Valójában értem én a baloldalt. Sok évtizedes történelmük során sem építő gondolatokkal, sem pozitív tettekkel nem dicsekedhetnek. Csak a pusztítás és az erőszak az, amiben kiteljesedni képesek, legyen szó utcai agresszióról, kommunista diktatúráról, a középosztály megnyomorításáról, vagy épp a különböző identitások eltörléséről. 1956 egyébként sem az ő ünnepük, hiszen szellemi örököseik akkoriban is az elnyomók oldalán álltak. Jómagam a legkevésbé sem csodálkozom azon, hogy a legszentebb magyar forradalom emléke ma is csupán egy eszköz számukra, mellyel szemétkedhetnek, trollkodhatnak, aljas módon beleköthetnek bármely politikai ellenfelükbe, aki a téma kapcsán megszólal.

Október 9-én Orbán Viktor - a felé áradó strasbourgi gyűlöletcunamira adott válaszaként - a valaha volt legjobb EP-beszédet rögtönözte. Minden gondolata parádés, egyetlen egyet kivéve: "Tisztelt Bizottsági Elnök Asszony, a lehető leghatározottabban utasítom vissza azt, amit mondott. Minden analógia és összehasonlítás, ami a magyar 56-os szabadságharcosokat veti össze Ukrajnával, tévedés és meggyalázása a magyar szabadságharcosok emlékének. Semmi közös nincsen 56-ban, meg az ukrán-orosz háborúban." A valóság ezzel szemben az, hogy a két esemény nagyon is összevethető. Ami feltétlenül hasonló: mindkét alkalommal egy formálisan független államot ért katonai agresszió; 68 évvel ezelőtt a Szovjetunió, két és fél éve Oroszország részéről. Ez mindenképpen egy lényeges egyezés, még akkor is, ha minden egyéb körülmény merőben eltérő. Nem is érdemes belemenni, hiszen napestig lehetne sorolni a különbségeket. Legyen elég annyi, hogy a magyarság a saját diktatórikus, kegyetlen, kommunista vezetését kívánta elzavarni, nagyapáinknak eszükbe sem jutott, hogy a világ egyik legerősebb hadseregével kéne megmérkőzniük, gyakorlatilag fegyvertelenül. Egy szabadságszerető nép belső felkeléséről beszélünk, szemben az orosz-amerikai konfliktussal, melyet most épp az Ukrajna nevű harcmezőn vívnak. De akárhogy is: formálisan komoly hasonlóságot mutat a két történelmi esemény.

Tegyük hát rendbe a kérdést! Magyar szemmel a legfőbb különbség az, hogy 1956-ban a szovjet agresszió elszenvedői voltunk, míg a jelenlegi háborút tekintve abszolút kívülállók vagyunk. Akkoriban semmire sem vágytak jobban felmenőink, mint hogy a szabad világ katonái kipofozzák a Vörös Hadsereget a Kárpát-medencéből. A nyugati országok polgárai és politikusai azonban a legkevésbé sem támogatták e magyar álmot. Mindössze 11 évvel voltunk túl a második világégés lezárásán - a kutya sem akart újabb háborút Európában. Inkább fogja be a pofáját és tűrje a kommunista elnyomást ez a kis tízmilliós nemzet - vélekedtek - de a magyarok szabadsága nem ér annyit, hogy újra lángba boruljon a kontinens. Ez egy végtelenül önző, de abszolút érthető álláspont. 2022-től kezdve azonban a Nyugat 180 fokos fordulatot vett. Szemben a 68 évvel korábban tanúsított passzivitásukkal, most BÁRMIT kockáztatnak Ukrajnáért. Akár az atomháborút is. Hogy miért teszik? Üzleti érdekből? Világhatalmi célból? Ideológiai alapon? Vagy egyszerűen csak viszket a seggük, mert rég volt már csihi-puhi errefelé? Szinte mindegy is. A lényeg: az európai mainstream attitűd változott, nem mi. A magyar kormány pontosan ugyanazt képviseli, mint amit a Nyugat képviselt annak idején: legyen béke, szinte mindegy, milyen áron. Értelemszerűen van abban önzés, hogy nem akarunk sem meghalni, sem tönkremenni Ukrajnáért. Csak mocsok és szemellenzős dolog az, hogy ami 1956-ban tök oké volt mindenkinek, az most ördöginek és elfogadhatatlannak számít. 

„Pont ’56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált két és fél évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett. Mondom még egyszer: az ő joguk, szuverén döntésük, megtehették, de ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna, azért, mert ’56-ban az lett, ami lett. Mert megtanultuk, hogy itt óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé.” Ezek már Orbán Balázs három héttel ezelőtti, nagy port kavaró mondatai. A baloldal keselyűi persze rögtön lecsaptak rá és a világ minden fórumán botrányt kiáltottak, miközben tökéletesen legitim a miniszterelnök politikai igazgatójának gondolatmenete. Az öncélú hősködés nem más, mint őrült felelőtlenség. Még az önkéntes alapon vállalt honvédő háború is - amely a harctéri fegyverfogás egyetlen elfogadható esete - totál értelmetlen, ha nincs esély a katonai győzelemre, ugyanakkor jelentős áldozatokat kíván. Ha lehetséges, úgy minden esetben a tárgyalásos megoldást érdemes választani. 1956-ban ez szóba sem jött, 2022-ben azonban - rögtön a háború kirobbanását követően - már meg is szövegezték a békeszerződést, csupán az aláírás maradt el. Egészen biztos, hogy az amerikai fegyverlobbin, illetve pár tucat egyéb üzletemberen kívül mindenki más jobban járt volna, ha azon melegében le is zárják a konfliktust.

A Heti Válasz podcast tegnapi adásában Rainer M. János történész így fogalmaz: "Amit Orbán Balázs előadott, az a Kádár-korszak lappangó értelmezése volt 1956-ról. Hogy tudniillik nem volt annak semmi értelme. Miért beszélünk akkor nemzeti ünnepről?" Ő is azon ellenzékiek egyike, aki beleáll a műbalhéba és eljátssza a felháborodottat. Pedig ő aztán elég értelmes ahhoz, hogy különbséget tudjon tenni egy historikus esemény (amelynek utólag ismerjük a végét) és a jelenkor között. A magyar történelem hemzseg az olyan hősöktől, akiknek főhajtással adózunk, akiket évszázadokon át ünneplünk, ám visszatekintve egész másként jártunk volna el, ha a helyükben lettünk volna. Az égvilágon semmi tiszteletlenség nincs abban, ha elgondolkodunk azon: egy-egy hősi kiállás megérte-e a hozott áldozatot. Nyilvánvaló, hogy 1956 hatása óriási. Hatott Kádárra és az egész magyar nómenklatúrára; hatott a teljes szocialista blokkra, sőt hatott az egész világra. Elérte azt, hogy Magyarországon a továbbiakban ne lehessen sztálini rémuralmat folytatni. Ezt senki nem vitatja el, Orbán Balázs a legkevésbé.

Rainer M. János jól látja: "Most Magyarország tesz úgy, mint a Nyugat 56-ban." Ám mivel ő maga is az Orbán-fóbiások egyike, rögtön el is kezdi mentegetni a 68 évvel ezelőtti passzivitást. Ilyen meggyőző mondatok hagyják el a száját: "Időközben eltelt majdnem hét évtized. Egy csomó minden megváltozott. Megváltozott a percepció, az érzékelés, hogy hogyan lehet egy ilyen konfliktust, amelyben két valóban szuperhatalomnak nevezhető entitás kerül konfliktusba, és el lehet már képzelni olyan eseteket, amikor ez a nagyon egyszerű, faék egyszerűségű dichotómia az egy összetettebb tér."  Ez a nyelvtani és fogalmi zűrzavar annyit tesz: a Nyugat akkor még sík hülye volt, mert azt hitte, hogy az atomháborút kockáztatja, ha bármit is lép, szemben a mai helyzettel, amikor bölcsen megtalálják azt az arany középutat, amellyel nem kockáztatják az eszkalációt... Amikor egy szakértő elkezd ködösen fogalmazni és idegen kifejezésekkel dobálózni, a legtöbbször biztosak lehetünk benne, hogy ordas nagy kamuzás az egész. Ahogyan most is. (Később kifejti, hogy az Egyesült Államok előtt 1956-ban is egy sor diplomáciai lehetőség állt, csak magasról tettek az egészre. Arról viszont egy szót sem szól, mitől biztonságosabb ma az orosz medve hergelése, mint annak idején.)

Pár napja az ellenzéki sajtó - Telex, HVG - egykori osztálytársamba, a biztonságpolitikai elemző Somkuti Bálintba is beleszállt. Hadtörténész barátom így fogalmazott az Ultrahang podcastjában: "Ezek a cselekvési minták mindig arra visznek engem, hogy feltegyem a kérdést, a Nyugat vajon mennyire gondolja komolyan ezt az egészet és milyen jó, hogy 56-ban nem segítettek bennünket, mert lehet, hogy mi is úgy jártunk volna, mint az ukránok.” A baloldali újságírók természetesen beérik az indulatkeltéssel, s eszük ágában sincs, hogy az ehhez hasonló "botrányos" mondatokat végiggondolják, kielemezzék. Mert ugyan megmásíthatatlan tény, hogy a Nyugat annak idején elfordította a fejét és teljes mértékben cserbenhagytak bennünket. Ám ettől még el lehet játszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha... A legrosszabb forgatókönyv az atomháború - ez nyilván még az elkövetkező Kádár-világnál is tragikusabb. A katasztrófák sorában második helyen áll az Ukrajnához hasonló helyzet: a hazánk területén hagyományos fegyverekkel vívott elhúzódó háború, melyben emberek tízezrei vesznek oda, s kősivataggá válik az ország. Én erre sem szavaztam volna. Az egyetlen pozitív szcenárió a nagyhatalmak tárgyalása és megegyezése lehetett volna, azonban az USA erre sem volt hajlandó; a tengerentúliak a kisujjukat sem mozdították értünk. Inkább sietve megnyugtatták a szovjet vezetést: ők bizony a legkevésbé sem fognak beavatkozni.

Amióta az eszemet tudom, ezt látom: a baloldal fikáz és hergel; ráadásul a lehető legprimitívebb szinten. Véleményvezéreik pontosan érzékelik, hogy Orbán Balázs és Somkuti Bálint gondolatai abszolút legitimek, azokkal az égvilágon semmi gond sincs, azonban politikai küldetésüknek tekintik, hogy óriási lufit fújjanak a semmiből. Az ellenzéki birka tömeg pedig lelkesen bégeti vissza az összes ökörségüket, hiszen ők aztán valóban képtelenek különbséget tenni magyar és ukrán álláspont; az áldozatok és a túlélők szempontja, valamint a történelmi múlt és a jelen valósága között. Egy biztos: a nyitott gondolkodás luxusát meghagyták nekünk, ők ilyesmiben nem utaznak. Mi pedig ne legyünk szégyenlősek: nincs az égvilágon semmi tabu 1956 körül. A hősök hősök maradnak, mi pedig adjunk hálát az Égnek, hogy nekünk nem kellett, s remélhetően a jövőben sem kell azzá válnunk. 

Sok ezer éves dilemma. Hogy lehet Isten egyszerre jó és mindenható? Hiszen annyi szörnyűség, annyi igazságtalanság történik a világban... Lehet, hogy a Teremtő tehetetlen ezek ellen? Akkor aligha nevezhetnénk mindenhatónak. Vagy inkább az a helyzet, hogy bármi a hatalmában áll, de mégsem kívánja enyhíteni az emberi szenvedést? Akkor mitől jó?

