„Én azt állítom, hogy mindennek a gyökere a férfi és a női identitás, ha életet akarunk továbbadni.” – kezdi Pécsi Ritával, az organikus pedagógia hazai zászlóvivőjével való beszélgetését a házigazda Bedő Imre. Erre az alapgondolatra épül a teljes harmincöt perces diskurzus, szembefordulva a progresszív gondolattal, mely szerint ezek csupán káros társadalmi konstrukciók, amiket érdemes volna mindenestül felszámolni.

„A biológiai nemünk a fogantatás pillanatában eldől. (…) Az életnek a legelső sejtje vagy férfi, vagy nő. Ez az első sejt, és ez sokszorozódik. Tehát ennek az eredményeképpen, következményeképpen az összes sejtünkben benne van az a program. Nagy az emberi szabadság, utána mondhatom azt, hogy én nem akarok nő lenni, de amikor valami folytán eltolódik ez az önazonosság, akkor az összes sejtünkkel szembemegyünk, éppen ezért a transzidentitás rendkívül sok problémát hoz fel.” Pécsi Rita szavait hallgatva a flamandokról és vallonokról szóló szakállas vicc jut eszembe: az igazi belgák hová álljanak? Ugyanezt látjuk itt is: akár tetszik, akár nem, mindössze két biológiai nem létezik. Kreálhatunk új kategóriákat, ha kirekesztettnek és magányosnak érezzük magunkat; ha úgy véljük, sehová sem tartozunk igazán. Épp elég szívás ez a fajta különcség, ha valahol valami félresiklik bennünk; méltányos volna, ha legalább nem piszkálnának, nem bántanának emiatt. No de nem túlzás az, ha mindezért fenekestül felforgatjuk a világot? „Van egy két ezrelék, amikor nem a 23-23 kromoszóma egyesülés történik meg, de ezt ma is rendellenességnek hívjuk.” Leszámítva e tényleges biológiai anomáliákat, mindenki másról – akár sok száz évvel a halálát követően is – egyértelműen megállapítható, hogy férfi, avagy nő, elég hozzá egyetlen árva hajszál, vagy csontszilánk. Pécsi Rita joggal kifogásolja, hogy téma kapcsán történő érzékenyítő programok nem ezzel a gondolattal indítanak.

„Ha van az érzés, hogy minek érzed magad; vagy az életmódbeli változatosságok: én így akarok élni, vagy úgy; azt miért a nemmel kötötték össze? Mert ez egy társadalommérnöki összekötés; nem hagyták békén a férfi és a női nemet. A társadalmi nemet a biológiai nemre építették rá, szándékosan indítva támadást, hiszen maradhatott volna férfi és nő, aki így érzi magát, aki olyan életmódot folytat, nem?” – teszi fel a kézenfekvő kérdést a házigazda. Valójában ez volna a lényeg. Ha a woke-progresszió a liberalizmus talaján állna; ha a humánum, az elfogadás, az általános emberi boldogság elősegítése volna a célja, úgy fel sem merülne, hogy elfűrészeljék az ember legmélyebb gyökérzetét, hogy meghamisítsák a biológia törvényeit, hogy káoszt teremtsenek a fiatalkorúak elméjében. Akkor egyszerűen csak az empátiát hímeznék zászlajukra. Akkor egyszerűen csak azt mondanák: léteznek férfias nők és nőies férfiak; léteznek melegek és leszbikusok; és természetesen férfias férfiak és nőies nők, illetve heteroszexuálisok is. Mindenki akkor jár a legjobban, ha megtalálja a habitusának megfelelő életformát, egyikben sincs semmi szégyellnivaló. No de ehhez nem az a megfelelő út, ha a hagyományos nemi szerepeket gyűlöletesnek mondjuk; azok megjelenítését rendeletekben tiltjuk; a maszkulinitást toxikusnak bélyegezzük; a heteroszexualitást pedig mindenestül erőszaknak hazudjuk.  

„Felébred az én-identitás, felébred az, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, olyan vagyok-e mint apa, vagy mint anya. És elindul ez a szereptanulás. Tehát egyszerűen ahhoz, hogy önazonossá váljak, és a gyökerem megerősödjön, szükségem van arra, hogy megéljem ezt a kapcsolódást testileg, lelkileg. A kisfiúknak is nagyon nagy szükségük volna arra az apára, aki én vagyok nagyban.” A férfigyűlölő, radikális feministákon kívül még soha senki nem cáfolta – a pszichológiai végzettséggel rendelkezők különösen nem -, hogy a kiskorúak egészséges érzelmi fejlődéséhez mindkét – ellenkező nemű – szülő aktív és szerető jelenléte szükséges. Ismerjük a történelmet: a valaha volt összes diktátor múltjában egy szadista, vagy épp egy hanyag apa keresendő. Szinte nincs olyan erőszakos bűnöző, akit ne vertek volna gyerekkorában. És hasonlóképpen: a szexuális identitásukat nem találók esetén is sokszor csonka családokat, a megfelelő szülői minta hiányát, esetleg mérgező, szexuálisan bántalmazó felmenőket, illetve ezek valamelyikéből fakadó érzelmi, kötődési zavarokat találunk a háttérben. „Neveléstudományi tény, hogy a kisgyermek még nem képes arra a bizonyos szürke átmenetre. A kisgyermeknek nagyon nagy szüksége van arra, hogy a nappal az nappal, az éjszaka éjszaka. A nő nő, a férfi férfi, a jó jó, a rossz rossz. (…) Gondoljunk csak arra, ha például elkezdünk tanítani írni-olvasni – nagyon egyszerű, ez még nem is olyan mélységes, mit egy személyiség kialakulása -, ugye amikor kezdjük megtanítani, hogy van az A betű – kerekítem, kerekítem – akkor nem kezdjük el érzékenyíteni, hogy van képírás, cirill betűk, japán betűk, mert akkor semmit nem fog tudni írni.” Pécsi Rita kihangsúlyozza – amiben ugyancsak minden valamirevaló pszichológus egyetért -, hogy a kisgyereknek tiszta kategóriákra van szüksége, különben összezavarodik, s csak a káoszt tápláljuk az elméjében-lelkében. Egészen nyilvánvaló, hogy a progresszívek által erőltetett érzékenyítés pontosan ezt a nemtelen célt szolgálja. De nem csupán az óvodások érzelmi fejlődését lehet tönkretenni: „Serdülőkorban nincs kész a nemi identitás. Puha – így is nevezi a szakirodalom, fluid, puha stb. Tehát van olyan, aki 15-16 évesen úgy érzi, hogy ő biztos, hogy leszbikus, ő biztos, hogy homoszexuális és így is marad és ebben érzi jól magát; egy év múlva – volt egy ilyen nagy számú, követéses vizsgálat – ezeknek a fiataloknak a 98%-a heteroszexuálisnak érezte magát.” A magam részéről túlzónak gondolom ezt az arányt, ám egy biztos: a jelenség létezik. A fiam volt évfolyamtársai közül – a nyolcadik osztályban – minden második lány leszbikusnak vallotta magát – nagy valószínűséggel puszta divatból. A többségük nyilván kinövi majd, vagy már túl is van e hóborton. A pusztító az, amikor progresszívék nem engedik e természetes visszatáncolást, részben ideológiai okokból (nincs átjárás a normalitás irányába!), részben szekértáboruk gyarapítása miatt. Hitem szerint minden jóérzésű ember egyetért abban, hogy a gyerekek jóléténél semmi sem fontosabb. S hogy ezt mi szolgálja leginkább, abban sokkal inkább nevelési szakemberek döntsenek, mintsem neomarxista ideológusok.

„Mentális tény, hogy az énemnek a legboldogabb formája, amikor önmagam eredeti arcát megtalálom, és abban tudok kibontakozni. És hogyha ez valamilyen érzelmi sérülést, vagy kötődési sérülést szenved, akkor annak ezerféle nehéz útja van. Ha például azt látjuk, hogy valaki nem nagyon nőies, hanem csak egy kicsit; vagy nem nagyon férfias, hanem csak kicsit – ezt sok minden befolyásolhatja, akár az endokrin rendszer is –, szóval, ha csak kicsit vagyok nőies, akkor biztos, hogy nem az a nevelés feladata, hogy töröljük el azt a kicsit is és fordítsuk el (a személyiséget), mert te biztos nem jó helyen vagy. Mert biztos, hogy jó helyen vagy, csak akkor azt a kicsit kell megerősíteni. Ha például egy olvasási nehézség van, akkor nem azt mondjuk, hogy nyomd ki a szemedet, és ezentúl csak a hallással kapcsolódjál.” A progresszívek persze epét hánynak, amikor ilyen szövegeket hallanak. Részben jogosan, hiszen Pécsi Rita azt sugallja, hogy szinte minden nemi identitásprobléma kezelhető, mégpedig konzervatív módon. Tudjuk, hogy nem így van: léteznek menthetetlenül melegek, s talán menthetetlenül transzneműek is. A progresszívek azért is dühösek ilyenkor, mert a neveléskutató nem csupán azt feltételezi, hogy az önazonosság megszilárdításához többnyire a biológiai nemhez való visszakanyarodás vezet, de – pszichológiai kutatásokra hivatkozva – azt is állítja, hogy ez az út ígéri a komplexebb életet, a nagyobb személyes boldogságot. „Ma már a boldogságkutatások nagyon messze mennek ebben a kérdésben, és ott bizony nem nyernének a transznemű emberek.” Továbbá az is böki a progresszívek csőrét, hogy az ő ideológiájuk szerint a genderek közötti átjárás egyirányú utca – a normalitástól csakis távolodni lehet, visszatérni lehetetlenség. Hogy ebben mi a logika? Még soha senki nem tudott válaszolni rá. No de a vallások már csak ilyenek…

Pécsi Rita és Bedő Imre bő félórás beszélgetése sokunkat megerősíthet abban, hogy a FÉRFI és a NŐ nem elavult, idejétmúlt kategóriák, hanem személyiségünk legmélyebb alapját jelentik. „Minél szilárdabb, minél erőteljesebb a gyökérzet – akár a paradicsompalántánál –, annál inkább tud felfelé növekedni, és akkor hoz gyümölcsöt. És akkor a személyiségében is képes lesz a toleranciára.” Talán ez a legszebb gondolat mind közül, s nem utolsósorban azért, mert lerántja a leplet a woke-progresszívek végtelen hamisságáról. Az új vallás papja ugyanis másról sem prédikálnak, csak empátiáról és elfogadásról. No de ez éppen az erősek luxusa!!! Az általános elfogadásnak nem az az útja, hogy mindenkit meggyengítünk, mindenkit megnyomorítunk, s akkor majd a sorsközösség mindenkiből szentet farag! Épp ellenkezőleg! A gyengék – látjuk, tapasztaljuk – olyan kétségbeesetten kapaszkodnak megmaradt identitás-darabkáikba, hogy ők már semmiféle ellenvéleményt, alternatív gondolatvilágot nem viselnek el. Ha egy jobb világot kívánunk formálni – és a káoszteremtőkön kívül ki ne akarna –, úgy elsősorban határozott, erős emberekre lesz szükség. Lehetnek tűzoltók, katonák, vadakat terelő juhászok; lehetnek konzervatív családanyák; de lehetnek büszke melegek, vagy épp leszbikus menedzserasszonyok is. A lényeg: hogy mindenki találjon rá a saját útjára, és ebben leginkább segítsünk, semmint akadályozzuk a bizonytalankodókat. Én így érezném tisztességesnek és építőnek.

Egyre gyakrabban esik szó a készpénzmentes fizetési megoldásokról, mi több: a jövő társadalmairól, melyek - egyesek szerint - egyáltalán nem használnak majd bankjegyeket és érméket. A világ központi bankjai gőzerővel dolgoznak a digitális jegybankpénz (CBDC) fejlesztésén, néhol már túl is vannak a projekten. Valóban felesleges a készpénz? Valóban jobb, kényelmesebb és biztonságosabb lesz nélküle az életünk?

Nagy vonalakban mindannyian ismerjük a fizetőeszközök történelmét. Őseink kezdetben cserekereskedelmet folytattak, majd áttértek a pénzhelyettesítő eszközök - só, állatbőrök stb. - használatára. Néhány ezer évvel ezelőtt legyártották az első pénzérmét, és sokáig ezek nemesfémtartalma biztosította tényleges értéküket. Később megjelentek a bankjegyek, kezdetben aranyfedezettel, majd anélkül, míg végül elérkezünk a dematerializált pénz számos jelenlegi formájához. Azt látjuk, hogy az idő múlásával a csereügyletek lebonyolítása egyre egyszerűbbé és hatékonyabbá válik, miközben egyre távolabb kerülünk a kézzel fogható értéktől. Ha kiviszem a piacra a háztáji csirkémet és elcserélem zöldségre, gyümölcsre, borra, úgy ebben a kezdetleges struktúrában egyetlen másodpercig sem maradtam jószág nélkül. A bankjegyekhez már bizalom kell, az aranyfedezet nélküli bankókhoz különösen. De mindez eltörpül ahhoz a hithez képest, amelyet a digitális, illetve számlapénz igényel. Itt muszáj vakon bíznunk abban, hogy vagyonunk még a miénk, hogy megvan, hogy hozzáférhető, hogy nem vernek át, hogy őrzői nem élnek vissza a helyzetükkel.

