A jó filmek egyik ismérve, hogy odaszegezi a nézőt a képernyőhöz. Michael Moore alkotása, a Kapitalizmus: Szeretem című agymosási kísérlet olyan brutálisan ostoba, szájbarágós és hatásvadász, hogy egyszerűen képtelen voltam együltemben végignézni. A rendező tökéletesen hülyének nézi a befogadót. Semmi mást nem éreztem, csak hogy képkockáról képkockára megy fel bennem a pumpa. Oly sűrűn kellett megszakítanom a lejátszást - az asszonyra zúdítva legcifrább káromkodásaimat, aki szerencsétlenségére szintén a nappaliban tartózkodott -, hogy végül két napba telt, mire a végére értem. Az elmúlt húsz évben számos ehhez hasonló, széles néptömegeket elérő, mélyen kommunista szemléletű dokumentumfilm készült az Egyesült Államokban (The Corporation, Bennfentesek stb.). Michael Moore munkája még ezen borzalmak között is az igazi mélypontot jelenti.

Hogy megértsük, miként készülnek a valódi propagandafilmek, egy pillanatra játsszunk el a gondolattal, hogy a szabadság esküdt ellenségei vagyunk! Vajon milyen eszközökkel kívánnánk rávenni nézőinket, hogy csatlakozzanak végtelenül perverz álláspontunkhoz? Nem nagy ügy, mindössze két lépcsőfokra vagyunk e céltól. Az első teendő, hogy bemutassunk egy sor olyan egyéni drámát, amely a világtörténelem során párszor már megtörtént olyanokkal, akik a szabadság útját járták: közlekedési balesetek, drogproblémák, alkoholizmus, elhízás, tüdőrák, válás stb. Ezek mindegyikéből százszámra találunk sorstragédiákat, s hozzá könnyes szemű családtagokat. Innentől már csak egy lépés, hogy a néző helyett kimondjuk: ez a pokol maga a szabadság. (Természetesen egyetlen szót se szóljunk azokról az alapvető áldásokról, amelyeket a szabadság nyújt, csakis arra az 1%-ra koncentráljunk, amiből baj lehet!) Sulykoljuk megkérdőjelezhetetlen dogmaként: az egyéni szabadság életveszélyes, ezért nagy mértékben korlátozni szükséges. Vagy akár Michael Moore szavaival: a szabadság gonosz, meg kell semmisíteni! Nos, pontosan így készült a Kapitalizmus: Szeretem című film is. 

Egészen arcpirító az az attitűd, amely e propagandamozit jellemzi. "Könnyebb letudni a diákhitelt, ha a friss diplomások a bankoknak dolgoznak és nem a közjóért." Ilyen és ehhez hasonló mondatok százával hangzanak el a riportalanyok szájából. Aki tanult marketinget, vagy politikai kommunikációt, azonnal levágja a csalárd trükköt: a beszélő úgy fogalmaz, mintha az egyetem utáni elhelyezkedés kérdése volna a fő közlendő, miközben evidenciaként sugallja, hogy a bankszektor nem a közjót szolgálja. A kevésbé éberek tudattalanjában akadálytalanul rögzül a valódi üzenet: a bankok a társadalom ellenségei. (Nyíltan megfogalmazva talán az elme ellenállásába ütközne, így azonban simán átcsúszik az ingerküszöb alatt.) Ugyanezt a mocsok csalárdságot alkalmazta annak idején Gulyás Zoltán is Aradszky Lászlóval szemben, amikor a Kész Átverés álriportjában a következő kérdést fogalmazta meg: "Nem villant-e át az agyadon az, hogy az új zenei irányzatokkal lépést kéne tartani: hiphop, dance, house? Tehát olyan zenei világot felvenni magad köré, amivel vissza tudnál kerülni a zenei életbe." (A pimaszkodás nyilvánvaló céljával, azonban rejtett premisszaként tálalta, hogy az énekes már rég eltűnt a süllyesztőben. Aradszky persze berágott, ahogyan kell, mi pedig vinnyogva röhögtünk a képernyő előtt.)

MICHAEL MOORE - AZ OSCAR-DÍJAS, SZÉLSŐBALOS RENDEZŐ

Michael Moore eszköztára egészen botrányos. Az még hagyján, hogy látunk kilakoltatást, síró gyerekeket és munkájuk elvesztésén pityergő alkalmazottakat. Ezek az érzelmi manipuláció legolcsóbb, ám garantáltan működő eszközei. Eggyel durvább, hogy az egyház embereit és a vallást is segítségül hívja. Három papot is megszólaltat, akik mind egyetértenek abban, hogy a kapitalizmus erkölcstelen, obszcén, gyalázatos és ellentétes Krisztus igéjével. Az csupán apróság, hogy ez a nyíltan kommunista tempó Ferenc pápa megjelenéséig nem igazán jellemezte az egyházat. A mélyebb probléma az, hogy az evangéliumok szellemiségét sem tükrözi. Nyilván nem lepődünk meg: az elmúlt kétezer év során csupán elvétve találkoztunk olyanokkal, akik értették volna a jézusi tanítást. A rendező részéről mindenesetre rafinált húzás, hogy ideológiai tekintetben képes maga mellé állítani azokat, akiket valószínűleg az első körben végeznének ki bármilyen kommunista rendszerben. Mindezeknél is arcpirítóbb, amikor a bolsevikok legősibb trükkjét veszi elő: a saját vétkével vádolja meg ellenfelét. Az a dermesztő jelenet, amelyben amerikai kisdiákok kórusban mantrázzák a kapitalista alapdogmákat, a valóságban a legkevésbé sem jellemző a szabad társadalmakra, annál inkább a Moore által favorizált kommunista világra. Két nappal ezelőtt április negyedikét mutatott a naptár. Emlékszünk még, miket énekeltettek velünk ilyentájt kisdobosként, meg úttörőként? "Érctorkok harsogva zúgják a szélnek felszabadítónk hősi nevét!" Már tizenévesen is rém kínos volt részt venni e nyomorult képmutatásban, felszabadítónak hazudva a megszállókat. És akkor jön Michael Moore, és úgy tesz, mintha a gyerekek agymosása a kapitalista világ sajátja lenne... Egészen döbbenetes, hogy minden aljasságot bedob, semmitől sem riad vissza.

PROFITORIENTÁLT BÖRTÖN

A film bemutat pár igazán csúnya történetet, a legvisszataszítóbbat mindjárt az elején. A sztori Pennsylvaniában játszódik, ahol Wilkes-Barre önkormányzata egy magántulajdonban lévő börtönt bíz meg a fiatalkorúakat érintő büntetés-végrehajtási feladatok ellátásával. Tekintve, hogy az üzemeltetők az elítéltek után fejpénzt kapnak, érdekeltek a magas kihasználtságban. Ez úgy valósul meg, hogy a helyi igazságszolgáltatás mindenfajta piszlicsáré ügy miatt elzárásra ítéli a környék tinédzsereit (füves cigi, családi veszekedés, szemtelenség a tanárral stb.), ráadásul a büntetés mértékét önkényesen alakítják, sokszor hónapokkal megnyújtva az eredeti ítéletben szereplő időtartamot. A narráció pedig: "Tulajdonképpen érthető. Ha egy állami intézményből profitorientált vállalat lesz, mégis mit várunk? Mi fogja vezérelni őket?" A bicska kinyílik az ember zsebében, hogy ilyen megtörténhet a 21. században, de bevallom, majdnem ennyire felzaklat az is, hogy a film e mocsokságot igyekszik a kapitalizmus nyakába varrni. Holott teljesen világos: a piaci működés itt csupán eszközként szolgál. A bűnt a gátlástalanul aljas és korrupt bírók, illetve városi vezetők követik el, akik - puszta anyagi érdekből - képesek gyerekek életével játszani. Maga a börtön csupán kifizetőhely, semmi egyéb. De Michael Moore erről nyilván nem beszél, hiszen az igazság - mely szerint a visszaélés a hatalom és nem a piac részéről történik -, pont az ő kommunista narratíváját gyengítené.

A 2008-2009-ES VILÁGVÁLSÁG

Ugyanazzal az érveléssel találkozunk itt is, mint a fiatalkorúak börtönsztorijában. Az ingatlanlufi kipukkad, s pénzintézetek egész sora kezd bedőlni. A piaci logika tiszta és világos: "A Wall Street takarítsa el a saját piszkát!" - ahogyan ezt az egyik kongresszusi képviselő meg is fogalmazza. Nem így történik: Bush 700 milliárd dolláros mentőcsomagját - ha második nekifutásra is - végül sikerül elfogadtatni. A kabinet - két hónappal az elnökválasztás előtt - mindent elkövet a földcsuszamlás megakadályozására, s az adófizetők pénzéből vastagon kitömi a felelőtlenül gazdálkodó hitelintézeteket. Nyilván visszatetsző, amikor e mentőövet - többek közt - bankvezérek prémiumkifizetéseire fordítják, mindazonáltal szögezzük le: ez a legkevésbé a kapitalizmus bűne. Amikor a központi hatalom kontroll nélkül herdálja a polgárok pénzét, s a válságot előidéző "szakembereket" kormányzati pozícióba emeli, olyankor nem csupán sportszerűtlen a piaci működést kritizálni, de nélkülöz minden józan logikát is.

PILÓTÁK, INGATLANTULAJDONOSOK, MUNKAVÁLLALÓK

A film számos egyéni sorstragédiát bemutat. Külön foglalkozik az alacsony fizetésű pilótákkal, megemlítve, hogy sokan közülük másodállást is vállalnak. Eléggé el nem ítélhető módon igyekszik olyan hatást kelteni, mintha mindez alapjaiban veszélyeztetné a repülés biztonságát. Mi több, a 2009. februárban történt buffalói katasztrófát is megpróbálja összefüggésbe hozni az alulfizetettséggel. Kevés ennél szemérmetlenebb kommunikációs fogással találkozni. A világ számos pontján az állami egészségügyben dolgozók is éppen eléggé túlhajszoltak, ám még sosem hallottam olyat, hogy bárki a kormányt hibáztatta volna egy-egy műhiba miatt. Michael Moore meg sem említi, hogy a bér kérdése tipikusan olyan probléma, amelyet a piac gyorsan és hatékonyan kezelni képes. Ha a pilóták keveslik a javadalmazásukat, egy részük új munka után fog nézni. Ez szakemberhiányt teremt és automatikusan emeli a fizetéseket. Semmi sem ilyen egyszerű. "Ön egy valóságos aranybányán ül. Van egy saját bankja. Az ön bankja. Ezzel a bankkal még több pénzhez juthat. Csak vegyen fel hitelt a házára! Mindenki ezt teszi..." - ez már az ingatlantulajdonosokat szédítő propaganda, melynek hatására - a film narratívája szerint - tömegek veszítették el a fedelet a fejük felől, főképp az idősebb korosztályból. Nos, aki olyan felelőtlen, hogy - vakmerő tőzsdei szerencsejátékot űzve, vagy épp luxusutazásra költve - kockára teszi a saját otthonát, az jócskán meg is érdemli. Döbbenetes, hogy a baloldali ideológia megszállottjai mindenkit komplett idiótának tekintenek. Mintha elég lenne, hogy elhangzik: "mindenki ezt teszi", s a többség már ugrana is a kútba. Tényleg ennyire bofolyásolható lenne az átlagamerikai? Mint minden kommunista ihletettségű alkotásban, itt is bőséggel megjelenik a bezáró üzem és a munkájának búcsút intő alkalmazott karaktere. Akármilyen szomorú is, de ez is az élet természetes velejárója. A kapitalizmus valóban nem garantál sem kiemelkedő béreket, sem biztos lakhatást, sem pedig élethosszig tartó munkahelyet. De vajon ismerünk olyan berendezkedési formát, amelyik igen? Jómagam még csak nem is hallottam ilyenről.

EGY IGAZI NYALÁNKSÁG

Könnyek, özvegyek, árvák - illetve halottakon nyerészkedő gaz kapitalisták... A film egyik legdrámaibbnak szánt része konkrétan a nagy semmin lovagol. A gyászolók fájdalma mindig empátiát kelt, felháborodásuk ugyanakkor aligha racionális. Történt ugyanis, hogy az elhunytak kapcsán munkaadójuk - az érintetteket még csak nem is tájékoztatva - életbiztosítást kötött, magát a céget nevezve meg kedvezményezettként. S most, hogy a család a könnyeit nyeli, a multi nagyvállalat mindeközben dollármilliókat kaszál. Természetesen minden józanul gondolkodó néző gyorsan belátja, hogy egyazon esemény egymástól tökéletesen független fejezeteiről van szó. A munkaadó a saját pénzét kockáztatva fogadást kötött alkalmazottja életére. Ez körülbelül olyan, mintha a Tippmixen a magyar válogatott vereségére tennénk. Nem egy szívderítő várakozás, de néha ez a realitás. A filmben bemutatott gyászoló hozzátartozók felindultsága elnézhető, hiszen a fajdalom bármelyikünk elméjét tompítani képes. Mi a helyzet ugyanakkor velünk, érzelmileg semleges nézőkkel? Számunkra talán világos, hogy a veszteségérzet önmagában még senkit sem tesz jogosulttá a másik profitjából való részesedésre. A munkáltató nagyvállalat ugyanígy kaszálhatott volna a részvénypiacon is, az árváknak ahhoz is éppen ennyi közük lenne.

PÁR POZITÍV PÉLDA

Az igazán vicces az, hogy amikor végre minden tekintetben pozitív - még Michael Moore-nak is tetsző - példákat látunk, a film mindet úgy tálalja, mintha a kapitalizmuson túli világba merészkedtünk volna. Erről természetesen szó sincs. Bemutatásra kerül egy ipari robotokat gyártó cég, majd egy kenyérüzem. Közös vonásuk, hogy a dolgozók mindkét esetben tulajdonosok is egyúttal, akik részt vesznek a társaság - demokratikusan megszülető - döntéseiben. Mit lehetne ehhez hozzáfűzni? Hajrá! Legyen minél több ilyen cég! Bárki előtt nyitott a pálya, hogy ilyen példaértékű vállalkozást építsen, a kapitalizmus legnagyobb dicsőségére. Kapunk némi ízelítőt egy chicagói gyárfoglalásról is, melynek során elbocsátott alkalmazottak követelik jogos, elmaradt bérüket és egyéb juttatásaikat - kitartásukat végül siker koronázza. Számomra egészen döbbenetes, hogy a munkások érdekérvényesítő akcióit, illetve a szakszervezeti megmozdulásokat még a 21. században is úgy lehet tálalni, mintha idegenek volnának a piaci működés szellemétől. A valóság az, hogy ezek épp oly szervesen hozzátartoznak a kapitalizmushoz, mint a termékek és szolgáltatások folyamatos versenye és a befektetők profitmotiváltsága.

