Elmaradt a tegnap estére meghirdetett brüsszeli Carson Coma koncert. A fellépésnek otthont nem adó Liszt Ferenc Intézet egy hete mondta vissza az eseményt, a zenekarral annyit közölve, hogy más programot szerveznek a kérdéses időpontra. A Telex újságírója felhívta a brüsszeli magyar nagykövetséget, s megkérdezte: mi ez a másik program. Azt a választ kapta, hogy nem tudnak semmi ilyesmiről... Később egy másik ügyintéző annyit mondott: belső, nem nyilvános programot tartanak a helyszínen. Tegnap már technikai okokra hivatkoztak, legalábbis az Intézet bejáratához ilyen tartalmú feliratot helyeztek. A Telexnek igaza van: elég zavaros a sztori.

Kezdjük pár lényeges tudnivalóval!

• A Carson Coma piszok jó zenekar. Fesztiválkoncertjeik olyan színvonalúak, mintha az egykori LGT-t hallgatnánk a Tabánban. Szemtelenül fiatalok, mégis mindenki virtuóz módon bánik a hangszerével, ráadásul élvezhető slágerzenét tolnak.
• Legutóbbi sikerszámuk, a Feldobom a követ című is kifejezetten ütős nóta. A videóklipje két hete jelent meg, jelenleg 324 ezer megtekintésnél jár. Minden komment agyondicséri, joggal.
• A szóban forgó sláger finoman, de egyértelműen politizál, kormánypártisággal aligha vádolható módon.
• Az együttes május 19-én Kecskeméten koncertezett, ahol Fekete Giorgio - az énekes frontember - két szám között a következőket mondta: „Pont itt, Kecskeméten, a mai nap egy átszerkesztett trikolor zászló miatt, két héttel az érettségije előtt kibasztak a kollégiumából egy srácot egy photoshopos mémért. Milyen kibaszott ország ez?” Illetve a diáktüntetések kapcsán: „Ma délután, iszonyat nagy késésben a zenekari találkozóról a Kossuth téren elsétáltam rengeteg olyan fiatal mellett, akik azért tüntettek, hogy könnygáz helyett értelmezhető oktatást kapjanak.” 
• Nem az elmúlt két héten derült ki, hogy a Carson Coma csapata az ultraliberális vonalon mozog. Mióta a Pók című számuk napvilágot látott, fellépéseikre a közönség egy része szivárványos zászlókkal érkezik.

"Innentől kezdve mindenki döntse el maga, hogy a kormány (...) ismét retorziót alkalmazott a magyar kulturális térben, vagy annyira hozzá nem értő emberek dolgoznak a Liszt Ferenc Intézetben, akik nem tudnak összehangolni egy belsős programot egy hónapokkal korábban meghirdetett koncerttel." - írja a Telex, s aligha lehet vitatkozni e méltatlankodással. A magam részéről azt gondolom, mindegy is, mi az ok. A Liszt Ferenc Intézet fenntartója a Csák János vezette Kulturális és Innovációs Minisztérium, ami azt jelenti, hogy ilyen szintű bénázás nem fér bele. Még ha nagyon naivan azt is gondolnánk, hogy mindössze rossz szervezésről van szó, a látszat semmiképpen sem ez lesz. Márpedig tisztességesnek látszani majdhogynem olyan lényeges - a politikában talán még lényegesebb is -, mint annak lenni.

Ahogy a Telex sem tudja, nyilván jómagam sem sejthetem, mi áll valójában a döntés hátterében. De játsszunk el a gondolattal, hogy politikai retorzióról van szó, a kormányoldal valamely túlbuzgó döntéshozója az együttes attitűdje miatt fújta le a bulit. Ennek mégis mi értelme? Ha létezik olyan szegmense a magyar társadalomnak, amelyet a kormányoldalnak érdemes volna maga mellé állítania, amely felé muszáj lenne a Fidesz legjobb, legliberálisabb oldalát mutatni, az pont a fiatalság; azon belül is a külföldön szerencsét próbálók népes tábora. És ráadásul épp Brüsszelben... miért van szükség arra, hogy a diktatúra - egyébként totál alaptalan - képét fessük??