A dematerializált pénz természetesen számos előnnyel bír:

• KÖLTSÉGKÍMÉLŐ - A bankjegyek és érmék legyártása nem olcsó mulatság. Ezeket ráadásul, pótolni, fejleszteni is kell, hiszen megrongálódnak, elszakadnak, elavulnak. A kezelésük, szállításuk is drága és kockázatos: fegyveres őröket, páncélozott autókat igényel. A költséghatékonyságból az átlagfelhasználó is profitálhat, amennyiben a banki díjtételek csökkenését hozza maga után. (Ebből némi ízelítőt már kaptunk mindannyian, akik a Magyar Államkincstárnál számlát nyitottunk; nulla költség, magas kamat, felhasználóbarát webfelület. A kérdés csak az, mi dolguk marad még a kereskedelmi bankoknak, ha a digitális jegybankpénz bevezetésével az állam minden pénzintézeti feladatot képes lesz ellátni...)
• KÖRNYEZETBARÁT - Ha nem kell előállítani, csomagolni és szállítani a bankjegyeket, az természetesen ökológiai szempontból is örvendetes.
• TRANSZPARENS - A legutóbbi céget, melyet az elmúlt öt év során vezettem, úgy építettem fel, hogy abban semmiféle készpénzforgalom ne jelentkezzen; gyakorlatilag mindent átutalással fizettünk, s természetesen a bevételeink is így érkeztek. Ha a NAV bármire kíváncsi, rálát az utolsó gémkapocsra is.
• VISSZASZORÍTJA A HAGYOMÁNYOS BŰNÖZÉST - A zsebtolvajok, betörők és rablók előtt valóban bezárul egy ajtó. (Kinyílik viszont egy másik a kiberbűnözés előtt.)
• PROGRAMOZHATÓ - A digitális jegybankpénz egy sor speciális tulajdonsággal felruházható. Ha például a kormányzat iskolakezdési támogatást kíván folyósítani, megteheti, hogy a szóban forgó tételeket csakis egy bizonyos határidő leteltéig - mondjuk szeptember végéig - lehessen felhasználni, és kizárólag az adott célra. A központi irányításnak e lehetősége segítheti a kabinet gazdaságpolitikai és szociálpolitikai elképzeléseinek érvényesülését (ugyanakkor számos visszaélésre is alkalmat adhat).

A digitális pénzeszközök kizárólagossága mindazonáltal számos problémát felvet. Első körben fókuszáljunk a technikai-kényelmi szempontokra! A gazdaság stabilitását többek közt azért erősítheti a készpénz jelenléte, mert ezzel akkor is fenn lehet tartani a fizetési forgalmat, amikor a digitális csatornákon valamiféle zavar - szoftveres vagy hardveres hiba, esetleg tartós áramszünet - jelentkezik. Nem feledkezhetünk meg arról a társadalmi rétegről sem, amelyek tagjai semmiféle digitális kultúrával, de sok esetben még bankszámlával sem rendelkeznek. Ez a réteg a földlakók minimum egyötödét jelenti, mérete persze országonként eltérő. A skandináv térségben például elhanyagolható; Svédországban már 2020-ban is csupán a tranzakciók 6%-át bonyolították készpénzben. Németország ezzel szemben - úgy tűnik - ragaszkodik a hagyományos bankjegyekhez, még 2017-ben is átlagosan 107 euró lapult polgárainak pénztárcájában, ez Európában a legmagasabb érték. Luxemburg és Ausztria alig marad el ettől, és mondani sem kell: e három országban a legkevésbé sem a digitális kultúra hiánya tartja életben a hagyományos fizetési módot.

De túl a technikai felkészültségen, biztonságon és a belénk ivódott szokásokon: a magam részéről egyáltalán nem gondolom, hogy a digitális fizetés kizárólagossága fokozná a kényelmemet. Mi több: ha olyan üzletbe tévednék, amely - a svéd mintát követve - nem fogadna el készpénzt, egészen biztosan az volna az utolsó látogatásom az adott helyen. Persze, kezdek hozzászokni, hogy bizonyos speciális helyszíneken - strandokon, sportcsarnokokban és fesztiválokon - többnyire már idehaza is csak bankkártyával, avagy a létesítmény saját digitális eszközével lehet fizetni. Van is belőle baj bőven. Rendszeresen megesik - ott állok magam is a sorban, látom -, hogy a büfés már kiadta sört, a fagyit, a szendvicset, s csak akkor derül ki, hogy a gyanútlan vevő csupán néhány gyűrött bankjegyet szorongat a markában... Velünk is előfordult, hogy a Strand Fesztiválról távozva hajnalban visszaváltottam helyi kártyát, s úgy tértünk nyugovóra a közeli kempingben. A kócos-másnapos reggelen a sátorból szóltam ki a büfésnek, hogy főzzön már le nekünk két kávét. Mire elkészült, s kivánszorogtam fizetni, csak akkor derült ki hogy kempingben is a fesztivál szabályai érvényesek... Hogy a kávé végül hol végezte, sosem tudjuk meg. Üvöltöztem egy sort, majd villámgyorsan szétkaptuk a sátrat, és életem legjobb reggelijét fogyasztottuk el a közeli fogadóban. A pincérnő mosolya egyértelműen elárulta: nem mi voltunk az elsők, akik a szabadság levegőjét lélegezték be azáltal, hogy végre fizethettek készpénzzel. (A Fishing on Orfű többek közt azzal is kiemelkedik a többnapos nyári rendezvények közül, hogy itt nem erőltetik a digitális fizetést, simán perkálhatok bárhogy.) Természetesen megértem a strandok, sportarénák és fesztiválok üzemeltetőit is: ez a legjobb módja a pontos elszámolásnak, valamint annak, hogy büféegységeik ne dolgozhassanak saját zsebre. Az sem mellékes, hányan felejtik el visszaváltani maradék "aprójukat"; a most zárult Sziget Fesztivál esetén csupán ez az egy tétel több tízmilliós extraprofitot jelent. De ami jó a szervezőnek, az nem feltétlenül jó a vendégnek is; a fogyasztói kényelmet egyértelműen az szolgálja a legjobban, ha az adott kereskedelmi vagy vendéglátóipari egység mindenféle fizetési módot enged.  

Érdemes említést tenni a kérdés fogyasztáspszichológiai száláról is. Jóllehet egy racionálisan gondolkodó ember számára megmosolyogtatónak tűnik, a nemzetközi felmérések mégis azt támasztják alá, hogy a rendszeres bankkártyahasználók sokkal kevésbé vannak tisztában azzal, mikor, mire, mennyit költenek, s hogy mennyi van még a számlájukon. Nagyon úgy tűnik, hogy működik a trükk: az alacsony pénzügyi tudatossággal bírókat mintha elvarázsolná az érintős fizetés könnyedsége; talán úgy érzik, mintha egy soha ki nem fogyó, mesebeli erszényt birtokolnának; mintha a pénzt előteremteni is épp olyan gyors és laza mutatvány volna, mint ahogy a költekezés megy. Ez a fajta felelőtlenség értelemszerűen azt hozza magával, hogy a bankkártya (és főként a hitelkártya) használói - szemben a készpénzhez ragaszkodókhoz - jellemzően képtelenek beosztani jövedelmüket. Egy, az Egyesült Királyságban végzett felmérésben a banki kapcsolattal nem rendelkezők egyharmada indokolta ez irányú döntését azzal, hogy ha lenne bankkártyájuk, őket is bizonyosan elkapná a hév és beszippantaná a vásárlási láz. (Arról már nem is beszélve, hogy amikor már megvan a baj, s megtörtént az eladósodás, a banki inkasszó lehetősége miatt minden érintett a készpénzt kezdi preferálni...)

E könnyedebb problémák után térjünk át a húsba vágóbb, bizalmi-etikai vonalra! Itt a legnagyobb dilemma az, hogy még azt sem tudjuk: az államtól, avagy a piaci szereplőktől kell inkább tartanunk. Márpedig nem állomásoztathatjuk minden vagyonunkat ingatlanban, aranyban, vagy épp műkincsekben; muszáj teret adni a napi likviditásnak is. Amikor valaki a Revolut segítségével szeretne tőzsdei ügyleteket lebonyolítani és egyik pillanatról a másikra eltűnik az egyenlege; vagy amikor kiderül a német tőzsdén Blue Chipként jegyzett Wirecardról, hogy mérleghamisítással leplezte tőkehiányát - az ilyen esetek értelemszerűen megrendítik a felhasználók bizalmát. De nem is kell a FinTech szektor legmodernebb eljárásaira gondolnunk; rablás, átverés és szélhámosság a hagyományos pénzügyi területeken is előfordul. Amikor tíz évvel ezelőtt megtakarítási számlát nyitottam az Uniqánál, üzletkötőjük szerény, 7%-os átlagos hozammal kecsegtetett. A napokban megszüntettem e befektetést, s nemhogy hozamot nem realizáltam, de a biztosítótársaság az általam befizetett összeg egyharmadát is simán zsebre rakta, mindenféle mondvacsinált költségekre hivatkozva. (Összesen mintegy egymillió forinttal rövidítettek meg, nem nagy érvágás. Buktam már jóval nagyobbakat tőzsdei ügyleteken és egyéb befektetéseken. De más az, ha magam vállalom a kockázatot, s megint más, ha fényes nappal, mosolyogva-jogászkodva fosztanak ki.) Szóval: a dematerializált pénzeszközök tulajdonosait szinte semmi nem védi, és ekkor még csak a piaci szektorról beszéltünk, a politikai adminisztrációt eleddig nem is érintettük. Kínát ismerjük: a Nagy Testvér mindent lát; s ha a pártállam ellenségeit ma már nem is lövik fejbe azonnal, a központi hatalom digitális diktatúrája minden további nélkül ellehetetlenít bárkit. No de az önmagát demokratikusnak hazudó Kanadában sem sokkal jobb a helyzet; nem is olyan rég a tüntető kamionosok bankszámláját fagyasztotta be a kormány, mi több: mindazokét is, akik a segítségükre siettek. A csodás Nagy-Britannia sem különb: ott - több más közéleti személyiség mellett - Nigel Farage, a Brexit-ideológus számláját zárolták, színtiszta politikai okokból. Magyarországon a magánynyugdíjak államosítását hozhatjuk az állami visszaélés kapcsán múltbéli példaként (mely annak ellenére is meredek húzás volt, hogy már a bevezetés is megkérdőjelezhető aktusnak számított; hogy a tagok végső soron dönthettek számlájuk sorsáról; és hogy pénzügyileg azok jártak a legjobban, akik megtartották magánnyugdíj-tagságukat). Szóval: a különböző kormányzatok is azt tesznek, amit csak akarnak, tőlük pláne nem vagyunk védve. A digitális jegybankpénz kapcsán már említettük annak programozhatóságát. Amennyi előny ebben rejlik, legalább annyi veszélyt is rejt önmagában. Gondoljunk csak a lejáratos pénzre, melyet kötelezően fogyasztásra kell fordítani, különben az előre megadott határidő leteltekor egyszerűen eltűnik a számláról. Ez egy olyan eszköz, amely képes totálisan meggátolni a vagyonfelhalmozást (mely a hagyományos pénz egyik alapvető funkciója). Nem nehéz belátni, hogy egy készpénzmentes világban elképesztően kiszolgáltatottá válhatunk.

Pontosan tudjuk: a szabadság csaknem egyet jelent a magántulajdonnal. A világ valaha volt legmérgezőbb ideológiája, a kommunizmus épp ezt tervezte felszámolni - s talán tervezi ma is. Még csak nem is kell összeesküvést sejteni a dolgok mélyén, elég ha látjuk, mennyire számos szektor érdekelt a pénzügyi digitalizációban. Akik velem együtt azt gondolják, hogy a készpénzhasználat lehetősége növeli az ember szabadságfokát, azoknak nem árt, ha résen vannak. Egy pusztító lehetőség előtt tárjuk szélesre a kaput, ha lemondunk bankóinkról.

