehér és fekete polgárai közt nem elsősorban a jellemzően magasabb iskolai végzettség és a nagyobb munkabírás tesz különbséget gazdasági téren. Ha csak a diplomásokat nézzük, a fehérek átlagos vagyona e szegmensben 7,2-szer nagyobb, mint a feketéké. A döntő elem az a tény, hogy a fehérek rendszerint többet örökölnek; ötször valószínűbb, hogy nagyobb hagyaték landol náluk, mint a feketéknél. 

Az írott történelem jelentős részében meghatározó volt az a szándék, hogy a családi földbirtokok ne aprózódjanak szét. Ezt szolgálta az "elsőszülött joga", vagyis hogy a legidősebb fiú egy személyben örökölte azt. (A többiek katonának, tengerésznek, vagy papnak álltak. A lányokkal nem volt ilyen gond, ők - eléggé el nem ítélhető módon - eleve nemigen örököltek semmit. A katolikus papok számára kötelező cölibátust ugyanez a megfontolás motiválta, csak ott az egyházi tulajdonról beszélünk.) Ami a középkort illeti: volt ebben némi ráció. A technológia évszázadokon át nemigen fejlődött. Gyáripar még a kanyarban sem volt. Alternatív befektetési formák nem léteztek. A nagybirtokok feldarabolása egyet jelentett volna az eljelentéktelenedéssel. A 19. század során azonban minden átértékelődött: az ipari forradalmat követően a merev öröklési struktúrák már inkább teherré váltak. Manapság immáron semmi gond azzal, ha az utódok egyforma arányban részesülnek az örökségből; egyikük talán a vállalkozását bővíti, a másik lakást vásárol, a harmadik kifizeti a hiteleit, avagy luxusutazásra költi új javait - a lehetőségek száma végtelen és - a társadalmi struktúrák szintjén - nem sok múlik az egyének döntésein.

Ami az örökséget illeti, egyes államok a mai napig jelentősen megsarcolják, még akkor is, ha az érintettek egyenesági rokonok. Magyarországon - hála a jobboldali kormányoknak - ma már sem adót, sem illetéket nem kell fizetnünk, de nem volt mindig így. Az Egyesült Államokban is hasonló a helyzet, 11,7 millió dollárig minden vérrokon adómentesen örököl, s ez alighanem így tisztességes. Amiért apáink, nagyapáink és dédapáink megdolgoztak, azért nekünk már ne kelljen. Persze, lehet húzni értékhatárokat, ahogyan az USÁ-ban is teszik (bár ott olyan magas a limit, hogy az inkább csak szimbolikus), megcélozva ezzel a vagyoni egyenlőtlenség valamelyes csökkentését, jómagam azonban óvatosan bánnék ezzel az eszközzel. A magas örökösödési adó nem csupán morálisan kifogásolható, de kontraproduktív is egyben; senki sem fog vagyonokat hátrahagyni azért, hogy azzal elsősorban a központi költségvetést gazdagítsa.

Mindezek után képzeljünk el egy olyan álomvilágot, amelyben minimálisak az adóterhek, így minimális az újraelosztás mértéke is! Ebben a környezetben mindenki megtarthatja (és szabadon utódaira hagyományozhatja) munkája gyümölcsét, ugyanakkor senki sem játszhatja a potyautas szerepét; a társadalom nem fog jólétet biztosítani senki számára, aki nem hajlandó tenni önmagáért, sem segélyek, sem családi pótlék, sem ingyenes központi szolgáltatások révén. Modellünket egészítsük ki azzal a civilizációs minimummal, hogy mindenki tisztában van a szaporodás játékszabályaival, továbbá rendelkezésre állnak a megfelelő fogamzásgátló eszközök. Tegyük hozzá azt a nem túl magas tudati szintet is, amelyen a különböző vallások - kereszténység, iszlám, zöld-progresszió - már nem fertőzik az emberek elméjét a családtervezés terén (se). Természetesen a vágyaink nem uniformizáltak; e libertáriánus gondolatkísérletben is számolhatunk azzal, hogy egyesek szüzességi fogadalmat tesznek, mások a saját nemükhöz vonzódnak, megint mások a gyermektelenségben látják a boldogság kiteljesedését; és persze lesznek olyanok is, akik tesznek az anyagiakra, s minden körülmények közt nagycsaládot szeretnének. Ha lehántjuk ezeket az extremitásokat, a társadalom fennmaradó 90%-ában azt fogjuk találni, hogy az utódok száma erősen korrelál a jövedelem mértékével, vagyis azok fognak a legjobban szaporodni, akik a leginkább alkalmasak az értékteremtésre. Ez természetesen már önmagában is egy kívánatos és figyelemreméltó eredmény, mindazonáltal ha kiegészítjük a vagyonöröklés elemével, azt fogjuk találni, hogy e rendkívül pozitív vonáson túl még a gazdasági egyenlőség irányába is hat. Hogy miért? Képzeljük el, hogy Csóró Csaba és neje egy élet munkájával mindössze ötvenmillió forintot volt képes összetalicskázni. Szerény jövedelmük tudtában csupán egyetlen gyermeket vállaltak, aki egymaga örökli szülei panellakását és lepukkant Suzukiját. Tehetős Tibor és Tehetséges Tamara ugyanakkor mindig is jól kerestek, a halálos ágyukon már háromszázmilliós végrendeletet írnak alá. Ők is havi bevételeiknek megfelelő családméretben gondolkodtak, ennek megfelelően hat gyermeknek adtak életet. Ha mind a hatan ugyanakkora szeletet visznek a családi vagyonból, úgy azt fogjuk látni, hogy a Tehetős ifjak épp úgy ötvenmilliós örökségcsomaggal kezdik a holnapot, ahogyan a Csóró utód is - a gazdasági kiegyenlítődés a hagyatékok frontján megvalósul. 

A gond csupán az, hogy a felvázolt modell a gyakorlatban a legkevésbé sem érvényesül. Az intelligenciakutatások azt mutatják, hogy minél magasabb az ember IQ-ja, annál magasabb jövedelemre számíthat, s ezzel párhuzamosan egyre kevesebb gyereket vállal. Ez óhatatlanul a világ elhülyüléséhez vezet, miközben a vagyoni különbségek nemhogy csökkennének, de hatványozottan nőnek. A kérdés csak az, miért és miben tér el a szomorú valóság az áhított modelltől; valamint hogy ezen eltérések közül melyekre lehet ráhatásunk. Modellünk a nyugati civilizációra jellemző általános tudati szintet és alacsony újraelosztást feltételezett. A valóság az, hogy a mainstream politika pont ennek az ellenkezőjén dolgozik: tömegével engedi a kontinensre a lehető legbarbárabb népeket, akiket vastagon kitöm a legkülönbözőbb segélyekkel. Minden valószínűség szerint ez a legmarkánsabb hátráltatója modellünk érvényesülésének. A jó hír az, hogy ezen a téren semmimből sem áll a helyes útra visszatalálni. Érdemes azonban rápillantani a másik oldalra is: vajon a gondtalanságban élők jellemzően miért nem vállalnak négy-öt utódot? Oké, ismerjük a pozitív kivételeket: Elon Musk 11 gyerekkel büszkélkedhet, akik három anyától származnak. Eddie Murphynek öt nőtől 10 gyereke van. Mick Jagger csak nyolcig jutott és ehhez is öt nőre volt szüksége. Kevin Costner pedig három párkapcsolatból hét gyerkőcöt hozott össze. Valamiért azonban mégsem ez a jellemző. Lényeges szempont persze az is, hogy későn válunk szülővé; ha egy nő 35 évesen ad életet első csemetéjének, az aligha jut kettőnél tovább. De nem csak erről van szó. Teljesen nyilvánvaló, hogy minden egészséges lelkű ember vágyik rá, hogy utódja legyen. No de mennyi? Egy mindenképp. Na jó, legyen tesója, játszótársa is, ez kettő. Ha belefér, menjünk el háromig! De ismerjük a csökkenő határhaszon elvét: majd megveszünk az első szelet csokitortáért, kettő viszont épp elég is. Hármat ugyan még csak legyűrünk valahogy, de négytől már biztosan rosszul lennénk... Gyerekből mennyi az optimális? Az elsőt nagyon akartuk, de ha már van három, még mindig ugyanolyan erős a vágy bennünk, hogy egy negyediknek is nekifussunk? A fenti hírességeket nem véletlenül említettem: hatalmas családjaik több feleséghez/élettárshoz tartoznak; érthető, hogy minden újabb párkapcsolat egy újabb fellángolást, ezáltal újabb motivációt jelent. A legtöbben azonban csupán egyetlen nőt ejtünk teherbe életünk során, vagy legalábbis kínosan ügyelünk rá, hogy így legyen...

Látjuk tehát: a gyermekvállalás kérdése rém összetett (és akkor még a meddőkről és társtalanokról nem is ejtettünk szót). Sokfélék vagyunk, sokféle motivációval; egy végtelenségig leegyszerűsített modell aligha képes visszaadni a valóságot. Ami viszont egészen biztos: ha hagyjuk, hogy elsősorban azok szaporodjanak, akik rátermettek, intelligensek, értékteremtők és együttműködők, azáltal nem csupán békésebb és tudatosabb világot építünk, de az öröklés eszköze által a vagyoni egyenlőség felé is teszünk egy igen jelentős lépést. Még akkor is, ha teljes egyenlőség sosem lesz - de erre józan ember nem is vágyna sohasem. 

Olyan brutális diktatúra tombol Magyarországon, olyannyira el van nyomva a szólásszabadság, hogy már megint megjelent egy újabb kötet, amely mindezt részletesen feltárja... Ezúttal Szelényi Zsuzsanna az elkövető, aki 1988-ban még a Fideszben kezdte meg politikai pályafutását.

A könyv a szokásos, régóta erőltetett narratívára épül: az egykori fiatal demokraták nagy része kiábrándult Orbánból, és immáron kormányellenes álláspontot képvisel. A helyzet ezzel szemben az, hogy ha vannak is ilyenek - nyilván vannak -, Szelényi Zsuzsanna semmilyen szempontból nem nevezhető sem tipikus, sem meghatározó fideszesnek. És nem csupán azért, mert viszonylag korán, 1994-ben elhagyta a pártot, így még a nevét sem sokan jegyezték meg, sokkal inkább azon okból, hogy szellemisége nem sok rokonságot mutat a Fidesz értékrendjével, bármelyik korszakot is tekintjük. Amikor a bevezetőben politikai példaképeiről beszél, Demszky Gábort, Rajk Lászlót, Solt Ottiliát említi - csupa SZDSZ-es őskövületet. Valójában mindig is ide tartozott. A Szabad Demokratákról mindvégig olyan képet fest, mintha ők lettek volna a tiszták, a szentek, a mérsékeltek, a centrumot képviselők. Egy szó nem esik mérhetetlen hatalomvágyukról és arról az országrombolásról, amit véghezvittek. Meg sem említi, hogy ők voltak az 1990-es taxisblokád legnagyobb támogatói, vagyis már fél évvel (!!!) az első szabad választások után kormánybuktatást céloztak, ráadásul erőszakos eszközzel, vacak áremelés miatt. Hogy jobban gyűlölték a nemzeti oldalt, mint a szocialistákat, akik negyven évig tartották vasfüggöny mögött az országot, s akikkel az első adandó alkalommal - 1994-ben - vidáman össze is bútoroztak. Amikor a szerző a Fideszt politikafilozófiailag támadja, többek közt az antikommunizmusát és nacionalizmusát ostorozza, holott mindkettő pozitívum, ráadásul előbbi kötelező kelléke is a klasszikus liberális világlátásnak. Szelényi semmiféle kritikát nem fogalmaz meg Gyurcsány kormányzati teljesítményével és 2006-os ámokfutásával szemben; Brüsszelt pedig egyenesen tévedhetetlennek és vakon követendőnek látja és láttatja. 2012-ben azzal a Bajnai Gordonnal alapít pártot (Együtt), aki a mai napig az ellenzék washingtoni összekötője. S ha mindez nem lenne elég: a CEU Demokrácia Intézetének programigazgatója. Ennek a nőnek az égvilágon semmi köze a nemzeti oldalhoz és soha nem is volt. 