Ha figyelmünket az Ószövetség Istenére, Jahvéra összpontosítjuk, személyében egy hatalma teljében lévő Teremtőt látunk. Kegyetlenül szívatja Jóbot, brutális próbára teszi Ábrahámot, s barbár diktátorokat ültet kiválasztott népe nyakára, akik akár a sajátjaikat is lemészárolják, ha azok nem engedelmeskednek. Elég egy ártalmatlan aranyborjút önteniük, máris ezrek vére folyik. Jahve persze mindig megpróbál a Sátán mögé bújni - ő itt sem volt, nem is tehet az egészről... Jób gyermekeit sem saját kezűleg pusztítja el, Ádámot és Évát is a kígyó kísérti meg, neki semmi köze hozzá... Persze-persze, tudjuk. Mivel az ördög is az Isten műve, mivel a gonoszt is a Teremtő ruházza fel erővel és hatalommal, így aligha lehet ártatlanná kozmetikázni Jahvét. Az Ószövetség Istene tehát következetes karakter: mindenható, de a legkevésbé sem kegyes. A legtöbben egyáltalán nem szimpatizálunk vele.

Ha azonban ragaszkodunk hozzá, hogy ezt a két, első blikkre egymást kizáró jellemvonást mégiscsak összefésüljük valahogyan, annak filozofikusan egyetlen módja mutatkozik. Ez pedig egy olyan kompromisszum, melyben mindkét sajátságból engedünk valamicskét. Persze tudjuk: Isten tökéletes; nem lehet csak kicsit jó, illetve csupán 70-75%-ban mindenható, vagyis ez az engedmény merőben látszólagos. Abban áll, hogy a Mennyei Atya tökéletesen passzív. Teremtéskor megbillentette az első dominót, azután hátradőlt, s azóta is Chesterfield stílusú bőrfoteljéből nézi az előadást. Igaz, hogy bármit megtehetne, ám ő nem nyúl bele a történésekbe. Igaz, hogy alapvetően jó hozzánk, ám ennek sem mutatja közvetlen jeleit. Ez a teória azért is könnyen elfogadható, mert valós tapasztalataink is ebbe az irányba terelik világképünket. Nem látunk csodákat és nem látunk megmagyarázhatatlan katasztrófákat sem - minden eseményt a természet sztenderd törvényei alakítanak. 

Marad tehát a puszta véletlenszerűség. És ami ezen túlmutat: a természetes (és szexuális és kulturális) szelekció, vagyis az evolúció. Jómagam ezt az össznépi társasjátékot úgy látom, mintha mindannyian egy jókora hátizsákkal indulnánk a startmezőről, azonban csomagjaink tartalma abszolút különböző és merőben véletlenszerű. A cél a túlélés, amelyben három dolog segíthet bennünket. Az első, hogy miket pakolt a Jóisten a hátizsákunkba. Az ivóvíz, az intelligencia, a napszemüveg és az öngyújtó jól jöhet egy lakatlan, trópusi szigeten. A hokikorong, a szőrös hát, a mártírom alkat és az örmény népviselet alapos ismerete kevésbé. A második, hogy mit kezdünk úti csomagunk tartalmával. Használjuk-e a talentumainkat? Kidobáljuk-e a hátráltató nehezékeket? Formálunk-e, javítunk-e azokon, melyeken lehet? A harmadik pedig értelemszerűen az, hogy miként működünk együtt a többi hajótöröttel, a szintén túlélésre játszó embertársainkkal. Hogy javainkból mit osztunk meg velük és mit kérünk cserébe. Hogy miként kommunikálunk velük. Ezen a három tényezőn múlik, hogy életben maradunk-e, s hogy napjainkat milyen körülmények közt töltjük majd.

Mindez azt vetíti előre, hogy az isteni jót nem elvont dogmák és kiüresedett rituálék útján fogjuk megtapasztalni. Tök mindegy, hogy hiszünk-e a szeplőtelen fogantatásban - bár ettől még igaz, hogy a hit önmagában nélkülözhetetlen érték. Semmit sem számít, hogy naponta ötször imádkozunk-e Mekka felé fordulva - jóllehet a hittel teli imádság (meditáció, agykontroll, nevezhetjük bárhogy) igazi csodafegyverünk. Semmi jelentősége, hogy betartjuk-e a szombatra vonatkozó merev és nevetséges előírásokat - ám mindannyian tudjuk, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű pihenést meg kell adni a testnek. Az élet nevű túlélő játék merőben pragmatikus, ilyennek teremtette a Jóisten. És ha valóban úgy van, ahogyan jelen gondolatkísérletünkben feltételezzük: a Mennyei Atya sehogy sem avatkozik bele közvetlenül a világ működésébe, az azt fogja jelenteni, hogy minden kihívással és próbatétellel a teremtett világ természetes szféráiban fogunk találkozni, vagyis az ezeknek való megfelelést a legelemibb, legjózanabb, leginkább földhözragadt készségek szolgálják. Önismeret, önfejlesztés, pszichológia, erkölcs és helyes kommunikáció - nagyjából ezeken múlik minden. Az elvont, életidegen, ostoba ideológiákkal semmire nem megyünk. Sokat az sem számít, mit gondolunk Istenről, hiszünk-e benne egyáltalán.

Persze ez a passzív Isten teória - melyet sokan megfogalmaztak már a történelem során - rögtön kritikáért kiált: olyan világlátás ez, mintha a Mennyei Atya egyáltalán nem is létezne. Ennyi erővel akár ateisták is lehetnénk - mondhatná bárki. Jómagam azt gondolom: ha a Teremtő csupán a folyamat elején és esetleg a végén játszik aktív szerepet (hiszen ne vessük el sem a feltámadás, sem a reinkarnáció lehetőségét), az épp elég ahhoz, hogy elismerjük létezését és jelentőségét. Ha úgy élünk le 80-90 évet, hogy azalatt semmiféle közvetlen jelet nem kapunk az Úrtól, attól még megnyugtató lehet a hit, hogy létezik és akár (önmagát fel nem fedve) segíthet is a bajban. Hogy nem vagyunk magunkra hagyva ebben a végtelen és kietlen univerzumban. És emellett felemelő a tudat, hogy mi magunk is aktív részesei vagyunk a teremtésnek. Mert abba ugyan semmiféle beleszólásunk nem volt, hogy miféle bolygót kapunk lakhelyünknek, sőt abba sem, hogy mi kerül a hátizsákjainkba. De abba már nagyon is, hogy milyen társadalmakat hozunk létre, hogy a kapott útravalókat miként használjuk és miként értékeljük. Talán a bőrfotelben mozizó Teremtő csupán arra kíváncsi, képesek vagyunk-e lefektetni a lehető legjobb játékszabályokat az élet nevű társasjátékhoz. (Ha a film addig tart, amíg eljutunk a megoldásig, úgy nem igazán kell aggódnunk a közelgő világvége miatt, hiszen az elmúlt húsz esztendőben csak távolodtunk attól.)

Ha Istennek definíció szerint mindenhatónak kell lennie (még úgy is, hogy ez önmagában is hordoz némi ellentmondást), úgy elég azt vizsgálnunk, lehet-e kegyes, szerető, gondunkat viselő. Lehetünk persze perverzek, s megélhetjük mindezt a jóságot a szenvedésen, illetve annak dicsőítésén át - s máris megalkottuk a páli kereszténységet. De ha maradunk emberiek, s a jóságon az örömöt, az áldást, a fájdalommentes földi boldogságot értjük, úgy azt kell mondanunk: Isten minden ajándékát az indulócsomagunkba helyezte, s innentől szinte minden csak rajtunk múlik. Ha a Mennyei atya jó hozzánk, úgy nem tűzhet elénk más célt, mint társának lenni a teremtésben, egy boldogabb földi világ megalkotásában. Munkabírás, tanulékonyság, együttműködési készség és hit - ezek fognak segíteni bennünket. Az önkényes, tekintélyelvű, dogmatikus vallási elemek semmiféle valós értéket nem képviselnek - már ha ragaszkodunk hozzá, hogy jó az Isten.

A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként Jón Kalman Stefánsson izlandi író hazánkban járt és számos kínos interjút adott. Ami azt illeti: láttunk már épp elég elmeháborodottat a világ közéleti színpadán. Őrült professzorokat, akik a mai napig Marxot, Lenint, sőt Sztálint istenítik, s a posztmodern progresszió mérgező tanaival tömik tele naiv diákjaik fejét. Hivatásos magyargyűlölőket - Daniel Freund, Guy Verhofstadt, Manfred Weber, Vera Jurova, Judith Sargentini, Tineke Strik stb. -, akik szemmel láthatóan élvezik, ha tömény hazugságokból építhetnek gyenge homokvárakat. De ekkora idiótával, mint a szakállas izlandi, bevallom, ritkán találkozom. Túltesz az összes többin.

"Ha van pokol, akkor Orbán Viktor ott fog égni sok ezer évig. Ez nem a személyes véleményem, ez egy valószínűsíthető forgatókönyv.” Döbbenet ez az ember. Ha megállt volna az első mondat végén, úgy azt gondolhatnánk: némi költői túlzással hangot adott ellenszenvének. De nem erről van szó, ő folytatja: "ez egy valószínűsíthető forgatókönyv." Mi van??? Ennyire senki nem lehet hülye. A katolikus egyház már hosszú évtizedek óta eljutott oda, hogy a legvaskalaposabb képviselői sem beszélnek a pokolról. Pontosan tudják, hogy ebben a beteg mesében már saját híveik sem hisznek, így egyszerűen magukat sem kívánják nevetségessé tenni. Erre jön egy ízig-vérig balos figura, aki létező valóságként jeleníti meg a kárhozatot?? Ez nem csak azért kínos, mert nyilvánvalóan nincs és nem is lehet fogalmunk a túlvilágról. Még csak nem is azért, mert az izlandihoz hasonló kommunisták mindig is tagadták, sőt tűzzel-vassal irtották a tradicionális vallások minden megnyilvánulását. De legfőképp azért, mert a neomarxizmus már meg sem próbálja rejtegetni vallásos mivoltát. A gond csak az, hogy a katolicizmusból nem a pozitív elemeket, nem a jézusi tanítást mentik át; csakis a legszörnyűbb hagyományokat élesztik újra. Az inkvizíciót, a könyvek betiltását, a permanens bűntudat igényét, a nyilvános gyónást és meghurcolást, a megalázkodást, a térdeplést, s most végre a poklot is... Csak gratulálni tudok a progresszíveknek.

