"A szó veszélyes fegyver, de van aki fegyvertelen" - énekelte az Illés együttes 1972-ben, s akkortájt ez igaznak is tűnt idehaza. A kádári cenzúra szigorúan ügyelt rá, hogy semmi kínos ne jelenjen meg, ne hangozzék el. Fura módon Trianon kérdése is a legnagyobb tabuk közé tartozott, holott ez az egy szégyenfolt bizonyosan nem volt Kádárék nyakába varrható. Fél évszázaddal korábban, 1920. január 16-án az antanthatalmak képviselői egyáltalán nem gondolták, hogy a szó önmagában különösen veszélyes volna. Udvariasan végighallgatták Apponyi Albert felszólalását, ám annak hatására a hazánkat érintő békediktátumon az égvilágon semmit sem változtattak. Trianon századik évfordulóján mi is számos beszédet végighallgathattunk, de talán csak egy volt, melyre igazán felkapta a fejét az ember: Igor Matovic szlovák kormányfőé. Hogy ez utóbbinak milyen történelmi visszhangja lesz, ma még nem tudhatjuk. Ami azonban biztos: mindkét szónoklat tankönyvbe illő, a verbális kommunikáció magasiskolája.

Tudjuk: egy nyilvános beszédet ezerféleképpen el lehet rontani. A sótlanság, a hamisság, a homályosság és a negatív hangvétel ugyanúgy élvezhetetlenné és hatástalanná teszi, ahogy a határtalan szenvedélyesség vagy épp az eltúlzott tapintat is. Ezekkel az amatőr hibákkal egyik esetben sem találkozunk; mind Apponyi, mind Matovic szónoklata kapcsán a hallgató őszinteséget, egyenességet, pozitív attitűdöt és megfelelő higgadtságot érzékel. Van mit tanulnunk tőlük, érdemes ellesnünk fogásaikat.

Mindkét beszéd rokon vonása, hogy igyekszik gesztust gyakorolni a hallgatóság felé. Ha úgy tetszik, hízeleg. Természetesen nem nyálasan, nem giccsesen, nem behódoló módon, hanem kifejezetten elegáns formában: "Ne vegyék rossz néven, hogy a most győzelmes Franciaországon, Anglián és Olaszországon túl – hogy csak európai nemzeteket említsek – meglássam a körvonalait annak a másik Franciaországnak, amely mindig a nemes törekvések előőrse és a nagy eszmék szócsöve volt, annak a másik Angliának, a politikai szabadságok szülőanyjának, és annak az Olaszországnak, amely a reneszánsznak, a művészeteknek és a szellemi fejlődésnek a bölcsője volt. És ha duzzogás nélkül ismerem el a győző jogát, úgy azzal a másik Franciaországgal, Angliával és Olaszországgal szemben egész másképp érzek; hálával hajlok meg előttük és szívesen fogadom el őket mestereinkül és nevelőinkül." Apponyi szavai természetesen messze túlmutatnak a puszta hízelgésen - valójában egy klasszikus kommunikációs trükköt alkalmaz. Minden konfliktushelyzetben, amikor a tárgyalópartnert pozitívan méltatjuk, a cél nem más, mint hogy igyekezzen megfelelni e képnek, vagyis az önmagával szemben támasztott mércét a lehető legmagasabbra emelje: "Engedjék meg, Uraim, hogy azt tanácsoljam: ne veszélyeztessék örökségüknek ezt a legjobb részét, ezt a nagy erkölcsi befolyást, amelyre Önöknek joguk van, az erőszak fegyverének alkalmazásával, amely ma az Önök kezében van, de amelyet holnap más ragadhat meg; őrizzék meg sértetlenül örökségüknek ezt a legszebb részét." Igor Matovic is mestere a gesztusgyakorlásnak: "Tehát, kedves magyarok, (...) önök a legközép-európaibb közösség. Használják ezt ki, kérem, használjuk ki, kérem. A magyar művészet és a kultúra rendkívül gazdag. Legyünk közösen büszkék arra, hogy a mai Szlovákia területén olyan nagyságok éltek, mint az írók közül Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Márai Sándor, Grendel Lajos és mások. Nagy öröm számomra, hogy világhírű zeneszerzők is éltek és alkottak itt, mint Lehár Ferenc, Kodály Zoltán." Persze az érzelmek húrjain játszani úgy lehet a leghatásosabban, ha kifejezetten az összetartozást hangsúlyozzuk: "Legyen hát merszünk kimondani, hogy a magyar történelem a mi közös történelmünk. Hogy a magyar királyok a mi közös királyaink voltak."

A szlovák miniszterelnök múlt heti beszédének alaptónusát a közösségvállalás, az együvé tartozás, a bajtársiasság adja: "A szlovákok a magyarok és a többi nemzetiségek mellett együtt harcoltak a török hódítás ellen." Később: "Úgy, ahogy a 19. és a 20. század fordulóján a szlovákok segítették Budapestet építeni, úgy vagyunk ma gyakran szemtanúi annak, hogy a pozsonyi építkezéseken az ízes mátyusföldi vagy csallóközi magyar szót hallani. 'Nyomd a maltert, Pista', hallottam nemrég az egyik építkezésen itt nem messze, a pozsonyi várnál. Szeretném felszólítani ezért önöket, hogy nyomjuk együtt a maltert! Építsük együtt Szlovákiát közösen! Építsük az együttműködést a V4-eken belül, építsük a közös Európánkat!" Annak idején Apponyi is kitért a magyarság és Európa egymásra utaltságára: "A történelmi Magyarország töltötte be ezt a feladatot, az egyensúly és a stabilitás állapotának fenntartását, biztosítva így Európa békéjét a keletről fenyegető közvetlen veszedelmekkel szemben. Ezt a hivatását tíz századon át töltötte be és erre egyedül organikus egysége képesítette."

Mindkét beszéd erőssége a megértés, az empátia. A szónokok nem csak a saját, de a másik fél szemszögéből is igyekeznek megvilágítani a helyzetet. Képesek reálisan pozicionálni önmagukat és a másik felet egyaránt. "Ismerjük tartozásunkat a győzelemmel szemben. Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni. De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Az erőszak volna az egyedüli alapja az építésnek?" Apponyit mindvégig ez az attitűd jellemzi. Ha csupán annyit ellesünk tőle, hogy miként kell méltósággal viselkedni a vesztes szerepében, már nem hiába hallgattuk végig zseniális beszédét. Száz évet ugorva: Matovic nem csupán empatikus, de kritikáját is úgy fogalmazza meg, hogy azon lehetetlen megbántódni. Ráadásul eléri azt, hogy a másik fél is hasonló empátiát érezzen: "Emberi szempontból teljesen értem, hogy a trianoni döntéssel kapcsolatban sokan a mai napig szomorúságot és bánatot éreznek. Ugyanakkor hiszem, hogy önök is tudatosítják, hogy Trianon olyan történelmi folyamatok eredménye volt, melyek során a magyar elit sok hibát vétett, és több rosszul időzített lépést tett. Ugyanakkor meg kell érteni azt is, hogy ami az egyiknek veszteséget és igazságtalanságot jelentett, az másoknak esélyt és lehetőséget hozott."

Napjainkban ismét egy olyan világ felé masírozunk, melyben azt tartják: "a szó veszélyes fegyver". Nyílt társadalmakról beszélünk, miközben egyre szűkebb a kommunikációs játéktér; szabadságot és sokszínűséget hirdetünk, miközben egyre több a tabutéma és az elbeszélhetetlen kérdés. Igor Matovic megszólalása ezért is hat üdítően: tökéletesen szabadnak és őszintének tűnik; nincs benne semmi félelem, hogy esetleg nem minden szlovák állampolgár fogadja lelkesen szavait. Apponyi Albert idejében a politikailag korrekt hangvétel még a fasorban sem volt: "A magyarságnál az írni és olvasni tudók arányszáma megközelíti a 80%-ot; a magyarországi németeknél a 82%-ot; a románoknál a 33%-ot; a szerbeknél az 59 és egynéhány tizedet, majdnem a 60%-ot." Manapság már egy ilyen hűvös, statisztikai adatsor is kiverné a biztosítékot. A magyar delegáció vezetője azonban nem áll meg félúton: "Ismétlem, hogy ez a megjegyzésem nem bír senkivel szemben bántó éllel. Ennek a helyzetnek egyedüli oka, hogy ezek a szomszédos népek történelmük szerencsétlen eseményei folytán későbben léptek be a civilizált nemzetek családjába, mint mi. A tény azonban tagadhatatlan. Nézetem szerint azonban a nemzeti hegemóniának egy alacsonyabb kulturális fokra való átruházása nem közömbös az emberiség nagy kulturális érdekei szempontjából." A magam részéről nem gondolnám, hogy bárki is bántó szándékot feltételezne Apponyiról. Igazi diplomatához méltóan kommunikál, szavaiban nincs semmi megvetés. Az adott kor szintjén ez a beszédmód tökéletesen elfogadottnak számított. Most, száz év elteltével nemhogy kimondani nem lehet hasonlókat, de a legtöbb helyen már az is szalonképtelennek ítéltetik, ha valaki egyáltalán felveti a hasonlóan nyílt kommunikáció szükségességét, lehetőségét, elfogadhatóságát.

A valamirevaló politikai szónoklatoknak természetesen túl kell mutatniuk az üres hatásvadászaton, a valós tartalmi elemek is nélkülözhetetlenek. 1920-ban Apponyi Albert megemlít minden releváns tényt, minden lehetséges alapelvet és érvet, mi több, konkrét megoldási javaslatot is kínál:  "De miért induljunk ki sejtésekből, és miért alapozzunk feltevésekre, amikor a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll egy nagyon egyszerű, de egyetlen eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás. (...) Kijelentem, hogy előre alávetjük magunkat a népszavazás eredményének, bármi legyen is az."  A szlovák kormányfő beszéde sem mellőzi a konkrétumokat: kitér a nyelvoktatásra és -használatra, a munkahelyteremtésre, az infrastruktúra fejlesztésére, a környezetvédelemre és a korrupcióellenes programra. Számomra kifejezetten imponáló az a nyíltság, mellyel kommunikál: "Kérem önöket, akik ma itt vannak, segítsenek nekem és a kormányomnak megtisztítani az országot a maffiától és az ingyenélőktől."

Távol álljon tőlem, hogy a két beszéd közé bármilyen értelemben egyenlőségjelet tegyek. Más kor, más történelmi helyzet, más nézőpont, más hallgatóság, más funkció, más terjedelem. Apponyi Albert szónoklata jóval összeszedettebb, tudatosabban megszerkesztett és nyelvileg is gazdagabb, ízesebb. A hasonlóság mindezekkel együtt is több, mint a különbség: száz év eltéréssel mindkettő ugyanazt a problémát feszegeti, s a maga módján mindkettő profi módon teszi. Mindkettőt jó szándékú, őszinte és kiemelkedően fontos történelmi beszédnek látom. Mindkettővel tudok azonosulni, maximálisan egyetértve Igor Matovic zárószavaival: "Nagyon szeretném, ha száz év után előre néznénk. Ha egy vonalat húznánk, és előre nézve nem tekingetnénk vissza, hiszen tudják a saját életükből is, hogy ha sokat nézegetnek is hátra, az nem nagyon segít, csak a nyakuk fájdul meg."

Kevés ostobább és értelmetlenebb eseménynél tudnánk fellapozni a történelemkönyvet, mint amilyen az első világháború volt. Az azt lezáró békediktátumot ugyanez az őrület jellemezte. Immáron száz esztendeje, hogy az 1920. június 4-én, a versailles-i Nagy Trianon-kastélyban aláírt dokumentum alapján Magyarország területének több mint kétharmadát elcsatolták; lakosságának fele pedig másnap egy idegen országban ébredt.