S bár a szerző nem sokat tesz azért, hogy önmagát mérsékeltnek és kiegyensúlyozottnak mutassa, azért a tisztesség kedvéért igyekszem ideollózni azt a nagyon kevéske elfogulatlan gondolatot, melyet e 300 oldalas kötetben felleltem. Ha már fent a taxisblokádot említettem, Szelényi Zsuzsanna megerősíti, hogy a Fidesz józan, jogállami álláspontot képviselt e napokban is (szemben az SZDSZ-szel, csak ezt nem teszi hozzá). A Fidesz volt az a centrista párt, amely nem foglalt állást a népi-urbánus vitában, s amely már 1990-ben életre hívta a Bálványosi Nyári Szabadegyetemet és Diáktábort, ami jól jelzi, hogy Orbánék már a kezdet kezdetén 15 millió magyarban gondolkodtak. Ezzel szemben a szocialisták mindig gyalázatosan viselkedtek a határon túli nemzettársainkkal. "Az ellenzéki szocialista politikusok érzéketlen és demagóg módon (...) azzal riogattak, hogy (...) 23 millió román munkavállaló érkezhet Magyarországra. Az efféle elhibázott politikai szövegek hozzájárultak ahhoz a képhez, hogy a kisebbségi magyarok ügyét a baloldali és liberális pártok nem képviselik." Önmagában tisztességes, hogy a szerző szóvá teszi mindezt, ugyanakkor mosdatja is az övéit. Ezek ugyanis nem pusztán elhibázott szövegek, hanem maga a balliberális attitűd, a kialakuló kép pedig tökéletesen megegyezik a valósággal. A baloldal csupán feltárta igazi arcát. Ami pedig a kettős állampolgárság ügyét illeti: "A 2004. évi népszavazásban képviselt álláspont a szocialista és liberális pártokat teljesen hiteltelenítette abban, hogy a nemzetről beszéljenek." Abszolút így van, ehhez aligha kell hozzátenni bármit.

Mindezek után lássuk, miféle kritikákkal illeti a szerző Orbán Viktort és rendszerét!

HATALOMVÁGY - "Orbán eszes, ugyanakkor nagyravágyó és hataloméhes, és tanulva korábbi vereségeiből, nem akarja majd újra elveszíteni a hatalmat. Végül is ez volt az a tulajdonsága, ami miatt idővel mindannyian eltávolodtunk a Fidesztől." Amikor ilyen mondatokkal találkozom, mindig az jár a fejemben: a szerző ezeket sosem olvassa vissza? Hát mekkora ökörség ez? Én el sem tudok képzelni olyan rátermett politikust, aki nem küzd teljes erőbedobással a győzelemért. Aki vezetőnek született, az irányítani akar. Mi a baj ezzel??? 

HATALOMKONCENTRÁCIÓ - Szelényi Zsuzsanna kifogásolja, hogy az 1998-as kormányváltás után a Fidesz mindenhová a saját embereit ültette, 2010 után meg pláne. Ezt sem értem. Melyik politikai erő az, amelyik nem így tesz? Vajon az Egyesült Államokban hány olyan szövetségi szerv létezik, ahol nem a kormány emberei ülnek? A világ legtermészetesebb dolga, hogy azokkal dolgozunk együtt, akikben maradéktalanul megbízunk. Idehaza a rendszerváltást követően az Antall József vezette MDF-kormány volt az egyetlen, amely erőtlennek bizonyult e téren. Meg is lett az eredménye.

A KOKÁRDA ELRABLÁSA - Emlékszünk még 2002-re: a miniszterelnök március 15-én azt kérte híveitől, hogy a két héttel később esedékes választásokig már le se vegyék a kokárdát. "Nem csak az volt botrányos, hogy Orbán kisajátított egy mindenki számára fontos jelképet, amire addig mindannyian büszkék lehettünk, hanem hogy nyílt politikai állásfoglalásra kényszerítette az embereket." Ez a gondolat már húsz esztendeje is megmosolyogtató volt, ma még inkább az. Először is: Orbán nem sajátított ki és nem is kényszerített senkire semmit. Ha Kovács Lászlónak gyorsabban jár az agya, akár másnap mondhatta volna, hogy a balosok is tűzzék fel - máris lenullázta volna e kampányakciót; de csak jóval később jutott eszébe a megoldás. Másfelől: rém képmutató az, amikor egy balliberális aggódik azért, hogy szegény jobbosok most nyíltan vállalják hovatartozásukat... Harmadrészt: egészen nyilvánvaló, hogy a balos politikusok és szavazók jelentős része idegenkedik a nemzeti jelképektől, sőt valójában a nemzettől is. Nyilván frusztráló az, ha ezzel szembesítik az embert.

TÜRELMETLENSÉG - A szerző Orbán negatív jellemvonásai közt említi a türelmetlenséget. Ezzel mindössze két problémám akad. Az első elvi jellegű: a türelmetlenség alapvetően nem negatív sajátság. Minden alkotó embert - legyen az tudományos kutató, művész, feltaláló, cégvezető, vagy épp politikus - a türelmetlensége hajtja a siker felé. Semmi sem jelent ennél erősebb és hatékonyabb motivációt. A másik ellenvetésem tapasztalati-gyakorlati: 2006 és 2010 között majd megőrültünk, hogy mikor távozik végre a hatalomból Gyurcsány és az egész bukott szocialista kormány. Irgalmatlan nehéz volt kivárni a négy évet. Orbánnak százszor nehezebb lehetett, de buddhista türelemmel kiböjtölte.

LEJÁRATÓ KAMPÁNYOK - Szelényi Zsuzsanna azon kesereg, hogy a csúnya-csúnya Fidesz negatív kampányt folytat politikai ellenfeleivel - például 2014-ben Bajnai Gordonnal - szemben. Nem kell komoly szakirodalmat tanulmányoznunk, elég ha elolvasunk párat P. G. Wodehouse könnyed regényei közül; már azokban is azt látjuk, hogy a száz évvel ezelőtti Angliában is pont ugyanez ment. Arról nem is beszélve, hogy a hazai, baloldali sajtó 1993. óta mást sem tesz, csak Orbán imidzsét igyekszik rombolni.

ALAPTÖRVÉNY - A Fidesz által megalkotott új alkotmányt számos helyen kritizálja anélkül, hogy akár egyetlen konkrét, valós problémát megemlítene. (Nem is tudna, nincs benne semmi antidemokratikus elem.) "Az Alaptörvény megalkotása társadalmi konszenzus igénye nélkül, óriási szakmai és politikai ellenállás közepette született meg, semmiképpen sem a magyar nép követelésére." Vicces. Mintha nem lett volna kétharmados választási győzelem előtte, s utána is még háromszor. Ha a józan honpolgárt különösebben zavarta volna alkotmányunk új alapokra helyezése, már rég megmutatkozott volna a választási eredményekben. Jellemzően a kocsmai hőbörgők és az O1G tábor birkái sem erre fókuszálnak, amikor kritikával illetik a kormányt.

TITKOS MEGBESZÉLÉSEK - "Orbán - példátlan módon - megszüntette a kormányüléseken a jegyzőkönyv vezetését." Ezen is dobtam egy hátast. Ez a nő úgy tesz, mintha eleddig egyetlen percet sem töltött volna a való világban. Egy kormányülésnek egyetlen valódi célja lehet: stratégiát, tervet készíteni valamiféle azonnali, vagy hosszútávú probléma kezelésére. Ez egy valódi brainstorming. Talán épp a legőrültebbnek tűnő ötlet lesz a befutó. Ha viszont minden elhangzó mondatot írásban rögzítünk az utókor számára, az olyan mértékben bénítja a kreativitást, hogy ilyen körülmények között összeülni sem igazán érdemes. 

A VÁLASZTÁSI RENDSZER ÁTALAKÍTÁSA - Ez az a pont, amelyre az ellenzék 13 éve mutogat, mintha ez lenne a fő ok, amiért képtelenek versenyezni a kormánypárttal. Természetesen Szelényi Zsuzsanna is hangsúlyosan említi, kitérve a módosítások mind a négy elemére. A szerző kifogásolja, hogy a korábbi kétfordulós rendszer helyett 2014-től egyetlen fordulóban szavazunk. Tekintve, hogy ez lényegesen olcsóbb, egyszerűbb, valamint hogy Európában egyébként is ez a jellemző, a magam részéről abszolút pozitív változásnak érzem. Ugyanez a helyzet a mandátumok számának megfelezésével is. A töredékszavazatok sorsáról lehetne vitázni, ám valójában ez sem több, mint technikai kérdés és csak nagyon kiélezett helyzetben lehet jelentősége. Az egyetlen érdemi kritika a választókörzetek önkényes átrajzolása, e téren valóban láthattunk öncélú trükközéseket, ami egy-két mandátum sorsát talán befolyásolhatta.

ÁLHÍRGYÁRTÁS - "A Fidesz hamarjában felállította a Migrációkutató Intézetet, amely ontotta a véleménycikkeket a svéd bevándorlás biztonsági kockázatairól, a migráció és a terrorizmus kapcsolatáról és a nyugat-európai no-go zónákról. Elemzéseikben olyan témákra összpontosítottak, mint a progresszív nyugat-európai pártok és a muszlim szavazók furcsa viszonyának bemutatása. Ezek az álhírek futótűzként terjedtek el a Fidesz által ellenőrzött médiában." Ha van valami, ami a teljes művet hitelteleníti, az pont ez a vallásos, valóságtagadó attitűd. Álhírnek nevezni azt, hogy léteznek no-go zónák; s hogy a bevándorlás biztonsági kockázatot jelent - ez valami egészen szemellenzős álláspont. Valaki szólhatna a szerzőnek, hogy ma már a nyugati elvtársak is rég túljutottak a szerecsenmosdatás e kezdeti fázisán. Szelényi Zsuzsanna a mai napig azt a nemtelen játékot játssza, hogy tudatosan összemossa a menekülteket a gazdasági bevándorlókkal; ez a csalárd elem a teljes könyvön végigvonul. Amikor már a Telex is arról cikkezik, hogy példátlan bűnözési hullám sújtja Svédországot és a hadsereget is bevetik a rendcsinálást célozva; amikor Európa nagyvárosaiban egy iszlám terrorszervezet mellett tüntetnek tömegesen, én a szerző helyében végképp feladnám ezt a vállalhatatlan, felelőtlen, ideologisztikus és hazug attitűdöt.

ELFORDULÁS AZ EURÓPAI ÉRTÉKEKTŐL - E szokásos, üres panel is végigkíséri a könyvet, anélkül, hogy a szerző csak egyetlen olyan valódi értéket megnevezne, amit a Fidesz valaha is megtagadott. Tizenhárom éve találgatjuk, vajon mire is gondolnak a frázispufogtatók, amikor erről beszélnek. Arról természetesen nem esik szó, hogy az EU hány alapértékét tagadta meg az elmúlt évek során, holott itt aztán tényleg látványosan hosszú a sor (rendvédelem, határvédelem, gazdaságvédelem, nemzeti önrendelkezés, jogszerű működés, véleményszabadság, törvény előtti egyenlőség, csak hogy a legnyilvánvalóbbakat említsem).

KORRUPCIÓ - A szerző egy teljes fejezetet szentel a témának, melyben elmeséli Simicska Lajos, Mészáros Lőrinc és Tiborcz István unalomig ismert történeteit. Ami az igazán izgalmas - és amiből jól látszik, hogy Szelényi Zsuzsanna valójában nagyon is jól érti a hazai néplelket - az a fejezet Miért nem lázadnak a magyarok? című záróakkordja. "Nézd, pár év alatt megtaláltam a helyem ebben a rendszerben. Nem szeretem, de boldogulok. Beszállítok ugyan egy bizalmi nagykutyának, de van munkám, van megrendelésem, haladok előre." - idézi egyik agrárvállalkozó ismerősét. Szerintem a kötet legfontosabb mondatai, ugyanis ez az Orbán-rendszer lényege: a korrupcióból is lecsorog szinte mindenkinek. Pontosan tudjuk, hogy a baloldali kormányok sem voltak szentek, akkortájt azonban a korrupció kedvezményezettjei jellemzően külföldiek voltak, honfitársaink ezekből - a szűk politikai eliten túl - nem sokat profitáltak. "Orbán nacionalizmus révén összetartott hívei elfogadják, hogy a nemzeti vállalkozók megtámogatásával Magyarország erősebb és önállóbb lett, és még Orbán rendszerének óvatos kritikusai is úgy gondolják, hogy a nemzeti nagyvállalkozók érdeke és a nemzeti érdek megegyezik."

