"Üvölt a szél és kacag a Hold,

Anyám egy hajtó asszonya volt.

Boszorkányszombaton ellovagolt,

Sosem tudom meg, apám ki volt."

(Hobo Blues Band: A fattyú reménytelen szerelme és halála)

Fattyú, buzi, csóró, feka, biboldó... Mi a közös e kifejezésekben? Nyilvánvalóan a megvetés, a lenézés. Mindegyik fogalmat tálalhatnánk semleges, vagy akár pozitív módon is, ám mi legyártjuk a magunk gúnyos, bántó szókészletét, hogy ily módon is kifejezhessük negatív viszonyulásunkat. Pedig már az is egy valódi misztérium, hogy miért is e lenéző attitűd. Nem állítom, hogy a megvetés minden esetben kerülendő, azonban szerencsés lenne, ha ezt kifejezetten a bűnnel társítanánk, vagyis csakis a másik emberrel szemben tanúsított agresszió láttán éreznénk hasonlót.

"Csak azt akartam elmondani, hogy sajnálom és utálom azt a csúf életet, amivé a gyerekkoromat változtatták. Fattyú! Olyasmi volt ez, aminek az értelmére lassan és fájdalmasan kellett rájönnöm abban a korban, amikor az ember még fiatal hozzá, hogy filozofikusan elviselje a fattyúsága tudatát. Nehéz és fájdalmas dolog volt megérteni, hogy a szomszédok miért nem beszélnek soha az ember anyjával, meg hogy miért különb az embernél minden más gyerek az utcában. Mert azt viszont nem lehetett, hogy ne értsd meg. Rá kellett jönni, amikor az embert beíratták az iskolába, és amikor a többi gyerek, a gyerekek végtelen kegyetlenségével, mindjárt az első napon odakiabálta hazafelé menet az utcán azt a szót. És az ember hazamegy és megkérdezi, hogy mit jelent az a szó, és az embernek nem felelnek, nem felelhetnek..." - ily szívszorítóan vall ifjúkoráról Clive, Eric Knight Légy hű magadhoz című regényének főhőse. Ma már szinte hihetetlen, de alig száz évvel ezelőtt még ez az attitűd jellemezte a még oly civilizált Angliát is. Az ember csak pislog, hogy miért kell egy egyébként is szerencsétlen élethelyzetet tovább rontani ezzel az értelmetlen megvetéssel. Érdemes egy picit megpiszkálni a kérdést, már csak azért is, mert modellértékű: pontosan ugyanezt a struktúrát fogjuk látni számos egyéb társadalmi kérdés kapcsán is.

• ORTODOX TÉVESZME - A megvetés gyökere mindig valamiféle bűn, csakhogy az etikus ember kizárólag a bűntettet veti meg, nem az elkövetőt, valamint kínosan ügyel arra, hogy csakis valódi vétkek kapcsán emelje fel a szavát. Esetünkben szó sincs ilyesmiről. Egy hajadon teherbe esik. A gyerek apa nélkül nő fel. Ez minden. Tudjuk: van az a betegesen bigott világ, amelyben a házasságon kívüli szexualitás minden formája égbekiáltó bűn, ám ez csupán az emberi történelem rövidke, rosszízű fejezetét jellemzi. Az ősközösségek woodstocki miliőjében szinte mindenki fattyúnak számított, az apa személyét a legtöbbször csak találgatni lehetett. Ez persze aligha jelentett gondot: a falu közösen nevelte a gyerkőcöket. Ma már szintén túl vagyunk e romlott attitűdön; egy olyan világban, ahol a szexualitás többé nem tabu és nem kötik korlátok, egy apa nélkül felnövő gyereknek sem kell skarlátbetűt viselnie. Ami a bigott múltat illeti: az külön megér egy misét, hogy mennyire keresztényi magatartás az érintettek meghurcolása, különösen a gyereké, aki aztán végképp nem tehet semmiről.
• REALITÁS - A valóság az, hogy a csonka család sohasem optimális. Ma sem könnyű felnevelni egy (pláne több) gyereket egyetlen fizetésből, száz éve különösen nehéz mutatványnak számított. Ám ez csupán az anyagi oldal. Legalább ilyen lényeges, hogy a gyerekek megfelelő érzelmi fejlődésében az apa jelenléte is meghatározó. A számos valós probléma közül éppen a megvetés és az ebből fakadó szégyenérzet az, amely simán kiiktatható, és egy érett és tudatos társadalom ki is iktatja. Gondolhatunk azokra nőkre is, akik egy teljes életet leélnek anélkül, hogy bárkinek bármikor kellenének. Ez tényleg kínos, mégsem bélyegzi meg őket a világ, legfeljebb pár rosszmájú súg össze a hátuk mögött, az aggszűz jelzőt aggatva rájuk. Vagy gondolhatunk azokra, akik elvetetik a nem kívánt utódot, majd egy életen át küzdenek mardosó lelkiismeretükkel. A gyermekét kihordó, megszülő és egyedül felnevelő nőről azt biztosan el lehet mondani, hogy döntése felelősségteljes és tiszteletreméltó.
• POSZTMODERN TÉVESZME - A posztmodernek sosem elégszenek meg azzal, ha az inga végre megáll középen, a humánum és a béke egyensúlyi pontján. Ők sportot űznek abból, hogy bosszút álljanak a múlt minden sérelmén. A radikális feministák például egyenesen azt hirdetik, hogy az apából legfeljebb az örökítőanyagára van szükség, minden egyéb szerepvállalás felesleges. Számukra az ideális társadalom az, amelyben a nők egyedül nevelik gyermekeiket, mely vállalkozáshoz az államtól várnak bőséges támogatást. Fals világképüket pontosan azzal az elvakult gyűlölettel és előítéletességgel hirdetik, ahogy annak idején a megesett lányokkal bánt a társadalom. Ha valaki szóba hozza azt a - fent már említett - pszichológiai alapvetést, mely szerint a gyerek optimális érzelmi fejlődéséhez apára is szükség van; vagy hogy morálisan megkérdőjelezhető mások megadóztatása, csakhogy a feminista szinglik gondtalanul nevelhessék csemetéiket, máris kiátkozás a sorsuk.

Ugyanezt a sémát látjuk tucatnyi egyéb társadalmi kérdés kapcsán. Az alacsony tudati szintű közösségek üldözték, illetve a mai napig üldözik a homoszexuálisokat. E vallási gyökerű megvetésnek az égvilágon semmi értelme nincsen, pont úgy, ahogy az idevágó posztmodern téveszmének sem, mely szerint a melegeket ünnepelni kéne. A valóság az, hogy ez egy rém szerencsétlen beállítottság. Elsősorban azért, mert az egyneműek hancúrozása nem alkalmas az utódnemzésre, így az érintetteknek a létezés egyik legfőbb örömforrását kell nélkülözniük. Beteg az a világ, amelyben a melegeknek és leszbikusoknak szégyenkezniük és bujdokolniuk kell, de beteg az is, amelyikben azt kell hazudnunk egymásnak, hogy ez egy tökéletes és minden igényt kielégítő orientáció. Lépjünk tovább a pénzügyek mezejére: voltak idők és kultúrák, amelyekben a nincstelenség szégyellnivalónak számított. Ez majdnem olyan ostobaság, mint Ferenc pápa agymenése, aki a szegénységet erénynek és követendő példának mondja. A valóság az, hogy csórónak lenni vacak dolog, kár ezt azzal tetézni, hogy még le is nézzük az érintetteket. A bőrszín és az etnikum kérdése is pontosan ilyen; a származásban nincs és nem is lehet sem szégyellnivaló, sem pedig alap az übermensch-tudatra. A valóság az, hogy az egyes népek között irgalmatlan különbségek lehetnek intelligencia, testfelépítés, várható élettartam, vagy épp civilizáltság tekintetében, ám ettől még minden élet pontosan ugyanannyira szent és sérthetetlen. Amilyen embertelen dolog bármely népcsoport kollektív megvetése - legyen az zsidó, cigány, fekete, kínai, orosz, vagy akár magyar -, pont olyan embertelen bármiféle progresszív kvótarendszer alkalmazása, vagy épp a cenzúrázás, a ködösítés, a téma kapcsán folytatott kutatások és tudományos publikációk korlátozása.

Aki ismeri az evangéliumokat, pontosan tudja, hogy Jézus egyik legmarkánsabb, állandóan visszatérő kommunikációs eleme az üres sztereotípiák, az alaptalan előítéletek, a rosszízű, kollektív megvetés ellen való felszólalás. Az irgalmas szamaritánus történetében fricskát ad a kiválasztott nép gőgjének, hiszen a sztori hőse egy mélyen lenézett etnikum tagja. A vámosról és a farizeusról szóló példabeszédben az előbbi a pozitív karakter, holott munkája - adószedés a rómaiak számára - joggal megvetett. A nők mellett is rendre kiáll, ami minden esetben megrökönyödést kelt korának zsigerileg patriarchális világában. Fontos látni ugyanakkor, hogy Jézus még véletlenül sem fúj progresszív kürtöket. Nem hirdeti belső szemináriumokon, hogy "legyetek kevésbé zsidók". Nem hazudja, hogy a vámos szakmája milyen frankó, csupán annyit állít, hogy ennek a szerencsétlen megélhetést választó fickónak is lehetnek értékei. Sosem mond olyat, hogy a férfi és a nő közt nincs semmi különbség. Mindössze arra hívja fel a figyelmet, hogy nem igazán kóser az, ha a házasságtörő asszonyt megkövezik, miközben a teremtés koronája ezt lazán, büntetlenül megteheti bármikor. Akkor már valamivel humánusabb az, ha mindenki életben maradhat...

"A finom megvetés kitünteti ízlésünket, ez az előjogunk, művészetünk, sőt talán erényünk is, a legmodernebb emberek erénye a modernek között." - állítja Friedrich Nietzsche, jómagam azonban zsigerből tiltakozom minden ilyen megnyilatkozás hallatán. A fintorgás persze mindenkinek elemi joga, azonban az alaptalan lekicsinylés, leszólás nem csupán a másikat bántja, de rettenetes öngól is egyben. Ellehetetleníti az együttérzést és a szeretetre való készséget, továbbá a morális tisztánlátásnak is búcsút inthet az, aki bűntelen embereket részesít megvetésben. Igaz, hogy rendkívül sokfélék vagyunk, de sem a származásra, sem a bőrszínre, sem a biológiai nemre, sem a szexuális irányultságra, sem a végzett szakmára, sem pedig az anyagi helyzetre nem mondhatjuk, hogy valódi értékmérő volna. Ha vannak is értékesebb és kevésbé értékes lakói e bolygónak, a különbségeket aligha ezek a jellemzők adják. 

Fura népek a reformátusok. Hitvilágukat, szokásaikat és rituáléikat megszabadították egy sor olyan kínos elemtől, amelyek a katolikusokat a mai napig jellemzik. Nem hisznek a tisztítótűzben. Elvetik a gyónás intézményét. Szó sincs cölibátusról. Az embernek már-már felcsillan a szeme, hogy lám, milyen felvilágosult és szerethető ága ez a kereszténységnek... azután hamar letörik a lelkesedésünk, amint megtapasztaljuk, miféle új dilikkel tömik be a keletkező réseket.