Úgy tűnik, az elvetett mag lassacskán szárba szökken. Az Egyesült Államokban, mely valaha maga volt a szabadság, a demokrácia és a kapitalizmus hazája, mára jelentősen megváltozott a közhangulat. A millenniumi generáció (24-39 évesek) egyre nagyobb szegmense támogatja a kommunizmust. A vörös lelkűek 2018-as, 28%-os részaránya - mindössze egyetlen esztendő alatt!! - 2019-re elérte a 36%-ot. Ez valami egészen tragikus. Még akkor is, ha annyira sem ismerik a világtörténelmet, mint európai kortársaik. Michael Moore és a többi mélybalos, tengerentúli megmondóember valami nagyon sötét jövő felé terelik a Föld egykoron legfejlettebb országát. Jó lenne, ha legalább mi, itt Közép-Európában észnél lennénk. Én szóltam.

Egyesek szerint humora mindenkinek van. Jobb vagy gyengébb; kifinomultabb vagy otrombább - valamit azért mindenki képes felmutatni. A magam részéről a legkevésbé sem osztom ezt az álláspontot. Akár a szűkebb, akár a tágabb környezetemet tekintem, mindenütt akadnak unalmas, száraz, karót nyelt figurák. A fene se érti, miként lehetséges ez. A humor olyan, akár a csokoládéparfé - mindenki szereti. Hogyan lehet meglenni nélküle?

Azt hiszem, humorérzék tekintetében a társadalmat alapvetően öt kategóriába sorolhatjuk. Az élmezőnybe tartozók - az emberiség kevesebb mint 1 ezreléke - valódi, sziporkázó tehetségek, akik végtelen  magabiztossággal mozognak e pályán. No de nem születik mindenki Hofi Gézának, vagy Kovács András Péternek. A második kategóriát a hétköznapok nagy dumás, szórakoztató hősei adják. Ők azok, akik sosem lesznek hivatásos mulattatók, azonban jelenlétük mindig feldobja a házibulikat, baráti összejöveteleket és egyéb társasági eseményeket. Erős jóindulattal minden ötödik földlakót ide sorolhatjuk. A legnépesebb csoport a harmadik: ők a passzív vigyorgók. Értik a humort, de aktív üzemmódban nem igazán gyakorolják. A negyedik szegmenst azok képezik, akik jelenlétében folyamatos szekunder szégyent érzünk. Próbálkoznak, erőltetik - sokszor egy életen át -, azonban előrelépést nemigen tapasztalunk; ugyanazt a kínos, izzadtságszagú produktumot kapjuk újra és újra. Mintha csak be lennének oltva szellemesség ellen. Talán a legérthetetlenebb kategória, hiszen fűti őket a szereplési vágy, mégis teljes fejlődésképtelenséget mutatnak egy olyan területen, mely egyébiránt nagyon is fejleszthető. És végül az ötödik réteg: a tökéletesen sótlanok tábora. Az ember - saját mikrokörnyezetéből kiindulva - azt gondolná, ez a legkarcsúbb társaság. Azután körbenézünk a politikusok közt, s döbbenten fogjuk a fejünket, milyen bitang sokan vannak. 

Amikor azt látjuk, hogy egy olyan konszenzuális érték tekintetében, mint amilyen a humorérzék, ennyire sokfélék vagyunk, muszáj eltűnődni azon, vajon mitől függ, min múlik, hogy valakit szellemesnek ítélünk, vagy sem. A pszichológiai kutatók egyetértenek abban, hogy ezen készségünk is részben örökölt, részben tanult elemekből építkezik.

• INTELLIGENCIA - Érezzük, sejtjük, sőt tudjuk, hogy van némi összefüggés a két terület között, mindazonáltal láttunk már karót nyelt professzort és sziporkázó péklegényt is. Muszáj szűkebbre szabni e halmazt.
• ÉRZELMI, TÁRSAS, VERBÁLIS INTELLIGENCIA - Sanszos, hogy ez a döntő. Olyannyira, hogy Ausztráliában a frontotemporális demencia diagnosztizálásában is szerepet kap a humorérzék - egész pontosan annak hiánya. Az FTD-betegekre igen jellemző, hogy nem értik a viccet, a szarkazmust, a kétértelműséget, így az ilyen jellegű filmjelenetek levetítése tökéletes tesztként funkcionálhat.
• EXTROVERTÁLTSÁG - Minden jel arra mutat, hogy az extrovertált emberek szórakoztatóbbak, mint introvertált társaik. Ez már csak azért is igaz, mert sűrűbben szerepelnek, többet kommunikálnak, gyakrabban kerülnek a középpontba - pusztán statisztikai alapon is feléjük billeg a mérleg. Talán az egyetlen archetipikus kivétel a viccek és anekdoták székely figurája, aki csak nagyon ritkán szól, de akkor annál ütősebbet.
• OPTIMIZMUS - Természetesen ismerjük a pesszimista, világvége-humort is, mindazonáltal a legkevésbé sem meglepő, hogy a valóságot pozitív színben látók jellemzően több szellemességet produkálnak, mint akik épp öngyilkosságra készülnek.
• AGRESSZIVITÁS - Az erőszakosság és a humorérzék többnyire fordított arányosságot mutat.
• MŰVELTSÉG - Nem vitás, hogy a poéngyártáshoz - és annak dekódolásához - némi műveltség elengedhetetlen. Amikor Bödőcs Tibitől olyanokat hallunk, mint "felcsúti Ramszesz", "pikkelő bonszáj Cézár", "póni De Gaulle", plüss Pinochet", "Disney Putin" vagy épp "tacskó Horthy", olyankor nem árt, ha egy általános iskolai szintű ismeretegyüttessel azért bírunk, hiszen e nélkül aligha értjük a cinkelést.
• ÖNBECSÜLÉS - Minden kutatás azt támasztja alá, hogy az önbecsülés és a humorérzék között közvetlen összefüggés mutatható ki. A magas önértékeléssel bírók nem minden esetben virtuóz mókamesterek, ugyanakkor a csillogóan szellemes karakterek szinte kivétel nélkül jól állnak önbizalom dolgában.
• TEKINTÉLYELVŰSÉG - Ha létezik igazán vaskos és áthatolhatatlan várfal, amely elválaszt bennünket a humor minden természetes forrásától, úgy a gőg és a merev tekintélytisztelet egyértelműen ilyen.
• ÖNÁLTATÁS - Azoknak sem érdemes megcélozniuk a dumaszínház pódiumát, akik makacs öncsalásban élnek.

Nem gondolnám, hogy humorérzék hiányában bárki is komplex életet élhetne. (Olyan ez, mint a szex. Lehet létezni nélküle, de minek?) Szükségünk van rá a párválasztás során, a barátságok kialakításánál, de még az üzleti életben is nélkülözhetetlen. Azt azonban el kell ismerni, hogy a különböző szakmák és hivatások különböző szintű verbális virtuozitást igényelnek. Egy parkolóőr, vagy egy műbútorasztalos talán végigvonszolhatja magát az életen anélkül, hogy bárkit bármikor mosolygásra késztetne. A reflektorfényben állók, a nagyközönség értékítéletétől függők azonban aligha maradhatnak sótlanok. Ami a politikusokat illeti, a különböző közvélemény-kutatások rendre rákérdeznek az ismertségükre és a népszerűségükre; esetenként elfogadottságukra, illetve elutasítottságukra; olyan felméréssel azonban ritkán találkozunk, amely a humorérzéküket szondázná. Mintegy hiánypótló jelleggel sebtében készítettem egy ilyet - nem reprezentatív mintavétellel, csupán barátaim, ismerőseim körében. Tizennyolc hazai közéleti szereplőt választottam ki, arra kérve a felmérésben résztvevőket, hogy humorérzék tekintetében pontozzák őket nullától tízig. A miheztartás végett Bödőcs Tibor személyében jelöltem meg a skála tetőpontját jelentő tízpontos értéket, a nullát pedig egy hólapát szellemességéhez társítottam. A sajátommal együtt összesen 40 kérdőívet összegez az alábbi táblázat:

A névsor meglehetősen önkényesen összeállított, ám egyetlen karakter sem véletlenül keveredett a listára. Az sem állítható, hogy periferikus szereplőkkel volna tele, hiszen túlnyomórészt jelenlegi vagy egykori államtitkárokat, minisztereket és kormányfőket látunk, illetve mindazokat, akik 2022. kapcsán miniszterelnöki ambíciókat dédelgetnek. Ez már a közélet olyan szintje, ahol joggal számíthatnánk kifejezetten karizmatikus személyiségekre. Mégis, csaknem mindenki, aki részt vett e mini kutatásban, hozzáfűzte: ez azért nem egy erős stand up mezőny. "Akinek nincs humorérzéke, az ne álljon politikusnak" - írta annak idején az MSZP-s Botka László Facebook-bejegyzésében, s azt hiszem, ezzel az intelemmel kevesen vitatkoznánk. A humor elemi fontosságú, ráadásul - bizonyos szintig - fejleszthető karizma-elem, melyre épp úgy alapfelszereltségként kellene tekintenünk a politikai szereplőknél, mint a luxusautók piacán a metálfényezésre, vagy épp a könnyűfém felnire. Ezt figyelembe véve különösen megdöbbentő, hogy a lista utolsó öt helyezettje még a 2 pontos határt sem érte el. Létezhet a vonzerőnek bármi olyan összetevője, amely ezt a nyilvánvaló hiátust pótolni képes? Érdekes az is, hogy az elitben együtt szerepel Orbán és Gyurcsány; Puzsér és Vágó; valamint Deutsch Tamás, Bayer Zsolt és Kuncze Gábor is. Ők azok, akiket a legtöbben - pártállásra való tekintet nélkül - szellemes, vagy legalábbis szórakoztató karaktereknek tartunk (személy szerint nálam is ők alkotják az élbolyt).

"A hatalommal elvész a humorérzék" - szajkózzák sokan, pedig nagyon nem kéne, hogy így legyen. Nem állítom, hogy a Hadházy Ákosokat feltétlenül Hadházi Lászlókra kéne cserélni az Országgyűlésben, bár a parlamenti tudósítások minden bizonnyal lényegesen szórakoztatóbbak volnának. Az viszont meggyőződésem, hogy nagyságrendekkel több szellemességre volna szükség a közéletben. Kritikát megfogalmazni iróniával, szarkazmussal, mosolygós cinkeléssel is lehet. Igaz ami igaz: a gyűlölködést, a rosszindulatot és a permanens forradalmi hevületet a humor nem szolgálja, mi több: egyenesen lehetetlenné teszi. Természetesen ebben is mi magunk, a választók döntünk. Bár a kínálatra nincs sok befolyásunk, azon belül teljes egészében rajtunk áll, hogy kiket ültetünk a parlamenti székekbe.

Gulyás Marci, a Partizán házigazdája pár napja Lakatos Márkot látta vendégül. Érdekes beszélgetés formálódott, egyrészt mert mindketten felvállaltan melegek, s ez már önmagában is egy csónakba ülteti őket; másfelől a riporter - és Youtube csatornája - transzparens módon baloldali, szemben az interjúalannyal, aki kifejezetten liberális eszmeiséget képvisel. A magam részéről mindkét srácot kedvelem, s szemernyi kétségem sincs afelől, hogy mindkettőt szilárd meggyőződés és abszolút jó szándék vezérli. Ezzel együtt is csupán az egyikük gondolkodásmódjával tudok azonosulni.

"A mi családunkban van egy nagy kultúrája az etetésnek, az evésnek, az evésen keresztül történő jutalmazásnak, büntetésnek. És én viszonylag hamar elkezdtem túlsúlyos lenni. Ez aztán egy véget nem érő lefogyasztási kísérletbe és a másik oldalon pedig a nagymama tömése processzusba ment át. Onnantól kezdve, gyakorlatilag tizenéves koromtól kezdtem el szembesülni avval, hogy csúfolnak. Én voltam a dagi, hosszú hajú kisfiú, aki ráadásul kislánynak nézett ki sok esetben." - kezdi Márk, egyértelművé téve, hogy az ő gyerekkora sem sérülésmentes. Ahogy persze egyikünké sem az, még akkor sem ha - szemben a stylisttal - a lehető legszeretőbb és legelfogadóbb környezetből érkezünk. Az igazán lényeges az, miként dolgozzuk fel kisebb-nagyobb traumáinkat.

Harville Hendrix amerikai családterapeuta szerint gyermekkori szocializációnk három szinten is felel azokért a tudattalan tartalmakért, melyek később egész életünket meghatározó módon formálják majd. Elveszett énnek nevezi azon gondolatok, érzések és természetes viselkedések összességét, melyeket a környezet nyomására el kellett fojtanunk. Hamis énnek hívja az így keletkező űr kitöltésére létrejövő személyiségstruktúrát, melynek fő funkciója az álcázás, valamint a védelem a további sérülésektől. És végül megtagadott énként aposztrofálja e hamis én negatív elemeit. Ezeket környezetünk jellemzően úgy bírálja, hogy nem is lehet tisztában a pszichikai funkciójával, ahogyan valójában persze mi magunk sem. (Csoda, ha tagadjuk?) Nem egyszerű tehát a mélyben meghúzódó, lelki rétegződés, melyre alig-alig van rálátásunk, mégis meghatározó szerepet játszik későbbi döntéseinkben. Amikor azt tapasztaljuk, hogy folyton olyan emberekbe szeretünk bele, akik egymáshoz - és jó eséllyel ellenkező nemű szülőnkhöz - kísértetiesen hasonlítanak, az egyértelműen jelzi: tudattalanul gyermekkori traumáink gyógyulását reméljük a kapcsolattól. Hasonlóképpen formálódnak barátságaink és pártszimpátiáink is. Nem vitás: mindannyian a lét azon teljességét áhítjuk, amelyet utoljára a magzati kor all inclusive lebegésében tapasztalhattunk meg - még tökéletesen szabadon, szégyenek, gátlások, kielégületlen szükségletek és bántások híján. A kérdés csupán az, hogy hajlandók vagyunk-e felnőni, szembenézni sérüléseinkkel és begyógyítani azokat, vagy pedig komplexitás-vágyunkkal megmaradunk a csecsemő szintjén, aki minden egyes testi-lelki igényeinek kielégítését továbbra is az anyjától várja. Természetesen az is sokatmondó, ahogyan a csecsemő kommunikál: a legkülönbözőbb problémái esetén is ugyanazzal az artikulátlan sírással. Ismerünk olyanokat, akik még felnőtt éveik során is a "találd ki gyorsan a gondolatom" játékot űzik? Akik kínozzák, szekálják, üldözik, bántalmazzák a másikat, ahelyett hogy megfogalmaznák (legalább saját maguk számára), mire is vágynak valójában? Ezek biztos jelei a vázolt éretlenségnek.