MINDENKI MEG VAN VÉVE - "A Fidesz fizetett tüntetői Kecskeméten is felvonultak a szálloda előtt, hogy Bajnait gyalázzák." - írja egy helyen. Másutt: "Ezeknek a fiatal, sokszor jól képzett szakembereknek a szinte érthetetlen elköteleződése azt mutatja, hogy bőven vannak, akik hajlandók alávetni magukat Orbán gátlástalanságának, mert a vezér mellett megtapasztalhatják a hatalom mámorító ízét." Az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Ez a nő el sem tudja képzelni, hogy bárki azzal a meggyőződéssel áll a kormány mellé, hogy jó ügyet szolgál. Elég, ha csak az eddigi kilenc békemenetre gondolunk: mind több százezres tömeget mozgatott meg. Tényleg van olyan idióta, aki szerint a Fidesznek fizetnie kéne, hogy tüntetőket toborozzon? Tényleg mindenkit csak a pénz és a puszta hatalomvágy mozgat? Persze, ha a szerző a saját politikai táborából indul ki... 

IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS - "A 2010 utáni Orbán-kormányok az első tíz évben változatos, gyakran informális eszközökkel törekedtek arra, hogy a bírákat nyomás alá helyezzék, de a bírói ítéleteket mindig végrehajtották. Új szintre léptek azonban, amikor 2020-ban egy perben - amelyben a bíróság a magyar államot kártérítésre ítélte, mert egy iskolában roma gyerekeket elkülönítve, gyengébb oktatásban részesítettek, mint a többi gyereket, a miniszterelnök azt nyilatkozta: az egész ügy nincsen jól és mélyen igazságtalan." A szerző minden szava kifejezetten dicséret. A gyöngyöspatai döntés - amikor a társaikat terrorizáló, kirabló, a folyosóra ürítő, barbár módon viselkedő cigány gyerekeket vastagon, 99 millió forinttal megjutalmazta a bíróság - minden jóérzésű embert felháborított. (Szelényi Zsuzsanna természetesen nem említi az előzményeket.) A teljes fejezetben, amely a kormánypárt és az igazságszolgáltatás viszonyát taglalja, mindössze egyetlen cinkes elemet találni: a közigazgatási különbíróság felállításának tervét, melynek célja az lehetett, hogy a politikailag érzékeny ügyeket a rendes bíróságok joghatósága alól kivonják. Ez aligha vált volna a jogállamiság dicséretére, viszont nem is lett az egészből semmi.

MÉDIA - "A sajtószabadság aranykora volt az a néhány év." - írja, visszaemlékezve a kilencvenes évek elejére. Az SZDSZ szemüvegén át tényleg így tűnhetett, a 90%-os balliberális médiatúlsúly nyilván tetszett a szerzőnek. Miközben elismeri: "Kétségtelen, hogy a politikai elithez hasonlóan a sajtóban sem valósult meg a lusztráció, és az újságírók között is maradtak a kommunista titkosszolgálat által beszervezett szereplők." Beszédes az is, hogy nyugati, hazánkról csak a szándékoltan eltorzított sajtóhírekből tájékozódó politikusok milyen képet ápolnak Magyarországról: "2010 után külföldi kollégáim rendre azt kérdezték tőlem, vannak-e nálunk újságírók börtönben, fenyegeti-e az újságírókat fizikai veszély, és igyekszik-e a kormány adminisztratív eszközökkel elhallgattatni a kritikus újságírókat. Ebből a fejezetből kiderül, hogy ilyesmi ma már nem szükséges ahhoz, hogy a sajtószabadság súlyosan sérüljön." Mindez azt jelenti, hogy semmivel sem rosszabb a helyzet, mint a kilencvenes évek elején. Csupán annyit változott a világ, hogy megszűnt a nyomasztó, balliberális túlsúly.

"Orbán tizenharmadik éve tartó rendszere a baráti társaságunkon is mély nyomokat hagyott. Vannak, akik elhagyták Magyarországot, és brüsszeli, luxemburgi európai intézményeknél vagy berlini civil szervezeteknél helyezkedtek el. Egyikük eladta sikeres technológiai cégét, még mielőtt a Fidesz vállalkozói köre felvásárolta volna. Egy másikuk, egy kutatóvállalat vezetője, elveszítette minden kormányzati megbízatását, de meg tudta menteni intézetét azáltal, hogy nemzetközi konzorciumokba dolgozik be. Az újságíró barátaim mind elveszítették munkájukat, és új állást kellett keresniük, de volt közöttük, aki annyira kiábrándult, hogy örökre felhagyott az újságírással. Mindannyian az értelmes cselekvés tereit kerestük. Az Orbán-rendszer mindannyiunk életét felforgatta." Ezt olvasva végigtekintettem a saját baráti körömön: orvosok, tanárok, közgazdászok, történészek, mérnökök, jogászok, vállalkozók... egyetlen egy sem távozott külföldre. Mi több: még azok is hazatértek, akik korábban odakint próbáltak szerencsét. Pedig nem vagyok közel a tűzhöz, nem sok oligarchát ismerek. Barátaimnak legalább a fele élesen kormánykritikus, mégis kivétel nélkül mindannyian boldogulnak. Nem szeretnék igazságtalan lenni Szelényi Zsuzsannával szemben. Jól és olvasmányosan ír, nincs benne elvakult gyűlölet, és könyvének nagy része korrekt, valóságos. Csak épp nem felháborító. Nagy vonalakban ugyanazt a világot látjuk, mégis egészen más jut róla eszünkbe.

Érdekes utcai jelenetnek lehettem szem- és fültanúja a minap. Fiatal anyuka igyekezett nevelni kislányát, felvázolva neki, mennyire fontos is a bocsánatkérés. Én csak fogom a fejem ilyenkor, és igazán bánom, hogy nem szólhatok egyetlen szót sem. Ez nem az én ügyem, a gyerkőcöt mindenesetre szívből sajnáltam.

A bocsánatkérés leginkább a katolikus gyónásra emlékeztet. Azt sem szereti senki a világon. A teológusok ezt azzal magyarázzák, hogy a bűnök megvallása és az értük való felelősségvállalás mindig megalázó és fájdalmas érzés. Hasonlóképpen érvelnek a pszichológusok is, amikor arról értekeznek, sokaknak milyen nehéz művelet a bocsánatkérés - egész egyszerűen gyengeségnek érzik. Nem kell különösebben mélyre ásnunk, hogy lássuk: mindez csupán a mérhetetlen gőg játéka, legyen szó bármiféle ártó cselekedetről, mely felmentésért kiált.

• VÉLETLEN BALESETEK - Ezek a legszimplább ügyek. Fékez a busz, s mi lefejeljük az előttünk állót. Későn érkezünk a focipályán, s a labda helyett már csak a másik bokáját találjuk el. A Napnál is világosabb, hogy nem akartuk bántani a másikat. Elnézést kérünk, kifejezzük sajnálatunkat, s már lépünk is tovább. Ugyanez a teendője a másik félnek is (elfogadva a gesztust továbblépni), de ez már csakis az ő dolga, ránk kicsit sem tartozik. E téren a legkevésbé sem értem, hogy miért okozna gondot bárkinek egy azonnali "ne haragudj", és a tapasztalataim is azt mutatják, hogy a véletlen baleseteknél ez többnyire nem is marad el.
• ELŐRE MEGFONTOLT GONOSZTETT - Ez a másik véglet, a pszichopaták játszótere. Itt már a felvetés is értelmetlen: ha valaki előre elhatározza, hogy hideg fejjel megtesz valami kisebb vagy nagyobb szörnyűséget, ott aligha van értelme bocsánatkérést várni. Ha egy barbár kultúrából érkező férfi számára természetes cselekedet a nemi erőszak, úgy nem sok megbánást fogunk látni rajta a büntetőeljárás során sem.
• HIRTELEN FELINDULÁSBÓL ELKÖVETETT AGRESSZIÓ - Számomra fura, hogy a 21. században még ott tart az emberiség, hogy ilyesmiről egyáltalán beszélni kell. Az meg még furább, amikor a büntetőjog enyhítő körülményként könyveli el, ha egy tett hirtelen felindulásból történt. (Én súlyosbító tényállásként venném figyelembe.) Mindazonáltal ez az az szűk szegmens, ahol valóban lehet tere a valódi megbánásnak és bocsánatkérésnek.
• ASZIMMETRIKUS MORÁL - Talán Éva főben járó bűnnek tekinti, ha tele a konyha piszkos tányérokkal és edényekkel. Talán Ádám nyugodt szívvel álomra hajtja a fejét úgy is, ha elmarad a mosogatás, mondván: "holnap is lesz nap". Oké, pontosan tudjuk, hogy ezek az aszimmetriák elsősorban a pszichológiai játszmák megalapozását szolgálják, és bármely terapeuta öt perc alatt tíz okot is feltárna, amiért Éva elhanyagoltnak érzi magát, így a mosatlan fazekak mögé rejti frusztráltságát. Ez akármilyen lényeges elem is, morális tekintetben mellékszál. A konfliktus egyszer s mindenkorra feloldható, ha a felek megegyeznek a házirendben. Vagy Ádám fogadja el Éva világlátását, és nem tér nyugovóra, míg nem ragyog a konyha; vagy pedig Éva enged, s tojik az egészre, esetleg elmosogat saját maga.

Azt érdemes látni, hogy egy többé-kevésbé racionálisan működő ember életében a bocsánatkérés nem játszik meghatározó szerepet. Egész egyszerűen azért, mert nem tesz olyasmit, amiért bocsánatot kéne kérnie. A józan ember gyakorlatilag teljes mértékben képes elkerülni, hogy hirtelen felindulásból kövessen el olyasmit, amit később megbánna. Amit meg tudatosan tesz, azt nyilván nem gondolja vétkesnek, így szabadkoznia sincs miért. Véletlen balesetek persze mindenkivel előfordulhatnak, ám ezek egy gyors pardonnal elintézhetők, nincs a háttérben bűntudat, nem igényelnek hosszú gyónást.

Visszatérve a gyerekekhez: elég nyilvánvaló, hogy a kikényszerített bocsánatkérés senkinek sem használ, valójában csak a konfliktust mélyíti. "Hazugság, ha nem a szívemből jön" - fogalmazzák meg bölcsen a kicsik, illetve a másik térfélről: "Amikor a szüleim azt kérik a tesómtól, hogy kérjen tőlem bocsánatot, mindig azt érzem, hogy én győztem." Ahhoz, hogy valaki őszinte megbánást tanúsítson, minimum két dologra szükség van: valódi bűntettre és érett erkölcsiségre. A kikényszerített bocsánatkérések többségénél mindkét tényező hiányzik, de az utóbbi bizonyosan. Rét Ágnes oktatásszervező pontosan fogalmaz: "A bocsánatkérés rituáléjánál sokkal fontosabb megtanítani kommunikálni a gyerekeket. Ha segítesz a gyerekednek megtanulni kifejezni a szükségleteit és igényeit, odafigyelni a másikra, újrafogalmazni azt, amit a testvérektől hallott, akkor a konfliktusait sokkal magasabb szinten fogja tudni kezelni, így a bocsánatkérés szinte feleslegessé válik. Csak úgy, mint velünk, felnőttekkel szemben." A pszichológus Craig Smith is megerősíti, hogy a színlelt bocsánatkérés semmit sem javít az érintettek kapcsolatán, mi több, még ront is azon. Négy és kilenc év közötti gyerekek körében végzett kutatásuk összefoglaló anyagában ezt írja: "A bocsánatkérés csak egy lehetőség, ezen felül sok egyéb út létezik. Számos kutatás mellett az általunk végzett is azt igazolja, hogy még az óvodások is értékelik, amikor egy bajkeverő társuk tettekkel próbálja jóvátenni korábbi vétségét. A tettek néha erősebbek a szavaknál."

A párkapcsolatok terén különös jelentőséggel bír a bocsánatkérés. Világos, hogy a feminista korszellem szerint egy férfinek szabad gyengeséget mutatnia, akár még sírnia is a nő előtt, ám ez a biztos bukás receptje. Ahogyan a sűrű bocsánatkérés is garancia a válásra, vagy a silány minőségű kapcsolatra. Egy élethosszig tartó kapcsolat talán elbír két-három őszinte és mély feloldozás-kérést, de többet biztosan nem. Ha ugyanis egy férfi valódi vétkek miatt csúszik térden - veri a feleségét, elkártyázta a házat, alkoholistává, vagy drogfüggővé vált - úgy az asszony jobban teszi, ha mielőbb lelép. Ha viszont nő irányít, és passzív-agresszív játszmázásával folyamatos lelkiismeret-furdalásban tartja a férjét, úgy az - a sűrű és formális vezeklések során - előbb-utóbb a pincsikutya szintjére süllyed, ahol egészen bizonyosan meggyűlöli önmagát, valamint nejének megvetésére is joggal számíthat.