A kérdés természetesen nem az, hogy a trianoni döntés igazságos volt-e, vagy sem. Alig hiszem, hogy valaha bárki is méltányosnak gondolta volna. Még a hazájába visszatérő amerikai elnök, Wilson is úgy nyilatkozott, hogy nem is érti, mi történt. A nagyhatalmak persze elsősorban Németországot kívánták megbüntetni és elszigetelni; ez utóbbira praktikus megoldásnak tűnt az Osztrák-Magyar Monarchia - mint potenciális szövetséges - feldarabolása. Csakhogy amíg a németek a területük mindössze 13%-át veszítették el, addig a magyar föld 71,4 %-át osztották szét a környező államok között. Egészen brutális, megalázó és a modern kori történelemben példátlan tett - s ezzel az adott kor minden szereplője tökéletesen  tisztában lehetett. (Persze olyanok is akadtak, akiknek még ez sem volt elég. A románok a Tiszánál húzták volna meg a határt, a szerbek a Balaton déli partjáig terjeszkedtek volna, míg az alakuló Csehszlovákia akkori vezetőinek terveiben egy egészen aprócska Magyarország szerepelt: Budapestre és közvetlen környékére szűkítve hazánk területét.) Ami igazán érdekes, az leginkább az, hogy egy évszázad elteltével mihez kezdünk e történelmi tapasztalattal, részint a külpolitikánkat, részint saját lelkünket, nemzettudatunkat illetően. Az előbbi kapcsán érdemes megjegyezni: ugyanazok a nagyhatalmak, melyek szívfájdalom nélkül szaggatták darabokra az országot, negyedszázaddal később, a második világháborút követően ugyanilyen érzéketlenül nézték végig, ahogy elnyel bennünket a szovjet birodalom; majd 1956-ban harmadszor is cserben hagyták a magyarságot. Úgy tűnik: ideje volna megtanulnunk, hogy elsősorban önmagunkra számíthatunk. S persze ezen túlmenően azt is, hogy azért nem árt a barátság sem a szomszédokkal, sem a világpolitika nagyágyúival. Ami a lélektani fejezetet illeti: ha az 1920-as években véletlenszerűen megkérdeztünk volna száz férfiembert az utcai forgatagból, hogy hajlandóak volnának-e fegyvert fogni Erdély és Felvidék visszaszerzéséért, nagy valószínűséggel a többség habozás nélkül vágott volna rá egy igent. Manapság ugyanez a kérdés megmosolyogtatóan hatna, s alig hiszem, hogy találnánk olyan katonakorú embert, aki a vérét adná a revízióért. Ez persze így is van jól: az emberi élet mérhetetlenül értékes, ehhez képest a határok kérdése jelentéktelen ügynek számít - annyit bizonyosan emelkedett az általános tudatszint, hogy ezt az alapigazságot ma már képesek vagyunk felismerni. Trianon fájdalma mindazonáltal sokakban még mindig él, s ha a járvány nem zárta volna le a határátkelőket, valószínűleg egy komolyabb versailles-i tüntetésről is beszámolnának a következő napok híradásai.

Ha az elszakított területek jövőjét tekintjük, alapvetően három forgatókönyvvel számolhatunk - a legkevésbé sem egyenlő esélyek mellett. A legvalószínűtlenebb szcenárió a területi revízióé. Nincs az a komolyan vehető politikai erő, mely ilyen célkitűzést megfogalmazna, s valójában a magyar választópolgárok túlnyomó többsége sem ebben látja a megoldást. A második verzió a területi autonómia lehetősége, mely időről időre megjelenik a közgondolkodásban. Diplomáciai tekintetben ez már eggyel szelídebb elképzelés, ám szemmel láthatóan ez is ezer sebből vérzik: jelenleg sem a jogi keretek, sem a politikai szándékok nem adottak az ilyen változásokhoz. Pontosan érezzük: ez a kérdés nem csupán az egykori magyar területeket érinti. Ha bárhol Európában precedenst teremtenének hasonlóra, az öreg kontinens számos országa egy héten belül széthullana, gondoljunk csak Katalóniára, Walesre, vagy Skóciára. A harmadik forgatókönyv messze a legvalószínűbb: minden marad a pillanatnyi állapot szerint.

Miért van az, hogy 2020-ban - túl az évfordulós megemlékezésen - egyáltalán ilyen kérdésekkel foglalkozunk? Miért lényeges az, hogy Székelyföld, vagy épp Kárpátalja közigazgatáságilag mely ország részét képezi? Válaszként legalább öt történelmi szempont megemlíthető, azonban ezek közül szemmel látható módon mindössze egyetlen egy az, amely még napjainkban is valódi jelentőséggel bír.

1. TERMÉSZETI KINCSEK, ERŐFORRÁSOK - A Trianon utáni új nemzethatár legnagyobb gazdasági hátránya az volt, hogy Magyarországot szinte egyoldalú agrárgazdálkodásra kárhoztatta, megfosztva számos nyersanyagforrásától. Az erdélyi réz- és aranybányák elveszítése akkortájt komoly érvágásnak számított, manapság azonban ezek jelentősége - a teljes nemzetgazdasági produktumhoz viszonyítva - aligha számottevő.
2. A MAGYAR ÁLLAM SÚLYA ÉS JELENTŐSÉGE - Minél nagyobb egy adott ország földrajzi területe és lakossága, annál nagyobb gazdasági és hatalmi potenciált jelent. (A nagyobb népességszám egykoron még a katonai erőt is döntően meghatározta.) A politikai vezetőknek tehát egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora országot irányítanak, azonban nekünk, mezei polgároknak ez abszolút nem oszt, nem szoroz. A legtöbben egyáltalán nem érezzük azt, hogy személyes boldogságunk meredeken nőne, ha nem egy 93 ezer négyzetkilométeres ország polgárai lennénk, hanem egy háromszor akkorának. (Venezuelában sem élnénk szívesebben, pedig tízszer akkora, mint hazánk.)
3. A MAGYARSÁG MEGMARADÁSA - Amióta az eszemet tudom, mást sem hallok, mint a folytonos aggódást a nemzethalál miatt. Már Vörösmarty is gyönyörűen megírta: "S a sírt, hol nemzet sűlyed el, Népek veszik körül". Egy percig sem állítom, hogy ez garantáltan csak vízió marad, míg világ a világ. A magyarság addig tart, amíg létezünk, s amíg a nyelvünk és a kultúránk értéket jelent számunkra. Ha ezeket magunk mögött hagyjuk, úgy - minden egyéb körülménytől függetlenül - előbb-utóbb ez a sors vár ránk. (Valójában ez is a társadalmi-kulturális evolúció része; az életrevaló népek és kultúrák fennmaradnak, a többiről a történelemkönyvekben olvashatunk.) Természetesen van igazság abban, hogy idegen környezetben nehezebb a nemzeti hagyomány őrzése, mint az anyaországban, ám korántsem lehetetlen. És ha a jelen valóságát nézzük: talán nincs még egy nyelv a világon, mely annyira időtállóan és oly kevés változással fennmaradt volna, mint a magyar. Az elmúlt ezer év minden írásos emlékét értjük - ez aligha mondható el a bolygó beszélt nyelveinek többsége kapcsán. Jómagam tehát a legkevésbé sem aggódom a nemzethalál miatt, mi több, még azt sem látom reális veszélynek, hogy a határon kívül rekedt honfitársaink végleg "elrománosodnának", vagy "elszlovákosodnának".
4. A HATÁRON TÚLI MAGYARSÁG JÓLÉTE - Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a legfőbb, s napjainkban talán az egyetlen érvényes szempont, mellyel számolni kell. 1920-ban minden harmadik magyar anyanyelvű nemzettársunk a határon kívül rekedt, a mai viszonyokat tekintve összesen kilenc különböző országba szétszóratva. Kevés kivételtől eltekintve mindenütt megkezdődött gátlástalan kifosztásuk, melyet földreformnak, ipartelepítési programnak, vagy épp falurendezési programnak neveztek. Mindezek ma már elképzelhetetlenek, a legtöbb érintett területen azonban ezzel együtt sem könnyű sétagalopp a kisebbségi lét, elég, ha csak a közelmúltbeli ukrán nyelvtörvényre gondolunk. Ha van értelme annak, hogy külügyminisztériumot és diplomáciát működtetünk, az többek között abban áll, hogy a határon túli magyarság érdekeit megfelelő módon képviseljük. Ha lehetséges, úgy a legmosolygósabb barátsággal; ha ez eredménytelen, úgy határozott, nemzetközi nyomásgyakorlással.
5. NEMZETI BÜSZKESÉG - A határon túli honfitársaink jólétén kívül nemigen tudtunk megemlíteni olyan szempontot, amelynek - 2020-ban - meghatározó jelentősége lenne a trianoni döntés szempontjából. Ha biztosak lehetnénk abban, hogy a magyarság sehol sem szenved hiányt semmiben, úgy könnyedén belátnánk: minden egyéb csupán nemzeti büszkeség kérdése. Vagy talán helytállóbb volna így fogalmazni: nemzeti gőg kérdése. (Milyen érdekes: a két kifejezés csaknem ugyanazt jelenti, ám amíg egyik abszolút pozitívan cseng, úgy a másikat tökéletesen negatívnak érzékeljük.) Muszáj látni, hogy nem vagyunk felelősek apáink és nagyapáink álmaiért, csakis a sajátjainkért, s persze némiképp az utódaink jövőjéért. Ha az ezeréves királyság dicsőségén merengünk, az ahhoz hasonlatos, mint amikor a világverő Aranycsapatot sírjuk vissza. Nyilván ma is bosszankodunk, ha kikap a válogatott, ám személyes boldogságunk aligha ezen múlik.

E ponton hunyjuk be a szemünket, s képzeljünk el egy olyan jövőt, melyben nincs magyar állam, nincs román állam, nincs Európai Unió, s nincs semmiféle globális, országok feletti világhatalom sem! Amennyiben ez túlságosan futurisztikusnak tűnik, gondolkodjunk amolyan éjjeliőr-nemzetállamokban, melyek a legkevésbé sem szólnak bele polgáraik életébe (csupán az elemi szintű jogrend és a magántulajdon sértetlenségét hivatottak óvni). Az emberek olyan vállalkozásokat indíthatnak, amilyeneket csak akarnak (nem bénítják őket bürokratikus előírások ezreivel). Azzal kereskedhetnek, akivel csak szeretnének (nincsenek vámok, embargók és egyéb korlátozások). Olyan nyelven beszélnek, tanulnak, szerződnek ahogy nekik tetszik (ennek ugye már most is így kéne lennie). Arra költik a pénzüket, ami a szívük vágya (nem adóztatják agyon őket sehol sem). Egy ilyen környezetben van-e bármilyen jelentősége, hogy Kassán, Marosvásárhelyen, vagy Debrecenben élek? Alig hiszem. Valami hasonlóért jött létre az EU is annak idején, s valójában már rég ott kéne tartanunk, hogy a románokkal és szlovákokkal együtt mosolygunk dédapáink kishitűségén és korlátoltságán. Őszintén hiszem, hogy a jövő olyan világot tartogat számunkra, amelyben Trianon tragédiája már csupán egyetlen tanulságos epizód, egyetlen begyógyult seb marad a számos magyar sorscsapás közt, Mohácshoz és Világoshoz hasonlóan. De addig még hosszú lesz az út.

Sosem hittem volna, hogy valaha ilyen témájú posztot írok majd... Sosem hittem volna, hogy valaha is amellett fogok érvelni: nem kell feltétlenül minden gondnak megoldást keresni. Sietek gyorsan leszögezni: a magam részéről szeretem elintézni, lezárni a dolgokat. Kifejezetten rosszul vagyok a szőnyeg alá söpört, fiók mélyére zárt, feltáratlan, kibeszéletlen ügyektől. Ám ez csupán az én világom. A pszichológiai kutatások egyértelműen azt igazolják, hogy egyesek számára a csendes beletörődés is nyerő boldogságstratégia lehet.

Több alkalommal is hivatkoztam már John Gottman amerikai kutatóra, aki határozott küldetéstudattal igyekszik a pszichológia tudományát matematikai alapokra helyezni. Csapatával az egyetemen kialakított szerelemlaborban házaspárok ezreit tanulmányozta az elmúlt évtizedek során. Kamerákkal, pulzus- és vérnyomásméréssel, verejtékérzékelőkkel, és egy sor olyan eszközzel, melyek mérhető és releváns adatot szolgáltatnak a megfigyelt alanyok fizikai reakciói kapcsán. John Gottman ma már ott tart, hogy egy negyedórás beszélgetést követően 91%-os biztonsággal el tudja dönteni, hogy az adott frigy tartós lesz-e, avagy rövidesen válással végződik. Vizsgálatai számos régi mítoszt leromboltak, többek között azt is, hogy a veszekedések teszik tönkre a házasságot, s hogy kiegyensúlyozott párkapcsolat csak egyféle forgatókönyv alapján működtethető. A valóság az, hogy a szóváltások kifejezetten elengedhetetlen kellékei a stabil és hosszútávú kapcsolatnak. Éppen a konfliktusok intenzitása jellemzi legmegbízhatóbban az adott köteléket, hogy az adott pár melyik kapcsolati mintát képviseli.

