"Az alkotás nem ismer kényszert, a művészet mindig szabad" - így szól Vaszilij Vaszilijevics Kandinszkij orosz író (és festő) ismert mondása. A magam részéről annyit tennék hozzá: bárcsak így lenne! Az emberi természet azonban olyan, hogy mindent az uralma alá kíván hajtani, a cenzúra által az egyes művészeti megnyilvánulásokat is. Minél betegebb egy társadalom, annál több gondolatkorlátot épít és visel el. A britek ismét szintet léptek: a szigetországban a napokban életbe lépett az a jogszabály, mely szerint a továbbiakban tilos nemi sztereotípiákat használni a reklámokban. A rosszul vezető nő, az ügyetlenül pelenkázó férfi - mindez már a múlté. Az angol reklámoknak mostantól - függetlenül a valóságtól - kötelező olyan képet festeni, mely szerint mindkét nem pontosan ugyanúgy működik; egyszerűen nem léteznek erősségeik és gyengeségeik egymással szemben. Totális agyrém. Számomra a legsötétebb kommunista időket idézi.

Pár hónapja keresztények százai tiltakoztak a Haifai Művészeti Múzeum bejáratánál, követelve, hogy távolítsák el Jani Leinonen finn művész McJézus című, a tüntetők szerint vallásgyalázó alkotását. (Láttunk már ennél sokkal durvábbakat is, példának okáért: keresztre feszített disznót.) Még élénken emlékszünk a 2015-ös párizsi terrortámadásra a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen, melyet néhány, Mohamedet ábrázoló karikatúra miatt követtek el. Az egész nyugati kultúra a szólásszabadságra (és ennek részeként természetesen a művészet szabadságára) épül. Arra a toleranciára, mely képes elviselni, ha egyesek másként látják a világot, akár oly módon, hogy az számunkra bántó, vagy egyenesen sértő. Eszünkbe sem jut azt az álláspontot képviselni, hogy a blaszfémia minden megnyilvánulását üldözni és tiltani kéne, pláne nem, hogy a párizsi vérengzőknek igazat adjunk. Hasonló a helyzet a szexualitás terén is: gyakorlatilag eltűntek a tabuk. Azok a pornográf alkotások, melyekért alig pár száz éve simán máglyára küldték volna az embert, ma a hétköznapjaink legtermészetesebb részei. Számomra tökéletesen érthetetlen, hogy miért kell a régiek helyett új tabukat felállítani. A legfurább az, hogy Shakespeare, Adam Smith és John Lennon hazájában mindezt lazán benyeli és elfogadja az istenadta nép.

Persze, nem ez az első alkalom, hogy Nagy-Britanniában a hatóságok - tökéletesen szerepet tévesztve - megnyirbálják a marketingvilág művészi szabadságát. Három éve azzal az indokkal tiltottak be egy Gucci-reklámot, hogy az abban szereplő modellt egészségtelenül vékonynak találták. 2017-ben a Rimmel hirdetését tették tiltólistára, mert megítélésük szerint Cara Delevigne szemöldökét az utómunkálatokban természetellenesen dolgozták meg. Mintha valami rossz vicc lenne, vagy egy másik csillagrendszer totalitárius világában játszódó nyomorult sci-fi. A mostani jogszabályváltozást többek közt az a 70 ezer aláírás indukálta, mely egy Protein World nevű diétás italmárka reklámfilmjének sugárzása ellen gyűlt össze, az abban szereplő bikinis modell miatt. Az új rendelkezés értelmében a továbbiakban tilos olyan hirdetést közölni, amely kapcsolatba állítja a testi adottságokat a párkapcsolati sikerekkel... Döbbenet. Tényleg létezik a Földön olyan eszelős, aki tagadná évezredek evolúciós tapasztalatát? Vagy épp ellenkezőleg: mivel pontosan tudják, hogy a fizikai vonzerő döntő tényező a szerelemben, azt gondolják, hogy a szerencsétlen külsővel rendelkezők ettől majd jobban érzik magukat? Esetleg olyan ambiciózus célok vezérlik a jogszabály alkotóit, hogy az új, kikényszerített trend képes lesz megváltoztatni a legelemibb emberi ösztönöket? Tényleg komolyan gondolja bárki, hogy ha a Coke light reklámjában az ablaktisztító alpinistát egy kopaszodó, pocakos színész alakítja, akire az irodista csajok ugyanúgy rágerjednek, mint az eredeti verzióban szereplő szálkás szépfiúra, úgy ez a hazugság a valóságban is működni fog? Nem is értem, mi a cél, miben reménykednek. A Dove már jó ideje ráállt erre a trendre: kampányaiban - a kozmetikai hirdetéseket jellemző bombázók helyett - kifejezetten átlagos nőket szerepeltet. Hogy ez jó vagy sem? Csakis az értékesítési adatok döntik el. Ám az, hogy a hatóságok akarják megszabni a marketingkommunikáció irányvonalát - egyszerűen vérlázító.

Nem állítom, hogy szélsőséges esetben az államnak nincs joga a tiltáshoz. Ha a dohánytermékek hirdetési lehetőségei korlátozottak, azt még valahogy el lehet viselni. Azon sem akadunk ki különösebben, ha az ártó, agresszív vagy önveszélyes attitűdöket kerülendőnek ítélik. Képzeljünk el például egy energiaitalt népszerűsítő reklámfilmet, melyben a főszereplőt úgy felpörgeti az extra koffein, hogy elkezdi tövig nyomni a gázt a város szívében. A félperces film összeköti a terméket a korlátlan szabadság életérzésével, melyet az eszelős száguldozással azonosít. A fene se tudja, hogy egy ilyen spot hatására történne-e bármiféle valós baleset, ám jobb félni, mint megijedni: morális érzékünk nem háborogna nagyon, ha az illetékes hatóság elmeszelné a fenti ötletet. Az új brit jogszabályban azonban szó sincs ilyesmiről. Nem az egészség, vagy az emberi élet védelmét célozza, hanem egy puszta ideológia mentén száll síkra. Magyarországon a szocializmus évtizedei során megtapasztalhattuk, milyen az, amikor a dalszövegek, a regények, a filmek és persze a reklámok nem mehetnek szembe a központi világnézettel. A britek nincsenek felvértezve e közvetlen tapasztalással, talán ezért hajlandóak önként magukra csatolni a szellem és a lélek bilincseit.

Az ügy mindenesetre ezer sebből vérzik. A jogszabály életbe léptetésétől kezdve vékony jégen kezdenek járni a szigetországi marketingesek, hiszen gyakorlatilag bármire ráfogható a nemi sztereotípia vádja, így aztán bármi azonnal betiltható. A kreatívok számára egyetlen biztonságos út maradt: ha elkezdenek egy fordított világot építeni. A makulátlan reklámfilmekben eztán minden esetben a nők ülnek majd a volánnál, női karakterek lesznek a menedzserek, sőt az autószerelők és bányászok is; míg a konyhában és a gyerekek körül a férfiak fontoskodnak majd. De ne is álljunk meg itt! Ha 70 ezer aláírás elegendő bármilyen eszelős rendelet kihirdetéséhez, holnap talán kampányt indít valamelyik agyhalott a kifli, mint fallikus szimbólum ellen. A magam részéről már meg sem lepődnék az új brit péktörvényen, mely kizárólag a zsömlét tartja kívánatosnak...

"Mi vagyunk az első generáció, amely a saját bőrén érzi a klímaváltozás hatását és az utolsó, aki még tehet ellene." - Barack Obama elhíresült mondatával a legtöbben tökéletesen egyetértünk. Azzal is nehéz lenne vitába szállni, hogy a globális felmelegedésért, az erdőirtásokért, a légszennyezésért, számos állatfaj kipusztulásáért és a termőföldek kizsigereléséért a homo sapiens a felelős. Nem kívánnék amellett sem érvelni, hogy nincs nagy baj, majd csak lesz valahogy. Végzetes hiba volna a fejünket a homokba dugni. Amikor viszont előkerülnek a klasszikus, aszkéta mennydörgések - sokkal kevesebbet kéne fogyasztanunk, visszafogottságot kellene mutatnunk, muszáj volna alább adni az igényeinkből -, ezekkel már a legkevésbé sem tudok azonosulni.

Kezdjük azzal, hogy a legtöbb földlakó szinte semmit sem tud a klímaváltozásról, vagy legalábbis nem mutat a téma iránt különösebb érdeklődést. Tőlük hiába várnánk a csodát. Ugyanakkor azok sem tehetnek túl sokat, akik e téren igazán tudatosak. Ha a piros lámpánál leveszem a lábam a pedálokról, az autóm motorja automatikusan kikapcsol, s a monitor büszkén újságolja, hogy e rövidke szünettel néhány gramm szén-dioxiddal kevesebb jutott a légkörbe. Vajon mennyit számít ez a semmiség? Valójában járhatnék metróval is - és ha a belvárosba tartok, így is teszek -, ám a legtöbb esetben a környezetvédelmi szempontokon túl semmi egyéb nem motivál; az utazás ár-érték arányát tekintve egyértelműen a kocsim mellett döntök. (Esetleg vehetnék elektromos autót, ha nem volna lényegesen drágább a benzinesnél.) Persze, minden kornak megvannak a maga szentjei, akik egy nemesebb cél érdekében hajlandóak a saját önös érdekeivel szemben cselekedni. Én nem vagyok ilyen. És pontosan tudom: a többség sem ilyen. Egyetlen társadalmat sem építhetünk a szentekre. A környezetvédelmet azzal szolgáljuk a legjobban, ha a fogyasztókat érdekeltté tesszük benne, s még véletlenül sem úgy, hogy áldozatokat várunk tőlük.

A visszafogottság követelése nem csupán az egyén dimenziójában problémás. Makroszinten ugyanúgy lehetetlen küldetés. Az evolúció - és ezen belül a gazdasági evolúció - csupán egyetlen irányt ismer: a hatékonyság és a komplexitás folytonos növekedését. Mondhatnánk, hogy holnaptól járjon mindenki lovon, ám pontosan tudjuk: abban a pillanatban dőlne össze a teljes civilizáció. Biztathatjuk a földlakókat alacsonyabb fogyasztásra, ám ez elkerülhetetlenül recesszióhoz, hosszútávon pedig összeomláshoz vezetne. Sokkal intelligensebb volna elfogadni, hogy a komplexebb rendszerek összetettebb problémákat szülnek, s a megoldásainkat is érdemes volna ezekhez igazítani. Egészen bizonyos, hogy az emberiség energiafelhasználása a jövőben sem fog csökkenni. Ugyanakkor tudjuk: a Nap önmagában is korlátlan erőforrás, mely képes lenne minden energiaigényünket sokszorosan kielégíteni. És akkor még nem beszéltünk a szélről, a folyók és tengerek mozgásáról, valamint a geotermikus erőforrásainkról. Egészen bizonyos, hogy utazni sem fogunk kevesebbet. A mai autók azonban már sokkal üzemanyag-takarékosabbak és kevésbé környezetszennyezők, mint akár a pár évvel korábbi, hasonló súlyú és teljesítményű járművek. Nem fogunk kevesebbet fogyasztani, így termelni sem. A technológia fejlődésének köszönhetően ugyanakkor ma már lényegesen kevesebb nyersanyagot használunk, és kevesebb hulladékot termelünk egységnyi érték előállításához, mint azelőtt. Megkezdtük a tengerek megtisztítását. Új erdőket telepítünk. Európában és az Egyesült Államokban radikálisan csökkent a szmog mértéke. Szelektíven gyűjtjük a hulladékot, melyet újrahasznosítunk. A tudatosság és a technika együtt csodákra képes, hitem szerint még arra is, hogy megmentsük ezt a bolygót. Chris Goodall Hogyan éljünk alacsony szénfogyasztású életet? című könyvében azon véleményének ad hangot, mely szerint ökológiai lábnyomunk akár 75 százalékkal is csökkenthető anélkül, hogy életminőségünket feláldoznánk érte. A magam részéről azt gondolom, hogy a múltba révedés és az aszketizmus hirdetése nemhogy felesleges, de a megoldással egyenesen ellentétes irányú. A már ismert és a még ismeretlen zöld technológiák elképesztő piaci lehetőséget jelentenek, és egyértelműen a jövő húzóágazatai lehetnek.

Amikor az ökológiai lábnyomunk csökkentését célozzuk, nem mehetünk el szó nélkül a Föld túlnépesedése mellett sem. Több mint tízezer nemzedék kellett ahhoz, hogy bolygónk lakossága elérje a kétmilliárd főt, majd egyetlen nemzedék (a II. világháború után születettek) alatt hét és fél milliárdra nőtt. A kérdés csak az, hogy mekkora a Föld eltartóképessége - ám erre senki sem tudja a választ. Egyesek szerint akár 15 milliárd embert is elbír, mások szerint ötmilliárdnál, vagy az alatt húzódik a határ, melyet hosszútávon eltarthat. Az igazán aggályos kutatók szerint egymilliárdra kellene csökkennie az emberiség létszámának ahhoz, hogy planétánk visszanyerje ökológiai egyensúlyát. Egy biztos: a termőtalaj negyedét már tönkretettük, a vad- és halállomány túlnyomó többségét elfogyasztottuk. Egészen nyilvánvaló, hogy ökológiai tekintetben mindannyian azzal tennénk a legjobbat a Földnek, ha utódok nélkül távoznánk. (Ez még akkor is igaz, ha egy tízgyerekes mozambiki család együtt sem hagy akkora ökológiai lábnyomot, mint egy dízelterepjáróval közlekedő, naponta félkilós sztéket elpusztító texasi farmer.) Igen ám, de akkor mégis kinek a számára akarnánk megmenteni a bolygót? Arról nem is beszélve, hogy gyermeket vállalni nem csupán semmihez sem fogható örömforrás, de a legelemibb emberi alapjog is egyben, mely senkitől sem megtagadható. Egészen biztosan boldogabb hely lenne az univerzum, ha a harmadik világban végre felismernék a tudatos családtervezés előnyeit, s már nem kívánnák a saját nyomorukat hét-nyolc utódra továbbörökíteni. Ám ez nem elsősorban ökológiai kérdés. Ami pedig a nyugati civilizációt illeti, nálunk - néhány kivételes országtól eltekintve - mindenütt markáns népességfogyást és jellemzően apró családokat találunk. Ebben a térségben csak a gyakorló elmebetegek hangoztatják a "mentsd meg a Földet, ne vállalj gyereket!" szlogent.