A protestantizmusról tudjuk, hogy szkeptikusan tekint minden olyan vallási elemre, amely nem egyenesen a Szentírásból következik (ez jogos és megsüvegelendő), cserébe ugyanakkor a Biblia minden egyes szavát megkérdőjelezhetetlen igazságként kezeli (ez viszont megmosolyogtató, különösen amikor a Teremtés könyvének jelképes sztorijait is történelmi eseményként tartja számon). Bevallom: az evangéliumokon túl nem sokra becsülöm a Szentírást. Épp ezért fura látni, hogy a kereszténység egyik ága sem jelöl meg különösebb súlypontokat; az Ótestamentumot épp oly értékesnek látják, mint az Újszövetséget; a jézusi tanítást semmivel sem méltatják többre, mint Pál írásait, még akkor sem, ha ezek köszönőviszonyban sem állnak egymással. A reformátusok pedig mintha különösen vonzódnának Pál apostolhoz, talán azért, mert karakterében igen hasonlít Kálvinhoz. Mindketten fanatikusak, szigorúak, néha kíméletlenek; de ami legfontosabb: puritánok, savanyúak és örömtelenek. "Az Istennek tetsző szomorúság ugyanis üdvös töredelmet eredményez, s ezt senki sem bánja meg" - írja Pál a korintusiaknak címzett második levelében. A józan, világi embernek persze rögtön szöget üt a fejébe, hogy létezhet-e egyáltalán olyan szomorúság, amely pozitív, amely kedves a Teremtő szemében.

"A Bibliában megjelenik egy nagyon markánsan szomorú arca Jézusnak: például amikor sír Jeruzsálem felett, amikor a tagadásban elbukó Péterre tekint, vagy amikor a keresztet cipelve ezt mondja: Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok.” - ezek Végh Miklós református lelkipásztor szavai, melyek kitűnően láttatják, mit is jelent az Istennek tetsző elszomorodás. Mindenekelőtt: nem önző, nem a saját sebei felett jajongó egoizmust látunk, hanem a másik emberrel együttérző fájdalmat. Ez így önmagában abszolút pozitívan cseng, de tegyük hozzá: Jézus a saját munkájának a gyümölcsét látja. Éveken át prédikált, tanított, segített, gyógyított - és ez az eredmény. Nemhogy nem lett jobb a világ, de még az örömhír hozóját is megfeszítik... Joó Sándor református lelkész így fogalmaz: "Nem magát siratta, nem magát sajnálta. Ezt a várost siratta. Mi szomorította meg ennyire? A várost fenyegető isteni ítéletnek a közeledése és annak a feltartóztathatatlansága. Az egész népet fenyegető rettenetes büntetésnek az előre látása. Sírt azért, mert látta, hogy emberek esztelenül rohannak a vesztükbe. Fájt a vakság és fájt az a büntetés, ami rájuk vár, és fájt az a pusztulás, ami őket fogja érni, és fájt a kárhozat." Mindannyian ismerjük az érzést, különösen napjainkban. Látjuk magunk körül azt a gazdag és fejlett civilizációt, amelyet elődeink hagytak ránk, s mi épp szétverni készülünk. Azt a világot, amely simán működtethető volna jólétben, békében és biztonságban, de mi inkább a társadalmi feszültségeket, a gazdaság megbénítását és a háborút választjuk. Tényleg nem felemelő, de indokolt-e a szomorúság? A 21. század átlagembere annyit tehet, hogy hallatja a hangját, s ha valahol szenvedést lát, azt igyekszik enyhíteni. A legtöbben vajmi keveset fogunk formálni a történelem alakulásán. Ettől persze még aligha esünk kétségbe: privát szféránkban fenékig ürítjük az élvezetek kupáját, s ha úgy adódik, jó lelkiismerettel hagyjuk itt e földi kalandot. Jézus esetében - már ha a második isteni személyként tekintünk rá - még kevésbé megalapozott a szomorúság. Egyrészt: Isten teremtette ilyen gyarlónak és tökéletlennek az embert. Másfelől: Isten hatásköre az ítélet, a büntetés, a kárhozat. Az nagyon nem logikus, hogy a Mindenható szomorkodik a saját eredménytelensége, illetve saját kíméletlensége felett.

Kálvin szerint az evangélium lényege a bűnbánat és a bűnbocsánat. Pál apostol levelében is megjelenik ez a gondolati szál: "Ha levelemmel szomorúságot okoztam is nektek, nem sajnálom. Sajnálkoztam ugyan, amikor láttam, hogy az a levél, ha csak rövid időre is, szomorúvá tett titeket, most mégis örülök. Nem annak, hogy szomorúak lettetek, hanem, hogy a szomorúság megtérésetekre vezetett." Istennek tetsző szomorúság az is, amikor a saját vétkeink miatt érezzük kínosan magunkat - állítja számos Biblia-magyarázó. A magam részéről ezt a vonalat sem érzem meggyőzőnek. Már a lelkiismeret-furdalás fogalmát sem igazán értem, vagy legalábbis csupán a passzív szótáramban szerepel. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy mi a helyes és mi a helytelen, úgy mi értelme annak, ha a rossz úton járunk? Miért hibázunk, ha nem muszáj? Miért vagyunk meggondolatlanok, ha van időnk végiggondolni a dolgokat? Miért hozzuk kényelmetlen helyzetbe magunkat? És ha extrémek a körülmények, ha lehetetlen a saját legjobb teljesítményünket nyújtani, úgy miért nem tudunk elnézők lenni magunkkal szemben? Számomra érthetetlen az előre megfontolt szándékkal elkövetett bűntett, de a hirtelen felindulásból fakadó agressziót sem tudom magyarázni semmivel. A saját részemről legalábbis sohasem tapasztaltam még hasonlót.

Földvári Tibor református lelkész továbbviszi az Istennek tetsző szomorúság gondolatát, figyelembe véve azt az esetet, amikor a lelkiismeret nem szólal meg magától: "Jézus a Máté evangéliuma 18. részében beszél arról, nagyon konkrétan és gyakorlatiasan, hogyha vétkezik a te atyádfia, akkor menj el hozzá és intsd meg őt. Menjetek ketten vagy hárman, de ha nem hallgat rátok, akkor történjék meg az intés a gyülekezet előtt. Itt tehát arról van szó, amikor szomorúságot akar okozni Isten a lelki testvér figyelmeztetésén keresztül." Ez az erősen megkérdőjelezhető erkölcscsősz szerep egyenesen következik Pál szavaiból: "Lám, ebből a ti Istennek tetsző szomorúságotokból mekkora buzgóság fakadt, sőt mentegetőzés, méltatlankodás, félelem, vágyakozás, buzgólkodás és a vétkező megbüntetése." E megközelítés kétségkívül a legártalmasabb mind közül, hiszen alapot teremt a másik ember megszégyenítésére, meghurcolására, az önkényességre és számos visszaélésre. Ezen felül pont ugyanolyan érthetetlen, mint az Istennek tetszőnek mondott szomorúságok eleddig bemutatott változatai. Ugyanis vagy az van, hogy a gyülekezet szóban forgó tagja valódi és súlyos bűnök elkövetője - veri a feleségét, molesztálja a lányát stb. - ez esetben indokoltabb volna a hatóságokhoz fordulni; vagy pedig az, hogy csupán lényegtelen, formális elemekben lóg ki a közösségből, ezeket viszont aligha érdemes szóvá tenni. Természetesen a rigorózus rend, az uniformizáltság és a többiek titkos rendőrként való folyamatos szemmel tartása is lehet deklarált cél, ám ebben az esetben már beteg szekta épül, s nem valódi közösség.

Persze igazságtalanok volnánk, ha a lehangoltság kultúráját egy az egyben Pál nyakába kívánnánk varrni. A valóság az, hogy csaknem a teljes Bibliát átjárja e nyomott hangulat. "Jobb a szomorúság a nevetésnél; mert az orczának szomorúsága által jobbá lesz a szív." - hirdeti már a Prédikátor könyve is. Mintha ez az attitűd vonulna végig a teljes Ószövetségen; ha bárhol némi vidámság, nevetés, világi öröm felüti a fejét, rögtön megjelenik egy-egy szigorú próféta, népvezér, vagy maga Jahve, hogy letörölje a mosolyt az arcokról. Jézussal ugyan emberibb világ épül, azonban a humor és az önfeledtség még az ő eszköztárából is hiányzik; Pállal pedig végképp visszafordulunk az Ótestamentum rideg és örömtelen atmoszférájába. Így megy ez.

Akárhogy is: sem Pál apostol, sem a református igehirdetők nem tudnak meggyőzni. Az a Teremtő, amelyikben én hiszek, a jókedv Istene; magát az embert is jókedvében alkotta. És nincs a szomorúságnak egyetlen olyan formája sem, amelyet látva elégedetten csettintene. Az én Istenem a széles mosolyt preferálja.

"A progresszió a felvilágosodás szerves folytatása." - Ez az a téveszme, melyben a radikális balosok és az ortodox konzervatívok nagyon is egyetértenek. Utóbbiak azért, mert megvetik mind a kettőt; nem nehéz egy csónakba ültetniük a klasszikus liberalizmust és a marxizmust. Az előbbiek pedig azért, mert így tudják leplezni mélyen ideologikus mivoltukat; úgy tudnak erőszakosak és dogmatikusak maradni, hogy közben az ártatlan bárány képében tetszelegnek. Semmi sem mutatja meg jobban hamisságukat, mint az iszlámhoz való viszonyulásuk.

A baloldaliság - méltányolható értelemben - a gyengék védelmét jelenti. A képzetlen munkásokét a jogászokkal körbevett munkáltatóval szemben. A törékeny nőkét az erőszakos férfiakkal szemben. Az elnyomott feketékét a fehérek kirekesztő többségével szemben. Az üldözött szexuális kisebbségekét a vaskalapos, heteroszexuális tömegekkel szemben. Az már más kérdés, hogy a 21. században az inga brutálisan átlendült, s ma már az áldozatok taposnak elnyomóik torkán, de az eredeti felállás még így is érthető. No de azt azért árulja már el nekem valaki, hogy az iszlámba miként tudott beleszerelmesedni a posztmodern baloldal??? Ha létezik olyan világlátás, amely egyszerre patriarchális, elnyomó, erőszakos, homofób és rasszista, úgy meg is érkeztünk a muszlim hithez. Aligha kell hosszasan bizonygatni, hogy az iszlám attitűd a tökéletes antitézise a jó szándékú baloldaliságnak.