Jón Kalman Stefánsson elsősorban a magyar kormány bevándorláspoltikáját kritizálja: „A menekültek 99 százaléka a háborúk vagy az éghajlati viszonyok miatt hagyja hátra addigi életét, a szeretteit, jól ismert tereit, az emlékeit." Rögtön egy nyilvánvaló hazugsággal indít. Nincs mindenütt háború. Aki az életét menti, annak természetesen segíteni kell, de semmiképpen sem sok ezer kilométerrel távolabbi országban. Az éghajlati viszonyokra pedig bárki hivatkozhat, akár az is, aki a ködös Skóciából Spanyolországba teszi át székhelyét. "Rendben, sokan jönnek, de a számuk elenyésző Európa teljes lakosságához képest." Dicséretes, hogy itt legalább az első tagmondat igaz. Persze rögtön agyoncsapja a másodikkal. Az öreg kontinens népességének csaknem tizede bevándorló. Nyugat-Európa legtöbb országában ez az érték jóval magasabb is, hiszen a migránsáradat 93%-a ide érkezik. Németországban 11 millió; Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban 5-5 millió bevándorló él. Belgiumban a lakosság egyharmada migráns hátterű vagy külföldi, s ha a mai tendencia folytatódik, 2040-re (!!!) az őshonos belgák már kisebbségbe szorulnak. Persze, könnyű neki képmutató izlandiként osztani az észt - nincs az az idióta, aki e fagyos szigetre vágyna. De ettől még ordas hazugságokat hord össze. "Ez a kontinens elbírja a menekültek áradatát, és ha a hataloméhes politikusok nem keltenének gyűlöletet, akkor erre minden európai magától is rádöbbenne." Nem, Európa nem bír el ennyi bevándorlót. (Még mindig a régi, ócska trükk: következetesen menekülőnek nevezi a gazdasági migránst.) Ha csak egy picit is figyelné az elmúlt tíz esztendő eseményeit, a terrorcselekményeket, az utcai erőszak drámai növekedését, valamint a befogadó országok polgárainak válaszreakcióit, úgy sosem állítana ilyesmit. És természetesen szó sincs gyűlöletkeltésről. A legtöbb ember csak a rokonaival, a barátaival osztja meg a javait, ám ettől még nem veti meg az idegeneket. Tipikus baloldali csalárdság ez is: elhitetni, hogy az okos önzés egyenlő a gyűlölettel. "Semmi másra nincs szükség, csak egy kicsivel több bátorságra és sokkal nagyobb, melegebb szívre.” Talán ez a legundorítóbb. Az összes aljas hazugságát leönti cukorsziruppal, s úgy terelné a vágóhídra az önfeladó birkákat, hogy azok még mosolyogjanak is hozzá...

„A gyűlöletkeltés a legegyszerűbb reakció, a demagóg politikusok pedig mindig a legrövidebb utat választják, csakhogy a legrövidebb út a pokolba fut. A békés együttéléshez hosszabb és nehezebb út vezet, de csak azt bejárva élhetünk jobb életet, és válhatunk jobb emberré." Jón Kalman Stefánsson jól látja. A primitív kultúrákból érkező, többségében iszlám vallású, barbár vademberekkel tényleg nem könnyű megvalósítani a békés együttélést. A kérdés sokkal inkább az, hogy muszáj-e. Az európai őslakosság válasza egyértelmű: köszönjük szépen, nem kérünk ebből az emberkísérletből. Még akkor sem, ha ezáltal az izlandi író szemében kevésbé tűnünk jó embernek. "A kirekesztésnek mindig rossz vége van: ha egy ország kerítést emel, akkor előbb-utóbb saját magát zárja be." Ismét egy teljesen alaptalan, üres frázis. Ennyi erővel mondhatná azt is: aki reggel, munkába menet kulcsra zárja a lakását, annak nem lesznek barátai. Hiszen ki mással barátkozhatnánk, mint önkényes lakásfoglaló hajléktalanokkal??? "Beszéltünk a klímaválságról. Dél-Európa hamarosan lakhatatlanná válik a hőség miatt, mi lesz, ha Magyarország egy része ugyanígy jár, a magyarok akkor hová menekülnek majd?" Hát igen, ez is egy reális forgatókönyv. Segítek: Dél-Európa pont akkor fog lakhatatlanná válni, amikor az októberi turisták strandpapucsban sétálnak végig Reykjavík pálmafákkal szegélyezett főutcáján... Nem kizárt, hogy lesz ilyen, de biztosan nem a következő 300 évben. Az izlandi az interjú e pontján talán azt érezhette, már épp elég légből kapott hülyeséget hordott össze, épp itt az ideje, hogy alátámassza álláspontját egy újabb hazugsággal, egy jócskán eltúlzott klímahisztivel. "Nem zárhatjuk ki a világot, és nem feledkezhetünk el róla, hogy a Föld csak apró kék pötty az univerzumban. Mindannyian itt élünk, egy hajóban evezünk, meg kéne tanulnunk egy irányba húzni. Naivan hangzik talán, de ha nem így teszünk, akkor elveszünk.” Helyes, húzzunk egy irányba! Strasbourgban Orbán Viktor elmondta a héten, merre kell haladni. Lehet csatlakozni! És ezúttal igaza van: valóban elveszünk, ha nem így teszünk.

Jón Kalman Stefansson egy másik interjújában hangot adott aggodalmának, melyet a magyar oktatás és egészségügy kapcsán érez. Én ezen is beszartam. Tényleg elhiszi bárki, hogy egy izlandi író verejtékben úszva ébred reggelente, annyira aggasztják egy távoli ország szakpolitikai kérdései? Egyáltalán: honnan a büdös fenéből tud bármit is a magyar iskolarendszerről és az egészségügy helyzetéről? Vajon a román, a szlovák és a bolgár kórházak miatt is veri a víz? Vajon a bukaresti könyvhéten is előhozza majd ugyanezeket a témákat? Egészen elképesztő ez a mértéktelen és átlátszó képmutatás. Nézem a strasbourgi közvetítéseket, a balos újságírók kedden, majd a globalista politikusok szerdán pontosan ugyanilyen ostoba konzerv-kritikákkal dobálóztak. Esküszöm: szekunder szégyent érzek, hiszen ezek az emberek alkotják Nyugat-Európa értelmiségi kasztját, miközben megdöbbentően alacsony intellektuális színvonalat képviselnek. Legalább egy írótól valamivel többet várna az ember.

Orbán Viktor a pokol tüzén fog égni? Talán így lesz. Ám akkor nem lesz egyedül; meglehetősen sokan tartunk majd vele. No nem azért, mert vakon követjük bárhová. Sokkal inkább azért, mert hasonló gondolatainkért, tetteinkért, világfelfogásunkért feltételezhetően ugyanazt érdemeljük majd mi is. És ha az Ítélő lesz olyan perverz, hogy a legnagyobb gyűlölködőket - Manfred Webert, Ursula von der Leyent és persze Jón Kalman Stefanssont - küldi a mennybe, hát annyi baj legyen. Legalább a túlvilágon nem kell néznünk a képmutatás nagyágyúinak örökké savanyú ábrázatát.

Több száz könyv szerepel a bakancslistámon. A legtöbbről halvány fogalmam sincs, hogyan került oda, ki ajánlotta. Kornis Mihály Vigasztalások könyve című műve kapcsán nem ez a helyzet. Tisztán emlékszem arra az éjszakára, amikor autómmal hazafelé tartva rádiót hallgattam, s a beszélgetős műsor vendége - atyaég, ki is volt az illető? - az egekig dicsérte. Egyszerűen muszáj volt megvásárolnom, hogy most én dicsérhessem az egekig. Pazar könyv, Kornis meglehetősen tisztán látja emberi dolgainkat. Pont ugyanazt fogalmazza meg, mint Jézus és Buddha, csak a lehető legközérthetőbb módon, ugyanakkor parádésan csillogó, irodalmi nyelvezettel. Valódi öröm volt minden mondata.

Ez a könyv annyira szép, annyira tiszta, annyira bölcs, hogy komoly kihívást jelent posztot írni róla. Kritizálni nem tudom, hiszen minden szavával egyetértek. Hozzátenni: aligha van mit. Mesél szerelemről, szeretetről, sikerről, alkotásról, életörömről és mindenről, ami magasztos. Mesél a másik oldalról is, a gonoszról, a szenvedésről, a gyűlöletről, a halálról. Érti az életet, kiáll a jóság mellett. Ám arra még a szerző maga sem tudja a választ, mit jelent, s főként hogy pontosan miként kell JÓNAK LENNI.

Amit minden élő embernek muszáj volna elolvasnia - akár kötelezővé is tenném -, az az irigységről szóló fejezet. "Az irigység kígyótojásából kelt ki a kevélységünk éppúgy, mint a fösvénységünk, a mohóságunk, és a csitulni képtelen gyűlölhetnék a szívünkben. (...) Az irigység teszi végérvényessé az irigykedő lemaradását. Az irigy maga intézkedik afelől (azáltal, hogy képtelen az irigységet felszámolni magában), hogy egy pillanatra se érezhesse magát egyenrangúnak az irigyelttel." Kornis jól látja: szinte minden emberi vétek ebből fakad. Semmi sem lényegesebb, mint ezt megérteni. És akármennyire kínos is ez az érintetteknek, attól még tény: a baloldali politika lelki indítórugója sem más, mint maga a tömény irigység. A szegény ember dühe, amelyet a gazdag láttán érez. A tehetségtelen haragja, melyet szívében táplál a tehetségesekkel szemben. A szeretet és elismerés nélkül botladozók gyűlölete a vonzók és sikeresek iránt. "Egyetlen esélyünk a menekülésre az, ha irigységünket - legalább egyetlen másik emberi lény előtt - beismerjük: elismerjük végre. (...) A gonosz indulat undorító gőze azokkal a szavakkal párolog el belőled, amikkel pironkodva megfogalmazod. Kiadod. Kiszellőzteted a lelked." Sietek megvallani (minden pironkodás nélkül), hogy bennem is jócskán munkál az irigység. No nem az anyagi javak iránt. Valószínűleg sosem lesz jachtom az Adrián, de ettől még kiválóan alszom. Nem is a hatalom, a hírnév, vagy a csillogás mozgat. Ezek elérhetők, ha az ember kellően tesz érte. Én azokon a frontokon érzek irigységet, amelyeken a mozgásterem igen-igen szűk. Az egyik ilyen a szerencse. Szívből irigylem azokat, akiket szeret a kártya. 17 év aktív pókerezés megtanított rá, hogy ennél az adottságnál semmi sem fontosabb; hiányát semmiféle magas szintű tudás nem pótolja. Igaz ugyan, hogy a szerencse forgandó, ám egyikünk sem él ötszáz évig, hogy a matematikai hosszútáv biztosan kijöjjön. A cudar valóság az, hogy Fortuna istenasszony nagyon nem egyformán méri kegyeit. A másik ilyen a vonzerő. Mindig is irigyeltem azokat a srácokat, akik csak leültek a bárpulthoz, s máris ott termett mellettük egy-egy ígéretes szépség. Persze nincs miért panaszkodnom: bőven lesz mit mesélnem az unokáknak. De azért az nagyon nem járja, hogy nekem órákon, napokon, heteken át kellett kellett szédítenem csaknem minden nőt, aki végül horogra akadt, míg másnak épp csak ki kell nyújtania a karját a zsákmányért...

