Nincs nagyobb érték a szabadságnál. S aligha lehet szabadságról beszélni ott, ahol tiltják, korlátozzák, büntetik a véleménynyilvánítást. A magam részéről a teljes szólásszabadság híve vagyok, mindazonáltal muszáj világossá tenni: az uszítás, az agresszióra való felbujtás, a terrorcselekmények kapcsán megfogalmazott biztatás, bátorítás, helyeslés ennek nem képezi, nem képezheti részét.

Az igazságügyi bizottság keddi ülésén napirendre került az internetes agresszió visszaszorításáról szóló törvényjavaslat is. A jogszabály-tervezet szerint egy év börtön járhat annak, "aki nagy nyilvánosság előtt kommentben olyan kifejezést, ábrázolást vagy kép- és hangfelvételt használ vagy tesz közzé, ami beazonosítható személlyel vagy személyekkel szembeni erőszakos, halált okozó vagy különös kegyetlenséggel elkövetett büntetendő cselekményre irányuló szándékot vagy kívánságot fejez ki”. A javaslat komoly vitákat váltott ki, mégpedig joggal. Az erőszakra való uszítás nyilvánvalóan megengedhetetlen, míg a gyűlöletbeszédnek titulált megnyilvánulások egyes elemei - a másik megalázása, megszégyenítése, negatív érzelmeink megfogalmazása - minden további nélkül a szólásszabadság részét képezhetik. Valakinek nyíltan a halálát kívánni - ez igazi határeset. Persze nem biztos, hogy a morálfilozófia szigorú logikájával kell keresnünk a megfelelő választ, ha a büntethetőség a kérdés.

Amikor Pratkanis és Aronson 1992-ben kiadták ma már kultikusnak számító könyvüket, A rábeszélőgép című remekművet, a Donald Trump és a Vlagyimir Putyin neveket még hírből sem ismertük. Orbán Viktorét már igen, de akkortájt ő még angyalarcú reménységnek számított a baloldali médiagépezet szemében (hogy aztán egyik napról a másikra belőle is ördögöt formáljanak). A szerzők már 32 esztendővel ezelőtt precízen leírták, miként működik a politikai kommunikáció, a széles körű agymosás, a karaktergyilkosság, a fősodor számára nem tetszők tudatos befeketítése. Azóta semmi más nem történik, mint a könyvből tanultak folyamatos alkalmazása, gyakorlatilag minden változtatás, minden kreativitás nélkül. A különbség csak az, hogy az internet és a közösségi média megjelenésével a cirkusz végképp nagyüzemivé vált; ma már nyolcmilliárdan fújhatjuk sípjainkat, egymás hangját felerősítve, vagy épp elnyomva. Egy biztos: aki önmagát véleménybuborékba zárja és kirekeszti a másképp gondolkodók hangját, azt villámgyorsan meg lehet győzni bármiről, akár a legpusztítóbb hazugságokról és aljasságokról is.

"Egy kísérlet során politológia szakos egyetemistákat arra kértek, oldjanak meg egy föltételezett nemzetközi válságot: egy kis demokratikus országot egy agresszív diktatórikus szomszédja lerohanással fenyegette, csapatokat vonultatott fel a közös határon, valamint heves fölforgató és kémtevékenységet végzett a demokratikus országban. A válság (kétféle) leírásában szerepeltek olyasfajta irreleváns mondatok is, amelyek a helyzetet vagy a náci Németország, vagy pedig az Észak-Vietnam ellen vívott háborúhoz hasonlították. A tájékoztatóból kiderült, hogy a demokratikus országból az etnikai kisebbségek tagjai marhavagonokban, vagy csónakokon menekülnek el; a várható inváziót következetesen Blitzkrieg-nek vagy villámháborúnak hívták. (...) Befolyásolták ezek a tárgyhoz nem szorosan tartozó mondatok a válság megoldására tett javaslatokat? Meglepően nagy mértékben. Azok a diákok, akik azt a tájékoztatót kapták, amelyben a náci Németországot idéző kifejezések és célzások voltak, sokkal inkább ajánlották az USA fegyveres beavatkozását, mint azok, akik a Vietnamra utaló mondatokat olvasták."  Ezt a kísérletet a nyolcvanas évek elején publikálták, de nem sokat kellett várni rá, hogy a hatalom profitáljon belőle. Amikor az 1991-es Öböl-háború előtt a Kongresszus a beavatkozás pozitív és negatív következményeiről tárgyalt, a háborúpártiaknak elég volt Szaddam Huszeint Hitlerhez hasonlóként beállítaniuk, hogy álláspontjuk diadalmaskodjon. Hitlernek ugyanis - a közgondolkodás szerint - nem jár kegyelem; kilőhető, megsemmisíthető, elpusztítható. George Bushnak bejött e narratívagyártás - népszerűsége a háború után magasabbra szökött, mint valaha. A recept azóta is működik. Ha a fősodratú média azt szeretné, hogy valakit gyűlöljenek, egyszerűen egyenlőségjelet kell tenni Hitler és az érintett közé. Miközben mindenki tudja, mennyire veszélyes hazugság az ilyen. Ezt tették Trumppal is, hosszú hónapokon át. És láttuk az eredményt: Trumpot több elvakult őrült is kilőhetőnek, megsemmisíthetőnek, elpusztíthatónak találta.