Nem megyek bele mélyen; százan százszor leírták már, milyen a radikális iszlám természete. Felidézhetjük a Charlie Hebdo szerkesztőségének esetét, amikor egy ártatlan karikatúra miatt tizenkét embert mészároltak le, s további tizenegyet megsebesítettek. Emlékezhetünk az ablakból kihajított párizsi, zsidó asszonyra, a lefejezett tanárra, az elvágott torkú katolikus papra. Rögzíthetjük, hogy akár a terrorizmust, akár a zsidógyűlölet mértékét, akár a nők alávetettségét, vagy épp a homofóbiát tekintjük, nincs olyan statisztika, melynek első húsz helyén nem iszlám országok szerepelnek. És persze nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Korán az alapja mindezen brutalitásnak, mely több tucatnyi helyen szólít fel a hitetlenek elpusztítására. A tisztesség kedvéért muszáj megemlíteni, hogy a muzulmánok többsége természetesen nem emberevő, nem terrorista, még csak nem is agresszív, vagy rossz szándékú. A legtöbben békés és barátságos emberek, éppen úgy, mint a legtöbb keresztény, zsidó, vagy buddhista. De ez nem teszi meg nem történtté a rengeteg terrorcselekményt; nem teszi veszélytelenné e kultúrák keveredését; és pláne nem teszi tiszteletre méltóvá az iszlám hitet. És ha már itt tartunk: a baloldali alapattitűd alapvetően vallásellenes, számos tekintetben jogosan. Ha már eltérnek ettől a kőbe vésett hagyománytól; ha már liblinget választanak, úgy miért pont az iszlám dobogtatja meg posztmodern szívüket? Ha a 21. századi baloldal lelkes támogatója volna - példának okáért - a buddhista tanoknak, abba még bele lehetne látni némi logikát, bölcsességet és méltóságot. No de pont az iszlám???

Természetesen nem vagyunk naivak, pontosan tudjuk, hogy ez az új, progresszív imádat elsősorban a migrációval hozható összefüggésbe. Azok a bevándorláspártiak, akik manapság tűzzel-vassal, hazugságokkal és mismásolással védik az iszlám vallást, alapvetően négyféle attitűddel bírhatnak:

1. VÉGTELENSÉGIG NAIVAK - Ők azok, akik jobban hisznek a központi ideológiának, mint a saját szemüknek. Az altruizmus patológiai esetei. Számos szívszorító történetet ismerünk, amikor migránsok még a saját jótevőiket sem kímélték. Talán a legnagyobb sajtóvisszhangot Maria Ladenburger tragikus esete kapta, különös tekintettel arra, hogy apja az Európai Unió magas rangú tisztviselője. Érthetetlen, hogy ez az ember még a - menekültközpontban önkéntesként dolgozó - lánya brutális megerőszakolása és meggyilkolása után sem változtatott fikarcnyit sem bevándorláspárti és iszlámsimogató meggyőződésén.
2. SZERECSENMOSDATÓK - Bár mélyen erkölcstelen megközelítés, de még mindig viszonylag barátságos, hiszen némi jó szándékot azért érzékelünk ez esetben is. Miről is beszélünk? A bevándorlók jelentős része vagyontalan, nehéz sorsú, és egy jobb élet reményében indul útnak. A legtöbben szurkolunk is nekik, hogy sikerüljön a beilleszkedésük, munkakeresésük, az európai kultúrához való alkalmazkodásuk. Igen ám, azonban a migránsok zöme iszlám-hitű, és e patriarchális, homofób, kirekesztő vallás nem igazán kompatibilis a nyugati létformával. A progresszív szerecsenmosdatók szerint ezt nem is igazán illik szóba hozni, a nőkkel szemben elkövetett erőszakos bűntetteket és egyéb garázdaságokat pláne nem, hiszen ezzel a többi ártatlant is befeketítenénk.
3. KÁOSZTEREMTŐK - Ők pontosan tudják, hogy az iszlám és a nyugati létforma összeegyeztethetetlen, épp ezért szándékosan segítik, gerjesztik a tömeges migrációt.
4. BOLSEVIKEK - A radikális baloldaliaktól nem hogy nem idegen az ideológiai megszállottság és a permanens agresszió, hanem egyenesen a lételemük. Az Antifa mozgalom például maga a nyílt fasizmus. Aki ezzel szimpatizál, annak aligha kell bármiféle kognitív disszonanciával megküzdenie, amikor egy másik fasiszta mozgalmat, a radikális iszlámot kell a keblére ölelnie.

Természetesen a tisztességes balosoknak ma is az lenne a dolguk, hogy kiálljanak a gyengék, a kisebbségek, az áldozatok mellett. Létezik is nem egy feminista, aki hajlandó szót emelni a muszlim nők elnyomása ellen - még úgy is, ha kiátkozás a sorsuk. Ugyanez a helyzet az LMBTQ-aktivistákkal is: a szexuális kisebbségek bárkivel szemben megvédendőek, ám az iszlám - az egyetlen irányzat, amely részéről valódi támadást látunk - abszolút tabu, kritikával nem illethető. Üdítő olvasni Yemesi Ilensamni, a nigériai származású jogvédő írásait, aki nem hajlandó felülni a mainstream vonatra, s kendőzetlenül a nevén nevezi a dolgokat. Pedig ő aztán tipikus baloldali: szakszervezeti aktivista, a társadalmi igazságosság harcosa, a nigériai munkáspárt egykori vezéralakja, ateista, feminista, biszexuális, író, költő és molett modell - minden, amit csak el tudunk képzelni. De ő legalább nem tudathasadásos: "A fóbia irracionális félelem valamitől. Az én félelmem az iszlámtól nagyon is racionális, így az iszlamofóbia kifejezés használata aligha helyes. Valójában minden tisztességes ember okkal fél egy olyan vallástól, amely a hitetlenek - akár gyerekek - elpusztítását parancsolja." Természetesen őt is támadások sora éri: "Az iszlamofób kártya kijátszása - homofóbia-ellenes álláspontomra hivatkozva - olcsó, manipulatív és haszontalan húzás. Az a tény, hogy a homofóbia, bifóbia és transzfóbia ellen harcolok, nem jelenti azt, hogy ne tudnék rámutatni az iszlám által hirdetett gonoszságokra. Ha bármelyik barátom, aki mellettem áll az LMBTQ jogokért folytatott harcban, sértve érzi magát, amikor szóvá teszem az iszlám által okozott károkat, az szomorú, de nem ok arra, hogy a hallgatásomat követelje. A vallások kritikátlan elfogadása az egyik legnagyobb kár, amit az emberiségnek okozhatunk." Azt hiszem, ilyen csajsziból kéne még jó pár. Semmi baj nem lenne a baloldalisággal, ha az övé volna az uralkodó attitűd.

Yemesi Ilensami

Március 15-én az 1848-as forradalomra és szabadságharcra emlékezünk. A kereken kétszáz éve született Petőfi és társai fegyvert is ragadtak, hogy hosszú évszázadok hányattatása után végre a helyére billentsék a nemzeti önrendelkezést. Ugyanakkor súlyosan tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy a független nemzetállami lét elszigeteltséget, bezárkózást, a más országokkal való együttműködés tagadását jelenti. Még a lánglelkű Kossuth Lajos, a szabadságharc szellemi vezére is képes volt Dunai Konföderációban gondolkodni, legalábbis ez derül ki az 1850-ben Gróf Teleki Lászlóhoz címzett leveléből.

A dilemmáink ma is hasonlók. A magukat globalistáknak nevezők legszívesebben feloldanák a magyarságot a népek nagy koktéljában, s talán még azt sem bánnák, ha egy világkormány rendelkezne a glóbusz sorsa felett; az Európai Egyesült Államok gondolatát mindenesetre teljes mellszélességgel támogatják. Velük szemben állnak az antiglobalisták, akik még az EU-ból is kiléptetnék hazánkat. Ami engem illet: egyik végletben sem hiszek. Kossuth Lajoshoz hasonlóan azt gondolom, létezik az a fajta szövetség, amely megőrzi a nemzetállamok önállóságát és függetlenségét, miközben tökéletesen akadálymentesíti a különböző népek együttműködését, kereskedelmét, kapcsolódását. "Minden ami kell és semmi, ami nem" - én ezt hívom optimumpontnak.

Az Európai Unió egyik deklarált társadalomfilozófiai alappillére a szubszidiaritás alapelve, melyet első ízben XI. Piusz pápa fogalmazott meg 1931-ben kiadott enciklikájában. Ez azt jelenti, hogy az olyan feladatok kapcsán, amelyet az érintett közösség képes helyben megoldani, nem szerencsés magasabb szinten - akár az érintettek kihagyásával - döntést hozni. Megmaradni az effajta decentralizáltságnál egyfelől rendkívül praktikus, másfelől kellő gátat szab a központi adminisztráció nem kívánt túlhatalmának. A kérdés elsősorban az, hogy a közélet különböző problémái kezelhetők-e helyi szinten, avagy globális elbírálást igényelnek; továbbá hogy az Európai Unió jelenlegi vezetése tiszteletben tartja-e egyáltalán a szubszidiaritás alapelvét.

BELSŐ HATÁROK ELTÖRLÉSE - Az emberek, az áruk és a tőke szabad áramlása uniós alapeszme. A vámmentesség, a vízummentesség, a szabad munkavállalás elengedhetetlen ahhoz, hogy egy közös piaccá formálódjon a térség. Ebben valójában minden tagország érdekelt. A szubszidiaritás elve e ponton nem értelmezhető. Annál érdekesebb, hogy még ezt a legszimplább alapelvet sem mindig tisztelik az egyes tagországok. Az például egy vicc volt, ami múlt héten csütörtökön a német határnál történt, amikor a Fradi szurkolóit szállító vonat befutott. Ötszáz rendőr vegzálta, s tartóztatta fel focibarát honfitársainkat, mondván, hogy "veszélyt jelentenek Németországra". Döbbenet, hogy a magyar külügyminisztériumnak kellett intézkednie, hogy a srácok egyáltalán megérkezhessenek a kezdő sípszóra. Ritka barátságtalan gesztus az ilyen, az európai eszme nyílt arcul köpése. 

KÜLSŐ HATÁROK VÉDELME - Az EU lakossága a Föld teljes népességének alig több, mint huszadát adja, miközben jólét tekintetében az élmezőnyben járunk. A kontinens - szemben Ausztráliával, vagy az Egyesült Államokkal - földrajzilag jól megközelíthető mind Afrikából, mind Nyugat-Ázsia felől. Nem csoda, hogy az Unió a gazdasági bevándorlók egyik fő célállomása. A belső határok eltörlésével párhuzamosan a külső határok megerősítése lett volna a következetes és kívánatos lépés, mely értelemszerűen csakis akkor hatékony, ha a tagországok egységesen teszik. E téren nem hogy a közös fellépés hiányzik, de még a közös akarat is csak lassan születik meg. Nem csupán a németek által 2015-ben meghirdetett Willkommenskultur ütközött élesen a magyar határkerítéssel, de még Svédország és Dánia attitűdje is sokáig ellentétesnek mutatkozott e téren. (Az már csak hab volt a tortán, amikor a kezelhetetlen méretű embertömeget kvótaszerűen kívánták elosztani, beismerve addigi politikájuk végtelen felelőtlenségét.) Ma már Ylva Johansson svéd uniós biztos is belátja, hogy a külső határokat meg kell védeni, azonban a falakat és drótkerítéseket továbbra sem tartja támogathatónak. (Jobb ötlete persze neki sincs.) Manfred Weber és az Európai Néppárt - hosszú esztendők után - most jutottak el oda, hogy már finanszíroznák is a kerítések építését. Mindeközben Magyarországot még mindig pénzbüntetés fenyegeti ugyanezért... mintha az idióták paradicsomában járnánk. A realitás az, hogy e téren nincs mese, muszáj egységes álláspontot kialakítani és képviselni, különben idővel elkerülhetetlen lesz az Unió szétesése.

