Hajdúszoboszlói apartmanunk egy az egyben a Merlose Place atmoszféráját hozta. Csak kiléptünk a teraszra, s máris a medence szélén találtuk magunkat. Imádtam ezt a hangulatot szerdától péntekig, szombaton hajnalban azonban némi hangzavarra ébredtem. Fiatalok afterpartyztak a vízben és a vízparton, s gyermekeim anyja igyekezett csendesíteni őket. A lárma akkor sem maradt abba, miután visszabújt mellém az ágyba. Világos volt, hogy most megúszhatatlanul én következem: "Srácok, fél öt van. Mindenki alszik még. Tökéletesen megértelek benneteket, pár éve még mi is pont így mulattunk. Nem lehet egy picikét halkabban?" A tucatnyi ifjú szóvivői megköszönték a türelmes hangvételt, s mire behúztam magam mögött az ajtót, már sehol sem voltak.
A másik történet nem ilyen friss, több mint húsz évvel ezelőtt játszódik, az asszony azonban csak a napokban osztotta meg velem a részleteket. Egy belvárosi házibulin járunk, ahol a volt pasija is megjelent. Jómagam imádom az ilyen helyzeteket: exek mindkét oldalon - van ebben valami pikáns, valami nagyképű ego trip, hogy lám, nekünk még ez is simán belefér... Az ominózus estén azonban - mint utóbb kiderült - a srác nem az önfeledt mulatság céljából érkezett, sokkal inkább csábító motivációval. Egész este igyekezett visszakönyörögni magát; minimum egy utolsó éjszakára, ha egyébre nem is pályázhatott. "Miért nem adtad meg neki?" - kérdeztem két évtized távlatából, mire gyermekeim anyja csak nagy szemekkel meredt rám. "Nézd, ebben a helyzetben csakis vele tudok empatikus lenni. Elveszített téged, s hiányod nyilvánvalóan fájdalmas lehetett. Én semmivel sem lettem volna megrövidítve, ő ugyanakkor nyert volna egy fél világot. Épp elégszer voltam hasonló helyzetben, hogy átérezzem a kínját."
Nos, nem kell Sherlock Holmesnak lennie a művelt Olvasónak, ha rá szeretne jönni, mi köti össze e két aprócska esetet. Már a cím is árulkodó: a szerző azon rácsodálkozása, hogy néhanap még ő maga is képes az együttérzésre. De tényleg: évek óta írom a posztokat, melyek mindegyike a végtelen önzésről, az individualizmusról, a szociális érzékenység csaknem teljes hiányáról árulkodik. Mi ütött belém? Valóban elgondolkodtam. Rövidesen aztán sikerült összeraknom a képet, s beillesztenem az általam képviselt sztenderd keretrendszerbe:
- Mindig is tiszteltem a békés emberi szükségleteket, legyenek azok bármilyen extrémek. Ha valaki lilára festi a haját; mulatós rockot hallgat; másfél mázsásra hízik, vagy épp térdepelní kíván futballmérkőzések előtt - ezek mind igen távol esnek az ízlésvilágomtól, de mindenkinek szíve joga ott keresni a boldogságot, ahol neki tetszik.
- Mindig is megemeltem a kalapomat azok előtt, akik hajlandóak tenni magukért és nem a világtól - a szüleiktől, az államtól, a szektavezértől - remélik, hogy a fenekük alá pakolják a mennyországot.
- És végül: mindig is lelkesítőnek tartottam azt a bátorságot, amely nem várja el a külvilágtól, hogy jó képet vágjon a kezdeményezéséhez. Amely megy előre, s nem másokat kíván külső erőhatalommal érzékenyíteni, elnémítani, csak hogy önmagának biztonságos, pihepuha környezetet teremtsen.
Mindezek fényében lássuk a fenti eseteket! A hajnali mulatozók és az exvőlegény szükséglete is alapvetően békés, nem irányul senki ellen, ebből fakadóan legitim és tiszteletreméltó. (A többi nyaraló pihenéshez való joga - az apartmanegyüttes házrendje szerint - természetesen elsőbbséget élvez a lármával szemben.) Sem a medencézők, sem visszahódítást célzó srác nem várta el, hogy mosolyogva támogassam törekvéseiket. Pláne nem kívántak erőszakos eszközökkel élni. Ezekben a vágyakban egyszerűen nincs olyan elem, amely bántó lenne, amellyel ne tudnék teljes mellszélességgel azonosulni. Ezek után már csak az a kérdés, hogy más esetekben miért vagyok oly rideg és elutasító.
