"Ha Kalifornia valaha is valódi méltányosságot akar elérni, az államnak meg kell követelnie a szülőktől, hogy adják ki a kezeik közül a gyermekeiket" - írja Joe Mathews, az Arizonai Állami Egyetem Közügyek Iskolájának professzora, az ASU Társadalmi Kohéziós Központjának munkatársa, valamint a Modern Közvetlen Demokrácia Globális Fórumának társelnöke a San Francisco Chronicle hasábjain. „Az én megoldásom egyszerű, és amíg a jogszabály elfogadására várunk, már most is cselekedhetünk: A gazdagok adják gyermekeiket a szegényeknek, a szegények pedig a gazdagoknak. A háztulajdonosok elcserélhetnék gyermekeiket a hajléktalanokkal.”
JOE MATHEWS
Oké, rendben, a szerző is csupán egy magányos őrült, nem kell komolyan venni. Pár kérdés azonban igencsak foglalkoztat:
- Ha Joe Mathews tényleg nem beszámítható, úgy miként lehet ennyiféle társadalmi feladatot rábízni? Kiváltképp érdekes, hogy miként adhat katedrát egy állami egyetem egy eszelősnek?
- Miért van az, hogy az őrült professzorokat MINDEN ESETBEN a progresszív oldal termeli ki? Magnus Söderlund, a stockholmi közgazdaság-tudományi főiskola docense szerint a klímakatasztrófától csak a halottak elfogyasztása mentheti meg az emberiséget. Robin Hanson, a George Mason University közgazdász professzora úgy véli, a szex újraelosztására lenne szükség; a testiség alanyi jogon járjon mindenkinek! Dr. Farkas Zsolt, a Miskolci Egyetem adjunktusa szerint százmillió halott nem volt túl nagy ár a kommunizmus megvalósításáért. Grover Carr Furr, a Montclairi Állami Egyetem professzora könyveket ír és előadásokat tart azt hirdetve, hogy Sztálin ártatlan. Miért engedik ezeket az eszementeket a diákok közelébe? És miért nem látunk hasonló őrülteket a konzervatív oldalon?
- Hogy van az, hogy egy ennyire embertelen, beteg, a homo sapiens természetétől oly idegen gondolat, mint a szülő és gyermek különválasztása - de legalábbis a hagyományos család szétverésére való törekvés - időről időre visszaköszön a történelemben, Spártától kezdve Fourieren, Marxon és Heller Ágnesen át egészen Joe Mathewsig?
- Miért pont ezt a disztópiát ne vegyük komolyan, figyelembe véve a nyugati törvényhozás progresszív "gyöngyszemeit"? Nincs már olyan őrültség, amit ne ültettek volna át a gyakorlatba az elmúlt 15 év során.
Ha maradt még bennünk némi józanság, úgy persze muszáj arra gyanakodnunk, hogy Joe Mathews cikke csupán a korszellemre rímelő szatíra, mellyel a naiv olvasót teszteli. A szerző szóhasználatából is erre következtethetünk: egyértelműen utal Jonathan Swift Szerény javaslat című híres esszéjére, melyben szegények gyermekeit adják el gazdagok élelmezésére. Kétségkívül a trollkodás a legreálisabb verzió, s ez esetben jár a taps - a sztori nagyon is bekajálható, ráadásul mindkét oldalt célozza: a konzervatívoknak hüledezni valót, a klasszikus családmodell bomlasztásán ügyködő progresszíveknek pedig továbbvihető, szürreális muníciót szolgáltat. A gondolatjáték kedvéért azonban vegyük komolyan mondatait - ha már a Mandiner és a Bayer Show is komolyan vette -, hátha lesz olyan woke-idióta, aki valódi küldetést érez majd a megvalósítására.
A professzor nem rejti véka alá disztópiájának mozgatórugóit: problémaként tálalja, hogy öröklés útján nagy vagyonok halmozódnak fel, ahogyan azt is, hogy az emberek elsősorban a saját rokonaikkal szolidárisak és nem a teljes társadalommal. A szatíra működik, hiszen ugyanezt az ízig-vérig kommunista gondolkodásmódot látjuk a korlátlan bevándorlást támogatóknál is. (Az pedig bizonyosan nem vicc, hanem a legélesebb valóság.) Megvetik a legősibb és legtermészetesebb jellemvonásainkat: a magántulajdonhoz való ragaszkodást és a rokonszelekciót. Ezek kapcsán még csak azt sem lehet mondani, hogy valamiféle felvett, rossz szokások volnának. Mindkettőről pontosan tudjuk, hogy genetikailag kódolt attitűdök; a lét- és fajfenntartás alapvető ösztönei. Perverz persze bárki lehet, így aztán bárkinek jogában áll lelkesedni az életidegen, vagy akár kifejezetten gonosz dolgokért - csak nem érdemes ezekből rendszert álmodni, általános igazságként tekintve a legaberráltabb elképzelésekre. Számomra már az is minden esetben minimum megkérdőjelezhető, amikor a mindenkori hatalom egy kívánatos cél érdekében apró áldozatokat vár a polgáraitól. Ám amikor egy igazán nemtelen célért kell hatalmas áldozatot hozni, gyógyíthatatlan traumát okozva mindenkinek, de legfőképp a gyermekeknek - erre természetesen sosem volt és nem is lesz vevő a társadalom.