A fene se tudja, mi van a háttérben, ám egy biztos: eleddig nem ez jellemezte a kormányoldalt. „Mindig is harcoltam az Aczél György-i gondolat ellen, hogy az államnak ítélnie kell a kvalitások felett, ugyanakkor az állam által felkért, hozzáértő szakembereknek igenis meg kell mondania, hogy milyen nívó fölött érdemes valaki köztámogatásra” – ezek Hoppál Péter (még kultúráért felelős államtitkárként mondott) szavai, aki hozzátette: az értékalapú nemzeti kultúrpolitikába beletartozik az is, hogy például Bródy János is részesülhessen támogatásból, függetlenül nyilvánvaló ellenzéki pozíciójától. Ami biztos: a Carson Coma esetében fel sem merül, hogy igénytelen produkcióval rukkolnának elő. Szélsőséges uszítóknak sem nevezhetjük őket - üzeneteiket művészien és civilizáltan tálalják. Piszok csalódott volnék, ha a Fidesz kultúrharcos attitűdje - bármikor is - ilyen kicsinyes üzemmódra váltana.

Ami engem illet: Negyedikén biztosan ott leszek Pilisborosjenőn. (Mondanám, hogy az elmaradt brüsszeli koncert miatt, de nem. Hetek óta megvan már a jegyünk...)

Sokan úgy beszélnek a liberalizmusról, mintha valami összetett eszmerendszer, valami elvont, megvalósíthatatlan utópia, vagy épp disztópia volna. Sokan úgy beszélnek a kapitalizmusról, mintha valami kőbe vésett szabályok szerint működő, igazságtalan és gyűlöletes világ lenne. Ezek az elképzelések hihetetlenül messze állanak a valóságtól. Igazából egyik sem más, mint egy üres, fehér lap, melyen csak annyi áll: szabadság. Ezen túlmenően mindenki azt ír rá, amit csak szeretne.

Ha egy társadalom a klasszikus liberalizmus elvei szerint működik, az mindössze annyit jelent, hogy fizikailag nem bántjuk egymást, és nem is büntetünk senkit semmiért, egészen addig, amíg fizikai agressziót nem kezdeményez. Valaki árulja már el nekem, hogy az a világ, amelyben ez az egy fő szabály érvényesül, mitől tűnik olyan rémesnek? Hiszen valójában ez a fajta szelídség az alapja minden létező civilizációnak. És nem vitás, hogy ez a liberális minimum ezerféleképpen feltölthető. Létrehozhatjuk a demokrácia számos formáját, csak épp a diktatórikus berendezkedéseket lehetetleníti el egy liberális szellemű alkotmány. Építhetünk kisebb, vagy nagyobb államot, ízlés szerint. A saját fejében, illetve kimondott, leírt szavaiban itt mindenki olyan ideológiát és vallást képviselhet, amilyet csak szeretne - elég, ha a tettei nélkülözik az erőszak minden formáját. Egy dolog viszont bizonyosan nem fér bele a liberális társadalom eszményképébe, mégpedig az, hogy a központi hatalom - önkormányzat, állam, államszövetség - bármiféle ideológiát képviseljen, propagáljon, erőltessen, elvárjon a társadalomtól. Nem tilthatja sem a náci, sem a kommunista, sem a katolikus, sem az iszlám jelképeket, könyveket, tanokat. Épp ezért a liberális társadalom egyik legfőbb lakmuszpapírja az, hogy működik-e a gondolat- és véleményszabadság.

Ha egy társadalom a kapitalizmus alapelvét tartja szem előtt, úgy nem tesz egyebet, mint hogy tiszteletben tartja a magántulajdont. Pont. Ezen túlmenően nem létezik semmiféle kőbevésett szabály. Ez tényleg annyira gyűlöletes volna? A termelés és a kereskedelem szabadsága megvalósítható a legkülönbözőbb technológiai szinteken; a legkülönbözőbb fizetőeszközökkel; a legkülönbözőbb társasági formákkal. Bárki lehet kapzsi s bárki lehet adakozó is; a profitorientált vállalkozások mellett akár ezernyi anarchista kávézó, jótékonysági egylet, nonprofit alapítvány is kinőhet a földből, nincs ami gátat szabhatna mindennek. Nyújthatunk fizetős, vagy épp ingyenes szolgáltatásokat. Bármely cég működhet merev hierarchiával, avagy lapos, demokratikus struktúrában. Tisztán emlékszem: a főiskolai előadásokon - közvetlenül a rendszerváltás után - gyakran szó esett a Munkavállalói Részvénytulajdonlási Programról, mint az állami üzemeket érintő privatizáció lehetséges formájáról - kár, hogy nem vált valódi divattá. A szélsőbalos rendező, Michael Moore a Kapitalizmus: Szeretem című filmjében bemutatásra kerül egy ipari robotokat gyártó cég, illetve egy kenyérüzem; mindkettőben a dolgozók a tulajdonosok is egyben, akik részt vesznek a társaság - demokratikusan megszülető - döntéseiben. Bevallom: imádom az ilyen pozitív példákat, csupán azon akadok ki, amikor a rendező új narrálja ezeket, mintha a kapitalizmuson túli világba csöppentünk volna. Szó sincs erről: ha akarunk, építhetünk ilyen világot a piacgazdaság szabad keretein belül is - illetve csakis itt, sehol máshol.