"Akkor neked ennek hatására lett bármiféle problémád saját magaddal, egészen addig te békében éltél a saját kinézeteddel, testalkatoddal." Egészen szembetűnő, ahogyan Gulyás Marci megpróbálja Lakatos Márk szájába adni a szavakat. A Partizán mélybalos házigazdája talán tényleg szentül meg van győződve arról, hogy a túlsúly olyan, akár a balkezesség: önmagában semmiféle problémát nem jelent, csupán a csúfolódó, gonosz kis osztálytársak okoznak felesleges lelki terhet. Ez kétségkívül öngyilkos filozófia, mégpedig két okból. Egyfelől pontosan tudható, hogy az elhízás egészségtelen. Mindenféle viszolygás, amelyet a kövér emberek kapcsán érzünk, abszolút természetes, és ha ezt a legszalonképesebb udvariassággal rejtjük is, ha a lehető legmesszemenőbb elfogadást tanúsítjuk is, attól még minden érintett pontosan érzékelni fogja. Egyszerűen azért, mert bármilyen barátságosan is viselkedünk velük, randira azért nem őket hívjuk és a focicsapatba sem őket választjuk elsőként. A lelki sérülést tehát ez esetben a legkevésbé sem a környezet faragatlansága indukálja. Másfelől Gulyás Marci felvetésében - kimondatlanul bár - meglapul a szokásos éretlen, balos reakció: a környezetet kell elhallgattatni; a világot kell megváltoztatni; s minden azonnal rendbe jön. (Még véletlenül sem magunkon kell kezdenünk a változást.) Lakatos Márk - szerencsére - nem megy bele ebbe az utcába.

A házigazda persze nem adja fel. Következő próbálkozásként a Szomszédok című teleregényből vetít pár felejthetetlen jelenetet a Bajor Imre által formált legendás karakterre, Oli úrra fókuszálva. (Janka nénit leszámítva ő volt az egyetlen, akiért csütörtök esténként érdemes volt bekapcsolni a tévét annak idején.) A motiváció nyilvánvaló: vendége mondja ki, hogy a melegek ilyenforma, parodisztikus ábrázolása sértő. Lakatos Márk ennek sem ül fel, mi több, szerinte Bajor alakítása sokkal inkább pozitív hatású és az elfogadást segítette, még akkor is, ha ma már nem számítana PC-nek. Saját, meglehetősen harsány stílusa kapcsán így nyilatkozik: "Nagyon sok meleg szereplője a magyar médiának az identitását sem merte vállalni ebben az időszakban - sokan még most sem -, illetve megpróbált alkalmazkodni, megpróbált valahogy belesimulni abba a közegbe, amiben volt, azért, hogy ne érjék bántások. Én - lehet, hogy azért, mert nagypofájú, bevállalósabb, vagy nem tudom milyen karakter voltam - én ezt hoztam magammal." A stylist magabiztossága és önazonossága egészen lenyűgöző. Egyszerűen ledobja magáról a műsorvezető világot hibáztató attitűdjét. Azt a gyermeki hajlamunkat, hogy frusztrációnk forrását és problémáink megoldását önmagunkon kívülre helyezzük, a pszichológia externalizációnak hívja, s szakemberei széleskörűen egyetértenek abban, hogy ez a fő oka a világban tapasztalható boldogtalanság jelentős részének. A baloldali gondolkodás azonban az ideológia kedvéért mindig is hajlandó volt a sutba hajítani bármely tudományos álláspontot, ezt különösen. Jól kivehető, hogy Gulyás Marci is a safe place infantilizmusban hisz: a maga részéről a többé-kevésbé egészséges többség érzékenyítésére helyezné a hangsúlyt, szemben a példaértékűen józan Lakatos Márkkal, aki az önmagunkért való kiállás útját képviseli.

Sosem csináltam titkot abból, hogy számomra az egyéni felelősségvállalás iskolája a vonzó. Lakatos Márkhoz hasonlóan magam is épp eléggé megedződtem ahhoz, hogy magasról tegyek a világ elvárásaira és véleményére. Ettől függetlenül legitimnek tekintem Gulyás Marci kiindulópontját is: szerencsés volna olyan világot építenünk, amelyben a legkevésbé sem bántjuk egymást. De eddig, és csakis eddig tartom elfogadhatónak a baloldali attitűdöt. Innentől kezdve ugyanis veszélyes vizekre kezdünk evezni. Amennyiben az infantilizmust a továbbiakban már nem nevezhetjük a nevén, hanem a felnőttséggel egyenértékű másságként, különlegességként, vagy pozitív előjelű érzékenységként kell emlegetnünk, abból további, ártó bonyodalmak származhatnak. Ha ugyanis e gyermeki tehetetlenség természetes és elfogadható, onnantól már csak egy fél lépés, hogy mindenkit, aki nem hajlandó tiszteletben tartani, azonnal érzéketlennek, sőt fasisztának titulálhassunk. Mi több: ha kimondjuk, hogy az infantilizmus tiszteletreméltó, onnantól nem a felszámolásán, hanem az újratermelésén kezdünk el dolgozni. Attól a pillanattól kezdve nem egy jobb világot célzunk, hanem az éretlenség, a sértettség, az áldozatiság sémáit konzerváljuk. Világos, hogy senki sem kíván magányos nyomorban tengődni, ám ettől még nem lesz sportszerű, ha másokat is magával ránt a kilátástalanságba. Nőgyűlölő férfiak, férfigyűlölő nők, rasszisták, homofóbok, a család bomlasztásán ügyködő frusztrált forradalmárok - mind a saját beteg világát terjesztené, csak hogy ne érezze magát oly szánalmasan egyedül. (És még ezt a jelenséget sem hívhatjuk annak, ami, hanem illene szolidaritásnak hazudnunk...)

Lakatos Márk a riport során végig ugyanazt a kiegyensúlyozott, pozitív, a másik ember felemelését célzó attitűdöt képviseli: "Valakiben meglátni egy olyan arcot - ugye ez a rút kiskacsának a meséje, ami egy nagyon ősi, archetipikus mese - tehát valakiben meglátni egy olyan arcot, amit ő még saját magában nem látott meg és azt kibontani és azt megfogalmazni, ez lenne igazából a mi munkánk, a mi feladatunk, a mi küldetésünk; egyébként ebben érzem magam a legjobban, amikor ilyet csinálhatok." Nos ez az, ami valódi segítségnyújtást jelent, nem a buksisimi az óbégatóknak. Imponáló az a középutasság is, amellyel elutasítja a politikailag korrekt közlésmódot: "Hogyan lehet úgy mondani véleményt valakiről, hogy ne bántsd meg, de közben mondjál is valamit, amit igaznak gondolsz? Adott esetben lehet-e ezt humorosan mondani; ha humoros vagy, avval már kigúnyolod-e, vagy sem? (...) Szerintem erre valamifajta utat, vagy megoldást érdemes lenne elkezdeni keresgélni, mert különben vagy belemegyünk egy olyan korszakba, ahol a humort úgy ahogy van, kiiktatjuk az életünkből, és senkinek nem mondhatunk semmi vicceset, mert az rögtön szégyenítés, vagy gúnyolás; vagy elmegyünk azon az úton tovább, amikor viszont kontrollálhatatlanul meggyötörhetünk embereket." Az pedig egészen parádés, ahogyan visszaveri az erőltetett és izzadtságszagú szociális demagógiát. (Pedig Gulyás Marci háromszor is nekifut, olyan ostobaságokat megfogalmazva, minthogy Magyarországon tömegeknek nem telik egy pár cipőnél többre.) "De most ezzel azt mondod, hogy például a Michelin-csillagos séfünk, Széll Tamás miért dolgozik egy két Michelin-csillagos étteremben, miközben van, akinek nem jut étel?" Túl azon, hogy nézőként értékeljük azt, ha a morális igazságot képviselő fél a kommunikáció terén is megállja a helyét, vegyük észre azt is, mennyire elszomorító a műsorgazda eszmevilága! Lakatos Márk immáron hosszú percek óta másról sem beszél, mint arról a magunkra találásról és kiteljesedésről, melyben a ruházkodás segíteni képes, kihangsúlyozva, hogy ez a legkevésbé sem pénzkérdés. Azonban Gulyás Marci képtelen meghallani a pozitív üzenetet. Alapvető ideológiája súlyos béklyóként húzza abba a disztópikus mélységbe, abba a hamis hitvilágba, ahol a periférián élők számára elképzelhetetlen a felemelkedés. Kommunikációjával ő maga is igazolja, hogy semmi sem árt úgy a radikális baloldali eszmének, mint a kisember önmagára találása - világforradalom nélkül. Ez minden esetben a kommunizmus szívébe tartó halálos döfést jelenti.

A gyermek azt mondja: muszáj szeretnetek. A felnőtt ezzel szemben így gondolkodik: muszáj szerethetővé válnom. A gyermek azt mondja: gondoskodjatok rólam!  A felnőtt ezzel szemben igyekszik gondoskodni magáról. A gyermek azt mondja: minden lelki problémámról ti tehettek! A felnőtt ezzel szemben pontosan tudja, hogy pszichikai egészségéért elsősorban önmaga felel. Mindkét gondolkodásmódra komplett politikai eszmerendszer épül. Vajon melyik attitűdből épül jobb világ? Nos, tessék választani!

Ha az elmúlt egy év során bármikor kiejtettük a szánkon a KORLÁTOZÁS szót, szinte kizárólag a koronavírus-járvánnyal összefüggésben tettük. S bár felnőtt életünk során még sosem voltunk ennyire határok közé szorítva, a pandémia veszélyeit érzékelve többé-kevésbé elfogadtuk, elfogadjuk e tiltó rendelkezéseket. Magától értetődő, hogy mindannyian annak szurkolunk, hogy e szürreális rémálom végre véget érjen, ám az már a legkevésbé sem nyilvánvaló, hogy képesek leszünk-e bármiféle tanulságot leszűrni, ha egyszer magunk mögött hagyjuk a vírust. Amin idővel mindenképpen érdemes lesz elgondolkodnunk, az az, hogy a külső korlátok - általában, akár egészséges, boldog békeidőben - mennyire szolgálják a társadalom érdekeit.

A legtöbbünkre, akik megtapasztalhatták, milyen szülőnek lenni, kifejezetten jellemző, hogy magunk is tiltunk és korlátokat állítunk. Kiskorú gyerekeink kezét erősen szorítjuk, amikor átkelünk az úton. Ha autóba ültetjük őket, bekapcsoljuk a gyerekzárat. Viszonylag ritkán engedjük a kicsiknek, hogy konyhakéssel, vagy töltött lőfegyverrel játsszanak, s még a legvisszafogottabb nyáresti szalonnasütésnél is folyamatosan rajtuk tartjuk a szemünket. A motivációnk természetesen a féltés. Mindent megtennénk azért, hogy utódaink testi, lelki, szellemi épségét megóvjuk, éppen ezért kínosan ügyelünk arra, hogy az általunk állított korlátok ne okozzanak több kárt annál, mint amivel szemben védelmet nyújtanak. Sosem tiltanánk gyerkőceinknek, hogy átkeljenek a csalános mezőn, ha az alternatív útvonal a folyó mentén vezet, ahol krokodilokkal és vízilovakkal találkozhatnak. Érdemes volna ilyen szemmel tekinteni minden társadalmi korlátra, függetlenül attól, hogy szekuláris, avagy vallási; jelenleg is érvényes, avagy múltbéli tiltásokról van szó. Épp elég őrült korban élünk; ember legyen a talpán, aki pontosan tudja, hogy holnap milyen elmebeteg törvények születnek, vagy kerülnek leporolásra.     

ALKOHOL, DROG, PROSTITÚCIÓ

Az Egyesült Államokban 1920-ban lépett életbe a teljes szesztilalmat hirdető 18. alkotmánymódosítás, mely csaknem 14 éven keresztül élt. A hozzá fűzött reményeket azonban a legkevésbé sem váltotta be: az alkoholfogyasztás egyáltalán nem csökkent. Az intézkedés nem tett jót sem az állampolgárokkal, sem a vendéglőkkel és bárokkal, sem a hazai sörfőzdékkel és whiskey lepárló üzemekkel, de még a jelentős adóbevételnek búcsút intő állammal sem. A szervezett bűnözésen kívül nemigen volt más nyertese az ügynek - számos legendás maffiavezér ebben az időszakban gazdagodott meg igazán. (Magyarországon - megelőzve az Egyesült Államokat - már 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején bevezették a szesztilalmat. Talán ez is közrejátszott Kun Béláék gyors bukásában... Egy biztos: ez az intézkedés sem élte túl a "dicsőséges" 133 napot.) Hasonló a helyzet a drogokkal és a prostitúcióval is. Ami tiltott, az automatikusan a maffia kezébe kerül, miközben rajtuk kívül a társadalom minden más szereplője veszít az ügyön. Maga a szükséglet ettől még nem csökken, csak az árak szöknek az égig; miközben a minőség ellenőrizetlen, adóbevételekről pedig értelemszerűen nem beszélhetünk. E téren mindenesetre kezd ébredezni a világ: 2020. novemberében a mexikói szenátus, majd nem sokkal később az amerikai képviselőház is megszavazta a marihuána legalizálását. A fura csak az, hogy a szesztilalom általános tanulságainak levonására kerek száz esztendőt kellett várni.

HATÓSÁGI ÁR

A különböző gazdasági korlátozások mindegyikét - a mindenkori központi kommunikáció szerint - a féltés motiválja, mégis: kivétel nélkül balul sülnek el. A legdirektebb és legkárosabb intézkedés a szocializmust idéző, hatósági ár bevezetése, mely abszolút alkalmas arra, hogy az egészséges piaci folyamatokat totálisan megbénítsa. Jelenleg ezt látjuk Berlinben: a német főváros parlamentje a meredeken növekvő lakbérek befagyasztásáról döntött tavaly januárban. A zömében baloldali döntéshozók a polgárok jólétére hivatkoznak, s teszik ez úgy, mintha soha életükben egyetlen szót sem hallottak volna a közgazdaságtan legalapvetőbb törvényszerűségeiről. Az intézkedés hatása elég nyilvánvaló: elriasztja az ingatlanberuházókat, s a lakásínség további növekedését eredményezi. (Arról nem is beszélve, hogy szembemegy a tulajdonjoghoz fűződő elemi morállal, s ezzel párhuzamosan a német alkotmánnyal is.)

VÁLÁS

"Drága szerelmem! Szerinted nem kockázatos leveleznünk?" - írta az Észak-Indiában élő Augusta Fullam Henry Clarknak 1911-ben. Ez az üzenet egyike volt annak a 370 szerelmes levélnek, mely az érintetteket lebuktatta és börtönbe, illetve kötélre juttatta. Kétségkívül nem voltak túl óvatosak, hiszen ilyen sorokat vetettek papírra: "A drága jó uracskám visszaadta az egész bögre teát, azt mondta, rossz íze van." A bűnügyi bulvár korabeli kedvelői bizonyára elégedetten csámcsogtak, amikor a helyi napilapban a kettős gyilkosságról olvashattak. Egy feleség és egy férj állt a romantikus beteljesedés útjában, utóbbit hónapokon át tartó arzénadagolással sikerült átsegíteniük a túlvilágra. Természetesen nem állíthatjuk, hogy a boldogtalan és felbonthatatlan házasságok jellemzően így végződtek, mindazonáltal egyetlen ilyen eset is elég ahhoz, hogy elgondolkodjunk rajta: volt-e bármi értelme évszázadokon át tiltani a válást? A brit parlament ugyan 1857-ben elfogadta a „Házassági Indítékok Törvényét”, amely elvileg lehetővé tette bármely frigy felbontását, ezt azonban meglehetősen konkrét esetekhez kötötte. A férjek akkor válhattak el, ha bizonyítékkal tudtak szolgálni feleségük hűtlenségéről, míg a nőknek férjük erőszakos vagy vérfertőző tevékenységét kellett bizonyítaniuk. (Sanszos, hogy az érintettek ilyesmivel nem rukkolhattak elő, így maradt a méreg... ) Persze, értem én, hogy van érték a hosszútávú kapcsolatban, ám ezt aligha célszerű külső, hatalmi eszközökkel kierőszakolni.