Stephen Hawking, a tavaly elhunyt zseniális kozmológus szerint a Föld minden optimizmus mellett sem lesz képes további évezredekre otthont adni az emberiségnek. Rövid válaszok a nagy kérdésekre című, legutolsó könyvében így fogalmaz: "Úgy gondolom, vészes hanyagsággal kezeljük bolygónk jövőjét. Jelenleg ugyan nincs hova mennünk, de hosszú távon az emberi faj nem tehet fel mindent egy lapra, azaz egy bolygóra. Remélem, legalább addig elkerülhetjük a betlit, mire megtanuljuk, hogyan meneküljünk el a Földről." Természetesen Hawking is elengedhetetlennek tartja a környezetvédelmi intézkedéseket, a végső megoldást azonban egyértelműen a világűr gyarmatosításában látja: "Ha nem hagynánk el a Földet, az olyan lenne, mintha hajótöröttként egy lakatlan szigetre vetődnénk, és meg sem próbálnánk elmenekülni. Fel kell derítenünk a Naprendszert, hogy megtudjuk, hol találhatók az emberek számára alkalmas életkörülmények." Talán igaza van. Talán az ükunokáim számára mindez kézzel fogható valósággá válik. Jómagam azonban még egészen biztosan ezen a planétán fogom befejezni pályafutásomat, s boldogabb lennék, ha a világ kormányai elsősorban a Föld megmentésén fáradoznának.

A Hír TV Háttérkép című műsorának múlt csütörtökön ismét sikerült pár intellektuális mélyrepülést bemutatnia. A téma a zöld mozgalom, melynek kapcsán Bayer Zsolt kijelenti: "A globalizáció akarása és a környezetvédelem eleve egymást kizáró premissza. Nem lehet a kettőt egyszerre akarni, mert hogyha valaki meg akarja védeni a Földet, annak be kell látnia, hogy a globalizáció ennek a legnagyobb ellensége." Érvek sehol, csupán egy erősen megkérdőjelezhető gondolat, önmagával magyarázva. Bevallom, napok óta tűnődöm e kijelentésen, de képtelen vagyok megfejteni az értelmét. A magam részéről azt látom, hogy bolygónk csakis globális módon menthető meg. Elég a Dunára gondolni: fél Európán végigfolyik. Lehet hazánk olyan mintaállam, amely csakis a legalaposabban tisztított vizeket engedi a folyóba, ha minden más ország szennycsatornának használja. Még látványosabban igaz ez a légkörre, melynek megóvása - nyilvánvaló módon - csakis nemzetközi összefogással lehetséges. Bogár Lászlóhoz kötődik a következő fájdalmas kijelentés, mely szerint az emberiségnek "vissza kellene régiesülni", hogy élhessünk még néhány száz évig. (Bár saját bevallása szerint maga sem tudja, hogyan kéne belevágni. Nyilván sehogy.) E ponton - pozitív példaként - megemlítésre kerül az a parasztgazda, aki háromezer éven keresztül mindent újrahasznosított. A magam részéről kevés dologtól idegenkedem ennyire, mint az effajta burkolt, manipulatív árukapcsolástól. Ez nagyjából olyan, mintha azt mondanánk: a nácik jól szabott egyenruhát viseltek, ezért vissza kell hozni az ő világukat. Nyilvánvaló nonszensz. Sokkal tisztességesebb lenne úgy fogalmazni, hogy elődeink életviteléből érdemes eltanulni és a modern világba beépíteni a használható fejezeteket - lásd: újrahasznosítás - anélkül, hogy a letűnt, nyomorúságos korokat sírnánk vissza. Nem vitás, hogy a Földet meg kell menteni. Ha létezik olyan probléma, melyet a szabad piac önmagában képtelen kezelni, úgy a környezetvédelem ilyen. Ebből fakadóan: ha van adekvát alkalmazási területe a különböző adóknak és támogatásoknak; ha van létjogosultsága bármiféle gazdasági előírásnak, szabályzásnak, tiltásnak és szankciónak, úgy a Föld ökológiai egyensúlyának visszaállítása elfogadható hivatkozási alap lehet. Ha van áldásos hatása a globalizmusnak, úgy a bolygó megmentéséért folytatott egységes fellépés lehetősége feltétlenül ilyen. Ám hogy vissza kéne forgatni az idő kerekét; hogy le kéne mondani a jelenkor kényelméről; hogy komoly áldozatokat kellene hoznunk - ezek tökéletesen értelmetlen és alaptalan prédikációk csupán.

Amikor társadalmi egyenlőtlenségekről esik szó, a társalgás egy bizonyos pontján valamely hozzászóló részéről egészen biztosan elhangzik a "dzsungeltörvény", vagy a "farkastörvény" kifejezés, esetleg az "erősebb kutya baszik" elv felemlegetése. Mindezek persze erős felháborodás kíséretében, az igazságosság mellett érvelve, hiszen mégiscsak emberek volnánk, vagy mi a fene. Meggyőződésem, hogy ezeknek a véleményalkotóknak halvány fogalmuk sincs róla, miről is beszélnek.

Talán a kedves Olvasónak nem kell túlzottan megdolgoztatnia a fantáziáját ahhoz, hogy képes legyen elképzelni egy olyat tehetségkutató versenyt, amelyre ezrek jelentkeznek, ám csak tucatnyian kerülnek be az élő show-ba, ráadásul hétről hétre onnan is kipotyognak, s végül egy viheti el a fődíjat. Talán olyanról is hallottunk már, hogy egy topmenedzseri állást félszázan pályáztak meg, de csupán egy kapta meg az áhított pozíciót. Egy foci VB-n is harminckét csapat indul, ám mindössze egy lesz, amelynek tagjai a döntő után a magasba emelhetik a kupát. Nos, ezt hívják a dzsungel törvényének. Elárulná valaki, hogy mi a baj ezzel? 

Láttunk már olyat, amikor baloldali érzelműek altruista magatartásformákat igyekeztek belelátni az állati viselkedésbe. Az még gyakrabban előfordul, hogy a formális hierarchiákban, a tekintélyelvűségben, a diktatórikus viszonyokban gondolkodók hívják segítségül az állatvilágot, mint hivatkozási alapot. A valóság az, hogy mindkét megközelítés helytelen. A dzsungel törvénye nem bal- és nem jobboldali. Az állatvilág tagjai nem önfeláldozók, de nem is elnyomók. Egymáshoz való viszonyuk egy adott populáción belül is sokféle lehet, a kölcsönösségből és a közös génekből fakadó együttműködéstől kezdve a totális közönyön át egészen a véres versengésig. Egy fizikálisan jól fejlett hím gorilla például egészen biztosan csinos kis háremet gyűjt maga köré, s igyekezni fog, hogy nőstényeitől a többi - nálánál gyengébb - hímet távol tartsa. Az egyenlőséget hirdetők és a nőstény nélkül maradtak ezt bizonyára rém igazságtalannak találják. Érezhetnek így, szívük joga. Egyet viszont nem tehetnek (és mégis oly sokszor megteszik, félreértve a valóságot). Az alfahímet  nem vádolhatják erőszakkal, diktatórikus hajlammal, elnyomással. A falkavezér egyszerűen védi a sajátját. Az égvilágon semmit sem kényszerít a többi hímre, azok szabadon távozhatnak, vagy akár meg is küzdhetnek vele a pozícióért, illetve a nőstényekért. (Esetleg fű alatt be is lopózhatnak a féltve őrzött territóriumra, és suttyomban elkaphatnak egyet-egyet a csinosabb gorillalányok közül, ha a főnök épp szunyókál.) Az emberi társadalmakban előforduló diktatúrákban az alattvalókat a jogfosztottság és a röghöz kötöttség jellemzi. Az állati populációkban ilyesmit hiába keresnénk. A szándékos kegyetlenkedés is idegen attitűd az élővilágban, ismereteim szerint a kutatók csupán a csimpánzoknál figyeltek meg ilyet, s még náluk is kimerült a könnyed csínytevésekben. 

Amikor a társadalmi egyenlőtlenségeken keseregve a farkastörvény igazságtalanságát hozzuk szóba, először is tisztázni kéne a problémás paramétereket. Egy állati populációban kizárólag genetikai, vagy szerzett fizikai különbségekről beszélhetünk, melyeket érezhetünk ugyan igazságtalannak, ám sok egyebet nem tehetünk. A testi és szellemi paraméterek az emberi társadalmakban is jelentős különbségeket mutatnak, ám ezek olyan adottságok, melyek központi döntéssel nem kiegyenlíthetőek. Léteznek ugyanakkor sajátosan emberi tényezők, melyekre nagyon is hatással lehetünk; ilyen a vagyoni, illetve a törvény előtti egyenlőség kérdése. Az alábbi mátrix ezen paraméterek mentén jelöli ki a négy lehetséges társadalomszervező struktúrát.

Az alsó régióba kerültek azok társadalmi rendszerek, melyekben már a törvény előtti egyenlőség sem áll meg. (A kasztrendszernek nevezett szegmensbe tartoznak a rabszolgatartó és a feudális társadalmak is, további minden olyan berendezkedési forma, amelyben egy-egy réteg jogi kiváltságokat élvez.) Egészen nyilvánvaló, hogy ezek a struktúrák nem tarthatók fenn erőszak alkalmazása nélkül. A bal felső sarokban foglal helyet a marxi utópia, amelyben a jogi egyenlőséghez vagyoni egyenlőség is társul. Pontosan tudjuk, hogy ez a rendszer sem több, mint törékeny ábránd, hiszen a gazdasági egyenlőség csupán központi agresszióval érhető el, ezáltal viszont a jogi egyenlőség borul. (A gyakorlat is ezt igazolja: spontán módon, önkéntes alapon soha még nem szerveződött marxi társadalom, ahol pedig a kommunizmus felütötte a fejét, kivétel nélkül vérgőzös diktatúra alakult ki.) Az egyetlen olyan rendszer, amely elnyomó erőszak alkalmazása nélkül, a polgárok szabad akaratából felépülhet, az a liberális piacgazdaság. Számomra tökéletesen érthetetlen, hogy éppen ezt a mátrix-negyedet támadják a leggyakrabban, mondván, hogy milyen szörnyű, "a nagy hal megeszi a kishalat", a tőkés kizsákmányolja a munkást és hasonlók. A magam részéről egyetértek azzal, hogy a liberális piacgazdaságra igaz a leginkább, hogy a dzsungel törvényei irányítják. Azzal viszont nagyon is vitám van, hogy ezek a törvények kíméletlenek-e. A másik három felvázolt lehetőséghez képest messze ez a legszelídebb verzió.

"A dzsungel törvénye kegyetlen" - állítják oly sokan, s meg sem fordul a fejükben, hogy minden egyéb, ember alkotta társadalmi rendszer jóval brutálisabb és igazságtalanabb, mint az állatok egyszerű, szabad együttélési formája. Vajon van-e épeszű ember, aki visszasírja a nemesi előjogok, a földesúri kiváltságok világát? Vajon néhány elmebeteg neomarxistán kívül hisz-e még bárki abban, hogy a tehetségesek és a szorgalmasok totális kirablása jelöli ki az utat a földi Paradicsomba? A farkastörvények szelídíthetők és kiegészíthetők. Mondhatjuk azt, hogy "senkit sem hagyunk az út szélén", s ha az elesettek száma a teljes társadalomhoz képest csekély, úgy felkarolásuk nem is jelenthet különös gondot. Ám akármilyen jelentős evolúciós sikerekkel is büszkélkedhetünk, akármekkora egót, öntudatot és lelket is növesztettünk az elmúlt néhány tízezer év során, attól még az élővilág részei maradtunk, a természet törvényei továbbra is érvényesek ránk.

"A háborút elkerülni nem lehet, legfeljebb elhalasztani ellenségeid javára" - írja Niccoló Machiavelli a 16. század hajnalán. Persze, írtak ennél jóval cifrábbakat is a történelem során. Már egyáltalán az az általános vélekedés, mely szerint a fegyveres konfliktust negatív, kerülendő, immorális cselekedetnek tartjuk, meglehetősen fiatal gondolat.

A "ne ölj" parancsa olyan ősi, hogy minden valamirevaló, ismert kultúrában alapvető elvnek tekintették, gyakorlatilag az összes jelentős törvénygyűjtemény tartalmazta. Háborúban gyilkolni - ez valamiért mindig is kivételnek, megengedhetőnek, olykor dicsőségesnek számított. Nem csupán az agymosott spártaiak, a hódító rómaiak, az elmebeteg fasiszták és a mai napig a középkorban élő, militáns iszlamisták tekintettek, s tekintenek úgy a háborúra, mint valami szükségszerű és szent aktusra. A történelem során bölcsebbnél bölcsebb filozófusok, tudósok, írók és politikusok istenítették az intézményesített vérontást. Hegel szerint a háború olyan elengedhetetlen történelmi folyamat, amely lehetővé teszi a társadalom fejlődését. Lenin egyenesen így fogalmaz: "A forradalom az emberiség legnagyobb eksztázisa." Oké, Vlagyimir Iljics sok hülyeséget összehordott, tőle nem is várnék sokat, azonban Thomas Mann mondatán már végképp ki vagyok akadva: "Vajon a béke nem a polgári korrupció egy eleme csupán, míg a háború a megtisztulás, a felszabadulás és a remény ígéretét hordozza?" Írja mindezt annak az első világháborúnak a kitörésekor, melynek az égvilágon semmi értelme, épeszű indítéka nem volt.  