"Az istenfáját, hát nem bírom tovább! Én is ember vagyok. Szükségem van némi nyugalomra. De ha én nem segítek, ugyan ki fog tenni valamit ezért a szerencsétlenért? Eddig sem akaródzott segíteni rajta másoknak. Akkor pedig mi értelme volt az egésznek? Mi a csuda volt ez, ha nem hazugság és szemforgatás - megmentetted hatszázhárom napra, de a hatszáznegyediken elfáradtál?! Nem lettél volna emberségesebb, ha már az első nap békén hagyod?" A szerző a jóság és a segítségnyújtás határait kutatja. Tisztában van azzal, hogy mindenki szenved valamitől, így valamennyiünkre ráfér a segítség. Ám ha leszűkítjük a problémák körét pusztán az anyagiakra, a megsegítendők köre még így is milliárdos nagyságrendű. Nyilvánvaló, hogy nem lehet minden földlakót kielégítően jómódúvá tenni. Ha viszont így van, akkor felesleges és hazug dolog olyan ideológiákat, olyan társadalmi programokat kínálni, amelyek ezt hirdetik. Kornis nem is megy bele ilyesmibe; ő végig csakis az egyénről - rólam, rólad - beszél, aki saját szándékából, önkéntesen nyújt segítséget. Ez bölcs, ez nemes, ez teljesen oké; nincs benne semmi kényszer, semmi erőszak, semmi rosszízű baloldaliság. A szerző dilemmája - erőforrásink szűkössége, szemben a rászorulók hatalmas tömegével - csakis úgy oldható fel, ha képesek vagyunk a bennünk lévő jóságot optimálisan adagolni. Ez alapvetően három dolgot jelent: Egyfelől csakis annyit adunk, amennyit dalolva és jó szívvel adhatunk, függetlenül attól, meddig jut vele a másik. Továbbá: olyan területen nyújtunk segítséget, amely örömteli számunkra. Ha rosszul vagyok attól, hogy százéves öregembereket gondozzak az elfekvőben, úgy sokkal többet tehetek a világért, ha más útját keresem a jótékonyságnak. Harmadrészt: igaz ugyan, hogy a valódi önzetlenség csak úgy mutatkozhat meg, ha vadidegenekkel jótékonykodom anonim módon, ám ez így ebben a formában bohém hóbort marad; nem épül belőle közösség, nem épül társadalom, nem épül jobb világ. Ha kevés az, amit adhatunk (márpedig törvényszerűen mindig az), úgy célszerű azt közvetlen környezetünk - családunk, barátaink, lakóhelyünk, városunk, nemzettársaink - számára felajánlanunk. A patriotizmus ugyan önző dolog, ám annál hatékonyabb és előremutatóbb.

"Nincs pénz a szegények segélyezésére, mondják közgazdasági értelemben jogosan egyes közgazdászok. A pénzt nem érdemes abba ölni, ami a pénzt nyeli, de abból szinte semmit visszaadni nem képes. Ha ennek ellenére megadjuk a szegényeknek is mindazt, amivel azok bírnak átlagosan, akik a javakat megtermelték, akkor hosszabb távon sokkal többen lesznek sokkal szegényebbek, mint ma. Az ablakon kidobott pénz elvész. A munka ellenértéke nélkül kifizetett jövedelemnek inflációgerjesztő hatása van. Ha szereted a szegényeket, bármi áron megakadályozod, hogy a számuk növekedjék, mondják a konzervatív közgazdászok is. Küzdj az új munkahelyek megteremtéséért! Vagyis: járj kedvében a tőkének, úgy szeresd a szegényeidet." Kornis leegyszerűsítő és szarkasztikus, de bárhogy is szeretne, nem tud vitába szállni az alapvető törvényszerűségekkel. A maga részéről magához ölelne és megmentene minden nyomorultat, ám tisztában van azzal, hogy a baloldali ideológiák nem alkalmasak a világjobbításra, még akkor se, ha a konzervatív nézőponttól is idegenkedik. "Valakiért érdemes csak élni. A szegénység ellen küzdeni értelmetlen. A szegények megsegítéséért küzd az, aki tényleg tenni akar valamit a szegényekért. Személyesen ismert szegények gondjával ébred és fekszik, különben válságos helyzetben sem tud majd kitartani az igaza mellett." Ez volna a lényeg. Önként adni a sajátunkból hús-vér embereknek - ez az egyetlen legitim útja a jóságnak. Ez nemes, ez tisztességes, ebben nincs semmi romlott baloldaliság, irigység, rabló lelkület. A világ minden gondját talán nem oldja meg ez a hozzáállás, különösen akkor, ha mindössze egy szűk kisebbség gondolkodik ily módon, de a szenvedést enyhíteni bizonyosan tudja valamelyest.

Kicsit szégyellem, hogy Kornis Mihály fennkölt művét így lerángattam a földre, ez némiképp méltatlan ehhez a pazar alkotáshoz. De akárhogy is: a szerző csupán a jóság egyik oldalát, a jótevő szemszögét tudta megvilágítani. (A megsegítettét, illetve a társadalmi aspektust aligha lehetséges.) Könyvéből bárki megtanulhatja, miként érdemes szeretni, adni, élni. Teljesen világos, hogy a másokkal való törődés elsősorban a cselekvő jólétét, lelki egészségét szolgálja. De azt még Kornis Mihály sem tudja megmondani - legyen bármilyen bölcs is - hogy a rászorulók szempontjából mit jelent az optimum, hol van az elég. Továbbá azt sem, hogy mi az az ideális társadalmi program, amely az alsóbb rétegeket úgy emeli fel, hogy közben nem szegényíti el a többséget. Ha a teljes glóbuszt tekintjük, nyolcmilliárd lakójának minden nyomorúságával, úgy aligha tudja bárki a biztos receptet, miként kell igazán jónak lenni.

1990 óta, a rendszerváltás utáni első szabad választások óta mást sem hallok, mint hogy két táborra szakadt az ország, s e két világ közt hatalmas szakadék tátong, mely egyre csak mélyül. Kommunisták és antikommunisták. Urbánusok és népiek. Orbán-gyűlölők és nemzeti érzelműek... Mindig akad egy-egy hozzám hasonló naiv idealista, aki az árkok betemetéséről fantáziál, ám ennél több nemigen történt az elmúlt 34 esztendőben.

Ha a jelenkort tekintjük: a Mi Hazánk képes számos lényeges kérdésben együtt szavazni a kormánypártokkal. A baloldalról kizárólag az LMP részéről láttunk konstruktivitást, a többi formáció 14 éve képtelen bármiben is egyetérteni Orbánékkal. Talán Karácsony Gergely részéről érzékelhettünk némi együttműködő szándékot az árvízi védekezés kapcsán - sokan meg is lepődtünk rajta. Nincs olyan illúzióm, hogy valaha is összetartó, egységes nemzetet alkotunk majd - ennél sokkal szabadabb és individuálisabb a magyar lélek. Viszont 1990 táján még gyakorta használt kifejezésnek számított a KONSTRUKTÍV ELLENZÉK szóösszetétel, egyfajta elvárásként megfogalmazva önmagunkkal szemben, hogy miként kéne felépíteni az egypártrendszer sötét évtizedei után az egymást tisztelő, elegáns demokráciát. Sokatmondó, hogy e fogalom mennyire kikopott a közbeszédből. Mintha ma már elképzelni sem tudnánk, milyen az, amikor a lényeges, a teljes nemzetet érintő, a választópolgárok oroszlánrészének akaratát tükröző kérdésekben egy irányba szavaz a parlament.

2022. március 10. után a baloldali ellenzék gyakorlatilag megsemmisült. Világosan kirajzolódott, hogy a három talpon maradt párt - a Fidesz, a DK és a Mi Hazánk Mozgalom - mellett megnyílt egy 30%-os szabad pálya, amelyet bárki befocizhat. Akkor még nem gondolta senki sem azt, hogy erre kívülről érkezik vadiúj jelentkező, sem pedig azt, hogy e lehetőséget bárki is ennyire kimaxolja majd, mint ahogyan a Tisza Párt tette június 9-én. Igaz ugyan, hogy ezért a 30%-ért épp csak le kellett hajolni, ám az elmúlt 14 esztendő ellenzéki töketlenkedését látva már az is politikai bravúrnak számít, ha valaki nem követ el orbitális hibákat, nem mond falatrengető ostobaságokat. Magyar Péter minden kétséget kizáróan másfél évtizede a legígéretesebb messiásjelölt az Orbán-fóbiások körében. Ehhez szüksége volt némi megjelenésre és kommunikációs készségre, valamint arra, hogy búcsút intsen az idehaza mélyen megvetett, de világszinten is egyre inkább bukásra álló progresszív őrületnek. Az O1G tábor új reménysége gyakorlatilag minden lényeges kérdésben - migráció, háború, az EU-hoz fűződő viszony - egy az egyben a kormány álláspontját kezdte hirdetni, beszédei pedig kísértetiesen emlékeztettek a miniszterelnök korábbi mondataira. Már csak egy dolog maradt kérdés: képes-e, illetve akar-e konstruktív ellenzéki szerepet magára ölteni, avagy marad az immár sok évtizedes hagyománynál, s beleköt még abba is, amibe nem kéne. Ma már látjuk: egyértelműen az utóbbi útra lépett.

Amikor Magyar Péter (és közvetlen stábja) döntést hoznak, hogy miről és milyen stílusban essen szó, abban egyetlen szempont bír jelentőséggel: a szavazatmaximalizálás szándéka. Természetesen érzékelhető, hogy MP habitusához igazán közel áll a fikázás, a kendőzetlen kritika, a mindenszarizmus. De ne tévedjünk! Szemben a teljesen komolytalan Jakab Péterrel, a gyakorló őrült Márki-Zay Péterrel, vagy épp a puszta tekintetével is gyűlöletet árasztó Dobrev Klárával, a Tisza Párt húzóarca minden további nélkül alkalmas volna a kooperatív szerep eljátszására. Vegyük csak a magunk mögött hagyott dunai árhullámot! Magyar Péter előtt két út állt. Megtehette volna, hogy elismerően nyilatkozik Orbánék szervezőmunkájáról, s maga is beáll egy-két órára valós lapátolásra. Ehelyett igyekezett hibát találni a hibátlanban, s üres pózolásokkal észrevétetni magát. Nem kérdés, hogy számomra az előbbi lett volna szimpatikusabb. Ha a Tisza Párt nem csupán a baloldali ellenzéket kívánja felzabálni (ezt már megtette), hanem a Fidesz-táborból is csipegetne, úgy az effajta sportszerűség sokat hozhatna a konyhára. Arról nem is beszélve, hogy az országvezetői kompetenciát is erősítené a konstruktivitásra való készség, illetve annak bemutatása. Bevallom: el sem tudom képzelni, hogy az O1G tábor csupa primitív suttyóból állna. Kell, hogy legyenek köztük valódi értelmiségiek, akik képesek értékelni, sőt el is várják ezt az érettebb attitűdöt. Ám bizonyára felmérések százai támasztják alá, hogy ők vannak kevesebben. Magyar Péter népes szektájának oroszlánrésze bármit megbocsát a vezetőnek - az önellentmondásokat, a hazugságokat, a részeg balhézásokat, a nőkkel szembeni kegyetlenkedéseket is akár -, de azt aligha néznék jó szemmel, ha bármilyen téma mentén kesztyűs kézzel bánna a kormánnyal.

Gyakran az az érzésem, hogy a tipikus baloldali abszolút nincs tisztában az erő valódi természetével. Akár nemzetközi kitekintésben (Antifa, BLM), akár történelmi távlatokban (jakobinusok, Lenin-fiúk) vizsgálódunk, azt látjuk: számukra a direkt erőszak jelenti a határozottságot, semmi egyéb. Holott mindannyian ismerünk kiemelkedő küzdősportolókat - a legtöbbjük jámboran mosolygós. Simán megvédenék magukat és másokat is bármilyen éles helyzetben, de soha nem használják emberfeletti erejüket öncélúan, provokatív módon. A baloldali lelkület ennek szöges ellentéte, így a Tisza Párt szavazóbázisa egyenesen elvárja Magyar Pétertől az állandó hisztit, őrjöngést, botránykeltést, haragot és kötekedést. Számomra a legfurább az, hogy még a nőkkel szemben tanúsított viselkedésmódját is simán elnézik, pedig Vogel Evelin immáron a harmadik olyan lány, aki megengedhetetlen bánásmódról számol be. Meglepődni persze ilyesmin már aligha fogok - MZP esetén az sem zavarta ugyanezt a tábort, hogy saját bevallása szerint a gyerekeit verte.