HÁZASSÁGTÖRÉS, HOMOSZEXUALITÁS

Évszázadok teltek el úgy, hogy komoly büntetést vont maga után minden olyan szexuális tett, amely nem a szentségi házasság szigorú keretrendszerén belül történt. A középkor törvényei még arra is kitértek, hogy férj és feleség között mely napokon, s milyen pozitúrákban legitim az aktus. Az egyház idővel azért felhagyott e perverz kukkolással, mindazonáltal a homoszexualitásért még a múlt század közepén is börtönbüntetés járt. Iszlám területeken a mai napig súlyos bűnnek számít az egyneműek testi szerelme, ahogyan a nők félrelépése is. Világos, hogy itt is társadalommérnöki motivációkat látunk, de még ha hisszük is a heteroszexuális házasság abszolút érvényét, nem túl nagy ár ezért az ideáért csak egyetlen megkövezés is?

ÖNGYILKOSSÁG

A keresztény dogmavilág az öngyilkosságot olyan bűnnek tartja, amely az érintettet megfosztja az üdvözülés lehetőségétől. Nyilvánvalóan ez is egy jó szándékú korlát, ugyanakkor e fenyegetés kijátszása, megkerülése összehasonlíthatatlanul nagyobb károkat okozhat, mintha e hittétel soha meg sem született volna. Nem először hozom szóba azt a groteszk jelenséget, mely elsősorban a 18. századi Észak-Európát jellemezte: a kor öngyilkos-jelöltjei - a pokoltól való félelmükben (!!!) - azt a kerülőutat választották, hogy eltettek valakit láb alól, jellemzően egy védtelen gyereket. Tettükért bizonyosan megkapták az áhított halálbüntetést, ráadásul azzal az extra szolgáltatással, hogy kivégzésük előtt egy teljes bűnbocsánatot biztosító gyónásban is részesülhettek...

JÁRVÁNYÜGY

Úgy tűnik, Szerbiában is fogytán a türelem: két napja ezrek vonultak az utcára Belgrád belvárosában. A tüntetők szerint a korlátozásoknak az égvilágon semmi értelme sincs. Az elmúlt hetek során láttunk törés-zúzást Hollandiában és Dániában; polgári engedetlenséget Lengyelországban és Olaszországban, s békés tüntetést is számos európai nagyvárosban. Láttuk Kunhalmi Ágnest az ATV-n, aki elmagyarázta, hogy úgy akartak nyitni, hogy valójában zárni szerettek volna... Február 4-én magam is arról írtam, hogy lassan enyhíteni kéne a korlátozásokon, mi több, pár órával később - nyilván blogbejegyzésemet olvasva :) - Orbán Viktor is bejelentette a nyitásról szóló konzultációt. Nem az a fő baj, hogy szinte minden megszólaló következetlennek, vagy kapkodónak hat. A vírus okoz meglepetéseket, fogadjuk el, hogy nem látunk előre mindent. Még csak az sem eget verő probléma, hogy a politikusok egyike sem képes elismerni ha tévedett, ha nem sejtette, ha nem is sejthette a jövőt. (Szinte mindegyikük a tévedhetetlenség gyermeteg mítoszát építgeti, még akkor is, ha legtöbbünk szemében ettől nem válnak se szimpatikusabbá, se kompetensebbé.) Az igazi baj jóval nagyobb: valójában fogalmunk sincs, hogy a meghozott korlátozó intézkedések összességében mennyit használtak és mennyit ártottak a társadalomnak. Ha végre búcsút inthetünk a koronavírus-járványnak, ezeket sem árt majd alaposan kielemezni. 

Ami a központi, bürokratikus korlátozásokat illeti, mindeddig megmaradtunk jóhiszeműnek, feltételezve, hogy az említett, történelmi intézkedések mindegyike a polgárok jólétét célozta annak idején. A legtöbbről ma már világosan látszik, hogy nagyobb kárt okozott, mint hasznot. Pedig arról még egyetlen szót sem ejtettünk, hogy a tiltások valódi motivációja az esetek döntő többségében nem is a féltés, csupán a szimpla hatalmaskodás. Mint az eredendő bűn dogmája, vagy a kötelező izzókészlet az autóban - mert azért az mégsem járja, hogy bárki is ártatlannak érezhesse magát. Természetesen a hatalmi önkény sem működhetne egyetlen percig sem, ha nem állna mögötte a kisemberek elégedetten csettintő hada, akiket semmi sem dob fel úgy, mint egy jó kis csendrendelet, kijárási tilalom, vagy bármiféle egyéb korlátozás. Számukra ugyanis így valósul meg a vágyott egyenlőség: ők eddig sem éltek, nem mulattak, nem utaztak - most legalább más sem teheti... Ha egyszer majd ott tartunk, hogy végre rendet vághatunk a tiltások és korlátozások dzsungelében, tegyük ezt kellő nagyvonalúsággal! A hatalom birtokosainak mindig lesz oka a rendszabályozásra, de nekünk nem kell feltétlenül tapsikolnunk minden értelmetlen intézkedéshez. Attól sosem leszünk boldogabbak, ha a másik ember szabadsága sérül.

Minden reklám hazudik. Minden szerető csalfa. Minden kereskedő átver. Minden idegen veszélyes. Minden barát lelép, ha baj van... Ismerősek ezek a jajveszékelő frázisok? Ezek mind a kishitű, magányos, összetört lelkek hangjai. Akik pár csalódás után feladták az alapelvet, mely szerint érdemes mindenkiről a jó szándékot feltételezni. Persze meglehet, hogy már eleve ők maguk sem érdemelték ki a másik őszinteségét, hűségét, szeretetét. Talán épp ez a bizalmatlanság volt a valódi gát.

Vajon él-e felnőtt ember e Földön, akivel még sosem történt olyan, hogy egy pincér a kelleténél vastagabb számlával lepte meg, avagy egy pénztáros rosszul adott vissza? Aligha. Ezek a leghétköznapibb történések, s egyedül annyi az érdekes bennük, hogy mi magunk miként reagálunk ilyenkor. A nép egyszerű gyermekének ami a szívén, az a száján, ám ez a fajta kendőzetlenség sokkal inkább faragatlan, mintsem tiszteletreméltó. Az érzelmi intelligencia ott kezdődik, hogy felismerjük: a reakciónk minimum háromszintű. Hacsak nem vagyunk bohém és nagyvonalú milliárdosok, akiknek semmi nem számít, úgy az első és legfontosabb, hogy képviseljük a saját érdekünket: jelezzük a problémát és kérjük korrigálását. Vegyük észre: ezzel a magunk részéről kész is vagyunk. Figyeltünk, résen voltunk, nem szenvedtünk kárt, ennyi. Aligha szükséges, hogy másikat ezen felül büntetni, vagy nevelni igyekezzünk. (Ha ilyen késztetést érzünk, úgy igen komolyak a gondjaink, s talán magunkkal kéne kezdeni az önvizsgálatot.) Reakciónk második szintjét kommunikációnk stílusa adja. Egészen nyilvánvaló, hogy nem vádolhatjuk a másikat szándékossággal, még csak indirekt módon, még csak nonverbális jelekkel sem. Az egész fellépésünk minden apró elemének egybehangzóan azt kell sugároznia, hogy száz százalékig biztosak vagyunk az ártatlanságában, hogy csupán jóhiszemű tévedés történt, függetlenül a harmadik szinttől, hogy valójában mi is jár a fejünkben. Érdemes belátni, hogy ez utolsó a legkevésbé lényeges. Ha kellő éberséggel képesek vagyunk kivédeni az ilyesmit, úgy részünkről totálisan mindegy, hogy notórius csalóval, vagy egyszeri figyelmetlenséggel van dolgunk. Simán megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy a másikról csakis a jót feltételezzük. Pszichikai tekintetben így minden szereplő jól jár: érzelmi nagyvonalúságunk mindkét fél lelkének balzsamos simogatás; továbbá megerősítése a hitnek, hogy mégiscsak remek faj a homo sapiens.

Az élet persze nem mindig ilyen egyszerű. Maradjunk a vendéglátásnál: pontosan tudjuk, hogy a dörzsöltebb étterem-tulajdonosok csalárd trükkök százait ismerik. Ezekkel manapság már csak elvétve találkozunk (pláne ami az utóbbi hónapokat illeti...), a kilencvenes években azonban még nagy divatja volt a lehúzásnak. Megesett, hogy egy Leányfalun töltött hétvége során egy helyi vendéglőben vacsoráztunk. Egy olyan műintézmény lehetett, amely elsősorban az átutazó forgalomra épít, reálisan kalkulálva azzal, hogy a Visegrádra tartó, egyszeri turista a legkorrektebb kiszolgálás esetén sem tér be újra. A magunk 15-20 fős társasága a szokott módon járt el: mindenki az asztal közepére helyezte a saját - borravalóval megfejelt - részét, majd vártuk a számlát. A nyáresti vidámság azonban gyorsan elpárolgott, ahogy a fizetőpincér megérkezett, ugyanis brutális volt az eltérés az összegyűlt pénz és számlán szereplő összeg között. Fogalmunk sem volt, hol a hiba, meg hát túl is ittunk már magunkat az analitikus gondolkodás áldásos képességén. Kiegészítettük az összeget és leléptünk, s csak szálláshelyünkre visszatérve vettük elő újra az összesítő blokkot. Alaposabban megnézve azt láttuk, hogy szinte alig szerepel rajta ismerős részösszeg. Huszonévesen, erőnk teljében, egy-egy jó balhéra mindig készen, s ezúttal meglehetősen felpaprikázva indultunk vissza a simlis csárdába. A főpincér a világ legártatlanabb arcával azonosította a tételeket az étlapon szereplő fogásokkal, s csodák csodája: minden stimmelt! Mindössze egyetlen probléma akadt. Mivel tucatnyian voltunk, pillanatok alatt tudtuk összeszedni a vendéglőben fellelhető valamennyi étlapot, egymással összehasonlítandó. Hamar kiderült a szemfényvesztés: az egyik garnitúrát a rendeléshez, a magasabb árszínvonalat képviselő másikat pedig a számlázáshoz használták... Nos, egy ilyen élethelyzetben ártatlanságot feltételezni valóban lehetetlen, így részünkről a jámbor udvariasság is elmaradt. Természetesen szó nélkül fizették vissza a különbözetet, s értelemszerűen a borravalót is bukták. Még így is szemmel látható volt a személyzet megkönnyebbülése, hogy karcolás nélkül megúszták.

A magamfajta naiv lelkű liberálisokat gyakran éri a konzervatív vád, hogy a jó szándék görcsös keresése a másikban egyet jelent az önfeladással, az önvédelem felszámolásával. Ha körbenézünk a mai Nyugat-Európában, azt kell mondanunk, hogy ez az aggály a legkevésbé sem alaptalan. Ugyanakkor muszáj leszögezni: a nyitottság, a barátságosság, az elfogadás, sosem jelenthet egyet a baleksággal, a kihasználhatósággal. Niedermüller Péter pár napja a következő gondolatot fogalmazta meg Facebook oldalán: "Mi pedig olyan Európát, olyan Magyarországot akarunk, amely befogadja és támogatja a menekülteket, amely a bevándorlásban nem veszélyt, hanem gazdagodást és lehetőséget lát". Az ilyen mondatokkal nem az a legnagyobb baj, amit az Origo ír, hogy a járvány közepén nem ezzel kéne foglalkozni. (Az élet nem állt meg, léteznek más legitim témák is a koronavíruson kívül.) Még csak nem is az, hogy a magyar választópolgárok oroszlánrésze bevándorlásellenes, és ez a kommentekben is megmutatta magát: a több mint kilencven hozzászólás közt alig találni helyeslőt. (Attól, hogy a döntő többség nem ért egyet valamivel, az még lehetne helyes.) A DK-s polgármester mondata azért hamis, mert pontosan tudható, hogy a tömeges bevándorlás a legkevésbé sem veszélytelen mutatvány. Nyilván léteznek olyan bevándorlók, akik munkába állnak, jövedelmet szereznek és adót fizetnek - ők valóban képesek gazdagítani az országot. A nyugat-európai tapasztalatok ugyanakkor azt mutatják, hogy jelentős részük képtelen elhelyezkedni, így segélyre szorul; s nem csekély azok száma sem, akik semmibe veszik a befogadó ország törvényeit - ők nemhogy nem gazdagítják a hont, de még a közbiztonságot is fenyegetik. Niedermüller maga is tisztában van mindezzel, mégis hinti a balos, vágyvezérelt mantrát; mintha elég lenne csupán pozitívan viszonyulnunk mindenkihez, s e gesztusunk azonnal szentet faragna az érintettekből. Ez a balekság filozófiája és józan ember aligha veszi komolyan. Abban igaza van Niedermüllernek, hogy fontos a bizalom, és fontos a jó szándék feltételezése. De csak és kizárólag addig a határig, amíg képesek vagyunk elviselni, ha tévedtünk. Egyszerűen nem kockáztathatunk többet, mint amennyit képesek vagyunk mosolyogva elveszíteni.

Ne feledkezzünk meg arról az apróságról sem, hogy a bizalom minden esetben kettőn áll. Nem csupán a mi felelősségünk, hogy elég nyitottak és befogadók legyünk, de a másiknak is elemi érdeke, hogy bizalomgerjesztő képet formáljon önmagáról. A baloldali attitűdtől nagyon idegen az ember önmagáért vállalt felelősségének gondolata, ám ettől még tény, hogy a rokonszenvet nem adják ingyen. Ha a másik arcán, mimikáján, kommunikációjában, gesztusaiban az agresszivitást, a simlisséget, vagy csupán a felelőtlenséget észleljük, annak aligha fogunk bizalmat szavazni. Ideje lenne szélnek ereszteni azt a balos téveszmét is, mely szerint bűnös dolog az ösztöneinkre hallgatni. A legtöbbünknek elég a másik szemébe nézni ahhoz, hogy lássuk: van-e félnivalónk tőle.

Számos kutatás igazolja: alapvető evolúciós szokásunk, hogy kérdéses szituációkban hajlamosak vagyunk a másikról inkább a rosszat, mintsem az ártatlanságot feltételezni. Ez a fajta bizalmatlanság történelmünk jelentős része során életmentő lehetett. "Jobb félni, mint megijedni", mondtuk, s ehhez is tartottuk magunkat. Ezen az sem változtat sokat, hogy egyes pszichológiai kutatások szerint az ilyen esetek háromnegyedében tévedünk. Hitem szerint 25% épp elég magas érték ahhoz, óvatosságunkat egy percig se altassuk el. A 75% pedig pláne magas, különösen ahhoz, hogy bizalmatlanságunkat gátlástalanul kimutassuk. E gyermeteg, ösztönös viselkedést a szakirodalom az egocentrikus és impulzív jelzőkkel illeti. Egocentrikus, mert gyanakvásunk kimutatásakor a legkevésbé sem törődünk a másik lelkivilágával, s impulzív, mert azonnali feszültségoldásra törekszünk. A civilizáltság, a kultúra egészen pontosan azt jelenti, hogy szükség esetén készek vagyunk bizonyos szerepeket eljátszani, képesek vagyunk ideig-óráig elviselni a belső ösztönkésztetésünk és a külső magatartásunk közti feszültséget.