Azt kell észrevenni, hogy a SZABADSÁG, az ÉLET, és a VAGYON egymást feltételezik, külön-külön nem is létezhetnének. John Locke (a 17. században élt angol filozófus) e hármat - összefoglaló néven - TULAJDON-nak hívja. Ami miatt az emberek államokká egyesülnek, az nem más, mint a tulajdon megvédése. Az államban az ember feladja azon hatalmát, hogy önmaga és mások védelmében mindent megtehet, amit jónak lát, s ezt a hatalmát a törvényekre bízza, mint ahogy egyúttal a büntető hatalmáról is lemond. A törvényhozó hatalom mindazonáltal nem a tagoktól különböző erkölcsi entitás, és nem is áll abszolút és önkényes módon az egyének felett. A törvényhozónak a békét, a biztonságot és a közjót kell a szeme előtt tartania. A modern polgári államban így valójában minden a tulajdonról és az emberi szabadságjogokról szól. Locke szerint a természetes erkölcsi törvények - melyek az élet, a szabadság és a vagyon védelmére szólítanak -, nem metafizikailag fejtik ki hatásukat és nem ezen erő alapján egyetemesen érvényesek, hanem az emberi elme autonóm - de korántsem önkényes - konstrukciós tevékenysége révén. (Materialista lévén nem is mondhatna mást.) A jót és a rosszat gyönyör- és fájdalomérzetként határozza meg. Minden ember természet adta módon a boldogságra törekszik, s igyekszik kerülni a fájdalmat. Mindezekből fakadóan az erkölcsi jó és rossz általános és szükségszerű szabályai beláthatók, belátandók, matematikailag bizonyítható tudományt képeznek. A magam részéről mélységesen egyetértek e logikus és egyszerű természetjogi gondolatmenettel.

E ponton arra kérlek, kedves Olvasó, nézz a saját lelkedbe, s valld meg legalább önmagadnak, miként viszonyulsz a szabadsághoz! Ha idegenkedsz tőle; ha jobban vonzódsz a minden lélegzetvételt szigorúan szabályozó előírásrendszerekhez; esetleg a tekintélyelvű, ellentmondást nem ismerő vezetőkhöz, úgy nem sok további megbeszélnivalónk marad - magát az emberhez méltó létezést utasítod el. Ha azonban nem ez a helyzet; ha a szabadság eszméjét önmagában tetszetősnek találod, csupán a liberalizmus és a kapitalizmus fogalmaktól viszolyogsz, úgy korántsem menthetetlen a helyzet. Talán mást értesz liberalizmuson, mint amit kellene. Talán az újmarxista - migránssimogató, gendermegszállott, minden normalitást tagadó - woke-progresszióval azonosítod. Talán a kapitalizmust is összekevered a gyarmatosítással, a rablással, vagy épp a kormányokat tévutakra terelő lobbistákkal. Tégy rendet a fejedben: ezeknek semmi közük a liberalizmushoz, illetve a kapitalizmushoz. Pont azok lényegét tagadják, pont azok központi magját, a szabadságot tiporják páros lábbal.