"Úgy látom, soha ilyen jó nem volt fiatalnak lenni Magyarországon, talán az Európai Unióban sem. Soha ilyen sokfajta és magas ösztöndíj nem állt a diákok rendelkezésére, mint jelenleg. Soha ilyen széles spektrumú és kedvező feltételű diákhitelezés nem támogatta a fiatalok továbbtanulását, mint a jelenlegi rendszer. Magyarországon soha ilyen széles családi adókedvezménnyel nem támogatták a fiatalok munkába állását, otthonteremtését és családalapítását, mint jelenleg. A statisztikákból pedig azt látjuk, hogy megindult a hazavándorlás. Az emelkedő fizetések, az egyre jobb körülmények, a családtámogatások arra sarkallják a fiatalokat, hogy hazajöjjenek." Ezek Magyar Péter szavai, melyek alig három éve hagyták el a száját. Ma mit mond? Hogy minden második fiatal kivándorolna, annyira szörnyű a magyar valóság... Vagy akkor hazudott, vagy most, egy biztos: ennyit nem változott a világ. De mindegy is, melyik állítása van közelebb az igazsághoz, hiszen tisztán látszik: ha a helyzet úgy kívánja, bármiféle szerepet képes eljátszani. Ez a fajta szélhámos-attitűd jól jön a pókerasztalnál, vagy akár Árpa Attilánál, a Gyilkosság a kastélyban című pazar játékban, de a politikában aligha. Egyszerűen azért, mert itt gyorsan lelepleződik az ember, s a Tisza Párt elnökének ez már a sokadik szembetűnő hazugsága. Egy valódi vezetőben ugyanakkor bízni szeretnének a követői, még a legigénytelenebb balos prolik is. Így miként lehet?

Sokan azt mondják: az ország két fele közt tátongó szakadékért a Fidesz a felelős. Bizonyos szempontból nekik is van igazságuk. A magam részéről díjaznám, ha a kormányoldaltól is több együttműködő szándékot látnék. Az viszont pokoli csalódás, amikor épül egy új erő, amely öndefiníciója szerint ideológiamentes, középutas, jobbközép párt, és a konstruktivitás leghalványabb jelét sem mutatja. Hogy lesz ebből árkok betemetése?

Jóllehet a népi közmondások jelentős része nettó ökörség, azért ismerünk néhány valódi bölcsességet is: "Ki-ki a maga portája előtt söpörjön!" Ez annyira elemi és lényeges, hogy egyes verziói még kiegészítő magyarázatot is fűznek hozzá: "Ne szabj rendet más ember házánál!" Illetve: "Söpörd magad háza elejét, hagyj békét másénak!" Nagyjából ez volna a sok évszázados norma. Azután egyszer csak jön a Szikra Mozgalom, s a kommunista eszméhez hűen tojik a magántulajdon szentségére.

Terézvárosban két héten át tartott a szavazás, amelyben a kerület lakó eldönthették, miként viszonyulnak a rövidtávú lakáskiadáshoz. A voksolók 54%-a úgy döntött, hogy tiltsák be az Airbnb típusú szolgáltatást. 2026 január 1-től Terézváros lakóingatlanai kizárólag otthonként, és nem szállodaként funkcionálnak majd. A szélsőbaloldali Szikra Mozgalom már évek óta hergeli a népet; a tiltás mellé felsorakozó szűk többség (mindössze 447 fő a különbség a két tábor között) elsősorban elvakult kampányuknak köszönhető.

A kérdés természetesen nem kizárólag hazánkat érinti; Európa számos nagyvárosában vezettek már be hasonló korlátozásokat, többek közt Lisszabonban, illetve legutóbb Barcelonában. E drasztikus és barbár intézkedésekkel szemben látunk azonban pozitív mintát is: az észt adóhivatal például tökéletesen együttműködik az Airbnb-vel. Közösen kialakítottak egy nagyon egyszerű rendszert, melyben a házigazdák két kattintással bejelenthetik rövidtávú lakáskiadásból származó bevételeiket. Az e-ügyintézés flottul működik, mindenki jól jár.

S hogy miért ez a régóta tartó, eszetlen hergelés? Alapvetően három, egymástól teljesen független szempontot ismerünk. Ez három tökéletesen elkülöníthető szegmenst takar, amelyeknek - más-más okokból - egyaránt csípi a szemét a terézvárosi lakásokban megszálló turista-sokaság. Az első értelemszerűen a szállodaipar, amelynek valódi konkurenciát jelentenek az Airbnb-ingatlanok. Nyilvánvaló, hogy az üzleti szféra minden szereplője tűzzel-vassal irtaná a versenytársakat. Ugyanilyen nyilvánvaló, hogy morális tekintetben ez a szempont tökéletesen figyelmen kívül hagyható - tessék csak mindenkinek ringbe szállni! A második (de valójában az egyetlen fajsúlyos) szempont a nagyvárosokat érintő lakhatási válság. Egyébként is kevés a lakóingatlan, az Airbnb-típusú üzemeltetés továbbszűkíti a piacot, ezáltal a bérleti díjak is egyre emelkednek. Itt már a morális megfontolás is szerepet kaphat, hiszen laknia mindenkinek kell valahol, ugyanakkor a belváros a legkevésbé sem bővíthető. De akárhogy is: ezt a problémát is a piacnak kell megoldania. Nem muszáj mindenkinek a belső kerületekben élnie, a külváros lehetőségei ugyanakkor csaknem korlátlanok. A téma pikantériáját az adja, hogy a döntést egy harmadik társadalmi szegmens hozza, mégpedig a lehető legostobább megfontolások szerint. "Káosz és zaj" - ez a Szikra Mozgalom egyetlen használható érve, mellyel a terézvárosi nyugdíjasok jelentős részét sikerült is maga mellé állítania. Nem vitás: a Pestre érkező külföldi fiatalok egy része lármás mulatozó. No de ezért van házirend. A tulajdonos pontosan úgy felel az általa elszállásoltakért, mintha saját maga lakna ott; abszolút nem lehetetlen a civilizált viselkedés megkövetelése. Arról nem is beszélve, hogy a kiadó lakások túlnyomó többsége legfeljebb négy férőhelyes - orbitális bulikra ezek aligha alkalmasak. (A Szikra Mozgalom propagandaanyagaiban, további három érv is megjelenik - felelőtlenség, a jövőnk felélése, horror közösköltségek -; ezek nyilvánvalóan üres és semmitmondó frázisok csupán, a helykitöltésen, a látszat-legitimitás ostromlásán túl egyéb funkciójuk nemigen lehet.)  

Ha már végigvettük az ellenzők szempontjait, érdemes pár szóval kitérni az üzletág pozitívumaira is. Ami tény: apartmant bérelni pár napra lényegesen olcsóbb, mint szállodában megszállni. Az elmúlt harminc évben 40-50 alkalommal jártam külföldön turistaként, az esetek kétharmadában magunk is Airbnb-lakást választottunk. (Soha nem csaptunk zajt, soha nem okoztunk kárt sehol, pedig nagyon tudunk mulatni.) Ha egy városban teljesen megtiltják a rövidtávú lakáskiadást, az jelentősen csökkentheti az idegenforgalmat, s az ebből származó valamennyi bevételt. Öngyilkos politika. Ha kizárólag Terézváros dönt így, úgy abból a szomszédos kerületek profitálhatnak. Az Airbnb-üzletág elképesztő hozamokat produkál az ingatlantulajdonosoknak; a hosszútávú bérbeadásból származó bevételhez képest annak többszörösét tehetik zsebre egy-egy jobb hónapban. De nem csak ők buknak, hanem a vendéglők, a szórakozóhelyek, a taxisok, a reptér és mindenki, aki a turistákból él. És persze az önkormányzat is megrövidíti önmagát, ha a továbbiakban nem számíthat az ebből származó adóbevételekre. (Hozzávetőlegesen 2.200 lakásról van szó, ezek alsó hangon havi 50 millió forint idegenforgalmi adót generálnak. Ez nem fog hiányozni a kerületnek?) Csak gratulálni tudok Terézváros mérhetetlenül bölcs lakóinak.

Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter a múlt szerdai kormányülést követően bejelentette, hogy a kabinet is az eddiginél szigorúbban szabályozná a rövid távú lakáskiadást. A tárcavezető arra is kitért, hogy szerinte az Airbnb nem turisztikai, hanem lakhatási problémakör. Nyilvánvaló, hogy Nagy Márton téved. A kérdés elsősorban a piaci szabadságról szól, másodsorban az idegenforgalomról, s a legkevésbé a lakhatásról. Ami viszont jó hír: a pesti kerületek balos polgármesterei nem kívánják követni a momentumos Soproni Tamás példáját és eszükbe sincs betiltani a lakáshotel-üzletágat.

Befejezésképpen muszáj visszakanyarodni a nyitógondolathoz: a kérdés azért mégiscsak leginkább erkölcsi természetű. "Az én házam az én váram" - az egész civilizációnk a magántulajdon tiszteletére épül. Értem én, hogy a kommunista eszme az irigységből táplálkozik. Értem én, hogy a Szikra Mozgalom szélsőbalos társadalompusztítói minden esetben elégedetten dőlnek hátra, ha sikerül megtorpedózniuk bármilyen gyümölcsöző üzletágat. De a legtöbbünknek azért egészséges a lelke, s nem igazán tudjuk mosolyogva megtapsolni a szimpla rombolást. A Magyar Apartman Kiadók Egyesülete és a Felelős Szálláskiadók Szövetsége a tiltás helyett inkább adóemelést javasol - ez egy tisztességes tárgyalási alap. Sokan a központi korlátozás helyett inkább a horvát modell bevezetését szorgalmazzák; e szerint a társasház lakóinak beleegyezését kell kérni az ingatlan ilyen jellegű üzemeltetéséhez. Mondani sem kell: a lakóközösségi autonómia abszolút egészséges elgondolás; összehasonlíthatatlanul demokratikusabb, mint az egyetemes tiltás. 

A lakás otthon, nem szálloda? Egy fenét! A lakás az, amire a tulajdonos használja (feltéve, hogy nem árt vele másnak). Van aki masszőrként, pszichoterapeutaként, vagy jövendőmondóként dolgozik az otthonában, fogadva számos vendégét. Mások kozmetikai szalont, vagy könyvelő irodát működtetnek társasházi lakásaikban. Kinek mi köze hozzá? A kommunisták is jobban tennék, ha kizárólag a saját portájuk előtt söprögetnének. Csináltak már épp elég bajt eddig is.

Mostanában erősen foglalkoztat az egyik ismert ószövetségi történet, Jób sztorija. Talán azért, mert egy kicsit én magam is Jób vagyok. Talán azért is, mert egy kicsit mindannyian Jóbok vagyunk.