Ma már - lényegesen magasabb tudati szinten járva, mint valaha a történelem során - a civilizált emberiség pontosan tudja, hogy kevés ostobább dolog létezik, mint a háború. A fegyverek zaja ugyanis minden szinten negatív összegű játszmát eredményez. A hadviselőket ugyan megkülönböztethetjük aszerint, hogy győztesek, illetve legyőzöttek, azonban rendszerint az előbbiek is olyan brutális veszteségeket szenvednek el, melyeket figyelembe véve egészen biztosan jobban jártak volna egy békés konfliktuskezeléssel. Az egyén, a sorkatona szempontjából még aggasztóbb a helyzet. Vásárra viszi a bőrét egy olyan ügyért, amelyhez többnyire az égvilágon semmi köze. Valójában elég jó esélye van rá, hogy mindent elveszítsen, miközben aligha nyerhet bármit. Abszolút igaz a mondás: "egy háborúban nincsenek hősök, csak halottak". Ez nem az a befektetési csomag, amelyet a legtöbbünk jó szívvel választana.

Jóllehet az emberáldozatok mellett az anyagi veszteségek szinte említést sem érdemelnek, a legtöbb fegyveres konfliktusban ez utóbbiak sem jelentéktelenek. Magyarország például a második világháború alatt nemzeti vagyona 40 százalékának mondhatott búcsút. A szarvasmarha-állomány a felére csökkent, a juh- és sertésállomány 80 százaléka veszett oda. A gyáripar 54 százaléka, a közlekedési infrastruktúra csaknem 60 százaléka pusztult el. Brutális adatok. Létezik ugyan egy masszív tévhit, mely szerint a rombolás utáni rekonstrukció gazdaságélénkítő hatással bír, ezért ilyen értelemben akár a háború kedvező oldalát is megláthatjuk. Ugyanezek a hangok igyekeznek pozitívumokat keresni a nagy földrengésekben és egyéb természeti katasztrófákban. Komoly pénzügyi elemzők képesek leírni ilyeneket: "az újjáépítési munkálatok kezdete felhajtóerőt ad majd a gazdasági növekedésnek". Ezek nyilvánvaló ökörségek. Nem vitás, hogy ahol lakóházak dőlnek össze, ott az építőipar megrendelésállománya növekedni fog. Igen ám, de amikor az adott befektető lakóházat építtet, nem tud ugyanabból a pénzből szoftvereket fejleszteni, automata ipari gépsorokat gyártani, vagy épp orvosi kutatólaboratóriumokat finanszírozni. Szó sincs tehát arról, hogy a pusztításból bármi jó is következne. A gazdaság nem élénkül, csupán átstrukturálódik. Frédéric Bastiat, a híres francia közgazdász már a 19. században világossá tette mindezt (a betört kirakatüveg klasszikus dilemmája), ennek ellenére a téveszme a mai napig él a köztudatban. Most hunyjuk be a szemünket egy percre, s képzeljük el, micsoda elképesztő gazdagságban élnénk ma, ha elődeink sohasem háborúztak volna! A jólét ugyanis a legnagyobbrészt örökség kérdése. A 21. század semmihez sem hasonlítható kényelmét elsősorban annak köszönhetjük, hogy nagyapáink és dédapáink épületeket, utakat, hidakat, csatornahálózatot és ezeregy infrastrukturális vagyontárgyat hagytak ránk. Mi már bőven megtehetjük, hogy filmsorozatokat, tévés vetélkedőket és játékkonzolokat gyártsunk. Az unokáinkra valószínűleg még lazább élet vár - feltéve, hogy valamelyik idióta nem kezd el megint háborúsdit játszani.

Nem mehetünk el szó nélkül a kérdés morális vetülete mellett sem. A magam részéről tökéletesen egyetértek Janne Teller, a dán írónő szavaival: "Az én szememben a gyilkosság mindig csak gyilkosság. És mindegy, hogy ki hajtja végre. Egy személy egy másik ellen, vagy az egyik népcsoport a másik ellen." (Sanszos, hogy a történelem során sok esetben maguk a harcoló felek sem látták másként. Az első világháború idején nem volt ritka a frontbarátkozás; az angolok és a németek karácsony táján még futballmérkőzést is játszottak egymással.) Egészen nyilvánvaló, hogy az intézményesített öldöklés totális erkölcsi mélypontot jelent. Csupán az önkéntes alapon történő honvédő harc az egyetlen, amely morálisan elfogadható, semmi egyéb. Sokan a mai napig szenvedélyesen kiállnak a 15 éve megszüntetett kötelező sorkatonai szolgálat mellett, csupán megfontolásra érdemes érvet nem hallottam még soha senkitől. A honvédelem ugyanis egy szakma. Kiemelkedően fontos terület, ám akkor is csupán egy szakma. Olyan, akár a rendőrség, vagy a tűzoltóság. Vagy az oktatás. Vagy a vendéglátás. Hallottunk már valaha olyat, hogy az állam erőszakkal foglyul ejtett bárkit, hogy akarata ellenére rendőrt, tanárt, vagy pincért faragjon belőle? Pontosan ugyanilyen etikátlan és értelmetlen a kötelező sorkatonaság is. Egy közösség akkor működik jól, ha mindenki azzal foglalkozik, amit szeret, amihez ért. Mindig van az a pénz, amiért egyesek hajlandók rendőrnek, tanárnak, pincérnek, vagy épp katonának állni - ha épp a társadalom abból szenved hiányt.

A fentiek fényében csupán egy dolog érthetetlen. Miért szült a történelem ennyi brutálisan kegyetlen háborút? Az emberek meghalnak, nyomorékká válnak, földönfutóvá lesznek. Mindezekből fakadóan erkölcsös énünk is vadul tiltakozik minden vérontás és pusztítás ellen. A múltat szemlélve azt látjuk, hogy a fegyveres konfliktusok kirobbanásához elég néhány gátlástalan és aljas figura. Vágóhídra terelhető birkából viszont annál több kell. Beteg motivációk, túlfűtött szenvedélyek és primitív gondolkodásmódok szerencsétlen együttállása szül minden értelmetlen vérontást.

GŐG ÉS HATALOMVÁGY - Amikor Káin azt látta, hogy Isten számára kedvesebb testvérének, Ábelnek az áldozata, reagálhatott volna így: oké, majd holnap jobban igyekszem. Nem így döntött. Amikor Németország azt látta, hogy Anglia és Franciaország hatalmas gyarmatbirodalmakat épített ki, míg ők kénytelenek voltak beérni Kamerunnal, Togóval, a mai Tanzániával, Namíbiával, illetve pár apró, csendes-óceáni szigettel, mondhatták volna, hogy ez van, majd feltaláljuk az autóipart és úgy válunk naggyá. Nem ez történt. A gőg és a hatalomvágy olyan erős kábítószerek, melyek tökéletesen blokkolni képesek a racionális elmét. Nézem a Trónok harcát, s ugyanezt látom: mindenki király, vagy királyné akar lenni, mindegy, milyen áron. Van ennek bármiféle értelme?

PSZICHOPÁTIA - Nero római császár, III. Ince pápa, VIII. Henrik, Nagy Péter cár, NapoIeon,  Frigyes Vilmos, II. Vilmos, Hitler, Sztálin, Szaddám Huszein... igen hosszú a történelmi névsor. Egy igazi pszichopata mindig kell ahhoz, hogy valahol háború törjön ki. A Trónok harca ezt is remekül láttatja: a sorozat hemzseg a pszichopata karakterektől. Kafka azt írja: "A háború a képzelőerő borzalmas kudarca." Tökéletesen igaza van, gyilkolni csak az képes, akibe az empátia minimuma se szorult, aki nem élő embert lát a túloldalon, hanem elvont ellenséget.

TÚLTENGŐ TESZTOSZTERON - Minden egészséges férfi ismeri azt az érzést, amikor harcolni akar, amikor bárkit széttépne, amikor alig várja, hogy csúnyán nézzenek rá, s már emelkedne is az ökle... Amikor a beköszönő kamaszkor sokszorosára emeli tesztoszteronszintünket, szinte bárkinek nekimennénk. A legtöbben a korral megszelídülünk, illetve megtaláljuk azokat a csatornákat, melyeken a felgyűlt feszültség legitim módon levezethető: semmi sem szolgálja olyan jól a békés együttélést, mint a különböző sporttevékenységek. Az említett filmsorozatban a puszta harci kedv is megjelenik az alapmotivációk közt; Robert király például másról sem beszél, mint hogy mennyire viszket a tenyere egy kis fegyverforgatásra. (Már az a tény, hogy a fizikai küzdelemhez való hozzáállásunk mennyire sokféle, önmagában is megkérdőjelezi a kötelező sorkatonai szolgálat értelmét és létjogosultságát.)

GAZDASÁGI ÉRDEK - A nomád rablótörzsektől a modern kori olajlobbikig a legtöbbször találunk némi gazdasági mozgatórugót is a háborúk hátterében. Sokszor csakis azt, semmi egyebet. Kevés erkölcstelenebbet tudok elképzelni. Egy teljesen szimpla helyzetben, ahol békés eszközökkel, vagyis üzletkötéssel is meg lehet szerezni az áhított javakat - márpedig csaknem mindent meg lehet - ott semmi helye sincs az erőszaknak. A gazdasági érdekből folytatott háborúk morális tekintetben a rablógyilkosságokkal állnak azonos szinten.

HAMIS IDEOLÓGIÁK - A társadalmi elit egy dologhoz mindig is jól értett: a cinikusan hazug ideológiák megfogalmazásával sosem volt gondja. Hazaszeretet, hősiesség, hazafias kötelesség - ezek a történelmi mészárszékek jellemző hívószavai. A vallási vezetők felelőssége is óriási. A jézusi tanítás gyakorlatilag egyet jelent az erőszakmentességgel, ennek ellenére az elmúlt évszázadok során a katolikus egyház számos teológusa és lelkésze hagyta jóvá a fegyveres agresszió alkalmazását, mi több, definiálták azt is, mikor jogos a háború, s milyen jog érvényes háború idején (jus ad bellum, jus in bello). 

ELÉGTELEN DIPLOMÁCIA - A kommunikációs készség egy bizonyos szintje alatt az ember folyamatosan aknamezőn lépked. A kocsmai késelések oroszlánrészének hátterében tökéletesen pitiáner ügyek állnak, csupán a felek képtelenek a konfliktust békésen, a szavak szintjén rendezni. Afrikában nem ritkán komoly törzsi háborúk robbannak ki egészen jelentéktelen okokból. Marshall B. Rosenberg, az erőszakmentes kommunikáció rendszerének kidolgozója moderátorként számos alkalommal részt vett törzsek közötti konfliktuskezelő tárgyalásokon. Előfordult olyan, hogy röpke két óra alatt teljes megértést és békét teremtett a felek között, miután azok heteken keresztül gyilkolták egymást. 

BIRKA TÖMEG - Egy olyan társadalomban, amelynek tagjai megfelelő öntudattal, szabadsággal és jóléttel bírnak, lehetetlen háborút kirobbantani. Egy bizonyos tudati szint felett az értelem felülírja a hatalmi gőgöt, lepergeti magáról a hamis ideológiákat és képessé tesz a diplomácia eszközeivel érvelni a nyers erőszak alkalmazása helyett.

"A háborút elkerülni nem lehet" - állítja Machiavelli. Szerintem meg nagyon is. Igaz, hogy csaták és békekötések híján a történelemkönyvek ma jóval vékonyabbak lennének, s aligha kínozhatnánk a diákokat ezernyi megjegyzendő évszámmal. A háborúk többsége nemhogy elkerülhető, de az egyes államoknak szinte nincs is egyéb legitim feladatuk, mint hogy békét és biztonságot teremtsenek. Ezért tartanak fenn honvédelmet, határőrséget, rendőrséget, külügyminisztériumot, diplomata hálózatot, atomfegyvereket. Az intézményesített vérontás beteg, őrült, irracionális tett, nem is lehetne Kurt Vonnegutnál jobban megfogalmazni: "Háborúra emlékezve, úgy volna tán helyes, ha levetnők ruhánkat, kékre mázolnánk magunkat, és egész nap négykézláb járnánk, és röfögnénk, akár a disznó. Ez bizony jobban illenék az alkalomhoz, mint a fennkölt szónoklatok, a zászlólengetés meg az olajozottan működő ágyúk."

Amikor Gróf Széchenyi Istvánt politika ellenfele, Kossuth Lajos a legnagyobb magyarként emlegette, alig hiszem, hogy nagyon mellétrafált volna. Széchenyi oly sokat tett az ország felemelkedéséért, hogy lényeges projektjeit, kezdeményezéseit, alkotásait egy rövidke posztban szinte felsorolni sem lehetne. S bár szellemiségét manapság elsősorban a konzervatívok méltatják, gondolatai és tettei az adott korban kifejezetten progresszívnek számítottak. Törvény előtti egyenlőséget hirdetett; síkra szállt a liberalizált tulajdonviszonyok és a szabad kereskedelem mellett; támogatta a nemesi adómentesség eltörlését. Jómagam - liberális elveket vallva - abszolút példaképnek tekintem. Csupán a címbéli mondásával van némi vitám.

"Akkor élsz, ha másokért élsz" - ez a gondolat végtelenül nemes és nagylelkű, ám alig hiszem, hogy általános érvénnyel bírna. Széchenyi hatalmas dolgokat vitt véghez, mindazonáltal ehhez - a jó szándékon és a bölcsességen túl - anyagi erőforrási is bőséggel adottak voltak. Az egyik leggazdagabb magyar arisztokrata család sarjaként szükségletpiramisának alsóbb régióival nemigen kellett törődnie. Mondhatnánk: nem tette földönfutóvá az a gesztus sem, amikor egy évi jövedelmét ajánlotta fel az MTA felállítása érdekében. Ha körbenézünk, azt látjuk, hogy a vagyonos emberek jelentős része manapság is nagy hangsúlyt fektet a jótékonyságra, a nagyívű társadalmi célok megvalósítására. Demján Sándor közel hétmilliárd forintot költött fiatal tehetségek felkarolására, mozgássérültek támogatására és egyéb karitatív célokra. Leonardo DiCaprio dollármilliókat áldoz környezetvédelmi projektekre. Bill Gates is azon dolgozik, hogy valahogy megmentsük bolygónkat az ökológiai katasztrófától. Persze, mi mást is kezdhetnének e hírességek a pénzükkel, befolyásukkal, szabadidejükkel? Három-négy alkalom után már Bora Bora is dögunalom, muszáj magasabb célokat kijelölni. A földlakók túlnyomó többsége azonban sosem jut el erre a pontra. Akinek az energiáit teljességgel felemészti a létfenntartás és az utódok gondozása, az sosem fog álmatlanul forgolódni a szén-dioxid-kibocsátás és a globális felmelegedés miatt.

