Nem vitás: a különböző kultúrákból eredő súlytalan szokásokkal, üres rituálékkal Dunát lehetne rekeszteni, s nem is igazán zavar senkit ez a sokféleség. A bajok ott kezdődnek, amikor a címbéli mondást a morál felségterületére is igyekszünk kiterjeszteni. Ha a multikulturalizmus azt jelenti, hogy az erkölcsi megfontolások is házról házra változhatnak, az tényleg nem sok jót ígér.

Amennyiben azt az álláspontot képviseljük, hogy etikai szabályaink az isteni törvényekből erednek, annak - amellett, hogy e kijelentés meglehetősen ingatag lábakon áll - megvan az a hátulütője, hogy istenségből is ismerünk pár tucatot. Ha mást mond Allah és mást mond Jahve - még úgy is, hogy mindkét vallás gyökere azonos - az aligha teremti meg a békés egymás mellett élés lehetőségét. Persze elmehetünk a másik véglet irányába is. Mondhatjuk, hogy a morál teljes egészében társadalmi konstrukció, melyet akkor és úgy formálunk, amikor és ahogy csak szeretnénk. Az eredmény ugyanaz lesz: erkölcsi relativizmus és békétlenség. Ha viszont a valóságot kívánjuk megragadni, melyet a sejtjeinkben érzünk, a bőrünkön tapasztalunk, úgy arra a következtetésre fogunk jutni, hogy itt mindezeknél valami sokkal mélyebb igazságról van szó. Sok tízezer esztendő evolúciója égette az elménkbe, kódolta a génjeinkbe, írta a szívünkbe a moralitás alapjait - ezért is nevezzük természetjognak. Ennek az egyszerű felismerésnek nem az a fő hozadéka, hogy feleslegessé teszi a származás meghatározásának - isteni vagy emberi eredetének - értelmetlen és meddő vitáját. Sokkal lényegesebb, hogy alapot ad annak az ideának, mely szerint bőrszínre, származásra, nemre, és felekezetre való tekintet nélkül egyek vagyunk, egymás testvérei vagyunk, azonos gyökerekkel, azonos erkölcsi igazságokkal.

Amikor az általános érvényű, minden homo sapiensre vonatkozó morális alapvetésről elmélkedünk, az eredeten túl érdemes annak tartalmát is szemügyre venni. Talán sosem fogunk tudományosan igazolt OBJEKTÍV ERKÖLCSI IGAZSÁG-okat hirdetni, melyek létezését elegánsan és megkérdőjelezhetetlenül tudnánk igazolni, akár Thalesz tételét, vagy a gravitációt. Azonban széles társadalmi egyetértésről feltétlenül beszélhetünk, melynek lényegét akár a Black Lives Matter mozgalomtól is kölcsönözhetjük: közel nyolcmilliárdan valljuk, hogy nem lehetünk egymás rabszolgái. Ki-ki a saját testének elidegeníthetetlen tulajdonosa, korlátlan ura és felelőse. Jóllehet ez evidensnek és triviálisnak tűnhet, azonban egy hangyányit továbbgondolva tehetünk pár érdekes megállapítást. Ha elfogadjuk, hogy minden ember független entitás, azzal nem csupán az ókor világára és Tamás bátya Amerikájára mondunk nemet. Ha mindannyian autonóm lények vagyunk, abból egyenesen következik, hogy elfogadhatatlannak tartjuk a sorkatonai szolgálatot, a drogfogyasztás tilalmát, vagy épp a prostitúció korlátozását. Ha mindannyian szabad emberek vagyunk, úgy nincs értelme sem kizsákmányolásról, sem ásó-kapa-nagyharangról beszélni. Ez esetben nem csupán a marxizmust és a nácizmust tartjuk megvetendőnek, de a kollektivista gondolkodás valamennyi elemét el kell utasítanunk.

A valóság persze egészen fura képet mutat. Nemhogy az individualizmus és az önkéntesség mennyei grádicsain lépdelnénk a földi Paradicsom felé, hanem mintha megfordultunk volna, hogy visszamasírozzunk a történelmi poklok valamelyikébe. Bayer Zsolt például előszeretettel beszél emberek közötti természetes hierarchiáról. Az esetek többségében odáig azért nem merészkedik, hogy ezt kifejtse, s általában a vele egy követ fújó beszélgetőtársai is szemérmesebbek annál, hogy rákérdezzenek, mit is ért ez alatt. Az általam ismert egyetlen alkalom, amikor mélyebben belement, a Trianon100 című nagyinterjú, melyet Gulyás Márton készített vele: "Mi is hiszünk abban, hogy minden ember egyenlő születésénél fogva, de aztán a későbbiekben mi már nem hiszünk abban ilyen értelemben, hogy minden ember egyenlő. Mert attól a pillanattól fogva, hogy az emberek felnőnek és lesznek valamik, attól fogva magától értetődően kialakul egy hierarchikus viszony. És hogy érthető legyen, pontosan mire gondolok, a nagypapám Kiskőrösön volt körorvos. Ma úgy mondanánk, ő volt a körzeti orvos. És nekik generációkra visszamenőleg voltak cselédeik. A kert végében volt a cselédház, ez egy rendes ház volt, csak kisebb, mint a nagyapáéké. Ők abban laktak. A nagyapáék a cselédek gyerekeit iskoláztatták, segítették; sátoros ünnepeken a cselédség együtt evett a nagypapáékkal a közös ünnepi asztalnál - de ők voltak a cselédek, ők meg a főorvos úrék. Nagyapámnak volt egy ilyen furcsa-keserű története, így mesélte: egyszer bejött a Sanyi, ő volt a cseléd, az egyik, bejött hozzánk, jól hátba vágott és azt mondta, hogy dokikám, mától kezdve tegeződhetünk. És én tudtam, hogy megjött a kommunizmus." Azzal együtt, hogy tökéletesen átérezzük a jó szándékú uraság - szolgálója hálátlansága nyomán érzett - csalódottságát, a cseléd otromba gesztusa - bár sokat elárul jelleméről - nem igazolja vissza azt az alapfeltevést, hogy ember és ember közt bármiféle természetes hierarchia létezne. A magam részéről a főorvos és a cseléd viszonyát képtelen vagyok másként látni, mint két egyenrangú, felnőtt ember önkéntes együttműködését. Ahogyan a körorvos szolgálja pácienseit, inasa ugyanúgy szolgálja őt. Win-win összjáték autonóm partnerek között. A történet záróakkordja arról árulkodik, hogy a szóban forgó cseléd - az unokához, Bayer Zsolthoz hasonlóan - nem érezte ezt az egyenrangúságot. Természetesen ebben az ő felelőssége ugyanúgy megáll, mint a főorvos úré.  

Persze, boldog és gondtalan kor volna a miénk, ha az egyetlen bajunk Bayer Zsolt nosztalgiázása volna az uram-bátyám világ felett. Sokkal nagyobb gond, hogy az inga sosem áll meg középen, s a megalázottak - vagy azok leszármazottai - minduntalan elégtételt kívánnak venni. "Nem lesz egyenlő a fehér ember, hanem a mi rabszolgánk lesz". - írta a Twitteren Sasha Johnson (jelen poszt címlapfotóján), a Black Lives Matter egyik nagy-britanniai vezetője, a Talking the Initative Party vadiúj párt alapítója. Egészen döbbenetes ez a jakobinus-kommunista tempó, mely szemérmetlenül a világ elé tárja, hogy nem az igazságosságot, a méltányosságot és a békét keresi, hanem kifejezetten a bosszút és az agressziót, az égvilágon semmit sem tanulva az elődök bűneiből és hibáiból. (A bejegyzés azóta törlésre került, ám ez nem sokat változtat a lényegen.) Hasonló mentalitást látunk Dél-Afrikában is: ahogy megszűnt az apartheid-rendszer, rögtön fordult a kocka, s immáron hosszú évek óta a fehér farmereknek van félnivalójuk, s százszámra menekülnek is az országból.

"Ahány ház, annyi szokás" - mondogatjuk oly gyakran, azonban sosem lehetünk ennyire nagyvonalúak, ha az erkölcs kerül napirendre. Ha a BLM mozgalom - nagyon helyesen - elítéli a múltbéli rabszolgatartás intézményét, úgy meghatározó képviselői értelemszerűen nem hirdethetik, hogy rabszolgasorba kívánják taszítani a fehér embert. Ha a dél-afrikai feketék szenvedtek az apartheid idején, úgy ma ők sem folytathatnak hajtóvadászatot a fehérek ellen. Ha Sanyinak nem tetszett a cseléd-lét alávetettsége, arra nem válasz a főorvos úr megalázása. Ha egy jobb világot kívánunk teremteni, abban nem maradhat hely semmiféle származási, vagy tekintélyalapú hierarchiának, sem pedig a beteges bosszúvágynak. Szokásból sokféle van, helyes erkölcsből azonban csak egyetlen. Érdemes lenne ragaszkodni hozzá.

Elmaradt az idei Tusványos, így Orbán Viktor ezúttal nem élőszóban, hanem a Magyar Nemzet hétfői számában adta közre aktuális politikafilozófiai meglátásait. Írásművében elsősorban a címbéli állítást igyekszik körbejárni.

Valójában már az is jócskán megkérdőjelezhető, hogy a liberalizmus és a konzervativizmus jelentik-e az eszmei végpontokat. A miniszterelnök dolgozata mindazonáltal nem az elméleteket elemzi, hanem a jelen politikai valóság szekértáborait, elnevezve azokat liberálisnak, illetve kereszténydemokratának - függetlenül attól, hogy e címkék illenek-e rájuk. Innentől kezdve - akár egy jó szektavezér - csomagban kínálja a hitigazságokat. Mintha az teljességgel elképzelhetetlen lenne, hogy bizonyos kérdések mentén az egyik oldal képviseli a liberális megközelítést, míg más témák esetén esetleg megcserélődnek a szerepek. Pedig a helyzet pontosan ez, ráadásul Orbán tálcán kínálja a legizgalmasabb pontokat.

POLITIKAI KORREKTSÉG

"A politikai korrektség, vagyis a libernyák doktrína-, beszédmód- és stílusdiktátumok elleni lázadás medre egyre szélesedik. Egyre többen és egyre bátrabban lépnek ki a már fojtogatóan szűk egyetlen helyes beszédmód, egyetlen helyes demokráciafölfogás, egyetlen helyes Európa- és Nyugat-értelmezés kalodájából." A miniszterelnök jól látja: a PC beszédmód valóban fojtogató, mi több, szöges ellentétben áll a liberalizmus alapértékével, a szólásszabadsággal. A politikai korrektség elutasítása tehát valójában liberális attitűdöt tükröz.

KÜLPOLITIKA

"A liberálisok – itt nem részletezendő, Kantig visszanyúló filozófiai megfontolásból – azt hiszik, hogy minden országot, azokat is, amelyeket ma nem liberális demokráciaként irányítanak, arra kell kényszeríteni, hogy elfogadják ezt a kormányzati formát. A kereszténydemokraták ellenben elvetik az efféle külpolitikát, mert szerintük a társadalmakat más és más módokon tartják össze és békében, és mint legutóbb az arab tavasz is bebizonyította, a liberális demokrácia összeomlást és káoszt, több kárt, mint hasznot hozhat magával." Orbán Viktor pontosan tudja, hogy a liberalizmus eszméje megengedő, s kizár mindenféle kényszerítést. Aki erőszakkal kíván demokráciát exportálni, azt aligha lehet liberálisnak nevezni.

 SZUBSZIDIARITÁS

"Egymásnak feszülnek politikáink abban a kérdésben is, amit elegánsan szubszidiaritásnak szokás nevezni Brüsszelben. A liberálisok szerint az a jó, ha minél több nemzeti kormányzati hatáskört ruházunk át a nemzetközi szervezetekre. Ezért ütik össze a tenyereiket illedelmesen, ezért fátyolosodik el a látás, és ver gyorsabban a szív, ha bármely nemzetközi szervezet új hatáskört, feladatot és persze paripát, fegyvert kap, hiszen ezzel az univerzális eszmék, az európai értékek, az egyetemes emberi jogok kapnak újabb bátorítást és elismerést." A liberális attitűd minden esetben a decentralizációt részesíti előnyben a központosítással szemben. Az Orbán-kabinet működését illetően is az állam túlburjánzása az egyik legjelentősebb (és legjogosabb!) liberális kritika. Ha történetesen európai, vagy egyenesen világkormányról beszélünk, esetleg nemzetközi szervezetekről a nemzeti kabinetek ellenében, úgy ebben az összevetésben a decentralizáció igénye az utóbbi hatáskörét bővítené az előbbiekkel szemben. A nemzeti önrendelkezésről való lemondás semmiképpen sem tekinthető liberális értéknek.

