Régóta megy a találgatás, hogy vajon mi lesz majd, ami a Fidesz-kormány bukását hozza. Sokan apellálnak arra a személyes és zsigeri gyűlöletre, melyet a választópolgárok egy jelentős hányada érez Orbán Viktor iránt. A magam részéről nem gondolnám, hogy ennyi elég volna. Még a legelvetemültebb O1G-fanatikusok is tisztában vannak vele, hogy a magyar kormányfő kiemelkedő stratéga, Európa egyik legkarizmatikusabb politikusa és nemzetközi befolyása a néppárton kívül valószínűleg csak még jelentősebbé válik. S ha mindez nem volna elég, az ellenzék vezérének - Gyurcsány Ferencnek - társadalmi elutasítottsága Orbánénál is jócskán nagyobb. Mások a korrupciógyanús ügyeket emlegetik, ám amíg az emberek emlékeznek Hagyó Miklósra, Zuschlag Jánosra, Hunvald Györgyre, Molnár Gyulára, vagy épp Hatvani Csabára, addig mindenféle hatalmi visszaélésről szóló híradás csupán súlytalan pletyka marad. A közelmúlt persze bővelkedett az egyéb, hatalmasra dagasztott botrányokban is: CEU, Népszabadság, SZFE, Klubrádió, ám ezek valójában nem sok Fidesz-szavazót tántorítanak el. Ha létezik olyan jelenség, amely pártállástól függetlenül mindenkit bosszant, az elsősorban az, amikor a kormány nem tölti be szent hivatalát, s munkájával nem teszi könnyebbé az ország életét, épp ellenkezőleg: kifejezetten vegzálja az állampolgárokat. Ha van valami, ami a NER bukását eredményezheti, az talán az adóhatóság működése lehet.

Régebben más volt. A kilencvenes években mindenki... nejlonzacskóban hordta számláit a könyvelőnek, aki faxon közölte, hogy mennyi járulékot és ÁFÁ-t kell megfizetnie. Ha a vállalkozó nem csinált komolyabb stiklit, úgy az APEH-ről, illetve később a NAV-ról legfeljebb annyi képe volt, hogy van pár bankszámlaszám, amelyekre tizedikén és huszadikán utalni szokott. De ennyi. Mi a helyzet ezzel szemben manapság? Egy átlagos cégvezető azt érzi, hogy az adóhatóság fáradhatatlan pókként hálózza be az életét, minden lélegzetvételénél jelen van, s ha nem lenne elég, hogy Nagy Testvérként mindent lát, folyamatosan kommunikál, üzen, kérdez és gyötör, mintha egyetlen küldetése az lenne, hogy elszívja a vállalkozások minden életenergiáját. A könyvelők, az adminisztrátorok és az ügyvezetők a központi bürokráciát kiszolgáló teendői drámaian nőnek, egyesek már-már azon gondolkodnak, hogy cégüknél önálló munkakört hoznak létre NAV-kapcsolattartó titulussal. Mondjuk, oly módon tényleg megvalósulhat a teljes foglalkoztatás, ha a húszezer (!!!) NAV-alkalmazott mellett a piaci szférában is néhány tízezren kizárólag a hatóságot körülugráló, meddő adóadminisztrációval foglalkoznak...

ÜGYFÉLKAPU

Az elektronikus ügyintézéssel alapvetően semmi gond. Gyors, olcsó, képes megkönnyíteni a kommunikációt. A baj csupán az, hogy a NAV mintha megrészegült volna ettől az ingyenes formától, s szabályosan ontja magából a feleslegesebbnél feleslegesebb dokumentumokat. Egy közepes méretű cég ügyvezető-tulajdonosa tucatnyi üzenetet kap tárhelyére nap mint nap, már ezek megnyitása is komoly munkaidőt és szellemi energiát igényel. (Legyünk tisztességesek, nem csupán a Nemzeti Adó- és Vámhivatal hóbortjáról van szó, az önkormányzatok és más hatósági szervek is teleszemetelik e tárhelyeket, mindenesetre a fő forrás azért egyértelműen a NAV. ) Könnyű lenne egy nagy legyintéssel azt tanácsolni, hogy rá se nézzünk mindezekre, ám elég ha egyetlen releváns iraton átsiklik tekintetünk a sok haszontalan hulladék közt, máris megüthetjük a bokánkat. S hogy mik ezek a tucatszámra érkező levelek? Elsősorban elfogadó nyugták, melyekből egy laikus számára csak a legritkább esetben derül ki, hogy voltaképp mit is fogadtak be. Még ezekkel van a legkisebb gond: a rutinosak megnyitás nélkül lépnek is tovább. A kedvenceim a hibaüzenetek, melyek egy-egy bevallás kapcsán jeleznek - többnyire apró és jelentéktelen, formai - hibát, s nem ritka, hogy a következő levélben már arról számolnak be: a probléma megoldódott, nincs további teendő. Néha az az érzésem, olyan ez, mintha beadnánk az öltönyünket a tisztítóba, ahonnan tízpercenként felhívnak; tájékoztatva, hogy mely munkafázisnál tartanak... Aztán érkeznek különböző igazolások, értesítők, határozatok és egyéb iratok - illetve az igazán embert próbáló gyönyörűségek: a nyilatkozattételre való felszólítások. Hitem szerint nem ritka, hogy egyesek már ezekkel álmodnak.