Nagy emberek nagy tetteit látva gyakran felsóhajtunk és a mesés önzetlenségről kezdünk áradozni, szemben a hétköznapok rút egocentrizmusával. Meggyőződésem, hogy helytelenül tesszük. A magam részéről teljes egészében Georg Klein, a magyar származású svéd rákkutató meglátását osztom: "Valóban önzetlen cselekedetek nem léteznek. Aki mégis ezt állítja, az hamis és félrevezető frázisokat hangoztat, és szándékosan félreértelmezi az ember pszichológiáját." Természetesen a nemes tettek értékéből az égvilágon semmit sem vesz el az, hogy hátterében ugyanúgy önző motivációk állnak, ahogyan a kapzsiságból, a hatalomvágyból, vagy épp a hedonizmusból fakadó cselekedetekében. Mindezt nem azért kell világosan látni, hogy a másokért vállalt nagyszerű erőfeszítések fényét elvegyük. Szó sincs erről. Sokkal inkább az a cél, hogy világossá váljon: a tettek értékét a legkevésbé sem a belső mozgatórugók határozzák meg. Amikor egy súlyos közlekedési baleset után élet és halál közt lebegek, s egy kitűnő sebész keze nyomán sikerül visszatáncolnom a földi Paradicsomba, olyankor aligha számít bármit, hogy ezt a remek orvost az emberbarátság, a szakmai büszkeség, vagy épp a pénzéhség vezérli. Igazából tökéletesen mindegy. Ennek a mellékkörülménynek legfeljebb az ő lelki egészsége szempontjából lehet jelentősége. Bár mindez a napnál is világosabb, a többség valamiért mégis képtelen átlátni. Ha egy könnyed társasági beszélgetés során szóba kerül, hogy Schobert Norbi, Rubint Réka, Lifetilt Tomi, Emily Skye, Brian Hawn, vagy bármely életmódguru ezrek életét emeli magasabb szintre, menetrendszerűen érkezik a magyaros reakció: "ki ne találd már, hogy önzetlenül teszik, nagyon is jól keresnek ezzel..." És??? Mit számít ez? Mi több, jómagam azt gondolom: minél vastagabbra hízik a bankszámlájuk, annál hitelesebben képviselik elveiket, termékeiket, szolgáltatásaikat. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy halmozottan hátrányos nemzet vagyunk. Évszázadokon keresztül hallgattuk a katolikus hazugságot az altruizmus üdvözítő voltáról, majd negyven éven át ugyanez a lemez ment, csak már kommunista nyelvezettel. Szomorú látni, hogy nem csupán a nagyszüleim és a szüleim, de részben még a saját generációm tagjai, a mai negyvenesek is erősen sérültek. Ideje volna már a sarokba hajítani azt az ostoba és pusztító mentalitást, amely mindenkitől önzetlenséget vár, s ez alapján hoz ítéletet a másik ember felett. Pokoli zsákutca.

S hogy miért nem létezik valódi önzetlenség? Egyszerűen azért, mert az evolúció nem igazán díjazza. Amit mi elnagyoltan altruizmusnak nevezünk, az valamilyen formában mindig önző génjeink játéka csupán.

1. BIZNISZ - Egy-egy populáción belül már az állatvilágban is számos példát látunk az együttműködésre. Ennek egyik legtermészetesebb motivációja az üzletszerű kölcsönösség: én  kurkászlak téged, cserébe te is kurkászol engem. Ha elmulasztanád viszonozni kedves szívességemet, holnap már hiába számítasz rám. Az ellenérték természetesen lehet bármi; a csimpánzoknál a szexért húst csereügylet kifejezetten jellemző a hímek és a nőstények között.
2. ROKONSZELEKCIÓ - Egy percig sem lepődünk meg azon, ha egy nősténymedve akár élete árán is védelmezi kicsinyeit. Ez az ösztön az embernél is alapvető. Valójában az állatvilágban megfigyelhető, altruizmusnak ható jelenségek döntő többsége a rokonszelekcióból fakad. A méheknél a steril nőstények dolgozóként segédkeznek anyjuknak a további utódok létrehozásában. Egyes madárfajok hangjelzéssel figyelmeztetik társaikat a ragadozó közeledtére, s ezzel magukat sodorják veszélybe. A földimókus ugyanezt teszi, speciális füttyjelet alkalmazva. Ezekre az önfeláldozó gesztusokra is kielégítő magyarázattal szolgálnak az önző gének, hiszen az adott csoportban szinte kivétel nélkül rokonok is tartózkodnak. 
3. SZEXUÁLIS SZELEKCIÓ - Az evolúciós biológusok szerint a látszólag önzetlen gesztusaink egy részét a szexuális szelekció hívta életre, magyarul: imponálni szeretnénk a csajoknak. A férfiak például nagyságrendekkel gyakrabban adnak aprót az utcai koldusnak, ha épp egy becserkészendő nővel sétálnak, mintha egyedül lennének.
4. TÁRSADALMI ELISMERÉS - Megfigyelték, hogy lelkesebben és gyakrabban mennek véradásra azok, akik ezért karszalagot vagy kitűzőt kapnak, ami lehetővé teszi, hogy mások már messziről tudják, hogy ők vérdonorok. Ezeket az embereket a társadalom, de szűkebb társaságuk is nagyra tartja, és a munkaadók is szívesebben alkalmazzák őket.
5. ÖNBECSAPÁS - "Sok embert ismerek, akik csak azért próbálnak segíteni másokon, hogy ne kelljen szembenézniük a saját problémáikkal." - Paulo Coelho meglátása is feltétlenül idekívánkozik. Az altruizmus gyakran nem egyéb, mint beteg játszma, a megoldatlan kérdések szőnyeg alá söprésének elősegítője. A legtöbben találkoztunk már ilyen személyiséggel: soha semmire, de főleg önmagára nincs ideje, mert oly nagy szükség van rá mások életének egyengetésében, miközben a sajátja romokban hever.
6. LELKI EGÉSZSÉG - Amikor nem várunk viszonzást, nincs vérrokon a láthatáron, se meghódítandó nő, továbbá abban is biztosak lehetünk, hogy jótettünkről az égvilágon senki sem értesül, valamint beteg játszmát sem folytatunk, olyankor sem kizárt, hogy a nemes utat választjuk. Talán ez az a konstelláció, melynek kapcsán a leginkább elhisszük, hogy mégiscsak létezik valódi önzetlenség. Az igazság azonban az, hogy még amikor kiegyensúlyozott háttérrel irgalmas szamaritánusként viselkedünk, olyankor is a saját belső szükségleteinket elégítjük ki. Elménk a másodperc tört része alatt elvégzi azt a számítást, mely összeveti ráfordításainkat és a várható pszichológiai profitot. A tudat, mely szerint jó emberek vagyunk, érző szívvel és segítőkész kezekkel, szinte megfizethetetlen. Minél súlyosabb a katasztrófa, annál nagyobb az esélye, hogy részt veszünk a mentésben. Ugyanakkor: minél nagyobb áldozatot kíván tőlünk az aktív segítségnyújtás, annál valószínűbb, hogy mégiscsak távol maradunk. Szimpla matek.
   

A valódi önzetlenség hiányának egyenes következménye, hogy számos eszmerendszer tökéletesen ingatag alapokon áll. A kommunizmus és az intézményesített kereszténység tipikusan ilyen, de az önfeláldozó hazafiasságot elváró nemzet is ugyanide sorolható. "Haljon meg a haza értem!" - kiáltott fel James Joyce, s ezt a mondatot sokan a mai napig botrányosnak ítélik, holott morális tekintetben még nagyítóval sem találnánk benne semmi kivetnivalót. Száz éve még dicső tettnek, mi több, erkölcsi kötelességnek számított, hogy az ember - ha a szükség úgy kívánja - az életét adja a hazájáért. Ez ugyanúgy igaz volt magyarra, franciára, németre. Mára ebből az attitűdből nem sok maradt. A konzervatívok ezt morális hanyatlásnak látják, abszolút tévesen. Az élet tisztelete ott kezdődik, hogy a saját életünkre is tisztelettel tekintünk, vagyis képesek vagyunk szembenézni mérhetetlen önzésünkkel. Eljutni a racionalitás azon fokára, ahol világosan látjuk, hogy nincs értelme ideológiákért tűzbe menni, lényegesen magasabb tudati szintet feltételez, mint a lánglelkű mártíromságé. A közelmúltban magam is rákaptam a Trónok harca című sorozatra, mely nem csupán pazarul naturalisztikus képi világával és akciódús cselekményével veszi le az embert a lábáról, de a középkori mentalitást is kiválóan tálalja. Kevés kivételtől eltekintve a szereplők mindegyike hataloméhes, dölyfös és forrófejű. Mindezt persze muszáj nemes csomagolással fedni, így a kulcsszavak: becsület, hűség, kötelesség. Csupán egyetlen karakter létezik, aki tudatosság terén magasan a többiek fölé emelkedik, groteszk módon épp Tyrion, a törpe személyében. Ő az, aki képes megőrizni könyörületességét, méltóságát és erkölcsi tartását anélkül, hogy a gőg legkisebb jelét is mutatná. Amikor fenyegetően megkérdik tőle, hogyan szeretne meghalni, így felel: "Nyolcvanévesen az ágyamban, borral a hasamban, farkammal egy asszony szájában." Alig hiszem, hogy létezik ennél tisztességesebb és igazabb válasz.

"Akkor élsz, ha másokért élsz" - állítja Széchenyi, de sokan még ezt is képesek cifrázni: "A másokért való szenvedés váltja meg a lelket." Ezek már Keszei István költő szavai, melyek számomra oly idegenül csengenek, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Hitem szerint az egyik legnagyobb téveszme az, amikor a világot az önzés és az önzetlenség mentén kívánjuk két térfélre osztani. Mivel önzetlen cselekedetek nem léteznek, sokkal reálisabb volna okos és ostoba önzésről beszélni. Ez utóbbi a szűklátókörűségtől egészen a kegyetlenkedésig terjedhet, míg előbbi segít újrafogalmazni a legnagyobb magyar mondását: "Akkor élsz igazán, ha elsősorban magadért élsz. Saját vágyaidat pedig úgy tudod a legteljesebb mértékben kielégíteni, ha másokét is szem előtt tartod." 

Senki sem bújhat ki a saját bőréből; kutyából nem lesz szalonna; s hiába csókolgatja bárki, a csúf béka sem változik soha daliás királyfivá. Nincs mit tenni, minden eleve elrendeltetett... Kétségkívül létezik ez a lehangoló világlátás, s nem csupán a közmondások világában, de tíz emberből nyolcnak az elméjében ugyanúgy. Pedig aligha van bármi értelme a létezésnek, ha semmi esély a fejlődésre.

Fundamentalizmus, hagyománykövetés, az ősi szokások tisztelete... akik ezekben utaznak, mindig úgy tálalják, mintha megkérdőjelezhetetlen erkölcsi értékekről volna szó, holott a legtöbb esetben nem jelentenek mást, mint végtelen testi-lelki-szellemi renyheséget. A változás kényelmetlen és macerás, így a legegyszerűbb rásütni minden újdonságra a "bűnös" bélyeget. Az egyik legviccesebb jelenség az, amikor elpuhult, C-kategóriás férfiak kardoskodnak a monogámia, a hűség, a felbonthatatlan házasság intézménye mellett. Végtére is, van ebben ráció: sokkal egyszerűbb az asszonyt, a korszellemet, a megromlott erkölcsiséget hibáztatni minden kudarcért, mint bármiféle erőfeszítést tenni azért, hogy értékesebb emberré váljunk. Tény, hogy a világ az elmúlt ötven-hatvan évben rengeteget változott. A nők számára immár nyitott a munkaerőpiac csaknem minden szegmense; számos fogamzásgátló módszerrel élhetnek; továbbá senki sem nevezi őket ribancnak, csak mert szeretnek élni. Ez a felállás kártyavárként döntötte össze a korábbi, tekintélyelvű struktúrát, amelyben elég volt férfinek születni ahhoz, hogy a magánélet szférájában félgőzzel is révbe érjen az ember. A civilizált világban ma már aligha építhetnek a srácok arra az egydimenziós vonzerőre, hogy van némi keresetük, képesek eltartani egy családot. A 21. században ez már piszok kevés, s a férfiak egy része rettenetesen szenved ettől. Csupán a tisztánlátás végett: nem minden pasi vesztese a modernkori változásoknak. Az alfák például sosem látott Kánaánt élvezhetnek: minden különösebb elköteleződés, anyagi ráfordítás, vagy erköcsi aggály nélkül dönthetik halomba a béklyóikat vesztett lányokat-asszonyokat. A középkategóriás srácok helyzete nem változott lényegesen: bár az alfák szüreteléséből többnyire kimaradnak, azért valódi panaszra nincs okuk; ha akarnak, képesek társra lelni és családot alapítani. A legrosszabb helyzetben értelemszerűen azokat találjuk, akik vonzerő tekintetében erős kihívásokkal küzdenek. Akiknek tényleg muszáj volna kibújni a bőrükből.