BEVÁNDORLÁS

"A liberális és a konzervatív politika összecsap, sőt élet-halál harcot vív a migráció kérdésében is. A libernyákok szerint nincs miért félni a nagymértékű bevándorlástól, sőt beözönléstől akkor sem, ha a hívatlan vendégek nemzeti és vallási hagyományai igencsak eltérnek, sőt szemben állnak a mieinkkel. A terrorizmus, a bűnözés, az antiszemitizmus, a párhuzamos társadalmi berendezkedés csak átmeneti rendellenességek, esetleg a mindjárt világra jövő szép új világ szülési fájdalmai. A konzervatív-kereszténydemokrata tábor azonban elutasítja a bizonytalan kimenetelű társadalmi és emberkísérletet, mert vállalhatatlanul nagynak tartja a krónikus interkulturális feszültség és erőszak kockázatát." A migráció kérdése különösen izgalmas, már csak azért is, mert a klasszikus liberális álláspont egyértelműen elutasítja a nyugat-európai bevándorláspolitikát. Teszi ezt legalább három okból. Az első az, amit a miniszterelnök is említ: a liberalizmus legfőbb értéke az egyén szabadsága, melyet kevés dolog veszélyeztet annyira, mint a terrorizmus, és az erőszakos bűnözés egyéb formái. Amikor egy-egy ország vezetése úgy mond igent a tömeges migrációra, hogy közben képtelen megfékezni az újonnan érkezőkkel beáramló erőszakhullámot, az nem csupán a többségi társadalommal, de a liberalizmus eszméjével is szembemegy. A második szempont gazdasági természetű. A szabadelvűség a piacban hisz, s lehetőség szerint minimálisra szorítaná az adókat, illetve az állami támogatásokat. A tömeges bevándorlás ugyanakkor elképesztő anyagi terhet ró az államra és rajta keresztül az adófizetőkre. És végül harmadszor: a liberalizmus soha nem mehet szembe a népakarattal, soha nem nyomhat le a többség torkán olyat, amelyet az elutasít. Magyarország 2016-ban népszavazást tartott a kérdésben, s az érvényesen voksolók több mint 98%-a nemet mondott a migrációra. (A nyugat-európai kormányokat szemmel láthatóan nem érdekli a választópolgárok véleménye, hazánkon kívül máshol nemigen kezdeményeztek hasonló referendumot.)

OKTATÁSPOLITIKA

"Összebékíthetetlen különbségek mutatkoznak az oktatáspolitikában is. A konzervatívok szerint a karakteres nemzeti hagyományokra kell összpontosítani, s a nevelés célja, hogy a bevált hagyományainkat továbbvinni képes hazafiak lehessenek gyermekeinkből." Az első olyan - Orbán hétfői cikkében felhozott - téma, amelyben tényleges ellentét feszül a konzervatív és a liberális eszmevilág között. Való igaz: a szabadelvűség magasról tesz a meddő hagyományőrzésre, s valóban nem a hazafiasságot állítja az oktatás centrumába. Ezen tartalmi elemeknél is fontosabb, hogy a liberális megközelítés szakítana a lélekromboló, poroszos tanítással, s olyan új utakat támogat, melyek nem idegenítik el a gyerekeket a tudástól, melyekben a tanulás tényleges örömforrás lehet.

VALLÁS

"A liberálisok azt is gondolják, s valamilyen rejtélyes okból azt védelmezik a legmegveszekedettebb módon, hogy az igazságos és erkölcsileg megalapozott kormányzáshoz elegendő az általános egyetemes értelem, és semmi szükség az Isten által kinyilatkoztatott abszolút értékekre s az ebből kinőtt vallási, bibliai hagyományra."  Itt a második, és egyben - a miniszterelnök által felhozott - utolsó olyan téma, melyben a két politikai elmélet egymásnak feszül. Azon túl persze, hogy liberális szemmel nézve megmosolyogtató az isteni törvényekre való hivatkozás a 21. században, a valóság az, hogy mindez csupán szóhasználat, stíluskérdés, politikai marketingmáz, semmi egyéb. Amennyiben a kérdés mélyére tekintünk, azt fogjuk látni, hogy a konzervatív és a liberális iskola nem sokban különbözik. Mindkettő hisz a természetjogban. Mindkettő vallja az állam és az egyház különválasztását. Mindkettő elveti a fundamentalista vallások túlkapásait. Mi marad ezek után, ami különbséget jelentene? Puszta szavak, üres rituálék, s meddő viták a transzcendencia kapcsán.

"A liberalizmus és a konzervativizmus a politikai elmélet két ellentétes pozícióját képviselik" - állítja hétfői cikkében a miniszterelnök, miközben a teljes dolgozat ennek szöges ellentétét támasztja alá. Hat konkrét kérdést vesz elő, ebből négyben éppen a kereszténydemokrata tábor képviseli a liberális álláspontot, s legfeljebb két olyan pontot találni, amelyben eltérőek a politikafilozófiai attitűdök. Ha pragmatikusan tekintünk az ellenségkép-gyártás ezen állomására, arra a következtetésre fogunk jutni, hogy Orbán nem vállal túl nagy kockázatot. Populista kiáltványával aligha veszít szavazatot; aki valóban liberális módon gondolkodik, az épp elég tudatos ahhoz, hogy pártválasztásában ne befolyásolja e logikai bukfencekkel tarkított dolgozat. Amennyiben azonban hajlandóak vagyunk valamivel messzebbre tekinteni, úgy látni fogjuk mindazt a kárt, melyet a gyanútlan Fidesz-szavazó tudatában okoz. A miniszterelnök cikke ezúttal a liberalizmus eszméjét, vagyis a józanságot, a normalitást, a felnőttséget, az önmagunkért vállalt felelősség iskoláját támadja, miközben a lényeges kérdésekben maga is a szabadelvű álláspontot képviseli. Ez a buta agymosás csak arra jó, hogy akinek eleddig nem voltak önálló gondolatai, annak eztán se legyenek. Alig hiszem, hogy ez lenne a társadalmi felemelkedés útja.

Ez az a frázis, mely mindig brutálisan kiakaszt. Amitől még ennél is jobban bepöccenek, az az, amikor a beszélgetőtársak, kommentelők, vagy akár fajsúlyos prédikátorok meggyőződéssel hangoztatják, hogy ez már csak így van; nincs mit tenni, ez a világ rendje. A szenvedély elillan, s örüljünk, ha lesz mellettünk valaki, aki meghallgat, akivel megoszthatjuk nyomorult, öreg napjainkat... Igazán kiábrándító világlátás.

A jellemző gyakorlat az, hogy nem is kell megvárni a vénség esztendőit ahhoz, hogy a perzselő lángolás alábbhagyjon. Mi több, irgalmatlanul magas azon házaspároknak az aránya, akik egy idő után már egyáltalán nem is szexelnek, vagy ha hébe-hóba mégis, karácsonyfát azért sűrűbben állítanak. Ez persze a legkevésbé sem eszményi állapot, s a többség - kimondva, vagy magába rejtve - pokolian szenved is tőle. Esther Perel szexuálterapeuta a Szeretkezés fogságban című lebilincselő könyvében e problémát járja körül, feltárva a mögöttes okokat, helyenként megoldási javaslatokat is kínálva. E kétszázhetven oldal aha-élmények végtelen sorozata. Bár nem találni benne egyetlen forradalmian új gondolatot sem, az ismert mozaikdarabkákat megvilágító erejű képpé rendezi össze.

Az elmúlt pár ezer év monogám narratívája azt a romantikus elképzelést igyekezett beleverni a fejekbe, mely szerint az összetartozás biztonságot adó köteléke mindennél fontosabb; illetve önmagában elégséges is ahhoz, hogy biztosítsa a házasság megfelelő üzemi hőfokát. Esther Perel kertelés nélkül kimondja, hogy az igazság sok esetben ennek pont az ellentéte: "Túlságosan könnyen jutunk arra a következtetésre, hogy a szexuális problémák a közelség hiányából fakadnak. Én viszont úgy gondolom, hogy az, ahogyan a közelséget létrehozzuk, csökkenti a szexuális öröm megéléséhez szükséges felszabadultságot és autonómiát. Amikor az intimitás fúzióra redukálódik, akkor nem a közelség hiánya, hanem éppen a túlzott közelség akadályozza a vágy kialakulását." Mindez azt jelenti, hogy a valódi kapcsolódás előfeltétele az elkülönülés. A vágyhoz, a szexuális izzáshoz távolság kell, szakadék kell, akár az elérhetetlenség illúziója kell. Épp ezért, akik a pólójukra nyomtatják, hogy "te vagy a másik felem", s onnantól kezdve sülve-főve együtt vannak, minden programjuk megkérdőjelezhetetlenül közös, nagy valószínűséggel épp a kapcsolatuk sírgödrét ássák. Nem véletlen, hogy a női erotikus fantáziák sorában előkelő helyen szerepel a "szex egy idegennel" című jelenet. A kidolgozott szerepjátékok valódi színpadot teremtenek ezen ábrándok megtestesüléséhez; a poligámia izgató illúzióját hozzák be a monogámia biztonságos szférájába. Nem véletlen az sem, hogy a nagy veszekedések sokszor az ágyban végződnek - a túlzott béke és harmónia unalmát megtörő viharok képesek akkora távolságot teremteni, amely a kapcsolódás iránti vágyat is újfent feléleszti. Valójában a próbaválás intézménye is erről szól: a problémákkal küzdő házasfelek időszakos különköltözése gyakran erős hiányérzetet kelt, így friss lendületet adhat az újrakezdéshez. A legtöbben ismerjük a "se veled, se nélküled" állapot szánalmas vergődését, amikor pár hét alatt tucatnyi alkalommal szakítunk ugyanazzal a szeretőnkkel, s értelemszerűen ugyanennyiszer táncolunk vissza hozzá. Ez maga az elemi ösztön; a legősibb, legmélyebb, legtisztább belső késztetésünk, melyet a csendes békeidők simán elaltatnának, ám az őrült hullámvasút nagyon is ébren tart. Az egyik barátom már kamaszkorunkban is pazarul ráérzett a vágy lelohasztásának bombabiztos módjára, s ha végérvényesen pontot kívánt tenni egy-egy kapcsolat végére, rendszerint a következő sablonszöveget húzta elő: "Nagyon közel érezlek magamhoz. Már-már olyan, mintha a testvérem lennél..." Nos, ez az, amin lehetetlen megbántódni. És ez az, amit egyikünk sem hallana szívesen.  

A szerző így fogalmaz: "Az teszi olyan nehézzé a vágy tartós fennmaradását, hogy két egymással ellentétes erő: a szabadság és elkötelezettség egyensúlyba hozását igényli. Ez tehát nemcsak lélektani vagy gyakorlati, hanem a kapcsolati rendszer egészét érintő probléma." Azt látjuk tehát, hogy a szerelem pontosan ugyanúgy működik, mint az univerzumban uralkodó, a világegyetemet összetartó legfontosabb erő, a gravitáció. Ha a tömegvonzás valamivel erősebb volna a kelleténél, a bolygók simán beleolvadnának a hozzájuk legközelebbi csillagba. Ha gyengébb, ugyancsak elhagynák keringési pályájukat, ezúttal távolodva az adott naprendszer központi csillagától. Kényes egyensúly tehát, amely pályán tartja az univerzumot alkotó égitesteket - akárcsak a szerelmeseket. Számomra egészen lenyűgöző ez az analógia, már csak azért is, mert meggyőződésem, hogy amint a fizikai térben a gravitáció a legjelentősebb kölcsönhatás, úgy a lélek dimenziójában ugyanezt a főszerepet játssza a szerelem.