„A kaliforniaiak később házasodnak és kevesebb gyermeket vállalnak – államunk születési rátája minden idők legalacsonyabb szintjén van.” – jegyzi meg Joe Mathews, és - irónia ide vagy oda - ez valóban olyan társadalmi kérdés, amely válaszra vár. De vajon létezik-e olyan ökör, aki szerint épp az általános árvaság bevezetése hozná meg a kedvet a gyermekáldáshoz??? Jómagam nem ismerek nagyobb örömforrást, mint amit a gyerekeim jelentenek. De ha elképzelem magam egy olyan világban, ahol az állam elragadja, s központilag neveli őket, nos az égvilágon semmi motivációt sem éreznék rá, hogy apává váljak. Egy ilyen világ nem csupán kegyetlen katonai diktatúrát feltételez, de a fogamzásgátló szerek teljes spektrumának betiltását is. No de ismerjük a kommunistákat: a "szent" cél érdekében semmi sem drága...
Az abortuszellenesek többek közt azzal érvelnek az abortusz szükségessége ellen, hogy aki nem szeretné felnevelni a gyermekét, az otthagyhatja újszülöttjét a rendőrségen vagy a tűzoltóságon (idehaza bármelyik kórházban), és az állam gondoskodik róla. „Az én javaslatom csupán kötelezővé tenné a csecsemők ilyen jellegű átadását az államnak.” - írja a professzor. Ez tényleg olyan, mintha egy Monty Python jelenetet néznénk. CSUPÁN egy jelentéktelen apróságról van szó, szinte szót sem érdemel... Az egyik önkéntes, a másik kötelező. Ugyan már, ez olyan nagy különbség? Mit kell ezen fennakadni?? (Körülbelül ez az a pont, amikor trollkodásra kezdünk gyanakodni. Vicces, hogy idáig simán benyelnénk.)
Heller Ágnes és Vajda Mihály Családforma és kommunizmus című, 1970-es tanulmányukban kommunák létrejöttét vizionálták, melyek a hagyományos polgári családformát váltják majd fel a jövőben. Mondani sem kell: e látomásból semmi sem valósult meg, pedig őket bizonyosan nem a tréfacsinálás hajtotta. Vázolt modelljükben egyébiránt semmi ördögtől valót sem találni: a szülők és gyermekeik továbbra is együtt maradhatnának (csupán ősközösségi mintára más szülőkkel és azok gyermekeivel nagycsaláddá bővülnének), illetve mindez önkéntes alapon működne. Bár e koncepciónak kétségtelenül vannak előnyei (senki se magányos, mindig van, aki vigyáz a kicsikre), a kényszerű szocializmusban tengődő társadalmak mégsem haraptak rá. Ehhez képest Joe Mathews víziója sokkal kegyetlenebb; igazi spártai világ. Naná, hogy csak erőszakos eszközökkel elképzelhető.
"Lehet, hogy ez a kényszerítés disztópikusan hangzik. De képzeljük csak el azt a szolidaritást, amelyet az általános árvaság teremtene. Az egy rendszerben nevelkedő gyerekek nem tudnának-e könnyebben együttműködni az éghajlatváltozás és más globális problémák megoldásában?” Még az is lehet, hogy igaza van. A spártaiak, a janicsárok, a Hitlerjugend katonái is példásan és fanatikusan együttműködőek voltak. Az éghajlatváltozás kétségkívül olyan probléma, amely miatt érdemes lelkileg megnyomorítani és zombivá nevelni az újabb generációkat... Fura, de ezt a fajta beteg érvelést - mely szerint nyomorúság jó dolog, mert szolidárissá tesz - az utóbbi évek során kizárólag Ferenc pápától hallottam. (És persze a legkevésbé sem viccnek szánta.) A családforma tekintetében ő speciel konzervatív álláspontot képvisel, viszont a nincstelenséget pozitívumként képes látni: "A szegénység az, amely olyan feltételeket teremt, amelyek mellett szabadon vállalhatjuk személyes és társadalmi felelősségünket." Hitem szerint ez a baloldali eszmeiség igazi mélypontja. Nyomorítsuk meg magunkat, mert úgy ápolást nyerünk. Váljunk szomorúvá, mert úgy vigasztalást remélhetünk. Maradjunk mindörökre csórók, mert az érzékennyé tesz a többi toprongyos iránt. Ítéljük árvaságra gyermekeinket, mert ettől lesznek együttműködők... Aligha tudok ennél betegebb gondolatsort elképzelni. (Ettől működőképes a szatíra: az attitűdje tökéletesen illeszkedik a balos világlátásba.)
Az ominózus cikk a következő útravalóval zárul: „Ne törődj ezekkel a kritikusokkal, mert ők egyszerűen nem látják, hogy a méltányosságra való könyörtelen törekvésünk hogyan szülhet egy szép új világot!” Ez már az a szint, amit tényleg lehetetlen komolyan venni. A cikk minden újabb gondolata egyre szürreálisabb, egyre inkább egy kész átverés showban érezzük magunkat, mígnem a befejező mondatnál végképp kipukkad a lufi. Már csak azt várjuk, hogy megjelenjen Joe Mathews, kezében egy üveg pezsgővel...