„Ma a harcosok és az elmélkedők egyaránt úgy vélekednek, hogy nem egyetlen feminizmus létezik, hanem a feminizmusnak számos formája: a radikális feminizmustól a liberális feminizmusig, a fekete feminizmustól a leszbikus feminizmusig, az interszekcionális feminizmustól a lenéző, fehér feminizmusig.” – írja Joanna Williams a Nők vs. feminizmus című művében. Tehetünk persze történelmi megkülönböztetést is, megemlítve a mozgalom első, a második, vagy épp a harmadik, negyedik hullámát. Mindez egyetlen szempontból lényeges: hogy képesek legyünk meghúzni azt a határt, amíg a feminista törekvések pozitívak, jogosak és kívánatosak; s ahonnan kezdve mindez átcsap öncélú férfigyűlöletbe, társadalomrombolásba és káoszteremtésbe.

 DR. JOANNA WILLIAMS

A könyv címe is igen árulkodó; a szerző – aki maga is feminista – határozottan állítja, hogy a posztmodern, öncélú feminizmus már rég nem a nők érdekeit képviseli, hanem ellentétes azokkal. A kötet háromszáz oldalát végigkíséri az alapgondolat, mely szerint a korai feminizmus azért küzdött, hogy a nőket cselekvőképesnek, a férfiakkal egyenrangúaknak tekintsék; ám e törekvés az új évezredben totálisan a visszájára fordult. "A mai feminizmus az egyenlőség követelése helyett valójában az elismerésért könyörgés. A közelmúlt komolyabb mozgalmai felhívták a figyelmünket, hogy a nők nincsenek a bankjegyeken, szobrokon és közlekedési lámpákon ábrázolva; a nemek közötti egyenlőtlenségekre a show-műsorokban, politikai vitákban és igazgatótanácsokban. A feminizmus eltávolodott azoknak a nőknek az életétől, akik soha nem érezték magukat elnyomva egy bankjegy miatt, vagy akik akkor is át tudtak kelni a zebrán, ha a lámpa zöld férfialakot mutatott." Ma már az áldozatiság az első számú szempont, ez pedig oda vezet, hogy a nők kollektíven áldozatok, kollektíven képtelenek rá, hogy megvédjék magukat, illetve kollektíven alkalmatlanok arra, hogy felelősséget vállaljanak tetteikért. Joanna Williams szerint ez az attitűd szégyenteljes és megalázó a nőkre nézvést, és ebben maximálisan egyet lehet érteni vele. „Négy évtized alatt rengeteg fiatal nőnek alakultak át az esélyei és a lehetőségei az életben. A feminizmus figyelemreméltó sikertörténetnek bizonyult. Feltűnő ugyanakkor az ünneplés hiánya. Helyette újraértékelik a korábbi győzelmeket, és feltárják az új hátrányokat. A statisztikai sikerek ellentétben állnak a siralmas történetekkel. A médiában és az aktivisták által a nőket túlságosan gyakran mutatják be áldozatként otthon, a munkahelyen és az utcán.” A következőkben a könyv néhány érdekes fejezetébe teszünk bepillantást.

MUNKA, MUNKABÉREK

A téma kapcsán számos hamis narratívát ismerünk. Az antifeministák egy része tagadja, hogy e téren bármiféle elnyomást szenvedtek volna a nők, holott a történelmi tényekkel aligha érdemes vitába szállni: „A huszadik században, a két világháború alatt a nők nagy számban léptek be a munkarőpiacra. Amint azonban beköszöntött a béke, a munkaadók, a szakszervezetek és a kormányok kampányai megpróbálták őket visszavezetni otthonaikba. Kizárták őket egyes foglalkozásokból, vagy egy bizonyos szint elérésétől a ranglétrán. Nem dolgozhattak, ha megházasodtak vagy állapotosak lettek.” Már jócskán a múlt század második felében jártunk, amikor a nyugati világban mindenféle jogi korlátozás megszűnt, amely a nők tanuláshoz és munkavállaláshoz való jogát érintette. Ugyanígy hamis a radikális feministák narratívája is, akik a szabadság, az önmegvalósítás és a személyes boldogság zálogát a fizetésért végzett munkában jelölték meg. A valóság ezzel szemben az, hogy a nők oroszlánrésze nem karriervágyból, hanem a puszta megélhetésért dolgozik (és ebben semmi különbség sincs a két nem között). A legtöbben remekül elvolnának lélekölő munkahelyük nélkül, s inkább maradnának otthon, igazgatva a gyerekeket és a háztartást. A több szabadidő, a home office lehetősége, valamint a részmunkaidő sokkal többet segít egy családos nőnek, mint a férfiakat megszégyenítő karrierlehetőség, illetve az erről való feminista szónoklat.

Téveszme az is, hogy a férfiakat jobban megfizetik (még akkor is, ha sokáig valóban ez volt a helyzet). Joanna Williams rámutat, hogy a feminista statisztikák miként készülnek, milyen szándékos torzítások alkalmazásával. Csak a legegyszerűbbet említve: sokszor a nők teljes átlagjövedelmét vetik össze a férfiak átlagjövedelmével, elhallgatva azt a nem lényegtelen körülményt, hogy a nők között nagyságrendekkel több a részmunkaidőben dolgozó. A valóság az, hogy a korrekt, munkaidő-alapú statisztikákban eltűnnek a nemek közti bérkülönbségek, mi több, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában léteznek olyan szegmensek – huszonévesek és részmunkaidősök – amelyekben a lányok-asszonyok kifejezetten jobban keresnek a férfiaknál. „A valóságban egy boltban részmunkaidőben dolgozó nő tapasztalatai nagyon különbözőek egy nagyvállalat vezérigazgatójaként teljes munkaidőben dolgozó nőétől. Ha az összes nőt egy kalap alá vesszük, ezek a különbségek eltűnnek, és a legalacsonyabban fizetett nők továbbra is kizsákmányoltak maradnak, a már jól fizetett nők béremelkedésének helyénvalósága pedig igazolást nyer. Az átlagos bérkülönbség melletti érvek nem állják meg a helyüket. Ha valóban úgy lenne, hogy a nők 24 százalékkal kevesebbet kapnának ugyanazért a munkáért, mint a férfiak, sokkal kevesebb férfit alkalmaznának. Számos országban törvényt hoztak az egyenlő bérezésről, amely törvénytelenné teszi, hogy ugyanazért a munkáért a férfiak és a nők eltérő bért kapjanak. Sajnos a szenvedélyes feminista érvelés köszönőviszonyban sincs a valósággal.”

ANYASÁG

A nőmozgalomnak akkor lehet lelkesen tapsolni és szurkolni, ha az a nők valódi érdekeit tartja szem előtt, és nem öncélú ideológiát kerget. „Sok nő érzi értelmesebbnek és boldogítóbbnak az anyaságot, mint a fizetett munkát. Az anyaság ma olyan identitással és státusszal jár, ami a múltbeli háziasszonyoknak nem adatott meg. Bár kétségtelenül érdemes átgondolni, mennyire döntenek szabadon a nők, hogy otthagyják-e munkahelyüket, vagy csökkentik-e munkaidejüket, ha tagadjuk, hogy a nőknek bármilyen választási lehetőségük lenne, akkor előre meghatározott, alig alakítható szerepet betöltő lényként mutatjuk be őket. A feminizmus legnagyobb győzelme valójában az, hogy a nők szabadon dönthetnek és szabadon alakíthatják saját életútjukat.” Sajnálatos módon a mainstream feminizmus nem ezt az attitűdöt képviseli. Sokkal jellemzőbb, hogy inkább lebeszélnék a nőket a gyermekvállalásról, annak kizárólag a nehézségeit és hátrányait hangoztatva. A radikálisok még tovább mennek: ők még a férfiakat is távol tartanák a nőktől. Catharine MacKinnon szerint „a heteroszexuális szex minden esetben nemi erőszak.” Andrea Dworkin hozzáteszi: „A romantika csupán sokatmondó pillantásokkal kísért nemi erőszak.” (Nem mintha e szépségnek túl sok romantikában lett volna része élete folyamán…) Ezek a férfiellenes, szexellenes és gyermekvállalás-ellenes hangok sosem váltak igazán népszerűvé a nők körében, hiszen aligha mehet szembe bárki a legelemibb ösztönkésztetéseivel. Azt mindenesetre pazarul mutatják, mennyire pusztító tévútra ért a jelenkor totálisan kiüresedett feminizmusa.

TUDOMÁNY

„A feminista tudósok szerint a kutatásban és az ítélkezésben objektivitásra törekedni alig több, mint a férfias hiedelmek, értékek és feltételezések univerzálisnak álcázása. Ezen érvelés szerint a nők érdekeit nem a jobb vagy objektív kutatás, hanem az objektivitásra és semlegességre vonatkozó hamis állítások teljes kiiktatása szolgálná leginkább. (…) A nézőpont hangsúlyozása új szubjektivitást hoz a tudományos munkába. Nemcsak a nők tapasztalatainak előtérbe helyezését segíti, hanem – ami a tudományosság jellege szempontjából még fontosabb – az igazságot a kontextustól és az egyén perspektívájától függőnek írja le.” Magyarul: ha a tiszta tudomány objektív igazságai nem tetszetősek, úgy kukába velük, s állítsunk a helyükre bármit, amit a feminista kutató gondol, érez, ideológiailag helyesnek lát. „A logikát, az érvek elemzését, a kvantitatív érvelést, a bizonyítékok objektív értékelését, az ellentétes nézetek tisztességes megfontolását – a szellemi élet központi gondolkodásmódjait – elutasították férfias mesterkedésként, amelyek csak a nők megalázására és elnyomására valók.” – idézi a szerző Daphne Patai és Noretta Koertge megállapítását. Nem sok fejtegetést kíván, hogy e gyermeteg valóságtagadás hová vezet, miközben azt látjuk, hogy a nyugati – és különösen az angolszász – világban az egyetemi katedrákat már ez az attitűd uralja. Annyit azonban muszáj rögzíteni: SZUBJEKTÍV IGAZSÁG NEM LÉTEZIK, s ezt bármely első éves filozófiaszakos tudja. Ez ugyanis valami olyat jelent, ami az egyik ember számára igaz, a másik nézőpontjából pedig hamis. No de ilyen dolog egész egyszerűen nincsen. Ha Éva úgy vélekedik férjéről, Ádámról, hogy kiállhatatlan alak, úgy ez az ÉRZÉS objektív igazságnak tekinthető. Megkérdezhetjük Annát, Petit, vagy Gergőt, ők sem mondhatnak egyebet: Éva kiállhatatlan alaknak tartja a férjét. Természetesen mindez Ádámról nem sokat mond el; talán tényleg egy erőszakos szemétláda, talán a világ legjámborabb teremtménye. A vicc csupán az, hogy a „feminista tudomány” egy nem létező fogalomra, a „szubjektív igazság”-ra építi teljes homokvárát. Sokkal tisztességesebb volna azt mondani: magasról teszünk a tudományra, csak az érzéseink számítanak! (Ma még persze nem tart ott a posztmodern, hogy ezt a kijelentést a felsőoktatás szintjén ilyen nyíltan meg lehetne fogalmazni. Ma még bűvészkedni kell a szavakkal.)

MŰVÉSZET

A feminista téboly idővel eljutott addig a téveszméig, mely szerint minden tudás ideológia és minden kultúra alapvetően politikai. „A kánont nem azért uralták a férfiak művei, mert intellektuálisan magasabb rendűek voltak, hanem mert megfeleltek az iskolai érettségi vizsgák és egyetemi tantervek kialakításáért felelősök ideológiai előítéleteinek. Ez nem csak a kánon tartalmát vonta kétségbe, hanem azt a nézetet is, hogy egyes irodalmi művek minőségileg jobbnak ítélhetők-e.” Ugyanazt látjuk, mint a tudományok esetén: ha valami nem tetszik, ha valami nem passzol az ideológiához, úgy inkább a valóságot igyekeznek meghajlítani, mintsem a hamis gondolkodásmódon változtatni. A posztmodern relativizmus egyik legpusztítóbb fejezetéhez értünk, a minőség megkérdőjelezéséhez. Ebből a szemléletből fakadnak az olyan tragikomikus gondolatok is, mint például: a kövérség épp olyan értékes, mint a sportos karcsúság. Amikor a feminista-woke őrület újabb és újabb vadhajtásai kerülnek terítékre, az ellenzéki szerecsenmosdatók többnyire csak legyintenek: ez csupán a nyugat idiotizmusa. Mindeközben azt látjuk, hogy a küszöb alatt azért hozzánk is beszűrődik e beteg attitűd. Amikor április 11-én, a költészet napján Novák Katalin köztársasági elnök egy verscsomagot posztolt a Facebookjára (egyébként kifejezetten jó ízléssel válogatva), a HVG újságírója rögtön kifogásolta, hogy mindössze egyetlen női szerző szerepel a tízes listán... Mintha ennek lenne bármi jelentősége. Mintha ez a gesztus nem volna már önmagában is túlzó, ha a magyar líra egészét tekintjük, s abban a jelentős női költők arányát.