Bár az egyedülálló nőknek rendszerint még ma sem könnyű sétagalopp az életük, az mindenképpen a modern idők mellett szól, hogy van választási lehetőségük. Semmiképpen sem muszáj elviselniük maguk mellett egyetlen idióta férfit sem, csak azért, hogy a megélhetésük biztosított legyen. Mindez azt jelenti, hogy több a társtalan hím, mint valaha a történelem során. Ez a jelenség megfelelő válaszért kiált, s a férfitársadalom meg is szült pár lehetséges reakciót. Az egyik a fent már említett ortodox vonal, mely az idő kerekét forgatná vissza - tökéletesen reménytelenül. Egy másik lehetséges út a versenyből való kiszállás, amikor a legény úgy dönt: nem kíván energiát áldozni arra, hogy megfeleljen a nők által diktált, a korábbi időkhöz képest jóval magasabb követelményrendszernek. Az önmagát MGTOW-nak nevező mozgalom (Men Going Their Own Way - a maguk útját járó férfiak) tagjai magasról tesznek a társadalmi elvárásokra: Nem alapítanak családot, az igazán radikálisok még a csajozást sem erőltetik. A magam részéről szimpatizálok minden olyan törekvéssel, amely a görcsös akarás elengedését célozza, ám ezzel együtt sem hiszem, hogy ez lenne a legegészségesebb férfireakció. Sokkal előremutatóbbnak tartom az önfejlesztés útját, amikor minden korábbi kudarc emlékét hátrahagyva megpróbálunk kibújni a saját bőrünkből. Világos, hogy a csúf varangyból sohasem lesz délceg királyfi, de egy egészen elfogadható békává bizonyosan átformálható. Világosan látni kell: a nők szemével nézve csupán kétféle hím létezik: hősök és lúzerek. Ezen a pályán nincs középút és az átjárás sem könnyű. Minden valamirevaló férfi első számú életfeladata, hogy hőssé formálja magát, s kiszemelt zsákmánya elé már ebben a minőségében lépjen.

A magam részéről egyáltalán nem értem azokat a srácokat, akik nemet mondanak a fejlődésre. Nem állítom, hogy semmi sem könnyebb, mint önmagukat vonzóvá formálni, ám egy 21. századi, egészséges férfiember kilátásai aligha reménytelenek. Az állatvilág hímjei - szemben velünk - egyáltalán nincsenek irigylésre méltó helyzetben. A maguk szimpla világában a hierarchia csaknem kőbe vésett. Egy átlagosnál kisebb méretű gorilla sohasem lesz alfa, ahogyan egy satnya tollazatú páva szaporodási esélyei is meglehetősen korlátozottak. Valójában a szavannákon vadászó őseinknek sem volt könnyebb dolga: aki nem született erősnek, atletikusnak, fürgének, harcos kedvűnek, az aligha pályázhatott a falkavezér pozícióra. Ma már egész más a helyzet. A kulturális evolúció legnagyobb vívmánya, hogy az ész legyőzte a nyers, fizikai erőt. Ez azt jelenti, hogy a 21. század férfija megszámlálhatatlanul sokféle módon igazolhatja rátermettségét. Természetesen a negyvenezer évvel ezelőtt működő fittségjelzők - szimmetrikus arc, markáns áll, széles váll, lapos has, stb. - a mai napig meghatározóak. Azonban megjelent a színen egy sor olyan vonzalmi kapcsoló, melyekről őseink még csak nem is álmodhattak. Egy villámkezű szólógitárosnak, egy milliárdos szoftverfejlesztőnek, vagy egy befutott színésznek aligha kell ügyes mamutvadásznak lennie ahhoz, hogy beindítsa a csajok fantáziáját. Azt is világosan látni kell, hogy milyen végtelenül szerencsések vagyunk a nőkhöz képest is. Ha egy lány nem születik szépnek, az tényleg valódi katasztrófa. Pallérozhatja az elméjét, fejlesztheti a humorát, s lehet elbűvölően kedves - ezek mit sem érnek, ha külsejével nem kápráztatja el a férfit. A nők eszköztára a mai napig egydimenziós, míg mi, hímek százféle pályán bizonyíthatunk.

Ha egy férfi úgy dönt. hogy az önfejlesztés útjára lépve megpróbál kibújni a saját bőréből, először is tisztában kell lennie azzal, milyen végeredményt céloz. Mel Gibsonhoz hasonlóan rá kell éreznie, hogy mi kell a nőnek.

 A fenti ábra négy férfi archetípust jelenít meg az erő és az agresszió függvényében:

TŰZOLTÓ - Messze a legvonzóbb karakter. Valódi, nagybetűs férfi, aki az erejét nem kegyetlenkedésre, hanem a bajbajutottak megsegítésére használja. Hangja mély, de szellősen lágy. Minden nő álma. A létező összes szuperhős és pozitív főszereplő ezt a sémát hozza. Superman, James Bond, Jézus... hosszú a sor. Nyilvánvalóan ezt az archetípust érdemes megcélozni, ha az ember önfejlesztésre adja a fejét.

MAFFIÓZÓ - A verseny második helyezettje, egyszerűen azért, mert a nők többségének szemében az erő kívánatosabb tulajdonság a jámborságnál. A nehézfiúk - akiknek hangja mély és félelemkeltő - képesek hatni a legősibb ösztönökre, még azzal együtt is, hogy nem csak a harcmezőn, de odahaza is elcsattan egy-két pofon. Elsősorban bizonytalan, lelkileg sérült nők választják ezt a karaktert, jellemzően olyanok, akiket az apjuk is rendszeresen vert.

KÖNYVTÁROS - Amikor a kamasz srácok kezdenek ráébredni, hogy a csajok jobban vonzódnak a rosszfiúkhoz, mint a széplelkekhez, rendszerint egy dolgot figyelmen kívül hagynak. Itt egy keresztirányú összevetést látunk. A primitív bűnözőpalánta erőt mutat, ebben a dimenzióban valóban vonzóbb a jámbor könyvtáros fiúnál. Ez utóbbi, tesztoszteronhiányos karakternek az a küldetése, hogy tököt növesszen, anélkül, hogy ez agresszióval párosulna. A keresztény vallás egyik legpusztítóbb üzenete, hogy - elfeledkezve Jézus valódi arcáról - ezt az erőtlen archetípust favorizálja.

PARKOLÓŐR - Amikor a gyengeség agresszióval párosul, az minden esetben szánalmas és megmosolyogtató. Ez a karakter a nők számára gyakorlatilag láthatatlan, vagy kifejezetten undort keltő. Amikor a sikertelen és frusztrált férfiak kudarcaikért elkezdik gyűlölni és hibáztatni a világot, s ezen belül is a nőket, valójában a földi pokolba vezető lejtőn indulnak el, egyre mélyebbre és mélyebbre jutva.

A pszichológiai kutatások egyértelműen megerősítik, hogy a párkapcsolatok sikere, illetve bukása elsősorban azon áll, hogy mit tesz a férfi. Ha képes vonzóvá formálni magát, aki ismeri a nők testi-lelki szükségleteit és hajlandó is azokat kielégíteni, úgy gyakorlatilag nyert ügye van, szinte függetlenül attól, hogy társa kényeskedő hercegnő, vagy harcos amazon. Ennek ismeretében végképp fel nem foghatom, hogy a hímek oly széles tábora miért idegenkedik annyira az önfejlesztéstől. Ha eladjuk az autónkat, minimum kitakarítjuk előtte, mert pontosan tudjuk, hogy a látványtuning tízezreket hozhat. Magunkat valamiért nem akarjuk rendbe tenni. Kövéren, foghíjasan, szőrösen és mosolytalanul járunk-kelünk, az ápoltság legszimplább elemeit is megtagadva magunktól, miközben tudjuk, hogy még a legösszetettebb karizma-elemek is tanulhatók, a párkapcsolati trükkök és fortélyok is simán elsajátíthatók. Ha vakok, süketek, vagy bénák lennénk, s kitartó munkával meggyógyíthatnánk magunkat, azonnal nekikezdenénk, s mindent bedobnánk, hogy kibújjunk a régi bőrünkből. Bizonyos értelemben a legtöbben vakok, süketek és bénák vagyunk. Nem is értem, miért nem ragaszkodunk a teljes értékű élethez.

Meglehetősen ostoba húzás volna, ha a címbéli közmondást egy az egyben a téveszmék közé sorolnánk. A türelem ugyanis hallatlanul fontos erény, hiányában semmiféle civilizációról sem beszélhetnénk. A problémák ott kezdődnek, amikor az önuralom túlzott mértékű, s úgy szalad el mellettünk az élet, hogy szinte bele sem kóstoltunk.

“A kielégülés késleltetése nem más, mint a fájdalomnak és az örömnek olyan beosztása, mely lehetővé teszi, hogy előbb túlessünk a fájdalmon, hogy azután felhőtlenül élvezhessük az örömöket. Ez az egyetlen helyes életmód.” - Így ír Morgan Scott Peck amerikai pszichiáter, tökéletesen megragadva a lényeget. Valójában erre az egy gondolatra épül a közgazdaságtan teljes tudománya: ha képesek vagyunk lemondani arról, hogy minden jövedelmünket fogyasztásra költsük, s hajlandóak vagyunk bevételeink egy részét megtakarítani és beruházásokra fordítani, az a jövőben sokszoros gyümölcsöt hozhat. Minden, amit ma fejlett gazdaságnak és jóléti társadalomnak nevezünk, ezen a felismerésen nyugszik. Ahhoz azonban, hogy legyen értelme megtakarítani, a mai kielégülés késleltetését a tőkepiacnak be kell áraznia: ezt hívjuk kamatnak. Számomra fel nem fogható, hogy a három nagy monoteista vallás miért tiltotta évszázadokon át tűzzel-vassal a kamatszedés minden formáját. Talán nem ismerték fel, hogy ez minden gazdasági fejlődés motorja? Talán felismerték, és éppen ezért tették, szándékosan nyomorban tartva a népet? Pedig a kamat - mint a türelem díja - nagyon is beleillik e vallások szellemiségébe. Ahol a lemondást, a böjtöt és az önmegtartóztatást megjutalmazza az Ég, ott nem volna logikus, hogy ez a jutalom kézzel fogható módon megjelenjen? Nem véletlen, hogy az ipari forradalom ideje is csak jóval a reformációt követően jöhetett el; Kálvin volt ugyanis az első jelentós keresztény gondolkodó, aki a kamatszedést megengedhetőnek ítélte (még Luther sem tartotta helyesnek). Az iszlám a mai napig tiltja a kamat minden formáját, a hivatkozási alap természetesen a Korán: „Ó ti, hívők! Féljétek Allahot és engedjétek el a fönnmaradt kamatot, ha ti valóban hívők vagytok! Ám ha ezt nem teszitek meg, akkor fogadjátok hírét egy háborúnak Allahtól és az Ő küldöttétől.” Ha cinikus lennék, azt mondanám, ez a világ legjobb biznisze. Mohamedre hivatkozva az iszlám bankok gyakorlatilag ingyen betétekhez jutnak a hívők millióitól, hogy aztán az így épült tőkét szabadon felhasználják - akár piaci kamatot felszámítva a kihelyezések után...

A viselkedési közgazdaságtan az ökonómiának azon ága, amelyben Nobel-díjjal jutalmazzák az olyan nagyívű gondolatokat, mely szerint az emberek ostobák, irracionális döntéseket hoznak, s képtelenek a tudatos türelemre. A téma kapcsán az egyik legismertebb kísérlet a pillecukorteszt, melyet első ízben a hatvanas években végeztek el Amerikában, s azóta a Föld legkülönbözőbb részein számtalanszor megismételtek. A mutatvány lényege, hogy négyéves gyerkőcök kecsegtető üzleti ajánlatot kapnak; az eléjük helyezett pillecukrot szabadon befalhatják, azonban ha képesek várni vele 15 percig, úgy dupla adagra tesznek szert. S hogy mi történik ezek után, amikor a kísérletvezető elhagyja a bekamerázott szobát? Háromból ketten azonnal, de legalábbis fél percen belül elpusztítják az édességet. A csoport versenyben maradt része erősen küzd önmagával, ám csak páran képesek arra, hogy mindvégig, negyedórán keresztül kitartsanak. A történet persze nem zárul le e ponton, a kutatókat elsősorban az érdekli, hogy e fiatalon tanúsított akaraterőnek és türelemnek van-e hosszú távú, pozitív következménye. A tesztalanyok életének nyomon követése azt találta, hogy az önmegtartóztatásra képes kisgyerekek felnőttként lényegesen sikeresebb életpályát mondhattak magukénak, mint a pillanatnak élő társaik. A kutatás primer üzenete tehát meglehetősen szimpla: akiben van kellő önfegyelem, az borítékolhatóan sokra viszi, szemben a többiekkel. Igen ám, de a kép ennél jócskán árnyaltabb. A későbbi, megismételt kísérletekben már a családi hátteret is alaposan megvizsgálták, és azt találták, hogy a teszten jól teljesítő óvodások jellemzően jobb környezetből valók. A szülők jövedelmi szintje döntően meghatározta a gyerkőcök magatartását, s ez számos kérdést felvet. A szóban forgó kutatások kapcsán elsősorban azt, hogy tesztalanyok felnőttkori sikereiben valóban a türelem erénye játszotta a főszerepet, vagy a família anyagi helyzetébe és társadalmi státuszába volt belekódolva az utódok könnyű diadalmenete? Szintén fontos észrevenni, hogy egy bizonytalan környezetben - melyet éhínség, háború, maffiauralom, vagy hiperinfláció jellemez - az itt és most falánksága nagyon is racionális döntés lehet. (A nép ajkán élő "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok" közmondás is ugyanennek a nyomornak és a reménytelenségnek a hangján szól.) Türelmesnek lenni, félretenni, megtakarítani - mindezt egyedül a békés jómód teszi észszerűvé. Az a kisgyerek, aki pontosan tudja, hogy ovi után apja elviszi fagyizni, sokkal könnyebben gyakorol önfegyelmet és sokkal lazábban kockáztat, hiszen számára az sem jelent komoly veszteséget, ha a kísérletvezető mégsem állja a szavát (s nemhogy nem kap még egy pillecukrot, de még az az egyet is elveszik tőle). Valahogy így vagyunk ezzel mindannyian. Jómagam például csodálattal vegyes irigységgel tekintek azon pókeres barátaim végtelen türelmére, akik könnyű szívvel dobálnak hatalmas lapokat, mondván, hogy lesz még ezeknél sokkal kedvezőbb helyzet is. A magamfajta, közönséges földi halandó a verseny bizonyos fázisaiban gondolkodás nélkül felakasztja magát egy egyszínű király-tízre, mert a sokéves tapasztalat szerint ennél jobb indulókezet aligha remélhet.