EMBERI JOGOK - Az Európai Unió Alapjogi Chartája minden lényeges szempontot tartalmaz, amelyet a józan morál és a közös piac igényel. A szabadság és a magántulajdon tisztelete nélkül aligha képzelhető el gazdasági együttműködés, vagy egyáltalán határok nélküli együttélés. (Lehetetlen volna például az EU-hoz csatlakoztatni olyan országot, ahol az iszlám az államvallás. Arról ugyanakkor ugyanakkor nem szól a fáma, hogy mi lesz azokkal az uniós magországokkal, amelyekben nemsokára a muszlim hitűek kerülnek többségbe...)

KÖZÖS IDEOLÓGIA - Igaz ugyan, hogy már az Alapjogi Charta is kikacsint a klasszikus liberalizmus semleges, ideológiamentes kereteiből (például amikor a férfiak és nők közti egyenlő bérezést előírja), azonban lépjünk túl az ilyen apróságokon és tekintsük e dokumentumot alappillérnek! Van-e szükség ezen túlmenően bármiféle egységes ideológiára? Alig hiszem. Már csak azért sem kell ilyesmiben gondolkodni, mert az szembemenne a Charta eszméjével. Az egységesen elfogadott dokumentum szólás- és vallásszabadságot hirdet, nagyon helyesen. Ehhez képest egyes uniós országokban bíróság elé állítják azt, aki a Bibliából idéz, miközben meghurcolják a másikat, aki a Koránt meri kritizálni. Az Unió - elvben - tiszteletben tartja a kulturális és nyelvi sokféleséget, s tilt minden megkülönböztetést származás, szexuális irányultság vagy nemzeti kisebbséghez tartozás alapján. Ehhez képest a gyakorlat azt mutatja, hogy a szexuális elhajlásokat ünnepelni muszáj, míg a nemzeti kisebbségek jogai a kutyát sem érdeklik. (A csatlakozni kívánó Ukrajna tökéletes példa: miközben épp rommá lövik az országot, Kijevben törvénytervezetet fogadtak el a melegházasságról, valamint új "kisebbségvédelmi" törvényt, mely még a korábbihoz képest is visszalépés.)  "A házasságkötéshez és a családalapításhoz való jogot az e jogok gyakorlását szabályozó nemzeti törvények szerint biztosítani kell." - írja a Charta, vagyis megfogalmazásakor még nemzeti hatáskörnek tekintették. Azóta sokat változott a világ, s ma már komoly nyomás alá helyezik azokat az országokat, ahol homoszexuálisok nem köthetnek államilag elismert házasságot. Muszáj felismerni: a jelen Európája ideológiailag túlfűtött, már rég nem az, ahogyan az alapítók annak idején megálmodták. Holott teljesen világos: nem csupán az elemi morál követeli, hogy mindenki abban higgyen, amiben csak akar, de a szubszidiaritás elve is kizárja az effajta tekintélyelvűséget. Még egy tisztességesen működő nemzetállamnak sincs joga központi ideológiát hirdetni, hát még egy nemzeteket összefogó uniónak.

KÖRNYEZETVÉDELEM - Légkörünk csak egy van. Nagyobb folyóink számos országon haladnak át. Ez az a problémakör, amely aligha kezelhető pusztán lokálisan. Mi több: e téren a világszintű együttműködés lehet csak igazán hatékony. A fő problémát az jelenti, hogy nemhogy közmegegyezés nincs a bolygó védelmének fő csapásirányairól, de még normális eszmecsere sem igen, annyira átpolitizált, ideológiailag átitatott a téma. Németországban bezárták az atomerőművek többségét, hogy aztán szénerőműveket nyissanak. Greta Thunberg már a norvég szélturbinák ellen is tiltakozik... Nehéz lesz bármiféle nemzetközi konszenzust kialakítani, ha mindenki - impulzív döntéseket hozva - megy a saját feje után. (Ez az attitűd tökéletesen működőképes a piaci szféra valamennyi szegmensében. A környezet védelme azonban ezen túlmutató társadalmi ügy.) Kétségkívül van még teendő e téren, ám egy biztos: tipikusan globális kérdésről van szó.

EGYSÉGES ADÓRENDSZER - Az egységes adórendszer kapcsán - mely egyre inkább beszédtéma az Európai Unióban - legalább két generális probléma említhető. Az első elvi-etikai jellegű: az adószedés már önmagában a rablás egy formája. Még ha el is fogadjuk, hogy léteznek elengedhetetlen közfeladatok, melyek ellátását valamiből finanszírozni kell, a józan erkölcs akkor is azt mondatja: legyenek minél alacsonyabbak a fizetendő adók. A második gond a politikai gyakorlatot érinti. A különböző társadalomfilozófiát valló pártok más és más gazdasági programot hirdetnek, melyek fő pillére minden esetben maga az adórendszer. Ha ezt felülről meghatározza az EU, úgy a nemzeti kormányok mozgástere igencsak beszűkül, s szinte csak jelképes ügyekben fognak tudni döntéseket hozni. Ha hiszünk a piaci működésben, úgy a decentralizált adórendszerben is hinni fogunk, amely a térség kormányzatait egészséges versenyre készteti. A tőke értelemszerűen oda áramlik, ahol a legjobb működési feltételeket kínálják, s ez idővel az általános adószint csökkenéséhez vezet. Mindenfajta egységesítési törekvés ezzel ellentétes hatást gyakorol.

EURÓPAI MINIMÁLBÉR - A minimálbér intézménye már önmagában is megmosolyogtató. Ha ugyanis a piaci egyensúlyi szintnek megfelelő, vagy annál alacsonyabb mértékű, úgy semmi értelme sincsen, pusztán jelképes gesztusnak tekinthető; a munkavállaló így is, úgy is megkapja a kívánt mértékű díjazást. Ha viszont magasabb annál, úgy kifejezetten gazdaságromboló hatású; csökkenti a foglalkoztatottság mértékét, illetve szürkegazdaságot teremt. Most képzeljük el ugyanezt európai léptékben! Ha a magyar szintet tennénk általánossá, úgy az Belgiumban (ahol ennek négyszerese a rögzített érték) gyakorlatilag a minimálbér eltörlését jelentené. Ha viszont holnaptól a belga szintet követelnénk meg minden tagországtól, úgy az a keleti régió - benne hazánk - teljes működésképtelenségét eredményezné. A jólét, és ezen belül a bérek ügye sosem válhat globális kérdéssé. A szubszidiaritás elve valójában azt követelné, hogy még nemzeti kereteken belül se rögzítsünk ilyesmit, bízzuk ezt a munkáltatókra és a munkavállalókra!

KÖZÖS HADSEREG - A közös európai haderő terve nem új elképzelés, immáron 1992 óta napirenden szerepel és a kontinens számos vezetője támogatja is azt. Bár a legtöbb uniós ország NATO-tag, e katonai szövetségben az Egyesült Államok dominanciája megkérdőjelezhetetlen. Ezt az aszimmetriát billenthetné helyre a közös hadsereg, mellyel valójában az USA sem járna rosszul. Orbán Viktor hosszú évek óta élharcosa e gondolatnak, ilyen értelemben globalista álláspontot képvisel. Persze nem véletlen, hogy e kérdést harminc éve nem sikerül eldönteni. Az eddig felsorolt határvédelmi, ideológiai és gazdasági témák mentén teljesen világos, hogy melyek a követendő irányok, ám még ezek kapcsán sincs közmegegyezés. A közös haderő felállítása korántsem ilyen egyértelmű ügy; az Unió működőképes lehet így is, úgy is.

EURÓPAI EGYESÜLT ÁLLAMOK - Ahogyan az imént végigszaladtunk a potenciális együttműködés pár lényeges pontján, ugyanezt megtehetjük minden egyéb kérdés mentén. Lesz néhány olyan ügy, amely közös fellépésért kiált, s lesz egy sor olyan, amelyek kapcsán semmi szükség a centralizált szabályozásra. Akik Európai Egyesült Államokról beszélnek és központi kormányzást óhajtanak, rendszerint a közös ügyek terén való gyorsabb és hatékonyabb működésre hivatkoznak. A valóság azonban az, hogy közel sincs annyi dolgunk egymással, ami mindezt indokolná. A kormányfőkből álló Európai Tanács nélkül aligha elképzelhető az uniós együttműködés, azonban az EU ezen kívül már jelenleg is több tucatnyi intézményt működtet, melyek közül nem egynek megkérdőjelezhető a létjogosultsága. Az újabb hivatalok életre hívása és a centralizáció erőltetése aligha a kooperáció fejlesztéséről, sokkal inkább a hatalomkoncentrációról szól. Számomra inkább ijesztő, mintsem vonzó irány.

Elhiszem, hogy jó dolog az USA állampolgárának lenni, ahol 335 millióan tartoznak egyazon nemzethez, fizetnek ugyanazzal a pénzzel, s ahol számos lényeges kérdés szövetségi szinten dől el. Ugyanakkor legalább ilyen jó lehet svájciként létezni, akik még csak 9 millióan sincsenek, mégis 26 különböző kantont és négyféle hivatalos nyelvet számlálnak, s nem tartoznak egyetlen katonai vagy gazdasági tömbhöz sem. Nem hiszem, hogy bárkinek  biztos receptje volna annak kapcsán, hogy melyik működési forma ígéri a nagyobb jólétet és biztonságot. Abban viszont megingathatatlan vagyok, hogy a szervilis meghunyászkodás sohasem jó stratégia. Magyarország teljes jogú tagja, aktív formálója mind az EU-nak, mind a NATO-nak. A legkevésbé sem abban vagyunk érdekeltek, hogy csendben elfogadjuk és ellenvetés nélkül végrehajtsuk a domináns tagországok verdiktjeit. Sokkal inkább abban, hogy olyan döntések szülessenek, amelyek hazánk szempontjait is figyelembe veszik. A szolgalelkű bólogatás nem csupán szánalmas és önpusztító, de Kossuth és Petőfi örökségét is bántóan tiporja. 

Bár a címbéli frázis tömény irónia, mindenesetre úgy tűnik, mintha a jelenkor - abszolút elveszítve humorérzékét - szó szerint venné. Amikor csak lehet, konfliktust generálunk, s igyekszünk azt elvinni egészen a falig. Ahelyett, hogy leülnénk és beszélnénk egymással. Mintha valami történt volna a világgal: a sutba hajítjuk mindazt, amiben hosszú időn keresztül egyetemlegesen hittünk: a civilizáltságot, a humanizmust, a pacifizmust, a testvériséget. Mintha nemrégiben hirtelen megtorpantunk volna a tudati fejlődés sugárútján, hogy egyenesen visszamasírozzunk a középkorba.

Ülök a pókerteremben, csupa jó fej, életvidám figura között. Vigyorogva szívjuk egymás vérét, ahogyan ez régi cimborák közt szokás. Pazarul múlatjuk az időt, s meg sem fordul senki fejében, hogy két perc múlva már nyoma sem lesz a békének, a mosolynak, a barátságnak. Elég hozzá annyi, hogy Kritikus Karcsi némi megjegyzést tegyen az előző leosztás kapcsán, s Mimóza Misi már ugrik is. Ha nincs a közelben Lecsendesítő Laci, talán egymás torkának is esnek, de az bizonyos, hogy hosszú időre megfagy a levegő a teremben. S mindez a semmiért, hiszen miért ne lehetne hideg fejjel, racionálisan, kizárólag pókerszakmai szemmel nézve elemezni egy partit? Miért kell azonnal előhúzni a gőgöt, a sértődöttséget, az áldozatiságot? Az egyéni jellemhibákon túl azért is, mert ezt diktálja a posztmodern korszellem. Bántódj meg mindenen, majd végy elégtételt! Felejtsd el az utóbbi pár száz év pszichológiai és történelmi tapasztalatait, s viselkedj úgy, ahogy a barbár világban volt szokás!