Nem bízhatunk senkiben? Nos, szomorú egy világ volna. A valóság az, hogy igen sokan vannak, akik ténylegesen kiérdemlik a bizalmunkat. Ez azonban idő kérdése. Muszáj alaposan megismerni a másikat. És muszáj kialakítanunk a magunk szociális köreit, amelyekben vakon bízhatunk a többiekben. Ha a Fidesz példátlan politikai sikerének titkát keressük, abban jelentős szerepe lesz e feltétlen bizalomnak. (Fodor Gábor korai távozását és a Simicska-ügyet leszámítva 33 év alatt nemigen láttunk zajos szakításokat, csaknem ugyanaz a maroknyi, összetartó gárda viszi a párt - és mostanság az ország - ügyeit, akik 1988-ban együtt elkezdték.) Az ellenzéki oldalon aligha látni hasonlót. Pedig e nélkül esélyük sincs választást nyerni, sikeresen kormányozni meg pláne. Az pedig végképp nonszensz, hogy a bevándorlók iránt teljes bizalmat várnak, miközben ők maguk még egymásban sem bíznak. Ismétlem: fontos, hogy képesek legyünk bárkiről a jó szándékot feltételezni. Ám ezt a tanítást csakis akkor képviselhetjük hitelesen, ha mi magunk már tudjuk, s legalább a személyes környezetünkben volt szerencsénk megtapasztalni, mit is jelent a bizalom.

A helyzet az, hogy Gajdics Ottó nem tartozik a nagy kedvenceim közé. Néha azonban megfogalmaz lényeges gondolatokat, ahogyan azt a múlt hétfői Sajtóklubban is tette: "Miközben a magyar társadalom jelentős része, majdhogynem száz százaléka teljesen egyetért abban, hogy annak, ami a második világháborúban történt, soha többé nem szabad előfordulnia; abban már csak a fél ország ért egyet, hogy annak sem, ami utána történt." Érdemes ezt a képet kiegészíteni azzal, hogy nem speciálisan magyar jelenségről van szó. Százmillió áldozat, tönkretett országok egész sora és nulla, ismétlem: nulla sikeres projekt után a fél világ még mindig lelkesen, de minimum elnézően tekint a világ valaha volt legvéresebb ideológiájára, a kommunizmusra. Miként lehet az, hogy édestestvérét, a nácizmust - politikai hitvallástól függetlenül - egységesen elítéljük, ugyanakkor Marxról meg Leninről szobrokat állítanak a "civilizált" nyugaton? 

A kérdés egyáltalán nem új keletű. Peter Viereck már 1953-ban ezen morfondírozik Az értelmiségiek szégyene és dicsősége című könyvében. Hannah Arendt ugyancsak egymás közeli rokonaiként tárgyalja a kommunizmust és a fasizmust A totalitarizmus gyökerei című, 1951-ben megjelent, közismert művében. A lényeget valójában már Churchill is megfogalmazta, amikor a kommunistákat "kegyetlen és véres szájú professzoroknak" nevezte, utalva arra, hogy nem csupán az iskolázatlan, antiszociális rétegek éretlen és közveszélyes ámokfutásáról van szó, hanem e közönséges bűnözők nagyon is komoly szellemi, erkölcsi támogatást élveznek bizonyos értelmiségi körök részéről. Miként lehetséges ez az érthetetlen árulás?

FÖLDRAJZI-TÖRTÉNELMI SAJÁTSÁGOK

Amikor a barna és a vörös terror felemás megítélésének okait keressük, rendszerint az első, ami eszünkbe jut: nyugaton nem élték át a kommunizmus borzalmait, így a mai napig őrizgethetnek egy pozitívan elfogult és hamis képet erről a világról. A valóság az, hogy érvnek ez meglehetősen karcsú. Auschwitz, Treblinka és Chelmno sem azok a helyek, amelyeket a mai generációk testközelből megtapasztaltak volna, mégis képesek vagyunk átérezni az embertelenség atmoszféráját, valódi empátiával az áldozatok iránt. Nem tűnik lehetetlen elvárásnak, hogy a kommunisták által megkínzottakkal, megnyomorítottakkal és elpusztítottakkal is ugyanilyen együttérzők legyünk, különösen ha térben és időben mindkettő egyaránt oly távoli. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy nincs elég információnk a sztálini világról. A kommunizmus fekete könyve c. mű 1997-ben jelent meg és minden számottevő vörös borzalomról jelentést ad - persze kavart is jó nagy vihart a baloldali történészek körében. Kifogásolták például az áldozatok 100 milliós nagyságrendjét, szerintük ugyanis "csupán" 65-93 millió halottról beszélhetünk... Egy biztos: amikor kifejezetten az értelmiség szemellenzős magatartását kérjük számon, a tudatlanságot aligha hozhatjuk fel védelmükben. Nyugodt szívvel feltételezhetjük, hogy olvasni azért tudnak.

PROPAGANDA, MARKETING

Nem vitás: a kommunizmus marketingje nagyságrendekkel jobb volt, mint a nácizmusé. Igaz ugyan, hogy Hitler is - amíg lehetett - titkolta a gázkamrákat, s az sem kérdés, hogy neki is voltak szellemi követői és támogatói a civilizált világ értelmiségi köreiben, mindazonáltal a Mein Kampf közzétételével nyíltan feltárta szándékait, mintegy elismerve, hogy ő maga is egy beteg szörnyszülött. A kommunista rezsimek sosem engedték meg maguknak ezt a fajta őszinteséget. A történelem minden baloldali diktátora giccses színdarabot játszott, melyben ő alakíthatta a jóságos vezetőt, s minden más szereplőnek illett szélesen mosolyognia. Ezek a rezsimek sportot űztek a cinizmusból, hiszen bolseviknek, vagyis többségnek nevezték a kisebbséget; valamint demokratikus jelzővel illették berendezkedésüket, holott a lehető legmesszebb álltak mindenféle demokráciától.  Különösen nyomasztó lehetett az élet a Rákosi-rendszerben, amikor a legnagyobb rabság idején a "szabadság" volt az általánosan használt köszöntés... S bár az üldözötteket és megnyomorítottakat e szómágiával aligha lehetett megtéveszteni, a társadalom jelentős részét minden további nélkül, a külföldet meg pláne. A baloldal azóta is ugyanezt a stratégiát alkalmazza (és ugyanúgy benyalják a tömegek, mint annak idején): önkényesen gyúrja-formálja a szavak jelentését. Számukra az sem jelent gondot, ha egy kifejezésen, amely évszázadokon át ugyanazt a jelentést hordozta, holnaptól annak szöges ellentétét értjük. Valójában minél nagyobb a bábeli zűrzavar, nekik annál jobb. Annál inkább rejtve maradhatnak a történelem legcsúfabb szégyenfoltjai.

ANTIFASISZTA KÁRTYA

E propaganda részének tekinthetjük az antifasiszta kártyát is, melyet a baloldal lassan száz éve rendszeresen kijátszik, függetlenül attól, hogy léteznek-e egyáltalán fasiszták, vagy sem. A kommunizmus és a Szovjetunió évtizedeken át egyet jelentett az antifasizmussal, így aki ezeket támadta, az a nyugati, hangadó értelmiség szemében azonnal fasisztává vált. Nem véletlen, hogy annak idején George Orwell Állatfarm című, zseniális művének kiadását egy sor angol kiadó megtagadta. Pedig hát akinek volt szeme, már akkor is látta: a Szovjetunióban, a népi Kínában, vagy épp a Pol Pot vezette Kambodzsában ténylegesen megvalósult a totális fasizmus, csak épp vörös álruhában. A kommunisták attitűdje leginkább azokra a maffiózókra emlékeztet, akik udvariasan és mosolyogva szedik be a védőpénzt az éjszakai szórakozóhelyek tulajdonosaitól. Nem csak egyszerűen kirabolják a helyet, hanem még abban a képmutató szerepben is tetszelegnek, hogy valójában ők védik meg a bárt a valódi bűnözőktől... A fene se tudja, hogy ezt a szemérmetlenül hazug kommunikációt ki tanulta el kitől, a politikában mindenesetre abszolút működőképesnek bizonyult. 

INTERNACIONALIZMUS

Talán még soha azelőtt nem volt olyan erős a világ békevágya, mint 1945-ben, amikor Karl Popper legismertebb műve, A nyílt társadalom és ellenségei című alkotás megjelent. A filozófus szerző szerint a nemzetállamok léte és az ebből fakadó nacionalista gondolkodás önmagában hordja a konfliktusok kialakulásának lehetőségét. Meglátása szerint - többek között - e problémára is megoldást nyújt a határok nélküli, nyílt társadalom eszméje. Azóta 76 év telt el, s a világ ez idő alatt rengeteget változott. Megszületett az Európai Unió, a nemzethatárok túlnyomó többsége jelképessé vált. A globalizmus gyakorlatilag megvalósult: ugyanazokat a termékeket vásároljuk, ugyanazt a kultúrát fogyasztjuk Lisszabontól Helsinkiig. A klasszikus német-francia, német-angol, angol-francia ellentétek ma már csak a múlt poros vicceiben élnek, nincs az az idióta, aki nemzeti gőgből fegyvert ragadna. Ez a nyilvánvaló igazság pedig azt jelenti, hogy a patrióta gondolkodásmód többé semmilyen formában nem veszélyezteti a békét. Ha voltak is idők, amikor az internacionalizmus erkölcsi fölényt élvezhetett a nacionalizmussal szemben, az immáron a múlt ködébe vész. Ezzel a kommunizmus ilyetén morális felsőbbrendűsége is kiüresedett. Tény, hogy a baloldali érzelműek jelentős része továbbra is idegenkedik mindenféle nemzeti büszkeségtől, ám onnantól, hogy ez fenyegetést senkire nem jelent, immáron csupán gusztus dolga. A puszta ízlés persze jelenthet magyarázatot, amiért egyesek kevésbé látják ördöginek az internacionalista kommunizmust a nacionalista fasizmussal/nácizmussal szemben, ám ebben rációt ma már aligha találunk.

FAJI ÉS OSZTÁLYALAPÚ VÉRENGZÉS

"Mégis mi a különbség a végeredményt tekintve, és leginkább az áldozatok szempontjából mi a különbség a között, hogy valakit éppen aktuálisan faji alapon méltóztatnak kiirtani, vagy osztályalapon? Miért rettenetes és borzalom ha faji alapon és Auschwitz után nem lehet verset írni, és miért annyira fasza, ha osztályalapon? A Kolima után meg szárnyalnak a dalnokok, tessék mondani?" - Ezek már Bayer Zsolt kérdései, és ami a múltat illeti, természetesen abszolút jogosak is. S bár tudjuk, hogy Sztálinnál nagyobb antiszemitát alig-alig hordott a hátán a Föld, mégsem ez volt az általános vonal; a kommunisták gyűlöletét jellemzően nem a faji különbségek táplálták. A világ azonban nagyot fordult az utóbbi időben. A rasszizmus, amely korábban valóban nem jellemezte a baloldali ideológiát, ma már szerves részévé vált. Az Oscar-díjakat immáron faji kvótákhoz kötik. Mi ez, ha nem rasszizmus? A Coca-cola a belső képzésein azt oktatja, hogy "próbálj kevésbé fehér lenni". Mi ez, ha nem rasszizmus? "Nem lesz egyenlő a fehér ember, hanem a mi rabszolgánk lesz". - írta a Twitteren Sasha Johnson, a Black Lives Matter egyik nagy-britanniai vezetője. Mi ez, ha nem rasszizmus? Ha a nyilvánvalóan fajgyűlölő nácikkal szemben - a bőrszínre való vakságot tekintve - volt is valaha morális fölénye a kommunistáknak, mára ebből sem maradt semmi. A jelen neomarxista eszmevilágának ezt a különbséget is sikerült a földbe gyalulnia.

PSZICHOLÓGIAI SÍK

Az eddig felsorolt érvek mindegyike árnyalja ugyan a képet, azonban még így együttesen sem adnak megfelelő magyarázatot arra, hogy két véres diktatúrát látva miként lehet bármelyiket is elfogadhatóbbnak tartani a másiknál. Muszáj találnunk valami mélyebb, pszichikai gyökerű indokot a kommunizmus iránt érzett, elnéző rokonszenvre. Hitem szerint ez nem fakadhat másból, mint abból a néplélekből, amely mindig a legkisebb fiúnak szurkol. Dávidot és Góliátot látva kevesen lesznek, akik az utóbbi győzelméért lelkesednének. A többség abban - és egyedül abban - látja az igazság érvényesülését, ha a gyengébbnek gondolt fél kerekedik felül. Nem törődnek olyan részletkérdésekkel, hogy az esélytelenebbnek látott szereplő valódi hátrányból indul-e, vagy csupán ilyen látszatot kelt; hogy szabályosan, sportszerűen küzd-e, avagy megengedhetetlen eszközöket használ; hogy képes-e nagyvonalúságot mutatni győzelme esetén, avagy kegyetlen hentessé válik; sőt már azzal sem, hogy egyáltalán melyik fél robbantotta ki a konfliktust és mi okból. A baloldali gondolkodás alappillére a sérelempolitika, melynek a lényege, hogy bármely interakcióban ki lehet jelölni az erősebb, az életképesebb, a domináns felet, s e fölény már önmagagában garantálja, hogy az erkölcsi igazság a másik félnél keresendő. Az erősebb automatikusan elnyomóvá, a gyengébb pedig elnyomottá válik, még akkor is, ha valójában az utóbbi az agresszor. Talán ez lehet a döntő különbség a két mészárszék között. Lelki szemeink előtt a fasisztákat és különösen a nácikat sosem látjuk gyengének, elesettnek, hanem kifejezetten Góliátként tekintünk rájuk, akik védtelen és fegyvertelen áldozataikat terelik marhavagonokba, majd haláltáborokba. A kommunisták ezzel szemben simán eljátszhatták az alulról jövő kisembert, aki a hatalmas uralkodókat, arisztokratákat és pénzembereket gyűri le - s ennyi már elég is ahhoz, hogy tekintetünket elfordítsuk a gyilkos kegyetlenségről.