A kielégülés okos késleltetése többnyire a szerelemben is meghozza a maga gyümölcsét. Pontosan tudjuk, milyen eszelős magasságokba lehet felkorbácsolni a vágyat, ha az ember hajlandó némi örömodázásra. Csakhogy ez korántsem jelent olyasmit, hogy hónapokon és éveken át kéne türelmesen várni, amíg a pap végre összeadja a két robbanásig feszült fiatalt. Ez az ősrégi, egyes vallások által idealizált módi nem csak azért szerencsétlen, mert a nyugati világban ma már - a mormonokon és az ortodox zsidókon kívül - szinte senki sem követi. Sokkal inkább azért, mert eleve ostobaság. Lehet érték abban, ha a szerelmesek nem bújnak ágyba rögtön az első kínálkozó alkalommal. Talán abban is, ha adnak egy-két hetet az elfojtott, s egyre perzselőbb izzásnak. Egy idő után azonban folyamat értelmetlenné válik. Egy bizonyos szint fölött már nincs pozitív hatása, a vágy nem fokozható tovább, csupán a frusztrációt dagasztja. Hogy ez a pont hol keresendő, nyilván kapcsolata válogatja. Léteznek ugyanakkor olyan általános sztenderdek, melyekkel nem árt tisztában lennünk. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az első, egész estés randin érdemes eljutni legalább a csókolózásig. Ahol ez nem történik meg, ott többnyire kevés a szikra, s aligha épül belőle szenvedélyes románc. Ami pedig a szexet illeti, a téma egyik legjelentősebb nemzetközi szakértője, Mistery szerint a 7 órás szabály az irányadó. Ez azt jelenti, hogy a megismerkedéstől kezdve az első párnacsatáig átlagosan négyszázhúsz együtt töltött perc telik el. (Nagyságrendileg ennyi idő kell ahhoz, hogy egy nő fizikai és érzelmi biztonságban érezze magát egy férfi mellett.) Néha pörgősebb a tempó, s akár 3-4 óra is elég a teljes kapitulációhoz, esetenként pedig 10-11 óra is kevés. Az ostromlás ezen időszaka takarhat 5-6 rövidebb találkozást, vagy akár egyetlen - reggeltől estig, esetleg estétől reggelig tartó - hosszúra nyúlt randit. A bátrak és gátlástalanok gyorsabban, a félszegebbek valószínűleg komótosabban érnek célt, azonban - szemben a pénzügyi megtakarítások kapcsán jelentkező türelemmel - elnyújtott önfegyelmünkért cserébe e téren semmiféle garantált hozammal nem számolhatunk.

A testiségen túl számtalan olyan terület létezik, ahol a túlzott türelem az égvilágon semmit sem terem. Egy tartósan veszteséges vállalkozást az esetek többségében érdemesebb felszámolni, mint végtelen önfegyelemmel várni a sorsfordító csodára. Egy cudarul működő párkapcsolatban is könnyen előfordulhat, hogy amit a szószékről erényes türelemnek állítanak be, az nem jelent egyebet, mint elnyújtott kínt és elvesztegetett időt. A pénzügyi megtakarítások áldásos hatásáról már esett szó. Igen ám, de egy percig se feledkezzünk el a népi bölcsességről, mely szerint a sírba semmit sem viszünk magunkkal! Egy bizonyos vagyoni szint és egy bizonyos életkor felett már értelmetlenné válik a türelmes kuporgatás; ahogy a szerelemben, itt is érdemes felismerni, ha már a szüret ideje jött el. Nem mehetünk el szó nélkül a pszichoterápia mellett sem. Talán ez az a terület, ahol a türelem, mint mindennél fontosabb érték a leggyakrabban felemlegetésre kerül. Feldmár András könyveiben egy sor olyan pácienséről számol be, akik hosszú éveken keresztül látogatták, sokszor a változás legcsekélyebb jele nélkül. Persze, megértem azt, hogy a terapeutáknak is meg kell élniük valamiből... S túl a cinizmuson: azt is elfogadom, hogy számos menthetetlen lelki sérült számára a másik ember türelmes törődése az egyetlen fájdalomcsillapító; lehet, hogy a gyógyulásra nincs remény, de talán földi pokla egy hangyányit elviselhetőbbé válik. Bizonyára létezik ilyen is, csak egy magamfajta, naiv életigenlő ezt borzasztó nehezen fogadja el. Mindig azt érzem, hogy a végtelen türelem - akár egy szinten tartó drog - sokszor olyan esetekben is gátolja a fejlődést, ahol egyébiránt volna remény az előrelépésre. Pontosan ezt látom Ferenc pápa megnyilatkozásaiban is, aki következetesen kiáll a szegények és a szegénység mellett, de még egyetlen olyan sürgető mondatot sem hallottam tőle, hogy az érintettek tegyenek is valamit magukért. Az Ószövetség világa sem szól másról, mint a türelmes Messiás-várásról, s ez az elem a vallásos keresztényekre is átöröklődik; Jézus második eljövetelében bízva. Hitem szerint ez mind-mind meddő önámítás. Mindez csupán arra jó, hogy sorsformáló személyes felelősségünket a sarokba hajíthassuk. A türelem, mely megfelelő tudatossággal párosulva hegyeket képes megmozdítani, annak hiányában így válik lassú, önemésztő folyamattá.

A türelem rózsát terem? Néha valóban. Ha jó az út, amelyen járunk, de lehetetlen felpörgetni a tempót, olyankor valóban csak a türelem marad, mint valamiféle szükséges rossz, kényszerű nyugtató. A világot azonban a türelmetlenség viszi előre. A laboratóriumi kutatók lázas és sürgető kíváncsisága; a feltalálók égő vágya, hogy innovációjukat működni lássák; az építészek izgalma, hogy kreatív fantáziájuk mielőbb testet öltsön, s az egekig emelkedjen. Alig hiszem, hogy érdemes szenvtelenül végigbandukolni egy életen. Azt pedig pontosan tudjuk, hogy a szenvedély mindig türelmetlen. Kivétel nélkül.

A közmondást, mely szerint le sem tagadhatnánk szüleinket, a történelem és a pszichológia már ezerszer megcáfolta. Lélektani közhelynek számít, hogy a gyerekek vagy modellként tekintenek apjukra, anyjukra, átvéve gondolkodásmódjukat, morális megfontolásaikat és viselkedési szokásaikat, avagy épp ellenkezőleg: fellázadnak és merőben más utakat keresnek.

Tekintsük például azt a nem ritka esetet, amikor a szülő magatartása a legkevésbé sem példaértékű! Tekintélyelvű, diktatórikus, agresszív, büntető, rideg és kegyetlen. Borítékolható, hogy leszármazottja korai éveit nem a felszabadult jókedv, s az önfeledt boldogság jellemzi majd. E gyermekkori traumával többféle módon meg lehet küzdeni. A pozitív út az érett lázadásé, amikor a traumatizált gyerek felismeri, hogy ő maga nem kívánja továbbvinni ezt az örökséget, s tudatosan más irányba fordul. Ezt látjuk az Amerikai szépség c. filmben a marihuánával kereskedő Ricky Fitts esetén (Wes Bentley), aki egyetlen percig sem veszti el a fejét, míg végül - továbbra is józan döntést hozva - elhagyja a szülői házat, s brutális apját. Tény, hogy ez a ritkább eset. A többség jellemzően túlkompenzálással reagál, s igyekszik a világon leverni mindazt a sérelmet, amelyet gyerekként el kellett szenvednie. Ezerszer igazolt pszichológiai igazság: ha a világból egy puskaporos hordót kívánunk formálni, semmi más teendőnk sincs, mint fokozni a szülői szigort. Még a pszichopaták esetén sem intézhetjük el a dolgot egyetlen kézlegyintéssel, mondván, hogy genetikai hibáról van szó. A kutatások azt igazolják, hogy a "harcos gén" jelenléte önmagában csupán potenciális veszélyforrást jelent; ahhoz, hogy aktiválódjon, komoly gyermekkori trauma is szükséges. Ha a történelem nagy vérengzőit tekintjük, jellemzően egyikük kölyökkora sem a kiegyensúlyozottság és a családi harmónia jegyében telt. Robespierre-t apja magára hagyta, Hitler és Sztálin arcán pedig sűrűn csattantak az atyai pofonok, ahogyan Csiang Csing, Mao Ce-tung gátlástalanul kegyetlen feleségének apját is a kíméletlen brutalitás jellemezte.

Érdekes megfigyeléseket közöl Paul Vitz, a New York-i Egyetem professzora az ateizmus pszichológiájáról szóló könyvében. Azt állítja, hogy az ateisták közül sokan azért utasították el Istent, mert apjuk gyenge vagy sértő volt, esetleg teljességgel hiányzott. Vitz életrajzi hivatkozásokkal támasztja alá, mennyire megáll ez Hume, Feuerbach, Nietzsche, Freud, Russell, és Sartre esetében is. Arra is felhívja a figyelmet, hogy ugyanezen időszak legtöbb nagy teistája (köztük Pascal, Berkeley, Wilberforce, Newman, Chesterton, és Barth) ezzel szemben egy szerető, gondoskodó atyát mondhatott magáénak. A szerző szerint ezek a személyes élmények is markáns szerepet játszanak az adott világnézet kialakulásában. Ha egy gyermeknek nincs apja, vagy pocsék az édesapjával való kapcsolata, akkor értelemszerűen nehéz lesz megbíznia a Mennyei Atyában is. Mondhatni: tudatosan, vagy tudattalanul igyekszik messze esni a fájától. Igaz ugyan, hogy a hit egyrészt személyes élmény, kapott ajándék, másrészt intellektuális döntés; ezzel együtt is biztosak lehetünk benne - már csak saját tapasztalataink alapján is - hogy a felmenőkkel való kapcsolat, a gyermeknevelés módja, a szülők példaértékű, vagy elrettentő attitűdje ugyancsak meghatározó tényező lehet. Az persze izgalmas kérdés, hogy mennyiben lenne más a helyzet, ha a monoteista vallások női istenképet ápolnának, s egy Anyaúristenről beszélnénk. Talán Freud és Nietzsche is lelkes templomlátogatókká váltak volna...

TOM ÉS FIA, COLLIN HANKS

KÉT SZÍNÉSZLEGENDA A SUTHERLAND CSALÁDBÓL

JADEN SMITH PONT ÚGY FEST, MINT APJA KAMASZKÉNT

Ha a mai hírességeket tekintjük, a vizsgált téma tekintetében meglehetősen vegyes kép tárul elénk. Tom Hanks fejében például valószínűleg meg sem fordul, hogy apasági tesztet csináltasson, s bizonyára Donald Sutherland és Will Smith sem aggódik különösebben neje hűségét illetően. Sting legidősebb fia, Joe Sumner, aki a Fiction Plane zenekar alapító tagja, nem is fizimiskájában hasonlít leginkább apjára, sokkal inkább torkát tekintve: a két énekhang gyakorlatilag megkülönböztethetetlen. Természetesen ezek, a címbéli közmondást tápláló, látványos esetek a ritkábbak, a legtöbbször korántsem ilyen egyértelmű a rokonság. Tarján Zsófira és anyjára, Hernádi Juditra korántsem mondanám, hogy olyanok, mint két tojás. Még a hangjuk is nagyon más, Zsófi, a Honeybeast együttes frontembere szerint sokkal inkább operaénekes apja hangi adottságait örökölte. Pályaválasztásuk is különböző, miközben mindketten látványosan tehetségesek és sikeresek. Hasonló a helyzet a Benedek famíliában, ahol a zseniális színész (Miklós) fia (Tibor) minden idők egyik legkiválóbb vízilabdázója. Olyan is előfordul persze bőven, amikor a gyerek - legyen bár jóval tehetségesebb az átlagnál - örökké apja árnyékában él, esély nélkül arra, hogy valaha is túlszárnyalja legendás elődjét. Ezt látjuk Julian Lennon esetében, illetve George Harrison fia, Dhani kapcsán is. Mészöly Gézából sem vált akkora futballikon, mint a Szőke Sziklából; s az ifjabb Albert Flórián sem tudta megközelíteni aranylabdás apja sikereit. Fekete László fiai - követve a hagyományt - ugyancsak ringbe szállnak a világ legerősebb embere cím elnyeréséért, ahogyan ifjabb Schirilla György is - apja emlékét ápolva - minden télen átússza a jeges Dunát. Hobo ugyanakkor a legkevésbé sem kacérkodik a kommunista eszmével, sem az aktív politikai szerepvállalással, holott apja a belügyminiszter-helyettes pozícióig is felküzdötte magát... Nem látunk tehát semmiféle egyértelmű trendet sem külső jegyek, sem tehetség, sem pályaválasztás tekintetében. Az alma néha tényleg nem esik messze a fájától, néha pedig igencsak messzire gurul.