Ismerünk elvált párokat? A legtöbben tudunk olyanokról a környezetünkben, akik valaha - ország s világ előtt megvallva - szerették egymást, összekötötték az életüket, még közös gyermeket is vállaltak, hogy azután pár évvel később a permanens civakodásnak szenteljék napjaikat. Érett, felnőtt, egymást jól ismerő emberek, akiknek egyetlen küldetése az volna, hogy békésen elköszönjenek, s a gyerkőc érzelmi kiegyensúlyozottságát szem előtt tartva megszervezzék jövőbeli együttműködésüket. Ehelyett mit látunk? Éretlen, sértett taknyosokat, akik magasról tesznek a saját gyermekük jólétére, s inkább vagyonokat költenek ügyvédekre, csak nehogy szóba kelljen állniuk egymással civilizált módon. Ha ezek a lelki analfabéták a végén összeszámolnák, hogy mibe került nekik az évekig elhúzódó válóper és gyermekelhelyezési eljárás, talán ráébrednének, hogy összességében jócskán több pénzt tapsoltak el, mint amiről egyáltalán vitáztak.

A beteg korszellem mindezeknél sokkal komolyabb tragédiákat is szül. Egy bő hete két 18 éves srác verekedett össze az Erzsébet téren egy lány miatt. Rövidesen előkerült egy kés is, mely egyikük halántékában landolt. A megszúrt fiú pár nappal később életét vesztette. Ha van valami, amit mindenképpen szeretnék elkerülni, az az, hogy az én - még kamaszkorú - fiam valami hasonlóba keveredjen. Valójában még a forrófejű gyilkost is sajnálom - az ő élete is brutálisan kisiklott. Mindketten mindent elveszítettek a semmiért; azt a lányt már egyikük sem öleli soha többé.

És ugyanezt a beteg öldöklést látjuk nagyüzemben, ha a szomszédunkba tekintünk. Az elmúlt egy év során emberek tízezrei haltak meg totálisan értelmetlenül. S amíg minden más hétköznapi agresszióra mondhatja bárki, hogy elszigetelt eset, semmi köze az eltorzult korszellemhez, az orosz-ukrán háború kapcsán ezt már biztosan nem állíthatjuk. Pedig elég csak megnézni az Európai Unió eredeti alapelveit és céljait: ezek közt az első helyen szerepel a béke és biztonság előmozdítása, formálisan mind a mai napig. Mi maradt ebből, ha a tényleges politikai döntéseket tekintjük? Az EU tagállamai közül egyedül hazánk képviseli az alapítók eszméjét, minden más ország habzó szájjal háborúzna. Békéért imádkozik a Vatikán, béketárgyalásokat sürget az ENSZ és Szöultól Buenos Airesig mindenki fegyverszünetért kiált. Kína egyenesen béketervet fogalmaz meg, még akkor is, ha ebben csupa általános elvárást rögzít. Az öreg kontinensen - üde kivételt képezve - német képviselők szerény csoportja kiáltványt ad közre, melyben tűzszünetet, béketárgyalásokat és a fegyverszállítások leállítását követelik. E kezdeményezéshez pár jóérzésű magyar baloldali is csatlakozik, köztük Barát Endre, Konok Péter, Schiffer András és Szanyi Tibor. Berlinben szombaton ötvenezren tüntetnek a békéért. E józan tömeggel megy szembe az összes elvtelen, háborúpárti idióta az Atlanti-óceán mindkét oldalán. A vallásos hevület már-már kitapintható; mintha a keresztes hadjáratok idejét élnénk. Aki a békét sürgeti, aki nem Oroszország teljes megsemmisítésében látja a végcélt, az hitetlen, az eretnek, az kiátkozott. Miközben pontosan tudja minden gondolkodó ember, hogy ennek a konfliktusnak nem lehet nyertese. (Oroszországot lehetetlen leradírozni a térképről. Ukrajnát sokkal könnyebb lenne, de az meg nem érdeke senkinek, még Putyinnak sem.) Vesztese annál inkább, s minél tovább tart a vérontás, annál több lesz belőlük.

No de ha ez ennyire tisztán belátható, úgy miért nem indul semmiféle érdemi kommunikáció? Miért tartja magát a vallásos vakhit, mely szerint magával a Sátánnal van dolgunk, aki ráadásul elpusztítható? Az ideológiai alapokat - mit tesz Isten - két gombnyomással megtaláljuk, elég csak ellátogatnunk Soros György honlapjára. Egy új világrend felé: A NATO jövője címmel írt, 1993-as tanulmányában arról értekezik a filantróp milliárdos, hogy bár a hidegháborúnak vége, Oroszország mindenesetre továbbra is veszélyt jelent. Az Észak-atlanti Szövetség bővítése kapcsán így fogalmaz: "A kelet-európai élőerő és a NATO technikai képességeinek kombinációja nagymértékben növelné a Partnerség katonai potenciálját, mert csökkentené a NATO-országok számára a hullazsákok kockázatát, ami a legfőbb korlátja a cselekvési hajlandóságuknak." Világos és tiszta szavak, melyek harminc év elteltével a szemünk láttára válnak valósággá: az ukrán vér senkinek sem drága; ez a kelet-európai nép simán feláldozható az amerikai birodalmi törekvések oltárán. Persze lehet, hogy három évtizeddel ezelőtt Soros még a lengyelekben, a csehekben, vagy épp bennünk, magyarokban látta a potenciális ágyútölteléket. A forgatókönyv mindenesetre működik; a Nyugat saját emberáldozat nélkül vívhat háborút Oroszországgal - pont úgy, ahogyan a fő ideológus annak idején megálmodta. Miért is hagynák abba??

"Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el." Jézus szavait kétezer éve ismeri az emberiség. Az üzenet nem bonyolult, s morális igazsága sem megkérdőjelezhető. A posztmodern kor erkölcsi relativizmusa azonban még az efféle alappilléreket is képes felrobbantani. A birkává butított agymosottak ma kórusban bégetik: "a béke rossz, a háború jó..." Aki fegyverszünetet és béketárgyalásokat sürget, az a Sátán küldötte; szent csak az lehet, aki fokozná a vérontást... Tényleg kezd totálisan elhülyülni az emberiség.

Muszáj leszögezni: nyerő játékos vagyok. Elsősorban azért, mert akármit is játszom, igyekszem a helyes, az optimális stratégiát követni. Azonban nem mindenki tesz így. Léteznek olyanok, akik egész egyszerűen csak idióták, és halvány fogalmuk sincs, milyen lépések vezetnek a győzelemhez. Mások nagyon is tudják, csak magasról tesznek rá; számukra a trollkodás a lényeg - egyszerűen nem ismernek kéjesebb örömöt annál, mint amikor Dugovics Tituszként magukkal rántják a másikat a mélybe. Simán lehet, sőt nagyon is valószínű, hogy magukkal is kitolnak, de ezt simán megfizethető árnak gondolják a másik álmainak elpusztításáért.

A nyitóképen az egyik kedvencem, a Ticket to Ride nevű társasjáték tábláját látjuk. Itt az a cél, hogy a feladatkártyáinkon szereplő projekteket megvalósítva hosszú vasútvonalakat építsünk, mondjuk Stockholm és Cádiz közé. Az építkezést látva az ellenfeleknek előbb-utóbb egyértelművé válik, min is ügyködünk, és simán lehet, hogy valamelyik troll csakis azért építi meg a közbeeső Essen-Frankfurt szakaszt, hogy mi már ne tehessük. A legtöbben ismerik a Rikiki nevű kártyajátékot, amelyben minden leosztás során előre megtippeljük az ütéseink számát. Itt is láttunk már olyat, amikor egy-egy begőzölt fazon kifejezetten a pusztításban utazott, olyan ütéseket is begyűjtve, melyre fogadása szerint semmi szüksége sem volt. És persze ott a póker, ahol napi szinten megtörténik, hogy borzalmas lapokkal adnak meg hatalmas hívásokat, csak hogy röhöghessenek egy jót a másikon, ha a szerencse mégis melléjük áll - legyen bármilyen kicsi is az esélyük. Tekintve, hogy e játékok mindegyike többszereplős, elég nyilvánvaló az, hogy az effajta trollkodás sohasem lehet nyerő stratégia. Mert elképzelhető ugyan, hogy egyvalakit - személyes indulatból, avagy pusztán a hecc kedvéért - magunkkal rántunk, de így soha nem magunknak nyerjük meg a csatát, hanem azoknak, akik kimaradnak ebből az értelmetlen csetepatéból. A helyes stratégia csaknem minden társasjátékban - de a felsoroltakban feltétlenül - az, ha elsősorban a saját pecsenyénket sütögetjük, s csakis akkor rondítunk bele valaki más terveibe, ha a mi projektünket már nem fenyegeti semmi veszély. Erőforrásaink szűkösek, azokat nem pazarolhatjuk rombolásra, amíg építkezni kell.

A trollok tehát nem győzhetnek rövidtávon, hosszútávon meg pláne, hiszen előbb-utóbb a kutya sem fog játszani velük. Igen ám, de ezt a szelekciót csupán a magánélet szférájában tudjuk megvalósítani, miközben azt látjuk, hogy a közélet szintjén is egyre több a kamikaze harcos; az irracionális, önpusztító játékos. Ilyenek a terroristák is, melyekkel Magyarországon eleddig nemigen találkoztunk, egy bő hete azonban - elsősorban Németországból érkezve - Budapest utcáin is megjelentek, hogy agyba-főbe főbe verjenek bárkit, akiben nácit látnak. Teljesen egyértelmű, hogy az ilyen tett maga a tömény fasizmus, de a jelen poszt témája kapcsán nem ez a lényeges. Sokkal inkább az, hogy az érintettek az önmagáért való, értelmetlen erőszakban utaznak, amellyel ők maguk az égvilágon semmit sem nyernek, csak veszítenek, hiszen a bűncselekménynek szigorú büntetés a vége. Ehhez képest egy betöréses rablás is racionális cselekedet (ott legalább van zsákmány). Hasonló a helyzet a festményrombolókkal is: a semmiért pusztítanak; az öt perc hírnéven túl egyéb hasznuk nem származik az ügyből, a büntetést viszont viselniük kell. Ugyanebből az ideológiai akolból kerülnek ki a nagypályás káoszteremtők, a politikusokat és embercsempészeket pénzelő bevándorláspártiak is. A nagyszámú muszlim tömeg természetesen permanens veszélyt jelent a fehér, keresztény őslakosságra, s ez - úgy tűnik - számukra megér annyit, hogy a nők, a melegek és az ortodox zsidók váljanak az elsődleges célpontokká. Akár a saját védenceiket is hajlandók feláldozni, csak nehogy béke, biztonság és jólét uralkodjon.

