Amikor a címbéli frázist életemben először hallottam - kamaszfejjel, példaképemnek tekintett nagybátyámtól - már akkor is tiltakoztam ellene és zsigerből téveszmének ítéltem. Azóta több mint harminc év telt el, ám ma sem látom másként. Még akkor sem, ha egy másik példaképem pontosan ugyanezt vallja. Osho-ról van szó, akinek írásaiban rendszerint nem találok egyetlen hamis mondatot sem. Ezt az egyet kivéve.

Pontosan érezzük: e frázist a kontrasztokban való gondolkodás szüli. E hitvilág szerint képtelenek vagyunk élvezni a bőséget, ha sohasem éltük át a nélkülözés keserű időszakát. Szeretteink fontosságát is csupán akkor kezdjük felismerni, amikor már elveszítettük őket. Ezzel a megközelítéssel alapvetően két problémát látok. Az első, hogy a kontraszt-elmélet önmagában sem állja ki az igazság próbáját. Nem muszáj megtapasztalni a kútmélységű depressziót ahhoz, hogy lubickolhassunk a habkönnyű boldogságban. Nem kell ismernünk a vakság állapotát ahhoz, hogy értékelni tudjuk a világ ezernyi szépségét. A másik gond az, hogy az áldások és átkok; a bővelkedés és nincstelenség; az eszményi szerelem és a kínzó társtalanság ellenpólusai egészen más dimenziót képeznek, mint a szeretet-gyűlölet tengely. (Egy éhezőnek bizonyosan nagyobb ajándék egy svédasztalos vacsora, mint egy jóllakottnak. Sanszos, hogy a szerető környezetet is jobban értékeli az, aki eleddig hiányt szenvedett e téren, ám semmiképpen sem az, aki gyűlöletre volt berendezkedve. Röviden: a szükségletskálán szeretetnek nem a gyűlölet az ellentétpárja, hanem a szeretetnélküliség.) A szelídség nagy bajnokaitól - Jézustól, Gandhitól - sohasem hallottunk olyat, hogy bárkit is gyűlölnének. Az ő világukban a megvetés tárgya csakis a bűn, az indulat, az agresszió lehet.

Amikor egy másik ember, vagy embercsoport iránt érzünk eszelős gyűlöletet, ez az emóció számos különböző forrásból táplálkozhat.

• FÉLELEM - A legősibb és legprimitívebb érzés, amikor úrrá lesz rajtunk az ismeretlentől való rettegés. Ha van értelme a tanulásnak, a tapasztalásnak, az idegen kultúrák felfedezésének, és általában a minket körülölelő világ megismerésének, az elsősorban a félelemtől való megszabadulás. Ha ráébredünk, hogy a szomszéd törzs valójában ártalmatlan és barátságos, a továbbiakban okafogyottá válik nyugtalanságunk, s az ebből fakadó - ez esetben teljesen alaptalan - gyűlöletünk is.
• IRIGYSÉG - Ugyancsak ősi és végtelenül barbár mozgatórugó - ez Káin attitűdje. A kommunizmus teljes eszmevilága e motiváció köré épül - gyűlölni és elpusztítani mindenkit, aki különb nálunk. Valójában egyetlen ellenszere létezik: nagyra nőni. Anyagiakban, szellemiekben, morálisan egyaránt. Hiszen aki elégedett az életével, az sosem fogja méreggel telten, sandán és kicsinyesen méregetni a másikat.
• VALÓS SÉRELEM - A fentiekhez képest a gyűlölet itt már valamivel megalapozottabb, hiszen konkrét esemény áll a hátterében. A paletta persze igencsak széles: a legártalmatlanabb verbális ugratástól kezdve a legbrutálisabb tettekig. Az ellenszer: muszáj olyan magasra emelnünk a lelkünket, ahová már nem érnek fel a sértések. Tényleges fizikai agresszió esetén ennél is többre lesz szükség: az önpusztító bosszúvágy egyetlen ellenszere a valódi lelki nagyságokra jellemző megbocsátás.
• TÖMEGPSZICHÓZIS - Ez már a politika marketing terepe és szintén nem új keletű. Amióta világ a világ, azóta alkalmazzák a társadalmi vezetők - uralkodók, hadvezérek, kormányfők. Az ismert séma: felállítani egy ellenségképet, mely az össznépi gyűlölet céltáblája lehet, s e kollektív indulat lesz a "közösség" fő összetartó kovásza. (Néha az egyetlen - példának okáért amikor egy teljes ellenzéki összefogás jön létre az értékközösség legkisebb jele nélkül, csakis a közös ellenségképre építve.) Természetesen a politikai szintű gyűlölet is az előbbi részelemekből táplálkozik: félelem, irigység és személyes sérelmek adják az alapját.

Akárhogy is, a gyűlölet fenti iskolapéldáit látva azt mondhatjuk: aligha szolgálja bármelyik is a szeretetre való képesség kialakulását. Már csak azért sem, mert a gyűlölet sohasem a másik emberről szól, mindig önmagunkról. A bennünk megbúvó félelmekről; a kudarcainkból fakadó irigységről; a bántalmazások nyomán a lelkünkben ébredő kérlelhetetlen bosszúvágyról. Alapvető emberi küldetésünk, hogy némi érzelmi intelligenciát növesztve túllépjünk e gyermeki szinteken, ám ez csupán felnőttséget és lelki egészséget eredményez. S bár ez sem csekély eredmény - adná az Ég, hogy már itt tartson a többség! - ám a másik iránt érzett szeretetet még nem ébreszti fel automatikusan. 

"Aki nem tud gyűlölni, nem képes szeretni sem" - állította a papi hivatást folytató nagybátyám, s ugyanezt hirdeti Osho is. Utóbbi szerint aki nem tud gyűlölni, annak a szeretete is visszafogott, rideg és hűvös marad. Nem ritka az az érvelés sem, hogy a gyűlölet sokkal közelebb áll a szeretethez, mint a hideg közöny, hiszen az előbbi legalább valamiféle viszonyulást, kapcsolódást jelez. Mi több: aki gyűlöl, az valójában a lelke mélyén szeretni akar. Nos, ne nagyon üljünk fel az effajta tündérmeséknek! Az ilyen filozófiai mélyrepülések egyenes következménye a "szeretetből történő bántás", a "másik érdekében alkalmazott szigor", az "erkölcsös kínzás" és a hasonló nyalánkságok. A magam részéről el sem tudom képzelni, hogy a gyűlöletből bármi pozitív következhetne.