Mi tagadás, egy apának jólesően megnyugtató érzés, ha fia külsőleg hasonlít rá, s idővel átveszi szokásit, gondolkodásmódját, akár még szakmáját is. Mi több, voltak idők, amikor ez egyenesen elvárásnak számított. Ha az öreget Istvánnak hívták, mi más nevet kaphatott volna az elsőszülött? Ha az apa patkókovácsként dolgozott, nem volt kérdés, hogy fia mivel tölti majd az egész életét, még akkor sem, ha szíve szerint inkább festőművésznek, vagy vándorszínésznek állt volna. Szerencsére ez a nyomorult attitűd már kiveszőben van. Pontosan kitapintható, mi áll a háttérben: érezze a gyerek kötelességének, hogy apja elcseszett életét neki kell egyenesbe hoznia; reménytelenül kergetett álmait neki kell megvalósítania. Így, a 21, században már elég tisztán látjuk, mennyire erkölcstelen ez a hozzáállás. Talán már eljutottunk odáig a felismerésig, hogy valójában semmiféle elvárást nem támaszthatunk felnőtt gyerekeinkkel szemben. Az Ószövetség persze még ezt is másként látta: "Ha valakinek engedetlen és konok fia van, nem hallgat sem apjának, sem anyjának a szavára, és még ha megfenyítik, akkor sem hallgat rájuk, ragadja meg őt apja és anyja, vigyék ki a város véneihez a helység kapujába, és így szóljanak a város véneihez: Ez a fiú engedetlen és konok, nem hallgat a szavunkra, dorbézoló és részeges. Akkor kövezzék azt halálra a város férfiai mind. Így takarítsd ki a gonoszt a magad köréből! Az egész Izráel hallja meg ezt, és féljen!" A Mózes V. könyvéből származó útmutatás egészen barátságos megoldást kínál a generációk közötti konfliktus rendezésére, talán csak az én finnyás, pesti ízlésvilágom érzi némiképp túlzónak a bünti mértékét. Az igazság az, hogy már az is botrány, hogy háromezer évvel ezelőtt ilyeneket egyáltalán kimondtak, leírtak, törvényként elfogadtak, s vélhetően be is tartottak. Az pedig már végképp érthetetlen, hogy mind a mai napig három monoteista világvallás is szent könyvének tekinti az Ótestamentumot, az ilyen primitív és barbár intelmeivel együtt.

Igazán távol áll tőlem a komcsi szlogen, mely szerint a üdvös volna "a múltat végképp eltörölni". Valójában erre az égvilágon semmi szükség nincsen. Az viszont időszerű volna, hogy számos régi, rossz szokást, beidegződést, hagyományt, szent könyvet és téveszmét magunk mögött hagyjunk, tárgyi emlékeit a múzeumok tárlóiba száműzve, intő jelként megőrizve. Az alábbi mátrix egyértelműen azt sugallja, hogy bőven van remény a jövőt illetően: 

AZ UTÓDOK LEHETSÉGES REAKCIÓI A SZÜLŐI MODELLRE

A békés és szeretetteljes szülői háttér továbbörökítése épp olyan üdvözlendő, mint a mérgező mintákkal való szembefordulás. A jobb alsó sarokban megjelenő verzió pedig csupán teoretikus lehetőség; sem a józan ész, sem a gyakorlati tapasztalatok nem igazolják vissza, hogy jellemző volna pozitív modellek elutasítása az utódok részéről. A problémát egyedül a toxikus mintákhoz való görcsös ragaszkodás jelenti. A magam részéről ezért idegenkedem annyira a kritikátlan hagyománykövetéstől. Az égvilágon semmi sem lesz tiszteletreméltó és érinthetetlen csak azért, mert apáink és nagyapáink az adott sémát követték. Ha létezik olyan küldetés, olyan életfeladat, amely minden földlakót egyaránt érint, az pontosan a kapott szülői minták tudatos kiértékelése és a negatív elemektől való szabadulás. A legkevésbé sem hibáztatható senki azért, amit otthonról hozott, ugyanakkor 100%-ban felelős azért, amit továbbad. Nem a politikusoktól, a népvezérektől és a prófétáktól lesz bolygónk egyre békésebb és élhetőbb hely. Hanem csakis attól, ha képessé válunk szembenézni szüleink hibáival, vétkeivel, mérgező nevelési szokásaival, s hajlandóak vagyunk tudatosan szakítani azokkal. Egyszer minden rossz sorozat véget ér. Ha már nem volt olyan szerencsénk, hogy ez egy korábbi generációban megtörténjen, legalább legyünk mi a végállomás! Legyünk mi azok, akik ha kell, a fától lehető legmesszebb landolunk. Ennyivel minimum tartozunk az utódainknak.

Hinni sok mindenben lehet. Istenben, Sátánban, mennyben és pokolban, szellemekben, démonokban, embereket elrabló ufókban, vagy akár egy sárga kacsában, amely folyamatosan szemmel tart bennünket... A különbség csak az, hogy az előbbieket helyénvalónak és normálisnak, az utóbbiakat elmebeteg megnyilvánulásoknak tartjuk. De legyen bármi is a hitünk tárgya, többnyire nem keresünk mögötte semmiféle matekot. "Hinni szívvel kell" - mondjuk, s be is érjük ennyivel. Ennél azért jóval több van a dologban.

Már az is egy izgalmas felvetés, hogy miért is hiszünk egyáltalán bármiben. Ezt persze elintézhetnénk annyival, hogy tudati szint kérdése az egész. A primitív kultúrák alig tudtak valamit az őket körülvevő világról, így - jobb híján - muszáj volt hiedelmeikre támaszkodni. Ezzel szemben mi, a 21. század büszke és felvilágosult polgárai már oly sok természettudományi ismerettel bírunk, hogy aligha kell létezésünket alaptalan vakhitekre építenünk. Még ha mindez igaz is, a kérdés akkor is jóval árnyaltabb. Mi is hiszünk. Hiszünk a híreknek és az álhíreknek, a tudósoknak és szakértőknek, a politikusoknak és az egyéb megmondóembereknek, néha még a papoknak, guruknak, sámánoknak is. Ez egyrészt elkerülhetetlen, hiszen képtelenség mindent a saját bőrünkön megtapasztalni, másfelől a hit egy evolúciósan nyerő stratégia a hitetlenséghez képest. 

 HÍVŐ STRATÉGIA = + 95 PONT

Az óvatosság elvének pozitív hozadékát látjuk a hívő mentalitást bemutató mátrixon. Jóllehet az álhírek bekajálása jelent némi bosszúságot, azonban az igazságot hordozó információk komolyan vétele bőven kárpótolja az embert. Különösen szembetűnő a hit pozitív hatása, ha egy közelgő, valós katasztrófára kell felkészülnünk. Ezzel szemben a hitetlenek egyenlegén az álhírek ugyan nullszaldósok, azonban jelentős veszteségeket könyvelhetnek el, amikor még a valódi lehetőségeket és veszélyeket is figyelmen kívül hagyják:

HITETLEN STRATÉGIA = -150 PONT

A fenti mátrixok pazarul szemléltetik az óvatos hit stratégiai előnyeit, azonban számos lényeges paraméterrel nem számolnak. A pontszámok egyszerű összesítése például csakis akkor helyes művelet, ha mind a négyféle hírtípus azonos gyakorisággal fordul elő. Rögtön megfordul a helyzet egy olyan környezetben, ahol tíz hamis hírre jut egy igaz (és nem kizárt, hogy a vallási tanok világa ilyen). A modell nem számol továbbá az emberi intelligenciából fakadó kevert stratégiákkal. Lesznek ugyanis olyan hírek, amelyeket a legnagyobb naivitás mellett is szkeptikusan kezelünk, s lesznek olyanok is, amelyeket még a szélsőségesen hitetlenek is gondolkodás nélkül igaznak fogadnak el. Valójában minél többet tudunk a világról, minél inkább átlátjuk az összefüggéseket és értjük a háttérben meghúzódó motivációkat, annál inkább képesek leszünk objektíven megítélni a friss híreket, így egyre kevésbé lesz szerepe hívő vagy hitetlen alapbeállítottságunknak. 

A "jobb félni mint megijedni" elv mentén gondolkodott Blaise Pascal, az ismert, tizenhetedik századi francia matematikus is. Filozófiáját arra a premisszára építette, hogy Isten léte nem bizonyítható, ahogyan az sem, hogy nem létezik. Feltételezte, hogy létéhez végtelen nyereség vagy veszteség társul; míg ha nem létezik, csupán csekély mértékű az ember vesztesége: némi földi öröm és luxus. Mindezekből következően a racionális embernek úgy kell élnie, mintha Isten létezne, vagyis érdemes hinni benne. Pascal gondolatának legfőbb értéke abban áll, hogy ezzel megalapozza a matematika egy új ágát, a valószínűségszámítást, valamint abban a felismerésben, hogy Isten létét is érdemes úgy kezelni, akár egy sportfogadást. Ettől persze következtetése még nem lesz helyes. Azzal még nincs baj, hogy fej vagy írást játszik, egyenlő esélyeket rendelve Isten létéhez és nemlétéhez. Ami viszont már vitatható: a végtelen nyereség és végtelen veszteség feltételezésével automatikusan egy árukapcsolást is végrehajt, evidenciának tekintve a Teremtőhöz szervesen kötődő mennyországot és poklot. Ugyanígy magától értetődőnek tekinti, hogy amennyiben Isten létezik, úgy korának keresztény tanai jelentik a hozzá vezető utat. Valójában számtalan istenkép, túlvilágról alkotott elképzelés és vallási tan létezik, továbbá tetszőleges számú legyártható ezeken felül. A 21. század átlagembere kisebb esélyt ad a pokol létezésére, mint bármely fogadóiroda a Tottenham Hotspur BL-döntőbe jutására a múlt szerdai meccs 94. percében. Ebből fakadóan nem is úgy tekintünk a hitre, mint egy védőoltásra a kárhozat ellen. A legtöbben abban sem hiszünk, hogy az erkölcsös élet önfeladással, vagy különösebb önmegtagadással járna, így ha van is feltámadás, nem gondoljuk, hogy választanunk kéne az evilági és a túlvilági örömök között. Ám még ha - Pascalhoz hasonlóan - el is fogadnánk, hogy az egyház által kijelőlt életstílus az egyedül üdvözítő, az sem vinne közelebb a megélt, valós hithez. Arra sem jelentene garanciát, hogy 70-80 éven át képesek volnánk egy életidegen úton járni, mely ellen minden idegszálunk tiltakozik. Pusztán a szószékről mennydörgő elmarasztalást legitimálnánk, elfogadva azt, hogy esendők vagyunk, szemben azzal, hogy józanok és tudatosak volnánk. Mindezekből következően az istenhit - a sorsunkkal való kufárkodás szintjén - mára már tökéletesen elveszítette a jelentőségét. Megmaradt ugyanakkor egy viszonylag súlytalan, de mégis izgalmas, intellektuális feladványnak, amelyre, míg világ a világ, keresni fogjuk a választ. 

Természetesen a mélyen vallásosak között is akadnak olyanok, akik nem elégszenek meg a "hinni szívvel kell" szlogennel, s kézzelfogható, lehetőség szerint megdönthetetlen istenérvek után kutatnak. Aquinói Szent Tamástól kezdve napjainkig több tucatnyi bizonyítási kísérlet látott napvilágot. Mondani sem kell: ezek egyike sem igazán meggyőző, némelyik egészen megmosolyogtató. A leggyakoribb érv Isten léte mellett a világ látszólagos "finomhangolása". Ha a Föld csak pár kilométerrel távolabb keringene a Naptól, mindannyian megfagynánk, ha csak kicsivel közelebb, elevenen megfőnénk. Nem élnénk túl egy, a földinél erősebb gravitációt, de gyengébbet sem. Napestig lehetne sorolni azokat a finomhangolt paramétereket, melyek éppen úgy jók, ahogy vannak; éppen az adott szintjükön teszik számunkra élhetővé a bolygót. Ezzel a gondolkodásmóddal csupán egy a gond: fordított logikát követ. Nem azért lett ilyen az univerzum, a Naprendszer és a Föld, hogy mi otthonosan érezhessük magunkat benne. Az evolúció révén azért vettük fel a jelenlegi formánkat, mert bolygónk felszínén ez tűnik optimálisnak. Ha például más gravitációs környezetben élnénk, a testünk alaposan megváltozna. Minden olyan űrhajósnak, aki huzamosabb időt töltött a földfelszíntől távol, mérhetően csökkent a csont- és izomtömege, továbbá az egyensúlyérzékelésük is jelentősen módosult. Amikor azon filozofálunk, milyen valószínűtlenül kicsi volt az esélye annak, hogy bolygónkon kialakulhatott az élet, ezt nyugodtan ellentételezhetjük az univerzum térbeli és időbeli végtelenségével. (Ha gondolatban elérnénk a világegyetem végére, jusson eszünkbe, hogy semmi sem gátolja azt, hogy térben végtelen számú párhuzamos univerzum létezzen, vagy időben végtelen számú ősrobbanás és világvége kövesse egymást.) Simán lehet, hogy ebben a percben, amikor e szavakat gépelem, egy paralel világ zöld színű szörnyecskéje is pont ugyanezen elmélkedik. Talán hálát ad az égnek a bolygóját jellemző, frissítő, -200 fokos hőmérsékletért, s a számára nélkülözhetetlen metán légkörért. Egy másik istenérv - a napokban olvastam, igazi ínyencség - azt állítja, hogy az Ószövetség Istene oly haragos, szigorú és büntető, hogy ilyet aligha alkothatott az ember vágyvezérelt fantáziája, ebből fakadóan az Ótestamentumot muszáj hitelesnek tekintenünk... Vicces, hogy az érv kiagyalója elfeledkezik arról az apróságról, hogy pont ezzel a kegyetlen Mindenhatóval lehetett évezredeken át sakkban tartani a hívőket. Az "istenfélő" kifejezés is ebből az ószövetségi, tekintélyt parancsoló és meghunyászkodást követelő istenarculatból fakad. Az egyházi elöljárók tisztességtelen, hataloméhes szegmensének épp egy ilyen Istenre volt szüksége. Sorolhatnám még napestig a különböző istenérveket a "nem teljes pusztulás" bizonyítékától kezdve a "merő akarat" bizonyítékáig, tudományos megalapozottság híján ezek mindegyike üres szócséplés csupán. Az ateisták ilyen szempontból kényelmes helyzetben vannak. Míg Isten létét igazolni viszonylag könnyű mutatvány volna - egyszerűen fel kéne mutatni egy természetfeletti, lehetőség szerint mindenható entitást -, addig nemlétét még elvi síkon is lehetetlenség, így aztán meg sem próbálkoznak vele. Ami az istenérveket illeti, a kedvencemet azért még megemlítem: A) Isten maga a szeretet. B) Szeretem a Guns N' Roses muzsikáját. C) A szeretet létezik, ergo: Isten is létezik. Nos, egy ilyen Isten létezésével a legtöbben könnyűszerrel azonosulni tudunk... 