 SÖRÖK - AZ EGYIK MÁR CSAK MÚZEUMBAN, A MÁSIK KERESKEDELMI FORGALOMBAN

Akárhogy is nézzük, a mészárszék mészárszék marad. A fasisztákhoz és nácikhoz képest nem lehetünk elnézőbbek a kommunistákkal szemben sem. Egyik gyilkos ideológiát sem tudja elfogadhatóvá maszkírozni semmiféle propaganda. S ha léteztek is a múltban racionális alapjai a részrehajlásnak, ezek mára már köddé váltak; a nacionalista érzelmek többé nem jelentenek háborús fenyegetést, a rasszizmus pedig erőteljesen megjelent a radikális baloldal eszköztárában is. Már csak a tudatunkban kéne rendet tenni, zsigeri érzéseinket a felszínre hozva, a napvilág fényénél megszemlélve, megvizsgálva. Talán előbb-utóbb még azt is képesek leszünk belátni, hogy az igazság sem áll automatikusan a gyengébb oldalára.

"Nem azért vagyunk fogyasztók, mert nem lehettünk volna mások, hanem azért, mert azzá tettek bennünket" - írja Sarkadi Zsolt a 444-en, cikkét elsősorban az ausztrál Kerryn Higgs Collision Course - Endless Growth on a Finite Planet című könyvére alapozva. A téma természetesen a fenntartható - avagy fenntarthatatlan - fejlődés; az írásban számos történelmi érdekességgel, igazsággal és féligazsággal.

"Az emberek természetesen korábban is fogyasztottak - ruhát, élelmiszert és sok mást -, és ezekért dolgozniuk is kellett, vagy másokat dolgoztatni maguk helyett, viszont a 19. század végéig nem volt túl sok ösztönző, ami a tömegek folyamatos fogyasztását serkentette volna." Természetesen Kerryn Higgs is tisztában van a biológia alaptörvényével, mely szerint minden élőlény folyamatos szükségletekkel bír, s valójában ezek kielégítését nevezzük fogyasztásnak. Valamiért azonban nem akarja beérni ezzel az általános alapigazsággal, és a FOGYASZTÓ kifejezést már csak a marketinggel megtámogatott tömegtermelés világában élő, modern emberre vonatkoztatja. Úgy tesz, mintha a korábbi történelmi időszakokban az emberek szerényebbek és visszafogottabbak lettek volna. Mintha nem lettek volna szárnyaló vágyaik, s nem irigyelték volna az arisztokraták fényűzését. Mintha sosem lettek volna felkelések, lázadások, vagy épp más népek ellen irányuló rablóhadjáratok. A bolygó jövőjéért aggódva nyilván nehéz kimondania, hogy a komplett emberiség első számú célja mindig is az életszínvonal, vagyis a fogyasztás mértékének emelése volt, historikus kortól és társadalmi státusztól függetlenül. Nyilván azt is nehéz elismernie, hogy a kapitalizmus ezt az általános jólétre irányuló, sok évezredes emberi vágyat hozta elérhető közelségbe. Arról meg pláne nem beszél, hogy a plázai bevásárlás mennyivel humánusabb és emberhez méltóbb módja a szükségletek kielégítésének, mint a gyarmatosítás, vagy bármiféle rablóháború.

Régi álmom, hogy egyszer majd kezembe vehetek egy olyan könyvet, mely úgy tűzi zászlajára a környezetvédelem eszméjét, hogy közben nem ütközöm bele minden második mondatban a piaci működés iránt érzett nyílt megvetésbe és gyűlöletbe. "A hagyományos célt, hogy magától értetődően hasznos termékeket készítsenek, felváltotta a folyamatos fejlesztés és a sorozatgyártás, majd, hogy az újabbnál újabb termékeket, amikből többet és többet tudtak gyártani, el is tudják adni, a vásárlásra csábító reklámokra is egyre több pénz ment el. Az egész gépezetet pedig természetesen a profitszerzés vágya hajtotta." Döbbenetes, hogy egy gondolaton belül három csúf kritikát is megfogalmaz a kapitalizmussal szemben, természetesen mindhárom érzelmi alapú, egyiknek sincs a leghalványabb racionális alapja sem. Kezdjük a végén: mint egy szószékről prédikáló középkori pap, felrója a profitszerzés vágyát. Mintha valaha is létezett volna bármi egyéb, ami a gazdasági tevékenységeket motiválta volna! Maradhatunk is akár a középkorban: egy földműves, vagy egy városi fazekasmester talán csak annyi hasznot termelt, amennyiből finanszírozhatta családja megélhetését. Ám attól az még ugyanúgy profit volt! Ne hazudjuk már érdemnek azt, hogy gépesítés hiányában gyenge hatékonysággal működtek, így csak szerényebb nyereséget tudtak zsebre tenni! Egészen arcátlan az az attitűd is, ahogyan az egyetemi katedráról kívánja eldönteni, hogy a kétszáz évvel ezelőtti Angliában mi számított hasznosnak, vagy épp haszontalannak. Segítek: MINDEN HASZNOS, amiért az emberek önként pénzt áldoznak. S egészen vérlázító, ahogyan a marketinget ekézi, hiszen a raktárban maradt, eladhatatlan árutömeg egy jelentős hányada is HASZNOS-nak bizonyulhatott volna - megfelelő reklámtámogatás mellett. Talán épp a leghasznosabb termékekkel nem találkozott a fogyasztó az elégtelen marketing miatt. "Széles tömegek számára pont a ma már szélsőségesnek tűnő takarékosság volt a legfontosabb túlélési stratégia, a divat követése és az újabb dolgok folyamatos elirigylése másoktól maximum az arisztokratáknál és a közéjük tartozni vágyó vagyonos kapitalistáknál dívott." Döbbenetes az az attitűd, amely a tökéletes létbizonytalanság nyomorát tünteti fel etalonként, s az ebből való kitörést nem pozitív motiváltságnak, vagy a felemelkedés szándékának nevezi, hanem a jómód elirigylésének. Semmi sem árulkodik úgy egy szerző elfogultságáról, mint használt szókészlete.

Kerryn Higgs művével az a legnagyobb gond, hogy érzelmi elfogultsága, zsigeri kapitalizmusellenessége olyannyira meghatározza gondolkodásmódját, hogy gyakorlatilag képtelen választóvonalat húzni a fogyasztói társadalom globális és tényszerű problémái, valamint az egyén pszichikai, illetve életmódbeli anomáliái közé. Természetesen van igazság abban, amit ír. Valóban nagyon gáz, amikor az ember irracionális döntéseket hoz, túlfogyaszt, pazarol, felesleges dolgokra költ és képtelen megtakarítani. Ám ezek pusztán az egyén problémái. Ezekről lehet írni - a könyvesboltokban fellelhető sok ezer hasonló mellé - egy újabb életmód-tanácsadó tucatművet, ám a Föld jövőjéért aggódó, ökológiai munkában e felvetések tökéletesen irrelevánsak. Most mégis: mit ártunk azzal a bolygónak, ha naponta járunk masszőrhöz, vagy fodrászhoz, ahelyett, hogy kéthetente keresnénk fel őket? Ha már a környezetvédelem a téma, érdemes lenne azokra, és csakis azokra a fogyasztási tételekre koncentrálni, melyek valóban túlterhelik a Földet, s nem általánosságban papolni az irigységről, a mohóságról és a profitéhségről.

Ami a fenntartható fejlődést illeti, valójában háromféle hitvilággal találkozhatunk. A pesszimista verzió szerint már elkéstünk mindenféle mentőakcióval, s megállíthatatlanul száguldunk a szakadék felé. Ez olyan szempontból kényelmes álláspont, hogy aligha indokol cselekvést. Talán pár világvége-búcsúbulit még tarthatunk, azután utánunk az özönvíz... Az optimista forgatókönyv szerint - s bevallom, magam is ezt vallom - a technikai fejlődés idővel megoldja problémáinkat (miközben persze létrehoz majd újabbakat). Anyag- és energiatakarékos termékek, újrahasznosítás, zöld energia, környezetbarát építészet stb. Nem állítom, hogy a kormányoknak és a világszervezeteknek ebben semmi szerepük nem lesz, ám a kreatív megoldásokat a piac szállítja majd, ahogy teszi ezt már a jelenben is. Valahol e két felfogás között találjuk a harmadik, az erősen aggódó álláspontot. Képviselői hisznek ugyan a Föld megmentésében, ám meggyőződésük, hogy ehhez radikális beavatkozásokra van szükség, melyek erősen csorbítják a piac és az egyén szabadságát. A fene se tudja, hogy az őszinte féltés vezeti-e őket, vagy valamiféle neomarxista hevület. Az mindenesetre igencsak beszédes, hogy konkrét megoldási javaslatokat alig-alig hallunk tőlük. Pedig a kritikának - és különösen a kapitalizmuskritikának - akkor van bármi értelme, ha tudunk ajánlani jobbat.

"1920-ra az Egyesült Államok eljutott odáig, hogy bár az ipari termelés az 1860-as szint 12-szeresére nőtt, a lakosságszám ugyanennyi idő alatt csupán megháromszorozódott. Egy emberre tehát így is négyszer annyi termék jutott, mint 60 évvel azelőtt. Elérhetővé vált a John Stuart Mill által stacionáriusnak nevezett állapot, amikor a gazdasági rendszer minden állampolgár alapvető igényeit ki tudja elégíteni, így az embereknek nem kell többé egymáson taposni a túlélésük érdekében”. Ebben a három mondatban két különböző gondolat keveredik. Egy intelligens és egy végtelenül ostoba. Az előbbi kimondja azt a nyilvánvaló igazságot, hogy a jólét növekedésének a záloga az, ha a termelés dinamikusabban fejlődik, mint a népesség. Úgy lenne kerek a dolog, ha hozzátenné: napjainkban egyedül az állami nyugdíjnak nevezett piramisjáték indokolja az egyes nemzeti populációk méretének szinten tartását, semmi egyéb. A szabad piac képes megteremteni az egyensúlyt magas és alacsony népességszám mellett is. Ami viszont kifejezetten bárgyú ötlet, az az, hogy John Stuart Mill, vagy bárki más képes meghatározni, hogy mi számít alapvető állampolgári igénynek. (Mill 1873-ban fejezte be földi pályafutását. Amit ő a 19. század derekán elégséges jólétnek ítélt, azt ma valóságos nyomorként aposztrofálnánk.) Ettől a szemlélettől már csupán egy szűk ugrás Fourier falanszter-rendszere. Ha maradnánk inkább a jelenkor gondolkodóinál, úgy érdemes Ferenc pápára fókuszálnunk, aki szintén tudni véli, mennyi az elég. Az egyházfő egészen konkrétan bálványimádásnak tartja a gazdagságot, s követendő értéknek a szegénységet. Rajta kívül azért nem sokan vállalják fel az effajta radikális kommunikációt, pedig ha a Föld megmentéséhez a fogyasztás drasztikus csökkentése vezet, úgy lassan ideje volna előállni a konkrét elképzelésekkel. Vajon mennyi élelmiszert tömhetünk magunkba lelkiismeret-furdalás nélkül? Vajon mekkora lehet az egy főre eső lakóingatlan maximális mérete? Mennyit utazhatunk és milyen autót birtokolhatunk? A világkormány tervhivatala dönt majd a legyártható műszaki cikkek mennyiségéről, s engedélyezett kvóták alapján termel majd a Samsung és az LG? És mi lesz a luxuscikkekkel? És mi lesz a friss innovációkkal? Minden egyes kreatív találmány bevezethetősége kapcsán a világkormány ökológiai hivatala hoz majd ítéletet? Pontosan tudjuk: a bürokratikus centralizáció nem csupán nehézkes és csapnivaló hatékonysággal jár, de tökéletesen értelmetlen is. Bőven elég lenne, ha csupán a bizonyítottan negatív externáliákkal, a valódi környezetszennyezéssel foglalkoznánk.

A kérdés politikai vetülete is rém izgalmas. A baloldali, szociáldemokrata pártok hosszú-hosszú évtizedeken át azon ügyködtek, hogy az elesettek és a munkások életkörülményei folyamatosan javuljanak. Ez abszolút nemes célkitűzés, ám lássuk be: elsősorban a fogyasztás növeléséről beszélünk. S bár a jóléti államok kétkezi melósai ma már irigylésre méltó bőségben élhetnek, a klasszikus baloldali gondolat továbbra is az, hogy "fizessenek a gazdagok", illetve hogy a tehetősek megadóztatásából származó bevételeket segélyezésre és egyéb jóléti kiadásokra fordítsák. Talán a kedvezményezett réteg ma már nem a klasszikus munkásosztály, hanem inkább a friss bevándorlók, ám mindez a lényegen nem változtat: a fogyasztás felpörgetése a cél. Igen ám, de ez a szemlélet tökéletesen szembemegy a zöld gondolattal, amely az ökológiai lábnyomunk méretét csökkentené. A skizofrén helyzet abból fakad, hogy mindkét áramlatot jellemzően a baloldali pártok képviselik. Úgy tűnik, nem is igazán zavar senkit ez a feloldhatatlan ellentétből fakadó, rendszerszintű tudathasadás.

"Nem azért vagyunk fogyasztók, mert nem lehettünk volna mások, hanem azért, mert azzá tettek bennünket." No persze. A féktelen, kapzsi kapitalizmus a főbűnös, meg természetesen a reklámok. Nem, nem mi vagyunk a felelősek a döntéseinkért, hiszen minket megrontott ez a csúf világ. Ha van igazán visszatetsző a mai korszellemben, úgy ez a gyermeteg szemlélet feltétlenül. Manapság, ha egy férfi - eleget téve szent küldetésének - elcsábít egy nőt, azt zaklatásnak és erőszaknak kell hazudnunk. És ugyanígy: amikor egy termék eladását marketingkampány segíti, az is egyenesen ördögtől való és nyílt bevallása annak hogy felesleges és haszontalan termékről van szó.... Atyaég, tényleg visszatérünk a középkorba?

Nem is tudom, mikor volt rám film ekkora hatással. Nem is tudom, miért csak most néztem meg, pedig már csaknem egy éve felkerült a bakancslistámra... A szóban forgó alkotás A platform című spanyol sci-fi/thriller, mely napokra befészkelte magát az elmémbe.

 A történet egy börtönben játszódik, ahol a cellák egymás fölött helyezkednek el. E kétszemélyes betonhelyiségek közepén egy téglalap alakú nyílás tátong, melynek alapvető funkciója az élelmezés megoldása. A platform valójában egy mobil tálalófelület, mely lift módjára halad végig az egyes szinteken. Mindenütt pár percet állomásozik, ez idő alatt az adott emelet lakói - a még megmaradt kínálatból - bármennyit fogyaszthatnak, de a gyomrukon kívül máshol nem tartalékolhatnak ételt. Legfelül még teljes a svédasztal, azonban lefelé haladva nem csupán a mennyiség csökken, de a tálalás is veszít eredeti varázsából, hiszen előbb-utóbb már csak a maradékokban lehet keresgélni. A legalsóbb szinteken a legreménytelenebb a helyzet: oda már ehető nemigen jut le. Tekintve, hogy mindenki egy-egy hónapot tölt az adott cellában (majd teljesen kiszámíthatatlan módon ébred új - szerencsésebb, vagy szerencsétlenebb - emeleten), a mélyben már valódi élet-halál harc folyik. Ebbe a világba csöppen a film főhőse, Goreng, hogy helyenként gyomorforgató kalandjain keresztül minket is beszippantson ez a pokolian nyomasztó fantáziavilág.