FELSZÓLÍTÁS, JOGKÖVETÉSI VIZSGÁLAT, ADÓELLENŐRZÉS

A NER első tíz évében az adóellenőrzések száma csaknem a tizedére esett vissza. Fehéredett is a gazdaság (többek közt a csökkenő adó- és járulékterhek miatt), továbbá a NAV egyre célzottabb vizsgálatokat folytatott. Ez azt eredményezte, hogy az átlagos, tiszta lelkiismerettel bíró vállalkozó szabadon lélegezhetett, s teljes figyelmét és energiáját a cégének szentelhette. A pandémia okozta pénzszűke azonban véget vetett e boldog békeidőknek. Orbán ugyan minden fórumon a gazdaság megmentéséről, újraindításáról, felpörgetéséről beszél, mindeközben úgy tűnik: a szükséges forrás megteremtésében az adóhatóságra is komoly szerep hárul. A NAV mintha háromszoros sebességfokozatba váltott volna; mérgezett egérként hajszolnak minden hajszolhatót, s ha a célzott adóellenőrzések száma nem is emelkedett jelentősen, a jogkövetési vizsgálatoké annál brutálisabban. Hogy ez pontosan mit is takar? Ha az elmúlt pár évben a sok száz vevőd és beszállítód közt csak egy olyan akad, amelynek kapcsán a jogszerűtlenség leghalványabb gyanúja felmerül, bizton számíthatsz egy 30-40 pontból álló kérdéssorra, melyet röpke két-három óra ráfordítással könnyeden meg is válaszolhatsz. Morcosságodat csak kevéssé fogják enyhíteni a vizsgadolgozatban elrejtett apró vidámságmorzsák: a szemantikai és egyéb nyelvtani hibák tömkelege; a publikus információk iránti érdeklődés; az inadekvát és érdektelen faggatózások sora; avagy az olyan finomságok, amikor ugyanaz a kérdés - néhány sorral lejjebb - szinte egy az egyben megismétlődik. (Persze itt még korántsem ér véget a történet: a könyvelőd/titkárnőd eltölt még pár napot azzal, hogy előkeresi a szóban forgó számlákat, szerződéseket, bankkivonatokat...) E kérdéssorok szakmai igénytelensége és a megkérdezettől elvárt, embert próbáló energiaráfordítás közt olyan aránytalanság feszül, hogy nem csoda, ha azt érezzük: puszta szívatás az egész. Persze ne gondoljuk, hogy ezzel vége a dalnak. A NAV húszezer alkalmazottja számos igazgatóságot, ezeken belül még számosabb főosztályt alkot. Ezek pedig mintha egymástól elszigetelve működnének, sokszor nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Simán előfordul, hogy beküldöd a vérrel-verejtékkel összeállított dolgozatot, majd két nap múlva - ugyanazon partneredet vizsgálva - jön az újabb kérdőív, immáron egy másik igazgatóságtól... Arról már szó se essék, hogy ha az ügy komolyabbá, a korábbi gyanú megalapozottá válik, tanúként személyesen is beidéznek, s akár több száz kilométert is autózhatsz egy-egy kedélyes beszélgetésért.

Ritkán teszünk említést róla, hogy nem csupán az adók mértéke, de már az adószedés általános gyakorlata is erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető aktus. Ám lendüljünk túl ezen, s ezúttal fogadjuk el adottságként, hogy társadalmi berendezkedésünk egyik alappilléréről beszélünk. S ha ez így van, ez esetben mindannyiunktól elvárható, hogy az adójogszabályokat maradéktalanul betartsuk. És ugyanígy: az adóhatóságtól is elvárható volna, hogy - a rendőrséghez és a katonasághoz hasonló módon - tökéletesen láthatatlan maradjon mindazok számára, akiknek nincs vaj a fejükön. Emlékszem: 1989. március 15-ét írtunk amikor - tizenévesen - életem első politikai eseményén részt vettem. Jelentős és elszánt tömeg vonult végig Budapest belvárosában, a levegő vibrált, s biztosak voltuk benne, hogy az utolsó szegeket verjük az akkor már több mint 32 éve tartó Kádár-rendszer koporsójába. Csak egyben nem lehettünk biztosak, ami különös feszültséget is kölcsönzött az eseménynek, hogy a karhatalom megmutatja-e magát aznap. Szerencsére minden békésen zajlott, mi több, az azóta eltelt 32 évben sem kellett tartani rendőrségi brutalitástól, leszámítva a Gyurcsány-Gergényi tandem 2006-os ámokfutását. Egy szabadságot hirdető és ígérő államnak ugyanis nem elég jogszerűen működnie, de a szabadság atmoszféráját is meg kell teremtenie. Ha lépten-nyomon rendőrökbe, katonákba, vagy épp adóellenőrökbe futunk, az még akkor is rossz szájízt okoz, ha a legártatlanabb csínyt sem követtük el sohasem. Rém groteszk lenne, ha Orbánék egy olyan banánhéjon csúsznának el, melyet észre sem vesznek, miközben ők maguk hajították el...