A hétköznapi terapeuták zöme az ELFOGADÓ modellt favorizálja. Ebben a típusú házasságban a felek figyelmesen meghallgatják egymást, s még a leghevesebb vita során is folyamatosan jelzik, hogy megértik a másik álláspontját és érzéseit. A kommunikáció magasiskolájáról van szó, melyet mindannyiunknak érdemes volna elsajátítani, azonban nem ez az egyetlen út a boldogsághoz. A párok jelentős része a LOBBANÉKONY típusba sorolható. Ők azok, akik rengeteget veszekednek, s ilyenkor nem sokat törődnek a másik meglátásival, csak tolják ezerrel. A cél a lehengerlés, a másik meggyőzése. A viták szenvedélyesek, a kibékülések látványosak, a kapcsolat pedig stabil - feltéve, hogy mindkét fél komfortosan érzi magát ebben a túlfűtött atmoszférában. (Nem titok: gyermekeim anyjával mi is ezt az utat járjuk.) Ami igazán meglepő, hogy mindezeken túl létezik egy harmadik út is, az ún. ELKERÜLŐ modell. Ebben a felállásban ritka a nézeteltérés és csendesen zajlik; többnyire jelentéktelen kérdések körül. A felek - többre értékelve a békét és a nyugalmat egyéb személyes szükségleteiknél - egymással együttműködve térnek ki a konfliktus elől. Sokszor egészen alapvető problémákat (pl. eltérő szexuális igények) is képesek kibeszéletlenül hagyni, megoldottnak tekinteni. Eljutnak ugyan odáig, hogy nincs egyetértés, de a legkevésbé sem kívánják meggyőzni egymást, avagy feltárni a nézetkülönbség érzelmi hátterét. Ahogy Gottman írja: "Ez a fajta sikeres házasság nagy pofon annak a népi bölcsességnek, mely szerint a házasság stabilitásához elengedhetetlen a dolgok megbeszélése."

Az elkerülő stratégiát folytató párok valóságos mesterei a szőnyeg alá söprésnek. Egybehangzóan állítják: az idő minden problémát megold, s ha nem - és tudjuk, hogy nem - számukra az sem igazán gond. Általában nyugodt, kellemes életet élnek, fenntartják a saját, személyes terüket és sokra tartják az elkülönülést. Jellemzően a szabadidős tevékenységeik is különbözőek, így adott a menekülőút mindkettőjük számára, ha épp konfliktus készülődne. Elég egyetlen viharfelhő a harmónia kéklő egén, apa máris veheti a horgászbotot és távozhat a hátsó ajtón - megúszva a nem kívánt összezördülést. Kétségkívül ennek a modellnek is megvannak a maga előnyei: a béke és a másik privát szférájának tiszteletben tartása feltétlenül idesorolható, s hitem szerint mindannyiunknak érdemes is ezekre törekedni anélkül, hogy az elkerülő stratégia egyéb vonásait magunkévá tennénk. Hiszen jól kirajzolódnak a negatívumok is: az ilyen kapcsolatok meglehetősen szenvedélymentesek, a felek könnyen magányossá válhatnak. E házasságokat a lélektani kifinomultság alacsony szintje jellemzi: a férj és a feleség joggal érezheti, hogy a másik nem is ismeri igazán. További nehézséget jelenthet, hogy az ilyen típusú pár egyáltalán nincs edzésben, s ha egyszer beüt az igazi baj, fogalmuk sem lesz, miként kell kezelni a helyzetet, a konfliktust, egymást.           

Akárhogy is: az elkerülő stratégia magában hordozza a hosszútávú és stabil párkapcsolat lehetőségét, feltéve persze, hogy mindkét fél ezt az utat járja. Ha csupán a férjet jellemzi a konfliktusminimalizálásra való törekvés, míg a feleség igazi tűzről pattant alkat, úgy borítékolhatóan nem a nagyharang jelzi majd a frigy végét. Ha a felvázolt mintázat ismerősnek tűnik, az egyáltalán nem a véletlen műve; nagyon is tipikus jelenség. Az érzelmek kifejezése terén a nemek közti általános különbség már kisgyerekkorban is megfigyelhető. A fiúk a játék, a kaland miatt keresik egymás társaságát, míg a lányok az egymáshoz való kapcsolódás miatt játszanak. A fiúknál a különböző érzelmek csak akadályt jelentenek, míg a lányoknál kifejezetten az érzelmek kifejezése a cél. Szocializációjuk is ezt a vonalat erősíti tovább: egy fiú sohasem sírhat, míg egy kislány szabadon megteheti. Szóval: nincs semmi meglepő abban, ha felnőttkorban a nők nagyságrendekkel ügyesebben mozognak ezen a pályán, míg a férfiak jellemzően inkább kerülnék az érzelmi csatákat. Egyik barátom, miután elvált szélsőségesen temperamentumos feleségétől, azóta is nőről nőre vándorol, egyre tudatosabban keresve a nyugalmat, a békét, az egymás csendjének tiszteletben tartását, miközben folyton valóságos amazonokkal kezd... A kapcsolati stabilitás úgy is elérhető, ha valamely fél - vagy mindkettő - képes némi változásra. Talán a leggyakoribb mondat, amit az érintett hall tőlem: tanuld meg élvezni a konfliktust! Erre többnyire csupán egy legyintés a válasz, s be kell látni: nem könnyű kibújni a saját bőrünkből. Sokkal simább az élet, ha megtalálja a zsák a foltját, mintha az ellentétek vonzzák egymást téveszmét erőltetnénk. 

Az elkerülő stratégiára épülő kapcsolatokra - az izzó szenvedélyesség és a valódi intimitás belső hiányán túl - komoly fenyegetést jelent a külvilág is. Pusztító lehet, ha a kívülről jövők nem ismerik fel e csendes frigyek békéjében rejlő értéket, s kéretlen világboldogításba kezdenek. Valami hasonlóról szól Ibsen ismert drámája, a Vadkacsa is, melyben Gregers, a rég nem látott barát gyökerestül felforgatja Hjalmar családjának életét. Ősrégi dilemma, hogy kívülállóként miféle felelősséggel tartozunk mások életéért. Hogy elmondjuk-e, ha tudunk valamely fél hűtlenségéről, vagy egyéb eltitkolt ballépéséről. Az ilyen ügyek mindig kínosak, s többnyire nyerő a diszkréció, egy konfliktuskerülő házaspár esetén pedig szóba sem jöhet egyéb lehetőség. Higgyük el nekik, hogy nem feltétlenül kell minden problémát kiteregetni és megoldani!

Érdekes cikket közölt az Index a napokban a Ma is tanultam valamit című rovatában. Molnár Csaba írása a United Airlines nevű légitársaság speciális szolgáltatásáról emlékezett meg: a cég az ötvenes-hatvanas években üzemeltetett olyan menetrendszerű, üzleti járatokat, melyekkel nők és gyerekek egyáltalán nem utazhattak. A New York-Chicago, illetve Los Angeles-San Francisco vonalon közlekedő gépeken csaknem minden volt, amire a bizniszvilág nagyhalai vágyhattak: steak, koktélok, szivar, kényelem; de íróasztal és telex is, ha valaki nem tudott leállni a munkával. A társaság 1970-ig tartotta életben e járatokat, melyek ugyan népszerűek voltak - a 80-90%-os kihasználtság mindenképpen üzleti sikernek számít -, azonban a Nők Országos Szervezete (NOW) olyan erős kampányt folytatott ellenük, melyet egy idő után már túlságosan terhesnek találtak, s jobbnak látták beszüntetni a szolgáltatást.

"Talán ma már városi legendának hangozhat" - ezzel a félmondattal indul az Index cikke, majd a szolgáltatást népszerűsítő reklámok kapcsán így fogalmaz: "amelyek már önmagukban is kordokumentumnak számítanak, hiszen egy ma már elképzelhetetlenül diszkriminatív fogyasztói társadalom számára készültek". Abszolút helytálló: 2020-ban kitalálni sem lehetne hasonlót. De miért is? Miért fura, miért idegen a korszellemtől, miért ördögtől való, ha egy légitársaság - az azonos vonalon közlekedő, naponta tucatnyi járat mellett - egy ilyet is üzemeltet? A magam részéről a legkevésbé sem tartanám zavarónak, ha léteznének kizárólag nők számára fenntartott gépek. Vagy olyanok, amelyeken csakis melegek utaznának. Esetleg külön egy a kopaszoknak, a nyugdíjasoknak, vagy akár a tehénpásztoroknak. A liberális gondolkodás alapvető jellemvonása, hogy bírjuk, de minimum elviseljük a sokszínűséget, melynek óhatatlan következménye, hogy bizonyos csoportokból kiszorulunk. A kiváltságoknak természetesen számos válfaja létezik, s minél szűkebb a kiközösített csoport, annál bántóbb. Egy magánrepülőgép például közel nyolcmilliárd földlakót diszkriminál - nem is teszi szóvá senki. Ha létezne olyan szürreális, nemzetközi járat, mely kizárólag az állampolgárság mentén szelektálná utasait, mégpedig oly módon, hogy a magyarokat - és csakis a magyarokat - kizárná, azon nyilván felhúznánk a szemöldökünket. Egy liberális alapelvek szerint működő világban azonban - azon túl, hogy hangot adunk nemtetszésünknek - egyebet nemigen tehetnénk. Aki látta Az élet szép című - nagyon emberi, igazán szellemes és megindító - filmet, sosem felejti a szívbemarkoló jelenetet, amikor Guido - a fasizmus térnyerését követően - kisfiával sétál a toszkán városka utcáin. "Zsidóknak és kutyáknak tilos a belépés" - betűzi a gyerek a cukrászda kirakatába helyezett feliratot. "A zsidók és a kutyák miért nem mehetnek be, papa?" Guido - ahogyan film során mindvégig - ezúttal is igyekszik megkímélni fiát a valóságtól: "Mindenki azt csinál, amit akar, Giosué. Ez például egy vaskereskedés, látod? Ide például a spanyolokat és a lovakat nem engedik be. Érted? Vagy itt ez a patika. Tegnap egy kínai barátom be akart menni egy kenguruval. Azt mondja: szabad? Nem! Ide kínaiak és kenguruk nem jöhetnek be, mert nem szeretik őket. Van ilyen!" Mindannyian érezzük, hogy mennyire embertelen ez a fajta, nyíltan rasszista kiközösítés. Ám a rideg valóság az, hogy egy tisztán liberális világban - ahol mindenki azt tesz a sajátjával, amit csak akar - még ez a szélsőséges hozzáállás sem volna szankcionálható, legalábbis hatalmi erővel semmiképp. Ugyanakkor egy jóérzésű, érett társadalomban egy ilyen cukrászda két nap után becsukhatna, már csak azért is, mert a vevők messze elkerülnék. Ami viszont az United Airlines bizniszjáratait illeti, itt aligha érzünk bántó kirekesztést. Férfiként ismerjük azt az életen át tartó, mély és orvosolhatatlan szomorúságot, mely abból fakad, hogy nem szívesen látnak bennünket a női öltözőkben és zuhanyzókban. Valahogy megtanuljuk elfogadni és együtt élni ezzel. Pontosan tudjuk, hogy nemi diszkrimináció áldozatai vagyunk, azonban elismerjük a nők azon jogát, hogy bizonyos körülmények közt kiközösítsenek bennünket. Nehéz belátni, hogy bármi botrányos volna abban, ha a férfiak tesznek hasonlót. Vajon miért szentebb az egyik valós szükséglet (ne zavarjanak az éhes férfiszemek) a másik valós szükségletnél (ne zavarjanak a fecsegő nők)?

Egy fél percre kilépve a morálfilozófia teoretikus keretei közül: a gyakorlatban ezer olyan esetet tudunk, amikor egy-egy szolgáltatás, rendezvény, vagy klub zárt körű. Hallottunk már gyerekmentes szállodáról? Eszünkbe jut néhanap, hogy az állampolgárságunk is előjogokat biztosít? Tisztában vagyunk azzal, hogy a zsinagógákban a férfiak és a nők külön helyiségben imádkoznak? Tudunk-e arról, hogy Japánban létezik egy sziget - Okinosima - ahová csakis férfiak tehetik be a lábukat? Felháborodunk azon, hogy Budapesten tucatnyi fitneszklub kizárólag nők által látogatható?  És melyik az leánybúcsú, melyen - leszámítva a chippandale srácokat - fiúk is részt vesznek? Ezeken mind hőbörögnünk kéne?

Ízlelgessük egy kicsit, miről is van szó valójában! HÁTRÁNYOS MEGKÜLÖNBÖZTETÉS. Ez a kulcskifejezés. Ördögtől való, megbocsáthatatlan cselekedet, holott mást sem teszünk egész életünkben. Amikor a piacon Marikától vesszük a paradicsomot és nem Klárikától; amikor a meghibásodott kazánt Misivel javíttatjuk meg és nem Karcsival, olyankor egészen konkrétan hátrányos megkülönböztetésben részesítjük Klárikát és Karcsit. Ezt lehet? Ezt szabad? Miért is? Mert itt a vevő pozícióját töltjük be, aki bárkinek mondhat nemet, szemben az eladóval, aki köteles mindenkit kiszolgálni válogatás nélkül? Nos, ha ez a helyzet, úgy abban sem dönthetünk szabadon, hogy kinek adjuk ki a lakásunkat. E rendezőelv szerint a prostituáltak sem mondhatnak nemet egyetlen potenciális kuncsaftnak sem. Sőt továbbmegyek: amikor állást keresünk - s napi nyolc munkaóránk értékesítésén fáradozva ugyancsak az eladó szerepében találjuk magunkat - ismételten úgy áll a dolog, hogy kötelezően el kell vállalnunk minden olyan felkínált pozíciót, mely kielégíti bérigényünket. Groteszk egy világ volna, nemde? A valóság természetesen nem ilyen: a munka frontján megfordulnak az előjogok, s valamilyen érthetetlen okból a munkáltató, vagyis a vevő az, aki nem válogathat szabadon, vagy legalábbis muszáj képmutató módon eljárnia. Jómagam az évek során tucatnyi titkárnőt - pardon: személyi asszisztenst - elkoptattam; a többségüket magam vettem fel. A törvényi előírásokat betartva soha, egyetlen hirdetésben sem zártam ki a férfiak és az idősebbek jelentkezését, de valahogy - a fene se érti, miért - kivétel nélkül úgy alakult, hogy huszonéves bombázókkal szerződtem. Mindig azokat sajnáltam legjobban, akiknek bele sem olvastam az önéletrajzába, akik totál feleslegesen küldték el. Látható: az ilyen képmutató világ pont azokkal tol ki, akiken igazából segíteni szeretne. 