Hinni szívvel kell? Nem gondolnám. A magam részéről azt vallom, hogy hinni is csupán ésszel érdemes. A hit mindössze egyetlen, hézagpótló szereppel bír: betömködni azokat a réseket, ahová a tudás még nem ér el. Valószínűleg léteznek olyan területek, amelyek a tudomány számára még beláthatatlanul hosszú ideig rejtve maradnak. Ilyen Isten, ilyen a halál utáni élet, ilyen a Földön kívüli civilizációk létezése is. Mindezek kapcsán csupán feltevésekkel és reményekkel élhetünk, egyébbel aligha. Ám a tapasztalat és a józan matek még ezek esetén sem nélkülözhető. Egyszerűen muszáj abban hinnünk, ami a meglévő tudásunk szerint a legvalószínűbb. A mai egyházak többsége vakhitet követel, bár azt még soha senki nem tudta megmondani, hogy ebben mi is az érték valójában. A Biblia szereplőit, akikre folyton hivatkoznak, a legkevésbé sem jelezte a megalapozatlan vakhit. Ábrahám láthatta Szodoma és Gomora brutális pusztulását, csupán a légrobbanás jelenségét nem ismerhette. Mózes előtt szétnyílt a Vörös-tenger, ami a mai kutatások szerint valóban megtörténhetett, csak egy erőteljes és kitartó vihar kellett hozzá, úgy 100 km/órás széllel. A legtöbb bibliai alak kapott valamiféle szokatlan, csodával határos jelet, amit akár Isten jelenléteként is érzékelhetett. A modern kor átlagembere nemigen botlik rejtelmes csodákba, vagy ha igen, előbb-utóbb talál rá valamiféle tudományos magyarázatot. Meggyőződésem, hogy amennyiben Isten valóban létezik, úgy egészen biztosan többre értékeli a józan szkepticizmust, mint a lázas vakhitet. Amikor Bertrand Russeltől, a Nobel-díjas filozófustól megkérdezték, mit felelne, ha Isten a halála után kérdőre vonná hitetlensége miatt, így válaszolt: "Kevés a bizonyíték, Uram, kevés a bizonyíték."

"Nem szeretek a lányokkal cicázni, mert ha baj van, abból nehéz kimászni." - Imigyen szól a magyar nóta. Van ebben az attitűdben valami józan önismeret. Nem vagyok a magam ura, nem tehettem róla, a körülmények áldozata vagyok... - ezeket a nótákat is ismerjük. A közmondásinkban, a népköltészetünkben ez a meghatározó irányvonal: éretlenek vagyunk, erőtlenek, s képtelenek arra, hogy vigyázzunk magunkra. Ebből fakadóan már magára a flörtölésre is úgy tekintünk, mint egy veszélyes, bűnös, kerülendő cselekedetre. Jó nagy idióták vagyunk.

A Férfiak Klubja honlapján nemrég megjelent, Nekem apám miatt ünnep a húsvét c írásban a következőt olvasni: "Apám csak egy nőt szeretett: édesanyámat. Gondosan ügyelt arra, hogy ne mondjon semmi félreérthetőt. Ezt egyrészt azért tudom, mert figyeltem, hogyan beszélt, mit mondott más nőknek, másfelől pedig egyszer azt tanácsolta, ha valaki mellett elköteleződöm, akkor a többi nőnek soha semmi olyat ne mondjak, vagy tegyek, amit félreérthetnek, mert azzal elveszíthetem azt, aki számomra fontos, vagy a köztünk lévő bizalmat." Ez közel ugyanaz a habitus, mint ami magyar nótában megjelenik, még akkor is, ha a máz eltérő. Az egyik hang azt mondja: nem flörtölök senkivel, mert gyenge és esendő vagyok, könnyen bajba kerülhetek. A másik szerint: nem flörtölök senkivel, mert gerinces, jellemes ember vagyok. A lényeg ugyanaz: mindkettő tövestül irtja ki mindazt, ami az élet sava-borsa, alapvető és nélkülözhetetlen fűszere. A flört valójában egy szexuális feszültség, egy párzási rituálé, egy határozott jelzése annak, hogy a másikat vonzónak tartjuk. Egy olyan tánc, amivel mindenki csak nyer. Az is, aki a szépet teszi, hiszen evolúciós ösztönei - még a legprűdebb normák szerint is - ártatlan módon nyernek kielégülést; s az is, aki fogadja, hiszen újabb visszajelzést kap a világtól szexuális vonzerejét illetően. A legnagyobb nyertesek persze az érintettek házastársai. Ennél jobb megerősítést keresve sem találnának annak kapcsán, hogy kincset őriznek; egy olyan emberrel élnek együtt, akit a külvilág is nagyra értékel és kívánatosnak tart. Bevallom őszintén, kevés dolog hizlalja úgy a májamat, mint amikor egy nagyobb társaságban látványosan rámozdulnak gyermekeim anyjára. Természetesen egy laktalan szigeten is tudnám, hogy bitang jó nő, de minden rá irányuló vadász-szempár csak növeli az értékét.

Természetesen nem mindenki gondolja úgy, hogy a másokkal való flörtölés erősíti a házasságot. Nos, ők a kishitűek. Ők azok, akik komoly önértékelési problémákkal küzdenek. Ők azok, akik a lelkük mélyén folyamatosan rettegnek attól, hogy elveszítik a másikat, mert nem érzik elég stabilnak a kapcsolatot; vagy egyszerűen önmagukat látják szánalmasan méltatlannak, aki csak ideig-óráig élvezheti érdemtelen helyzetét, így azt tűzzel-vassal védenie kell. A jelen poszt elsősorban nekik szól. A rossz hír az, hogy a kisebbrendűség érzete csak egy az ilyen ember gondjai között. Ha belegondolunk abba, hogy a flörtöléshez játékosság, spontaneitás, pozitív kisugárzás, illetve többnyire némi humor is szükséges, félő, hogy aki negatívan viszonyul ehhez a teljesen ártatlan és hétköznapi násztánchoz, az nagy valószínűséggel híján van mindezeknek. Valójában az egész emberi történelem másról sem szól, mint hogy miként küzdünk meg ezen hiátusokkal. A pozitív hősök vagy eleve rendelkeznek a szükséges karizma-elemekkel, vagy hajlandóak energiát fektetni ezek kifejlesztésébe, formálásába. A Káinok, a történelem sötét figurái ezzel szemben a tiltást, az elnyomást, s akár a véres leszámolást részesítik előnyben, annyira rettegnek a nyílt és tisztességes versenytől. A fájdalmas igazság az, hogy mindazokról, akik sikeresek a nőknél, egy közös jellemző bizonyosan elmondható: élvezik a vadászatot. Egyszerűen lételemük az, hogy ha vonzó nőt látnak, azonnal a csajozós üzemmódba kapcsolnak. (Az igazán profik még akkor is, ha a nő nem számít igazi bombázónak. Nagyapám, aki hűtőgépszerelőként kereste kenyerét, legendásan ölelgette még a legkövérebb szakácsnőket is. Imádták a csajok.) Akinek a flörtölés a vérévé válik, s még stabil házasságában sem hagy fel ezzel az értékes szokásával, annak az a járulékos előny is megadatik, hogy állandó edzésben marad. Ez jól jön otthon is, és jól jön akkor is, ha kapcsolata véget ér, s ő újra a nyílt húspiacon találja magát. A fájdalmas igazság másik oldala az, hogy a férfiak egy része meg sem tanul csajozni. Úgy vannak vele, mint én a tenisszel. Kipróbálták, ügyetlennek bizonyultak, hagyták a fenébe. Csakhogy teniszezés nélkül le lehet élni egy életet (még ha sokak szerint nem is igazán érdemes), a csajozás azonban megúszhatatlan. Látok, ismerek olyanokat, akik a párkeresés folyamatára sohasem nagyszerű lehetőségként, bizsergő izgalomként tekintenek, hanem valóságos nyűgként, amin jobb mielőbb túlesni. A céljuk csupán annyi, hogy találjanak egy átlagos tramplit, aki enyhíti a téli esték magányát s hajlandó mosni a gatyájukat. A tapasztalatom az, hogy rendszerint ezek a srácok a legelhivatottabb erkölcscsőszök, a flörtölés legnagyobb ellenzői.

A csajozás valódi művészei nemhogy nem zárkóznak el a nyílt flörtöléstől, de valósággal sportot űznek belőle. Egy vérbeli virtuóz, ha barátnőjével/feleségével idegen helyen járva útbaigazításra szorul, kínosan ügyelni fog rá, hogy az elérhető legjobb nőt szólítsa meg. Az átlagos férfiak egy ilyen helyzetben inkább egy kopasz, pocakos fickót keresnek, mert illetlennek tartják a flörthelyzet generálását, vagy mert félnek társuk szúrós szemű reakciójától. Óriási hibát követnek el. Az akció célja ugyanis értelemszerűen nem az, hogy a frissen megszólított bombázóval bármiféle későbbi kapcsolat épüljön. Itt minden a barátnőről/feleségről szól. Ő az, akit muszáj némiképp féltékennyé tenni az effajta ártatlan játékokkal. Ő az, aki előtt világossá kell tenni, hogy bármikor hajlandóak vagyunk felvállalni az esetleges konfliktus kockázatát. Ő az, akinek nap mint nap meg kell tapasztalnia, hogy könnyen és magabiztosan teremtünk kapcsolatot. Ő az, akinek muszáj látnia, hogy más nőktől is pozitív reakciókat kapunk (ami egy hasonló szituációban csaknem garantált). Az ilyen apróságokon múlik, hogy képesek vagyunk-e vonzerőnket az egekig tornászni, vagy maradunk szürke nyúlbélák. Természetesen nincs új a nap alatt; a nők évszázadok óta alkalmazzák a legcsalárdabb szerelmi és párkapcsolati trükköket. Épp itt az idő, hogy felnőjünk hozzájuk, s eltanuljuk fogásaikat. Természetesen nem állítom, hogy mindenkinek szüksége van a hasonló mutatványokra. Akit Bradley Coopernek, George Clooneynak, esetleg Brad Pittnek hívnak, annak tényleg felesleges vesződni bármi ilyesmivel.

Végül említést érdemelnek azok is, akik ismerik és elismerik a flörtölés szépségét, játékosságát, illetve az abban rejlő pozitív potenciált, mégis azt vallják: mivel kitekintés a kapcsolatból, ezért összességében óhatatlanul romboló hatású. Ezzel a kijelentéssel csupán két gondot látok. Az első az, hogy ennek igazságát még soha, senki nem igazolta. Ilyen alapon tényként kezelhetnénk azt is, hogy az esőtánc óhatatlanul esőt eredményez. A másik probléma az, hogy a kapcsolatból való folyamatos kitekintés gyakorlatilag elkerülhetetlen. Megdöbbentő, hogy a szerelmi viszonyok kapcsán ápolt képünket és moralitásunkat még a 21. század elején is arra a tündérmesére építjük, mely szerint létezik a NAGY Ő, aki annyira tökéletes, hogy minden igényünket képes maradéktalanul kielégíteni. Ez a rózsaszínű ábránd a férfiak oldaláról tekintve eleve képtelenség. Tekintve, hogy evolúciósan az örökítő anyagunk minél szélesebb körben való terítésére vagyunk programozva, abszurd elképzelés azt elvárni, hogy egyetlen lányban - még ha minden szempontból tökéletes is - hosszútávon megtaláljuk a világ összes topmodelljét. Egy átlagos, hipergám ösztönöktől hajtott nő szemével nézve a Barbie-álom elvileg nem lehetetlen küldetés, csupán találni kell hozzá egy perfekt palit, egy amolyan Ken-formát. Ilyenből meg viszonylag kevés szaladgál a pesti utcákon. A gyakorlat tehát azt mutatja, egyszerűen muszáj kitekintgetni minden kapcsolatból, mert aligha lelünk olyanra, aki egyszerre lesz nagyszerű szerető, megértő barát, gyengéd szülő, segítő társ, zseniális nevettető és ügyes ezermester. Ha a másik a vágyálmaink 70-80%-át képes hosszútávon kielégíteni, úgy már bőven optimális társnak mondható. No de mi lesz a fennmaradó 20-30%-kal? Az örömtelen aszkéták ilyenkor szoktak lemondásról papolni, tökéletesen feleslegesen és értelmetlenül. A valóság az, hogy alapszükségleteinket nem tudjuk, de nem is szükséges elnyomnunk. Mehetünk mással is az esti koncertre, ehetjük másnak a főztjét, s megvitathatjuk mással az aktuálpolitikai történéseket. Nincs ebben semmi, nem kell mindig együtt lógni. Csak azt kell észrevenni, hogy ez is mind-mind kitekintés a kapcsolatból. A prűdeket azért zavarja a flörtölés, mert szexuális felhanggal bír. Igen ám, de ettől még nem bomlasztja jobban a kapcsolatot, mint bármely más kikacsintás. Ismerjük azt a feleségtípust, aki naponta felhívja az anyját, és órákon keresztül csacsognak? Személyes tapasztalatom szerint az összes ilyen nő élete gyorsvonatként száguld a biztos válás felé. (Nem kívánok hibáztatni senkit, lehet, hogy a férj egy érzéketlen tuskó, akivel képtelenség két szót váltani, miközben valakivel azért muszáj megbeszélni a problémákat.) Érdekes módon ezt a jelenséget sokkal ritkábban kritizálják, mint az ártatlan flörtölést. Pedig egy könnyed enyelgés a postásfiúval tizedannyit sem árt a házasságnak, mint a kedves mamával való szövetkezés a gonosz férjjel szemben. Persze, lehet azt mondani, hogy mindkettő az érzelmi éretlenség jele. Csakhogy amíg azt, aki képes leválni a köldökzsinórról, felnőttnek nevezzük; addig arra, aki már nem érez késztetést a flörtölésre, azt mondjuk: halott.