Nem csupán a te + én kóros összenövése az, ami kioltja az éltető lángolást. Az altruizmus megjelenése ugyancsak pusztító lehet. Egy egészséges mértékű önzés egyszerűen elengedhetetlen ahhoz, hogy a valódi vágy szárba szökhessen. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a többség számára a család az önfeláldozás szinonimája, s még véletlenül sem az örömé. Nem is feltétlenül tehetnek róla, egyszerűen ilyen mintázatot láttak odahaza, ez ivódott be a sejtjeikbe, a tudattalanjukba. "Meséld el, hogyan szerettek, s én elmondom, hogyan szeretkezel" - állítja a szerző. "Vágyaink lélektana gyakran gyermekkori élményeink részleteiben rejlik, archeológiája pedig gyermekkorunk történetének feltárása során rajzolódik ki. Visszafejthető, hogy hol tanultunk meg szeretni és hogyan." Felnőttkori szexuális attitűdünket jelentős mértékben formálja, hogy szüleink annak idején milyen példát mutattak, s miként bántak velünk. Odafigyeltek-e szükségleteinkre, oltalmaztak-e, magukhoz öleltek-e? Megtanulhattuk-e mellettük megélni az örömöket? Az írónő elmeséli egy férfipáciense esetét, akinek az apja lelépett, elhagyta a családot. Anyja önmagát sokszorosan túlhajszolva, saját vágyait elfeledve tartotta össze a famíliát, minden tőle telhetőt megadva gyermekeinek. S hogy mi maradt meg ebben a férfiben? Mérhetetlen csodálat és tisztelet az anyja iránt, s szent elhatározás, hogy ő maga sosem válik apjához hasonló seggfejjé. Mindez akár pozitív indulócsomag is lehetne, ha nem tenné lehetetlenné erotikus kiteljesedését. Az ülések során kiderült: minél jobban szereti és tiszteli nejét, annál nehezebb számára, hogy rendesen hanyatt döntse. Egész gyermekkorában azt tanulta, hogy az érzelmi biztonsághoz az önző vágyak folyamatos kontrollálása szükséges. Miközben pontosan tudjuk: semmi sem rombolja jobban a testi szerelmet, mint amikor belső gátak nehezítik, hogy megengedjük magunknak a mámoros örömérzet luxusát. A nők jelentős hányadának az anyaság veszi el a kedvét a hancúrozástól, mondván: innentől kezdve nem lehetnek önzők, figyelmüket és törődő energiáikat a gyermekre kell fókuszálniuk. Ha ez csupán a sztenderd frigiditás fedősztorija, úgy megette a fene az égeszet, s már eleve kár volt az oltár elé vezetni a nőt. Amennyiben azonban csupán az egykori vadmacska kezd házi cicává szelídülni, úgy aligha nagy a baj. Az intelligens anyák képesek tanulni is csemetéiktől: az első időkben mindenekelőtt a féktelen, szégyentelen és ellentmondást nem tűrő mohóságot.

Esther Perel szerint a politikai korrektség levegője sem tesz jót az egészséges szexualitásnak. Való igaz: a radikális feministák és a metoo mozgalom térnyerése egy új vallásosságot hozott létre. Az elmúlt kétezer esztendő során az egyház mindvégig viszolygással tekintett a testiségre, s egészen a 20. század végéig kellett várni rá, hogy egy pápa végre kimondja a nyilvánvalót és természetes örömforrásnak nevezze. A politikai korrektség vallásának szószólóit ugyancsak hidegen hagyja az örömszerzés, számukra - pontosan úgy, akár a fanatikus keresztényeknél és muzulmánoknál - az ideológia mindent felülír. A szerző mesél egy másik pácienséről - negyvenes éveiben járó, emancipált, felelősségteljes nő, iskolapszichológus -, aki arra gerjed, ha olasz származású férje az ágyban durván bánik vele, dominálja, parancsol neki. Szimpla pszichológiai szükségletről van szó: a szex terén áll helyre életének felborult egyensúlya. Egyszerűen élvezi azt az önfeledtséget, amely a hatalom elvesztésével és a kiszolgáltatottsággal jár - szemben a kosztümös hétköznapokkal, amikor folyamatosan neki kell kézben tartania a gyeplőt. Erotikus játékaikról azonban - terapeutáján kívül - senki sem tudhat. Közvetlen és közvetett környezete is epét hányna, ha kiderülnének e pikáns kalandozások. És persze nem is elsősorban az amerikaiakra jellemző, képmutató prüdéria okán, sokkal inkább az ideológiai eltévelyedés miatt; az mégsem járja, hogy egy felvilágosult nő - pláne szabad akaratából! - alávetett szerepet játsszon a hitvesi ágyban. A szerző józan megközelítése egészen lenyűgöző: "Az agresszió, nemi erőszak, emberkereskedelem, gyermekpornográfia és gyűlölet szította bűntények kemény világában szigorúan kell hogy kezeljük a szexualitás területén megjelenő hatalmi visszaéléseket. A szexualitás poétikáját ugyanakkor nem a politikai korrektség jellemzi, mivel megjelennek benne a dominanciajátékok, a szerepcserék, az igazságtalan előnyszerzés, az ellentmondást nem tűrő követelések, a csábító manipulációk és az apró kegyetlenkedések. A feminista mozgalom és az egalitarianizmus alapvetései által formált amerikai nőknek és férfiaknak gyakran kell ellentmondásokkal szembenézniük. Attól tartanak, hogy ha a szexuális küzdőtérre bekerülnek a hatalmi egyenlőtlenségek - még ha ez két érett felnőtt egyetértésével történik is -, veszélyeztetik az emberi kapcsolatok alapját jelentő kölcsönös tiszteletet."

A spontaneitás mítosza ugyancsak gátat emel a kielégítő testiség elé. A legtöbb házasságban úgy gondolnak a szexre, hogy az majd magától megtörténik, ahogyan az a kapcsolat első pár hetében - húsz-harminc évvel korábban, dörömbölő vágyakkal, tomboló hormonokkal - ténylegesen meg is történt. A tervezést, a rákészülést sokan a munkával és a kötelességekkel kapcsolják össze és nem az ünnepvárással. A háttérben a mindannyiunkban ott szunnyadó csecsemő grandiozitása áll, aki elvárja, hogy feltétel nélkül szeressék, elfogadva olyannak, amilyen (akár ápolatlanul, sörszagúan, harminc kiló plusszal is). Ha egyszer már igent mondtunk egymásra, miért kéne újra és újra megdolgozni a másikért, a csábításért, a testi szerelemért? Hiszen az nekünk onnantól kezdve automatikusan jár, bérletet váltottunk rá...

 "A szerelem idővel szeretetté szelídül" - vallják sokan, ám szerintem e frázis csupán üres modorosság. Tisztább és őszintébb lenne úgy fogalmazni: a szerelem idővel tönkremegy, elporlad, elpárolog. Pedig tudjuk: az ember félig állat, félig isten; s a szexualitás szentsége az, amely egyszerre lakatja jól állati testünket, s emeli az égi szférákba isteni lelkünket. Igazán kár volna lemondani róla. Volt alkalmunk megtapasztalni bőven, hogy a baloldali ideológiai túlkapások - az individualizmus fölé helyezett kollektivista szemlélet; az egészséges önzést elutasító, kikényszerített önfeladás; a szabad önkifejezésre béklyót helyező politikai korrektség; valamint az alanyi jogon járó Kánaán mítosza - miféle brutális pusztítást képesek véghez vinni a társadalmi folyamatok szintjén. Számomra egyenesen jelképértékű, hogy a lehető legszűkebb körű emberi csoportosuláson - egy párkapcsolaton - belül pontosan ugyanezt a hatást gyakorolják, kinyírva a vágyat, a testiséget és ezáltal a szerelmet is.

Ahogyan a letűnőben lévő régi felekezetek is uralkodni kívántak az emberi szexualitás felett, pontosan ugyanezt teszi az új vallás is. S nemhogy csöbörből vödörbe kerülnénk, de bizonyos szemszögből még borúsabb is jelenkor. Az egyházi prüdéria nyomorult világában legalább a házasság jelentett némi mentsvárat, melyben a testi vágyak - szerencsés esetben - kielégülést nyerhettek. A 21. században pont fordított a helyzet: az erotika gyakorlatilag bárhol teret nyerhet, ám e szabadsághoz a templomi fogadalom már nem ad hozzá semmit, csupán elvesz belőle. Nem csoda, ha sokan idegenkedünk tőle. Esther Perelt idézve: "Az első házasságoknál ötven százalék a válások aránya, a második házasságoknál pedig hatvanöt százalék, és a házasságon kívüli viszonyok száma is rendkívül magas; úgy tűnik, a monogámia hajója olyan gyorsan süllyed, hogy kimenekülni sincs időnk belőle, de mi még mindig a roncsba kapaszkodunk, és elvakultan bízunk a szilárdságában." Talán ideje volna újragondolni a házasság teljes intézményét. Már csak abból a célból is, hogy a szerelem sugárzó fénye hosszútávon megmaradjon.

Popper Péter az az ember, akire mindig is valóságos példaképként tekintettem. A teljes életművében évtizedeken keresztül nem találtam egyetlen árva gondolatot sem, amellyel vitám lett volna. Egészen mostanáig. A napokban futottam bele Felcserélt szerepek című előadásába, melyben kitér az időskorra, illetve az azzal kapcsolatos társadalmi attitűdökre is. Ezúttal azt kell mondanom: ég és föld, ahogy e kérdést látjuk.

"Rengeteg ember - ezt most mint pszichológus is mondom - kínlódik azáltal, hogy öregszik. Mert ha öregszik, akkor csúnyul. Ha csúnya lesz, akkor kevésbé lesz erotikus. Nem fog tetszeni se nőknek, se férfiaknak. (...) Na de igaz ez? Egy öreg ember nem lehet szép?" Nos, ami azt illeti, egy öreg ember is lehet szép. Lehet meleg tekintete. Lehetnek barátságosak a vonásai. Sugározhat békét, bölcsességet, szeretetet és végtelen, mennyei nyugalmat. Azonban erotikus értelemben soha nem lesz vonzó. Popper Péter is pontosan tudta: a szexuális vonzerő nem egyéb, mint a termékenység hírnöke. Már egy szép női arc is a megfelelő ösztrogénháztartásról árulkodik, a homokóra formájú test pedig - mely földrajzi helytől és történelmi koroktól független ideál - a legegyértelműbb jelzése az egészségnek, az utódok kihordására és megszülésére való alkalmasságnak. Ugyanígy: a férfias külső valójában nem egyéb, mint tesztoszteron-reklámtábla. Minden olyan fizikai változás, melyet az előrehaladott kor teremt - őszülés, ráncok, zsírlerakódások, egyre kevésbé feszes bőr és izomzat - a termékeny időszak múlását jelzik, ebből fakadóan erotikus tekintetben egyértelműen hátrányt jelentenek. Teljesen érthető az, hogy mindez egy egészséges lelkű embert rettentően zavar, s nem is értem, hogy Popper miért állít gyökeresen mást, mint amit az ösztöneink hajszálpontosan jeleznek.

"Érdemes az élettel szembeszállni? Az öregedéssel szembeszállni? És azt gondolom, hogy annak érdemes csak, aki a fiatalságát elrontotta. Kihagyta a helyzeteket. Kihagyta azokat a dolgokat, amelyek fiatalon teljesen természetesen jártak volna neki és meg is hozták volna az eredményt - és akkor idősen akarja pótolni." Érdekes gondolat, s talán van is benne némi igazság. Ne szépítsük: Popper arról beszél, hogy érdemes fiatalkorunkban kiélni magunkat szexuális téren, hogy később már lenyugodva, buddhista közönnyel, sóvárgás nélkül várhassuk az elmúlást. Amivel egyet lehet érteni: sanszos, hogy az ifjú esztendők kielégületlensége élethosszig tartó szomjúságot eredményez. A kérdés csupán az, hogy van-e egyáltalán más út? Létezik-e oly sok erotikus kaland, mely után az ember azt mondja: ennyi elég volt? Alig hiszem. Ha körbenézünk a saját generációnkban negyven-, ötven- és hitem szerint hatvan- és hetvenévesen is, ugyanazokat a túlfűtött kamaszokat látjuk magunk körül, mint tizenhét esztendősen. Ha a testünk öregszik is, de a lelkünk mit sem változik, s hajszálpontosan ugyanúgy reagál egy szabadon hagyott vállra, egy kivillanó bokára, egy kacér szempárra, mint ahogyan annak idején - az évtizedek során begyűjtött trófeáktól tökéletesen függetlenül.