Napjainkban a legnagyobb és legpusztítóbb társasjáték természetesen az orosz-ukrán háború. Én ennyi beteg trollt még sohasem láttam egyszerre. Szombati évértékelőjében Orbán Viktor így fogalmazott: "Amikor Oroszország támadást indított, a Nyugat a konfliktust nem elszigetelte, hanem összeurópai szintre emelte. Minősíthette volna helyi, regionális háborúnak, vagy két szláv állam közötti katonai konfliktusnak, ahogyan Magyarország javasolta is." S az még csak hagyján, hogy a nyugati civilizáció országai egyre inkább belesodródnak ebbe a totálisan értelmetlen öldöklésbe, de ráadásul a lehető legidiótább módon teszik. Pontosan úgy, mint a társasjátékok ön- és közveszélyes trolljai: nem számít mennyit ártunk magunknak, az sem hogy nyerhetünk-e egyáltalán bármit, a fő, hogy bosszantsuk a másikat. Erről szól a gyakorlatban megvalósuló szankciós politika is. És pontosan ugyanaz történik, mint a Ticket to Ride, a rikiki, vagy épp a póker esetében: nem magunk számára kaparjuk ki a gesztenyét, hanem mindazoknak a józan államoknak, akik képesek kimaradni az önpusztító trollkodásból, és csendben szüretelnek tovább. (Belgium esetében is csupán a képmutatás a visszatetsző, teljesen érthető, hogy az Oroszországgal folytatott gyémántkereskedelmet minden szankciós csomagból kipöckölik.)

Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című, harmincegy évvel ezelőtt megjelent művében egy olyan világot vizionál, ahol egyetemessé válik a liberális demokrácia és a jólét; ahol a legnagyobb problémát a könnyű életből fakadó unalom jelenti. Sokan kritizálják gondolatait, hogy lám, mekkorát tévedett; lám, mennyire más irányt vett a történelem. A valóság azonban az, hogy Fukuyama bizonyos dolgokat nagyon is tisztán látott. Ha megnézzük, hogy a 21. században megjelenő trollhadsereg miként képződik, úgy látni fogjuk, hogy ebben a jóléti társadalmak unatkozó milliomosai jelentős mértékben megjelennek. Az őrült klímaaktivisták jó része vagyonos családok elkényeztetett gyermeke. Az Antifa kegyetlen verőlegényei sem a napi megélhetésért küzdő munkásfiatalokból verbuválódnak. A migránstömegeknek és az értelmetlen szankcióknak tapsikolók is többnyire azok a rétegek, amelyek tagjai úgy érzik: jólétüket immáron semmi sem veszélyezteti. A gond csak az, hogy rendre elszámítják magukat. Ahogy a bevezetőben megfogalmaztuk: a stratégiai játékok lényege, hogy a másikkal való kibabrálás sohasem öncélúság; valamint olyan luxus, amely csakis a legnagyobb biztonság tudatában alkalmazható. A jelenkor trolljai ebben tévednek a legnagyobbat. Három-, négygenerációs jótét után már biztosak önnön sebezhetetlenségükben, miközben épp magukra gyújtják a házat. És ha nem lenne elég, hogy tömegeket jellemez ez a fajta attitűd, ráadásképpen a vezető nyugati politikusok oroszlánrésze is éppen ilyen felelőtlen. Fukuyama nem az irányt tévesztette el. Csupán azt nem látta, hogy az emberiség még éretlen rá, hogy békésen és együttműködően élvezze a Kánaánt. 

Egy hete másról sem hallani, mint Bite Zsolt botrányáról, aki pedagógiai asszisztensként - saját bevallása szerint - 15 éves fiú szeretőt tart. Még Orbán Viktor is kitért rá szombati, évértékelő beszédében: "A gyerek szent és sérthetetlen. A felnőtteknek meg az a dolguk, hogy a gyerekeket bármi áron megvédjék. És nem érdekel bennünket, hogy megbolondult a világ. Nem érdekel bennünket, hogy miféle visszataszító hóbortoknak hódolnak egyesek. Nem érdekel bennünket, hogy Brüsszel mivel mentegeti, magyarázza a megmagyarázhatatlant. Ez itt Magyarország. És itt kell lennie Európa legszigorúbb gyermekvédelmi rendszerének." A felháborodás óriási, és úgy tűnik, szekértáboroktól független. Az elmúlt napokban nem csupán a politikai jobboldal szószólóit láttuk felindultan nyilatkozni. Még a buddhista nyugalommal és kiegyensúlyozottsággal megáldott, kormánypártisággal aligha vádolható Sebestyén Balázs is így fogalmazott: "Ha az én gyerekemmel jönne haza Bite Zsolt, akkor beleállítanám a vasvillát a hátába." Tény ami tény: ez a tanárember mindent elkövet azért, hogy a lehető ellenszenvesebb képet fesse magáról. Ezzel együtt nem árt, ha tudatosítjuk magunkban, miért is viszolygunk tőle ennyire.

ERKÖLCSI SZÁL

Muszáj a szokásos alapvetéssel kezdeni: két felnőtt ember szabad akaratából azt tesz, amit akar. A kérdés csupán az, hogy felnőttnek számít-e egy 15 éves kamasz. Alkoholt nem fogyaszthat, dohányterméket nem vásárolhat, választójoga nincsen, s még a jogosítvány megszerzéséhez is aludnia kell párat. Igen ám, de a szexuális beleegyezés korhatára Magyarországon 14 év, vagyis ilyen tekintetben teljes értékű, érett emberekként tekintünk a középiskolás korúakra. Egy biztos: nem én leszek az, aki eldönti, helyes-e ez így. Mi több: azt sem látom tisztán, miféle bonyodalmakat okozhat, ha felemeljük e korhatárt, mondjuk 16 évre. Vajon lehet-e olyan jogszabályt alkotni, amely alapján egy 15 és fél éves lány gond nélkül együtt aludhat az egy évvel idősebb barátjával, de a húsz évvel idősebbel már nem? Ez a felemásság semmilyen tekintetben sem egyszerű eljárás; sem morálisan, sem pedig jogtechnikai szempontból. Három dolgot azonban biztosan tudok. Először is: a fiam pont tizenöt éves. Megnézhetné magát ez a nyomorult, ha bepróbálkozna nála. Nem állítom, hogy a korosztály minden tagja képes megvédeni magát ettől az ellenállhatatlannak egyáltalán nem mondható kísértéstől, de a többség bizonyosan. Másodszor: érdemes észrevenni azt a képmutatást, amelyet a Nyugat produkál. Minket vádolnak vaskalapossággal és homofóbiával, miközben a jelen eset is azt mutatja, hogy jogszabályi környezetünk végtelenül liberális. Az Egyesült Államokban bilincsben vezetnék el Bite Zsoltot. De azért ők papolnak nekünk emberi jogokról és szexuális szabadságról... Harmadszor, és ez a legfontosabb: egy tett vagy bűnös, vagy nem az. Nincsenek szürke zónák. Ha egy 15 esztendős kamaszt szexuálisan felnőttnek tekintünk, akkor - morális tekintetben - egyetlen szót sem szólhatunk. Ha pedig még a védtelen gyermeket látjuk benne, úgy módosítani érdemes a hatályos törvényeket. Olyan ez, mint a lesszabály. Vagy előrébb helyezkedik a csatár, mint a védő, és akkor emelni kell a zászlót; vagy nem, akkor viszont szabad a pálya, lehet kapura törni. Nincs harmadik út.

Négy családjogi szervezet közös állásfoglalást fogalmazott meg a kérdés kapcsán, többek közt a következőket rögzítve: "A felnőtt, érett személyiség egyik mutatója a homloklebeny, amelynek érettsége segít abban, hogy autonóm döntést tudjunk hozni, felmérjük a tetteink következményeit és kontrolláljuk az adott pillanatban ránk törő érzelmeket, azaz valódi beleegyezést tudjunk adni érzelmileg összetett kérdésekben is. A homloklebeny 18-21 éves korra éri el teljes érettségét. Egy felnőttet szexuális szereplőként beengedni a gyermek életébe mindezek hiányában óriási sérülésveszély, ha nem önmagában sérülés. A moralitás kérdését félretéve – meggyőződésünk, hogy ezeket a traumákat gyermekkorban el lehet és el is kell kerülni, a gyermeket ilyen sérülésektől a társadalomnak meg kell védenie. A gyermekjogok mindannyiunkat köteleznek, nemcsak az államot, hanem minden felnőtt embert. A gyermekek jogai mindig meg kell, hogy előzzék a felnőttek igényeit. A gyermekjog nem kompromisszum. Fentiek alapján a Fiatal Családosok Klubja, a Gyermekjogokért Egyesület, az Organikus Pedagógia Egyesület és a Szent István Intézet kezdeményezi a hatályos magyar jogszabályok vonatkozó felülvizsgálatát, azok következetes a gyermekek legjobb érdekeit következetesen figyelembe vevő módosítását, felajánlva ehhez gyermekjogi szakmai segítségét." Korrekt hozzáállás, minden szavával egyet lehet érteni.

ESZTÉTIKAI SZÁL

Egy kopasz, kövér, magamutogató, negyvenes fickó nem a legvonzóbb látvány, amit el tudunk képzelni. Bite Zsolt ráadásul kommunikációs stílusában is visszataszító. De ennek az égvilágon semmi köze a moralitáshoz. Ajánlok három gondolatkísérletet. Az elsőben képzeljünk el két tökéletes testű, 17 éves lányt, amint kollégiumi szobájukban kényeztetik egymást! Van-e bárki a karót nyelt bigottakon kívül, aki öklendezne e látványon? Ennyit a homofóbiáról. A másodikban gondoljunk arra, hogy 15 éves fiúgyermekünk egy harminc pluszos bombázóval múlatja a délutánokat. (És akkor még csak nem is Stifler mamájáról beszélünk...) Rosszul vagyunk tőle? Ha nem, akkor ennyit a megrontásról. Harmadszor: képzeljük el Bite Zsoltot amint egy vele hasonló korú és nívójú nővel hagyományos, heteroszexuális viszonyt folytat. Megnéznénk az erről készült videókat? Aligha. Ismerjük fel és mondjuk ki: viszolygásunk elsősorban esztétikai természetű. Ez nem az a fickó, aki iránt szexuális vonzalmat lehet érezni - már ha egészséges a másik.