Azt kéne világosan látni, hogy a hátrányos megkülönböztetés (ami egy természetes és békés döntés eredménye) nem ugyanaz, mint a JOGFOSZTÁS (ami egy abszolút immorális és megengedhetetlen aktus). Klárikától senki sem veszi el a lehetőséget, hogy paradicsomot áruljon, ahogyan az ezermester Karcsitól se, hogy bármilyen javítási munkát elvállaljon - csupán mi nem vásárolunk tőlük. Ugyanígy: az amerikai lányok-asszonyok szabadon repülhettek New York és Chicago, vagy akár Los Angeles és San Francisco között, egyedül csak a United Airlines 17 órai járatai voltak elérhetetlenek számukra. A jogfosztás egészen konkrétan azt jelenti, hogy bizonyos személyektől, vagy társadalmi csoportoktól a központi hatalom megtagad olyan alapvető szabadságjogokat, melyek másoknak automatikusan járnak. Ilyen a rabszolgaság intézménye. Ilyen az indiai kasztrendszer. Ilyenek a középkori jobbágyságot sújtó intézkedések. És ilyen az is, amikor egyes iszlám országokban a nők nem rendelkeznek szavazati joggal, vagy nem szerezhetnek jogosítványt. Ezek mind vérlázítóak, s jogos minden tiltakozás és felszólalás, amely ezeket az állapotokat támadja/támadta. A hátrányos megkülönböztetés azonban - hiába igyekeznek összemosni a két tökéletesen különböző jelenséget - egyáltalán nem ilyen. A hátrányos megkülönböztetéssel nem rövidítünk meg senkit, csupán áldást sem osztunk. Itt nincsenek áldozatok - senki sem veszít semmit. Szaúd-Arábiában két évvel ezelőtt lépett érvénybe a rendelet, mely szerint a nők újra vezethetnek autót. Ha 2018 nyarán a sivatagi királyságban indítottam volna vállalkozást, valószínűleg egy olyan autósiskolát nyitottam volna, mely kizárólag nőket fogad. Talán akadt volna pár főpap, akik - felháborodásukat súlyos Korán-idézetekkel alátámasztva - hevesen tiltakoztak volna. De vajon mit gondolt volna minderről az amerikai Nők Országos Szervezete?

Pontosan tudjuk: kirekesztés, kiközösítés mindig is volt és mindig is lesz. Az átlagos amerikai tinédzsermozi szinte üzembiztosan ugyanazzal a felütéssel indul: a szürke és jelentéktelen főszereplőt nem fogadja be a középiskola krémje. De nem is kell átszelnünk az óceánt, felidézhetjük a Pál Utcai Fiúk történetét is, melyben Nemecsek pozíciója a legkevésbé sem irigylésre méltó. Emlékszünk-e olyan jelenetre bármelyik vígjátékban, avagy Molnár Ferenc regényében, amikor valamelyik szülő, vagy tanár rendre utasította volna a nagymenőket? "Tessék szépen barátkozni Laney-vel is!" avagy "mi az, hogy Ernő az egyetlen közlegény?" Ilyen mondatokat hiába keresnénk, s nem csak azért, mert tönkre vágnák a sztorit, de azért is, mert abszolút életszerűtlenek. Még soha nem fordult elő olyan a világtörténelem során, hogy valakit azért kezdtek jobban megbecsülni egy adott csoportban, mert kívülről rájuk szóltak, hogy így illene. A filmekben és a regényekben minden esetben hőssé kell válni ahhoz, hogy a kirekesztettek befogadást nyerjenek. Számos kipróbált pedagógiai módszer létezik, mely azt a célt szolgálja, hogy senki se szenvedjen a kiközösítéstől, és a jobb iskolákban élnek is velük. Ám ezek egyike sem korlátozásra és tiltásra épül. Ha az amerikai Nők Országos Szervezete képes lett volna átformálni a kor üzletembereinek tudatát, ráébresztve őket, hogy mennyivel jobb a koedukált repülőút, úgy fellépésük utólag is megérdemelné a tapsot. A délután ötkor induló járatok egyre kevesebb utassal szálltak volna fel, míg végül a United Airlines kénytelen lett volna törölni azokat - érdeklődés hiányában. De nem ez történt. A NOW inkább a középkor szintjén ragadt vallások eszközéhez, a morális átkeretezéshez nyúlt, vétkesnek és szégyenteljesnek bélyegezve egy ártatlan és népszerű szolgáltatást. Fél évszázad telt el azóta, s valószínűleg ma már nem is igazán volna igény a szóban forgó bizniszjáratra. De ha megkérdeznék a 21. század nyugati emberét, hogy mitől volt ez oly szörnyen bűnös, csak hebegne-habogna. Nem csoda, hisz a vallási dogmákat aligha lehet megmagyarázni.

Vasvári Vivien - a Feleségek luxuskivitelben c valóságshow szereplője - a minap feljelentette Puzsér Róbertet becsületsértésre hivatkozva. A perpatvar a szőkeség egyik Facebook bejegyzésével vette kezdetét, mely a járvány kezdetén született: "Mindenki lehetőséget kap ebben a csendben önmagába nézni úgy igazán és mélyen. (...) Munka nincs, pénz nincs, a pazarló életmód most megszűnik létezni." Puzsérnál ez annyira kiverte a biztosítékot, hogy azonnal beleszállt Luxus Vivienbe: "Így képzeli Chanel-kosztümjéből, a BMW volánja mögül, Yves Saint Laurent parfümkreációjának illatfelhőjéből a járványt és a világválságot Miss Koronavírus. Próféciájában a magyarok értésére adja, miként kell túlélni, gyereket nevelni, és számlát fizetni. Hisz ennél a vészhelyzetnél ugyan mi lehetne jobb alkalom, hogy valahol a Rózsadomb egy luxusapartmanjában zászlót bontson a Prada Eljövetele."

Világos, hogy nem Vasvári Vivien a leghitelesebb tolmácsolója az általa - és még sok más híresség által - megfogalmazott gondolatnak, ettől függetlenül üzenetében bőven van igazság. A mögöttünk hagyott időszak karantén-létezése valóban lehetetlenné tette a költekező létformát. Ami engem illet: talán az elmúlt tíz év során nem volt olyan visszafogott hónapom, mint az idei április. Nem tankoltam, nem tömegközlekedtem. Nem jártam vendéglőben, koncerten, pókerteremben, masszőrnél, s a Bruges-be tervezett kiruccanásunk is ugrott. Nem költöttem sportra, szórakozásra - szinte kizárólag a közeli Spar forgalmához járultam hozzá. Jóllehet a bevételeim is csökkentek, azonban a kiadásaim legalább ugyanolyan mértékben. Ahogy mindenki más, magam is kifejezetten várom a járvány végét, hogy végre indulhassanak a fociderbik és az élő pókerversenyek, ugyanakkor azt kell mondanom: az utóbbi két hónapban sem szenvedtem különösebb módon. Pár napja egy Ausztriában forgatott dokumentumfilmet néztem, mely arról számolt be, hogy helyenként valósággal megrohamozták az újra nyitó divatüzleteket. Az egyik női riportalany így nyilatkozott: "Eljöttem, vettem pár pólót. Nem azért, mert szükségem lenne rájuk, csak egyszerűen érezni akartam, hogy élek..." Elgondolkodtatott a jelenet. Természetesen megértem az illetőt, azonban a magam részéről az elmúlt hetek során egyetlen másodpercig sem éreztem azt, hogy nem éltem igazán. Nyilván a magányos kocogás nem ugyanaz az élmény, mint a csapatsport. Az online szerencsevadászat sem téveszthető össze a valódi zsetoncsörgéssel. Mindazonáltal ha az ember alapvető szükségletei kielégülést nyernek, azért egész jól el lehet ketyegni minimál üzemmódban is. Számomra ez nagyon új és kifejezetten érdekes tapasztalás.

Mivel kis családommal a szokásosnál lényegesen több időt töltöttünk a négy fal között, kézenfekvő lehetőségnek tűnt, hogy rendet vágjunk a gyerekszobában, a gardróbban, a különböző fiókokban. (Ahogy a mostanság mindig zsúfolt szeméttárolót elnéztem, a házban nem mi voltunk az egyetlenek.) Nem élünk több száz négyzetméteres luxusapartmanban, nincs igazán tér a kacatok felhalmozására, és nem is sorolhatjuk magunkat a fanatikus gyűjtögetők táborába. Mindezek ellenére elképesztő mennyiségű felesleges holmitól tudtunk megszabadulni - részben végleg, részben a pincébe száműzve azokat. Amikor belevágtunk a projektbe, még magam sem hittem volna, hogy teljes szekrényeket tudunk majd kiüríteni. Ismét egy újabb tapasztalás: a kényelmes jóléthez nem feltétlenül szükséges a hatalmas, cifra palota. Egy közepes méretű kecó bőven megteszi, feltéve, hogy intelligensen, körültekintően, ergonomikusan rendezzük be.

Ferenc pápa - bizonyára Vasvári Viviennel összebeszélve - szintén előszeretettel nyilatkozik úgy: a koronavírus-járvány megfelelő alkalom arra, hogy az emberiség kissé visszavegyen a tempóból, s elsősorban a fogyasztásból. Az egyházfő Austin Ivereigh brit újságírónak és pápai életrajzírónak adott interjújában arról beszél, hogy nem szabad visszatérni oda, ahol a pandémia előtt jártunk. Le kell lassítanunk a termelést és egy emberségesebb gazdaságot kell létrehoznunk. Puzsér Róbert is hasonló álláspontot képvisel - nem is üzenetének tartalma miatt piszkálja a szőke luxusfeleséget. A világ azonban nem egészen úgy forog, ahogyan azt Ferenc pápa és Puzsér elképzeli. A kapitalizmus működése leginkább a biológiai evolúcióhoz hasonlítható: szüntelenül, minden egyes másodpercben a világot pásztázza, egyre hatékonyabb és gazdaságosabb megoldások után kutatva. Teljes nonszensz azt gondolni, hogy a kínálati oldal - valamiféle önmérséklettől vezérelve - majd magától behúzza a kéziféket. Hiszen egyetlen küldetése létezhet csupán: kiszolgálni a vevői igényeket. Tisztán piaci környezetet feltételezve tehát csakis a keresleti oldalon jelentkezhet bármilyen változás. Ez valamiféle tudatos vásárlói magatartást jelentene, széles egyetértést a címbéli mondás visszautasítását illetően - ehhez azonban nem fűznék nagy reményeket. Akik Ferenc pápához és Puzsér Róberthez hasonlóan a gazdaság visszafogását, ha úgy tetszik: a fenntartható fejlődést szorgalmazzák, elsősorban a természet, a klíma megőrzéséért aggódnak. Ugyanakkor a koronavírus - lássuk be - csapnivaló hírnöke volna az elkövetkező szebb világnak, hiszen akárhogy is nézzük, meglehetősen felemás munkát végzett. A mögöttünk hagyott időszakban jóval kevesebbet közlekedtünk - a repülőgépjáratok például csaknem teljesen leálltak - ami a légszennyezést tekintve mindenképpen pozitívum. Ám ezzel gyakorlatilag véget is érnek az áldások. Nem fogyasztottunk kevesebb élelmiszert, otthonainkban nem használtunk kevesebb energiát. Amiről muszáj volt lemondanunk, azok elsősorban a kényelmi szolgáltatások, melyek környezetvédelmi szempontból abszolút semlegesek, ugyanakkor az egyes nemzetgazdaságokat tekintve nagyon is számottevő részarányt képviselnek. Vagyis többségében pont azok maradtak munka és bevétel nélkül, akik a legkevésbé felelősek a bolygó ökológiai problémáiért. Egy szó mint száz: alig hiszem, hogy a lassan véget érő járvány - hosszútávon -  jelentős változásokat hozna a kapitalista gazdaságok működését és környezeti externáliáit illetően.