Egy ötperces poszt aligha alkalmas rá, hogy a feminizmus összes vétkét és téveszméjét feltárja, de még arra sem, hogy egy háromszáz oldalas mű kapcsán komplex összefoglalást adjon. A statisztikák, a tudomány és a művészetek meghamisításán túl hosszú még a bűnlajstrom, mindenesetre a kedvencemet a végére hagytam: „Ha a női elem kezdettől fogva érvényesül, az erőszak kormányai és a kárhozat vallásai régen megváltoztak volna, az irgalom egyensúlyt teremtett volna a jogrendben, és a szeretet száműzte volna a babonákat. Sem a halálbüntetés, sem a háború, sem a pokol fogalma nem származhatott az anyalélekből.” – a szerző Cady Stantont, a feminizmus első generációjának egyik meghatározó alakját idézi. Még csak a 19. században járunk, de máris megfogalmazódik és kimondásra kerül, hogy a nők erkölcsileg magasabb rendűek, mint a férfiak... Ez már teoretikusan is nyilvánvaló nonszensz, ugyanakkor a gyakorlat sem igazolja Cady Stanton naiv gondolatát; a 21. század semmivel sem békésebb, irgalmasabb vagy szeretetteljesebb a megelőző ötven évnél, pedig a nők már igen meghatározó szerepet játszanak a közéletben. Nagyon úgy tűnik, hogy nem az anyalélek gyengédségét hozták be a politikába és a gazdasági szférába, épp ellenkezőleg: a férfias erőszakot vették át, annak egyenessége nélkül. Mintha a világot egyre inkább a passzív-agresszív játszmázás kezdené meghatározni. Ha van bármi remény arra nézvést, hogy az inga egyszer elindul visszafelé és végre megáll a nyugvópontján, a béke és a szabadság optimumán, azt leginkább a kevés számú, tisztességes feministában látom. Olyanokban, mint Joanna Williams. E posztot könyvének utolsó, megszívlelendő mondatával zárom: "Ahhoz, hogy ma a nők és a férfiak valóban szabadok lehessenek, és képesek legyenek kiteljesíteni önmagukat, mindannyiunkat meg kell szabadítani a feminizmustól és a nemek közötti háborúktól."

Szombaton a magyar férfi vízilabda-válogatott 13 Európa-bajnoki és 9 olimpiai aranyérme mellé begyűjtötte a negyedik világbajnoki címét is. Hosszasan lehetne ecsetelni az egyenes kiesési szakasz elképesztő izgalmait. Ódákat lehetne zengeni Zalánki Gergőék bravúros megoldásairól. Ki lehetne térni a játékvezetők botrányos hozzáállására, akik ezúttal is mindent megtettek, hogy az elődöntőben a spanyolokat, a döntőben pedig a görögöket támogassák. De ezekről már sokan írtak.

Ami számomra a legérdekesebb (azon túl persze, hogy pólósaink bearanyozták az elmúlt két hetemet), az új szövetségi kapitány, Varga Zsolt személye, karaktere, kommunikációja. Annak idején, játékosként - hiába volt kiemelkedő tehetség - Benedek és Kásás mellett ő is csak szürke eminenciásnak számított. Mára azonban igazi rocksztárrá nőtte ki magát; mondatait pedig egyenesen imádom. "A görögök ellen a nyers férfierőre lesz szükség, amely elveszi azt, ami neki jár. Háború lesz a vízben, természetesen a sportszerűség keretein belül." Egy ilyen nyilatkozat a múlt század bármelyik pillanatában szinte sematikusnak hatott volna. 2023-ban azonban, amikor már a csapból is az folyik, hogy a macsóság kerülendő, a maszkulinitás minden formája mérgező, s hogy a férfiak agresszivitása az, amely romba dönti a világunkat - egy ilyen attitűd kifejezetten üdítőnek hat. Nem ismerem Varga Zsolt társadalomfilozófiai gondolatait, sem politikai értékválasztásait, ám amikor a döntő előtt bejátszották e riportrészletet, kifejezetten azt éreztem, hogy a pozitív motiváció mellett egyszersmind fricskát is mutat egy elpuhult, elkorcsosult világnak.

Eric Dunning brit szociológus így ír sportról, mint a férfiaknak fenntartott területről: "A modern, támadó jellegű sportok, mint a futball, a rögbi, vagy a jégkorong, többféle helyi változatú középkori és koraújkori népi játékra vezethetők vissza, melyeknek különböző elnevezései (futball, hurling/ír hoki, knappan/ütlegelés, camp ball/labdázás) ismertek. Szabályaikat szóban rögzítették és a városok utcáin és vidéken játszották azokat. Nem létezett semmiféle külső ellenőrzés bíró vagy partjelző személyében, és néha akár ezer ember is résztvevője volt az egyik vagy a másik oldalon. A modern játékokkal szemben sokkal több nyílt erőszakkal folytak, a játékosok szabadon kifejezték indulataikat és csak viszonylag gyenge önkontrollra hagyatkoztak. Ezek a játékok valójában rituális harcok voltak, amelyekben a csapatok szabadjára engedhették indulataikat a helyi riválisaikkal szemben, miközben élvezhetőbb formában olyan izgalmat okoztak, mint amit a harcban résztvevők éltek át. Az effajta játékok egy olyan társadalomszerkezethez rendelhetők, ahol az államalkotás és a társadalmi fejlődés általában alacsony fokon állt, ahol az erőszak gyakoribb és a mainál a mindennapi élet elfogadottabb elemének számított, és ahol a nemek közötti hatalmi egyensúly a férfiak javára tolódott el." Mára e játékok megszelídültek, szabályaikat írásba is lefektették, s az agresszív szabálytalanságokat valamennyi sportágban szigorúan büntetik. Ha a radikális feministák álma nem is vált valóra; a harcra és küzdelemre hivatott férfierő nem száműzhető, a modern sporttal azonban a csata olyan barátságos mederbe került, ahol a véres fejezetek lemetszését követően a legnemesebb versengés jegyében folyhat tovább. A magamfajta konzervatív-liberálisok ezt hívják optimumpontnak: minden, ami kell, és semmi, ami nem.

Világos, hogy egy tőről metszett baloldali gyűlöli a sportot, még a mai, megszelídített formájában is. Egyszerűen azért, mert a modern sport a tisztességes létezés legjobb modellje. Mindenki azonos pozícióból (startvonalról, pontállásból) indul, mindenki előtt nyitva áll az út a diadalig, ám természetesen a jobbaknak, a tehetségesebbeknek, a gyorsabbaknak, az erősebbeknek áll a zászló. És ez így is van rendjén; még a legfanatikusabb szurkoló sem boldog, ha csapata pocsék játékkal nyer. A tipikus baloldali azért gyűlöli a sportot, mert ő – így vagy úgy – mindig a vesztes oldalán áll. Emlékszem, amikor vékonydongájú kamaszként a Hajós Alfréd Sportuszoda öltözőjében összefutottam a velem egykorú pólósokkal, én is irigykedve néztem, micsoda magabiztossággal járnak-kelnek e srácok. A legtöbben a fasorban sem voltunk hozzájuk képest. Azt azonban, hogy felnőttkorára az ember egészséges lelkű lesz-e, avagy baloldali, többek közt az dönti el, miként viszonyulunk az igazán sikeresekhez. Ami engem illet, én mindig is példaképként tekintettem a modern kori gladiátorokra, még akkor is, ha hamar eldőlt, hogy sem tehetségem, sem kiemelkedő fizikai adottságom sincs egyetlen valamirevaló sporthoz sem. Ettől függetlenül a mai napig edzek, és ez nyilvánvalóan sokat hozzátesz az ember magabiztosságához. Egy tőről metszett baloldali nem ezt az utat járja. Ő csupán az irigységét, az indulatát, a gyűlöletét dagasztja az izmai helyett. Számára nem az a megoldás, hogy elkezd hasonulni az irigyeltekhez. Szerinte lehetetlen a fejlődés, értelmetlen a verseny, a politikusok leválthatatlanok, a tisztességes meggazdagodás csak illúzió, az önfejlesztés meddő energiapocsékolás. Inkább a stratvonalát vigyék negyven méterrel közelebb a célhoz. Vagy akár robbantsák fel az egész stadiont. Káin vére csörgedezik az ereiben.

Varga Zsolt természetesen igazi sportember, s ami még ennél is fontosabb: igazi kapitány. Elképesztően szenvedélyes, ugyanakkor bámulatosan higgadt, ha épp erre van szükség. Időkérései minden alkalommal zseniális húzásnak bizonyultak. Az elődeit is nagyon bírtam (szegény Benedek Tibi miatt a mai napig elszorul a szívem), de nála egészen biztosan a legjobb kézben van a csapat. „Nyers férfierőre lesz szükség, amely elveszi azt, ami neki jár. Háború lesz, természetesen a sportszerűség keretein belül.” Akár a zászlónkra is hímezhetnénk.

Szeretem a jéghideg italokat. Ami azt illeti, elborzadva tekintek mindazokra, akik langyosan isszák a sört, vagy bármi egyebet. Hogy a jeges élményeket szomjazó szükségleteim minden időben kielégülést nyerhessenek, kettős biztonsági rendszert alkalmazok. A hűtőszekrényünk ajtajában sorakoznak azok a bontott palackok és italos dobozok, melyekhez sűrűn nyúlunk - kóla, ásványvíz, narancslé, tej -, illetve az alsó polcon ugyanezekből még egy garnitúra, ezúttal már fektetve és bontatlanul. A "first in first out" rendszer tökéletesen működik; idővel családom kevésbé szögletes tagjai is megtanulták, mi a rend. Ha elfogy a bontott nedű, helyére egy hűtött kerül, annak megüresedett helyét pedig ugyancsak feltöltjük. Nincsenek langyos órák - apa permanens boldogsága szavatolt. Történt azonban a minap, hogy bohém és szétszórt kamasz fiam - lenyelvén az utolsó korty Coke Zero-t - elmulasztotta családi kötelességét. Rés nyílott a pajzson - jóllehet ez önmagában még nem jelentett volna világtragédiát. Tudniillik a kettős biztonsági rendszer azért is szuper, mert ezeket az időről időre előforduló fegyelmezetlenségeket transzparenssé teszi, s apa még azelőtt orvosolhatja a bajt, mielőtt az katasztrófába torkollna. Igen ám, de gyermekeim anyja nem csupán szerető szülő, virgonc konyhatündér és szuperszexi bombacsaj, de segítőkész is egyben. Ezen a tikkadt hétfő délutánon kiszúrta a hűtőben mutatkozó hiányt, s azonnal cselekedett is. Figyelmét azonban sajnálatos módon elkerülte az a tény, hogy valamely istenbarma vendégünk a szombat esti murira egy hagyományos, cukros kólával érkezett - melyet érthető módon a kutya sem bontott meg egész éjszaka -, s ezt az ihatatlan löttyöt helyezte az elfekvő szekcióba. (Ilyet ma már szalonképes, önmagára adó ember nem fogyaszt.) A világégés innentől megállíthatatlan. Apa minden egyes hűtőnyitás után elégedetten konstatálja, hogy minden a legnagyobb rendben, a kupak színe semmiről sem árulkodik. Majd eljő a drámai pillanat, amikor kiürül az első számú palack, s a kéz a hűtő mélyére nyúl... Ordítás, toporzékolás, a világ elsötétül...

Amint a fenti sorokat gépeltem, azon tűnődtem, hogy innentől kezdve tényleg mindenki számára világossá válik: nem vagyok teljesen normális. Még csak ki sem kellett színeznem... Ami még ennél is rosszabb, hogy beleállok. Nem is igazán indulatból, sokkal inkább filozofikusan, kifejtve, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ott áll előttem ez a gyönyörűség, aki pár órával korábban épp ezt a világégést igyekezett megakadályozni (miközben öntudatlanul elhelyezte és élesítette a robbanószert), s most még egy litániát is végig kell szenvednie... Valóban, ez nem az a pillanat amikor bárki szívesen hallgatná a világtörténelem legcsúfabb fejezeteit a katolikus inkvizíciótól kezdve a szibériai munkatáborokig, melyek mindegyike egy-egy jobbító szándékú gesztussal indult. Ám én vagyok olyan barom, hogy rázúdítom. "Az igazi szeretetnek nincs szüksége módszerre." - hirdette Szalézi Szent Ferenc, és ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. A jóindulat valójában édeskevés, szeretni JÓL kell. Itt most elbuktunk mindketten; ha intellektuális értelemben igazam is volt, az érzelmi intelligenciám - szokás szerint - totális csődöt mondott.