A legtöbbek előtt ismert Boris Becker esete Böszörményi Anettel. Fucsovics Marci barátnője a lelátón ült a Djokovics elleni negyeddöntőn, s Becker - a BBC szakkommentátoraként - megjegyezte: „Azt mondják, a magyar nők a legszebbek a világon. Én ezt nem tudom eldönteni, de ő valóban nagyon csinos.” Ebből az ártatlan véleménynyilvánításból hatalmas botrány kerekedett, a Women in Sport nevű szervezet azonnal szexistának bélyegezte az egykori teniszcsillagot. (Szerencsére még nem ment el mindenkinek a józan esze: a BBC és Böszörményi Anett is kiálltak Becker mellett.) Stephanie Hilborne, a szervezet vezetője szerint nem beszélhet így egy férfi, ráadásul élő adásban... Hogy az élő adás mitől súlyosbító körülmény, azt nem igazán értem, de nem is ez a lényeg. Sokkal izgalmasabb kérdés, hogy mennyire legitim szükséglete az elnökasszonynak, hogy a BBC kommentátorai az ő - illetve feminista elvtársnői - szájízének megfelelően közvetítsenek. Vajon ezúttal miért nincs bennem semmi empátia Stephanie Hilborne iránt? Talán azért, mert az általa megfogalmazott igény nettó őrültség? (Mert nyilvánvalóan az, egy percig sem kérdés.) Természetesen nem ezért. Számos bolonddal találkoztam már, és semmi közöm hozzá, mi zajlik a fejükben. Tőlem akár gondolhatja azt is az elnökasszony, hogy a világ minden szexuális aberrációja tök oké, csupán a nők felé intézett férfibók a helytelen. Ez mindaddig a privát őrülete lehet, amíg nem kiáltja ki kötelező elvárásként mással szemben. Márpedig ez történt. És valójában ez történik minden balos elmebajjal: kipattan a fejükből valami teljesen öncélú, semmiféle társadalmi párbeszéden meg nem futtatott gondolat, és azonnal erkölcsi normaként tálalják. Elmondják, hogyan beszéljünk, hogyan szurkoljunk, hogyan szeressünk, gyermekeinket hogyan neveljük. Pedig pont ezek a visszatetsző, felülről jövő diktátumok miatt intettünk búcsút a tekintélyelvű koroknak.
Immáron hetek óta áll a bál a magyar parlament által elfogadott pedofiltörvény körül. Az Orbán-gyűlölők epét hánynak és nincs az a fórum, ahol ne hoznák fel a melegek szívbemarkolóan nehéz helyzetét. Állításuk szerint még ma sem könnyű felvállalni a homoszexualitást, s akár kézen fogva járni-kelni a pesti forgatagban. Igyekszem empatikus lenni és elképzelni magam melegként. Nem könnyű feladat: halvány fogalmam sincs, hogy a testi intimitást milyen szinten kívánnám közszemlére tenni, de tegyük fel, hogy erősen vágynék rá. Elképzelem, ahogy az Oktogon környékén sétálok, mellettem jóképű és kisportolt szeretőm. Eszelős késztetést érzek rá, hogy megragadjam a kezét... Nos, a magam részéről nem sokat vacakolnék. Bizonyosan belefutnék pár rosszalló pillantásba, de aligha zavarna - egy-egy széles és barátságos mosoly lenne a válasz. Egy biztos: nem várnám el, hogy mindenki örömtáncot lejtsen, csak mert felvállaltam az érzéseimet. Ahogyan nekem is jogom van megérinteni a szeretőmet, ugyanúgy minden homofóbnak alapvető joga, hogy elforduljon, vagy fintorogjon. Még akkor is, ha ez facsarja a szívemet. De lépjük még eggyel tovább, megcélozva az örök toposzt: tegyük fel, hogy nem szolgálnak ki a cukrászdában, csak mert transzparens módon meleg vagyok. Nos, tíz perccel később, két utcával arrébb boldogan kanalazom a gesztenyepürémet a konkurens hely kies teraszán, s közben már posztolom is a Facebookra a kirekesztő műintézmény nevét, címét, portálfotóját. Elég pár megosztás, hogy a szóban forgó, idióták által vezetett műintézményt elkerüljék a jóérzésű vendégek, s elinduljon a totális üzleti kudarc lejtőjén - miközben mi magunk mindvégig békések maradtunk, minden hatalmi erőszak alkalmazása nélkül.
Hosszasan sorolhatnám még. Együttérző vagyok a túlsúlyos kislánnyal, aki képtelen felmászni a kötélre, ugyanakkor kegyetlen tornatanára ezzel szívatja az egész osztály előtt. Ő nem tehet róla, hogy milyen genetikát örökölt, s arról se, hogy szülei szemét kajákkal tömik. De már semmi empátiát nem érzek iránta, amikor még húsz évvel később is ugyanilyen ormótlan, s felnőtt fejjel is elvárja, hogy így találják szépnek, ráadásul kampányt folytat a fitneszplakátok betiltásáért... Együttéreztem a dél-afrikai feketékkel az apartheid idején, de egy szemernyi empátia sincs bennem, amikor ugyanezek az emberek napjainkban bosszúért lihegnek és fehérekre vadásznak. És együttérző vagyok minden fogyatékossággal élő iránt. Ők többnyire nem csupán nem tehetnek szerencsétlenségükről, de a kilábalásra sincs valódi esélyük. De mindjárt szertefoszlik minden empátiám, ahogy elkezdenek visszaélni helyzetükkel. Szóval: nem igaz az állítás, mely szerint csakis a balosok lehetnek empatikusak. A különbség csupán annyi, hogy egy vérbeli baloldali zsigerből tagad minden egyéni felelősséget, ebből fakadóan az emberi boldogságot a környezeten, a másik emberen kéri számon. Innen ered az a megingathatatlan elképzelésük is, mely szerint folyamatosan a világot kell formálni, érzékenyíteni, s még véletlenül sem az egyént megedzeni, kikupálni, megerősíteni. (Hiszen ha felnőtté válna, többé nem volna szüksége a baloldali pártok babusgatására.) Ez pedig pszichológiai és erkölcsi tekintetben is abszolút nonszensz.