Ami a valódi bocsánatkérést illeti - hiszen ha ritkán is, de néha szükséges lehet - annak szabályait könyvtárnyi szakirodalom taglalja. Ezek közül a legfontosabbak:

• hangneme legyen őszinte, odaforduló, szeretetteljes;
• a bocsánatkérő vállaljon felelősséget a tettéért és annak következményeiért;
• kísérje jóvátétel és változás, hogy az adott cselekedet lehetőleg ne ismétlődjön meg a jövőben.

Mindannyiunkkal előfordulhat, hogy tévedünk. Semmiből nem áll beismerni. Kisebb-nagyobb balesetet is okoztunk már mindannyian. Nem nagy ügy elnézést kérni ilyenkor. A bocsánatkérés azonban több és súlyosabb ezeknél. Ahhoz bűn és megbánás szükséges. Ami engem illett: már gyerekkoromban sem tudtam mit mondani a gyóntatópapomnak. Azóta pláne nem tudnék. Talán ez a legjobb recept a kínos bocsánatkérések elkerülésére. Ha nem teszünk olyasmit, ami miatt szégyenkeznünk kellene, s nem szégyenkezünk olyan dolgok miatt, melyek kicsit sem bűnösek.

Képzeljük el, hogy sokadmagunkkal egy váróteremben ülünk! Egyszer csak belép egy törpe és apró lábaival végigtipeg a helyiségen. Vajon észrevesszük-e hogy méreteit tekintve ez az ember más, mint a többi? Vajon egy pillanatra átfut-e az agyunkon, hogy ennek az embernek hányféle extrém problémával kell megküzdenie, melyekkel nekünk soha? Nyilvánvalóan. A posztmodern kor mindazonáltal azt üzeni nekünk, hogy ez súlyos hiba, már-már vétek. Valójában észlelnünk sem volna szabad, hogy nem egy szálfatermetű atléta érkezett közénk.

A posztmoderneknek egy dologban feltétlenül igazuk van: a tapintat érték. Tapló dolog volna az érintett orra alá dörgölni, micsoda fura gnómnak látjuk. Feltételezhető, hogy nem örülne a törpe vagy a liliputi jelzőknek sem. Nem is volna ildomos az arcába tolni mindezeket. Arra azonban semmi okunk, hogy egymás közt is finomkodjunk, kínosan ügyelve a politikailag korrekt szóhasználatra. A törpe törpe marad, bárhogy is nevezzük. Pontosan ugyanazokkal a gondokkal küzd majd holnap is, bármilyen tetszetős hazugságokkal áltatjuk egymást méretét illetően. Igazság szerint az égvilágon semmi jót nem teszünk vele azzal, ha szemérmesen szűkítjük aktív szókincsünket. A probléma ezen része már csakis és kizárólag rólunk, kívülállókról szól. Egészen pontosan arról hogy engedjük-e gondolatvilágunkat orwelli módon befolyásolni. Engedjük-e, hogy a kényszerrel karcsúsított szókészletünk lehetetlenné tegye, hogy mást gondoljunk a világról - s benne a törpékről - mint amit a központi véleménydiktátorok hirdetnek.

A magam részéről rendszerint ragaszkodni szoktam ahhoz, hogy a szavakat és a fogalmakat őrizzük meg eredeti jelentéstartalmukban; a minket körülvevő dolgokat pedig nevezzük azoknak, amik. Példának okáért: ha egy társadalomfilozófiai irányzatról üvölt, hogy  a legundorítóbb bolsevizmussal rokon, azt még véletlenül se hívjuk liberalizmusnak, még akkor sem, ha képviselői így nevezik magukat. Ugyanígy: ne hívjuk szólásszabadságnak a cenzúrát, vagy demokráciának a diktátumok világát. Ezek mezei hazugságok csupán, hiszen puszta fogalmakról beszélünk; semmi szükség sincs a diplomatikus óvatoskodásra. Amikor hús-vér emberekről van szó, természetesen már van helye a tapintatnak, de persze itt is csak akkor, ha konkrét személyt érint, akivel szemtől szembe kommunikálunk. Általánosságban itt is azt mondunk,  amit csak akarunk. Ha valaki például a kövérséget,  annak nyilvánvaló negatívumait teszi szóvá, prüszkölhetnek a progresszívek, hogy ez nyílt testszégyenítés, csakhogy ennek a vádnak az égvilágon semmi értelme sincsen. Ha valakit zavarnak a zsírpárnák, akár le is fogyhat. Ha valakit nem érdekel, hogy néz ki, akár együtt is lehet élni a kövérséggel. No de az, hogy általános érzékenységre hivatkozva gátat emelünk egy téma tárgyilagos - vagy épp szenvedélyes - kibeszélése elé, az nem csupán sportszerűtlen, de egyenesen nonszensz.

Hasonlóan szenzitív probléma a homoszexualitás kérdése is. A különböző emberek különféleképpen gondolkodnak róla. Van, aki szerint természetes dolog, mások szerint természetellenes. Van, aki szerint egyenesen ünnepelendő, mások szerint inkább titkolni, takargatni kéne. Van, aki betegségnek, aberrációnak, perverziónak nevezi. A kérdés csak az: vajon van-e bármiféle jelentősége annak, hogy ki miként gondolkodik a témáról és miféle jelzőkkel illeti? A valóság az, hogy az égvilágon semmi, akár a törpék, vagy épp a kövérek esetében. Jürgen és Thomas épp ugyanúgy fog análisan közösülni egymással akkor is, ha ezt bárki szépnek látja és akkor is, ha rútnak; akkor is, ha a külvilág egy része betegségnek mondja, a másik fele pedig egészséges szerelemnek. Ami engem illet: legalább heti harminc órát pókerezem. Mondhatják rólam: szerencsejáték-függő vagyok. Akár azt is: beteg. Változtat ez bármin? Az égvilágon semmi jelentősége sincsen. Csupán két dolog számít: kitart-e a királypárom a riverig, s ha nem, az veszélyezteti-e a csekkek másnapi feladását. Tőlem nevezhet bárki bárminek, amíg szabadon kártyázhatok, a többi nem érdekel. Soha nem fogom követelni, hogy a világ tartsa nemesnek szenvedélyemet. Nem kívánom az óvodásokat és a kisiskolásokat sem a póker szépségeivel traktálni. De még csak felvonulást sem tervezek az Andrássy útra... Körülbelül ez volna a liberális attitűd a homoszexuálisok részéről is. A sajnálatos csupán az, hogy már régen átestünk a ló túloldalára. Ha például tárgyilagosan megjegyzem, hogy Jürgen és Thomas nászából - legyenek melegek, transzok vagy bármifélék - sosem lesz gyermekáldás, máris kiérdemeltem a homofób, a transzfób és a ki tudja még, miféle jelzőket. Pedig hiába mondanék mást. És hiába hoz törvényt róla az EU, hogy márpedig ez lehetséges. És hiába tapsolnék annak, hogy Németországban a férfivécékbe tamponautomatákat telepítenek. És hiába a progresszívek vallásos befeszülése - nem, nem, soha nem fogjuk kimondani, hogy Jürgennek és Thomasnak nem lehet közös gyermeke és hogy ez komoly hiátus a heteró szerelemmel szemben -, mindez semmin sem változtat. Ahogy a törpék, vagy épp a kövérek esetében, a melegekkel sem teszünk az égvilágon semmit jót azáltal, ha finomkodva, öncenzúrázva, a valóságot elferdítve beszélgetünk róluk egymás közt.

Manapság egyre több szó esik a kötelező sorkatonai szolgálat visszaállításáról. Egyesek - spártai lelkülettel - azzal érvelnek: mindenkinek jót tesz az, ha kényszerítik rá, hogy edzésben maradjon, ne puhuljon el, képes legyen megvédeni önmagát, esetleg még a hazáját is. A magam részéről felháborítónak tartom ezt a szemléletet. Ha valaki tenni akar a fittségéért, azt megteheti önként is. (Ötvenegy múltam, heti 14 órát sportolok, pedig senki sem hajt.) Aki pedig a löttyedt elpuhultságot választja, hát szíve joga. Alig hiszem, hogy bárkit erőszakkal kéne rávenni egy minőségibb életre. A vicc csak az, hogy a progresszívek pontosan ugyanezt teszik szellemi-lelki-verbális síkon. Egy ideológiai kiképzőtábort hoztak létre, melybe mindenkit kötelezően beterelnének, természetesen azzal a pozitív céllal, hogy jobb embert formáljanak belőlünk. E virtuális kaszárnyákban nem a fegyverforgatást tanuljuk, hanem a helyes szóforgatást; nem a testünket tesszük acélossá, hanem a lelkünket-elménket érzékenyítjük. A lényeg ugyanaz: kötelezően, büntetés terhe mellett faragnak belőlünk valami nemesebbet. A magam részéről visszautasítom mindkét szemléletet, az viszont nem megy a fejembe, hogy az erőszakos világjobbítók e két tábora közt miért nincs semmi átfedés. Pedig pont ugyanolyan embertelen mindkét gárda.

Hitem szerint messze a legfontosabb, hogy van-e bennünk jó szándék. A csempész című film egyik jelenetében a Clint Eastwood által alakított főhős egy fekete házaspár segítségére siet, akik az út szélén vesztegelnek. "Még sohasem cseréltem kereket négereknek..." - mondja gyermeki ártatlansággal, mire az érintettek kijavítják: "De uram, ma már ilyet nem mondunk..." Pár filmkocka csupán egy kétórás moziból, de mindent elmond a jelenkorról. És arról is, hogy az emberség a legkevésbé sem a posztmodern szalonképesség függvénye.

A rideg valóság az, hogy közel sem minden a szavakon múlik. Egy törpéből - becézhetjük bárhogy - sohasem lesz kosárlabdasztár, de még csak profi versenytáncos sem. Egy férfi sosem fog tudni gyereket szülni, legyen bármilyen befogadó és érzékeny is a társadalom. A progresszió nem róluk, nem a hátrányos helyzetűekről, nem az áldozatokról szól. (Egy normális társadalomban bőven megvédi őket a rendőrség, a bíróság és az akadálymentesített környezet.) A progresszió elsősorban a neomarxisták uralomvágyát szolgálja, akik a szavainkon keresztül - vagy azok hiánya által - kívánnak megváltoztatni minket. Ez az orwelli út: ha képtelenek leszünk a helytelenre gondolni - hiszen még szavaink sincsenek rá - úgy csakis a helyesre fogunk. Én biztosan nem ezt az utat járom. Jómagam - leszakítva a tiltott gyümölcsöt - szeretném megismerni a rosszat is, és tudatosan választani a jót. Már csak azért is, mert a legkevésbé sem bízom az agymosókban, legyenek bármely vallás küldöttei.

"Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt, vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni." Ez az a bibliai rész, melyet az ortodoxok oly gyakran idéznek, miközben semmi többről nincs szó, mint formális gesztusról, diplomáciáról, ügyes kommunikációs fogásról. Jézus fogalmazhatott volna így is: "Srácok, itt valamit csúnyán benéztetek. Egészen tragikus az az istenkép, melyet ápoltok, s még szörnyűbb, ami ebből fakad: ahogyan egymással bántok." Ezzel a fajta kendőzetlen őszinteséggel csupán egy a baj lett volna: nem három év tanítást követően feszítik meg, hanem már három hét után. Az evangéliumok sem híztak volna néhány oldalnál vastagabbra...

Amikor - jócskán Jézus halála után - Pál apostol Athénban járt, az Aeropágoszon így kezdte híres beszédét: "Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek." Mi tagadás: zseniális marketingstratégia. Mint amikor a rafinált ügynök meggyőzi a háziasszonyt és férjét, hogy fényűzően pazar lakásukból csupán egy másfél milliós luxusporszívó hiányzik a tökéletességhez, a teljes boldogsághoz. Pál nem azt mondja (pedig ezt gondolja): "Totál idióták vagytok ezzel a gyerekes politeizmussal. Kapjatok már a fejetekhez!" Nem ront ajtóstul a házba, hanem a görög hitvilág résein át igyekszik becsempészni a kereszténység első csíráit. Pontosan azt a stratégiát követi, amit Jézus is alkalmazott. "Nem eltörölni jöttem a törvényt..." Persze, persze. Ahogyan Pál is tisztelte az athéniek többistenhitét...