"És teljesen hamis szerepeket vesz fel. Bakfist játszik, holott 60 éves felé közeledik. Fess fiú akar lenni, holott már a dereka fáj, ha kiegyenesedik." Popper itt is féligazságokkal dobálózik. Muszáj leszögezni: e téren kizárólag stílusproblémákról beszélhetünk. Való igaz: amikor egy erősen teltkarcsú nagymama kékre festi a haját, haspólót visel, derekára pedig friss tetoválást varrat, az nem feltétlenül vall kifinomult ízlésre, s esetenként akár még megmosolyogtató is lehet. De ennyi. Ami az öltözködést illeti, egyszerűen muszáj követni trendeket még hetvenesztendősen is. Semmi sem szomorúbb annál, mint amikor egy idős emberre tekintve az az első benyomásunk, hogy az utóbbi harminc évben egyetlen új ruhadarabot sem vásárolt magának. Semmi sem lehangolóbb, mint a divatjamúlt ékszerek, frizurák, bajuszköltemények. Számos vénembert ismerek, akiknél egyszerűen megállt az óra valamikor a hetvenes évek vége táján. Akkortájt valószínűleg másról sem szólt az élet, mint a zenéről, a bulizásról, a csajozásról. Aztán megnősültek, gyerekeik születtek, s az ifjúság tiszta szenvedélyei - a Popper Péter által felállított norma szerint - lekerültek a napirendről. Negyven éve még a gimiből is ellógtak, ha a rádió délelőtt játszotta az Omega új slágerét. Manapság nemhogy az új évezred muzsikáit nem ismerik, de Kóborék utóbbi három évtizedéről sem tudnak semmit. Őszintén hiszem, hogy mindaz, ami szenvedélyesen fontos volt fiatalkorunkban, az életünk későbbi szakaszaiban sem válik lényegtelenné, különösen ami a megjelenésünket, a ruházkodásunkat, a fizikai vonzerőnket illeti. Bakfist játszani ugyan túlzás, de fiatalosnak megmaradni egyenesen kötelező.

"Én azt gondolom, hogy ez a legnagyobb rontás, amit a modern kultúra az emberiségen csinált, hogy nem hagyja, hogy vállalja önmagát, hogy fiatalon fiatal legyen, mert fiatalon erkölcsösnek kell lenni és tisztességesnek; nem hagyja, hogy öregen fáradt legyen, mert öregen fittnek kell lenni, és kalandokat kell keresni, és alkotónak kell lenni." Én pedig azt gondolom, hogy Popper elköveti azt a hibát, mely a filozófusok és vallásalapítók többségét jellemzi. Önmagából indul ki, a saját világát, a saját szükségletkosarát tekinti egyetemesnek és etalonnak. Ha Popper Péter hetven fölött jól érzi magát megfáradtan, hitelesen alakítva az öreg bölcs szerepét, úgy mindenki másnak is ugyanez lenne az üdvösség útja? Ha ő maga távolságot tart a sportolástól, az egészséges életmódtól, úgy mindenki más is növesszen pocakot? Pál apostol a teljes jézusi tanítást vitte vakvágányra ezzel az attitűddel. Mivel ő maga idegenkedett a testiségtől, a hívek széles tömegeitől is tisztaságot várt. Mivel ő maga vonzódott a testi szenvedéshez, a jézusi életműből is elsősorban a kereszthalált találta értékesnek, s a mártíromság kínját követendőnek. Ám amíg Páltól nem vár sokat az ember, addig egy Popper Péterhez hasonló, buddhista tanítótól aligha elnézhető az effajta szűklátókörűség. A magam részéről sokkal inkám osztom Tisza Kata öregedéskutató álláspontját: "Ez a 'méltóságos megöregedés' dilemma egy rendkívül ambivalens kérdés. Madonnát szoktam példaként hozni. Amikor ő megengedi magának, hogy smink nélkül, egy melegítőben lemenjen a piacra, akkor megy az ócsárlás a magazinokban, hogy nénikésen megöregedett, hogy néz már ki, elhagyta magát stb. Hogyha viszont szexistennőnek felöltözve, mint egy popdíva kiáll 60 évesen a színpadra miniszoknyában, akkor meg azt mondják rá, hogy nem tudja elfogadni az öregedést, nem tud méltósággal megöregedni... (...) Egy belső fejlődési folyamatként kellene nézni az idősödésre, amiben elfogadom, hogy olyan vagyok amilyen és megengedem, hogy az is méltó öregedés, aki hófehér hajjal akar élni és az is, aki lilára festi a haját - tehát plurális jelentést kell adni az idősödésnek. Az ellenkezője dehumanizál ugyanis. Ha elfogadjuk, hogy egy fiatal ezerféleképpen lehet fiatal, miért ne fogadnánk el, hogy az idős is ezerféle módon öregedhet meg?"

Magunkévá téve Tisza Kata liberális megközelítését, mely szerint mindenki olyan öregkort gyárt magának, amilyet csak szeretne, azért személyes preferenciát mindannyiunknak érdemes megfogalmazni. Helyettem Cicero beszél: "Szembe kell szegülni az öregséggel, Laelius és Scipio, s hátrányait szorgalommal kell pótolni: úgy kell küzdeni az öregség, mint valami betegség ellen. Tervszerűen ápolni kell az egészséget, mérsékelt testgyakorlatot kell végezni, s csak annyi ételt és italt szabad fogyasztani, amennyi helyreállítja, de nem rontja le az erőt. És nemcsak a testnek kell támogatást nyújtani, hanem sokkal inkább a szellemnek és a léleknek, mert ezek is kialusznak az öregkorban, ha nem csepegtetsz beléjük olajat, mint a mécsesbe." Mondhat Popper Péter akármit, az öregedés ellen harcolni érdemes. Minden sejtünkkel, minden idegszálunkkal, minden gondolatunkkal.

Atyaég, hányszor hallgattam már végig, hogy a szabadság csupán valami megfoghatatlan, ködös fogalom, és hogy sokkal fontosabb értékeink is vannak - igaz, ilyet még soha senki sem tudott megnevezni. Manapság ott tartunk, hogy divattá vált a nagy francia forradalom egészét a jakobinus vérengzéssel azonosítani, csak azért, hogy a szabadság eszméje szóba se kerüljön. Persze, lehet úgy is beszélni róla, mint Petőfiék kamaszos ábrándjáról, melyet idővel kinő az ember. Esetleg ásítozva, mint egy agyonjátszott lemez hallatán - hiszen ezen rég túl vagyunk, a huszadik század rémségeit követően ez ma már maga a valóságos Kánaán...  Az igazság az, hogy a szabadság a legkevésbé sem elvont, pláne nem divatjamúlt, vagy meghaladott fogalom. Nagyon is konkrét, nagyon is aktuális és a hétköznapjaink minden mozzanatát átjáró értékről beszélünk.

Csak hogy a legelcsépeltebb közhellyel kezdjük: a pénz maga is csupán addig jelent bármit, amíg személyes szabadságunkat fokozni képes. Csórónak lenni - a legtöbbünk számára maga a rabság. De ugyanígy börtön az is, ha valaki képtelen kiszállni a mókuskerékből, s még akkor is a vagyont hajszolja, amikor már a leendő dédunokáinak is vastagon kipárnázta a jövőjét. Ami engem illet: kevés dolog képes annyira emelni az életminőségemet, mint az, hogy nem vekker hangjára kelek; hogy magam osztom be az időmet; hogy nem kell dugóban ülnöm, sorban állnom, másokhoz alkalmazkodnom; hogy mindenki csak felkér és senki sem utasít; s hogy nincs az a földi hatalom, mely a szőnyeg szélére állíthatna. Bizonyára léteznek olyan állások, amelyekben érzékelhetően többet keresnék, ám ez az előny azonnal köddé válna, ha fel kéne adnom önrendelkezésem féltett mozaikdarabkáit. 

Az anyagiakon és a szabadidőn túl is minden erőforrás és talentum - egészség, értelem, szociális intelligencia, iskolázottság, jó megjelenés stb. - egyetlen közös küldetése a személyes szabadság kiterjesztése. A betegség ágyhoz köt, mi több, manapság már a gyanúja is karanténba kényszerít. A sérülések megfosztanak a sportolás, a szabad mozgás lehetőségétől. Az alacsony képzettség határt szab a karrierálmoknak. Az elhanyagolt külső és a rossz modor ugyanúgy béklyót jelentenek: sok esetben méltatlan kapcsolat fogságába, avagy a magány börtönébe száműzve az érintetteket.

Oly sokszor hallottuk már azt is, hogy nem létezik szabad akarat, s hogy mindannyian kényszerpályán mozgunk. Kevés ennyire pusztító gondolatot ismerek. A valóság az, hogy bőséges mozgástérrel rendelkezünk: személyes szabadságunkat minimum négyféle módon tágíthatjuk.

• Ha semmi mást nem teszünk, csupán ledobjuk a bennünk megbúvó, felesleges bűntudatot, gátlásokat és szégyenérzetet, már azzal is hatalmasat lépünk egy igazán szabad létezés felé. (Érdemes megnézni az alábbi videót: Beth Hart produkciója maga a tökéletes szabadság.)

• A következő, legkézenfekvőbb út az önfejlesztésé. Ez a jézusi vonal, a talentumok gyarapításának útja. Nem igényel komolyabb bizonyítást, hogy a tudásba, az egészségbe és a külsőbe érdemes invesztálni - mindhárom befektetés egyre szélesebbre tárja előttünk a világot.
• A harmadik út az optimalizálásé. Amikor már nem tudunk, vagy nem kívánunk több energiát mozgósítani, akkor jön el az újragondolás, az átszervezés, a racionalizálás ideje. Az erőforrások ugyanis átválthatók: a munkából szerzett bevétel szabadidőre, a luxusvilla kényelme megtakarításokra, a lakberendezési tárgyak orgiája pedig szellős terekre cserélhető - vagy akár fordítva.
• A negyedik út Buddháé. A szabadság ezen szegmenséhez a belső ösvények vezetnek. Ez a meddő vágyak rabláncának lerázása; az elengedés, a rövidke bakancslista szabadsága. A pillanat, amikor ráébredünk, hogy ezernyi sikertelenségünk és kudarcunk dacára mégiscsak sugárzóan boldogok lehetünk. Ebben a létállapotban nem érzünk mást, csak végtelen hálát, hogy élhetünk - körülményeinktől függetlenül mesésen gazdagon.