"Nem úr, aki nem herdál" - mondja a dzsentrilelkű, miután ledöntötte italát és poharát a falhoz csapta. Bevallom: igen széles szakadék választ el ettől a mentalitástól; jómagam még attól is rosszul vagyok, ha két szelet sonka tönkremegy a hűtőben. Ha körbenézek, ugyanezt látom: a jólétben élő barátaim túlnyomó többségét hasonló, puritán takarékosság jellemzi. No de nem vagyunk egyformák - mindenkinek szíve joga, hogy úgy pazaroljon, ahogy a csövön kifér. Ezt az attitűdöt nevezhetjük bohémnek, őrültnek, felelőtlennek, ostobának - ki-ki vérmérséklete szerint. Morális vonatkozásról azonban csupán attól a pillanattól kezdve beszélhetünk, ha a tékozló magatartás, illetve a gazdaság bármely szereplőjének bármilyen tevékenysége valós ökológiai többletterhelést okoz - függetlenül attól, hogy ezt mi, kívülálló nagyokosok pazarlásnak, vagy méltányolható szükségletkielégítésnek látjuk. Ez az a pont, ahol a központi hatalom legitim módon tilthat, korlátozhat, vagy büntető adót szabhat ki. Egy igazán erkölcsös állam a legfőbb bevételi forrásának a környezetterhelési díjat tekintené. Nem a jövedelmeket és a vagyont sarcolná, még csak nem is a fogyasztást, hanem kifejezetten a károsanyag-kibocsátást. Az adók beépülhetnének az üzemanyagok és egyéb energiahordozók árába, a csatornadíjba és mindenek előtt a hulladékszállítás díjába. Ez morálisan is védhető és az ökológiai lábnyomunk csökkentését is mindennél hatékonyabban elősegítené. Pillanatokon belül elképesztően környezettudatosakká válnánk mindahányan, ha a pénzünk múlna ezen. Százszor is meggondolnánk, hogy megvásároljunk-e bármit, amire nincs égető szükségünk. Ilyen javaslatokkal azonban nemigen találkozunk, még a legzöldebb pártok programjában sem. Talán mind csak arra vár, hogy maga Ferenc pápa dobja fel az ötletet. Esetleg Vasvári Vivien...

Érdemes lenne mindannyiunknak megállni egy pillanatra, s körbetekinteni saját mikrokörnyezetünkben. Vajon győztesből, vagy vesztesből találunk többet? Bevallom: jómagam - kevés kivételtől eltekintve - sikeres és elégedett embereket látok a saját világomban. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy mindenki máshoz hasonlóan én is buborékban élek. Ha megfelelően szélesre tágítanám a kört, tömegével jelennének meg a kevésbé szerencsés sorsúak. A rendszerváltás során lecsúszottak, a technológiai fejlődés áldozatai, vagy aktuálisan a koronavírus-járvány kárvallottjai. Sok ezer sors, sok ezer történet, egyetlen közös ponttal: azzal a megingathatatlan meggyőződéssel, hogy eleve vesztesnek születtek, hogy önhibájukon kívül lettek azzá, hogy esélyük sincs győztessé válni. Ez a világlátás önmagában is elkeserítő, ám attól válik igazán mérgezővé, ha komplett filozófiát kezdünk építeni köré.

Tisztán emlékszem: 1990-ben, az első szabad választások idején - a szocializmus nyomasztó évtizedei után - a liberalizmus és a kapitalizmus is kifejezetten jól csengő kifejezésnek számítottak. Pedig már akkor is világosnak kellett lennie: ezek a győztesek hívószavai. Ez a világ nem arról szól, hogy energiáink java részét az elesettek vigasztalásával, a sikertelenek buksijának simogatásával töltjük. A liberalizmus és a kapitalizmus a szabadságról és a lehetőségek orgiájáról szól. Arról, hogy mindenkinek adott az esély az érvényesülésre, amennyiben hajlandó az értékteremtésre. A hangsúly itt nem a segélyezésre és a mesterséges egyenlőségteremtésre kerül, hanem a felülről természetes módon leszivárgó gazdagságra és jólétre, mely lehet bármilyen aránytalan is, előbb-utóbb minden aktív szereplőt elér. A kapitalizmus egészen egyszerűen arra nevel, hogy egyre értékesebb emberekké érjünk. Tanuljunk meg bánni a pénzzel, ismerjük fel tényleges kockázatainkat, váljunk szakmailag nélkülözhetetlenné, s legyünk olyan együttműködők és szerethetők, amilyet egy munkaadó, vagy üzleti partner csak elképzelhet. Arra tanít, miként válhatunk született vesztesből valódi győztessé. Alig hiszem, hogy ebben bármi ördögtől való volna.

Győztesnek lenni - elsősorban attitűdöt, belső tartást jelent és feltételez. Olyan emberét, aki nem csupán kész tenni a sikerért, de nem is kíván sportszerűtlen diadalt, vagy aránytalan támogatást. Olyan emberét, aki - ha kell - képes emelt fővel veszíteni. Aki inkább elfogadja a teljes bukást, mint hogy mástól várjon erőn felül nyújtott áldozatot. Idézzük fel a nyaktól lefelé lebénult főhős példaértékű szavait a Mégis kinek az élete c. filmből: "Pat, tudom, hogy szeretsz. És amikor még Ken Harrison voltam, én is szerettelek téged, de az már nagyon rég volt. Idestova immár fél éve én nem az a férfi vagyok, aki szeretett téged. Te igazán hűséges voltál. Szeretetteljes és áldozatkész. Én ebből többet nem kérek. Azt akarom, hogy menj el, és többé ne gyere vissza. Azt akarom, hogy új életet kezdj, menj férjhez és aztán gyerekeket szülj."  Most, a koronavírussal keserített időkben lépten-nyomon azt halljuk, hogy mindenki segítségért kiált. Közismert zenészek, színészek hajolnak le némi aprópénzért, a legkevésbé sem aggódva azért, hogy ez miként hat majd hosszútávú megítélésükre - lelkük rajta. Tanulságos tapasztalat az is, hogy a világmegmentő hangoskodók mindegyike krokodilkönnyeket hullat a bér nélkül maradt munkavállalókért, ugyanakkor alig érzékelni olyan empátiát, mely a bevételeinek búcsút intő vendéglátóipari, idegenforgalmi vállalkozók felé irányul. Győztesnek lenni azt is jelenti, hogy nem tekintek irigységgel a másik sikerére; hogy a foglalkoztatást nem nevezem kizsákmányolásnak; hogy ugyanazt a sérülékeny embert látom a társadalmi piramis tetején, mint a legalján.

Természetesen nem lesz mindegyikünkből milliárdos nagyvállalkozó, vagy világhírű rocksztár. Azonban a győztesek mentalitása nélkül még a leghétköznapibb szituációkban sem fogunk magabiztosan helytállni. Legyünk pizzafutárok vagy újságkihordók; púposak vagy félszeműek, a katartikus szerelmet épp oly szomjúsággal kergetjük majd, mint a társadalmi hierarchia csúcsragadozói. Számomra kevés megdöbbentőbb létezik, mint az a testidegen jelenség, amikor a férfijogi mozgalmakba beköltözik a baloldali gondolat. Hónapokon keresztül figyeltem a Férfihang nevű, antifeminista portál működését, cikkeit, közösségének hozzászólásait. Nem állítom, hogy a győztesek kommunikációja (Red Pill, PUA) fel sem bukkant, azonban a meghatározó vonal a panaszkodás, a siránkozás, a nők hibáztatása maradt, illetve a végtelen türelem, empátia és buksisimi az ilyetén attitűd kapcsán. Tucatjával olvastam olyan írásokat, melyek - szembemasírozva minden morális és pszichológiai igazsággal - azt taglalták, miként lehet a férfiak problémáit kezelni anélkül, hogy abban a személyes felelősségvállalás és az önfejlesztés a legkisebb mértékben szerepet kapna. Természetesen nem hazai sajátosságról, kifejezetten nemzetközi trendről van szó. Egy korábbi blogbejegyzésben már említettem Robin Hanson, a George Mason University közgazdász professzorának meglátásait. Szerinte a szex újraelosztására lenne szükség, tekintve, hogy a férfiak kevésbé volnának frusztráltak, ha a testiség alanyi jogon járna mindenkinek. "A nemi erőszak és a rabszolgaság messze nem az egyetlen lehetséges eszköz" - fogalmazott a bölcs tanárember, utalva az államilag finanszírozott prostitúcióra, illetve készpénzbeli kárpótlásra a húspiac veszteseit illetően. Kommentelői szanaszét szedték, s joggal. A szerelem, a szex, a párválasztás a legkevésbé sem az a terület, ahol a baloldali gondolat, a segélyezés bármiféle létjogosultsággal bírna. E fronton konkrétan nem létezik más út, mint győztessé válni, elsajátítva mindazokat a készségeket, kifejlesztve mindazokat az erényeket, melyek a sikeres csajozáshoz és a stabil párkapcsolat fenntartásához elengedhetetlenek.

A kapitalizmus és a szocializmus egymástól fényévnyi távolságban lévő gondolkodásmódok. Egyetlen közös pontot azonban muszáj észrevennünk: egyik sem hisz a címbéli frázis igazságában. A szocializmus azt a szemérmetlen illúziót igyekszik kelteni, hogy a valódi győztesek megsarcolásával mindenkit kellően magasra emelhet. Senkit sem zavar a tény, hogy ez a világtörténelem során - számtalan kísérlet ellenére - még sohasem sikerült. Valamiért az sem zavar senkit, hogy a mesterséges egyenlősdi oltárán elkerülhetetlenül feláldozzuk a szabadság eszményét. (Ettől függetlenül gátlástalanul használják a balliberális jelzőt, mely pont olyan, akár az erőszakos gyengédség: fából vaskarika.) A kapitalizmus ugyancsak azt hirdeti, hogy mindenki lehet győztes, s az elmúlt évszázadokra visszatekintve nem is alaptalanul teszi. Azonban még ennél is sokkal többről van szó. Ha behunyjuk a szemünket és egy naivan álmodozó kommunista forradalmár bőrébe bújunk, talán pár pillanatra képesek leszünk elhinni azt a marhaságot, hogy a marxi eszme általános jólétet teremthet. Talán még nyilvánvaló morális aggályainkon is túl tudunk lendülni. Azt azonban még a leghipnotikusabb pillanatban sem érezzük majd, hogy a szocializmus kegyelemkenyere jobb emberré formálja, a valódi győztesek mentális tartásával ruházza fel a rászorulókat. Valójában ez a baloldaliság legnagyobb rákfenéje: konzerválja a tehetetlenséget, megfoszt a valódi fejlődés lehetőségétől. Ünnepélyes mosollyal átadja az aranyérmet, ám a dobogó tetején továbbra is egy lúzer áll, aki talán sohasem fogja átérezni a mámort, milyen saját erőből győztessé válni.

Napok óta más sem megy a jobboldali médiában, mint gyermeteg hisztizés egy béna karikatúra miatt. A KDNP egészen odáig megy, hogy beperli a Népszavát. Mindez 2020-ban - teljes agyrém.

Pápai Gábor elhíresült rajzáról el lehet mondani, hogy abszolút humortalan. Azt is, hogy ízléstelen. Még azt is, hogy bántó lehet. De ennyi. Tényleg olyan világban akarunk élni, ahol befoghatjuk a másik száját, s kivehetjük kezéből a ceruzát? A jelenlegi kormányt számtalan támadás éri, sokan a sajtószabadságot is temetik. Ez nyilvánvaló ökörség: szemmel láthatóan bármit meg lehet írni, le lehet rajzolni, meg lehet jelentetni mind az írott, mind az elektronikus médiában. Orbán nem komplett idióta, ezért e téren nem is fog változni semmi. Újságírói és politikai holdudvara ugyanakkor hemzseg az elmebetegektől, akik most is vért követelnek. Persze lehet, hogy az egész csupán egy jól szervezett, összehangolt színjáték, melyben azért tolják túl a biciklit, hogy hozzájuk képest a kormányfő mérsékelt, megfontolt benyomást keltsen. A magam részéről azonban nem nézek ki belőlük ennyi profizmust. A legtöbben szimplán agyalágyultak.