No de elég ennyi az önostorozásból, lássuk a lényeget! Szeretni igenis jól kell, a másik valós szükségleteit figyelembe véve. Ha teszünk valamit a másikért, azzal jó esetben használunk, de semmiképpen sem szabadna ártanunk. Az éretlen, ügyetlen, figyelmetlen gesztusok a legtöbbször persze ártalmatlanok, megmosolyogtatók. Mint gyerekeink óvodáskori rajzai, melyek akkortájt könnyet csaltak a szemünkbe, ám azóta is a pincében porosodnak. Ha a borzalmas segítségnyújtás a téma, nekem elsőre mindig a Vaklárma című film egy jelenete ugrik be, melyben a Richard Pryor által alakított főhős átsegít az úton egy másik vakot, hogy aztán mindketten egy hidraulikus emelőn, majd egy teherautó rakterében találják magukat... Podcastjában Hajós András nemrégiben megosztott egy történetet: "Egy alapítvány azzal foglalkozott, hogy nagyon nehéz helyzetben, szinte a hajléktalanság határán élő cigány embereknek művészeti terápiát tartva, festeni, rajzolni tanította őket. Én is elmentem egy ilyen kiállításra. Volt köztük valaki, aki nagyon jó volt, nagyon jó portrékat rajzolt és a következőt találtam mondani neki: 'Hát ez iszonyú jó, ezzel elmehetnél a Vörösmarty térre dolgozni.' Akkor így nézett, láttam, hogy ez valahogy nem tetszik neki, ezért mondtam, hogy 'hát nem is tudom... egyébként igazad van, hogy annyira nem érdekel, öt-hatezret lehet egy ilyenért elkérni...' Erre félrerángatott egy alapítványi munkatárs és azt mondta: 'András, ez az ember egy hónapban nem lát ötezer forintot. Miről beszélsz neki? Mit akarsz neki mondani?' Jó szándékkal, teljesen vakon voltam a tekintetben, hogy kivel beszélek, és az én szavaim, jóindulatú, szép, szerintem igazságos, szerintem arányos szavaim neki mit jelentenek. És kiderült, hogy minden szándékom ellenére egy nagyképű, budapesti köcsög voltam, aki őt valamire - mint ahogy az mindig szokott lenni - leokította, és emlékeztette arra, hogy neki nincsen pénze, és ő Borsodban el van dugva az utca végére. Ezt sikerült összehoznom a legjobb szándékkal." Számomra rém tanulságos e monológ - mintha saját magamat látnám-hallanám. Világos persze, hogy óriási tragédia azért itt sem történt, ahogyan kies otthonom hűtőszekrényében sem.

Máskor persze sokkal nagyobb a baj. Én elhiszem például, hogy a bevándorláspártiak egy része szívből segíteni kíván. Még ha szürreális őrültségnek hat is, nem kétlem, hogy egyesek feladnák a jólétüket másokért. Ismerjük Maria Ladenburger szomorú történetét: a 19 éves lány önkéntesként dolgozott egy menekülttáborban. Egy afgán migráns megerőszakolta, megölte, majd a folyóba dobta. Az áldozat apja - egy magas rangú EU-s tisztségviselő - még lánya brutális meggyilkolását követően is kitartott bevándorláspárti álláspontja mellett: egy migránsokat segítő alapítványhoz irányította a gyászolók felajánlásait... Ugyanígy: én készséggel elhiszem, hogy az Ukrajnát pénzzel és fegyverekkel támogatók között is akad pár olyan, akit az őszinte segíteni akarás mozgat. Naiv és irracionális ugyan, de láttunk már ilyet. És persze abban is biztos vagyok, hogy a transzneműeket támogatók egy vékonyka szegmensét ugyancsak a jó szándék vezérli. A baj csak az, hogy ezeknél az jelenségeknél már nem babra megy a játék. E jótétlelkek miatt a többségi társadalom hoz aránytalanul nagy és értelmetlen áldozatot, sokszor valódi sorstragédiák formájában.

Bármikor is, ha segítséget nyújtanánk bárkinek, legalább öt kérdést érdemes feltenni magunknak:

• VAN-E BENNEM SZERETET? - Ha nincs, úgy tettem merő képmutatás, vagy politikai akció, rosszabb esetben elvetemült káoszteremtés.
• MEGKÉRDEZTEM-E A MÁSIKAT, MIT SZERETNE? - Alig hiszem, hogy bárkit meg kellene, vagy egyáltalán meg lehetne menteni, ha ő maga ezt nem kívánja.
• BIZTOS, HOGY JÓT TESZEK VELE? - Egy alkoholista, vagy egy heroinfüggő válaszát előre tudjuk, ha megkérdeznénk, mire van szüksége. Nem biztos, hogy egy újabb adag a megoldás, még ha ő úgy is érzi.
• MÁSOKNAK NEM ÁRTOK? - Lehet, hogy a hajléktalannal jót teszek, ha beengedem a társasházba. Viszont valószínű, hogy közben hatvan másik családnak okozok aránytalan méretű kellemetlenséget.
• VAN-E BENNEM ALÁZAT, HOGY BELÁSSAM, HA TÉVEDTEM? - A politikai színezetű kérdések esetén pont a gőg az egyik legnagyobb gond. Egyszerűen nem fér bele az imidzsbe, hogy álláspontot váltsanak az érintettek. Fegyveres konfliktus, vérontás, polgárháború, világégés kell ahhoz, hogy a jóemberkedők elkezdjék végre belátni, mekkora bajt okoztak.

Világos, hogy nincs mindig idő a mérlegelésre. Két hete egy szélsőségesen féltékeny elmebeteg - két hónapos ismeretség urán - a 13. kerületi Véső utcában halálra késelte barátnőjét. A ház lakói az egész borzalmas haláltusát végighallgathatták, de senki nem cselekedett, csak amikor már késő volt. Az egész történet úgy döbbenet, ahogy van. A mi szerencsénk az, hogy ilyen esetekkel csak ritkán találkozunk. A legtöbbször bőven van időnk átgondolni, hogy nyújtsunk-e segítséget, vagy sem.

Ha elképzeljük, miként működik a Teremtő, lelki szemeink előtt egy kényelmes bőrfotelben pihenő öregurat látunk; egyik kezében egy pohár Hennessy, a másikban egy méretes kubai szivar. Néhány milliárd éve elpöckölte az első dominót, azóta csak figyeli a mozit, s nem igazán szól bele a történetbe. (Talán ő maga írta a forgatókönyvet, s pontosan tudja, mi lesz a sztori vége. De az is lehet, hogy mindannyian improvizálunk csak, és semmi sincs előre eldöntve.) Egy biztos: Isten nemigen veteti észre magát. Nem tapasztalunk látványos csodákat, nem halljuk hangját, jelenlétét semmiféle fizikai módon nem érzékeljük. Nagyon úgy tűnik, hogy az Úr nem igazán érez késztetést rá, hogy közvetlen segítségnyújtással beavatkozzon a világtörténelem alakulásába. Vagyunk egy páran, akik azt érezzük, hogy őrangyal vigyáz ránk, ám ezt aligha tudnánk bármiféle módon igazolni. Ha őszintén hisszük, hogy Isten a képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, talán nekünk is épp ideje lenne elsajátítanunk ezt a mentalitást. Hogy adott esetben képesek legyünk nyugodtan ülni a fenekünkön. Hogy ne pattanjunk fel minden egyes alkalommal, amikor valakinek kikötődött a cipője, vagy folyik az orra. Mert nem csupán azt érdemes megtanulnunk, hogy mikor kell mentőövet dobni a másiknak, de jó ha felismerjük azt is, amikor erre az égvilágon semmi szükség nincsen. 

A miniszterelnök tusványosi előadásából sok mindent ki lehetne ragadni, a magam részéről mindenesetre a bevezetőt találtam legérdekesebbnek. Orbán kezdésként beszámol róla, hogy a román külügy részéről kapott némi instrukciót, miről szabad beszélnie és miről nem, illetve reagál is erre: "Azt ajánljuk, hogyha a román elnök eljön Magyarországra és előadást tart, amire mi hívogatjuk, akkor nem fogjuk neki megszabni, hogy miről és mit mondhat." Tisztán látszik, hogy a diplomácia frontján is minket jellemez a liberális attitűd, a szóban forgó demars ettől függetlenül pár szót biztosan megér.

Lássuk, mik azok a témák, melyek Románia érzékenységét sérthetik:

1. Nemzeti szimbólumok.
2. Kollektív kisebbségi jogok.
3. Nem létező romániai közigazgatási egységek.

Számomra egészen döbbenetes, hogy 2023-ban még mindig itt tartunk. Ez az állami szintre emelt kisebbrendűségi komplexus iskolapéldája. Immáron több mint száz esztendeje, hogy a Nagy-Trianon kastélyban aláírták a világtörténelem egyik legigazságtalanabb békeszerződését. Annak is 16 éve már, hogy Románia csatlakozott az Európai Unióhoz, így a két ország közti határ szinte jelképessé vált. Miért nem lehet felnőni ehhez a helyzethez? Miért zavar bárkit az Erdély, vagy a Székelyföld elnevezés? Miféle mimózaság az, amelyet sért a magyar trikolór, vagy épp a székely himnusz? "Azt is ajánljuk még a román testvéreknek, hogy vegyék figyelembe, hogy a jelenlegi legnagyobb román nemzeti ambíciót, a schengeni tagságot Magyarország teljes mellszélességgel támogatja, és fölhívjuk a figyelmüket, hogy 2024. július elsejétől az Európai Unióban magyar elnökség lesz, és a programunk kiemelt célja elérni Románia schengeni tagságát." Orbán Viktor szavai felnőttségről és európaiságról árulkodnak, ehhez képest markáns kontrasztként jelenik meg a román infantilizmus. Ha történtek is történelmi vétkek, a maiaknak már aligha kell szégyenkezniük, vagy bűntudatot érezniük azok miatt. Az európai sokszínűség jegyében meg kéne tanulni végre elfogadni és tisztelni egymás kultúráját és békében egymás mellett élni. Mi sem könnyebb ennél érett emberek számára.

A román külügy instrukciói között szerepel még, hogy Orbán ne tüntesse fel rossz színben a nyugati értékeket. Szomszédaink lelkületét ismerve az előbbi pontokon meg sem lepődünk, ám ez valahogy kilóg a sorból. Mi folyik itt, kérem? Tényleg ott tartunk, hogy Románia játssza az ideológiai csendőr szerepét Magyarországgal szemben? Vajon mit ígért Brüsszel ezen álszent felhívásért cserébe? Ez valami egészen szürreális stréberség. A kommunista időkben sok elvetemültséget láttunk, de olyanra nem emlékszem, hogy Ceausescu bármikor is rendre utasította volna Kádárt a szovjet birodalomhoz való ideológiai hűség tekintetében. A dolog már csak azért is groteszk, mert aligha találnánk olyan országot a kontinensen, amely távolabb helyezkedik a klasszikus európai értékektől, mint Románia. Vasile Dincu korábbi védelmi miniszter szerint kultúrájuk része a lopás, ezért az ezzel nem kalkuláló amerikaiakat nevezte felelősnek a Konstanca megyei légitámaszpontról lenyúlt, összesen kétmillió dollár értékű üzemanyag kapcsán... De nem is kell másfél évvel ezelőtti nyilatkozatokra hivatkozni, már az is sokat elárul Románia európai értékek iránt tanúsított elkötelezettségéről, ahogyan a szóban forgó demarsban fogalmaznak: érzékenységüket sérti a nemzetiségi jogok felemlegetése... Hol élünk, kezicsókolom? "Ne beszéljünk a kollektív kisebbségi jogokról. Jó, erről sem beszélek, csak megállapítom, hogy ezek léteznek és megilletik az itt élő magyarokat." Nos, ez is ilyen végtelenül egyszerű.

Valami egészen fura, önmagából kifordult világban élünk. Azt már megszoktuk, hogy Gyucsány Ferenc oktatja ki a kormányt demokráciából és jogállamiságból. Már azon sem akadunk fenn, amikor Cseh Katka vizsgálja a kabinet korrupciógyanús ügyeit. No de az, hogy Románia lett az európai értékek őrangyala... Ez még viccnek is borzalmas. 