A szabadság persze nincs ingyen. Minimum annyi az ára, hogy nekünk is tiszteletben kell tartanunk a másik ember szabadságát. A magam részéről ez nem tűnik és nem is tűnt soha komoly tehertételnek, s csupán pár nappal ezelőtt, Táborszky Bálint A kábítószer-tilalom áldozatai, támogatói és eltűrői című, zseniális cikkét olvasva döbbentem rá, hogy sokaknak ez nagyon is drága mulatság lehet. Hogy miért is? A magamfajta gátlástalan, nagyképű, pesti értelmiségi nem igazán méri magát másokhoz. Ám aki a saját önértékelését, identitását a többiek pozíciójából vezeti le, annak úgy kellenek a lenézettek és elnyomottak, mint egy falat kenyér. Emlékezzünk csak az ószövetségi zsidóságra! Meg voltak győződve róla, hogy ők a kiválasztott nép, ebből fakadóan mindenki másnál különbek. Izrael fiai közül a legaljasabb is felsőrendűnek gondolhatta magát, hiszen a szamaritánusokat így is, úgy is überelte. Ugyanezt láttuk Indiában is. Egy magasabb kasztbéli boldogan tapsolt az alacsonyabb sorban lévők jogfosztásához, hiszen ebből az önkényes megkülönböztetésből származtatta saját személyének értékét. A középkori keresztények az eretnekeket; nácik a zsidókat; a kommunisták a burzsoáziát és a kulákságot; a muzulmánok a hitetleneket, a homofóbok a melegeket, az ukránok napjainkban a magyar, a román, az orosz és a lengyel kisebbséget kiáltották ki bűnösnek, alantasnak, esetenként kifoszthatónak és elpusztíthatónak. (Ha létezik igazán jelképértékű megnyilvánulása a kicsinyesen aljas emberi léleknek, úgy a megkövezés közel-keleti gyakorlata feltétlenül ide sorolható. Már a nyilvános boszorkányégetések és az egyéb brutális, középkori kivégzések esetén is jókora tömeg asszisztált az értelmetlen kegyetlenkedéshez, a megkövezésben azonban tevőlegesen is részt vállal mindenki, így megkérdőjelezhetetlen a kollektív felelősség.) Szabadnak lenni annyit tesz: nincs szükségem arra, hogy másokat vétkesnek lássak, csak azért, hogy magammal szemben elnéző lehessek. Szabadnak lenni annyit tesz: nem találok örömöt a másik ember üldöztetésében és meghurcolásában. Nem győzöm hangsúlyozni a különböző vallások és más, mérgező ideológiák szerepét és felelősségét. Ezek termelik ki a melldöngető farizeusokat, akik - legyenek bármilyen szívtelenek, bűntudattal teltek, s ebből fakadóan öngyűlölők -, még mindig a teremtés csodájának érezhetik magukat, feltéve, hogy kijelölünk számukra (akár véletlenszerűen) egy csoportot, melyet páriának bélyegzünk.

Amikor egy-egy társadalom jólétét vizsgáljuk, az első adat, amelyre ránézünk, rendszerint az egy főre eső GDP. Persze tisztában vagyunk vele, hogy ez az érték - bár igen beszédes - nem árul el mindent a vizsgált közösségről. A közgazdászok ezért számos új mutatót alkotnak, melyekben egészségügyi adatokat, várható élettartamokat és egyéb szempontokat is figyelembe vesznek, ilyen például a HDI (Human Development Index / Emberi Fejlődés Mutatója), vagy épp a HPI (Happy Planet Index / Boldog Bolygó Index). Még ezekkel is nehéz pontos képet kapni egy összetett társadalom jólétét illetően, ám valójában akkor sincs könnyű dolgunk, amikor leszűkítjük a kört az egyes emberekre, hiszen biztosak lehetünk benne, hogy mindenkinek más és más a maga boldogságkosara. A közös nevező azonban mindenkinél egy és ugyanaz, ez pedig a megélt szabadság mértéke. Minden út ide vezet.

Soros György augusztus 12-én töltötte be kilencvenedik életévét. A Népszava ünnepi riporttal köszöntötte a magyar származású üzletembert.

Az interjúból kiderül: Soros manapság is hetente háromszor teniszezik. Le a kalappal, mindenkinek így kéne élnie aggastyán éveit. És nem csupán a fizikai fittség az egyetlen pozitívum személye kapcsán: "A nyílt társadalmak támogatójaként a politikai korrektséget politikailag inkorrektnek tartom. ­Sosem szabadna elfelejtenünk, hogy a különböző nézetek pluralitása lényeges eleme a nyílt társadalmaknak." Ezen a mondatán kifejezetten meglepődtem. Mi több: innentől kezdve valóságos rejtély számomra, hogy egyáltalán kik azok az ütődöttek, akik a PC-vonalat erőltetik, ha Trump-tól Sorosig mindenki idegenkedik tőle.

A riport további része a 750 milliárd dolláros újjáépítési alap és a nyílt társadalom kérdéseit feszegeti. Ez utóbbit Soros György evidenciaként kezeli. Szavaiból kiderül: számára az Európai Unió egyet jelent a nyílt társadalommal. Aki ezt az ideológiát támadja, az - szerinte - valójában az EU ellensége. Hogy ez igaz vagy sem, annak eldöntéséhez először is magát a fogalmat kellene a helyére tenni. Talán ez az a kifejezés, amely a közéletben a leggyakrabban elhangzik - hol földi mennyországként, hol a Sátán műveként beállítva -, anélkül, hogy bárki is tisztázni kívánná a jelentését.

Amit mindenképp látnunk kell: a nyílt társadalom nem egy egzakt módon definiált fogalom. Gyakorlatilag mindenki azt ért rajta, amit akar. Még Karl Popper, azt alapelmélet szülőatyjának tekintett filozófus, A nyitott társadalom és ellenségei című mű szerzője és Soros György, aki nem csupán könyvet írt a témában, de a gyakorlati megvalósításán is gőzerővel dolgozik - még ők sem ugyanazt értik a fogalmon. Ebből kiindulva egy dolgot feltétlenül leszögezhetünk: nincs értelme a fekete-fehér gondolkodásmódnak e kérdéskör kapcsán sem. Gyermeteg dolog zsigerből azt állítani, hogy a nyílt társadalom szőröstül-bőröstül ördögtől való, de az is, hogy Soros valamennyi elképzelése kritikátlanul elfogadható és megvalósítandó.

Kezdjük a legelején, támaszkodva (az egykori SZDSZ elnök) Kis János szavaira, melyek a Soros Alapítvány egyik rendezvényén hangzottak el: "Mi a nyitott társadalom? Röviden, nyitottnak nevezünk egy társadalmat, ha az pluralista, ha tiszteli és óvja tagjainak autonómiáját, és ha a kritika szelleme hatja át. Pluralizmuson az együttélő hitek, világnézetek, életfelfogások, kultúrák szabad sokféleségét értjük. Nyitott társadalomban egyetlen vallás, egyetlen világnézet, életfelfogás, egyetlen kultúra sem törekedhet kizárólagosságra. Az autonómiáról szólva arra az alapvető jogunkra gondolunk, hogy magunk döntsük el, milyen meggyőződésekkel, milyen kulturális mintákkal azonosulunk, és milyen célok jegyében vezetjük életünket. A kritikai szellem elevensége pedig arra utal, hogy az egyén választási szabadsága nem relativizmuson és az észérvek elutasításán alapszik, hanem szakadatlan, gyakran éles vitával jár együtt. Nyitott társadalomban nincsenek tévedhetetlen tekintélyek, akik eldönthetnék helyettünk, hogy mi az igaz, a jó és a helyes. Minden nézetnek az érvek és ellenérvek összecsapásában kell helytállnia magáért. Minden nézetről kiderülhet, hogy téves." Nos, ha csupán ennyiről volna szó, a civilizált többség boldogan tapsolna a nyitott társadalom eszméjének. Ezek valójában demokratikus minimumok, melyeket minden EU tagország - köztük hazánk - szinte csont nélkül hoz. Magyarországot ugyan számos támadás éri azért is, mert az alkotmányba bekerült a keresztény jelző, ám aki - ebből kiindulva - magának a vallásszabadságnak a létét kérdőjelezi meg, az nem igen járhatott mifelénk.

Ahhoz, hogy nyitott társadalomról beszéljünk, nem elég csupán belső pluralizmusról beszélni. Elengedhetetlen, hogy az országhatárok is átjárhatók legyenek. Az Európai Unió négy alapelve, hogy az áruk, a szolgáltatások, a tőke és az emberek (úgy is, mint munkavállalók) szabadon mozoghatnak a tagországok között. E szabadságelveket sem kérdőjelezheti meg egyetlen állam sem, amely aláírta a csatlakozási szerződést. Mindez nem kizárólag gazdasági téren nyújt jelentős szabadságot, de alkalmas arra is, hogy számos történelmi sérelmet - lásd: Trianon - feledtessen, enyhítsen, gyógyítson.

Eddig a nyílt társadalom nem kért lehetetlent, az említettek dalolva teljesíthetők. Az első valódi törésvonal a nemzetállamok létével/megszüntetésével kezdődik. Muszáj kihangsúlyozni: az EU eddigi története során soha nem született olyan, a tagországok által egységesen elfogadott dokumentum, mely rögzítené, hogy az Európai Egyesült Államok megalkotása a cél. A független tagországok gazdasági együttműködésén alapuló, laza szövetség ugyanolyan legitim jövőkép. A nyitott társadalom eszméje ugyanakkor kifejezetten ellenzi a nemzetállamok létét. Karl Popper úgy tekintett ezekre, mint a folyamatosan újratermelődő, és akár világháborúvá dagadó nemzetközi konfliktusok potenciális forrására. 1945-ben, amikor a már említett, A nyitott társadalom és ellenségei című alapműve megjelent, mindez jogos aggály lehetett. Csakhogy azóta eltelt 75 év, és ma már aligha elképzelhető, hogy német fiatalok ezrei fegyvert ragadjanak, lemészárolandó a franciákat - vagy fordítva. A nagy európai nációk közti évszázados ellentétek már az 1970-es években is csupán vicc tárgyát képezték, ahogy a zseniális Waczak szálló epizódjaiban is láthattuk. Mindez azt vetíti előre, hogy a nagyon is indokolt békevágy önmagában már a legkevésbé sem teszi elengedhetetlenné a nemzetállamok felszámolását. Arról nem is beszélve, hogy a demokrácia és a sokszínűség sokkal inkább decentralizációt követel, mintsem központosítást. Amennyiben bármely nemzetállamban sérülnek a demokratikus szabadságjogok, vagy sűrűsödnek a szőrszálhasogató szabályzások, esetleg kellemetlenül magasra kúsznak az adóterhek, úgy az érintett polgárok lazán átköltözhetnek a határon túlra, egy számukra kedvezőbb gazdasági-társadalmi környezetet választva. Azonban egy Európai Egyesült Államok megalakulása esetén aligha adódik ilyen lehetőség. Ha a központi kormányzat pocsék, az poklot teremthet a teljes kontinensen. Amiben a túlnyomó többség biztosan egyetért, az az, hogy a politikusok a legkevésbé sem szentek, még a legjobb esetben is korruptak. Kis hazánk egyik fele meg van győződve róla, hogy Orbánék kizárólag saját zsebre dolgoznak, míg a másik fele biztos abban, hogy Hornék és Gyurcsányék tették ugyanezt. Miért gondoljuk, hogy egy egységes európai kormány makulátlanul tisztán működne?

Szabadelvűként sokáig nem értettem, hogy a balliberálisok miért oly elnézőek a kommunizmussal szemben, miközben mindennél jobban gyűlölik a nácizmust. (Az én szememben mindkettő egyformán utálatos.) A magyarázat a nyílt társadalom eszméjében keresendő. Míg a marxizmus internacionalista, addig a hitleri világ a törzsi eredetű, nemzeti, etnikai, vallási azonosságtudatra épít, s azt erősíti. Abszolút legitim, ha valakinek az előbbi közelebb áll az ízléséhez, a probléma csupán az, hogy - mindent egybevetve - ez egy huszadrangú szempont. A legfontosabb, hogy mindkét forma véres és kegyetlen diktatúrát jelent, azelőtt sosem látott méretű hullahegyekkel. Ha ennyi nem lenne elég: mindkét gazdasági modell működésképtelen. (Valójában nem sok eltérést találunk.) Amennyiben ezek után még bárki különbséget kíván tenni a kettő között, az pont olyan, mintha két mérges gomba közül azért találná az egyiket ártalmatlanabbnak, mert kecsesebb a formája, vagy tetszetősebb a színe.