"A minimum, ami elvárható, hogy addig, amíg nyilvánosan nem kér bocsánatot a Népszava szerkesztősége és ez a szörnyű alak a keresztényektől, addig ezt a lapot és ezt az alakot teljes mértékben tekintsük az emberi minőségen kívülálló, valamilyen alantas lénynek!" - nyilatkozik Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője, miközben pontosan tudja, hogy senki sem fog bocsánatot kérni senkitől (nincs is miért), továbbá hogy eddig is alantas lénynek tekintette Pápait és a Népszava egész gárdáját. Egészen döbbenetes ez a primitív, demagóg kommunikáció harminc esztendővel a rendszerváltás után. "A keresztény ember az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokat erkölcstelennek tartja. Erkölcstelennek, épp úgy, mint a fasizmust és a kommunizmust." - ezek már Vejkey Imre KDNP-s képviselő szavai, hasonló intellektuális színvonalon. Az első mondat még úgy ahogy rendben van. Ha egy keresztény önmagára nézvést szigorúbb mércét alkalmaz, mint embertársaival szemben - így például lemond arról az alapjogáról, hogy mások vallásán gúnyolódjon - az abszolút megsüvegelendő. Ám ez még nem jelenti azt, hogy ugyanilyen önmérsékletet követelhetne másoktól is. Ugyanakkor egy ártalmatlan, gagyi karikatúra megjelentetését véres diktatúrákkal egy kalap alá venni - ez maga az erkölcsi relativizmus. (Ez ugye a posztmodern, radikális baloldal sajátja, melytől irtózik a józan keresztény...) Ha még a parlamenti imacsoport vezetője is ilyen morális analfabéta, úgy mit várhatunk az ország népétől? Vágvölgyi Gergely, a Vasárnap.hu főszerkesztője így vélekedik: "Szerintem intelligens emberek között nem lehet kérdés, hogy a másik hitét, vallási meggyőződését, azt ami a másik számára szent, azt tiszteletben tartjuk." Az igazság az, hogy semmi sem áll ilyen messze az intelligens embertől. Aki ugyanis képes a gondolkodásra, az mindig mindent megkérdőjelez, és még véletlenül sem fog tiszteletben tartani semmit csak azért, mert mások szentnek tartják. Számomra például kevés szentebb létezik, mint Slash gitárjátéka az Estranged című remekműben, de nem valószínű, hogy kést rántanék, ha bárki is fikázná. (Csupán végtelenül sajnálnám az illetőt, hogy nem tapasztalja meg ugyanazt a katarzist, mint jómagam.) Ha Vágvölgyinek igaza lenne, úgy el kéne fogadnunk Németh Sándor minden őrült kijelentését; tiszteletben kellene tartanunk a szcientológiát; sőt az iszlámot sem érhetné kritika, még azokért a Korán-versekért sem, melyek a más hitűek elpusztítására szólítanak. A legcukibb megszólalás mindazonáltal Domokos Andráshoz, a Minden Szó alapítójához kötődik: "Felhívom Pápai Gábor figyelmét, hogy Szent István királyunk Magyarországot Székesfehérváron felajánlotta Szűz Máriának. Magyarországon a keresztény hagyományok és a keresztény kultúra szerint élünk. Karácsony, húsvét, pünkösd... Ha tetszik, ha nem, ez a helyzet, kedves Pápai Gábor. Aki súlyosan vallásellenes, keresztényellenes tetteket valósít meg, vagy követ el akár szóban, tettben, grafikában, amit ő például most megtett, azért neki a hatóságok előtt felelnie kell. Ha tetszik, ha nem. És itt idézném Gyurcsány Ferencet, hogy ha ez a helyzet, ami az országban van, Pápai Gábornak nem tetszik, akkor el lehet menni innen." Ha tényleg van feltámadás, és Jézus most is a felhőkön ülve tekint le ránk, ilyenkor valószínűleg két kezébe temeti arcát, s nem érti, hol siklott félre ennyire a szeretetről szóló tanítás.

Amennyiben sportszerűek kívánunk maradni, úgy muszáj megemlíteni a példaértékű reakciókat is. Joó István a Mandineren kifejezetten visszafogott, érett írást közöl, elismerve a szólásszabadság abszolút érvényét. A téma kapcsán különösen szimpatikusan nyilatkozik Pajor Tamás katolikus pap is: "A Népszavában megjelenő karikatúra nem csorbítja a kereszténység értékét, azt a reményt, és a beteljesedés felé vezető lehetőséget, amit a feltámadt Krisztus megad az emberiségnek a Szentlélekben." Kétségkívül példaértékű, felnőtt hozzáállás. Maga a valódi liberalizmus, a tisztán jézusi attitűd. Mindannyiunknak érdemes volna elsajátítani ezt a mentalitást: felülemelkedve a gőgön, a sértődésen, a kisstílűségen. Ha valakinek igazán stabil a hite, nem is igazán reagálhat másképp. A politikai jobboldal valamennyi szereplője közül az önmagát Jézus-rajongónak tituláló Jeszenszky Zsolt megnyilvánulását találtam a hozzám legközelebb állónak: "Én ebben, nevezzük úgy: libertárius nézeteket képviselek. Szerintem mindenkinek joga van bárkit bármilyen módon gúnyolni, politikusokat is, adott esetben Krisztust is. Tehát ahogy a Mohamed-karikatúrák is megjelentek és az nekünk nem fájt, el kell fogadnunk, hogy Krisztussal szemben is megjelennek karikatúrák. Nekünk meg jogunk van azt az embert, aki ezt a karikatúrát készíti, egy szardarabnak nevezni, s ez mind belefér. Majd mindenki eldöntheti, hogy az ő ízlésvilágába, erkölcsi alapjaiba mi fér bele, és mi nem. (...) Ne legyen ebben kettős mérce." Jeszy hozzáállása nem csupán azért dicséretes, mert ez az egyetlen helyes morális álláspont, de azért is, mert képes önazonos maradni, mer kilógni a kormánypárti média egyetlen kottából játszó, szürke masszájából.

"Isten nevét szádra hiába ne vedd" - int a második parancsolat. A zsidóság sokáig azt gondolta, ez azt jelenti: nem szabad kimondaniuk Jahve nevét. Ma sem állunk ettől nagyon távol - még mindig pokoli véteknek tartjuk a blaszfémia minden megnyilvánulását. Holott ha egy kicsit is belegondolunk: egy mindenható Istennek aligha árthatunk buta rajzocskákkal. Mi több, egymásnak sem. Sem a vallások kritikája, sem a legdurvább gyalázása nem alkalmas arra, hogy bárkit is korlátozzon a hitében. Az igazi vicc az, hogy a jobboldali média ezúttal pontosan ugyanazt a politikai korrektséget kéri számon a Népszaván, melyet egyébként megvet és elutasít - teljes joggal. Ahogyan Jeszenszky Zsolt is megfogalmazza: ez a kettős mérce tipikus esete. A második parancsolat tehát nem az istenkáromlásról szól. Épp ellenkezőleg: arra int, hogy ne kövessünk el semmiféle kegyetlenséget Isten nevében, Istenre hivatkozva. Amikor a KDNP büntetni kívánja Pápai Gábort tettéért, nem csupán a jézusi tanítással megy szembe, de Mózes parancsolatával is. Fura, hogy ezt a mai napig nem látjuk tisztán. Volt rá pár ezer évünk, hogy megértsük a leckét.

Akármit is jelentsen a címbéli, ősrégi közmondás, lakni mindenkinek kell valahol. Márpedig a legtöbben még csak nem is álmodhattunk arról, hogy a papa és a mama majd egy csinos kis belvárosi garzonnal jutalmazza sikeres érettségi vizsgánkat. Ott álltunk a felnőttkor küszöbén csupasz seggel, a leghalványabb remény nélkül, hogy valaha is saját kecónk lesz. Aztán persze mégiscsak lett - kinek így, kinek úgy; legtöbbünknek sok munkával és még több spórolással. Hittük, hogy a következő generációnak már könnyebb sorsa lesz. Igazunk is lett - a gyerekeink élete már nagyságrendekkel lazább és fényűzőbb, mint a miénk volt. A lakáshoz jutás azonban egy fikarcnyit sem lett egyszerűbb mutatvány, mint húsz, vagy harminc évvel ezelőtt.

A kormány elsősorban CSOK-kal kívánja orvosolni a problémát, melynek kapcsán a legtöbben vegyes érzéseket táplálunk. A célok - a lakáshoz jutás elősegítése, a gyermekvállalás ösztönzése, valamint az építőiparon keresztül a teljes gazdaság felpörgetése - mindenképpen üdvözlendőek. Az már más kérdés, hogy ez a támogatási forma morálisan mennyire elfogadható és mennyire hatékony. Ami az erkölcsi vonatkozást illeti: a magamfajta szabadelvű tisztességesebbnek tartaná az alacsonyabb adóterheket, így eleve több pénz maradna a családoknál, akik maguk dönthetnének arról, hogy újabb kistestvérrel bővüljenek, vagy inkább egy jachttal az Adrián. A hatékonyság kapcsán maga Matolcsy György írja januárban a Növekedés.hu oldalán: "Miért is ne vallhatnánk be, hogy a magyar gazdaságpolitika egyik gyenge pontja a lakáspolitika, ahol minden jószándék végül fordítva sül el: siker helyett kudarcot szül?" A jegybankelnök szerint a kormányzat stratégiája féloldalas, mert kizárólag a keresleti oldalt erősíti, figyelmen kívül hagyja a pozitív nemzetközi példákat, ráadásul csakis a tulajdonszerzést támogatja, a bérleti konstrukcióknak esélyt sem ad. Matolcsy szerint mindezekből következik, hogy az elmúlt hat esztendőben országosan 104%-kal, Budapesten 184%-kal emelkedtek az ingatlanárak. (Én még hozzátenném az idegenforgalom hatását, mely a járvány előtti időkig irgalmatlan bevételeket termelt a belvárosi AIRBNB szálláshelyek tulajdonosai számára, ez értelemszerűen felfelé tolta a lakásárakat is.)

Természetesen nem a CSOK az egyetlen üdvözítő megoldás. A lakhatást megkönnyítendő számos egyéb elképzelés él a köztudatban. 

• ÜRESLAKÁS-ADÓ - A KSH adatai szerint Budapesten közel százezerre tehető a használatlan lakások száma, miközben sokan egyáltalán nem találnak megfizethető bérleményt. A baloldali elemzők ezt a jelenséget a piaci működés kudarcának bélyegzik, s a következő gondolatuk rögtön az adóztatás. E negatív ösztönzésre látunk nemzetközi példákat, természetesen csapnivaló hatékonysággal. Arról nem is beszélve, hogy kevés ennél erkölcstelenebb húzást lehet elképzelni. A saját tulajdonával mindenki azt kezd, amit csak akar. Ilyen alapon megadóztathatnánk mindazokat, akik nem kapcsolják be a tévéjüket, vagy a garázsban pihentetik autójukat. Ha a szingliadó ötletén felháborodtunk, úgy az ehhez hasonló diszkriminációkat is azonnal el kell utasítanunk.
• ÁRSZABÁLYOZÁS - Berlinbe pár éve visszatért a szocializmus: a bérleti díjak mértékét maximalizálták az adott környéket jellemző ár 110%-ában. Ehhez hasonló intézkedést Svédországon kívül nem sűrűn lát Nyugat-Európa. Mondani sem kell, hogy morálisan elfogadhatatlan, sőt felháborító lépésről van szó, mégis időről időre felüti a fejét a gondolat a hazai közéletben is. Ez a rendelkezés ráadásul nem csupán erkölcsileg, de hatékonyság tekintetében is erősen megkérdőjelezhető. A német fővárosban alkalmazott metódus nem sokat ér: apró lépésekben így is az egekig kúszhatnak az árak. A fix plafon valódi féket jelent, ami persze még rosszabb: hosszútávon szűkülő kínálatot eredményez, mellyel a piac valamennyi szereplője rosszul jár.
• SZOCIÁLIS LAKÁSÜGYNÖKSÉG - E modellben az ügynökség - jellemzően az állam, vagy az önkormányzat - piaci áron bérel magántulajdonban lévő lakásokat, s azokat szociális szempontok alapján, nyomott áron adja tovább. Nem csoda, hogy ez a konstrukció nem igazán felkapott, ezer sebből vérzik a sztori. A lebonyolító szervezet vagyonokat önt a projektbe, átvállalja a bérbeadó és a bérlő kockázatait, továbbá jelentős szervezőmunkát végez - mindez brutális forrásigényt jelent. Az állam, illetve az önkormányzat ezt értelemszerűen kizárólag adóbevételekből képes finanszírozni, ily módon ez sem egyéb, mint a klasszikus újraelosztás egy speciális formája. A modell morálisan akkor elfogadható, ha minden elemét az önkéntesség hatja át. Az ügynökség tagjai karitatív munkát végeznek, a bérbeadók pedig hajlandók mélyen a piaci ár alatt számlázni. Esetleg érkezik egy jó tündér és alaposan kitömi a szervezetet.
• HUNBNB - A Jobbik tavaly bemutatott konstrukciójának elnevezése nem véletlen: többek közt az AIRBNB kínálati piacáról csábítaná át a tulajdonosokat. Az elképzelés lényege, hogy adókedvezményben részesítené mindazokat, akik 30 év alatti, hallgatói jogviszonnyal rendelkező, magyar állampolgároknak adják bérbe lakásukat. Természetesen ez is beavatkozás a piaci folyamatokba, ráadásul erősen diszkriminatív formában, mégis könnyebb megbarátkozni vele, mint az adóztató és korlátozó rémálmokkal. Az adócsökkentés minden körülmények között támogatandó, hiszen egy tisztességesebb világhoz visz közelebb. Ami pedig a kedvezményezett csoportot illeti - fiatal, egyetemista honfitársaim -, nos, kiket is támogatnánk a legjobb szívvel, ha nem őket? A Jobbik javaslata mindenképp továbbgondolásra érdemes. A magam részéről teljes adómentességet biztosítanék a hosszútávú bérleti tevékenység kapcsán, s a helyzetbe hozandó potenciális bérlők táborát is bővíteném.
• BÉRLŐI LAKÁSSZÖVETKEZET - A modell lényege, hogy a lakók egy közösen tulajdonolt ingatlan bérlői, mely szervezeti tulajdonban van, a szervezet tagjai pedig maguk a bentlakók. A tagságnak nem feltétele a jelentősebb tőke-hozzájárulás, és a tagok nem tulajdonosai az egyes lakásoknak. A lakók fix, jól tervezhető, jellemzően a piacinál alacsonyabb bérleti díjat fizetnek, a szervezet ebből törleszti a kezdeti beruházáshoz felvett hitelt és kamatait. E konstrukcióban gyakoriak a közösen használt helyiségek: mosókonyha, konyha, társalgó, stb. Számos sikeres nemzetközi példát ismerünk: a német Mietshauser Syndikat hálózat, az uruguayi FUCVAM, illetve a barcelonai La Borda mellett az évtizedek óta stabilan működő svájci lakászszövetkezeteket érdemes megemlíteni. Szemben a központi bérlakásprojektekkel, illetve a szociális lakásügynökség modelljével, e konstrukció abszolút piaci alapon működtethető. Az állam, illetve az önkormányzatok számos eszközzel hozzájárulhatnak a bérlői lakásszövetkezetek sikeréhez anélkül, hogy egy fillért is megmozgatnának: a megfelelő jogszabályi keretek kidolgozásával, bankgarancia nyújtásával, illetve széles körű propagandával. Őszintén hiszem, hogy ez lehet a jövő egyik meghatározó útja.
• ELHÚZÓDÓ JÁRVÁNY - Az AIRBNB szálláshelyek zöme lassan két hónapja üresen áll. Amennyiben a pandémia még sokáig tart, a tulajdonosok - idegenforgalom híján - kénytelenek lesznek belföldi bérlők után nézni. (Remélhetőleg nem ez jelenti a hosszútávú megoldást a lakhatási problémák kapcsán.)