 Három jelenséget azonosíthatunk:

1. A homo sapiens egyre fejlettebb kommunikációt folytat, mely nem csupán a technológia szintjén mutat komoly előrehaladást (nyomtatott sajtó, rádió, tévé, internet), hanem meggyőzőerő tekintetében is. Valójában ettől és ezért váltunk emberré; hogy egyre hatékonyabban udvaroljunk, egyre szebb verseket írjunk, egyre ütősebb reklámokkal népszerűsítsük termékeinket. Ha a kommunikációnkat megnyirbáljuk, valójában emberi minőségünkből metszünk le komoly darabokat.
2. Kommunikációnk meggyőző ereje negatív irányban is hat. Amint láttuk: már az sem kell, hogy nyílt uszítás történjen. Sőt: még odáig sem szükséges elmenni, amit a jelen törvényjavaslat tiltana, hogy kifejezzük, mennyire vágyunk a másik mielőbbi likvidálására. Elég valakit következetesen diktátornak nevezni, s azzal szinte meg is adtuk a kilövési engedélyt.
3. Nem mindegy, hogy egy adott társadalom milyen tudati szinten áll. Az a tény, hogy az idén több patrióta vezető ellen is komoly merényletet követtek el, miközben ilyesmi már évtizedek óta nem történt, azt jelzi, hogy zuhanunk vissza a barbarizmus szakadékába. Szégyen, hogy ide jutottunk, s ezt a mélyrepülést muszáj megállítani. Minél primitívebb egy társadalom, annál több korlátot és visszatartó intézkedést kíván, s a jelenkor egyértelműen arról árulkodik, hogy lehullt rólunk a civilizáltság.

Hitem szerint egyetlen útja van annak, hogy megőrizzük a teljes szólásszabadságunkat, miközben biztosak maradhatunk abban is, hogy szavainkat nem követi fegyverropogás. Ez pedig a tisztesség. Tudom, ódivatú kifejezés, és sokan egyáltalán nem ebben utaznak. De ha leírom azt, hogy nem szeretem Magyar Pétert; hogy sótlannak és minden karizmatikusságtól mentesnek gondolom; hogy alkalmatlannak látom a vezetésre, ám mindezeken túl a legkevésbé sem kívánom a halálát, mi több: egy boldog, a politikától távoli, nyugodt és kielégítő életet kívánok neki - ez biztosan nem sarkall senkit erőszakra és szelíd szavaim nem is büntethetők. (Márki-Zay Pétert, vagy Karácsony Gergelyt sem kíméltük annak idején, ha alkalmatlanságukat szóvá kellett tenni, de fel sem merült senkiben, hogy fizikailag bántalmazza őket.) A magam részéről nem érzem elviselhetetlen béklyónak az új törvényjavaslatban foglaltakat; eddig sem gyűlöltem senkit, eddig sem kívántam senki elpusztítását. S bár nem hiszek abban, hogy a tiltások és büntetések jobb embert faragnának belőlünk, ha ez kell ahhoz, hogy megelőzzük a vérontást, hát nem tűnik megfizethetetlen árnak. Ha viszont fejlődni is kívánunk valamicskét, ha elkötelezettek vagyunk társadalmunk tudati szintjének emelése iránt, ha továbbra is nyugati típusú civilizációban kívánunk élni, úgy érdemes megfontolnunk Pratkanis és Aronson útmutatását: "Meggyőződésünk, hogy a demokrácia túlélésének egyetlen esélye, ha az alábbi két feltétel egyszerre teljesül: 1. A rábeszélők megtanulják eljuttatni az üzenetüket az embereknek anélkül, hogy megsértenék az esélyegyenlőség és tisztesség szabályait. 2. A választópolgárok eléggé felkészültek lesznek ahhoz, hogy biztonsággal megkülönböztessék az egyenes beszédet a csűrés-csavarástól, a becsületes versenyt a csalástól." Ennyi az egész.