A film meglehetősen direkt és sötét társadalomkritika. Olyan képet fest, mely szerint az ember természeténél fogva aljas, és a társadalom felső régióban nemhogy magasról tesznek az alsóbb rétegekre, de még mintha szándékosan ki is akarnának tolni a szerencsétlen sorsúakkal. A főhős a 48. szinten ébred - amely cellatársa szerint egész elfogadhatónak számít - de már oda is egy szabályos disznóól érkezik. Egészen a történet végéig nem derül ki, milyen mélyen van a végállomás, vagyis hogy összesen hányan lakják e börtönt, így nem tudni biztosan, hogy a napi egy terülj-terülj asztalkám pontosan mire lenne elég. Mindazonáltal a szereplők egy részében él a hit, mely szerint megfelelő együttműködés esetén mindenkinek jutna elegendő táplálék. Természetesen a központi kérdés az, miként lehetne optimalizálni e korlátozott erőforrással működő rendszert, illetve mi lenne a morálisan helyes és elvárható magatartás a rabok részéről. Nézőként persze pontosan tudjuk a megoldást: önként vállalt mértékletesség és katonás fegyelem. Csupán annyit fogyasztani, amennyire szükségünk van; nem belezabálni mindenbe; nem hagyni pazarló maradékokat; és főként nem tönkretenni a továbbküldött fogásokat - szemben a filmben látható destruktivitással és az alsóbb szintek sorsa iránt tanúsított mélységes közömbösséggel. Hogy az adott szürreális helyzetben a szolidaritásnak ez a nagyon is elvárható mértéke megjelenik-e vagy sem, ez kizárólag a bentlakók tudati szintjének függvénye. Szent meggyőződésem, hogy a saját - meglehetősen tág - szociális környezetemben kivétel nélkül mindenki kapható volna az együttműködésre és két nap alatt a gyakorlatban is megvalósulna az optimális stratégia. Koplalásra és komolyabb lemondásra nehéz volna bárkit is rávenni, de az okos mértékletesség általános elterjesztése aligha okozna problémát.

A film ugyan kendőzetlen társadalomkritika, azonban muszáj észrevenni, hogy e fantázia szülte börtön a legkevésbé sem megfelelő modellje a szabad társadalomnak. Ez pedig azt jelenti, hogy akármilyen morális következtetésekre is jutnánk, azok - legyenek bár fennköltek és szívmelengetők -, nem feltétlenül maradnának érvényesek e kisarkított, extrém világon kívül. (A művészek és az önjelölt megváltók klasszikus trükkje, hogy szélsőséges helyzetekből kívánják levezetni a hétköznapok igazságait.) Lássuk, mik is az alapvető különbségek a mozivásznon megjelenő történet és a valóság közt!

•  KISZOLGÁLTATOTTSÁG - A börtönlakók egyetlen tápanyagforrását a platform szállítja. A szabad világban a megélhetés és a boldogulás ezerféle útját járhatjuk. A való világban elsősorban az erőfeszítéseink visznek előre, míg itt a puszta véletlen dönt a társadalmi státuszokról.
• A JAVAK SZŰKÖSSÉGE - Valójában fogalmunk sincs, hogy Földünk hány emberfőt képes eltartani, s azt milyen áron. A természettudósok immár hosszú évtizedek óta kongatják a vészharangot, ám a fene se tudja, hogy a technikai fejlődés milyen új erőforrásokat és eljárásokat szállít majd a jövőben. Ezzel szemben a filmben minden bentlakó tisztában lehet azzal, hogy a közösség napi egy svédasztalnál többel aligha kalkulálhat.
• EGYMÁSRA UTALTSÁG - A rabok bármelyike tönkreteheti az együttműködés teljes rendszerét. Több százan alkotnak egyetlen sérülékeny láncot, melyben kivétel nélkül mindenkinek fegyelmezetten kell viselkednie, különben borulhat a teljes projekt. A való világban talán csak egy szívműtét ilyen kiélezett, de jóval kisebb és cizelláltabb stáb mellett.
• A PARTNERVÁLASZTÁS SZABADSÁGA - Hétköznapi létezésünk során alapvető szabadságjogunk, hogy megválasszuk azokat a társakat, partnereket, üzletfeleket, akikkel együttműködni kívánunk. E disztópikus börtöntársadalomban erre aligha van mód.
• KOMMUNIKÁCIÓ - A homo sapiens történelmének egyik legjelentősebb evolúciós mérföldkövét a tagolt beszéd kialakulása jelentette. Ez minden együttműködés alapja. A film visszarepít bennünket azokba a tudati korokba, amikor még lehetetlennek tűnt, hogy szót értsünk egymással. Ilyen tekintetben megfelelő analógiája lehet a rabszolgatartó, a feudális, vagy épp a születési kasztokra épülő rendszereknek, melyekben az egyes szintek gyakorlatilag alig érintkeznek egymással. Érezzük azért, hogy a szabad világot a legkevésbé sem jellemzi az effajta kommunikációs elszigeteltség.

Ami pedig egyenesen megmosolyogtató, az az, hogy az alkotók a kapitalista berendezkedésnek kívántak görbe tükröt állítani, miközben éppen a kollektivista világ alkalmatlanságát látjuk minden egyes filmkockán. Az üzenet világos: az ember természeténél fogva aljas, korlátolt, és együttműködésre képtelen. Bár jómagam ezt a premisszát a legkevésbé sem osztom, a gondolatjáték kedvéért fogadjuk el, hogy mégis így van. Tényleg az a nagy ötlet, hogy e semmirekellő faj tagjait kéne minél szorosabb szálakkal egymáshoz fűzni? E másfél órás alkotás minden perce éppen arról győzi meg a nézőt, hogy a mesterségesen ránk kényszerített kollektív keretek működésképtelenek! Nem inkább az individualizmust kéne támogatni, hogy az érzéketleneket, a közös étkezőasztalra vizelőket, a másik húsába marókat szabadon kivethessük magunk közül? Nem inkább az önkéntesség irányába kéne haladni, hogy az arra alkalmasak szabadon együttműködhessenek? Az alkotók persze nem hisznek sem az emberi józanságban, sem a szükség esetén spontán kialakuló szolidaritásban, sem a tudat fejlődőképességében, s pláne nem a szabadságban. A film utolsó harmadából világossá válik, hogy csupán a jóságos diktátorban hisznek, aki a kezébe veszi a dolgokat és irgalmat nem ismerő módon megteremti a saját maga által igazságosnak vélt újraelosztást. Már-már hinnénk is a forgatókönyvíróknak, ha soha a büdös életben nem tanultunk volna történelmet, és nem tudnánk biztosan, hogy a diktátorok még a korábbinál is sokkalta kegyetlenebb világot teremtenek.

Számos kritikus megfogalmazta már: A platform egy olyan film, amelyet borzasztó végignézni, mégis látni kell. Egyszerűen azért, mert hat ránk, mert elgondolkodtat. És egy dologban feltétlenül igazat lehet adni az alkotóknak: érdemes volna jobban odafigyelnünk egymásra és kimunkálnunk valamiféle hatékonyabb együttműködést. Minden egyéb azonban, amit a mozi sugall, puszta téveszme csupán. Nem igaz, hogy az ember természeténél fogva felelőtlen és aljas. A homo sapiens - egyetlen más fajhoz sem hasonlítható - evolúciós sikere éppen abból fakad, hogy a történelem során egyre magasabb szintű, egyre összehangoltabb csapatmunkára lettünk képesek. Nem igaz az sem, hogy földi mennyországunk morális szabályait a legsötétebb pokolból kéne levezetnünk. Természetesen nem igaz az sem, hogy társadalmi problémáinkat a kapitalizmus szabadsága okozza, melyre a kommunizmus rabsága jelentené az ideális választ. Az egyenlőség megteremtése sem a bőségben, sem a szélsőséges szűkösségben nem indokolt, csakis a filmbéli, mesterségesen extrém környezetben jelenthet értéket. És végül: a legkevésbé sem igaz, hogy életünknek a nagy hatalmú, agresszív, igazságteremtő Messiás várásáról kéne szólnia. Sokkal inkább nekünk kéne erős, de jámbor messiássá változnunk. Minél többünknek. Optimális esetben mindannyiunknak. Ha már pozitív üzenetet keresünk a filmben, legyen ez az útravalónk!

Régóta megy a találgatás, hogy vajon mi lesz majd, ami a Fidesz-kormány bukását hozza. Sokan apellálnak arra a személyes és zsigeri gyűlöletre, melyet a választópolgárok egy jelentős hányada érez Orbán Viktor iránt. A magam részéről nem gondolnám, hogy ennyi elég volna. Még a legelvetemültebb O1G-fanatikusok is tisztában vannak vele, hogy a magyar kormányfő kiemelkedő stratéga, Európa egyik legkarizmatikusabb politikusa és nemzetközi befolyása a néppárton kívül valószínűleg csak még jelentősebbé válik. S ha mindez nem volna elég, az ellenzék vezérének - Gyurcsány Ferencnek - társadalmi elutasítottsága Orbánénál is jócskán nagyobb. Mások a korrupciógyanús ügyeket emlegetik, ám amíg az emberek emlékeznek Hagyó Miklósra, Zuschlag Jánosra, Hunvald Györgyre, Molnár Gyulára, vagy épp Hatvani Csabára, addig mindenféle hatalmi visszaélésről szóló híradás csupán súlytalan pletyka marad. A közelmúlt persze bővelkedett az egyéb, hatalmasra dagasztott botrányokban is: CEU, Népszabadság, SZFE, Klubrádió, ám ezek valójában nem sok Fidesz-szavazót tántorítanak el. Ha létezik olyan jelenség, amely pártállástól függetlenül mindenkit bosszant, az elsősorban az, amikor a kormány nem tölti be szent hivatalát, s munkájával nem teszi könnyebbé az ország életét, épp ellenkezőleg: kifejezetten vegzálja az állampolgárokat. Ha van valami, ami a NER bukását eredményezheti, az talán az adóhatóság működése lehet.

Régebben más volt. A kilencvenes években mindenki... nejlonzacskóban hordta számláit a könyvelőnek, aki faxon közölte, hogy mennyi járulékot és ÁFÁ-t kell megfizetnie. Ha a vállalkozó nem csinált komolyabb stiklit, úgy az APEH-ről, illetve később a NAV-ról legfeljebb annyi képe volt, hogy van pár bankszámlaszám, amelyekre tizedikén és huszadikán utalni szokott. De ennyi. Mi a helyzet ezzel szemben manapság? Egy átlagos cégvezető azt érzi, hogy az adóhatóság fáradhatatlan pókként hálózza be az életét, minden lélegzetvételénél jelen van, s ha nem lenne elég, hogy Nagy Testvérként mindent lát, folyamatosan kommunikál, üzen, kérdez és gyötör, mintha egyetlen küldetése az lenne, hogy elszívja a vállalkozások minden életenergiáját. A könyvelők, az adminisztrátorok és az ügyvezetők a központi bürokráciát kiszolgáló teendői drámaian nőnek, egyesek már-már azon gondolkodnak, hogy cégüknél önálló munkakört hoznak létre NAV-kapcsolattartó titulussal. Mondjuk, oly módon tényleg megvalósulhat a teljes foglalkoztatás, ha a húszezer (!!!) NAV-alkalmazott mellett a piaci szférában is néhány tízezren kizárólag a hatóságot körülugráló, meddő adóadminisztrációval foglalkoznak...

ÜGYFÉLKAPU

Az elektronikus ügyintézéssel alapvetően semmi gond. Gyors, olcsó, képes megkönnyíteni a kommunikációt. A baj csupán az, hogy a NAV mintha megrészegült volna ettől az ingyenes formától, s szabályosan ontja magából a feleslegesebbnél feleslegesebb dokumentumokat. Egy közepes méretű cég ügyvezető-tulajdonosa tucatnyi üzenetet kap tárhelyére nap mint nap, már ezek megnyitása is komoly munkaidőt és szellemi energiát igényel. (Legyünk tisztességesek, nem csupán a Nemzeti Adó- és Vámhivatal hóbortjáról van szó, az önkormányzatok és más hatósági szervek is teleszemetelik e tárhelyeket, mindenesetre a fő forrás azért egyértelműen a NAV. ) Könnyű lenne egy nagy legyintéssel azt tanácsolni, hogy rá se nézzünk mindezekre, ám elég ha egyetlen releváns iraton átsiklik tekintetünk a sok haszontalan hulladék közt, máris megüthetjük a bokánkat. S hogy mik ezek a tucatszámra érkező levelek? Elsősorban elfogadó nyugták, melyekből egy laikus számára csak a legritkább esetben derül ki, hogy voltaképp mit is fogadtak be. Még ezekkel van a legkisebb gond: a rutinosak megnyitás nélkül lépnek is tovább. A kedvenceim a hibaüzenetek, melyek egy-egy bevallás kapcsán jeleznek - többnyire apró és jelentéktelen, formai - hibát, s nem ritka, hogy a következő levélben már arról számolnak be: a probléma megoldódott, nincs további teendő. Néha az az érzésem, olyan ez, mintha beadnánk az öltönyünket a tisztítóba, ahonnan tízpercenként felhívnak; tájékoztatva, hogy mely munkafázisnál tartanak... Aztán érkeznek különböző igazolások, értesítők, határozatok és egyéb iratok - illetve az igazán embert próbáló gyönyörűségek: a nyilatkozattételre való felszólítások. Hitem szerint nem ritka, hogy egyesek már ezekkel álmodnak.

FELSZÓLÍTÁS, JOGKÖVETÉSI VIZSGÁLAT, ADÓELLENŐRZÉS

A NER első tíz évében az adóellenőrzések száma csaknem a tizedére esett vissza. Fehéredett is a gazdaság (többek közt a csökkenő adó- és járulékterhek miatt), továbbá a NAV egyre célzottabb vizsgálatokat folytatott. Ez azt eredményezte, hogy az átlagos, tiszta lelkiismerettel bíró vállalkozó szabadon lélegezhetett, s teljes figyelmét és energiáját a cégének szentelhette. A pandémia okozta pénzszűke azonban véget vetett e boldog békeidőknek. Orbán ugyan minden fórumon a gazdaság megmentéséről, újraindításáról, felpörgetéséről beszél, mindeközben úgy tűnik: a szükséges forrás megteremtésében az adóhatóságra is komoly szerep hárul. A NAV mintha háromszoros sebességfokozatba váltott volna; mérgezett egérként hajszolnak minden hajszolhatót, s ha a célzott adóellenőrzések száma nem is emelkedett jelentősen, a jogkövetési vizsgálatoké annál brutálisabban. Hogy ez pontosan mit is takar? Ha az elmúlt pár évben a sok száz vevőd és beszállítód közt csak egy olyan akad, amelynek kapcsán a jogszerűtlenség leghalványabb gyanúja felmerül, bizton számíthatsz egy 30-40 pontból álló kérdéssorra, melyet röpke két-három óra ráfordítással könnyeden meg is válaszolhatsz. Morcosságodat csak kevéssé fogják enyhíteni a vizsgadolgozatban elrejtett apró vidámságmorzsák: a szemantikai és egyéb nyelvtani hibák tömkelege; a publikus információk iránti érdeklődés; az inadekvát és érdektelen faggatózások sora; avagy az olyan finomságok, amikor ugyanaz a kérdés - néhány sorral lejjebb - szinte egy az egyben megismétlődik. (Persze itt még korántsem ér véget a történet: a könyvelőd/titkárnőd eltölt még pár napot azzal, hogy előkeresi a szóban forgó számlákat, szerződéseket, bankkivonatokat...) E kérdéssorok szakmai igénytelensége és a megkérdezettől elvárt, embert próbáló energiaráfordítás közt olyan aránytalanság feszül, hogy nem csoda, ha azt érezzük: puszta szívatás az egész. Persze ne gondoljuk, hogy ezzel vége a dalnak. A NAV húszezer alkalmazottja számos igazgatóságot, ezeken belül még számosabb főosztályt alkot. Ezek pedig mintha egymástól elszigetelve működnének, sokszor nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Simán előfordul, hogy beküldöd a vérrel-verejtékkel összeállított dolgozatot, majd két nap múlva - ugyanazon partneredet vizsgálva - jön az újabb kérdőív, immáron egy másik igazgatóságtól... Arról már szó se essék, hogy ha az ügy komolyabbá, a korábbi gyanú megalapozottá válik, tanúként személyesen is beidéznek, s akár több száz kilométert is autózhatsz egy-egy kedélyes beszélgetésért.