Aligha ez volt a legsziporkázóbb beszélgetés, melyet valaha hallottam. Puzsér Róbert hozta a szokásos formáját: virtuóz módon szónokolt; minden jóízű röhögés, melyet a közönség produkált, az ő szavait kísérte. Kár, hogy zsigeri antikapitalizmusát elővéve csupa ökörséggel traktálta a nagyérdeműt. Vele szemben a libertariánus Ecsenyi Szilárd gyakorlatilag minden felmerülő kérdés kapcsán helyes és védhető álláspontot képviselt, igazán sajnálatos, hogy ezt - minden karizma híján - valami végtelenül sótlan kommunikációval adta elő. A legnagyobb gond nem is az, hogy a laikus hallgató simán Puzsért hozza ki a szópárbaj győzteséül. Sokkal bántóbb, hogy nem is alakult ki igazi nézetütköztetés; inkább csak párhuzamos monológokat hallhattunk. Kár érte, ez a diskurzus sokkal többet ígért.

Puzsér - mint mindig - ezen az estén is a marketinget kárhoztatja: "Az interneten nincsenek reklámok? Az internet elhozta nekünk a szabadságot, most már csak a mi tudatos, saját választásaink vannak? Mert egyre tudatosabbak a fogyasztók? Tényleg ebbe az irányba látjuk elmozdulni a közös tudatot? Hogy tesztoldalak működnek a termékspektrum minden elemére vonatkozóan, és ez alapján fogyasztanak az emberek?" Ebben a hozzáállásban nem az a legbántóbb, hogy leszólja az emocionális alapú döntéseket, miközben pontosan tudja, hogy választásaink oroszlánrésze érzelmi alapon történik. Még csak nem is az, hogy ezért a marketinget hibáztatja, miközben pontosan tudja, hogy az egyik legelemibb ösztönkésztetésünket ekézi. Már agytérfogatunk is elsősorban azért fejlődött ilyen indokolatlanul nagyra, hogy szavainkkal, gondolatainkkal minél hatékonyabban befolyásolhassuk, manipulálhassuk egymást, elsősorban a párválasztás során. A művészetek, a tudományok, a politika és az üzlet szinte csak melléktermékei a szexuális szelekció nyomán kifejlődött, tisztán reklámcélokat szolgáló, végtelenül kreatív elménknek. Az igazán visszatetsző az, hogy Puzsér kommunikációját is elsősorban a csomagolás adja el. Ha e szóban forgó vitáról lehántanánk a szónoki körítést és száraz tesztoldalakra bíznánk a tartalmi igazságok kielemzését, csúnya buktát könyvelhetne el. Pontosan tudja magáról, hogy jól forgatja a szót, szereti is hallani és hallatni a hangját. Egészen groteszk a reklámok világának zsigeri gyűlölete egy olyan ember részéről, aki még önmagát is jórészt marketingből építi fel.   

A libertárius gondolat legfőbb kritikája minden esetben a társadalmi szolidaritás hiánya, e kérdés természetesen a kétórás beszélgetés során is napirendre került: "Amikor az állam megpróbál atyáskodni, akkor valahogy mindig náluk marad, a politikai érdekkörnél ez a pénz, és aztán bambán nézzük, hogy jé, hát nem osztották újra. Jé, a fene nagy vadkapitalista Egyesült Államokban sokkal szolidárisabbak a gazdagok. (...) Hogy lehet ez? Azért, mert itt már elfojtották a szolidaritást, itt már kihalt belőlünk, remélhetőleg nem örökre, de elaltatták bennünk ezt a képességet. És miért? Mert hazudtunk magunknak, önáltattuk magunkat, hogy egyenlőek vagyunk. Tehát amikor álszent módon megjegyzed, hogy a vadkapitalizmus elhozná a farkasok korszakát... valójában pont a szocializmus szavatolja azokat a jogi garanciákat, hogy a farkas farkas legyen, a bárány meg bárány. Az úgynevezett vadkapitalizmusban azonban legalább lehetőség lenne, hogy a sikeres ember önzetlenül, magától adjon. Az az igazi segítség, amikor én közvetlenül, hathatósan, közvetítő nélkül - aki majd eldicsekszik négyévente a politikai kampányban - tudok segíteni. Ettől lenne egészséges a társadalmunk." Ezek Ecsenyi Szilárd szavai, melyekkel jómagam ugyan maradéktalanul egyetértek, Puzsér Róbert azonban a legkevésbé sem: "Az a helyzet, hogy a gazdagok adakozása a legrosszabb, a legalja, a leghitványabb kamu és szélhámosság. Kenjék a hajukra a jótékonyságukat, meg az adományaikat! Vegyenek részt a közterhekből!" A semleges hallgató e ponton akár azt is mondhatná: mindkét álláspont legitim és egyenrangú; egész egyszerűen másként gondolkodik egy jobbos és egy balos. Azonban Ecsenyi Szilárd elszalasztja a lehetőséget, hogy bemutassa: filozofikus tekintetben e két megközelítés korántsem egyenértékű. Nem tér ki rá, hogy a homo sapiens alapbeállítottságától függetlenül a jobboldali gondolat a helyes és logikus. Ugyanis vagy az van, hogy az ember természeténél fogva jó és adakozó - ez esetben az állami újraelosztás totál felesleges, a társadalmi szolidaritás, az elesettek felkarolása automatikusan, külön szervezés nélkül, decentralizált módon megvalósul. Vagy pedig az a helyzet, hogy az ember sokkal inkább önző és kíméletlen - no de akkor a minket képviselő állam miért is legyen másmilyen?

"Az emberek különböznek, valóban. De amellett, hogy az emberek nem egyenlőek - és tényleg rettenetes elképzelés volt géppisztollyal egyenlősíteni őket, rettenetes következményei lettek a 20. században -, ennek ellenére úgy gondolom, hogy egyenlőként méltányos bánni az emberekkel. Mert az ember nem pusztán a képességeinek, a tanultságának, a szemszínének, a testmagasságának és mindazon jellemzőinek az összege, melyek megkülönböztetik. Hanem ennél több. Az ember mérhetetlen entitás." Nos, ezek azok a puzséri mondatok, melyeket bármely kommunista párttitkár, egyházi prédikátor, házasságkötést celebráló anyakönyvvezető, vagy épp évzáró beszédet tartó iskolaigazgató megirigyelhetne. A semmitmondás csúcsteljesítményei, ráadásul ezt még percekig képes ragozni, szónoklatába szőve az "emberi méltóság" kifejezést, mely ugyancsak kevéske konkrét tartalommal bír. Ecsenyi Szilárd ezúttal is csendben hallgatja végig és egyetlen szóval sem reagál, holott ez az a mérföldkő, ahol a különböző filozófiák elválnak és más-más csapásokon folytatják útjukat. Mit jelentsen az, hogy "egyenlőként méltányos bánni az emberekkel?" Törvény előtti egyenlőséget? Mert akkor nincs miről beszélni, a barbárokon - nácikon, kommunistákon, hindukon, muzulmánokon és woke-progresszíveken - kívül mindenki egyetért; Puzsér és Ecsenyi akár kezet is foghatnak és evezhetnek tovább egy újabb témára. Avagy gazdasági egyenlőséget? De az meg maga a színtiszta kommunizmus! Egészen lelombozó, hogy egy kétórás beszélgetés során (mely tele van meddő prédikációkkal), nincs öt percük arra, hogy kölcsönösen tisztázzák, mit értenek egyenlőség alatt; illetve hogy a kevésbé egyenlőek közül ki és milyen mértékben támogatandó. Talán nem is képviselnek mérhetetlenül távoli álláspontokat, ám ez sosem fog kiderülni, mert mindketten csak a saját monológjukat erőltetik.

A vitaest egyik fő témájává nőtte ki magát a a lobbitevékenység, a korrupció, illetve a gigahatalommal bíró multinacionális cégóriások problémaköre. Hogy mindez gondot jelent, abban a felek maradéktalanul egyetértenek, csupán megoldási javaslataik térnek el. Puzsér a piacot korlátozná, Ecsenyi az államot. Igen jellemző az a pillanat, amikor az ország kritikusa kérdőre vonja beszélgetőtársát: hogy van az, hogy a korrupt politikust elítéli, de a lobbistát nem? Érdekes, hogy ez a kérdés a témát taglaló minden létező fórumon előkerül, mintha morális analfabéták társalognának. Mintha nem lenne nyilvánvaló és óriási különbség a magánszféra és a közszféra között! Könyörgöm: egy lobbista csupán a saját és a vállalata érdekeit képviseli, és nincs is egyéb dolga. Ez a küldetése, ezért kapja a fizetését, a jutalékát. Teljesen értelmetlen dolog volna lelkiismeret-furdalást éreznie azért, mert a környezetét a saját képére, a saját érdekei szerint igyekszik formálni. Ezt tesszük évezredek óta. A politikus azonban közpénzekkel játszik, ezért az ő morális felelőssége köszönőviszonyban sincs a lobbistáéval. A választópolgárokat annak sokszorosával károsítja meg, amit ő maga zsebre tesz, amikor az adódollárok (eurók és forintok) a hadiiparba, avagy bármely más, állami megrendelésben, illetve támogatásban részesülő szektorba vándorolnak. Persze, lehet értelmiségi szalonbeszélgetéseket folytatni a piaci szférában megjelenő megvesztegetésekről. Lehet eltartott kisujjal elhatárolódni a munkájukat végző lobbistáktól. De ha képesek vagyunk különbséget tenni közpénzek és magánpénzek között, úgy képesek leszünk arra is, hogy a korrupció fogalmát kizárólag a politikusokhoz kössük. A többihez ugyanis semmi közünk.

Sokan sokféleképpen értelmezzük az IDEOLÓGIA kifejezést, s ez így van már több mint kétszáz esztendeje, mióta először papírra vetették e szót. Egyesek minden filozófiai irányzatot ezzel az elnevezéssel illetnek, mások megkülönböztetnek politikai, vallási és egyéb ideológiákat. Ami engem illet, jómagam kevés dologban értek egyet Marx és Engels gondolataival, egyben azért feltétlenül: ők az ideológia fogalmát negatív jelentéstartammal ruházták fel, s olyan eszmerendszereket soroltak ide, amelyek hamisak, megalapozatlanok, a valóságtól elrugaszkodottak, homályos, gyermeteg ábrándokra épülők. Pontosan ugyanilyen értelemben használom én is e szót: íróasztal mellett kitalált, ártatlan formájában megmosolyogtató, fanatizmussal társítva pusztító filozófiát értek alatta (megjegyezve, hogy Marx és Engels is épp egy ilyet alkotott). Természetesen szó sincs arról, hogy mindentudóként én magam döntöm el, hogy mit sorolok az építő, az ideológiamentes; illetve a mérgező, az ideologikus filozófiák közé. Meglehetősen egzakt szempontok segítenek az eligazodásban.

Az első ilyen szempont a lehető legegyszerűbb: ahhoz, hogy ideológiáról, illetve vallásról (e kettőt akár szinonimaként is használhatjuk, az istenhit nélküli ideológiákat gúnyolandó), vagyis eszmerendszerről beszélhessünk, egy valódi mémkomplexre van szükség, nem elég egyetlen aprócska gondolat. Márpedig a libertarianizmus (a klasszikus liberalizmus) nem több annál: ne kezdeményezz erőszakot! Minden egyéb ennek az egyszerű alapelvnek a továbbvitele, kifejtése. Ez olyannyira karcsú üzenet, hogy már mennyiségi tekintetben sem nevezhetjük ideológiának. Ahhoz ennél sokkal több, sokkal szerteágazóbb fantáziavilágra van szükség.

Azon túl, hogy a non-agresszió elve szimpla, mint az 1x1, ráadásul nem is közöl semmi újat: minden valamirevaló civilizáció alapeszménye Hammurapitól napjainkig. A "Ne ölj!" és a "Ne lopj!" parancsolatok valamennyi jelentős törvénykönyvben szerepelnek. Pont úgy, ahogyan az 1-es is alapvető szerepet játszik a matematikában, közös osztója minden más számnak, még a prímeknek is. És ahogyan nem válik matekprofesszorrá az ember csak azért, mert ismeri az 1-es számjegyet, a non-agresszió elvének ismerete és elfogadása sem jelenti azt, hogy valami hihetetlenül új filozófiát hoztunk volna létre. Egyszerűen azonosítottuk a különböző civilizációk közös magját, elengedhetetlen bázisát. A morálfilozófia ott kezdődik, amikor rámutatunk, hogy a sokféle ideológia - kereszténység, iszlám, kommunizmus, nácizmus, woke-progresszió - miként rúgja fel ezt a civilizációs minimumot. De ezzel már új fejezeteket nyitnánk. Itt elég, ha annyit rögzítünk: lehetetlen önálló ideológiaként számon tartani azt az egyetlen maggondolatot, amely ráadásul alappillére mindenfajta emberi együttélésnek.