A rendszerváltás utáni első parlament pontosan harminc évvel ezelőtt ült össze. Jómagam ugyan még érettségiző kamasz voltam, de - akárcsak az egész ország - tele reménnyel. Szentül hittem, hogy végre kimászunk a langyos és szürke szocialista posványból. Talán nem egyedül én álmodtam olyan világról, amelyben az emberek a kezükbe veszik a sorsukat, menedzselik a saját életüket, s felelősséget vállalnak tetteikért. Azóta eltelt három évtized. Sok minden változott, egy nem: nem lettünk felnőttebbek. Fel nem foghatom, miért van, de a legtöbben a mai napig az állam csecsén csüngenének, minden gondjuk kapcsán a kormányzattól várva segítséget. A koronavírus még épp csak bekopogtatott, amikor A Város Mindenkié csoport máris petíciót fogalmazott több tízezer családra hivatkozva, akiknek lakhatása veszélybe került. Albérleti támogatást, a közművek kapcsán kikapcsolási moratóriumot, a rezsiköltségek átvállalását és önkormányzati kríziskeretet követeltek a kormánytól. Alig hiszem, hogy van annál szomorúbb, amikor felnőtt emberek egyik napról a másikra élnek, a legkisebb tartalék felhalmozása nélkül. Talán csak egyet tudok, ami még ennél is elkeserítőbb: amikor ezt normálisnak gondoljuk. Amikor fel sem merül bennünk, hogy az érintettek is vastagon felelősek kiszolgáltatott helyzetükért. Az igazság az, hogy senkinek sem tartottak pisztolyt a fejéhez, hogy mindig minden bevételét felélje. Nincs előírva sehol, hogy mindent meg kell venni, amit a reklámok hirdetnek; hogy muszáj erőn felül gyereket vállalni; hogy hitelre kell autót vásárolni; hogy elkerülhetetlen a napi két doboz cigaretta elfüstölése. Semmi baj a szolidaritással, amíg a testi és értelmi fogyatékosokról van szó. De ha az ép és egészséges emberektől sem várjuk el, hogy felnőjenek, úgy végérvényesen egy infantilis társadalmat építünk. Ha végignézünk a lakhatás elősegítését célzó elképzelések listáján, alig találunk olyat, amelyik nem vár jelentős központi beavatkozást és megáll a maga lábán. Úgy tűnik, a fejekben még mindig nem történt meg a rendszerváltás. 

Léteznek olyanok, akik érzelmileg, ideológiailag, vagy egyéb más okból elköteleződtek egyik vagy másik politikai szekértábor irányába. Azok száma sem csekély, akik azt vallják: egyik kutya, másik eb, két rossz közül nemigen lehet választani. Sokszor még azok a világot értő értelmiségiek is így nyilatkoznak, akik egyébként bőven képesek különbséget tenni a két oldal között, mégsem teszik, mert a közvélemény azonnal besorolná őket valamely vállalhatatlan banda holdudvarába.

Ha maradunk az ideológiák világánál, alapvetően háromféle eszmeiséget tudunk megkülönböztetni. Jómagam személy szerint a libertárius (ha úgy tetszik: klasszikus liberális) gondolkodásmód híve vagyok. Hiszek a laissez faire kapitalizmusban, melyben az állam nem nő túl nagyra, nem szed magas adókat, és nemigen szól bele a piac működésébe. Tisztában vagyok vele, hogy ez manapság nem igazán népszerű filozófia; aligha lehetne választásokat nyerni egy ilyen programmal. (Európában egyedül Svájc folytat hasonló gazdaságpolitikát, nem mellesleg egész elfogadható életminőséget biztosítva polgárainak.) Magyarországon az LA75 (Le az Adók 75%-ával Párt) gondolkodik ilyen módon, ám aligha ők alakítják a következő kormányt. A gyakorlati politikában sokkal inkább a két államista irányzat a meghatározó: a közéletet a konzervatív intervencionista és a szocialista elvek formálják. Abból a nézőpontból, ahonnan magam is tekintek a világra, a legtöbben ugyanolyan kártékonynak ítélik mindkét elgondolást, csatlakozva a kiábrándultak kórusához: "egyik kutya, másik eb." Nem tudok maradéktalanul osztozni ebben a vélekedésben, hitem szerint muszáj különbséget tennünk a két filozófia között, még akkor is, ha csupán a kisebb rosszat kutatjuk.

Egy libertárius elveket valló számára valóságos szentségtörés, ha az állam belenyúl a gazdaság természetes vérkeringésébe. Ennek az oka kettős. Egyrészt morális: mindenkinek elidegeníthetetlen joga, hogy azzal üzleteljen, akivel akar; hogy olyan árat állapítson meg, ami neki tetszik; s hogy megtartsa mindazt, amit megteremtett, amiért megdolgozott. A másik szempont a gazdasági hatékonyság kérdése. Senki a világon nem ismeri annyira a társadalom valós igényeit, mint az azt alkotó egyes emberek, vállalkozások. Az állam a legnagyobb jóindulattal, a legprofibb szakértői háttérrel, a legprecízebb tervezéssel sem képes olyan pontosan meghatározni a tényleges szükségleteket, mint azok, akik e szükségleteket támasztják. A fejlődés és növekedés legbiztosabb receptje, ha ott hagyjuk a pénzt azoknál, akik megtermelték, hogy költsék el vágyaik szerint. Simán lehet, hogy egy ilyen világban kevesebb stadion épülne, talán színházból és vallási közösségből is kevesebb működne és még az is előfordulhatna, hogy a Fölszállott a páva c. tévéműsor sem készülne el. Ha az emberek saját döntésük szerint ezekre nemigen költenének, az azt jelenti, hogy léteznek sokkal égetőbb szükségleteik is.

Persze abból a premisszából, hogy az állami szerepvállalás általában káros, még nem következik, hogy a jellege abszolút indifferens volna. A szocialista attitűd segélyezésért, garantált alapjövedelemért, családi pótlékért, progresszív adózásért kiált. Mindössze két szempontot tart szem előtt: a nincstelenség azonnali felszámolását, hosszútávon pedig az anyagi egyenlőség megteremtését. Nem foglalkozik azzal, hogy mindezek lehetségesek-e, hogy milyen gazdasági hatást gyakorolnak forrásoldalon, s főként hogy erkölcsös-e erőszakkal elvenni az egyik ember tulajdonát azért, hogy a másikat felemeljük. A konzervatív megközelítés ezzel szemben beruházásokról, adókedvezményekről, munkahelyteremtésről és -megtartásról beszél. Ez egy teljesen más iskola. Igazságtalanok lennénk, ha azt állítanánk, hogy a szocialista eljárás semmilyen módon nem ösztönzi a gazdaságot. Az alapvető fogyasztási cikkek iránti keresletet feltétlenül megemeli, így a sörgyárak, a bulvármagazinok és a dohányboltok vélhetően nyertesei minden baloldali fordulatnak. Ez azonban nem jelent valódi bővülést, csupán átstrukturálódást: hasonló mértékben fog szűkülni a minőségi borok, a luxusautók, a könyvkiadók, az egészség- és nyugdíjpénztárak piaca. A teljesítmény nélkül osztott segélyek és járadékok két okból bénítják a gazdaságot. A kedvezményezettek nem állítanak elő új értéket, szemben a beruházásokat ösztönző támogatásokban érintettekkel. Másfelől: az elvonások jelentősen szűkítik az aktív rétegek mozgásterét, a megtakarítások és vállalkozásfejlesztések lehetőségét. A konzervatív intervenció esetén ez a sokkhatás is enyhébb, tekintve, hogy az adófizetők maguk is részesülhetnek a munkahelyteremtést és beruházásokat segítő támogatásokból. Az Európai Unió pályáztatási rendszerét is a konzervatív szemlélet hatja át: az elnyerhető összegek minden esetben valamiféle fejlesztést, képzést, felzárkóztatást szolgálnak.

Érdemes pár szót ejteni a különböző politikai ideológiák viszonyulásáról a bevándorlás kérdéséhez. Egy libertárius világban ez aligha jelent különösebb problémát. A központi hatalom (ha létezik ilyen egyáltalán) nem támaszt bürokratikus korlátokat a munkavállalás kapcsán, azonban különösebb szociális hálót sem biztosít. Kánaán azoknak, akik értékteremtő tevékenységet kívánnak folytatni, s mélységes csalódás azok számára, akik csupán az alanyi jogon járó szolgáltatásokra utaznak. Egészen más a helyzet a jóléti államokban, melyekben az adófizetők jóvoltából ingyenes oktatás, egészségügy és segélyek egész sora áll a polgárok rendelkezésére. Ilyen környezetben háromféle megközelítés lehetséges. Az első a kasztrendszer, ahol az őslakosok és az újonnan érkezők jogai eltérőek. Ez meglehetősen távol áll a 21. századi európai eszménytől, így ezt a verziót egyetlen komoly párt sem tűzi lobogójára. A második lehetőség a szocialista elv érvényesülése: mindenkit korlátlanul befogadunk, mindenki korlátlanul részesül a jóból. Nem kell Nostradamusnak lenni, hogy lássuk: ez vagy az ellátó rendszerek összeomlásához, vagy az aktív lakosságra kivetett további adóterhekhez, ezáltal a teljes gazdaság megbénulásához vezet. A harmadik út a konzervatívoké. Ebben az állam egyfajta humánerőforrás-menedzsment szerepet betöltve válogat; elsősorban a képzett, nyelvtudással és kurrens szakmai ismeretekkel rendelkezők számára teszi lehetővé a beutazást és munkavállalást. Ezúttal is pontosan ugyanazt látjuk, mint az előző bekezdésben taglaltak esetén: jóllehet az erkölcsileg és gazdasági hatékonyság szempontjából is etalonnak számító libertárius attitűdtől mind a szocialista, mind a konzervatív szemlélet fényévekre áll, gyakorlati hatását tekintve mégsem tehető egyenlőségjel a két iskola közé. Nem vitás, hogy az utóbbi nyomán épülő valóság mutat több hasonlóságot a libertárius vonalon létrejövő világgal.