A nyitott társadalom eszméje három alapértéket kimondottan elismer. Ezek: az európai kultúra védelme; a sokszínűség; valamint a béke megőrzése. Mindezeket azért lényeges kihangsúlyozni, hogy lássuk: amikor Soros szintet lép, s hitet tesz a muzulmánok tömeges bevándorlása mellett, valójában nem csupán az öreg kontinens polgárai és a józan ész ellen vét, de magával a nyílt társadalom eszméjével is szembemegy. Az iszlám nemhogy nem tiszteli az európai kultúrát és a sokszínűséget, de kifejezetten kizárólagosságra törekszik, s a terjeszkedést lényegesen előbbre sorolja, mint a békevágyat. Csupán összehasonlításképpen: Londontól Szófiáig több százezer kínai él a földrészen, szemmel láthatóan békésen és zavartalanul. Úgy tűnik: tökéletesen alkalmasak a nyitott társadalom megvalósítására; bár a legkevésbé sem asszimilálódnak, ugyanakkor szokásaikat, hitüket, életvitelüket sem kívánják az európai őslakosságra erőltetni. Egyértelműen látszik, hogy a tömeges bevándorlás ellenzőit nem rasszista rugók mozgatják. Ha így lenne, úgy a kínaiakkal szemben sokkal erősebb idegenkedést kéne éreznünk, mint az arab származásúak kapcsán, tekintve, hogy utóbbiak közelibb rokonaink: ugyanazon nagyrassz tagjai. Ami pedig Sorsos Györgyöt illeti, kifejezetten érdekes, hogy A nyílt társadalom védelmében c. könyvében egyetlen árva szót sem szól arról, hogy mi az elképzelése az iszlámmal kapcsolatban.

A puding próbája az evés. A társadalomfilozófiai koncepciók próbája maga a történelem. A nyitott társadalom kapcsán az utóbbi 150 esztendő három komolyabb tesztpályát is felépített. Az első regionális integrációs kísérlet az Osztrák-Magyar Monarchia, mely Karl Popper elképzeléseire is meghatározó módon hatott. A fene se tudja, hová fejlődhetett volna, ha nincs az első világháború, s nincs a nagyhatalmak kérlelhetetlen elhatározása, hogy felrobbantsák és darabora szaggassák. Tudjuk persze, hogy a tucatnyi nemzetiség egy államon belüli együttélése korántsem volt maradéktalanul harmonikus - talán akkortájt még nem jött el az az idő, amikor ez gond, gőg és gáncs nélkül megvalósítható. A második kísérletnek az Amerikai Egyesült Államokat tekinthetjük, melyet évtizedeken keresztül etnikai-kulturális olvasztótégelynek neveztek. Ma már alig hallani ezt a kifejezést; az idő azt látszik igazolni, hogy az elmélet nemigen működik. Nincs élő ember, aki 2020-ban az USÁ-t a béke földjének, a különböző népcsoportok idilli együttélésének helyszíneként látná. És végül itt az öreg kontinens, ahová szintén nem 2015-ben kezdtek szállingózni az első bevándorlók. Nyugat-Európa immáron 75 éve küzd e problémával, szép lassan feladva reményeit az új betelepülők asszimilációját, majd integrációját illetően. Így állunk jelenleg: háromból három bukta.

Ami azt illeti, a magam részéről egyáltalán nem vagyok a nyílt társadalom ellen. Amennyiben ez azt jelenti, hogy mindenki azt gondol, azt mond, azt tesz és azt árul, amit csak szeretne, miközben tiszteletben tartja a másik ilyetén szabadságát - számomra ez a tökéletes földi mennyország. Egy ilyen világban nincs jelentősége a bőrszínnek, a vallásnak, az eltérő kultúrának és szokásoknak. Kár, hogy eleddig még egyetlen állam, vagy államszövetség sem nőtt fel ahhoz a feladathoz, hogy a békét és a közrendet ilyen környezetben is maradéktalanul biztosítsa. Pedig ez volna az alapfeltétel.

Még a legfejlettebb civilizációkban élők is abban a téveszmében ringatják magukat, mely szerint elsősorban az erkölcsi megfontolások tartják vissza az embert a bűnös életmódtól. Mindig is azt verték a fejünkbe, hogy az erőszak útja könnyű sikerekkel kecsegtet, s - nyilvánvaló nehézségük ellenére - csakis azért választjuk a békés megoldásokat, mert oly érettek, oly erkölcsösek, oly nemes lelkűek vagyunk. Semmi sem áll ilyen messze az igazságtól. Valójában intelligenciánknak és kényelemszeretetünknek köszönhető, hogy távol maradunk a bűnös életviteltől. A perverzeken kívül szinte kizárólag a komplett idióták favorizálják az agresszív utakat, hiszen ezeken közlekedni a legkevésbé sem komfortos sétakocsikázás.

"Ki kardot ragad, kard által vész el." - Jézus sokat idézett intelme nem üres moralizálás, jóval több annál: józan praktikum. Egy frontvonalban szolgáló katona - legyen bármilyen jól képzett, technikailag felszerelt, bitang hátországgal bíró - állandó életveszélyben tölti napjait. Egy agresszív bűnöző maga is összehasonlíthatatlanul nagyobb eséllyel válik erőszak áldozatává (bandaháborúk, leszámolások, rendvédelmi szervek fellépése, önvédelem stb.), mint a visszafogott átlagpolgár. Herbert Spencer - a kereken 200 évvel ezelőtt született angol filozófus - igen szemléletesen mutatja be, hogy az elnyomás az agresszor részéről sem fenékig tejfel: "Képzeljünk el egy foglyot megkötött kezekkel és egy kötéllel nyaka körül (mint az asszíriai domborművek alakjain), amint hazavezeti őt vad hódítója, aki rabszolgájává szándékozik tenni őt. Az egyik, azt mondod, fogoly és a másik szabad. De egészen biztos vagy benne, hogy a másik szabad? A kötél egyik végét tartja, és ha nem akarja, hogy foglya elszabaduljon, állandóan vigyázva kell azt úgy tartani, hogy ne legyen könnyen kiragadható kezéből. Önmaga is kényszerűen hozzá lesz kötve a fogolyhoz, mialatt a fogoly őhozzá van kötve. Másképpen is korlátokba ütközik a tevékenysége és számos teher nehezedik rá. Vadállat keresztezi útját, de nem üldözheti. Ha inni óhajt a patakból, meg kell kötöznie foglyát, nehogy az kihasználja védtelen helyzetét. Εmellett gondoskodnia kell az élelmiszerről mindkettőjük számára. Tehát sok tekintetben nincs meg többé teljes szabadsága, ami egyszerű módon jelzi azt az általános igazságot, hogy ugyanazok az eszközök, melyek útján elérik mások alárendelését, alárendelik magát a győztest, a mestert vagy az uralkodót is."

Spencer 1903-ban fejezte be földi pályafutását, így már nem tapasztalhatta meg, hogy a hatalomra jutó kommunizmus - melynek veszélyeire évtizedeken át figyelmeztetett - micsoda pusztításra képes. Ez a berendezkedési forma - ahogyan édestestvére, a nemzetiszocializmus is - értelemszerűen csakis diktatórikus módon működhet. Az elnyomáson alapuló társadalmakat szeretjük Tomóceusz Katatiki és Gyugyu kontrasztjaként látni, ahol minden földi öröm az előbbié, s minden gyötrelmet az utóbbi szenved el. Aligha vita tárgya, hogy a jogfosztottak, alárendeltek élete nem különösebben irigylésre méltó. A történelem azonban számtalanszor bemutatta, hogy a diktátorok is komoly árat fizetnek eszelős hataloméhségükért; ők maguk is foglyai a saját rendszerüknek - csakúgy mint a rabszolgatartó Herbert Spencer példázatában. A 20. századi rémuralmakra ez különösen igaz. Gondoljunk csak vissza, micsoda energiát emésztett fel a folyamatos kontroll! Rendőrség, katonaság, ÁVH, munkásőrség, besúgóhálózat, állandó cenzúra... Már ez a végtelenül pazarló humánerőforrás-gazdálkodás önmagában is lehetetlenné tette, hogy a keleti blokkban bármiféle hatékonyság megvalósuljon. És aki egyszer beszáll e mókuskerékbe, az aligha kockáztathatja, hogy kihulljon a kezéből a gyeplő és a korbács, mert könnyen úgy járhat, mint a Ceausescu házaspár. Spencer tisztán látta, hogy a diktátor teendői nem merülnek ki az elnyomás megszervezésében: "Emellett gondoskodnia kell az élelmiszerről mindkettőjük számára." - Pedig ő még nem is ismerhette a ma már klasszikusnak számító történetet, melyben a Szovjetunió kiküldötte faggatja London polgármesterét: "Önök miként szervezik meg a város kenyérellátást?" A válasz persze nem lehetett más, mint egy fanyar mosollyal odavetett "sehogy". Hitem szerint valódi elmebetegnek kell lenni ahhoz, hogy bárki az önkényuralommal kacérkodjon. A diktátor terhei összehasonlíthatatlanul nehezebbek, mint egy demokratikus vezetőé. A társadalom működését tekintve minél kisebb szeletet kíván a központi hatalom ellenőrzés alatt tartani, annál komfortosabb az államot igazgatók élete is.

Ugyanezt látjuk a magánélet szférájában is. Együttérzően sajnáljuk mindazokat, akik betegesen féltékeny társsal osztják meg ágyukat, s asztalukat, ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy az őrült szerelemféltők a saját életüket ugyanúgy mérgezik. A permanens aggódás tönkreteszi az idegrendszert. A másik után való folytonos nyomozás felemészti az életenergiákat. S ha mindez transzparens módon zajlik, úgy a gyanú előbb-utóbb garantáltan önbeteljesítő jóslattá is érik. Ugyanúgy tehát, amint a kispályás és nagypályás bűnöknél láthattuk, a szerelem sem az a játéktér, ahol a másikon való uralkodás kifizetődő lehetne.

A valóság az, hogy a tisztesség útja többnyire sokkal kényelmesebb, mint az erőszaké. Érdekeltté tenni a másikat az együttműködésben; mindkét fél számára előnyös üzletet kötni; elérni, hogy céljaink egy irányba mutassanak - mindez nem csupán nagyobb hatékonyságot ígér, mint a kényszerítés, de jóval kisebb energiabefektetést is igényel. Nem állítom, hogy ez mindig is így volt. Léteztek korok, amikor egyszerűbb, gyorsabb és hatékonyabb lehetett kardot rántva elrendezni a konfliktust. Ám semmi sem mutatja oly tisztán az emberiség tudati-társadalmi evolúcióját, mint az e téren bekövetkezett változások.

• KORSZELLEM - Egykoron a katonatiszt és a csendőr volt a férfiasság netovábbja. Manapság kevés dolog képes annyira felkorbácsolni az indulatokat, mint egy, a foglya nyakán térdeplő rendfenntartó. A 21. század embere a fizikai erőszakot a bokszring kötelei közé zárta, abszolút helyesen.
• ÉLETSZÍNVONAL - Minél magasabb a tisztes munkával megkereshető bér, annál kevésbé éri meg kockázatos és pitiáner bűncselekményekben utazni. Semmi sem használ annyit a közmorálnak, mint a gazdasági fellendülés és az általános jótét.
• TECHNOLÓGIAI FEJLŐDÉS - Amikor minden utcasarkon térfigyelő kamerákat látunk; amikor a mesterséges intelligencia ezer szálon segíti a bűnözők kézre kerítését, olyan időkben igazán kecsegtető fogást kell elképzelnünk, amiért kockáztatni érdemes.
• INFORMÁCIÓÁRAMLÁS - Az internet elterjedése alapjaiban változtatta meg világunkat. Ma már irgalmatlanul nehéz titokban tartani és eltussolni a mocsokságokat. Valójában ez a legjelentősebb kontroll a politikusokon és egyéb közszereplőkön. Ahol szabad az információáramlás, ott a diktatúrák labdába sem rúghatnak.