POLITIKAI SZÁL

Úgy hiányzott ez az ember a politikai baloldalnak, mint púp a hátra. Léteznek bizonyos kérdések, amelyek mentén a magyar társadalom meglehetősen nagy többsége egyetért. Nem támogatjuk a korlátlan bevándorlást, sem a háborút, sem a szankciós politikát. És ugyanígy: szinte párthovatartozástól függetlenül elkötelezettek vagyunk a gyermekvédelem ügyében is. Bite Zsolt, aki egyben LMBTQ-aktivista, továbbá a tanártüntetések egyik szervezője is, egy időre biztosan elérte, hogy a széles tömegek mindkét mozgalmat személyével azonosítsák, vagy legalábbis erőteljesen összekapcsolják vele. Az Orbán-fóbiások egy elakadt gramofon módjára azt ismételgetik, hogy a gyermekvédelmi törvény felesleges, hogy a Nyugat elmebeteg progressziójától idehaza nem kell tartani. S most lám, itt egy hús-vér ember, aki mind a mai napig kisiskolásokat taníthatott, számukra szexuális eligazítást tarthatott, miközben 15 éves szeretőt tart... Elég világosan látszik, hogy a jelenség egyáltalán nem oly távoli, mint azt a baloldal felelőtlenjei mondják, szó sincs arról, hogy álproblémáról beszélnénk. Figyelemre méltó, hogy Bite Zsolt a TASZ-t, a Helsinki Bizottságot és az Amnesty Internationalt említi, mint olyan szervezeteket, amelyek számára védőszárnyat biztosítanak. Alig hiszem, hogy a felsoroltak a jövőben reklámarcuknak fogják tekintik őt. A társadalmi érzékenyítés terén keresve sem találnának alkalmatlanabb figurát. Ha az marad meg a fejekben, hogy a homoszexualitás és a fiatalkorúakhoz való vonzódás kéz a kézben jár, úgy ez a bevésődés a legkevésbé sem szolgálja a melegek általános elfogadását.

Ami személy szerint engem illet, már a fentiekből is kiolvasható, hogy nem sok szimpátiát érzek Bite Zsolt iránt. Szánalmat annál inkább. Nem elég, hogy ez a szerencsétlen istencsapása úgy néz ki, és úgy kommunikál, ahogy; olyan vágyakat táplál magában, amilyeneket; de mindezek tetejébe úgy tűnik, ő valóban benyelte a progresszív ideológiát. Ő tényleg elhiszi, hogy nem léteznek sem morális, sem esztétikai alappillérek, hogy minden tökéletesen relatív és képlékeny. Ezek a napok azok, amikor buborékjából kikerülve alaposan arcul csapja a valóság. (Remélem, más nem fogja.) Nagyon nem lennék a helyében. Maszkban, kapucniban, folyton menekülve... veri az élet rendesen. Meg is tett érte mindent. Mi viszont ragaszkodjunk ahhoz, hogy legyen egy józan határvonal, amelytől kezdve valóban felnőttként kezeljük az ifjakat. Jellemezze a miniszterelnök által hirdetett szigorú gyermekvédelem a határ egyik oldalát, s a teljes szabadság a másikat. Érjen össze, fedje egymást a jog és az erkölcs! Ne gyártsunk morális szürke zónákat, abból még soha nem keletkezett semmi jó.

Lassan egy éve tart az orosz-ukrán háború, és én még mindig nem értem, mi értelme ennek az egésznek. Szerintem nem vagyok egyedül e dilemmával: az európaiak döntő többsége ugyanúgy értelmetlennek találja e barbár pusztítást és vérontást. Továbbmegyek: alig hiszem, hogy az orosz, vagy épp az ukrán átlagember átlátná, mire is megy ki a játék. De talán a tengerentúlon vannak páran, akik kapiskálják a lényeget.

 "A külpolitikánk nem egy okos, realista külpolitika, hiszen Oroszországból ellenfelet kreált, pedig nem szabadott volna. Hogyha az Egyesült Államok jó kapcsolatot alakított volna ki Oroszországgal, és feladta volna Ukrajna NATO-ba való felvételét, úgy gyakorlatilag szövetségesként léphettek volna fel Kína ellenében." - állítja John J. Mearsheimer, a Chicagói Egyetem professzora. 2008-ban, a NATO bukaresti csúcstalálkozóján fogalmazódott meg először Grúzia és Ukrajna esetleges csatlakozása, mely kérdés a tagországokat már 15 éve is erősen megosztotta. Akkortájt Oroszország még gyengének tűnt, s akár az is elképzelhető volt, hogy simán lenyeli a békát. Nem így történt: Putyin 2012-ben visszaült az elnöki székbe, s onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy ez az út békésen nem járható. Az USA azonban - valamiért - ragaszkodott eredeti elképzeléséhez és egyetlen lépést sem hátrált. "Ha megnézzük, hogyan alakult ki ez az egész: Putyin elnök kétségbeesett erőfeszítést tett arra, hogy elkerülje a háborút. 2021 decemberében elment addig, hogy részletes, írásos előterjesztést adott a NATO-nak, egy béketervet. Mert ekkor Ukrajna már mozgósította haderejét, hogy megtámadja a Donbaszt, és ő megpróbálta megelőzni ezt, nem akart háborút. És a NATO csak figyelmen kívül hagyta. Sosem vette komolyan, sosem tárgyalt róla." - ezek már Richard Black, Virginia volt szenátorának szavai. Mindez természetesen nem menti az agresszort; a háború első számú felelőse nyilvánvalóan Oroszország. Mindemellett úgy tűnik: lett volna eszköz a megelőzésre, ám az amerikai-ukrán tandem semmit sem tett ennek érdekében.

"A nagy kihívás az lesz a jövőben, hogy a nagyhatalmi politikára koncentráljunk, és maradjunk ki a kisebb államokkal való konfliktusokból. Ne legyen újabb Vietnám, ne legyen újabb Irak! Hogyha megnézzük, hogy a Közel-Keleten mit sikerült elérni katonai erővel a demokrácia terjesztése tekintetében: Afganisztán egy tragédia, Irak egy tragédia, Líbia egy tragédia, Szíria szintén egy tragédia. Ez történik, amikor katonai erővel próbálunk fellépni kisebb államok ellen." - Újfent Mearsheimer professzort idézem, aki szerint a realista politikusok évtizedek óta mindig felszólalnak az említett fegyveres konfliktusokkal szemben. Szerinte az Egyesült Államoknak semmilyen szempontból nem használ az efféle katonai agresszió. "Hogyha megnézzük az USA közvéleményét, akkor azt látjuk, hogy egyáltalán nem akarnak háborúkat vívni. A köz érdeke az, hogy jólét uralkodjon az országban. Igazából az amerikai külpolitikai elit az, amely nagyon agresszíven viselkedik, nem pedig a mindennapi emberek. Ne feledjük, hogy mind Barack Obama, mind pedig Donald Trump megválasztása azon az ígéreten alapszik, hogy a soha véget nem érő háborúkat világszerte befejezik. Mindketten elbuktak, mert a külpolitikai elit visszahúzta őket ebben." Érdekes, hogy amíg egyesek háttérhatalmat, avagy - szarkasztikusan - a világ nem létező urait említik, addig mindenki csak mosolyog, hogy már megint egy összeesküvés-elméletbe csöppentünk. Amikor globalista elitről, vagy mélyállamról kezdünk beszélni, e kifejezések már jobban csengenek, s mintha nélkülöznék a konteós mázat, bár még mindig ködösek kissé. Az Egyesült Államok külpolitikai elitje azonban már éppen elég konkrét kört jelent - miközben pontosan az előbbiek szinonimáját látjuk. Lám, mennyi múlik a szóhasználaton...

Létezik tehát egy jól körülhatárolható csoport, amely élvezi a Demokrata Párt jelentős részének támogatását; befolyással bír az FBI-ra és a CIA-re; igyekszik dróton rángatni a mindenkori amerikai elnököt; pénzzel és nemzetközi propagandával támogatja a saját politikai ügynökeit szerte a világon, szemérmetlenül beleavatkozva az érintett országok belügyeibe; és ami a témánk szempontjából a legfontosabb: háborút provokál, vagy robbant ki bárhol, ahol csak szeretne. Oké, de miért teszi? Az egyik magyarázat szerint minden tudatosan és tervezetten történik. Az USA azért ugrasztja össze az egészen 2022-ig remekül együttműködő Európai Uniót és Oroszországot, hogy ezáltal - két legyet ütve egy csapásra - mindegyiket meggyengítse. Az energiahordozók piacán keletkező rések nagyszerű üzleti lehetőséget teremtenek pár amerikai nagyvállalatnak, ahogyan az ukránok felfegyverzése is. Richard Black így fogalmaz: "Fantasztikus mennyiségű fegyvert szállítunk, és ezzel a rakétákat és repülőgépeket gyártó Northrop Grumment, illetve számos egyéb védelmi iparági szereplőt rendkívüli módon felhizlaltunk az adódollárokból." Földi László egyenesen arról beszél, hogy a káoszkeltés a cél, s hogy a háborús és szankciós infláció is tudatosan gerjesztett: "Nyugat-Európában egyszer csak négy-ötszörösére emelkednek az árak. Ezt semmilyen objektív körülmény nem támasztja alá. Ez akkor következhetne be objektív értelemben, ha a gázkitermelés megszűnik, az olaj elfogy és hadd ne soroljam. Ez nem történt meg. Ez egy mesterséges dolog. Arról szól, hogy a világ igazi pénzügyi rendszerének, a dollár alapú pénzügyi rendszernek elkezdett inogni az alja. Mert nagyon sok a pénz, mindenkinél sok pénz volt. Nem vettek fel hiteleket. Nincs hitel - nincs kamat, nincs bevétel. Ergo mi a feladat? Égetni a pénzt. Hogy tudom égetni a pénzt? Felemelem az árakat. Mesterségesen. Mert egyszer csak elfogy az emberek pénze, egy idő után hitelhez folyamodnak, és akkor valóban az lesz, amit Davosban mondtak, hogy kipakolnak a házunkból, illetve visszamehetünk bérlőként..."

Mások szerint szó sincs efféle tudatosságról, épp ellenkezőleg: felelőtlenséget és dilettantizmust látunk. John J. Mearsheimer is azok közé tartozik, akik nem hisznek a sokak által hangoztatott tervezettségben: "Azt gondoltuk, hogy tudjuk, mit csinálunk. A Biden-adminisztráció olyan emberekkel van tele, akik túl nagy önbizalommal rendelkeznek. Eszükbe sem jutott, hogy ez egy tragédiává fog fajulni. És nem gondolom, hogy megértették, hogy mi fog történni ennek nyomán Európával." Természetesen nem én leszek az, aki eldönti majd, hogy a világpolitika viharait korbácsolók agyafúrt gonosztevők, avagy ostoba, gondatlan idióták. Még csak arra sincs tippem, melyik a kevésbé megnyugtató, melyik vezet nagyobb katasztrófához. De egyet biztosan tudok: nincs harmadik lehetőség.

"A háborút megelőzően az ukrán kormány az egyik legrosszabb volt a világon. Korruptak, és néhány gazdag ember vezeti az országot." - Így fogalmazott pár napja Bill Gates az ausztrál Lowy Institute vendégeként. Jó látni, hogy van azért olyan amerikai pénzember, aki mer kibeszélni a kánonból. Az átlagos politikafogyasztó persze aligha lát be az ukrán közélet kulisszái mögé. Bár talán nem is szükséges: már a felszín is mindent elárul. Úgy tűnik: ebben az országban nem találni egyetlen valamirevaló diplomatát sem, aki képes lenne az elemi udvariasság szabályai szerint kommunikálni.

Még 2019-ben történt, hogy a kijevi NewsOne élő adásában Szergej Melnicsuk ukrán parlamenti képviselő kijelentette: "A 128-as dandárnak két óra elegendő, hogy a Balatonig hatoljon." Mindezt arra a kérdésre válaszolva: mi lenne, ha Kárpátalján népszavazást írnának ki, hogy az ott élők melyik országhoz szeretnének tartozni?