Természetesen nem én vagyok az első, aki megfogalmazza: a jézusi tanítás köszönőviszonyban sincs az ószövetségi zsidó törvényvallással, mi több: valójában ez utóbbi antitéziseként születik meg minden lényeges jézusi gondolat. Erich Fromm a Pszichoanalízis és vallás című művében a különböző vallásokat és eszmei áramlatokat humanisztikus és tekintélyelvű kategóriákba rendezi. Az előbbi az emberre koncentrál, akinek kamatoztatnia kell talentumait, hogy megismerje önmagát, a világban betöltött szerepét és embertársaihoz fűződő viszonyát. Fromm ide sorolja többek közt a korai buddhizmust, a taoizmust, Jézus, Szókratész és Spinoza felfogását. Az utóbbi az emberfeletti hatalom előtti meghódolást tekinti az elsődleges értéknek, így itt főbenjáró bűnnek számít az engedetlenség. Ebbe a kategóriába tartozik csaknem minden egyéb vallás, beleértve a kereszténységet, az iszlámot, és az ószövetségi zsidó vallást is. Fromm szerint ez a tekintélyelvűség kifejezetten káros hatást gyakorol a pszichére, mivel az embert elidegeníti önmagától, és fogva tartja a folyamatos bűntudat állapotában. Jézus minden tanítása és példabeszéde megkérdőjelezhetetlen kiállás a humanisztikus értékek mellett - teljes ellenpontozása az Ótestamentumnak, illetve a megvalósult, intézményesült kereszténységnek is. Fromm nem véletlenül helyezi egy kalapba a buddhizmussal és a taoizmussal; a jézusi attitűd messze ezekkel mutatja a legközelebbi eszmei rokonságot.

NE ÍTÉLKEZZETEK!

E buddhista alapintelmet Jézus ilyen egyszerűen és nyersen is megfogalmazza, de számos példabeszédének is ez a fő üzenete. Gondoljunk csak A búza és a konkoly, A vámos és a farizeus vagy épp A tékozló fiú példázatokra. (Utóbbi egy pár száz évvel korábban keletkezett buddhista tanmese átirata.) Az ószövetségi törvényvallás másról sem szólt, mint az ítélkezésről. Aki nem az írás betűje szerint élte napjait, az megvetendőnek számított és bűnösnek. Az intézményesült kereszténység - zárójelbe téve a jézusi tanítást - pontosan ugyanezt a vonalat vitte tovább; az inkvizíció ennek az attitűdnek csupán a leglátványosabb eleme. Az érzelmi nagyvonalúság hiánya ma is itt él köztünk; nap mint nap találkozunk olyanokkal, akik a legkisebb hibára is egy parkolóőr éberségével csapnak le azonnal, hiszen lételemük, hogy büntethessenek. Szinte mindegy is, hogy kit és miért, csak ők játszhassák a hatalmat gyakorló büntetőbíró szerepét... Jézus minden szava arra hívja fel a figyelmet, hogy ez az ószövetségi mentalitás egyenesen hányingerkeltő. Nem érdemes persze túllőni sem a célon: szó sincs arról, hogy minden törvény felesleges és minden gonosztevőt szabadon kéne engedni. A lényeg az, hogy kizárólag a valódi bűnökre érdemes fókuszálni, a formális semmiségek terén a nagyvonalúság a nyerő vonal. "Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni." Nos, így válik teljessé a dolog.

BOCSÁSSATOK MEG, ÉS NEKTEK IS MEGBOCSÁTANAK

Jézus a hegyi beszédben egészen szimplán és konkrétan fogalmaz. A szívtelen szolgáról szóló példázatban ugyanezt a témát, a megbocsátás fontosságát járja körül. Semmi sem állt távolabb az adott korszellemtől; még a szemet szemért, fogat fogért elv is modernnek és haladónak számított akkortájt. Arról nem is beszélve, hogy a bosszún, mint cselekvésen túl (amely morális kérdés), a szívben dédelgetett bosszúvágy sem egészséges (csak ez nem erkölcsi, pusztán pszichikai méreg). Egy biztos: ettől a tudati szinttől még ma is messze állunk, nemhogy kétezer évvel ezelőtt!

AZ VESSE RÁ AZ ELSŐ KÖVET

Jézus megmenti a házasságtörő asszony életét a barbár kivégzéstől, totálisan szembefordulva az adott kor vallási törvényével. Itt is a "Ne ítélkezzetek!" intelem megjelenését látjuk, azzal a forradalminak számító kiegészítéssel, hogy Isten előtt mindenki egyenlő. Tudjuk: a férfiakat nem büntették a félrelépésért, ez csupán a nők részéről számított megbocsáthatatlan bűnnek. Beteg egy felfogás, de Jézus ezt is rendbe rakta immáron kétezer esztendeje. Erről is mindenki mélyen hallgatott évszázadokon át.

RASSZIZMUS

Jézus tanítása szerint nem csupán nemek szerint, de származásunkat tekintve is egyenlők vagyunk Isten szemében. A zsidóság ezt a gondolatot sem fogadta kitörő lelkesedéssel, hiszen Ábrahám óta úgy tekintettek magukra, mint a kiválasztott népre, mely épp Jahve szavai nyomán vált felsőbbrendűvé mindenki másnál. Az irgalmas szamaritánus példázata egyértelmű fricska e világszemléletre, de a szőlőmunkásokról szóló példabeszédben is felfedezhetjük ugyanezt a gondolatot. Ortensio da Spinetoli Máté című művében - ez utóbbi példázat kapcsán - így ír: "A zsidóság úgy tekintett az üdvösségre, mint valamiféle nemzeti kincsre, elveszíthetetlen kiváltságos helyzetre. Jézus azonban a példabeszédben szereplő gazdához hasonlóan azért jött, hogy jogaikat egy szintre hozza a többi emberével." Mindez nem csupán sértőnek számított akkoriban, de az Ószövetség alapattitűdjével is totálisan ellentétes világlátást jelent.

A VAGYONI EGYENLŐSÉG ILLÚZIÓJA

A szőlőmunkásokról szóló példázatban Jézus továbbmegy annál, hogy leszámol a gazdasági egyenlőség illúziójával, de még az "egyenlő munkáért egyenlő bért" alapelvet is kukázza. Ismerjük a sztorit: a gazda hajnalban napszámosokat fogad, egy dénáros napidíj mellett. Aznap még négyszer rendez toborzást - az utolsó csapat már csak egyetlen órát dolgozik a szőlőben. A végén mindenki pontosan egy dénárt kap, amit a kora reggeltől robotolók erősen nehezményeznek. "Nem egy dénárban egyeztél meg velem?" - kérdi az egyik zúgolódót. "Nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok?" Bevallom, az egyik kedvenc példabeszédem. Semmi sem hirdeti ilyen tisztán a magántulajdon szentségét, mint a szőlősgazda attitűdje. Azt tesz a pénzével, amit akar, feltéve, hogy teljesíti szerződéses vállalásait. Bert Hellinger pszichoterapeuta jól fogalmazza meg a lényeget: "A vágy, hogy Isten bizonyára igazságos, az egymás közötti viszonyaink kivetítése. (...) Pedig ha megfigyeljük a természetet vagy az evolúciót, azt kell látnunk, hogy a világot mozgató erő kicsit sem igazságos. Az egyenlőséget kozmikus princípiumnak tekinteni teljes mértékben alaptalan, mert a megtapasztalható valóság tökéletes ellentmondásban van vele."

Csupán néhány jellemző krisztusi gondolatra tértünk ki, de ennyi is elég, hogy lássuk: az Újszövetség nem szerves folytatása az Ószövetségnek, hanem attól merőben eltérő; csaknem minden tekintetben szemléletváltást jelent. Mintha két fotót helyeznénk egymás mellé, az elsőt a diéta és a testedzés megkezdése előttről, a másikat nyolc hónappal később készítve... Jézus szelíd kommunikációja egy csendes reformer képét idézi, azonban tartalmi tekintetben a legradikálisabb forradalmárt látjuk. Születése, tanítása és halála két világot választ el egymástól, s e kettő - az ábrahámi vallások minden erőlködése ellenére - sohasem lesz összeegyeztethető.

Ez az a hír, amelynek hallatán mindenkinek fájdalmasan fel kellett volna hördülnie, akinek ereiben csak pár csepp liberális vér is csörgedezik. Bő egy hete tudjuk: Lengyelország megbeszéléseket folytat a sorköteles korú férfi menekültek kiadása, Ukrajnába való hazaküldése kapcsán. 

Az egyetemes erkölcs szerint legitim az a háborús cselekmény, amely honvédő jellegű (ez Ukrajna esetében feltétlenül igaz), s amelyben a megtámadott ország ország katonái önként fognak fegyvert, hazájukat segítendő (e második passzus már többnyire nem áll meg). Zelenszkij rendelkezése, mely szerint a katonakorú férfiak nem hagyhatják el Ukrajnát, már önmagában is mélyen immorális. Senki változtathatja börtönné az országát semmilyen körülmények között sem. A liberalizmus alaptétele, hogy az ember oda megy, ahová akar (feltéve persze, hogy lesz, ahol fogadják); s hogy szabadon dönthet afelől, hajlandó-e megvédeni önmagát, vagy épp a hazáját. A hősies helytállás nem kikényszeríthető, tökéletesen függetlenül attól, hogy az mekkora áldozatot kíván; hogy van-e értelme egyáltalán az önfeláldozásnak; s hogy elkerülhető-e a konfliktus. (Fél évezreddel ezelőtt Mohács közelébe se mentem volna, még úgy sem, ha tudom: a tárgyalás nem opció. Még akkor sem, ha reális esélyt látok a győzelemre. Az a körülmény, hogy Ukrajna önfelszámolása tökéletesen értelmetlen és elkerülhető, a kérdés morális oldalát nem érinti.)

"Sehonnai bitang ember, ki most, ha kell, halni nem mer" - írta Petőfi a Nemzeti Dal című versében, ám akármilyen lelkesítők is e sorok, a "haza becsületéért" odaveszni totál értelmetlen dolog. Mostanság Orbán Viktor is sokat beszél arról konzervatív attitűdről, mely szerint léteznek magasabb rendű értékek az egyénnél - Isten, haza, család. Legutóbb a Tucker Carlsonnal készült interjújában is kitért e gondolatra. A valóság az, hogy Orbán e téren súlyos tévedésben van. Nem létezik semmi, ami fontosabb az egyénnél, az egyén szabad akaratánál. A hozzám hasonló, végtelenül önző figurák még Istent, a hazát és a családot is egoista szükségleteik kielégítésére használják. Azon kevesek pedig, akik valóban önfeláldozóak, altruisták, szentek, ők is szabad akaratukból emelnek vélt vagy valós értékeket saját érdekeik fölé, vagyis esetükben is az EGYÉN akarata a döntő. És egészen nyilvánvaló, hogy senki sem feláldozható: csakis magunkat küldhetjük mártír halálba, a másik ember élete felett SOHA nem rendelkezhetünk. Ha mégis megtesszük, nemhogy oda a szentség, de összehasonlíthatatlanul rosszabbakká és aljasabbakká válunk a gyáváknál, a közönyöseknél, a szélsőségesen önzőknél. Arról a praktikus szempontról nem is beszélve, hogy miféle katona válik majd abból, akinek esze ágában sincs ölni, illetve akinek más sem jár a fejében, mint hogy az életét mentse. Azok sem változtatnak a háború menetén, akik az ukrán börtönökbe kerülnek, ha a menekültek kitoloncolása megvalósul. Nem csupán erkölcsileg vérlázító a hadköteles korúak kiadása, de hitem szerint totál értelmetlen lépés is egyben.