Aki nem ismerné a cselekményt: Jób jámbor, istenfélő ember, aki boldogan és gazdagon él. Ám egyszer a Sátán fogadást köt Istennel, melynek értelmében próbára teszik e jeles férfiút. Jób elveszíti vagyonát, gyermekeit, majd súlyos betegség tör rá. A kérdés nem csupán az, hogy mindezek után meddig tart ki hitében, de az is, hogy kiderül-e: egyáltalán mi értelme lehet a szenvedésnek, sőt végső soron az is, igazságos-e velünk a Teremtő. Az emberiség egyik legizgalmasabb kérdése ez: miért bánik velünk Isten úgy, ahogyan?

"Ki mint vet, úgy arat." - Jób barátai (Elifáz, Bildád és Cofár) azt állítják, hogy emberünk a vétkei miatt szenved, hiszen minden gyötrelem végső soron valamiféle bűn büntetése. Ez a gondolkodásmód egyébiránt általános a korabeli zsidó társadalomban. Bibliai történetünk legelemibb tanulsága, hogy ez hamis világlátás, hiszen tudjuk: Jób igazán rendes fickó, nem ezt érdemelné. Ami azt illeti, hétköznapi tapasztalataink meglehetősen vegyesek e téren. Pontosan tudjuk, hogy erőfeszítéseink, teljesítményeink szükségesek, de nem mindig elégségesek a szürethez. Aki darabbérben, vagy időbérben dolgozik, azt többnyire nem éri meglepetés: pontosan úgy fog aratni, amiként vetett. Ám aki saját vállalkozást indít, részvényt jegyez, rockzenekart alapít, vagy épp szerencsejátékot űz, annak már semmi sem garantálja a sikert, lehet bármilyen kiemelkedő is az adott szakterületen. A hosszú és egészséges életre sem kaptunk semmiféle biztosítékot. Persze sokat tehetünk magunkért mozgással, stresszmentes létezéssel, kielégítő mennyiségű alvással és helyes táplálkozással, ám sokszor ez is tragikusan kevés - egy élsportolónak is leállhat a szíve bármikor. Hasonló a helyzet emberi kapcsolatainkkal is. Ha tapló parasztok vagyunk, természetesen ugyanezt kapjuk majd vissza; míg ha rendesen bánunk másokkal, többnyire hozzánk is szeretetteljesen fognak viszonyulni. Ám arra már nem sok ráhatásunk lehet, hogy életünk során találkozunk-e azokkal a meghatározó emberekkel - barátokkal, szerelmekkel, mentorokkal és szponzorokkal - akik által létezésünk magasabb szintre emelkedhet; vagy ha találkozunk is, az nem lesz-e túl későn (vagy túl korán). Mindezekből az következik, hogy az ember tegyen meg mindent magáért, s amire nincs ráhatása, abban kérje a Teremtő, vagy épp Fortuna közbenjárását. A bibliai Jób pontosan így létezett; e téren aligha róhatunk fel neki bármit.

Amikor Jóbot méltatlan szenvedéscunami éri, innentől nyilvánvalóan az válik központi életfeladatává, hogy megfejtse a miérteket. Ilyen értelemben mindannyian örök Jóbok vagyunk. Kudarcainkat hosszasan elemezzük, hogy végül kihámozzuk, mi is volt a baj. Nekünk is megvannak a magunk barátai, akik váltig állítják: mindig bennünk a hiba. Én minden ilyen cimborámtól azt kérem: szóljanak, ha hibázni látnak. A felkérés elsősorban a pókerközösséghez szól, s ami azt illeti: az elmúlt 17 esztendő során nem sok jogos kritika érte játékomat. Ezzel együtt Jóbhoz hasonlóan magam is megkapom a lehető legméltatlanabb pofonokat, ahogyan sokan mások is. És keressük, kutatjuk, nyomozzuk az okokat - sokszor teljesen reménytelenül. Ez már a sztori második szintje: létezik-e magyarázat a semmiből érkező szenvedésre, szerencsétlenségre és tragédiára, illetve hogy van-e bármiféle eszközünk, hogy erre ráleljünk? A jó hír: Isten nem vitatja el Jób abbéli jogát, hogy válaszok után kutasson. A rossz hír az, hogy ő maga semmiféle segítséget nem nyújt ebben. Az ószövetségi történetben Jahve hosszú monológot ad elő a teremtés komplexitásáról, melyet az ember képtelen felfogni és átlátni. S ha még ezzel sem tudunk megbirkózni, hát mit is kezdhetnénk a szenvedés nagy misztériumával? Nincs tehát magyarázat; a szerző - ahogyan minden kreatív vallásformáló minden necces kérdés esetén - most is az autoriter érveléshez nyúl: a titok Istennél van és nála is marad. A gondom csak az, amikor a bölcs teológusok e tekintélyelvű megközelítést magasabb rendűnek ítélik, mint a humanista attitűdöt, amely a racionalitást és a megértést célozza.

Jahve voltaképpen azt magyarázza Jóbnak, hogy a teremtett világ összetettségébe és működési logikájába nem fér bele az, hogy az ember igazságosság iránti vágyát kielégítendő ő maga lépten-nyomon beavatkozzon, így aztán néha a bűnösök is megússzák és az ártatlanok is szenvedhetnek. Ez persze esetünkben pont hamisság, hiszen Isten a Sátán cinkostársa e sorozatos szívatásban, vagyis közvetlen formálója az eseményeknek. (Nem egyedülálló eset; amikor Ábrahámtól azt kéri, hogy áldozza fel a fiát, az talán még ennél is visszataszítóbb próbatétel.) Ám ha maradunk a monológban megfogalmazott isteni szempontnál, az általában megfelel hétköznapi tapasztalatainknak. A Teremtő nem mutatja meg magát sem csodák, sem egyéb megmagyarázhatatlan jelenségek formájában. Mintha csak elpöckölte volna az első dominót, s azóta hagyná, hogy az evolúció tegye a dolgát. Ez számomra oké, csakhogy a különböző vallások nem ezt tanítják, ráadásul ebből a megközelítésből teljességgel hiányzik Isten gondviselő funkciója. Prancz Zoltán, a Sola Scriptura Teológiai Főiskola rektorhelyettese odáig megy, hogy - Jahve hosszúra nyúlt beszéde alapján - a bűnt jelöli meg fő problémaként: „A bűn jelensége azonban ezt az áttekinthetetlen komplexitást is minőségileg új szintre emeli. Istennek a világfenntartói-gondviselői munkája során így már nemcsak a teremtmények és szükségleteik irdatlan számát és sokrétűségét kell figyelembe vennie, hanem azt is, hogy az örök rend megbolydulása folytán immár minden ember önmagát hiszi a világ közepének, szükségleteik pedig, kilépve eredeti medrükből, már nem egymás melletti harmóniában várnak betöltést, hanem kíméletlenül szembefeszülnek egymással.” Ez egy borzasztó fura és valóságidegen gondolat. Mintha az állatok világa - ahol a bűn fogalma értelmezhetetlen - maga lenne a tömény harmónia. Mintha tápláléklánc alsóbb régióiban ismeretlen volna a szenvedés és a halálfélelem... Holott pont fordított a helyzet: az erkölcs megjelenése - függetlenül annak emberi avagy isteni eredetétől - a dzsungeltörvények megszelídítését célozza. Ha minden ember önmagát hiszi a világ közepének, azzal nem bonyolítja, hanem egyszerűsíti; s nem erőszakosabbá, hanem kifejezetten békésebbé teszi a létezést.

Jób sztorija az önellentmondások tárháza. Az alapdilemmára - miként lehet Isten igazságos, ha engedi a jók szenvedését? - az egyes szereplők eltérő válaszokat adnak. Elifáz, Bildád és Cofár szerint nincs itt semmi látnivaló; mivel a Teremtő nem lehet más, csakis igazságos, ebből Jób bűnössége következhet csupán. Jób reakciója a tökéletes értetlenség, hiszen tudja, hogy ő maga példás életvitelű. Jahve rendkívül szimpatikus válasza pedig: én vagyok az Isten, azt teszek, amit akarok; nem tartozom senkinek semmivel, még magyarázattal sem... Van itt azonban egy másik önellentmondás is, amelyről nemigen esik szó. Amikor a vallás a feltétlen hitet és bizalmat magasabb polcra helyezi a világot megérteni kívánó értelemnél, annak hátterében egyetlen gondolat áll: Isten minden nehézséggel együtt is a gondunkat viseli, óv bennünket és nem enged ránk pakolni olyan terhet, amelyet ne bírnánk el. Mi több: minden szenvedésnek értelme van; tanít valamit, formál és megerősít bennünket. Csakhogy mindez brutálisan szembemegy Jahve nagy monológjával, melyben arról értekezik, hogy a teremtett világ rém összetett, abba már nem fér bele, hogy nap mint nap belepiszkáljon. Hogyan tud hát vigyázni ránk, ha közben teljesen elengedte a kezünket??

Bizonyosan velem van a baj, de Jób sztoriján elmélkedve nem lettem sokkal okosabb. Az olvasó joggal Jahve szavaitól várná a megoldást, de úgy tűnik, tömény mellébeszélésen túl nem sokat kapunk. Az emberi bűn felemlegetése is felesleges zsákutca-érvelés, hiszen Jób szenvedéséhez nem sok köze van; a totál szívásnak, melyet átél, sem a saját, sem embertársainak vétkei nem okozói. (Ha Isten megvédene minket mindenféle természeti és egyéb, az emberi működéshez nem köthető katasztrófától, úgy volna értelme erről elmélkedni. Így nem sok.) Valójában visszatérünk a Teremtés könyvéhez: a jó és a rossz tudásának fájáról nincs jogunk lakmározni. Ennyi. A főhős ebbe beletörődik, de bevallom: nekem az a Jób szimpatikusabb, amelyik perbe száll a Mindenhatóval és magyarázatokat követel. Ez volna mindannyiunk küldetése. 

A legtöbben hozzá vagyunk szokva, hogy az ellenzéki oldalon csupa idióta ténfereg. Amikor Szabó Tímea artikulálatlanul rikácsol a parlamentben; amikor Karácsony Gergely összevissza hablatyol; amikor Dobrev Klára a leglaposabb, legelcsépeltebb populista közhelyekkel fárasztja szűkülő közönségét; amikor Márki-Zay Péter az őrület egyértelmű jeleit mutatja - nyilvánvalóan üdítően hat, ha valaki józanul, higgadtan és hozzáértő módon kommunikál. A Magyar Hang stábja nemrégiben Rácz András Oroszország-szakértővel készített nagy interjút, s a videó alatti hozzászólásokból is tisztán érződik: sikerült mindenkit alaposan megvezetni.

Rácz Andrásnál profibb szélhámost ritkán látni. Szemmel láthatóan minden adottsága megvan hozzá. Kifejezetten intelligens. Remek előadó: tisztán, érthetően, magabiztosan beszél. Minden, amit tényként közöl, abszolút valós és megállja a helyét. S miután hitelesen felépíti az elfogulatlan szakértő imidzsét, a valóság színtiszta posztóját azonnal elkezdi teleszőni privát és erősen elfogult narratívájával, úgy téve, mintha továbbra is tényeket közölne. Rendkívül beszédes, hogy a riport első 17 perce abszolút beleköthetetlen. Mintha pontosan tudná, hogy ennyi idő bőven elég is a hitelesség megalapozásához - innentől már nyugodtan jöhetnek a csalárdságok... Rácz András attitűdje természetesen emberileg érthető. 2022. június 30-ig a Nemzeti Közszolgálati Egyetem munkatársa volt, azonban ezt követően nem hosszabbították meg szerződését. Nyilvánvaló, hogy a mai napig erősen sértve érzi magát.