Amikor közösségben gondolkodunk - legyen szó családról, baráti társaságról, cégről, avagy egy komplett társadalomról -, érdemes olyan játékszabályokat alkotni, mely a résztvevők érdekeit egy irányba, mégpedig a kívánt cél irányába tereli. Gondoljunk csak a focira! Ha azt szeretnénk, hogy több gól szülessen, meg lehet növelni a kapu méretét. Ha tisztább ítéletekre vágyunk, általánossá tehetjük a videóbíró alkalmazását. Baj csak akkor van, amikor előírásaink nem szolgálják megfelelően az áhított célt. A szerencsétlenül megalkotott versenyszabályzat legparádésabb példáját az 1994-es Shell Karibi Kupa szolgáltatta, ahol a kiírás értelmében a csoportkörben nem születhetett döntetlen, ez esetben ugyanis hosszabbítás és duplán számító aranygól hivatott dönteni a végeredményről. Az utolsó fordulóban Barbados és Grenada csapata játszott ki-ki meccset. Előbbinek minimum kétgólos győzelem kellett a továbbjutáshoz, minden egyéb eset az utóbbinak kedvezett. Hét perccel a lefújás előtt a barbadosiak 2-0-ra vezettek, ekkor azonban Grenada szépített, így elúszni látszott a remény. Barbados gyorsan felmérte az esélyeit és a 87. percben összehoztak egy szándékos öngólt, hogy nyerjenek még egy fél órát. Már ez önmagában is rém groteszk helyzet, ám az igazi mulatság csak ekkor, a rendes játékidő utolsó három percében következett. Grenadának ugyanis gólt kellett szereznie - mindegy, melyik kapura! Barbados hősei így egyszerre védték saját és ellenfelük kapuját, mégpedig sikerrel: a hármas sípszót követően jöhetett a hosszabbítás. Ez végül Barbados aranygólját, 4-2 arányú győzelmét és továbbjutását hozta (melyben a kulcselem a zseniális öngól). A fene se érti, hogy mi motiválta a szervezőket e furcsa szabályok bevezetésére, ám ha fejben előre lemodellezték volna, miféle helyzeteket szülhetnek, bizonyára még időben lesöpörték volna az asztalról mindkét újítást.

Így megy ez a társadalomszervezés nevű sportágban is. Ha csapnivalók a szabályaink, a komplett létezésünk is olyanná válik. A diktatúrák világában minden az erőszakról szól, melynek végső soron - ilyen-olyan módon és mértékben - minden érintett az áldozatává válik. A jóléti demokráciák már nem kötik röghöz a polgárt, s nem kívánják minden lélegzetvételét szabályozni. Itt végre nem folyik vér; a hétköznapokat nem árnyékolják be a vallatótisztek és kivégzőosztagok - már ennyi is elég, hogy belássuk az előrelépést a totalitárius rendszerekkel szemben. Az egyén és az állam szándékai kezdenek egy irányba mutatni, csupán a gazdaság az, amelyen - súlyos adók, szigorú előírások, állami monopóliumok, központi szolgáltatások és támogatások formájában - a hatalom könyörtelenül rajta tartja a kezét. (Érdekes, hogy a magát kommunistának valló Kína pont a gazdaság terén nyújt szabadságot, ám az egy külön világ, egy önmagában is igen érdekes társadalom-kísérlet.) Köszönhetően e berendezkedési formának, a nyugati világot leginkább a pénzügyi stiklik jellemzik: korrupció, megkent politikusok, lobbisták, adóelkerülés stb. Számomra elég nyilvánvaló, hogy amennyiben tovább szeretnénk javítani a játékszabályokon, annak egyetlen útja lehetséges: minél kevesebb pénzt és hatalmat hagyni a központi adminisztrációk kezében. Ha az állam végre azt, és csakis azt a feladatot töltené be, amelyre létrejött - megvédeni polgárainak épségét, javait, szabadságát -, úgy elérkezhetnénk végre abba a Kánaánba, ahol semmi sem könnyebb, mint tisztességesnek megmaradni. Ebben a világban már tényleg csak a reménytelenül perverzek választanák a bűnös utakat.

Sohasem szerettem A kis herceg-et. Nem is értettem igazán. Olyan nyálasnak és idegennek hatott már gyerekfejjel is. Világos, hogy számos megszívlelendő gondolatot megfogalmaz, ám Antoine de Saint-Exupéry világa sosem lesz igazán az enyém.

"Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan" - talán a mű legtöbbet idézett frázisa. Nem állítom, hogy teljes mértékben téveszme volna. A regény kapcsán rendszerint azt a jelentéssíkot társítjuk hozzá, mely szerint nem szerencsés a puszta külsőségek alapján ítélni, érdemes valamelyest mélyebbre ásni. Ha még általánosabb igazságot keresünk: valóban azt tapasztaljuk, hogy életünk esszenciális értékei - hit, remény, szeretet, bölcsesség, bizalom, barátság, szerelem, Isten stb. - mind láthatatlanok, mérhetetlenek, megfoghatatlanok. Mindezek azonban csupán az EGYÉN szempontjából izgalmasak. Amikor TÁRSADALOM-ról beszélünk, annak erkölcsi alapjairól, berendezkedéséről, működéséről, itt már az elvont értékek azonnal elveszítik jelentőségüket és kizárólag az érzékelhető, mérhető, kézzelfogható jelenségekre fókuszálunk. Mondhatnánk: "Ami igazán lényeges, az a szemnek nagyon is látható".

„A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból" - egy újabb idézet A kis herceg-ből, s ezzel már maradéktalanul egyet lehet érteni. A cselekedetek hatása ugyanis - szemben a gondolatokéval, érzelmekével, ábrándokéval és nyelvi fordulatokéval - többnyire egzakt módon mérhető. Ha valakit fejbe verünk egy baseballütővel, viszonylag könnyen eldönthető, hogy mennyire okoztunk súlyos sérülést. Ha puszta szavakkal bántunk, annak a sértettre gyakorolt hatása a legenyhébbtől a legdurvábbig terjedhet. Ugyanazon a mondaton az egyik ember csak mosolyog, a másik meg talán rögtön a háborgó Dunába veti magát. Egy magára valamit is adó társadalom csakis az egzakt módon mérhető sérelmeket veszi számításba, amikor erkölcsi kódexet, illetve erre alapozva törvényeket alkot. Ha ennek a végtelenül praktikus eljárásnak az elvi, morálfilozófiai hátterét is látni kívánjuk: a baseballütővel mért csapás hatása az áldozattól  független; szinte kizárólag a fizika és a biológia törvényei határozzák meg. A verbális bántalmazás kapcsán pont fordított a helyzet: teljes egészében a befogadón áll, hogy mit kezd a sértéssel. Pontosan ez az erkölcsi alapja annak, hogy a szólásszabadság magasabb rendű érték, mint a mimózák védelme.

Ami igazán lényeges, az a szemnek nagyon is látható - ez az alapelv nem csupán a tettek büntethetőségében, de a különböző társadalmi csoportok támogathatóságában is meg kell mutatkozzon. "Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint" - hirdette Marx, s ma már pontosan tudjuk, hogy e kommunista alapmantra miért tarthatatlan. Túl azon, hogy morálisan is megkérdőjelezhető, a gyakorlati gondot az jelenti, hogy mind a tényleges képességek, mind a szükségletek láthatatlanok. Jómagam például tökéletesen elégedett vagyok a másfél éves, középkategóriás, városi terepjárómmal, de meggyőzően tudnám állítani bármilyen bizottság előtt, hogy vigasztalhatatlanul búskomor leszek, amíg nem egy vadonatúj Maserati Levante volánját markolom. Ugyanígy: talán futná az erőmből, hogy kétszer ennyit dolgozzak, ám minden további nélkül eljátszhatnám azt is, hogy megtört aggastyánná lettem, aki még fele ennyire sem képes. Pontosan tudjuk, hogy nem vagyunk egyformák. Sem a munkabírás, sem az ambíció, sem a stressztűrő képességünket illetően. Csakhogy mindezeket egyetlen társadalom sem veheti figyelembe, amikor szociális hálót sző. Kizárólag az egzakt módon mérhető paramétereket érdemes szem előtt tartani az ilyen jellegű támogatások esetén, ami így gyakorlatilag kimerül a fiatalkorúak és a fogyatékkal élők védelmében. Ez a megközelítés egyfelől praktikus, hiszen a határok transzparensek; másfelől annyira szűkre szabja a támogatandók körét, hogy pártfogásuk nem rak elviselhetetlen terhet a többségi társadalomra. Mindezeken túl morálisan is megalapozott, hiszen az érintettek önhibájukon kívül kerültek kiszolgáltatott helyzetbe, melyből külső segítség nélkül aligha szabadulhatnak. (Természetesen a pszichológusok és szociológusok ezer okot ismernek, melyekkel a - fizikailag egészséges, felnőttkorú - egyén felelősségét tompíthatják. Szorongás, depresszió, maximalizmus, egykori bántalmazó szülők, hátrányos szociális körülmények stb. Ezek igazságát nem érdemes vitatni, de felmentést attól még aligha jelentenek.)

Ha létezik olyan terület, amely természeténél fogva láthatatlan, úgy a transzcendens világ feltétlenül ebbe a kategóriába sorolható. Maradva kiinduló gondolatunknál, mely szerint a társadalomépítés lényeges alappillérei a fizikai térben gyökereznek, gyorsan belátható, hogy mindenféle államvallás léte mélyen erkölcstelen. Az istenhit minden esetben magánügy, egy intelligens társadalom nem vezetheti le moralitását szent iratokból. Az egyén azt tesz, amit akar, mindenkinek alapjoga az őrület. Mindazonáltal az átlagpolgár is jobban jár, ha Istent nem a vakhit, hanem a tényleges tapasztalás útján keresi. Ez jelenthet tudományos elmélyülést, melynek eredményeképpen az egyre alaposabban megismert Univerzumot kezdjük - némi romantikus pátosszal - Istennek nevezni; vagy akár spirituális meditációt, illetve egyéb misztikus kalandozást, melynek során az arra nyitottak ténylegesen megtapasztalhatják a bennük lakó Teremtőt. Ezek csodás és lélekemelő utazások, melyek nélkül aligha képzelhető el komplex létezés, társadalmunkat azonban mégsem építhetjük e szubjektív élményekre.

Ami igazán lényeges, az a szemnek nagyon is látható. Az embert a moralitása és a szolidaritása teszi genetikai rokonainál valamivel nemesebb állattá. Történelme azonban megtanította rá, hogy a farkastörvények és totális altruizmus között valahol meg kell húznia a határt, ha egyszerre kíván életképes és humánus világot építeni. Ennek a választóvonalnak pedig nagyon is LÁTHATÓ-nak kell lennie. Az elmúlt pár ezer év valamennyi uralkodója, diktátora és egyéb politikai aktora abszolút önkényesen húzogatta a büntethetőség és támogathatóság határait, többnyire valamiféle ködös eszmére (vallás, születési előjogok, nemzet, egyenlőség, szocializmus, nemzetszocializmus, politikai korrektség, feminizmus, antirasszizmus stb.) hivatkozva; jellemzően hatalmi és korrupciós céljait szem előtt tartva. A jelen posztban felvázolt, végtelenül egyszerű materializmusnak; objektivizmusnak; a látható, érinthető, megtapasztalható világ előtérbe helyezésének nem az a célja, hogy eltemessük az Istent, vagy hogy egy merev, hűvösen érzéketlen társadalom szülessen. Sokkal inkább az igazságosságot, a kiszámíthatóságot és az átláthatóságot célozza. 

Ha volna lidérces álmom, az valami ilyesmi lenne: Bajnokok Ligája, ahol nem a (videó gólbíró rendszerrel ellenőrizhető) találatok száma dönt a továbbjutásról, hanem a műkorcsolyához hasonlóan egy zsűri értékelné, hogy mely csapat játszott szemrevalóbb módon. Igaz, a Barcelonát pénteken a világ legelfogultabb zsűrije sem juttatta volna az elődöntőbe, ám ezzel együtt is az ég óvjon minket minden ehhez hasonló rémségtől.

Ábrahám és Izsák története nem csupán egy a legismertebb bibliai epizódok közül, de az egyik legmeghatározóbb is, ha a monoteista vallások Isten-ember viszonyát kívánjuk szemügyre venni.

Ha valaki nem ismerné a sztorit: az aggastyán Ábrahám végre megkapja azt, amire hosszú élete során mindig is vágyott - Sára fiúgyermekkel ajándékozza meg. Igen ám, de az Úr hamarosan próbára is teszi: arra kéri, áldozza fel a fiút. A szervilis vénember enged a kérésnek, s Izsákkal megcélozzák a hegytetőt, hogy túlessenek a családi vérfürdőn. A Teremtő persze az utolsó pillanatban megkegyelmez, s Izsák helyett végül egy - szarvával a bokorba szorult - kos ég el az áldozati oltáron.