Amikor 2015-ben Magyarország határkerítést épített, a képmutató nyugati hangadók azonnal visítani kezdtek, micsoda botrány ez: a halálba küldjük a szerencsétlen, a háború elől futó szír menekülteket... Senkit sem érdekelt, hogy kétezer kilométeres körzeten belül sehol nem folyt háború. Senki sem tette fel a kérdést, hogy azon keveseknek, akik tényleg háborús területről érkeztek, nem lett volna ildomos inkább otthon maradniuk és harcolniuk? (A válasz természetesen: nem.) Most, amikor az érintettekre minimum börtön, de sokkal inkább frontszolgálat és halál várna, valahogy nincs akkora sikoltozás a nyugati sajtóban. Itt-ott megemlítik a hírt, mint valami száraz tényt, mintha vízállás-jelentést adnának, de ennyi. Felháborodásnak nem sok jelét látni. Semmi sem mutatja jobban a jelenkor végtelen képmutatását, mint ez a csend. Szó nincs emberi jogokról, humánus megközelítésről, az élet és a szabadság tiszteletéről, pláne békevágyról. Pedig a téma nem új keletű: már 2022-ben húsz ország hatvan szervezete küldött felhívást az Európai Parlamenthez, melyben részletezik, miért szükséges a dezertőrök és a fegyverfogást lelkiismereti okból megtagadók védelme a háború mindkét oldalán, vagyis ukrán, illetve orosz és belorusz menekültek esetén úgyszintén. "Támogassuk azokat, akik nem hajlandók ölni, hogy mihamarabb véget vethessünk a háborúnak!" - így a petíció, melyért a kontinens vezetői a legkevésbé sem lelkesedtek.

Az elmúlt másfél év során sokat tűnődtem azon, mi ez a nagy szerelem Lengyelország és Ukrajna között. Az ugyanis, hogy mindketten gyűlölik az oroszokat, még nem ok arra, hogy egymásra imádattal tekintsenek. A történelmi múlt sem hordoz semmi olyat, amiért a lengyelnek testvérként kéne kezelnie az ukránt, hacsak nem mostohatestvérnek. A sorköteles korúak kiadásáról folyó diskurzus rádöbbentett, hogy szó sincs itt semmiféle testvériességről. Ha a lengyelekben csak épp hogy ott pislákolna az ukránok iránt érzett különleges emberszeretet, úgy eszükbe nem jutna visszatoloncolni a harctérre azokat, akik nem kívánnak meghalni. Lengyelország már a háború kitörését megelőzően is NATO-mintaállamnak számított Európában, azóta pedig a leglelkesebb támogatói az ukrán hadseregnek. Jómagam a dezertőrök kiadása mögött is ezt a fajta stréberséget látom: az USA szemében muszáj mintadiáknak mutatkozniuk az év végi jó érdemjegy reményében. Természetesen hosszútávon magam is szimpatizálok a gondolattal, hogy Lengyelország legyen a kontinens vezető ereje, de ehhez még véletlenül se az embertelenség és az Egyesült Államok igényeinek feltétlen kiszolgálása jelentse a lépcsőfokokat.

Sosem hittem volna, hogy valaha is Ausztriát kell majd dicsérnem, mindenesetre példaértékű az a nyilatkozat, amellyel részükről nemet mondanak a dezertőrök kiadására. "Még ha az ukrán kormány írásos kérése meg is érkezik Bécsbe, figyelmen kívül fogjuk hagyni azt. Ausztria nem fogja megengedni, hogy bárki diktálja a feltételeket." - az osztrák külügyminiszter szavai reménykeltőek; úgy tűnik, van még épeszű ember Európában.

Arra pedig gondolni sem merek, mekkora baj lehet az ukrán seregben, ha már a menekültekre is vadászni kezdenek... Ami a gyakorlati megvalósítást illeti, a Kárpáthír beszámolója szerint: "Varsó és Kijev elképzelhetőnek tartja az ukrán férfi szökevények hazaküldésének lehetőségét, de elismerik, hogy ennek folyamata nagyon bonyolult." Jelenleg ott tart az ügy, hogy az illegális embercsempészek kiadása folyik. A magam részéről bízom abban, hogy itt meg is áll a dolog. Már az botrány, hogy lengyel részről egyáltalán felmerül az ilyesmi.

Lehet kritizálni a NER-t. Volna rá száz okunk. Onnantól kezdve azonban, amikor a jelenkort bárki az ötvenes évekhez kezdi hasonlítani, az illető azonnal búcsút is mondhat annak, hogy komolyan vegyék. A helyzet az, hogy Orbánhoz képest Gyurcsány maga az ördög, de még őt sem láttuk Rákosihoz hasonlónak. Épp ezért rém fura, hogy 13 éve folyamatosan előjön ez a nagyon beteg, totálisan alaptalan párhuzam, melynek terjesztőit soha, egyetlen percig sem érdekli a valóság, csakis a mantraszerű sulykolás. Ha elégszer elmondják, lesz egy primitív réteg, amelynek kevéssé barázdált agyába talán kitörölhetetlenül beleég az üzenet.

Most épp a blogszféra termelt ki egy újabb gyöngyszemet Amit az "ötvenes évekről" tudni kell címmel. Természetesen az átlagos olvasó már az első mondatnál tudja, mire megy ki a játék, a szerző azonban tisztában van vele, hogy egyetértő követői nem nevezhetők szellemi óriásoknak, így már a címben szereplő idézőjellel felhívja a figyelmet a történelmi dolgozat allegorikus mivoltára. De akinek még ez is kevés, az a zárómondatban végképp eligazításra lel: "Viszont ha valaki aktualitásokat, párhuzamokat talál korunkkal, ez esetben, ahogy a filmesek mondani szokták, mindennemű hasonlóság csakis a véletlen műve lehet." Rém szellemes. Mikor olvastam, úgy éreztem magam, mintha Sas Józsit és a Mikroszkóp Színpad előadásait hallgatnám. A gyengécske poén már rég lement, de azért mindig jött még három szájbarágós mondat, hogy a közönség háromnegyedét adó DK-s nyugdíjasok is megértsék a viccet... A poszt 13 pontot sorol, melyek kapcsán a szerző hasonlóságot érez Orbán és Rákosi világa közt. A valóság az, hogy még egy zsiráf és egy traktor összevetése is legalább tucatnyi közös paramétert hozna (minél periferikusabb elemeket vizsgálunk, annál többet), valahogy mégsem keverjük össze őket. Az már csak hab a tortán, hogy a 13 pont jelentős hányada is totál kamu. Ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, azt fogjuk látni, hogy Orbán és Rákosi is hord/hordott nyakkendőt; mindkettő beszél/beszélt magyarul és mindkettőjüknek két füle és némi pocakja van/volt. Nagyjából ennyi a hasonlóság; nagyon meg kéne izzadnom, ha muszáj lenne találnom még párat.

Kezdjük a lényeggel: Magyarország napjainkban egy működő demokrácia. Léteznek szabad választások, épp tavaly tartottunk egyet. Szólás és sajtószabadság jellemzi e térséget (ami jelenleg ritka adottság a nyugati civilizáción belül); az RTL, a Népszava, a Telex, a 444, a 24.hu, a Mérce, a Partizán azt mond és azt ír, amit csak akar. Minden állampolgár biztonságban tudhatja a vagyonát és szabadon vállalkozhat. Az Andrássy út 60-ban ma már múzeum áll; rendőrállamnak nyoma sincsen. És ha valakinek még ezek után sem elég oxigéndús a szabadság levegője, minden további nélkül átlépheti a határt és elköltözhet bárhová. Ezek olyan markáns szempontok; olyan égbekiáltó különbségek a Rákosi-korszakhoz képest, hogy találhatnánk akár háromszáz hasonlóságot is, józan ember akkor sem keverné össze a kettőt.

Mindezek után lássuk azt a 13 pontot, melyet Tamáspatrik kolléga kínkeservvel összetákolt az ötvenes évek és a jelenkor közti - csupán a fejében létező - hasonlóságot alátámasztandó.

1. SZEMÉLYI KULTUSZ - Legyünk őszinték, ebben azért van némi igazságmorzsa. Engem például a hideg kiráz attól, ahogyan a jobbos újságírók többsége beszél Orbánról. És nem csak arról van szó, hogy bármit is nyilatkozik a kormányfő, mindenre elismerően bólogatnak. Az legalább annyira zavaró, hogy szinte kivétel nélkül "miniszterelnök úr"-ként hivatkoznak rá, mintha valamiféle megbocsáthatatlan tiszteletlenséget követnének el, ha elhagynák az "úr" szócskát, melyet egyébként is csak megszólításkor alkalmazunk. Ezen túlmenően azonban nem sok jelét látom a személyi kultusznak. Az állami intézményekben nem találni Orbán-freskókat; a költők nem zengenek dicsőítő verseket; s a kamera is csak pár másodpercre csípi el a főnököt a meccs szünetében, sokkal inkább Szoboszlait keresi, joggal.

2. FORMÁLIS PARLAMENT, 3. EGYPÁRTRENDSZER - Ahogy fent már esett róla szó, hazánkban számtalan párt működik, melyek mindegyike szabadon megmérettetheti magát a választásokon. (Épp a napokban bontott zászlót Vona Gábor új formációja, a Második Reformkor Párt. Bárki követheti példáját, alapíthat új szervezetet.) Egészen biztosan nem Orbán tehet róla, hogy a magyar ellenzék 13 éve képtelen felmutatni értékelhető alternatívát. Se programjuk, se vezetőjük. Ha minden az O1G-s dacból táplálkozik; ha nincsenek konstruktív javaslatok; ha az ellenzék zsigerből elutasít mindent, amit a kormány képvisel (még azokat a jóléti intézkedéseket is, amelyekkel elvben egyetért), úgy a jövőben is marad majd a kétharmad, s a formális parlamenti működés. No de a Fidesz dominanciáját Rákosi rémuralmához hasonlítani olyan nonszensz, mintha azt mondanánk: a korrupt bíró végig nekünk fújt a szerbek ellen és látványosan elcsalta a meccset.

4. PROPAGANDA, 5. A KULTÚRA ELFOGLALÁSA - A mémek háborúja zajlik, mióta világ a világ. Az RTL híradója kéjes csámcsogással közöl minden negatív hírt; pont ugyanazt a propagandát folytatják, mint amit a kormányoldal, csak épp ellenkező előjellel. Érdemes megnézni az MTA, a színházak, az egyetemek világát - a kultúrharc terén a nemzeti oldal aligha áll nyerésre. Hol van ez a Rákosi-korszakhoz képest, ahol mindenki kötelezően ugyanazt a nótát fújta?

6. AZ ÁLLAM FELSŐFOKON - Talán a legjogosabb pont. "Az állam mindenbe bedugta a szőrös mancsát, mindenhol ott volt." Ez valódi probléma ma is, még akkor is, ha a központi hatalom az átlagpolgár életébe fikarcnyit sem szól bele. "A magántulajdont fokozatosan felszámolták" - írja a szerző az ötvenes évek kapcsán. Nyilvánvaló, hogy ennek jeleit még elvétve sem tapasztaljuk.

7. BÉKETÁBOR - Magyarország kormánya azok közé tartozik, amelyek az orosz-ukrán konfliktus kapcsán a békét szorgalmazzák. Ennek - mely az egyetlen erkölcsileg helyes álláspont -, nem sok köze van az egykori szocialista béketáborhoz, amely béna frázis volt csupán, minden tartalom nélkül.

8. HARCI RIGMUSOK ÉS HÁBORÚS LOGIKÁK - Rákosiék a kulákokat, a szabotőröket, az imperialista ügynököket nevezték ellenségnek - függetlenül attól, hogy ártalmasak voltak-e, illetve léteztek-e egyáltalán -, igyekezve úgy csatornázni a népharagot, hogy annak célpontja ne a politikai vezetés legyen. Ezt a technikát kétségkívül Orbán is alkalmazza, nem is sikertelenül. A kérdés csak az, hogy a hatalom birtokosai önkényesen, a saját fantáziájukra támaszkodva festik-e meg az ördögi karaktereket, avagy az érintettek nagyon is rászolgálnak az indulatra. Soros György neve a világ nagyobbik részén szitokszónak számít, aligha a Fidesz-kormánynak köszönheti démonizáltságát. Brüsszel ugyancsak megdolgozik a kritikáért: inkompetencia, erőszakosság, korrupció, maffiaszerű működés és a jogi keretek lábbal tiprása jellemzi az EU vezető bürokratáit. Nem nehéz megvetést érezni egy ilyen koszfészekkel szemben.

9. RATKÓ-GYEREKEK, ABORTUSZ BETILTÁSA - Magyarország abortusz-szabályozása évtizedek óta kifejezetten liberális, ezen a szívhang-rendelet sem változtatott semmit. Az a kormányzati szándék, amely a demográfiai hanyatlás megállítását célozza, aligha kifogásolható. Ráadásul az eszközök többsége is támogatható; a gyerekek után járó adókedvezmények minden tekintetben jobb rendelkezések, mint a családi pótlék intézménye.