Lépjünk még eggyel tovább, de maradva a matematikai logikánál! Ha annak idején sikerült leérettségiznünk, úgy képesek voltunk bebizonyítani Pitagorasz tételét. Ha ezzel megvoltunk, ebből egyenesen következett Thalész tételének bizonyítása is, anélkül, hogy bármilyen új elemre szükségünk lett volna. Így épül fel a tudomány, és így épülnek fel a következetes filozófiák is. Ha a liberalizmus alaptézise az, hogy nem korlátozzuk egymás szabadságát, úgy ezt az általunk létrehozott liberális állam sem teheti meg. Nem sorozhat be katonának; nem tilthatja sem a prostitúciót, sem az alkohol-, illetve drogfogyasztást; s nem mondhatja, hogy vasárnap zárva kell tartanom a boltom. Épp ellenkezőleg: az államnak pontosan az a feladata, hogy megvédje ezt a szabadságunkat - rendőrséggel, honvédséggel, határvédelemmel, jogrenddel. Ha mindez teljesül, úgy egy konzekvensen felépített világot látunk, mindenféle ideológiai felhang nélkül. Volt egy alapértékünk, s minden egyebet ebből eredeztettünk. Az ideológiákat a legkevésbé sem jellemzi ez a fajta következetesség. Többek között attól válnak ideológiákká, mert építőelemeik impulzív módon jelennek meg; egymásból nem következnek, mi több: néha tökéletesen szembemegy egyik a másikkal. Vegyük például a kereszténységet, mely elvileg Jézus tanításaira épül. Vajon az áteredő bűn, a tisztítótűz létezése, a gyónás intézménye, vagy épp a papi nőtlenség miképpen következik az evangéliumokból? Természetesen sehogy, tökéletesen öncélú egyházi dogmákról és szabályokról van szó, melyek kapcsán még a vallás főbb ágai sem képviselnek azonos álláspontokat. Vagy tekintsük a nácizmust! E mémkomplex egyik alapköve a szociáldarwinizmus, melynek értelmében - az állatvilághoz hasonlóan - az emberi társadalomban is a legalkalmasabb csoportok képesek fennmaradni, szaporodni, szelektálódni. Ebből a gondolatból miként következnek a gázkamrák??? (Nyilvánvalóan sehogyan. A túlélésre alkalmatlanok előbb-utóbb el fognak tűnni a történelem süllyesztőjében, ahogy ez számos néppel meg is történt. A zsidóság nem ilyen, ellenkezőleg: számos területen bizonyították rátermettségüket. De a kevésbé sikeres népek megsemmisítését sem indokolja az alaptézis. A haláltáborok tehát nem csupán embertelenek, de a központi tanítással sem összeegyeztethetők.) És persze megemlíthetjük korunk fő vallását, a woke-progressziót is, melynek nincs két eleme, amely kompatibilis lenne egymással. A liberalizmusból eredezteti magát, de minden egyes tantétele a tiltásról és a korlátozásról szól; az empátiát és a békét hirdeti, miközben kíméletlen és háborúpárti; százféle áldozati csoportot kíván felkarolni, miközben ezek egymásnak is ádáz ellenségei, lásd: nők és transz nők, zsidók és muszlimok stb. Muszáj látni: ahol következetlenségek sorát látjuk, az az eszmerendszer azonnal rászolgál az ideológia megnevezésre. Ezzel szemben minden olyan gondolati szál, amely szilárd alapról indul, konzekvensen építkezik, s mellőzi az önkényes, impulzív elemeket, megérdemel annyi tiszteletet, hogy nem pakoljuk egy kosárba a gyermeteg utópiákkal és ijesztő disztópiákkal, s legfőképpen, hogy nem csúfoljuk ideológiának.

Értem én, hogy a klasszikus liberalizmust támadják jobbról és balról egyaránt. Olyan az érzésem ilyenkor, mint amikor egy kövér famíliában valaki életmódváltásba kezd, s hirtelen iszonyatos ellenszélben találja magát a családtagok mindegyike részéről. Logikus, hiszen ha sikeres lesz, úgy azzal a többieknek is tükröt tart majd; többé nem hivatkozhatnak a genetikára, csakis a saját lustaságukra. A különböző ideológiákat éltetők is pont így tesznek: mindent elkövetnek, hogy a magukéhoz rontsák a tiszta eszméket. Én ehhez a legkevésbé sem kívánok asszisztálni. Muszáj kimondani, hogy a klasszikus liberalizmusnak semmi köze a vallásos, beteg, következetlen ideológiákhoz. Valójában még eszmerendszernek sem nevezném, hiszen mindössze egyetlen gondolatból sarjad: ne kezdeményezz erőszakot! Ez ilyen végtelenül egyszerű.

Az utóbbi esztendők során alig találkoztunk bántóbb szitokszóval, mint a populizmus. S bár politikafilozófiai értelemben létezik bal- és jobboldali változata is, a hús-vér valóságban kizárólag az utóbbival találkozunk. Ennek egyszerű az oka: a populista jelző olyan bélyeg, amelyet jellemzően a balliberálisok sütnek az általuk nem szívlelt politikusokra és azok eszköztárára, amennyiben zsigeri gyűlöletük alapján nácit kiáltanának, ám arra az égvilágon semmi jel sem utal. Homályos jelentésű indulatszóról beszélünk tehát, mindazonáltal pár szót bizonyosan érdemes áldozni a mögöttes tartalomra.

A populizmus egy olyan politikai tendencia, melynek elsődleges - vagy akár kizárólagos - célja a tömegek megnyerése. Ennek érdekében számos megkérdőjelezhető eszközt használ. Legjellemzőbb vonásai:

• ideológiamentesség,
• ellenségkép-gyártás,
• kommunikáció a néppel,
• felelőtlen gazdaságpolitika,
• összeesküvés-elméletek.

Lássuk, miként fest mindez a gyakorlatban!

IDEOLÓGIAMENTESSÉG

A populizmust leíró valamennyi meghatározás azzal indít, hogy e politikai irányzat nem követ semmiféle kőbe vésett ideológiát, ezzel szemben a népszerűséget, a nép kegyeit hajkurássza. Az érdekesség ebben csupán az, hogy amit a kritikusok negatívumként tálalnak, az valójában a legtisztább érdem. Tekintve, hogy a világ valaha volt minden társadalmi bűnét, diktatúráját és népirtását valamely ideológia nevében követték el, nyugodt szívvel kijelenthetjük: semmi sem jobb az ideológiamentességnél. Ha egy politikai erő hitet tesz a béke, az egyén szabadsága és a magántulajdon tisztelete mellett, ennyi elég is - minden egyéb ideológia csak árt a világnak. Arról nem is szólva, hogy mindenféle tisztességes politikának csupán egyetlen célja lehet: a polgárok biztonságának és jólétének őrzése. Épp ezért elég fura, ha bárki kifogásolja azt, hogy egy kormányzat a nép kegyeit keresi. Ha a hazai ellenzéket, illetve a nemzetközi baloldalt tekintjük, többnyire ezen a térfélen sem látunk semmiféle következetes ideológiát. Természetesen jobb is így; ha már választani kell, ezerszer inkább egy következetlen, populista baloldalt, mint konzekvensen marxista irányultságút.

ELLENSÉGKÉP

A balliberális kritika egyik fő állítása, hogy a populisták két táborra osztják a világot: a tisztességes köznépre és a korrupt elitre - ez utóbbiból folyamatosan támadható ellenségképet kreálnak. Brüsszel, EU, Soros, Biden-adminisztráció stb. Ezen persze lehet fintorogni, a kérdés csupán az, hogy van-e kivétel ez alól. Vajon Trump, Erdogan, vagy épp Orbán nem pontosan ugyanilyen, falra festett ördögkarakterek? Vajon a baloldal nem éppen ugyanezt a játszmát űzi? Egyedül azon lehetne vitatkozni, hogy a tyúk volt előbb, vagy a tojás; vagyis hogy ki kezdte ezt az egész gyűlölet-kampányt. Hitem szerint már a populizmus fogalmának megalkotása sem szól másról, mint tudatos ellenségkép-gyártásról. Klasszikus kommunista trükk: vádold meg az ellenfeledet azzal, amit te magad művelsz! A hazai ellenzék utóbbi 13 évét elnézve egyetlen következetesen sulykolt üzenet látunk: O1G. Mi ez, ha nem színtiszta populista elem?

KOMMUNIKÁCIÓ A NÉPPEL

A populisták jellemző vonása az is, hogy időről időre megkérdik a választópolgárokat egy-egy aktuális társadalmi ügy kapcsán. Fel nem fogom, hogy ebben mi a rossz. A balliberálisok e tekintetben kétségkívül másként járnak el: ők aztán magasról tesznek rá, hogy mint kíván a nép. A legarcátlanabb módon Annalena Baerbock, német külügyminiszter fogalmazott: "Nem számít, mit gondolnak a választóim..." A progresszív ámokfutók ezért nem is kezdeményeznek sem népszavazásokat, sem nemzeti konzultációkat. (Karácsony Gergely nemrég megpróbálkozott egy "lakógyűléssel", elég gyengécske érdeklődés mellett. Hiába, a nép hangján szólni, a választó tényleges igényeit felmérni - ez valahogy nem az ő műfajuk...) Ami a legszörnyűbb, az természetesen a mögöttes attitűd: ők, az önmagukat erkölcsi piedesztálra emelők - meggyőződésük szerint - mindent sokkal jobban tudnak, mint az egyszerű pórnép. Mérhetetlen gőg, totális lenézése az átlagembernek. Nem is értem, hogy ez a fajta hozzáállás mitől szimpatikusabb bárkinek, mint a populista, a társadalommal valódi kommunikációt folytató irányvonal.

GAZDASÁGI DÖNTÉSEK

A populista, vagyis a választók körében népszerű intézkedések lehetnek jobb- és baloldaliak egyaránt. Tipikusan jobboldali elem például az adócsökkentés, amely morálisan minden esetben megsüvegelendő; makroökonómiai tekintetben pedig nincs olyan komolyan vehető szakember, aki problémásnak látná. A gondokat minden esetben a baloldali intézkedések okozzák: támogatások, segélyek, választások előtti osztogatások, ársapkák stb. Ezek kapcsán abszolút jogos minden kritika, különösen akkor, ha a költségvetési hiány, illetve az államadósság felelőtlen elszállásával járnak. Csupán a hitelesség az, ami megkérdőjelezhető. A populista politika kritikusai ugyanis aligha tudnak megfelelő alternatívát kínálni. Pontosan tudjuk: a baloldali pártok a szociális háló szélesítésében, a jóléti kiadások növelésében, alapjövedelemben és egyéb fincsi ostobaságokban gondolkodnak. Aligha marad bármi alapjuk a populista néppártok savazására ezek jócskán szelídebb verzióiért.

ÖSSZEESKÜVÉS-ELMÉLETEK

A populista kormányzatok jellemző bírálata, hogy felülnek a konteóknak, mi több, maguk is terjesztői a különböző összeesküvés-elméleteknek. Ez szervesen kötődik az ellenségkép-gyártáshoz: valójában falra festett ördögökkel vívnak csatát - állítják a balliberálisok. Ők ha kell, megesküsznek rá, hogy nem létezik Soros-terv; nem kíván senki migráns-inváziót; a bevándorlók jellemzően békés emberek és a nyugati nagyvárosokban hiába keresnénk no-go zónákat; a Big Reset is csupán jobbos rémkép; az LMBTQ-mozgalmak tagjai a gyermekvédelem elszánt hősei; és mindenki békepárti Kaliforniától Finnországig... Ezzel a flegmán megvető attitűddel csupán egyetlen problémát látok: az összeesküvés-elméletek a múlt ködébe vesznek, helyettük ma már sokkal inkább összeesküvés-gyakorlatokról beszélhetünk; azok a jelenségek, melyek pár éve még megmosolyogtató konteóknak minősültek, ma már a nemzetközi tévécsatornák vezető hírei, sőt számos nyugati országban már a törvényeket is az őrület szüli. Alexander Soros immáron nem csinál titkot abból, hogy nagyívű politikai tervekkel bír; a hazai ellenzék szponzor-megbízói is tisztán látszanak; Németország már a demokrácia látszatára sem ad, amikor a belső elhárításuk nyíltan beleszól a helyi választásba; s miközben Franciaország lángokban áll, már az EU sem fű alatt kívánja bevándorlóországgá zülleszteni a kontinens valamennyi nemzetét, kvóta-elképzeléseiket - transzparens módon - tűzzel-vassal érvényesítené. A világ káoszteremtői kiléptek a félárnyékból, s immár büszkén vállalják beteg vízióikat.