Az első - zsigeri és abszolút helyénvaló - reakciónk az, hogy mindez nettó barbárság, s hogy egy minimális erkölcsi érzékkel bíró ember élből visszautasít minden ilyen beteg felkérést - származzon bárkitől is. A gyilkosság megengedhetetlen tett, az emberáldozat pedig még ezen belül is a lehető legocsmányabb motiváció. Ráadásul ha a saját leszármazottunkat kívánjuk lemészárolni - ez tényleg mindennek az alja. Ezt az őrületet nem menti semmi, még az sem, hogy az Újszövetség szerint Isten a saját fiát is feláldozza - ott már a kegyelem minden jele nélkül. (Pazar a párhuzam az apró finomságok tekintetében is: ahogyan Jézus - amíg bírja - maga cipeli a keresztjét, ugyanúgy Ábrahám is Izsákkal viteti fel a tűzifát a hegyre.) Egészen nyilvánvaló, hogy egy mindenható Isten nem szorul semmiféle áldozatra. Magától értetődő, hogy minden erkölcsös ember visszautasítja az olyan vallások tiszteletét, amely az emberáldozatot - bármilyen formában is - elfogadhatónak tartja. 

A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű. Ábrahám és Isten kapcsolata nem előzmény nélküli; korábban szövetséget kötöttek egymással. (Kétségkívül megmosolyogtatóan meseszerű fordulat ez is.) "Sok nép atyjává teszlek" - ígérte az Úr, és a sziklaszilárd hitű férfiú egy percig sem kételkedett szavában. Izsák megszületésével a kilátásba helyezett jövőkép kezdett realitássá válni (most feledkezzünk el a sivatagba űzött Hágárról, s fiáról, Izmaelről, mint potenciális genetikai szálról), azonban brutális meggyilkolása sehogy sem illeszkedett ebbe a képbe. A vallás azon szószólói, akik menteni kívánják a menthetetlent, így még Jahve történetbeli kérését sem tartják bizarrnak és kegyetlennek, többnyire azzal érvelnek, hogy puszta próbatételről van szó. Ábrahám ugyanúgy tudta, mint az Isten, hogy nettó színjáték az egész; az Úr végül megkegyelmez majd Izsáknak. Érdekes, hogy ezt a körülményt pozitív elemként képesek megjeleníteni. Ha mindketten tudják, hogy kamu az egész, úgy a történet még betegebb. Ez esetben pszichikailag erősen torzult szereplők felesleges és groteszk játszmájáról van szó, akik vállt vállnak vetve szívatják Izsákot. Talán az lenne a sztori valós üzenete, hogy kötelező elültetni az utódok fejébe ezt a vállalhatatlanul őrült istenképet?

"Ha Isten liberális lenne, nem tízparancsolatot adott volna, hanem tíz javaslatot" - így a régi frázis, melyen többnyire csupán mosolyogni szoktunk, s még véletlenül sem gondolkodunk el e másik alternatíván. Pedig pontosan tudjuk: Isten-képünket magunk formáljuk, gyakorlatilag mindenfajta kötöttség nélkül. Miért nem gyártunk magunknak szerető, humánus, szabadelvű Teremtőt? Miért ragaszkodunk az Ószövetség haragos, gyilkos, véráldozatot szomjazó Istenéhez?

A kérdés persze költői. A monoteista vallások tekintélyelvűsége egyetlen célt szolgál: ugyanezt az aszimmetriát az ember-ember közti viszonyulásban is természetesnek és legitimnek láttatni. Ha az engedelmesség erény, úgy a rabszolgák, az alacsonyabb kasztbéliek, sőt a sorozatgyilkolni induló katonák szervilis szófogadása is az. (Miközben pontosan tudjuk, hogy a történelmet a győztesek írják, s ugyanaz az engedelmesség, mely a diadalmas térfélen erénynek számít, a vesztes oldalon bűnös agressziónak minősül.)

Igazságtalanok és vakok volnánk mindazonáltal, ha Ábrahám és Izsák történetében nem látnánk meg a valódi értéket. Amikor apa és fia - a tűzifát leszámítva - üres kézzel baktat fel a hegyre, utóbbi joggal kérdez rá, hogy mi kerül majd az oltárra. Ábrahám sejtelmesen válaszol: "Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam." Ha ragaszkodnánk a tiszta cinizmushoz, érthetnénk e mondatot semmitmondó mellébeszélésként is: "Ha még mindig nem vágod, most már nem fogok szpojlerezni, mindjárt meglátod, fiam." Azonban ennél jócskán több van a dologban. Nem túlzás: ez a történet egyetlen pozitív mondata. Ez maga a hit és a bizalom. Valójában ez a vallásos lelkület lényege. Tudni, érezni, hogy Isten kezében nem történhet baj - függetlenül attól, hogy ez a biztonságérzet mennyire megalapozott. A tekintélyelvű, monoteista vallások legnagyobb hazugsága pont abban az árukapcsolásban áll, mely szerint a BIZALOM és az ENGEDELMESSÉG kéz a kézben jár. A valóság az, hogy ennek a két fogalomnak vajmi kevés köze van egymáshoz. A bizalom - szemben az engedelmességgel - pozitívan csengő kifejezés, mely nem kevesebb, mint a létezés esszenciája. Hinni magunkban, hinni a másik emberben, hinni valami oltalmat adó, transzcendens erőben - e lényegi attitűdökben aligha találunk kivetnivalót. Ám mindezekhez az égvilágon semmi szükség az önfeladó engedelmességre. E két oly távoli fogalom - az ábrahámi vallásokon kívül - leginkább A szürke ötven árnyalata című műben és az ehhez hasonló játszadozásokban kapcsolódik össze. Alig hiszem, hogy az érintett egyházak ezt a vonalat kívánnák követni.

Amikor a címbéli frázist életemben először hallottam - kamaszfejjel, példaképemnek tekintett nagybátyámtól - már akkor is tiltakoztam ellene és zsigerből téveszmének ítéltem. Azóta több mint harminc év telt el, ám ma sem látom másként. Még akkor sem, ha egy másik példaképem pontosan ugyanezt vallja. Osho-ról van szó, akinek írásaiban rendszerint nem találok egyetlen hamis mondatot sem. Ezt az egyet kivéve.

Pontosan érezzük: e frázist a kontrasztokban való gondolkodás szüli. E hitvilág szerint képtelenek vagyunk élvezni a bőséget, ha sohasem éltük át a nélkülözés keserű időszakát. Szeretteink fontosságát is csupán akkor kezdjük felismerni, amikor már elveszítettük őket. Ezzel a megközelítéssel alapvetően két problémát látok. Az első, hogy a kontraszt-elmélet önmagában sem állja ki az igazság próbáját. Nem muszáj megtapasztalni a kútmélységű depressziót ahhoz, hogy lubickolhassunk a habkönnyű boldogságban. Nem kell ismernünk a vakság állapotát ahhoz, hogy értékelni tudjuk a világ ezernyi szépségét. A másik gond az, hogy az áldások és átkok; a bővelkedés és nincstelenség; az eszményi szerelem és a kínzó társtalanság ellenpólusai egészen más dimenziót képeznek, mint a szeretet-gyűlölet tengely. (Egy éhezőnek bizonyosan nagyobb ajándék egy svédasztalos vacsora, mint egy jóllakottnak. Sanszos, hogy a szerető környezetet is jobban értékeli az, aki eleddig hiányt szenvedett e téren, ám semmiképpen sem az, aki gyűlöletre volt berendezkedve. Röviden: a szükségletskálán szeretetnek nem a gyűlölet az ellentétpárja, hanem a szeretetnélküliség.) A szelídség nagy bajnokaitól - Jézustól, Gandhitól - sohasem hallottunk olyat, hogy bárkit is gyűlölnének. Az ő világukban a megvetés tárgya csakis a bűn, az indulat, az agresszió lehet.

Amikor egy másik ember, vagy embercsoport iránt érzünk eszelős gyűlöletet, ez az emóció számos különböző forrásból táplálkozhat.

• FÉLELEM - A legősibb és legprimitívebb érzés, amikor úrrá lesz rajtunk az ismeretlentől való rettegés. Ha van értelme a tanulásnak, a tapasztalásnak, az idegen kultúrák felfedezésének, és általában a minket körülölelő világ megismerésének, az elsősorban a félelemtől való megszabadulás. Ha ráébredünk, hogy a szomszéd törzs valójában ártalmatlan és barátságos, a továbbiakban okafogyottá válik nyugtalanságunk, s az ebből fakadó - ez esetben teljesen alaptalan - gyűlöletünk is.
• IRIGYSÉG - Ugyancsak ősi és végtelenül barbár mozgatórugó - ez Káin attitűdje. A kommunizmus teljes eszmevilága e motiváció köré épül - gyűlölni és elpusztítani mindenkit, aki különb nálunk. Valójában egyetlen ellenszere létezik: nagyra nőni. Anyagiakban, szellemiekben, morálisan egyaránt. Hiszen aki elégedett az életével, az sosem fogja méreggel telten, sandán és kicsinyesen méregetni a másikat.
• VALÓS SÉRELEM - A fentiekhez képest a gyűlölet itt már valamivel megalapozottabb, hiszen konkrét esemény áll a hátterében. A paletta persze igencsak széles: a legártalmatlanabb verbális ugratástól kezdve a legbrutálisabb tettekig. Az ellenszer: muszáj olyan magasra emelnünk a lelkünket, ahová már nem érnek fel a sértések. Tényleges fizikai agresszió esetén ennél is többre lesz szükség: az önpusztító bosszúvágy egyetlen ellenszere a valódi lelki nagyságokra jellemző megbocsátás.
• TÖMEGPSZICHÓZIS - Ez már a politika marketing terepe és szintén nem új keletű. Amióta világ a világ, azóta alkalmazzák a társadalmi vezetők - uralkodók, hadvezérek, kormányfők. Az ismert séma: felállítani egy ellenségképet, mely az össznépi gyűlölet céltáblája lehet, s e kollektív indulat lesz a "közösség" fő összetartó kovásza. (Néha az egyetlen - példának okáért amikor egy teljes ellenzéki összefogás jön létre az értékközösség legkisebb jele nélkül, csakis a közös ellenségképre építve.) Természetesen a politikai szintű gyűlölet is az előbbi részelemekből táplálkozik: félelem, irigység és személyes sérelmek adják az alapját.

Akárhogy is, a gyűlölet fenti iskolapéldáit látva azt mondhatjuk: aligha szolgálja bármelyik is a szeretetre való képesség kialakulását. Már csak azért sem, mert a gyűlölet sohasem a másik emberről szól, mindig önmagunkról. A bennünk megbúvó félelmekről; a kudarcainkból fakadó irigységről; a bántalmazások nyomán a lelkünkben ébredő kérlelhetetlen bosszúvágyról. Alapvető emberi küldetésünk, hogy némi érzelmi intelligenciát növesztve túllépjünk e gyermeki szinteken, ám ez csupán felnőttséget és lelki egészséget eredményez. S bár ez sem csekély eredmény - adná az Ég, hogy már itt tartson a többség! - ám a másik iránt érzett szeretetet még nem ébreszti fel automatikusan. 

"Aki nem tud gyűlölni, nem képes szeretni sem" - állította a papi hivatást folytató nagybátyám, s ugyanezt hirdeti Osho is. Utóbbi szerint aki nem tud gyűlölni, annak a szeretete is visszafogott, rideg és hűvös marad. Nem ritka az az érvelés sem, hogy a gyűlölet sokkal közelebb áll a szeretethez, mint a hideg közöny, hiszen az előbbi legalább valamiféle viszonyulást, kapcsolódást jelez. Mi több: aki gyűlöl, az valójában a lelke mélyén szeretni akar. Nos, ne nagyon üljünk fel az effajta tündérmeséknek! Az ilyen filozófiai mélyrepülések egyenes következménye a "szeretetből történő bántás", a "másik érdekében alkalmazott szigor", az "erkölcsös kínzás" és a hasonló nyalánkságok. A magam részéről el sem tudom képzelni, hogy a gyűlöletből bármi pozitív következhetne.