A békemisszió kapcsán a következőképpen nyilatkozik: "Mit értünk el vele? Kinek jó? Mi abból a profit, hogy a magyar miniszterelnök - tényleg nem tudok rá jobb szót - egy ilyen ego trip keretében... A kijevi látogatásnak volt értelme. (...) De hogy a moszkvai tripnek mi volt az értelme, pláne a pekinginek?" Egészen döbbenetes ez komoly arccal előadott értetlenkedés. A nyár elején Orbán egy hét alatt végighaknizta a világot. Mindenütt fogadták. Minden profin le volt szervezve előre. Ha az egész tényleg nem szólt többről, mint a kormányfő ázsiójáról, már úgy is egy diplomáciai bravúr, már úgy is bőven megérte. Borzasztó kisstílű dolog, ha valaki ezt ellendrukkerként képtelen elismerni. Arról nem is beszélve, hogy egyedül a kijevi kirándulást méltatja: "Ott egy csomó dolog elindulhatott..." Persze, persze. Zelenszkij be is jelentette: leállítják az olajszállítást a Barátság vezetéken. Tényleg jobb és barátságosabb lett azóta az ukrán hozzáállás... No de nem is ez a lényeg. Sokkal érdekesebb, hogy miként látja ugyanezt egy olyan elemző, aki szintén nem Orbán embere, ennek ellenére igyekszik elfogulatlan maradni. Tölgyessy Péter a Partizán múlt heti adásában így fogalmaz: "A dolog lényege, hogy egy nagyon kis ország vezetője fölmutatta, hogy ő az egész világrend ellen lázad. És fogadták a világ vezetői (...) Orbán Viktor valójában kihívást intéz a régi elitek egészével szemben, és az egész magyar külpolitikát arra alapozza - szinte hihetetlennek tűnik egy kis országtól - hogy a régi elitek meg fognak bukni." Elképesztő a különbség a két elemzés közt. Rácz András feje mélyen Brüsszel fenekében, így mindent csak ebből a látószögből képes megközelíteni. Tölgyessy ugyanakkor valóban független; képes tárgyilagos maradni, képes megérteni a motivációkat és értékelni a tényleges teljesítményt (még akkor is, ha ő maga nem ért egyet az irányvonallal).

De ha már békemisszió, az Oroszország-szakértő határozottan állítja: "Jelenleg arra, hogy bármilyen közvetítő békét tudjon teremteni, gyakorlatilag nulla az esély. Azért, mert mindkét fél továbbra is elsősorban katonai erővel akarja elérni a saját céljait." Milyen érdekes: Orbán Viktor majdnem pontosan ugyanezt fogalmazta meg kijevi és moszkvai látogatását követően. Mindkét idióta háborúzni akar. Lehet, hogy a miniszterelnöknek nem is kellett volna júniusban repülőre ülnie, ez a nagyon okos Rácz András előre megmondta volna, mit fog hallani? Ami azonban az Egyesült Államok szerepét illeti: már a kezdetektől világos, hogy minden Washingtonon múlik. Az USA azonban aligha nevezhető kívülálló közvetítőnek - vastagon főszereplője e drámának.

S hogy miért nem született meg az isztambuli béke közvetlenül a háború kirobbanását követően? A szakértő ezzel magyarázza: "Az a kérdés, ha én mondjuk ukrán döntéshozó vagyok, akkor biztos lehetek-e abban, hogy ha aláírok egy ilyen megállapodást, akkor azt Oroszország be fogja-e tartani." Beszarás. Nincs hozzá köze a sietve Kijevbe látogató Boris Johnsonnak. Sem az Egyesült Államoknak. Csakis az ukránok általános bizalmatlansága az oka... Ez kész röhej. És a műsorvezető nem reagál, hogy ennyi erővel soha a történelem folyamán nem jöhetett volna létre egyetlen békemegállapodás sem. És nem jegyzi meg, hogy nem feltétlenül a jóhiszeműség, sokkal inkább a bábáskodó nagyhatalmak jelentik a garanciát. És nem kérdi meg, hogy az USA miért nem állt rögtön a béke mellé, erejével szavatolva a megállapodás betartását...

Szerető Szabolcs - bár végig alákérdez Rácz Andrásnak - néha azért adekvát témákat is felvet, még ha óvatosan is teszi, konteóként címkézve: "Egy háború a nemzetközi hadiiparnak komoly üzleti lehetőség, és ilyen értelemben ez a hadipari lobbi is szerepet játszik abban, hogy egy konfliktus elhúzódjon." A beszélgetőfelek mindegyike tudja, hogy triviális igazságról van szó; az érdek nyilvánvaló. A riportalany azonban nem kacsinthat ki a saját narratívájából: Oroszország az ördög, Ukrajna és Amerika angyalok - ebbe nem fér bele, hogy Putyinon kívül bárki bármilyen felelősséget viseljen: "Korábbi háborúk tapasztalatai alapján én erre azt tudnám mondani, hogy a háborúkat a hadiipar nagyon ritkán robbant ki." Esküszöm, szekunder szégyent érzek, amikor egy okos és felkészült szakember ilyen nyomorultul mellébeszél. Még a műsorvezető is a konfliktus elhúzódását, s nem a kirobbanását említi, de Rácz Andrást ez sem zavarja: szemrebbenés nélkül mentegeti a menthetetlent.

"Nem tudom megmondani, hogyan fog hatni az amerikai elnökválasztás Ukrajna támogatására, ami valószínűnek tűnik, hogy Európának a korábbinál többet kell költenie." Számomra döbbenetes: a műsorvezetőnek meg sem fordul a fejében, hogy feltegye a kérdést: miért is? Miért is kell Európának egyáltalán bármit is költenie Ukrajnára? Mitől olyan evidens ez? A beszélgetőtársak szemmel láthatóan egy zárt véleménybuborékban csücsülnek, úgy téve, mintha a tízparancsolatról lenne szó, miközben két éve még senki sem gondolta volna, hogy az öreg kontinens legfőbb célja önmagának lenullázása, s feláldozása Ukrajna oltárán.

Rácz András biztos abban, hogy nem kell tartani a háború térbeli eszkalációjától, sem pedig az atomfegyverek bevetésétől. Ezekben speciel jómagam is bízom, azonban ilyen öntelten biztosan nem nyilatkoznék a mindnyájunk előtt ismeretlen jövőt illetően. Ami viszont az ezzel kapcsolatos kormánykommunikációt illeti, kritikája egészen vérlázító: "Az EP választások után - nézzünk ki az utcára - látunk egy darab háborús plakátot? Hirtelen, egy csapásra elmúlt az eszkaláció veszélye. Na ugye, hogy ostobaság volt?" Esküszöm a bicska kinyílik a zsebemben, amikor ekkora demagógiát hallok. Hát nem azzal riogatott a baloldal hónapokon át, hogy Oroszország megindul, s letarolja fél Európát? Pont a kormányoldal képviselte azt az álláspontot, hogy ez egy helyi konfliktus és akár meg is maradhatna annak. És vajon miként kéne kommunikálni egy választási kampány során? Hogy építsen mindenki atombunkert? Teljesen adekvát volt az üzenet: aki békét szeretne, szavazzon olyan politikai erőre, amely a béke elősegítésén dolgozik. Vagy az a gond, hogy a plakátokat a kampány végeztével - annak rendje s módja szerint - leszedik? Egészen elszomorító, hogy egy ennyire értelmes ember úgy nyilatkozik a politikai marketing területéről, mintha négyéves óvodás volna és az égvilágon semmit sem értene. (Holott nem az, tökéletesen ért mindent, s azzal is tisztában van, milyen aljasságot művel.)

Napestig sorolhatnám még Rácz András további értelmiségi maszatolásait. Ahogyan a magyar külpolitikát ekézi, miközben egyetlen szót sem ejt annak kapcsán, mi volna a helyes. (Azt azért ő sem tudná rezzenéstelen arccal, szégyenkezés nélkül előadni, hogy mindenben Washington és Brüsszel döntéseihez kéne igazodni, kritika és ellenvetés nélkül.) Beszél arról, hogy micsoda károkat okoznak a magyar gazdaságban a kifizetetlen EU-s pénzek, de meg sem említi azt a százféle jogtalanságot, amelyet az Unió elkövet ennek kapcsán. (Itt is csak érezteti, hogy be kéne húznunk fülünk-farkunk, semmiben ellent nem mondva Brüsszelnek. Tölgyessy e téren is lényegesen korrektebb: felhívja a figyelmet a brüsszeli elit, azon belül is az EP mélyen antidemokratikus voltára.) Amikor az ukránok korábbi kegyetlenkedései kerülnek napirendre, rögtön arról kezd értekezni, hogy az ENSZ definíciója szerint nem történt népirtás. És persze igaza van: ha csupán 38 ember égetnek el elevenen, az kevés ahhoz, hogy népirtásról beszéljünk... Döbbenetes ez az ember. Döbbenetes a gátlástalansága. És döbbenetes az, ahogyan eljátssza a független, elfogulatlan szakértőt. Azon már meg sem lepődöm, hogy a balosok kérdés nélkül beszopnak mindent.

"Én azt szeretném, ha a gyerekemet nem, hogy a telefon, de a mesterséges intelligencia használatára tanítanák meg az iskolában. Tanulja meg eredményesen használni a Google-t és tanulja meg, hogyan szűrje ki a hamis információkat az interneten. Legyen ebben jobb, mint annyi felnőtt ma...." - írja Facebook-bejegyzésében Ágoston László. "Tanulja meg, mi mindenre jó még a játékon túl is a kezébe adott miniatűr csoda: szerkesszen rajta képeket, szerezzen vele zenét, tegye többé az életét ezzel a páratlan eszközzel, aminek nagyobb a számítókapacitása, mint annak a gépnek volt, amivel Holdra szállt az emberiség."

Mindezekkel szemben ott a másik oldal: egy sor nyugat-európai ország, ahol már korábban bevezették a tiltó rendelkezést; a Nemzeti Pedagógus Kar, amely egyetért az irányvonallal; valamint a magyar szülők, akik a felmérések szerint 85%-ban a korlátozás mellett állnak. "A törvény és a kormányrendelet-tervezet jelentős előrelépést jelent a gyermekek, kamaszok és fiatalok mentális egészségének védelmében, amelyet számos tudományos, szakmai és szakértői érv, kutatás, tanulmány támaszt alá." – állapította meg közös állásfoglalásában Hal Melinda klinikai szakpszichológus, illetve Pöltl Ákos családbiztonsági szakértő.