Emlékszünk még Andrij Melnykre is, aki berlini nagykövetként "sértődött májas virsli"-nek nevezte Olaf Scholz német kancellárt, majd seggfejnek a Bundestag külügyi bizottságának elnökét. Mindezek után védelmébe vette a hírhedt nacionalista Sztepan Bandera személyét. Az ukrán külügyminisztérium ekkor hivatalos közleményben határolódott el nyilatkozatától, de azért nagy haragszomrád nincs, Melnyk felfelé bukott: tavaly november óta külügyminiszter-helyettes. Most épp tengeralattjárót követel Németországtól.

Felidézhetjük Ljubov Vaszilivna Nepop esetét is, aki budapesti nagykövetként nem egyszer minősíthetetlenül nyilatkozott a magyar kormányzatról. Egy kirohanásában a nácikkal való üzleteléshez hasonlította a döntést, mely szerint hazánk továbbra is vásárol gázt az oroszoktól.

No de fejétől bűzlik a hal: Zelenszkij sem ad sokat a protokollra. Még a magyarországi választásokat megelőzően szólalt meg ilyenformán: „Figyelj, Viktor, tudod, mi megy most Mariu­polnál? (...) És habozol, hogy átengedd-e a fegyvereket vagy sem? És habozol, hogy kereskedj-e Oroszországgal vagy sem? Nincs idő tétovázni.”

És most itt a legújabb gyöngyszem, ezúttal Borisz Filatov, Dnyipro polgármesterének tollából. Orbánt "ribancarcú"-nak nevezi, majd így folytatja: „a trianoni békeszerződés csak büntetés volt az állatias történelmi tetteitekért”. Végül jön a már-már szokásos fenyegetőzés: "Teljes erkölcsi nullának kell lenni ahhoz, hogy az EU és a NATO szoknyája mögé bújva taposs mindenki nyakára. Kifelé a szoknya alól, és három nap alatt kisöprünk titeket, szemetek.” Különösebben mély elemzést ez sem igényel. Tudatlan, primitív és gyűlölködő. Szijjártó Péter csak annyit tett hozzá: egy bizonyos szint alatt már reagálni sem érdemes. Ebben tökéletesen igaza van, a baj csak az, hogy szemmel láthatóan a teljes ukrán diplomácia e minimumszint alatt teljesít.

Az ukrán politikusok megszólalásait figyelve azt mondhatjuk, még a faragatlanság a legkisebb baj. Ez akár lehetne tudatosan választott kommunikációs forma is, ha azt látnánk, hogy létezik egy másik, egy kulturált stílus is az eszköztárban. (Erre azonban sajnos nemigen találunk példát.) A nagyobb gonddal akkor szembesülünk, ha megpróbáljuk megfejteni, miféle lélek lakozik az efféle beszédmód mögött. Az indulat, az agresszió, az empátia teljes hiánya egy éretlen gyerek mentalitását tükrözi, semmiképpen sem egy felnőttét, pláne nem egy diplomatáét. A civilizált létezés, az érettség ugyanis arról szól, hogy kommunikálunk, kooperálunk, üzletelünk egymással. Megpróbáljuk feltérképezni, hogy mi jár a másik fejében; mik az ő motivációi, mozgatórugói. Az ukrán politikusok esetében semmi ilyesmit nem tapasztalni. Csakis a saját, zárt világuk létezik; csakis a saját perspektívájukból képesek érzékelni a világot. Egy hároméves kölyök szintjén követelőznek, és a legkevésbé sem érdekli őket, hogy a másiktól mekkora áldozatot kérnek. Arra meg végképp magasról tesznek, vagy egyenesen képtelenek is rá, hogy kívánságaikat, észrevételeiket még be is csomagolják némi európai stílusba.

Világos, hogy Ukrajna rövidke történelme még nem tette lehetővé, hogy az ország kinevelje a maga Apponyi Albertjeit, akik még a nemzethalál torkában is képesek az emelkedett, senkit sem sértő, irodalmi szintű beszédre. Az is igaz, hogy 1991 előtt a Szovjetunió embertelen és barbár légköre sem igazán kínált táptalajt a kifinomult közéleti hangvétel kialakulásához. Ehhez nyugodtan hozzátehetjük, hogy a jelenkor politikai kommunikációjának általános színvonala is bőven hagy kívánnivalót maga után. Ha észak-keleti szomszédaink napjaink nyugati mintáját másolják, azzal sem jutnak messzire. Liz Truss brit külügyminiszter, majd kormányfő is lehetett úgy, hogy minden második mondata merő meggondolatlanság és hozzá nem értés. Annalena Baerback, a németek szerény képességű külügyminisztere még nála is durvább elszólásokat produkál; a minap közölte: "Háborúban állunk Oroszországgal." És hogy ne csak a nőket ekézzük: ott van Joe Biden, aki gyakorlatilag két értelmes mondatot nem képes kinyögni, de sokszor már felolvasni sem. Egy ilyen környezetben igazán üdítő kivételt jelentenek és komoly feltűnést keltenek azok a régi vágású diplomaták, akik még magukénak tudhatják a megfontolt, tiszta, elegáns beszédmódot.

Ma még senki sem tudhatja, mi lesz az orosz-ukrán konfliktus záróakkordja. Azt meg pláne nem, hogy mi lesz a Zelenszkij-kabinet sorsa. Ám egy biztos: ha Ukrajna a jövőben - politikai, gazdasági és kulturális tekintetben - Európához kíván tartozni, még elképesztő sokat kell fejlődniük. Nem csupán a felszínen megmutatkozó faragatlanság tekintetében, de a lélek barbársága terén is. Semmi sem áll olyan messze az Európai Unió alapeszményétől, mint az effajta indulatos, gyűlölködő, ultranacionalista tempó. 

"az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs."

(Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat)

Nem én vagyok az egyetlen, aki - szegény Radnótival szemben - mindig mindent túlél, mindig minden veszélyből sikerrel kimenekül. A legtöbben ilyenkor azt gondoljuk: őrangyalok vigyáznak ránk. Lehet ennek bármiféle alapja, vagy ez sem több, mint puszta költői kép?

Az igénytelen bulvármagazinok ezoterikus rovatai természetesen pontosan tudják, hogy a védőangyalok létező entitások, mi több: minden ember saját, személyre szabott őrzőt tudhat magáénak. Ezen túlmenően: ha felidézzük, hogy a hét mely napján születtünk, abból az is kiderül, hogy az arkangyalok közül melyik támogatására számíthatunk leginkább... Ezen éteri lények feltűnése mindig jellegzetes és érzékelhető. Álmok, fénygömbök, ismeretlen, édes illatok, fehér toll megjelenése - valahogy sohasem tudtam komolyan venni, hogy ezek egy angyali látogatás megkérdőjelezhetetlen nyomai. Meglehetősen szkeptikusan fogadom a csodás menekülésekről szóló beszámolókat is, melyekben világító szemű, kardot ragadó őrangyal ijeszti el a támadókat... Persze, semmi sem kizárt, de a magam részéről azért maradnék a valós, megtapasztalható világnál.

A vallások többsége hisz az angyalok létezésében. A zsidó és a keresztény vallás hét, az iszlám négy arkangyalt ismer, és ez még csak a legfelső kaszt... Értem én, hogy valamiképpen be kell rendezni a mennyek országát és azt is, hogy a rejtelmesen távoli és megközelíthetetlen Teremtőnek szüksége van hírnökökre, kapcsolattartókra. Csupán az őrzőangyal funkció létjogosultsága az, amely az ábrahámi vallások szemszögéből tekintve kevéssé világos számomra. Ez esetben is a klasszikus dilemmáról van szó: a Mindenható létrehozza az univerzumot, benne az emberrel, s megengedi, hogy mindenféle borzalmak és gonoszságok történjenek a Földön. (Definíció szerint mindenható, vagyis ha akarná, simán gátat szabhatna a tragédiáknak.) De azért időként jó fej is, néha-néha küld némi segítséget... Ennek mi értelme? Az embernek óhatatlanul a legbénább csajozós trükk jut az eszébe: megrendezett támadás a kiszemelt lánnyal szemben, váratlanul feltűnő hőssel, aki épp jókor érkezik, s magabiztosan megmenti az áldozatot... Ha a nő rájön, hogy kamu volt az egész jelenet, soha az életben nem áll szóba többé ezzel a lúzerrel, és joggal: az ilyenfajta, kifejezetten durva kész átverés show aligha fér bele a vadászat eszköztárába. A vicc az, hogy Istennek simán elnézzük ugyanezt: ránk szabadítja a bajt, aztán hálálkodunk, ha a védőangyal végül mégiscsak bekopogtat.

Apósom a feleségét nevezi őrangyalnak. Ez szép és szeretetteljes megnyilvánulás, jóval közelebb áll a kézzelfogható valósághoz, mintha az égi szférákban keresnénk személyes védelmezőnket. Nyilván amikor ifjan szerelembe esünk, e lángolásban a legutolsó szempont, ami eszünkbe jut, az az ápoló-gondoskodó funkció. Hitem szerint - jó esetben - még hetven fölött is a klasszikus vonzalmi kapcsolók a döntők: a perzselő fizikai vágy; az életvidámság; a hasonló értékrend; az intellektuális összhang; a játszmamentes intimitás. Ám kétségtelen tény, hogy az évek múlásával a szerető szerepköre kitágul: elkezdünk vigyázni is egymásra. El sem tudom képzelni, hány magányos élet ér véget idő előtt, csak azért, mert nem volt a közelben senki, aki segítséget hívhatott volna. Én még csak ötven múltam, és egyáltalán nem vagyok egy beteges fajta, de kisebb balesetek azért velem is előfordulnak. Jó tudni, hogy egy 85 kilós puffanás a fürdőszobakövön még a lakás legtávolabbi zugából is tisztán hallható.

Persze az is lehet, hogy a magamfajta józan átlagpolgár - aki reggel beveszi a vitaminjait, időben befizeti a csekkjeit, nem parkol tilosban, nem dohányzik, nem fogyaszt drogokat és nem teszi fel a teljes ingatlanvagyonát egy flöshúzóra - csupán azért érzi magát védettnek, mert tartózkodik a túlzott kockázatvállalástól. Talán az önfegyelem és a mértéktartás; a rendbe és a normalitásba vetett hit is hozzásegít ahhoz, hogy voltaképpen önmagunk őrangyalaivá váljunk. Azért ez sem kevés.

Most azon tűnődöm, hogy mi marad mindebből a 21. század embere számára. A hagyományos vallásoknak már jó ideje búcsút intettünk, pedig pont ez az elem - a hit, hogy vigyáznak ránk az égiek - nagyon is jól jöhet, megalapozottságától függetlenül. Egyre hangosabbak a gyermekvállalás, a családalapítás ellen agitálók is. A józanság és a normalitás sem divat - a globalista disztópia álompolgára istentelen, hazátlan, családtalan, gyökértelen és vagyontalan. Vajon ennek a nemzedéknek milyen kapaszkodói lesznek? Ki és mi marad számára, akire és amire számíthat? A világkormány? Néhány cukormázasan jóemberkedő NGO? Valami régi-új, beteg ideológia? Mert őrzőangyalokra azért mindenki vágyik. Még akkor is, ha soha nem is léteztek.