Ritkán teszünk említést róla, hogy nem csupán az adók mértéke, de már az adószedés általános gyakorlata is erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető aktus. Ám lendüljünk túl ezen, s ezúttal fogadjuk el adottságként, hogy társadalmi berendezkedésünk egyik alappilléréről beszélünk. S ha ez így van, ez esetben mindannyiunktól elvárható, hogy az adójogszabályokat maradéktalanul betartsuk. És ugyanígy: az adóhatóságtól is elvárható volna, hogy - a rendőrséghez és a katonasághoz hasonló módon - tökéletesen láthatatlan maradjon mindazok számára, akiknek nincs vaj a fejükön. Emlékszem: 1989. március 15-ét írtunk amikor - tizenévesen - életem első politikai eseményén részt vettem. Jelentős és elszánt tömeg vonult végig Budapest belvárosában, a levegő vibrált, s biztosak voltuk benne, hogy az utolsó szegeket verjük az akkor már több mint 32 éve tartó Kádár-rendszer koporsójába. Csak egyben nem lehettünk biztosak, ami különös feszültséget is kölcsönzött az eseménynek, hogy a karhatalom megmutatja-e magát aznap. Szerencsére minden békésen zajlott, mi több, az azóta eltelt 32 évben sem kellett tartani rendőrségi brutalitástól, leszámítva a Gyurcsány-Gergényi tandem 2006-os ámokfutását. Egy szabadságot hirdető és ígérő államnak ugyanis nem elég jogszerűen működnie, de a szabadság atmoszféráját is meg kell teremtenie. Ha lépten-nyomon rendőrökbe, katonákba, vagy épp adóellenőrökbe futunk, az még akkor is rossz szájízt okoz, ha a legártatlanabb csínyt sem követtük el sohasem. Rém groteszk lenne, ha Orbánék egy olyan banánhéjon csúsznának el, melyet észre sem vesznek, miközben ők maguk hajították el...

Olyan 10-12 éves forma lehettem, amikor anyám egyszer azzal tért haza a szülői értekezletről, hogy az osztályfőnök banántilalmat rendelt el. Egy mai fiatalnak ez bizonyára furán hangzik, hiszen a banán csupán egy a leghétköznapibb gyümölcsök közül, s tán el sem tudja képzelni, hogy a nyolcvanas évek elején még szinte luxuscikknek számított. Tanárunk azzal indokolta döntését: nem jó az, ha a tehetősebb családokból jövő diákok a csóróbbak szeme láttára folytatják fényűző életmódjukat, míg utóbbiak csak a nyálukat csorgatják. Tisztán emlékszem: végtelenül fel voltam háborodva. No nem azért, mert zavart, hogy innentől kezdve kastélyunk egyik eldugott szárnyában kell majd elmajszolnom napi két kiló déligyümölcsöt, s nem a suli folyosóján. Jómagam a legcsóróbbak közé tartoztam, a kérdés ilyenformán nem érintett. De már akkor is minden idegszálammal azt éreztem, hogy osztályfőnököm attitűdje egy hazug, képmutató, erkölcstelen világot szül. Egyszerűen képtelen voltam belátni - és ez az azóta eltelt közel negyven év során sem változott -, hogy miért kéne a gazdagoknak rejtegetniük a vagyonukat. Mert irigységet kelt a szegényekben?

Először is azt kéne tisztázni, hogy e folyamatban az anyagi bőség az áldás és az irigység az átok. Vagyis logikusan: nem az áldást kell mérsékelni, elfojtani, elrejteni, hanem egyértelműen az irigység az, amivel valamit kezdenünk kell. Márai Sándor így ír: "Különösképpen az irigység kínozza ez embereket. Epét hánynak, álmukban felordítanak, hánykolódnak vackukon, mint a nyavalyatörõsök, habot köpnek, ha azt látják, hogy valaki munkával vagy a kegyes sors jóindulatával szerzett, elért valamit az életben. Betegek ezek, fertőző betegek." Legyünk őszinték: mindannyian ismerjük az érzést. Van, aki a másik anyagi javait; van, aki a szakmai sikereit; s akad olyan is, aki a szerencséjét, vagy épp a vonzerejét irigyli. Hiátusaink listája véget nem érő, s ha a látókörünkben bárhol megjelenik a mosolygós elégedettség, az minden esetben durván emlékeztet rá, hogy mi még sehol sem tartunk. A megoldás mindenki számára ismert, sőt annyira elcsépelt gondolat, hogy eszembe sem jutott volna blogbejegyzést írni, ha mindössze ennyi volna a mondandóm: a maró irigységet érdemes serkentő motivációvá transzformálni. Ez egy teljesen szimpla, belső folyamat, mindössze némi tudatosság és egy csipetnyi életerő kell hozzá. Számomra a kérdés elsősorban az, hogy az emberiség döntő hányada miért nem ezt az utat járja? Az ehhez szükséges - egyébiránt nem túl magas - tudati szint elérése jelenti a kihívást, avagy valódi örömöt lelnek a gyűlölködésben és a pusztításban? A fene se tudja, mindenesetre a jelenség végigkíséri történelmünket, s a mai napig visszaköszön - többek között - a filmvászonról is.

Minden Káinnal indult. Ismerjük a sztorit: Jahve nem volt különösebben elragadtatva a föld terméséből összeállított áldozatától, szemben Ábelével, aki egy kövér bárányt vágott le az Úr kedvéért. Káin persze kiakadt, s mi egyebet tehetett volna: agyonütötte testvéröccsét. Ez volt az ősbűn, nem szüleinek, Ádámnak és Évának aprócska, gyümölcslopós csínye. Gondoljuk csak végig, hányféle választása volt e haragos ifjúnak! Megránthatta volna a vállát, mondván: ki nem tojja le a vén kaporszakállú önkényes ítéletét? Ez is egy végtelenül tudatos döntés - és máris megszületett volna a buddhizmus. Vagy eltűnődhetett volna azon is, vajon mi okozta Ábel sikerét? Esetleg neki is az állattenyésztés nagyobb profittal kecsegtető ágazata felé kéne orientálódnia? Avagy a növénytermesztés frontján kéne bővítenie a szortimentet? Ezzel a gondolkodásmóddal azonnal életre hívta volna a nyugati típusú piacgazdaságot, magát a kapitalizmust. Káin azonban nem így döntött. Ő inkább engedett az irigységből fakadó ősi gyűlöletnek és gyilkos indulatnak, s ezzel lerakta az alapját a kommunista ideológiának. E jelképes történet papírra vetése óta évezredek teltek el, azonban ugyanez a sztori újra és újra előkerül. Jakobinusok, bolsevikek, nemzetiszocialisták... mind Káin történetének remake-jét forgatják. No meg pár forgatókönyvíró is ezen dolgozik.

Be kell látni: néha az Oscar-díjas filmek között is előfordul egy-egy igazán figyelemreméltó. A legutóbbi ilyen élményem az Élősködők c. mozi volt, melyet immáron sokan agyondicsértek - 180 díjat nyert eleddig, csak Oscar-ból négyet. Ám arról ritkán beszélünk, hogy bár vígjátékról van szó, valójában ez is egy Káin és Ábel történet, irigységgel, gyűlölettel és persze gyilkossággal. Az alapsztori mindenesetre szellemes: Giu, az alkalmi munkákból tengődő, félszuterénben élő szöuli család tagja bekerül újgazdagék villájába, hogy azok lányát angol nyelvre oktassa. Csalárd trükkök egész sorával eléri, hogy végül húga, apja és anyja is állást kapjon a háznál. Bár eszközeik a legkevésbé sem sportszerűek, e pontig még úgy-ahogy elnézhetőek; mondhatnánk: nagy úr a szükség. A könnyed komédia azért csúszik át drámába, mert az élősködő família feje - a dél-koreai Káin - tudatilag, lelkileg ott ragadt a pincelakás nyomorában. Munkaadói hiába bánnak vele tisztességesen, a társadalmi különbségből fakadó frusztrációja, sértettsége és haragja filmkockáról filmkockára dagad. A sztori kulcsjelenete, amikor akaratlanul kihallgatják az újgazdag házaspár beszélgetését, melyben testszaga a téma. Ez az a pont, amikor (vélt) megalázottsága (számára) elviselhetetlenné válik, és gyűlölete határtalanná duzzad. Innentől nincs visszaút. Negatív hősünk nem csupán romlott lelkében és végső cselekedetében mutat mély rokonságot a bibliai testvérgyilkossal, de ostobaságában úgyszintén. Nyilván bárkinek rém kínos volna egy olyan pillanat, amikor kiderül, hogy mások orrfacsarónak találják. Ám abban azért a legtöbben egyetértünk, hogy ez még nem ok a vérontásra, sőt még a haragra sem, ha ezt nem bántó módon tálalják. Egy érzelmileg érett ember tudata realizálja ugyan, hogy az ilyesmi meglehetősen cinkes, de ezen túllépve sokkal inkább hálát érez, hiszen fény derült az igazságra és ezzel megnyílt az út a fejlődés irányába. Az ószövetségi Káin brutális tettét ugyanez az irigységtől beszűkült tudatállapot okozta. És ugyanígy: a kommunista gondolkodásmód minden apró építőelemét e frusztrált féltékenységből gyúrták.

Szintén közelmúltbeli filmélményem a Kéjlak című holland krimi, melyben az irigységet ezúttal nem a vagyon ébreszti, hanem a csajozás frontján elért sikerek ordító különbsége. Öt jóbarát a főszereplő, akik egy tetőtéri luxuslakáson osztoznak, ahová - házasemberként - szeretőiket viszik. Egy nap egy lány holttestét találják a kecóban, s mivel rajtuk kívül senki másnak nincs kulcsa, csakis egymást gyanúsíthatják. A film egyik legérdekesebb karaktere a rendőrség nyomozónője, aki a legprűdebb katolikusokat megszégyenítő erkölcscsősz modorában hallgatja ki a férfiakat. Nem vitás, hogy egy vallatás során a bűntudatkeltés hatásos eszköz lehet; megfelelő nyomás alatt minden érintett szája hamarabb megnyílik. Itt azonban többről van szó: a mozi készítői következetesen és tudatosan erőltetik ezt a prűd vonalat minden más dialógusban is, érezhető módon azért, hogy a gyilkossághoz kapcsolódó (valódi) bűntettek mellé egy újabb (hamis) morális síkot fessenek. Az irigyeknek ugyanis égetően szükségük van arra az illúzióra, hogy valójában a másik ember a bűnös, így ők bármilyen undorító dolgot tesznek, tulajdonképpen csak a bűnöst büntetik. Káin, az ősi vétek elkövetője legalább még szégyellte magát tettéért, s nem próbálta meg irigységét elfogadható színben feltüntetni. A világ azonban sokat változott azóta, hogy a különböző vallások feltalálták a morális átkeretezés csalárd stratégiáját. Egy barbár hódító még nem csinált titkot abból, hogy érdekből öl, a térítő-hódító egyházak már hivatkozhattak Istenre minden vérontásuk során. Pontosan ezt láttuk és látjuk a világ összes kommunistájánál: ha (az általuk egyébiránt sóvárgóan vágyott) vagyont, gazdagságot, illetve egyáltalán a magántulajdont bűnösnek kiáltják ki, máris megteremtették az "erkölcsi" alapot a tehetősek kifosztására és lemészárlására. És ugyanígy a szóban forgó filmben: amikor irigységből gyilkol az ember, ideig-óráig talán sikerül elaltatnia lelkiismeretét azzal a hazugsággal, hogy a szexuális szabadság bűn, s megérdemli a büntetést. A krimi persze attól igazán krimi, hogy Káin karakterére ezúttal csak a film utolsó perceiben derül fény.

Jules Renard francia író már a 19. században kitűnően megfogalmazta a lényeget: "Az egyenlőség az irigység utópiája." A legszomorúbb az, hogy az egyenlőséget hirdetők még véletlenül sem arról beszélnek soha, miként kéne az elesettekből, szegényekből, hátrányos helyzetűekből életképeseket és gazdagokat kinevelni; sokkal inkább arról szól a fáma, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is, rontsuk le a másikat a magunk nyomorúságos szintjére. (A szocializmusban ez az egy - tudattalan - szándék az, amely valóban sikeresen megvalósult.) Manapság is ezt látjuk, lépten-nyomon. Akár az Élősködők, akár a Kéjlak Káin-figuráját tekintjük, egyikben sincs meg sem a buddhista elfogadás, sem a kapitalista tettvágy - csakis az egyenlősítők romboló dühe. Manapság nap mint nap megdöbbenek azon, amikor a kaszinókat és a pókertermeket ekézik, melyek - szemben a vendéglőkkel, bárokkal és kocsmákkal - este hétig nyitva tarthatnak. Vajon végiggondolták ezek a beteg lelkek, hogy ők maguk mit nyernének, ha ezeket is bezárnák???

"Óvakodj attól, hogy fényűzéssel irigységet kelts!" - intett Püthagorasz, a bölcs görög. Extrém környezetben - nyomorgók közt, vagy alacsony tudati szintű társadalomban - lehet ebben némi fenékvédő igazság. A fejlett civilizációkat azonban nem csupán az jellemzi, hogy a siker, a pénz és a csillogás teljesen hétköznapi jelenség, de az is, hogy a közösség nem tekint féltékenyen kiemelkedő tagjaira. Az irigységtől való megszabadulás nem csupán kulturáltság, vagy jólneveltség dolga, de praktikus áldás is egyúttal. Aki ugyanis a lelke mélyén idegenkedik a vagyontól, a luxustól és a fényűzéstől, annak egészen biztosan nem lesz része benne sohasem.