Amikor társadalomfilozófiáról gondolkodunk, legtöbben azonnal felvázolunk egy skálát, melynek egyik végpontja a tökéletes, de legalábbis optimális világot, a másik a földi poklot jelöli ki. Az előbbi az egyén nagyfokú szabadságát biztosítja mind a magánélet, mind a gazdaság szférájában. (Ezt nevezhetjük akár libertárius világnak is.) A másik végpont a totális diktatúra, melyben a polgár úgy él, mintha életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték volna. Amikor a populizmust méltatjuk, érdemes elhelyeznünk e skálán, csak hogy lássuk, mivel is van dolgunk. A balliberális fősodor pozicionálása szerint ők maguk képviselik a tökéletes világot, a földi mennyországot és az egyén lehető legteljesebb jólétét. (Ezért is felesleges kommunikálniuk a néppel, hiszen ők pontosan tudják, mi a jó...) Hozzájuk képest a populisták a skála másik végpontjához közelítenek, s ha nem is totális diktatúrák (ekkorát hazudni azért nem lehet), de azok előszobáját jelentik. A konzervatívok ezt egészen másképp látják. Szerintük ők állnak közelebb a szabadság eszméjéhez, s a balliberálisok egyre elvakultabb ideológiai ámokfutása sodorja a diktatórikus berendezkedés felé a társadalmakat, így a populizmus valójában védőbástyát jelent az őrülettel szemben. Ha figyelmesen tekintjük a nagyvilág híreit; ha csak pár percre elgondolkodunk azon, mit is takar a populizmus fogalma, egész biztosan arra fogunk jutni, hogy minden negatív vonása mellett is még mindig ez a kisebbik rossz. Nincs ebben semmi meglepő: százszor inkább választanánk az ideológiáktól mentes, cinikus és korrupt világot, mint bármiféle radikális elmebajt. Nem is lehet kérdés.

Elég volt megnézni Bedő Imre egyetlen videóját, a YouTube azonnal kínálni kezdte a többit is. Természetes-e a monogámia, és ha nem, akkor miért igen? című monológját muszáj volt azonnal végighallgatnom, már csak azért is, mert régi vesszőparipámról van szó.

Nyilván előre tudtam, hogy a lényeget tekintve nem fogok egyetérteni a Férfiak Klubja alapítójával, mindenesetre érdemes leszögezni: néhány fontos részletkérdésben tökéletesen igaza van. Rendkívül tisztességes tőle, hogy az ideológia oltárán nem kívánja felégetni a valóságot, így minden további nélkül elismeri: "Az ember, mint emlős állat, genetikailag nem monogám." Valójában itt be is fejezhetnénk, hiszen ez mindennél többet mond, elég megnézni legközelebbi rokonainkat, a csimpánzokat és a bonobókat. Csakhogy így meglehetősen karcsú maradna e poszt, mi több: a kérdéses videó sem nyúlhatna négy percnél tovább... Ugyancsak le a kalappal Bedő előtt, amiért nem kíván sem isteni törvényekre, sem erkölcsre hivatkozni - intellektuálisan könnyen belátja, hogy a tekintélyelvű érveléssel nézői, hallgatói zömét elveszítené; s valószínűleg azzal is tisztában van, hogy a szexualitásnak semmi köze a morálhoz. (A testiség megítélése kultúrafüggő, vagyis változó. Az erkölcsi sarokpontok ugyanakkor kőbe vésettek, kultúrákon átívelők.) A monogámia melletti egyetlen érv, amelyet Bedő Imre e videóban elénk tár, a közös gyermekek felnevelésének hosszútávú projektje, illetve az utódok optimális érzelmi fejlődése. Messzemenően egyet lehet érteni: semmi sem olyan jó egy gyerkőcnek, mint egy harmonikus, stabil, tradicionális családban felnőni. Nincs olyan pszichológiai kutatás, amely ettől eltérő megállapítást tenne. A közvetlen tapasztalataink is ezt erősítik: a kiegyensúlyozott gyerekek többnyire szerető anyával és apával bírnak; az elvált szülők csemetéi közt sokkal több problémás esetet látni. Eddig az egyetértés, innentől muszáj vitatkozó üzemmódba kapcsolnom.

"Új modellnek azt lehet tekinteni, ami hogyha modellként a társadalomban működik, akkor az az élet továbbadásáról gondoskodik társadalmi szinten." A problémát itt főképp a kollektivista megközelítésben látom. Amikor az egyén a saját szexualitása, életvitele kapcsán döntést hoz, abban többnyire semmiféle társadalmi szempont nem játszik szerepet, és addig jó, amíg ez így van. Semmi sem betegebb, mint megfelelni egy olyan külső normának, amelyet nem ránk szabtak. Igaz ugyan, hogy csoportérdek a család, a nemzet, a faj fennmaradása. Igaz az is, hogy a túlnyomó többség - erre rímelő módon - egyéni késztetést is érez a gyermekvállalásra (nekem is van kettő, életem legjobb döntései), ám ettől még lehetnek olyanok, akik nem kérnek desszertet; akik nem kívánnak részesülni ebből a páratlan örömforrásból. Az ő döntésük éppen olyan legitim és tiszteletreméltó, mint azoké, akik családot alapítanak. Teljesen érvényes modell tehát az is, amelyben az egyén nem örökíti tovább génállományát, még akkor is, ha ez - tudatos döntéssel alátámasztva - csak nagyon keveseket érint. (A gyermektelenek többsége szíve szerint vágyna családra, csak az sehogy sem akar összejönni.)

"A probléma az, hogy aki lejáratos házasságot tervez, tehát aki úgy gondolja, hogy ezt a házasságot most hat-nyolc évre tervezem, és utána megyünk tovább, mert nem lehet egy emberrel annyit kibírni, azoknak nem lesz gyereke." Kedves Imre, a valóság ezzel szemben az, hogy ilyen egyszerűen nem létezik. SENKI sem tervez lejáratos házasságot. Mindössze kétféle eset lehetséges: vannak, akik képtelenek az elköteleződésre, ők nem is járulnak az oltár elé (ilyen vagyok magam is, ennek ellenére 26 éve élek együtt az asszonnyal, egyre nagyobb harmóniában); és vannak azok, akik képesek rá - ez utóbbiaknak meg sem fordul a fejükben, hogy frigyük valaha is véget érhet. Természetesen értem Bedő álláspontját: abszolút pozitív a gondolat, mely szerint a problémás, de működőképes kapcsolatokat érdemes inkább megjavítani, mintsem felrúgni. De ennek nem az az útja, hogy már a kezdet kezdetén levehetetlen béklyót aggatunk egymásra. Ez a gyengék és tudattalanok eszköze. A tudatos ember fenntartja magának a lehetőséget, hogy BÁRMELYIK PILLANATBAN véget vessen bármely kapcsolatának. (Valójában ez a buddhizmus és a jézusi tanítás lényege: minden földi kötöttségtől szabad lélekkel élni.) Abban is igaza van Bedő Imrének, hogy a saját gyerekeinkért teljes mértékben felelősek vagyunk, így nehéz felmentést találni arra, ha valaki magára hagyja kiskorú utódait, avagy a róluk gondoskodó szülőtársát. Ám ettől még igaz: senki sem köteles feláldozni magát a gyermekeiért; senki sem köteles egy életre bennragadni egy pocsék házasságban, csakis a család formális egységét szem előtt tartva. Ráadásul ezzel minden szereplő csak veszít, a gyerkőcök is.

Lépjünk eggyel tovább: nem is kell arra gondolni, hogy megromlik, elfárad, kiüresedik a kapcsolat. Egy teljesen harmonikusan működő házasságban is előfordulhat, hogy a felek több kalandra vágynak, így aztán nyitott üzemmódra váltanak, vagy épp a csinos szomszédasszonyt is vendégül látják néhanap egy pikáns kis hármasra. Ha ezt képesek éretten kezelni, s ezáltal frigyüket az új ízek gazdagítják és nem rombolják, úgy csemetéiknek miképpen tudnak ártani mindezzel? Hitem szerint sehogy. Már csak azért sem, mert a gyerkőcöket egyáltalán nem érdekli apa és anya szexualitása. Mire a kamaszkorba lépnek, szüleik jellemzően már túl vannak a negyvenen, a szemükben véneknek számítanak. Még arról sem akarnak tudni, mit tesznek egymással, arról pláne nem hogy másokkal miféle játékokat űznek. Titkolózni persze nincs miért: semmi szégyellnivaló sincs a monogám útról való letérésben, s ha a gyerek rákérdez, felesleges kamuzni és alakítani az álszentet. De ez a legritkább eset; a fiatalkorúak a saját szexuális ébredésükkel vannak elfoglalva, magasról tesznek apa és anya hálószobai kalandjaira. Példaként saját fiamat említeném, aki még nincs tizenhat, de már most több lány aludt az ágyában, mint amennyi velem az érettségiig épp csak szóba állt. Ezzel együtt magasról tesz rá, hogy jómagam miként élek. Beszélgetünk fociról, zenéről, csajokról, iskolai balhékról, vagy bármiről - ez a téma valahogy hidegen hagyja, ahogyan tizennégy éves lányomat is.

Létezik egy további érv a monogámia mellett: sokak szerint ez a működési forma ígéri a legnagyobb össztársadalmi elégedettséget a szerelmi szükségletek mezején. Ha mindenkinek csak egyetlen partnere lehet - mondják - ez kínálja a legnagyobb esélyt arra, hogy senki se maradjon társtalan. Érvelésük szerint a poligám formák felborítják az egyensúlyt, s ahol egy életképesebb fickóhoz négy feleség is tartozik, ott bizonyosan lesz három lúzer, aki nő nélkül kénytelen tengetni napjait. Mondani sem kell: ez a gyermeteg matek borzasztó keveset mutat meg a valóságból. (Gyermeteg, mert a közel-keleti hárem-logika szerint a poligámiában is kizárólagosságot feltételez.) Vegyük például korunk világát, amelyben még mindig a monogámia a fő irányvonal. (Azzal együtt, hogy az életre szóló házasság ideájának helyére a sorozatos monogámia lépett; egy időben mindig csak egy partner lehet a színen.) Vajon ez a világ mennyire garantálja azt, hogy mindenki társra találjon? A társadalom krémjének - a felső 10%-nak - elég komoly mozgástere adódik, de vajon az alsó 10% beéri-e azzal, amit a többiek hagytak? Nem véletlen, hogy sok a magányos ember. Az alsó traktusban lévők talán bottal sem piszkálnák egymást. Az átlagosak is felfelé áhítoznak, s - ahogy Bedő Imre is utal rá - léteznek olyan nők, akik inkább osztoznának más lányokkal egy jobb genetikájú, sikeres cégvezetőn, mint hogy kizárólagos szeretőjükké rabosítsanak egy pocakos, kopasz műbútorasztalost. Ha egy férfi nyíltan szerethet több nőt; vagy fordítva: egy nő pironkodás nélkül tarthat több szeretőt, az olyan végtelen variációs lehetőséget tartogat, amelyben a legtöbben nagyságrendekkel több potenciális boldogságmorzsára lelnek, mint a szigorúan monogám világban. Világos, hogy a fél évszázaddal ezelőtti szexuális forradalom óta jóval kevesebb a tabu (még akkor is, ha pár éve a #metoo őrület megkísérelte visszaállítani a régi prüdériát), de még ma is élnek a régi reflexek. Ha megnézünk egy kosztümös filmet, szinte kivétel a fejünket fogjuk, hogy a főhős és a bombacsaj közti izzás miért marad oly sokáig meddő. A rendező szempontját persze ismerjük: ebből a vibráló kielégületlenségből épül a feszültség, miközben épp attól hiteles a sztori, hogy pár száz évvel korábban játszódik, az adott kor igen merev társadalmi struktúráinak, udvarlási etikettjének megfelelően. Ma már sokkal lazábban mennek a dolgok és a kölcsönös vágy hamarabb célba ér; ám a kalandok továbbra is titkosak, szexuális kultúránkat még a 21. században is a tömény képmutatás jellemzi. 

Bedő Imre egy rendkívül értelmes, jó szándékú, konzervatív figura. Kifejezetten kedvelem. De a monogám kultúra éltetése kapcsán nagyon más állásponton vagyunk. Meggyőződésem, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb társadalomban élnénk, ha a felnőtt emberek közötti önkéntes szexuális formák mindegyikét legitimként fogadnánk el. Ha senkinek sem kéne szégyenkeznie semmiért. Természetesen szó sincs arról, hogy ezt a nyitottságot és elfogadást kívülről, felülről kéne rákényszeríteni bárkire. Ennek belülről kell fakadnia. Nem mindenkinek ugyanaz az útja, sokakat kielégítenek a hagyományos, monogám kapcsolatok is. De akit nem, annak kár megtagadnia a vágyait, csak hogy letűnt korok normáinak megfeleljen.