Az az igazság, hogy roppant szerencsések vagyunk. Igazán nincs nehéz dolgunk, ha a jót és az igazat kívánjuk felkutatni. Ha szentimentálisak lennénk, mondhatnánk azt is: a Teremtő bölcsen alkotta meg univerzumunkat. Szinte minden, ami iránt természetes vágyat érzünk - legyen szó érett, ropogós, mézédes starking almáról, vagy formás, napbarnított női testről - a kicsattanó egészség hírnökei. Azért vonzódunk zsigerileg a széphez, mert egészséges is egyúttal. Nem kell különösebben agyalnunk azon, hogy mely választás esetén járunk el helyesen, ösztöneink vezetnek az úton. Aligha tudnánk olyan étek, vagy házasság mellett dönteni, amellyel szemben minden idegszálunk tiltakozik. Ha valamelyik elmebeteg holnap kitalálja, hogy a rothadó gyümölcs, vagy a púpos hát a menő, akár még intenzív reklámkampányt is folytathat, nem sok követője akad majd. Csaknem ugyanez a helyzet a gazdaságfilozófiák terén is. Léteznek egészséges és léteznek beteg világot eredményezők. És csodák csodája: az egészséges működés hátterében előbb-utóbb felfedezzük a morálisan helyes alapokat is. Már ha van szemünk az ilyen finomságokra.

"Ha én egyszer kinyitom a számat! Ha én egyszer elkezdek beszélni!" - Alig hiszem, hogy él olyan felnőtt ember az országban, aki ne ismerné a legendás jelenetet Salamon Béla alakításával. A bohózat alapja az a közhely, hogy senki sem makulátlan, mindenkin találni fogást, támadható felületet, vagyis mindenki zsarolható valamivel. Lehet ennek bármi valóságalapja?

Az igazság az, hogy a legtöbben nem követünk el komolyabb bűnöket. Nem kegyetlenkedünk senkivel, nem sikkasztunk a céges számláról, de még különösebben perverzek sem vagyunk. Ezzel együtt is bármelyikünk kerülhet kínos, visszaélésre lehetőséget teremtő helyzetbe. Ma már valóságos iparág épül a szexuális tartalmakkal történő zsarolásra. Az ember elsőre azt hinné, hogy az áldozatok csakis naiv tinilányok lehetnek, akik felelőtlenül küldözgetik pikáns fotóikat arra méltatlan fiatalembereknek. Ám aki látta a Black Mirror sorozat Shut Up and Dance című epizódját (3. évad, 3. rész), az pontosan tudja: egyikünk sincs biztonságban. A film főszereplője egy kamasz fiú, aki pusztán azért kerül végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe, mert kamerás laptopja előtt polírozza a bohócot. Zsarolója innentől kezdve bármire ráveszi. Hasonló történik a Kaliforgia című sorozat Charlie-jával is; őt az irodai kamera rögzíti ugyanilyen körülmények közt, hogy aztán a fél világ ezzel cinkelhesse évadokon átívelően. De nem is kell Hollywoodig mennünk: még mindannyian emlékszünk Gréczy Zsolt decemberi kálváriájára; ő aztán mindent meg is tett azért, hogy alaposan megégesse magát. Mindezen példák óvatosságra intik az embert: lehetőség szerint e nyomorult élethelyzeteknek még a közelébe se kerüljünk!

A zsarolhatóságot azonban nem ússzuk meg ilyen könnyen. Barbara és Allan Pease a Miért hazudik a férfi? Miért sír a nő? c. könyvükben egy komplett fejezetet szánnak az érzelmi zsarolás témakörének, mely ugyan nem számít bűncselekménynek, ám hasonlóan pusztító és tökéletesen analóg hatásmechanizmus alapján működik. Ebben a műfajban a szereplők többnyire családtagok - férj és feleség, anyós és meny, szülő és gyerek - a fenyegetések pedig tartalmilag így festenek: "vigasztalhatatlan leszek", "dühös leszek", "nem foglak szeretni", "elhagylak". A felszínen, a kimondott szavak szintjén a következőképpen fogalmazódnak meg: "nem hiszem el, hogy ilyen önző vagy", "ennyit azért elvárhat az ember", "nem is szeretsz engem igazán", "azok után, amiket érted tettem" stb.  Ezek az érzelmi játszmázások minden esetben közel azonos forgatókönyv szerint zajlanak, fix és nélkülözhetetlen hozzávalókkal: 

• Az érzelmi zsarolók első blikkre magabiztosnak tűnnek, ám valójában csaknem mindig hangemberek. Bizonytalan az énképük és nehezen viselik a visszautasítást. Ha lenne elégséges önbizalmuk, képesek lennének a nyílt vitára, s nem folyamodnának csalárd eszközökhöz.
• Az érzelmi zsarolónak szüksége van az áldozat hozzájárulására. Ha nem volna, el sem kezdődne a játszma. A felszínen a zsaroló irányít, azonban valójában egyedül az áldozat kezében van ütőkártya. Ha ezt felismerné, simán átvehetné az irányítást.
• Az áldozat gyenge pontjai nyilvánvalóak és az érzelmi zsaroló előtt ismertek: túlzott lelkiismeretesség, bűnösségérzet, határtalan érzékenység, érzelmi bizonytalanság, határozatlanság.

Természetesen nem a család az egyetlen terep, ahol az érzelmi zsarolást menetrendszerűen alkalmazzák. Ugyanezt teszi számtalan főnök a beosztottjaival (lojálisnak kell lenned a vállalathoz), államok egész sora a polgáraival (áldozatokat kell hoznod a nemzetért), s csaknem minden egyház a híveivel (Isten igéjére nem mondhatsz nemet). Az elsődleges feladat minden tudatos ember számára, hogy eldöntse: ő márpedig nem lesz zsarolható. Nem először idézem Ayn Rand idevágó szavait: "Az etikai altruizmus volt az emberiség legáltalánosabban elfogadott erkölcsi törvénye történelme java részében. Számos válfaja és alakja volt, de lényege mindig azonos maradt. Az etikai altruizmus szerint az embernek nincs joga saját magáért élnie, hogy másoknak tett szolgálata léte egyetlen erkölcsi igazolása, és hogy az önfeláldozás az ember legnagyobb erkölcsi kötelessége, erénye és értéke." Az öntudatra ébredés első lépcsőfoka az a felismerés, hogy nem vagyunk felelősek a világ minden nyomoráért, s pláne nem a másik érzelmi megnyilvánulásaiért. Ahogyan privát örömünk, bánatunk, csalódottságunk és haragunk is kizárólag saját bensőnkből táplálkozik (és ezekért 100%-ban felelünk is), ugyanez a helyzet mindenki mással is (akiknek az érzelmeiért értelemszerűen nem tartozunk felelősséggel).

Az elméletet persze csaknem mindenki vágja, a többség a gyakorlati vizsgán csúszik el. A napokban volt szerencsém megtekinteni Nagypál Orsi Nyitva c. filmjét, mely a nyitott párkapcsolatok buktatóira épül, felvonultatva a téma kapcsán ismert valamennyi frázist és sztereotípiát. A főszereplők elvileg érett és modern gondolkodású karakterek, ezzel együtt is 19. századi szintű párbeszédeket folytatnak egymással. Amikor a férfi bemutatja párjának új rezidensét, Julcsit, a 10/10-es bombázót, az azonnal támadásba lendül:

• Épp kivizsgáltad? Mutattál neki néhány szakfogást?
• Nem történt semmi.
• Aha. Csak nagyon szeretnéd.
• Mi?? Dehogyis!
• Nem szeretnéd megizélni a miniruhás nővérkét?
• Nem. Persze hogy nem.
• Nem találod vonzónak, szexinek, dögösnek?
• (Hatalmas sóhaj.) Milyen értelemben?
• Jaj, ne játszd már nekem a hülyét! A boldog párkapcsolatok alapja az őszinteség. Látom rajtad, hogy tetszik neked, itt viháncoltál neki.
• Nem viháncoltam!
• Tetszik?
• (Irgalmatlan nagy sóhaj.) Igen, tetszik.
• Na, ez fasza!
• Te kérdezted. Komolyan mondom, Fanni, esküszöm, hogy nem történt semmi!
• Persze! Feszesebb a bőre, idáig ér a lába, jobbak a mellei...
• Nem, nem jobbak a mellei...
• Mi van?? (Felugrik.)
• Fanni, ne csináld! Könyörgöm, ne csináld ezt!

Ha létezik olyan szóváltás, mely a világtörténelem során már legalább százezerszer lezajlott, úgy ez pontosan ilyen. A lényege, hogy az érzelmi zsaroló fekteti le a morális premisszákat, melyeket az áldozat csont nélkül elfogad, s ezzel már be is sétált a csapdába. A fenti párbeszédben a hamis erkölcsi keret a következő: a monogámia szentsége olyannyira mindenek felett álló, hogy még a befolyásolhatatlan, tisztán biológiai ösztönkésztetések is bűnösek, melyek harmadik személyre irányulnak. Ez persze nyilvánvaló nonszensz, azonban az áldozatban mindez a legkevésbé sem tudatosul. Nem is tudatosulhat, hiszen annyira átmosta az agyát a sok évtizedes monogám narratíva. Világos, hogy a vígjátékhoz nélkülözhetetlen egy puhapöcs karakter, ám azért azzal is tisztában vagyunk, hogy egy valamirevaló férfi nem így kommunikál. Kikerülhet az áldozat szerepéből pimasz lezserséggel: "Ez a Julcsi már hetek óta fűzi az agyamat, de mondtam neki, hogy nincs ennyi energiám, annyira kifacsarsz. Mit tegyek? Ellenállhatatlan vagyok, mindenki engem akar..." De választhatja a létező legnyersebb kommunikációt is: "Jól látod, ez a Julcsi egy bitang bombázó, s nincs az a fickó a Föld kerekén, aki ne döngetné reggelig." Mindkét verzió nagyságrendekkel szerencsésebb, mint a lúzerek szánalmas, hebegő-habogó védekezése.

Nem vitás, hogy a vallások oroszlánrésze is az érzelmi zsarolásra épít. Számukra egyenesen elengedhetetlen, hogy híveik úgy érezzék: mindig van némi vaj a fejükön, mindig van, amiért bűntudatot érezhetnek. A probléma csupán az, hogy az átlagember, akinek tetteit természetes szükségletei, egészséges ösztönei és érett lelkiismerete vezérli, a lehető legritkább esetben követ el valódi vétket. Ezért muszáj volt a bűnök lajstromát alaposan felhígítani és kibővíteni a lehető legártatlanabb tételekkel. A legjobb húzásnak a szexualitás démonizálása bizonyult, hiszen e téren csaknem minden élő ember érintett. (Amint a fenti párbeszédből is láthatjuk: az elvetett mag a mai napig hozza mérgező gyümölcseit.) A felvilágosodás folyamata nem csupán azért tragédia az egyes felekezetek szemszögéből, mert az állam és az egyház szétválasztása révén kézzelfogható hatalmuk számottevően csökken. Hanem azért is, mert a felvilágosodás az egyén tudatában is végbemegy, s ennek eredményeképpen már nem zsarolható pokollal, kiátkozással, sőt Isten haragjával sem. A legtöbb vallás pont azért kártékony, mert nem tud túllépni ezen az ősi attitűdön. Ha képesek lennének megbarátkozni az öntudatos, felnőtt, kiegyensúlyozott ember eszményével, aki nem érez szégyent és bűntudatot; akinek döntéseit belső, morális iránytűje vezeti, s nem a szent könyvek formális szabályai, talán együtt haladhatnának az emberiséggel az egyre magasabb tudati szinteket célozva. Ám amíg az autonómiát gőgnek nevezik, addig a leghalványabb esély sincs erre. Ha így tesznek, követők gyanánt be kell érniük a népesség öntudatlan rétegeivel.

Ha sikeresen eljutottunk odáig, hogy mi magunk már immunissá váltunk mindenfajta érzelmi zsarolásra, az azt jelenti, hogy az út felét meg is tettük. Már csak annyi van hátra, hogy a továbbiakban lehetőség szerint mi magunk se éljünk ezzel a nemtelen eszközzel. Egy ideális világban semmi helye sem volna a buta játszmázásnak, a burkolt, vagy nyílt fenyegetéseknek. Mások befolyásolása - akár manipulálása - azonban még a földi mennyországban is napi feladatunk, legyen szó üzletkötésről, kreatív ötleteink elfogadtatásáról, politikai kampányról vagy épp csábításról. A két jelenség között óriási a különbség. Az érzelmi zsarolás áldozata azt érzi, hogy erőszakot tettek rajta, hogy önbizalma romokban hever, hogy képtelen érvényesíteni akaratát és olyan dolgok történnek vele, melyeket még az ellenségeinek sem kívánna. A professzionális manipuláció érintettjének ezzel szemben olyan élménye lesz, hogy kézen fogták és bevezették a Kánaánba. A legnagyobb csajozógépek számára nem is az a legfényesebb diadal, hogy a kezdetben vonakodó lányok, asszonyok végül beadják a derekukat, hanem az, hogy ezt később a legkevésbé sem bánják, sőt. 

"Mindenkinek van egy kis vaj a fején" - állítja Salamon Béla a mára már klasszikussá vált jelenetben. Alig hiszem hogy igaza lenne. Meglehetősen sokan vagyunk, akiknek nemigen akad rejtegetnivalónk. No nem azért, mintha angyalok lennénk. Sokkal inkább azért, mert nem érzünk szégyent viselt dolgaink miatt. Lehet, hogy ezt hívják valódi szabadságnak?