10. FOCI, ÉS ÁLTALÁBAN AZ ÉLSPORT KIEMELT SZEREPE - Meglehetősen összetett kérdés. A focit csaknem mindenki szereti. Ha bármely miniszterelnök-jelölt azzal indítaná a kampányát, hogy őt speciel hidegen hagyja a futball, azonnal 2-3%-os hátránnyal számolhatna. Muszáj leszögezni: a sporthoz való pozitív hozzáállással alapvetően semmi baj sincs. A hazai, teltházas meccsek különösen felemelőek; amikor hatvanezren együtt éneklik a himnuszt, attól csak a balliberálisok vannak rosszul. (Már ezért megéri stadionokat építeni...) A közelmúlt nagy eseménye, az atlétikai VB is szenzációsan sikerült, igazán kár lett volna kihagyni. Az egyetlen, ami megkérdőjelezhető, hogy a kormányzatnak kell-e költenie az élsportra, vagy legalábbis hogy kell-e ennyit.

11. EGZISZTENCIÁLIS ELLEHETETLENÍTÉS - "Az állampolgár helyzete nagyban függött attól, hogy mennyire illett bele a rendszerbe. A származás is sokat nyomott a latban, a rendszer azokat részesítette előnyben, akik ideológiailag könnyebben meggyőzhetőnek tűntek." Ilyenről ma szó sincs, nem is lehet. Igaz, hogy manapság is több a közalkalmazott, mint amennyi egészséges volna, mindazonáltal a polgárok többségének egzisztenciáját a központi hatalom ténykedése a legkevésbé sem érinti. 

12. BARÁTAINK - "A legvéreskezűbb diktátorok, Sztálin és Mao által vezetett országokról van szó, mint akkori legfőbb szövetségeseinkről, akik ellent tudtak állni az imperialista és gonosz Amerikának." Fura, ha a mai magyar külpolitikát bárki ilyennek látja. Soha ennyi befektetés nem érkezett még hazánkba, mint manapság, s természetesen nem Észak-Korea és Venezuela a fő partnereink, de még csak nem is Oroszország. Magyarország CPAC konferenciáknak ad otthont; Orbán és Trump kifejezetten jó viszonyt ápolnak. Pech, hogy az Egyesült Államok élén épp demokrata marionett bábu áll, de ez még változhat a jövőben.

13. KONCEPCIÓS PEREK - "Az ilyen perekben az ítélet előbb készült el mint a vádirat, a tárgyalások előre legyártott forgatókönyvek alapján zajlottak, a cél a rendszer potenciális ellenségeinek likvidálása és megfélemlítése volt. A bíróságok nagy politikai nyomás alatt álltak bizonyos esetekben." Valóban így nézett ki a Rákosi-korszak, manapság ilyet még nyomokban sem látunk; a kormányzatnak gyakorlatilag semmi ráhatása sincs a bíróság működésére. Ez így helyes, ettől persze még bosszankodunk az ítéleteken. A Tranzit fesztiválon Márki-Zay Péter számonkérte Gulyás Gergelyt, hogy miért van Kaleta Gábor szabadlábon. A kancelláriaminiszter csak széttárta a karját: MZP tényleg azt várja, hogy a kabinet nyomást gyakoroljon a független bíróságra??

Lássuk csak: a szerző összeszedett 13 jellemző vonást a Rákosi korszakból. Ezek egy része önmagában véve pozitív (gyermekvállalás, sport, foci); egy része negatív, de semmi köze a NER világához (egypártrendszer, egzisztenciális ellehetetlenítés, koncepciós perek); egy része pedig szükséges velejárója mindenféle politikai rendszernek (marketingkommunikáció, kultúrharc). Alig maradt bármi, amit valós és jogos kritikaként könyvelhetnénk el a jelenkorra nézvést.

A balosok hónap óta mást sem mantráznak, mint hogy Orbán elszigetelődött, elveszítette szövetségeseit, s már a kutya sem figyel rá. Az orosz-ukrán háború kapcsán tanúsított békepárti álláspontja miatt valóban hűvösebbé vált a Visegrádi Együttműködés eleddig kifejezetten baráti légköre, ám ezen túlmenően csupán vágyvezérelt ellenzéki gondolat, hogy a magyar miniszterelnök nem tényező többé a nemzetközi közéletben. A Tucker Carlson által készített, egy héttel ezelőtti interjút több tízmillióan látták (jelenleg folyik a számháború, hogy ez "csak" 25 millió, vagy még 125 milliót is meghaladja), ami azt mutatja, hogy Orbánra kifejezetten figyelnek a világ minden táján. Ami magát a riportot illeti, az átlagos magyar politikafogyasztó számára nem sok újdonságot hozott. Annál érdekesebbek azonban a kommentek, melyek azóta is ömlenek minden létező platformon.

A legtipikusabb hozzászólás, nemzeti hovatartozástól függetlenül: "Bárcsak nekünk is ilyen vezetőnk lenne..." Ezt már megszokhattuk; évek óta minden nemzetközi riport, illetve pódiumbeszélgetés után - az adott videó alatt - százával látjuk az ehhez hasonló kommenteket. Most akadt olyan kommentelő, aki egyenesen a Nobel-békedíjra jelölné a magyar miniszterelnököt... (Ezt még magam is erős túlzásnak érzem.) Jó páran - jellemzően a németek - még azt is hozzáteszik, mennyire szégyellik magukat jelenlegi kormányuk miatt. Szembetűnő, milyen sokan vannak azok, akik kiemelik Orbán intelligenciáját. Ez egy olyan valós erény, amely aligha elvitatható a magyar kormányfőtől, azonban számomra meglepő, hogy ez a jelen riport kapcsán is ilyen markánsan felemlegetésre kerül. Korábban, más riportokban találkozhattunk Orbán részéről komolyabb politikafilozófiai értekezéssel; párszor már megvillantotta olvasottságát, történelmi tudását; illetve néhanap a szikrázó szellemességet is előhúzza tarsolyából. Ezekhez képest a Carlson-interjú kis túlzással olyan volt, hogy szinte bármelyikünk hozta volna a kötelező válaszokat - hatalmas intellektuális teljesítményt aligha fedezünk fel benne. S mégis ez a reakció... Elképesztő szellemi mélyrepülés jellemezheti a nyugati politikai elit egészét, ha már ennyitől elalélnak. (Joe Biden, Annalena Baerbock, vagy épp Liz Truss megnyilvánulásiról már sokszor esett szó; tényleg úgy tűnik, hogy nincs magasan a léc...) "Remek interjú. Orbán Viktort az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Nagy-Britannia, Németország stb. vezetőivel összehasonlítani olyan, mintha egy felnőtt zsenit állítanánk a kétéves óvodások közé."

Amin igazán meglepődtem: a kommentelők egy része méltatja Orbán nyelvtudását: "Jobban beszél angolul, mint az amerikaiak többsége." - írják többen is, ám ez sokkal inkább a tengerentúli viszonyokról árul el többet, mint a magyar kormányfőről. Orbán - látjuk, halljuk - viszonylag megbízhatóan, tárgylóképes módon tolja az angolt, de azért messze az anyanyelvi szinttől. Nem csupán a kiejtése borzalmas - aligha kevernénk össze egy született bostonival, vagy liverpoolival -, de az is érződik beszédén, hogy messze nem tudja olyan szofisztikáltan és színesen kifejezni magát, mint ahogy magyarul teszi. Mondjuk Karácsony Gergelyhez képest e téren is meglehetősen jól áll. Demszky Gábor épp a napokban tette szóvá, hogy utódja - angol nyelvtudás híján - teljesen elvágja magát a nemzetközi közélettől (szemben vele, aki előadásokat tartott Brüsszeltől Washingtonig), s talán ez lesz a legnagyobb akadálya annak, hogy Orbán méltó kihívója lehessen. (Szerintem ehhez 8-10 egyéb adottság és képesség is hiányzik belőle, de ez a poszt most nem Karácsonyról szól...)

Amikor a hazai baloldal a nyugati viszonyokról beszél, az alaphang mindig ugyanaz: nincs itt semmi látnivaló, ugyanolyan szólásszabadság és médiaegyensúly jellemzi a fejlett világot, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Ehhez képest meglepően sok az olyan komment, amely egyenesen rácsodálkozik a világra; mintha Orbán egy új ablakot tárna szélesre előttük. "Elképesztő ezt hallani... micsoda interjú! Egy zseniális európai szemével láthattuk, mi az, ami valójában történik. Ezek azok a beszélgetések, amelyek tökéletesen hiányoznak az amerikai médiából. Minden amerikainak meg kell hallgatnia ezt az interjút, és meg kell értenie, mit akar mondani ez az ember." Nekünk ez rém fura, mert a politikusok, az újságírók és a magánszféra szintjén is szabadon kommunikálunk bármiről, nem is értjük, Orbán mondatai mitől számítanak tabudöntögetésnek. "Kaliforniában élő amerikai állampolgárként ez az első alkalom, hogy ténylegesen megértettem, mi történik Ukrajnával és Oroszországgal." Másfél évvel a háború kitörését követően... no de jobb későn, mint soha. "Számomra évek óta nyilvánvaló, milyen brutális hazugságokkal tömnek minket, amerikaiakat. Beteg vagyok tőle. De egyre kevésbé lehet eltitkolni az igazságot, többek közt az ilyen interjúknak köszönhetően." S bár az orwelli gépezet egyre erőtlenebbnek tűnik, azért leállni még mindig képtelen: "Amikor ezt az interjút megpróbáltam megosztani a Facebookon, azonnal eltávolításra került. Amerikai állampolgárként szégyenletesnek és undorítónak tartom a politikai cenzúra világát."

Csupán pár tucat kommentet futottam át a sok ezerből, de még így is szívet melengető volt látni, hogy a világ minden részéről érkeznek az Orbánt támogató üzenetek. Nem tudnék olyan európai országot megnevezni, ahonnan nem találtam pozitív visszhangot. Öröm olvasni, amikor az angolok, a franciák és a németek arról írnak: ők is ilyen vezetőre vágynak; de mindennél többet elárul az, amikor echte románok, szlovákok szerbek méltatják a magyar kormányfőt. Igaz, hogy nem élünk könnyű időket, de semmi sem áll olyan távol a valóságtól, mint hogy Orbán Viktor a perifériára került volna.

Hitem szerint Pogátsa Zoltán kifejezetten értelmes figura. Ennek számos tanújelét adta a nagy közgazdászvitában is, melyet pár napja tartottak a Szikra Táborban. (Jó-jó, nagy vitatkozásra nem került sor, sőt semmilyenre; Orbán Krisztiánnal folytatott beszélgetésük végig teljes egyetértésben zajlott. Ez történik akkor, ha a szervezők két balos szakembert ültetnek a pódiumra.) Szóval: Pogátsa meglehetősen tisztán látja a világ dolgait, ami már önmagában is komoly érdem, arról nem is beszélve, hogy köntörfalazás nélkül ki is mondja azt, amit gondol. Csupán a következtetései borzalmasak, ám ezen nincs mit csodálkozni – ideológiai elköteleződése csupán egyféle úton engedi haladni.

„Miért vesztettük el a kontrollt? Két dolog történt. Egyrészt a jóléti állam által létrehozott középosztály cinikusan maga mögött hagyta azokat, akiket szintén fel kellett volna emelni. Volt egy nagyon szegény társaság, amelyet a negyvenes, ötvenes, hatvanas években a jóléti állam középosztálybelivé tett. És amikor jöttek a neoliberálisok a hetvenes években, akkor az akkorra középosztálybelivé vált társaságnak tettek egy ajánlatot, és azt mondták: gyerekek, levisszük az adótokat, nem kell szolidárisnak lennetek az utánatok jövőkkel, és akkor a kisebb adókkal még gyorsabban tudtok gazdagodni. Látjuk, hogy ráéreztetek arra, hogy van kényelmes házatok, autótok, satöbbi. Ez még gyorsabban történhet, csak az az ára, hogy akkor a most alul lévőkkel föl kell mondani a szolidaritást. És ez történt. És ne csak felső-középosztálybeli emberekre tessék gondolni, hanem olyanokra is, mint a szakszervezetek; a munkások is gyakorlatilag feladták a szakszervezeteiket.” Helyzetértékelésnek megteszi, ahogy Pogátsa felvázolja a második világháborút követő nyugati világot. Persze, lehetne azon elmélkedni, hogy a jóléti intézkedések mennyire segítették a középosztály megerősödését. Hogy Margaret Thatcher, vagy épp Ronald Reagan milyen helyzetben lettek országaik vezetői, és hogy mit hagytak maguk után. Hogy a negyvenes, ötvenes, hatvanas évek gazdaságpolitikája tartható lett volna, vagy sem. De valójában nem ezek a legfontosabb kérdések. Ami igazán lényeges: ezekben az időkben már a munkásosztály is olyan színvonalon él, hogy szemmel láthatóan nincs szüksége többé a szakszervezetekre, az újraelosztásra, a baloldali politikára. És ha ez így van – márpedig Pogátsa maga is így látja – akkor kik azok, akik még arra várnak, hogy felemeljék őket? Kik az alul lévők, az utánuk jövők? A munkásszármazású fiatalok? Hiszen ők már jólétbe születnek, s a továbbiakban magas bérekre számíthatnak. A betegek, az elesettek, a magatehetetlenek? Ők a hetvenesek évek után sem kerültek az út szélére. Vajon kire gondolhat a baloldali közgazdász? Csak nem azokra az egészséges rétegekre, amelyeknek eszük ágában sincs tenni magukért, s kizárólag a szociális ellátásokra hajtanak? Mert ha igen, úgy Pogátsa egy erkölcsileg vállalhatatlan álláspontot képvisel.

