Én sem érthetek mindent. Létezik egy sor olyan jelenség, amely előtt totál bambán állok, s el sem tudom képzelni, hogy mire jó, kinek tetszik, mitől van egyáltalán létjogosultsága. Ilyen a szájfeltöltés, a rajzolt szemöldök, a műköröm, a musical, a balett és a marxizmus. Továbbá ilyen az Eurovíziós Dalfesztivál is. Léte egyidős a popzenével; 1956 óta évente megrendezik, hatalmas felhajtással és költségvetéssel - ugyanakkor egészen csapnivaló muzsikákkal.

A magam részéről hatalmas poprajongó vagyok. Az elmúlt hatvan-hetven év zenei termése - némi túlzással - a kisujjamban van. Ha valaki megállítana az utcán, hogy a Beatles, a Duran Duran, Eric Clapton, vagy bármely jelentős előadó bármely felvételét azonosítsam, még az évszámot és a lemezborítót is nagy biztonsággal felidézném. Úgy tűnik azonban, hogy ehhez az A-ligához képest az Eurovíziós Dalfesztivál mezőnye néhány osztállyal alacsonyabb szinten muzsikál. Amikor még magyar versenyzők is szerepeltek - csillagos ötös annak, aki eldöntötte, hogy kiszállunk ebből a szánalmas bohóckodásból -, volt pár olyan év, hogy végigszenvedtem a tévéközvetítést. Valami egészen szürreális élmény volt nézni és hallgatni a pocsékabbnál pocsékabb produkciókat - mintha nem is ugyanazt a piacot célozták volna, mint a U2 vagy a Depeche Mode. Mintha létezne egy olyan zenefogyasztó közönség, amely odahaza, lakása nappalijában, esős őszi délutánokon önszántából ilyen muzsikákat hallgat. Minden alkalommal pontosan ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint amikor egy musical dalait hallom: úgy tűnik, léteznek B-kategóriás szerzők, akik képtelenek valódi slágereket írni - őket foglalkoztatják a popcirkusz ezen porondjain. Ha végignézünk az eddigi 66 fesztivál győztes előadóin és dalain, alig-alig találunk átfedést a slágerlisták sztárjaival és örökzöld nótáival. Az ABBA 1974-es győzelme egyértelmű kivétel; az együttes is, és a Waterloo című nyertes dal is visszavonhatatlanul beírta magát a poptörténelembe. Ezen kívül emlékezhetünk még a Save Your Kisses for Me és a Ding-A-Dong című számokra (bár meglehet, hogy utóbbira is csak Csonka Pici miatt, aki évtizedekkel később lehelt új életet e meglehetősen csacska dalba). A győztes előadók közül ismerős lehet France Gall és Toto Cutugno neve, de szinte ez minden. (Jó-jó, Conchita Wurstra is emlékszünk, de a legkevésbé sem zenei nagysága okán...) Jelentéktelen formációk hallgathatatlan muzsikái, méltatlanul csillogó körítéssel - nagyjából így lehetne összegezni az Eurovíziós Dalfesztivált, mint jelenséget.

Ebben a másodosztályú cirkuszban még csak nem is a zenei produkciók alacsony színvonala jelenti a mélypontot; az értékelésük - ha lehet - még gyalázatosabb. Előre tudni lehet: a skandinávok egymást támogatják, ahogyan a balkáni országok is; Románia Moldovára, Moldova Romániára szavaz - teljesítménytől totálisan függetlenül. Idén valamelyest egyszerűsítette a képet az az elvárás, hogy muszáj Ukrajnának végeznie az első helyen. Hogy miért? Mert áldozatok. És mert a 21. század progresszív ideológiája így működik: minden a politikáról szól, és aki áldozat, az már csak ezért is megérdemli, hogy szentté avassák. (Lásd George Floyd esetét: csak az áldozati státusz számít, semmi egyéb.) A szervezők nem bízták a véletlenre a végeredményt, s még a csalástól sem rettentek vissza. Hat ország - Azerbajdzsán, Grúzia, Montenegró, Lengyelország, Románia és San Marino - szavazatait egyszerűen kicserélték, ezzel is Ukrajna győzelmét támogatva. Az indoklás: technikai hiba, megszakadt a kapcsolat az érintettekkel... A Napnál is világosabb, hogy színtiszta kamu az egész, már csak azért is, mert az egyes országok zsűritagjai már a pénteki napon megtekintik a produkciókat és le is adják szavazataikat. A szombati döntő során az effajta - példátlan - technikai malőr már valójában nem oszt, nem szoroz...

Őszintén bevallom: úgy érzem magam a ebben a mesés 21. században, mintha nagyra nőtt óvodások közt járnék-kelnék. Miféle gyermeteg hülyeség ez? Mégis: hogyan függ össze egy popzenei produkció minősége azzal, hogy az adott országot megtámadták? De tényleg? Viszont ha már lúd, legyen kövér: Ukrajna labdarúgó válogatottja tíz nap múlva Skóciával mérkőzik a világbajnokságra való kijutásért. Ezen logika alapján simán hozniuk kéne a meccset, majd Wales ellen is fújhatna nekik a bíró. Valójában az se lenne túlzás, ha az egész VB-t megnyernék, hiszen Putyin agressziót követett el ellenük... Ha holnap megerőszakolnak egy kislányt Düsseldorfban, úgy holnapután meg kéne választani német szépségkirálynőnek, esetleg első helyre kellene sorolni a nemzetközi matematikai diákolimpián, csak mert ő is áldozat? Komolytalan világ ez, nem is értem, miért van erre szükség. Az orosz agressziót az egész civilizált világ elítéli. Szankciók egész sorát hozzuk Putyinékkal szemben - az sem számít, ha ezek totál értelmetlenek és hatástalanok; az sem, ha igazságtalanok; és még az sem riasztja el a nagyokosokat, ha nekünk fájnak jobban. Ám a Dalfesztivál mindezeken túltesz, ez már valóban az ostoba fanatizmus csúcsa. Tényleg az ukrán nóta győzelme segíti elő a békét? Vajon hogy érezhette magát a többi versenyző, tudva, hogy előre megírt forgatókönyv szerint készül a mozi, s esélyük sincs a diadalra? S vajon hogy érezhették magukat a győztes Kalush Orchestra tagjai? Az ukrán csapat történetesen egy egészen tűrhető produkcióval állt színpadra, ám valójában halvány fogalmuk sem lehet róla, hogy azt a világ mennyire találta elismerésre méltónak, hiszen ezúttal a legkevésbé sem ezen múlt a siker.

Világos, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál eddig sem volt a valódi popkultúra része, csak amolyan párhuzamos, lenézett valóság. Könnyek nélkül el tudjuk engedni, ahogyan az agyonpolitizált Oscar-díjat, a Netflixet, a Nickelodeont, vagy épp a Disneyt is elengedtük. Különösebben nem kár érte, egyszerűen csak ijesztő látni, hogy nap mint nap egyre több céget és kulturális intézményt gyűr maga alá a posztmodern őrület. Vajon mi lesz a következő?