A vélemények tehát megoszlanak, s jómagam - liberálisként - aligha fogok lándzsát törni egyik vagy másik álláspont mellett. Már csak azért sem, mert ez nem politikai, vagy erkölcsi természetű kérdés, hanem szimplán szakmai. Ha diák volnék, engem személy szerint rettenetesen zavarna, ha a szabadságomban ilyen mértékben korlátoznának. "Csesszék meg! Szervezzék meg úgy az órát, hogy ne kelljen mobiltelefont használni!" - fakadt ki a minap Boros Bánk Levente, azonban a másik oldal is nyugodtan mondhatná: Csesszék meg! Ne menjen tanárnak az, aki képtelen fegyelmet tartani, továbbá előadásával képtelen nagyobb élményt okozni, mint amilyen a telefonnyomkodás... Nyilván nem gondolom, hogy a tanulók többségétől valami hatalmas érettséget lehetne remélni, de azért - elvben - az sem lehetetlen, hogy nem a készülék irányítja a diákot, hanem fordítva. Jómagam például pont olyan telefonfüggő vagyok, mint bárki más, de például amikor strandra megyek, a mobilomat minden esetben otthon (a nyaralóban, a szállodában) hagyom, hiszen úszás és napozás közben semmi szükségem rá. Ugyanezt a tudatosságot az iskolások is magukévá tehetnék: a fontos és izgalmas órákon az iPhone maradhatna a zsebben. "Az okoseszközök és okostelefonok iskolai jelenléte csökkenti a diákok közötti beszélgetéseket, interakciókat, személyes kapcsolatot, ami elengedhetetlen a megfelelő idegrendszeri fejlődésükhöz, ahogyan szociális készségeik és érzelmi intelligenciájuk hatékonyságában is negatív szerepet játszik." Kates, Wu, és Coryn, 2018-as kutatásának megállapításai lényeges érvekkel támogatják a korlátozni szándékozókat. Viszont ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a telefon alapfunkciója mégiscsak a kommunikáció, a személyes interakciók teremtése. Talán a tanterem végében ülő Ádám sosem vinné randizni az első padban unatkozó Évát, ha a világ legálmosítóbb kémiaóráján nem írna rá messengeren valami könnyed hülyeséget, s a lány nem fordulna hátra, megvillantva vadakat megszelídítő mosolyát... Emlékszem, mi még - a szép emlékű nyolcvanas években - kézzel írt leveleket utaztattunk végig az osztályon. Azért az nagyon nem ugyanaz... A felnőttek világában sem más a helyzet. Az unalmas értekezleteken ugyanúgy mindenki a telefonját nyomkodja. Aki jól figyel, ilyenkor még azt is kiszúrhatja, hogy a cégen belül kiknek van viszonya egymással... Szóval ne becsüljük alá az okostelefonok pozitív, kapcsolatépítő szerepét sem. És alig hiszem, hogy egy kamasz számára bármi is fontosabb lehet a szerelemnél.

Ennyit a szakmai és személyes preferenciákról, a lényeg valójában nem itt keresendő. Az iskolai telefonhasználat kérdése azért szuper téma, mert tökéletesen rávilágít, miként festene az ideális világ. Természetesen úgy, hogy nem volna centralizált, állami iskolarendszer. Ha az oktatás jellemzően a magánszektor kezében volna, s piaci alapon választhatnánk százféle tanítási módszer közül, úgy ez sem képezhetné központi rendelet tárgyát. Az egyes iskolák saját hatáskörükben eldöntenék - hasonlóan ahhoz, hogy milyen tankönyveket használnak, milyen idegen nyelveket oktatnak, s hogy alkalmaznak-e bármiféle dresszkódot -, hogy miként viszonyulnak a mobilhasználathoz. A szülők pedig (akár ez alapján) szabadon választhatnának, hogy hová íratják be srácaikat. Simán lehet, hogy győzne a tudományos korszellem; a teljes tiltás jobb tanulási eredményeket hozna, a megengedőbb iskolák diákjai leszakadnának, s előbb-utóbb minden valamirevaló suli a korlátozás útjára lépne. De az is lehet, hogy egy-két elitgimnázium olyan pazar oktatógárdát és tanulóállományt hozna össze, hogy a teljes szabadság sem okozna semmiféle gondot. Ismerjük a vonatkozó kutatási eredményeket: minél iskolázottabb a szülő, annál kevésbé igényli gyermeke bármiféle iskolai korlátozását. (Egy hazai, 2009-ben készített felmérés azt a nem meglepő eredményt hozta, hogy minél magasabb a szülők iskolai végzettsége, annál kevésbé igénylik gyermekük rendre és fegyelemre nevelését. A 8 általánossal, vagy annál kevesebbel rendelkezők 38, illetve 42,2%-ban; a felsőfokú végzettségűek mindössze 17,1%-ban ítélték lényegesnek a fegyelmezést. Érdekes módon megfordultak az arányok, amikor azt kérdezték, fontos-e, hogy a gyerek jól érezze magát a tanintézményben. A főiskolát, egyetemet végzett szülők 43,4 %-a ezt kifejezetten lényegesnek ítélte, szemben azokkal, akik még a 8 általánost sem fejezték be, utóbbiaknak csupán 11,1%-a (!!!) tartotta fontosnak gyerekük jó iskolai közérzetét.)

Nyilvánvaló, hogy telefon nélkül is van élet az iskolában. Nyilvánvaló az is, hogy a gyermekpszichológia szaktudását érdemes figyelembe venni. Mégis: csupán az oktatás szabadpiaci működése, e színtiszta utópia volna képes arra, hogy igazságot tegyen a kérdést illetően. Kár, hogy erre világszerte nem sok esélyt látni. 

"Ha Brüsszel migránsokat akar, megkapják őket" - jelentette ki Gulyás Gergely a csütörtöki kormányinfón. A magyar kormány egyirányú jegyet biztosít a belga fővárosba a bevándorlók számára.

Bevallom: imádom ezt a kurucos attitűdöt, s ezt várom a mindenkori magyar kabinettől. Brüsszel már ma is egy bevándorlókkal túlzsúfolt, koszos, szemetes, húgyszagú város - jártam ott nemrég, írtam is róla -, valódi szimbóluma a 21. századi Nyugat-Európának. Ha valahol, ott aztán jó helyen lesznek a migránstömegek. Érdekes módon a város főpolgármestere nem így reagált: "Az illegális bevándorlók odautaztatása kárára lenne a brüsszelieknek" - írja a hírtől megrettent Philippe Close. Hát nem érdekes ez? Ami a belgáknak totál szívás, azt nekünk szó nélkül és kötelezően le kéne nyelnünk? Mi folyik itt? El kéne lassan dönteni ezeknek az okos balos européereknek, hogy a migráció jó dolog-e, vagy sem. Ha jó, hát örüljenek neki, ha pedig nem az, úgy minket sem kéne szívatni vele. Természetesen ismerjük a szocialista lelkületet: mindig a más faszával vernék a csalánt, mindig a más pénzéből jótékonykodnának. Ha valakibe egy minimális erkölcsi érzék is szorult, úgy erre csak annyit mond: hányinger.

Évtizedek óta kész a terv: Európa váljon kevert népességű, kapucsínó embermasszává. De miért is? Több magyarázatot is tudunk, egyik jobb, mint a másik.

• ILLUZÓRIKUS - Talán van pár eszement idealista, aki azt gondolja, jobb hely lesz a világ, ha a rasszok egymással házasodva, keveredve, szaporodva létrehozzák az ÚJ EMBERISÉGET, amely békésebb és együttműködőbb lesz minden eddiginél, hiszen mindenki mindenki testvére...
• KÁOSZTEREMTŐ - Vannak olyanok is nem kevesen, akik pontosan tudják, hogy a különböző kultúrák és vallások egy akolba terelése robbanáshoz, polgárháborúkhoz vezet. Ocsmány egy szándék.
• POLITIKAI HASZONSZERZŐ - Az új bevándorlók ideig-óráig a migránspárti baloldalt támogatják, s ennyi elég is a pillanatemberkéknek. Utánuk az özönvíz.
• GAZDASÁGI HASZONSZERZŐ - A globális nagyvállalatok szemmel láthatóan azt az álláspontot képviselik, hogy a legjobb munkaerőt és a legjobb fogyasztót egyaránt a gyökértelen, a hagyományaitól, értékeitől, identitásától megfosztott ÚJ EMBERISÉG tagjai jelentik. Hosszútávú gazdasági cél lehet tehát a nemzetek, az etnikumok, a nemek, a kultúrák teljes összekeverése.

Mint látjuk, a négy motiváció közül egyedül az első nevezhető pozitívnak és elfogadhatónak, ám az is totális utópia. Érdemes volna kimondani végre: Ez a fajta erőltetett és gyors emberkísérlet semmi jót nem ígér. A kevert népességű, kapucsínó embermassza - ha létre is jönne - semmivel sem volna jobb, mint a homogén európai őslakosság.

Az elmélet után lássuk a gyakorlatot! Az egymással idegen népek és kultúrák keveredése alapvetően háromféle világot eredményezhet:

• ASSZIMILÁCIÓ - Az újonnan érkezők beolvadnak az őslakosságba, színesítve annak génállományát és szokásrendszerét.
• BÉKÉS, PÁRHUZAMOS TÁRSADALMAK - A bevándorlók az őslakosságtól elkülönülten élnek, kizárólag egymás közt szaporodnak, őrzik a magukkal hozott kultúrájukat, ugyanakkor betartják a befogadó ország törvényeit. (Ez jellemzi például a kínaiakat hazánkban.)
• AGRESSZÍV, PÁRHUZAMOS TÁRSADALMAK - Ez maga a Nyugat jelenkora. A migránsok érkezésével az erőszakos bűncselekmények száma erősen megnő, az őslakosok biztonságérzete meredeken csökken.

Azt látjuk, hogy a három lehetséges verzióból kettő semleges, egy pedig katasztrofális. Sehogy sem tűnik jó biznisznek. Érdemes volna kimondani végre: a gyakorlat szintjén sem látunk olyan forgatókönyvet, amely jobb világot eredményezne az eredetinél. A különböző etnikumok és kultúrák együttélése tehát önmagában nem áldás, sokkal inkább probléma, mely a legtöbb országban migráció nélkül is megtapasztalható: Magyarországon a cigányság; Az Egyesült Államokban a behurcolt, fekete rabszolgák leszármazottai; Nyugat-Európában az egykori gyarmatokról érkezett tömegek jelentik azt a problémahalmazt, melyet így is, úgy is kezelni kell. Három dolog biztosan leszögezhető:

• Messze az asszimiláció a legjobb út. (Kár, hogy nem működik, a rasszok közötti házasságok aránya mindenütt a világon elenyészően alacsony. Minden felmérés azt igazolja, hogy a túlnyomó többség a saját etnikumához vonzódik, akármennyire erőlteti is a nyugati média a fekete férfi - fehér nő idealizált párosát.)
• A probléma évtizedek, sőt évszázadok óta fennáll, s máig megoldatlan.
• Ha van valami, amit biztosan nem kéne erőltetni, az a gondok további dagasztása, a migráció további bátorítása és elősegítése által.

"A béka belement, hogy átviszi hátán a skorpiót a folyó túloldalára, azzal a feltétellel, hogy amaz nem fogja megszúrni. Mielőtt még a folyó közepéig értek volna, a skorpió belemélyesztette méregtövisét a béka hátába. A béka a hátára fordult, a skorpió szemébe nézett, s könnyeivel küzdve megkérdezte: Miért tetted ezt? A szavadat adtad és mégis megszúrtál... így most mindketten megfulladunk. A skorpió így felelt: Nem tehetek róla, ilyen a természetem." Így megy ez. Az ősi kínai tanmese pontosan leírja, mekkora hálát éreznek a barbár világokból érkező migránsok a befogadó országok felé. Napestig sorolhatnánk az utóbbi évek brutálisabbnál brutálisabb terrortámadásait, most legyen elég, ha megemlítjük a legutóbbi borzalmat, a pénteki solingeni mészárlást. Amikor egy iszlám fanatikus válogatás nélkül mélyeszti kését egy ünnepi rendezvény járókelőibe, annál aligha tudunk aljasabbat elképzelni. Talán csak azok embertelenebbek, akik ezt engedik, eltűrik, elősegítik és bátorítják. Sohase feledkezzünk el a naiv béka felelősségéről sem!