A nemzetközi kitekintés után a pódiumbeszélgetés résztvevői természetesen hazai vizekre is eveznek: „A második világháború után a szovjet típusú rendszer, amiről én azt gondolom, amit Tamás Gáspár Miklós is gondolt, hogy ez nem egy baloldali, nem egy marxi rendszer volt, hanem kifejezetten egy bürokratikus államkapitalizmus volt, tehát a tőkés helyére belépett a párt, ez egy elnyomó, diktatórikus, bürokratikus államkapitalista rendszer volt, amely felszámolta az ellenállásnak az összes formáit. A kelet-európai embereket atomizálta ez a szovjet típusú rendszer, és amikor kijöttünk ebből, akkor olyan típusú kapitalizmus jött létre, amelyik sokkal-sokkal durvább, mint a nyugati.” A történelmi leírást tekintve most sincs vitám Pogátsa Zoltánnal, azonban kifejezéstárával annál inkább. Tudatosan, szándékosan használja az „államkapitalista” fogalmat, miközben tudjuk: ez valójában fából vaskarika. A kapitalizmus – köznyelvi használatban – piaci működést jelent. Ahol a párt minden termelőeszközre ráteszi a kezét, ott a magam részéről biztosan nem alkalmaznám a kapitalizmus kifejezést. Tudjuk persze: Tamás Gáspár Miklóshoz hasonlóan Pogátsa Zoltán is zsigeri ellenszenvet érez a szabad piaci működéssel szemben, így aztán mindent meg is tesz azért, hogy a kapitalizmus szót befeketítse. Ravasz, csalárd kommunikációs fogás: elismeri ugyan a Kádár-rendszer negatívumait, azonban úgy tesz, mintha ezek nem a baloldaliságból fakadnának. Mintha a megvalósult szocializmus azért lett volna rémálom, mert kifelejtették belőle a valódi marxizmust… Ez valami nagyon beteg világlátás. Fogalmazhatott volna úgy is: a kádári világ valójában szocialista tervgazdaság volt, meg sem közelítette a kommunizmust, mert az nem csupán a szabad vállalkozásokat fojtotta volna meg, hanem a magántulajdont is elkobozta volna mindenkitől. Ez így lett volna korrekt és tisztességes. Döbbenetes, hogy számos értelmes közgazdás a mai napig isteníti Marxot, s nem látja be, hogy nem Sztálin, Brezsnyev, Rákosi és Kádár vitték zsákutcába az ügyet, hanem a kommunizmus önmagában is egy rettenetes disztópia.

„Miért lehet az, hogy a Fidesz egyfajta előnyként vetíti propagandájában az alacsony magyar adókat, és azt, hogy Magyarország ellenállt a globális minimáladónak? Tehát hogy lehet az, hogy az OECD nagy részén megkönnyebbültek az emberek, hogy végre valaki érdemben akar valamit tenni az adóelkerülés ellen, és Magyarországon pedig a kormánypárt – meglehetős sikerrel – ezt egy ilyen propaganda részévé tette, hogy márpedig mi ellenállunk? Hogy lehetséges ez?” Hát úgy, kedves Zoltán, hogy egyes nyugati országok fellélegzése nem jelenti azt, hogy automatikusan igazuk is lenne. Ha én vagyok az osztály leglomhább diákja, úgy bizonyára annak fogok drukkolni, hogy ne legyen több futóverseny a tornaórákon. Sőt: töröljék el a testnevelést úgy, ahogy van! Ahogy a műsorvezető is felvezeti: Magyarországon a társasági adó 9%. Összehasonlításképpen: Romániában 16, Csehországban, Szlovéniában és Lengyelországban 19, Franciaországban és Ausztriában 25, Németországban 30%. Osztalékadó kapcsán is hasonló a helyzet. Nem véletlen, hogy az adózás terén mi vagyunk Európa egyik legversenyképesebb országa – tudatos kormányzati politika eredménye, hogy ma itt tartunk. Az a fajta szocialista attitűd, amely irtózik a versenytől és legszívesebben belekényelmesedne a középszerűségbe, még akkor is ijesztő volna, ha az OECD országok közel azonos gazdasági fejlettséggel bírnának. A magam részéről még egy ilyen világban is azt tartanám egészségesnek, ha a különböző nemzetállamok szabadon versenyezhetnének egymással adópolitika térén, az eredmények majd eldöntik, ki járt jó úton. No de, így, hogy még mindig jelentős elmaradásban vagyunk a Nyugathoz képest, tényleg az volna a megoldás, ha lábon lőnénk magunkat, s lemondanánk az egyik legfontosabb versenyelőnyünkről? A büdös életben nem zárkóznánk fel sohasem… És akkor a logikát és a morált még elő sem húztuk a kalapból. Ha a piaci szférában helyesnek tartjuk az árversenyt, mert ezáltal a fogyasztó jóléte nő, úgy miért jegelnénk az országok közötti adóversenyt? Továbbá: ha azt tartjuk erkölcsösnek, hogy nem raboljuk ki egymást, úgy miért nem az alacsony adók irányába forgatjuk a történelem kerekét?

„Az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy Magyarországon büntetlenül – nagyon-nagyon kevés ember került börtönbe – gyakorlatilag büntetlenül lopják szét a közpénzeket. Ezért tévedés szerintem az, amikor Magyar Bálint azt mondja, hogy most egy maffiaállam van, szemben a korábbi időszakkal, amikor ugye alapvetően minden rendben volt. Nem, alapvetően az emberek 1989 óta hozzászoktak ahhoz, hogy itt folyamatosan korrupció van.” Pogátsa helyesen állapítja meg, hogy az átlagos magyar választópolgár nem lát lényegi különbséget kabinet és ellenzék között, ha a közpénzek lenyúlásáról esik szó. Ehhez nincs is mit hozzátenni, legfeljebb annyit, hogy a kormányváltáshoz jóval több kell, mint Orbánékat tolvajoknak nevezni. No de ezt már egymást követően négy kétharmados választás is tökéletesen megmutatta. „Ha az állam nem adja meg nekem az újraelosztáshoz az esélyt, közben meg azt látom, hogy ellopják a közpénzeket, akkor a világ legtermészetesebb dolga - én teljesen értem –, hogy a magyar társadalom számára az a vonzó alternatíva, hogy akkor csökkentsék az adómat, mert ha nálam marad, akkor legalább én döntöm el, hogy azzal mit kezdjek. Mert nem hisz abban, hogyha befizetném azt az adót… szóval én abszolút értem, ha a libertariánus nézeteknek, vagy piaci fundamentalista nézeteknek (tere van), ha nem is tudatosan, mert ezek az emberek nem tudják, hogy ők tulajdonképpen piaci fundamentalista nézeteket vallanak, de passzívan azt gondolják, hogy jobb, ha nálam marad a pénzem.” Ezúttal is az a helyzet, hogy Pogátsa tökéletesen látja a valóságot, csupán pár apróságot hallgat el. Egyfelől érdemes hozzátenni, hogy 1990 előtt ugyancsak nem bíztunk a központi hatalomban, s joggal; a szocialista évtizedek bőven igazolták, hogy az állam rettenetes gazda. Másrészt nem beszél arról, hogy a világtörténelem során nem sok olyan demokráciát láttunk, ahol nem a korrupcióé lett volna a főszerep. Ma is ezt látjuk: az Egyesült Államokban szinte mindent a lobbisták irányítanak; az Európai Unióban pedig a tisztviselők egy részének már csattant is a bilincs a csuklóján. Önkormányzati pozícióiban a hazai ellenzék manapság is tele van korrupciós ügyekkel. A magam részéről egyáltalán nem értem a baloldali közgazdászok álomvilágát. Miért gondolják, hogy léteznek tiszta és szent politikusok? Miért nem jutnak el arra a Napnál is világosabb következtetésre, hogy minél kisebb államra van szükség, ahol a politikusok a lehető legkevesebb kárt tehetik? A kérdés persze költői; azért, mert a baloldali gazdaságpolitika egyet jelent az újraelosztással. A kör bezárult, a kígyó a farkába harapott… „Mi ezzel a baj? Az ezzel a baj, hogyha nem kezdjük el számonkérni az államon, hogy ne lopják el a pénzeket, hogy arra használják, amire való, hogy esélyt teremtsenek, akkor soha az a típusú felzárkózás nem fog megtörténni, az a típusú széles középosztályosodás nem fog megtörténni, ami akár a távol-keleti fejlesztő államok esetében, akár a skandináv jóléti állam esetén megtörtént.” Mi ezzel a baj? Az hogy Pogátsa valamiért a fejébe vette, így aztán dogmaként is tálalja, hogy a polgárosodás az állami újraelosztás következménye. Természetesen nem indokolja semmivel, csupán ex cathedra kinyilatkoztat – no de alig hiszem, hogy ezt az ostobaságot bármivel is alá lehetne támasztani.

„Miért ilyen rettentően népszerű a Fidesz? Azért, mert 2014 és 2019 között évről évre 7-8-9 %-os reálbéremelkedés volt Magyarországon. Már említettem, hogy a minimálbért ők emelték, és nem a nominális baloldal; már említettem, hogy a 2008-2009-es mélyponthoz képes több százezer új munkahely keletkezett, és évről évre 7-8-9 %-os reálbéremelkedés volt. Ennek egy jelentős részét elvitte most a magas infláció, de nem az egészet, tehát még mindig pozitívabban jön ki a Fidesz gazdaságilag, mint a megelőző időszak. Tehát ha ahhoz hasonlítunk, hogy a Gyurcsány korszakában mi volt Magyarországon – és nem igaz egyébként az, amit a Gyurcsány hívei szoktak mondani, hogy miért mondogatjátok még mindig az előző nyolc évet, nem emlékszik arra már a kutya se, ez egész egyszerűen nem igaz, az emberek nem hülyék, az emberek emlékeznek a 15 évvel ezelőtti dolgokra -, és akkor arra emlékeznek, hogy Magyarország egyébként egy olyan válságba került 2008-2009-ben, amikor a GDP 20%-át kitevő IMF hitel tudta csak egyáltalán Magyarországot a pályán tartani, amikor elvesztek a munkahelyek és reálbércsökkenés volt.” Pogátsa Zoltán ismételten reális képet tár elénk, s hozzáteszi azt is: aki mindezekkel nincs tisztában, az egészen bizonyosan homokra építi politikai stratégiáját. „A középosztály jelentős része a saját maga korábbi szintjéhez képest jobban él.” Nos, valóban ez a Fidesz népszerűségének egyik alappillére. De kár úgy tenni, mintha a kormánypárt gazdaságpolitikája ehhez semmit sem tett volna hozzá.

Szóval: értem én, hogy a balosok szerint mindenért a neoliberalizmus a hibás. Önmagukra nyilván nem mutogathatnak, ha a nehéz idők bűnbakjait keresik. Márpedig aligha tehetnek mást. És most nem csupán arról van szó, hogy a történelem valaha volt összes marxista kísérlete (törvényszerűen) véres diktatúrába fordult. És nem is csak arról, hogy a 21. században ismét irgalmatlanul balra tolódott a világ, s lám: válság válságot követ. Ne kerteljünk: a baloldali politika még soha semmi építőt nem produkált, mióta világ a világ. Ahogy Margart Thatcher mondta: „Az a baj a szocialistákkal, hogy előbb-utóbb mindig kifogynak a mások pénzéből.” Örök igazság, és valójában mindent elmond a baloldalról. Ennyit tudnak.