Sarah Halimi 65 éves volt. Még nem készült a halálra, különösen nem arra a kegyetlen kivégzésre, melyet elszenvedni kényszerült. Amikor gyilkosa "Allahu Akbar" kiáltással kihajította a harmadik emeleti lakásból, már alig volt benne élet. Kobili Traoré előzőleg egy szalafista mecsetben imádkozott. Mikorra kellően feltöltekezett az isteni küldetéstudattal, hazasétált, átmászott a szomszédos erkélyre, s Korán-idézeteket üvöltve agyonverte az orvosnőt. Miután áldozatának teste halálra zúzódott az utcakövön, simán visszatért lakásába és - mintha mi sem történt volna - lefeküdt aludni. Sarah Halimi a világ legártalmatlanabb teremtése volt. Egy óvodát igazgatott. Egyetlen bűne, hogy zsidónak született. Párizs, 2017. április 4.
Wolfgang Schäuble, a német szövetségi parlament elnöke a különböző vallások együttélését tekintve optimistán tekint a jövőbe. Legalább is erre következtethetünk abból a beszédből, melyet a berlini House of One alapkőletételekor tartott. Ez lesz a világ első olyan imaháza, amely otthont ad mindhárom ábrahámi vallásnak. A Kuehn Malvezzi építésziroda által tervezett létesítmény ennek megfelelően négy részből áll majd: egy keresztény templomból, egy zsinagógából és egy mecsetből, melyeket összeköt a 46 méter magas torony alatti közös tér. A 47 millió eurót felemésztő projekt várhatóan négy év múlva kerül átadható állapotba.
Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akinek az az érzése, hogy ezúttal is emberkísérlet zajlik. Akárcsak 2015-ben, amikor Angela Merkel willkommen-t üzent milliónyi, az európaitól merőben eltérő kultúrájú bevándorlónak, most ezt látjuk kicsiben, már-már laboratóriumi körülmények között. Sietek leszögezni: ezúttal semmi olyanról nem beszélhetünk, amely morálisan kikezdhető lenne. Nem csupán azért, mert a szándék - egymás közelségén és megismerésén keresztül eljutni az elfogadásig és a békéig - abszolút nemes; sokkal inkább azért, mert egy imaházat felkeresni csakis önkéntesen, szabad akaratból lehet. Ha egy keresztény, vagy egy zsidó tart a muzulmán hívőktől (esetleg fordítva, ha ez egyáltalán elképzelhető), úgy az érintett messze elkerüli majd a helyet. Persze, ma még csak találgathatunk, hogy e szokatlan, de annál bátrabb kezdeményezés mit eredményez majd. Vajon szükség lesz-e állandó, gépfegyveres őrökre? Vajon visszafogja-e a fanatikusok bármiféle terrortervét az a tény, hogy ez az épület az ő szent helyük is egyúttal? Vajon szóba elegyednek-e egymással a közös térben találkozó zsidók, mohamedánok és keresztények? Vajon a békét szolgálja majd e kezdeményezés, vagy csupán a farkasokat és bárányokat terelik közös akolba? Ma még aligha látjuk. A közelmúlt emlékeiben mindenesetre ott él a normandiai pap, Jaques Hamel képe, akinek tinédzser iszlamisták 2016-ban, misézés közben vágták el a torkát. Tették ezt annak ellenére, hogy a 84 esztendős Hamel atya minden lehetséges módon segítette a muszlim bevándorlókat, még földet is adományozott számukra, hogy a templom mellett mecset épülhessen. Szóval: a kellő óvatosság biztosan nem árt.
Egyetlen perc erejéig érdemes tekintetünket a probléma elvi gyökerére, a háromféle vallásra szegezni. A hasonlóságok nyilvánvalóak, már csak azért is, mert e hitrendszerek egymásra épülnek: mindegyik monoteista, mindegyik Ábrahámtól eredezteti magát, s mindegyik elismeri Jézus személyét, minimum prófétaként. Elég lehet ennyi közös nevezőnek? Vagy egyáltalán: szükséges-e bármiféle közös pont? Nekünk, európai szkeptikusoknak eleve rém groteszk ez az egész. A vallási eredetű konfliktusokat megmosolyogtatóbbnak és értelmetlenebbnek tartjuk még az óvodások összetűzésénél is, akik a piros homokozóvödörért folytatnak ádáz csatákat. Döbbenten állunk minden vérfürdő láttán, azonban az istenhittel összefüggésben elkövetett kegyetlenségeknél aligha tudnánk nagyobb ostobaságot kitalálni. Valami egészen pusztítóan alacsony tudati szint kell ahhoz, hogy egy ennyire marginális kérdés kapcsán bárki ilyen súlyos tettekre vetemedjen. S ha már analógiák: az ószövetség hemzseg az olyan történetektől, amelyben a zsidóság a legkevésbé sem kímélte az útjába kerülő népeket. A kereszténység sem különb: az inkvizíció és a keresztes háborúk épp elég szenvedést okoztak a máshitűek számára. Igen ám, csakhogy az iszlám erőszakossága még mindig itt él köztünk. Nem a történelemkönyvekből köszön vissza ránk, letűnt korok rosszízű emlékeként, hanem a jelen véres valóságaként jön szembe velünk az utcán. Vajon miként lehetséges az, hogy a 21. században, az internet korában, amikor a világon felhalmozódott összes tudás gyakorlatilag minden élő ember számára elérhető, s már rég magunk mögött kellett volna hagynunk minden barbár attitűdöt, ezek még mindig léteznek? Csakis úgy, hogy sokan tudatosan tüzelik a gyűlöletet. Hiszem, hogy a közös imaház terve azt a célt szolgálja, hogy az iszlámot a béke irányába terelje, s mindannyiunk érdekében azt remélem, hogy sikeres projektként könyvelhetjük majd el.
Mint rendszerint, ezúttal is belefutunk a szokásos liberális dilemmába. Szabadelvűként ünnepeljük a sokszínűséget és a toleranciát. De vajon elég érettek vagyunk-e mindehhez? Vajon építenénk-e közös székházat a náciknak és a kommunistáknak? Vajon létrehoznánk-e hasonló imaházakat Jeruzsálemben, vagy épp Mekkában? Egyelőre csupán kérdéseink vannak, semmi egyéb.