John Locke szerint nem is volna szükség államra, ha az emberek ismernék és betartanák a természetjog törvényeit. A legendás filozófus mindazonáltal úgy látta: az átlagpolgárnak sem ideje, sem affinitása arra, hogy az egyetemes etikát kutassa, megismerje, felfogja. (Szomorú igazság, hogy e téren semmi sem változott az elmúlt 300 esztendőben.) Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelét ünnepeljük. Azt a felemelő pillanatot, amikor - a Biblia szerint - a legkülönbözőbb nyelveket beszélők is megértették ugyanazt a beszédet, ugyanazt az igét. Talán szentimentális a gondolat, de hiszek abban, hogy eljő a pillanat, amikor az egyetemes erkölcs terén is egy nyelvet beszélünk majd. Hogy ehhez kell-e a Szentlélek, a Fiú, vagy akár az Atya eljövetele, azt nem tudhatom. De minden kétséget kizáróan ez lesz a földi mennyország legelső napja.

Három héttel ezelőtt - életemben először - Belgiumban jártam. Brugge - kirándulásunk célállomása - egy valóságos kis ékszerdoboz, turisták ezreivel. Oostende tengerpartja ugyancsak hangulatos, érdemes volt ide is ellátogatni. A hazautazás előtt fél napot eltöltöttünk Brüsszelben is - a főváros már korántsem nyújtott ilyen élményt. Koszos, szemetes, húgyszagú. Nem túlzok, ha azt mondom: Nápoly ehhez képest egy rendezett, kulturált, tiszta hely. Végig az motoszkált a fejemben: lassan kezdem érteni, hogy miért hagyják maguk mögött oly sokan Nyugat-Európa egyre élhetetlenebb szegmenseit.

Ami a belga fővárost illeti, érdemes beleszagolni az igazán szemérmes nyugati sajtóorgánumok levegőjébe. A The Brussels Times a szemétszállítás és a hulladékgazdálkodás problémáit ecseteli, elismerve, hogy a hely élhetetlen. Azt a narratívát jeleníti meg, mintha szimpla szervezési-technológiai kérdésről lenne szó, elfeledkezve róla, hogy húsz esztendeje még egész másképp festett a város - igaz, jelentős részben mások is lakták. Ha Brüsszel gyenge pontjairól esik szó, a belga sajtó készséggel beszámol a jelentős légszennyezettségről is, esetleg a tömegközlekedés - és ezen belül a metró - néhol egészen siralmas állapotáról. De körülbelül ennyi. Mintha minden más tök oké lenne.

Arról már jóval kevesebb szó esik a helyi médiában, hogy a belga fővárosban egyre nagyobb méreteket ölt a bűnözés, a gettósodás és az iszlamizáció. A muzulmán lakosság aránya 2016-ban már elérte a 23%-ot, és az előrejelzések szerint az évszázad közepére a 37%-ot is meghaladja majd. Molenbeek negyedben mára gyakorlatilag csak bevándorlók élnek, s a dzsihadisták európai központjának tekintik. Brüsszelben 11 percenként történik erőszakos bűncselekmény, s ezeket jelentős részben migráns-hátterűek követik el.

A belga főváros példáját látva egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Nyugat-Európa ma már közel sem annyira vonzó lakóhely, mint 20-25 évvel ezelőtt volt. Annál meglepőbb, hogy pár hete még a Telex is beszámolt róla: egyre több német állampolgár költözik hazánkba, elsősorban a Balaton környékére. Öt évvel ezelőtt 11.700-an voltak, akik a nyugdíjuk folyósítását Magyarországra kérték, ma már ez a szám: 14.700 fő. A kivándorlás egyik magyarázata természetesen gazdasági jellegű: nálunk jócskán alacsonyabbak az ingatlanárak, valamint a megélhetés költségei is szerényebbek. A másik ok politikai természetű: az átköltözők zöme megelégelte a német bevándorláspolitikát, s azt, amivé országuk vált néhány év leforgása alatt. Hollandiából is szép számmal érkeznek hozzánk; léteznek olyan települései az országnak amelyekben létszámarányukat figyelembe véve már nem sok kell ahhoz, hogy a holland is hivatalos nyelvvé váljon... Ők is jellemzően a muszlimok tömeges bevándorlásával, a marokkói maffia megjelenésével, a közbiztonság drasztikus romlásával magyarázzák döntésüket. Természetesen belga barátainkat is tárt karokkal várjuk.

Muszáj látni: amikor jómódú nyugat-európaiak költöznek Magyarországra, akik itt költik el kintről származó nyugdíjukat vagy egyéb bevételeiket, az olyan, mintha permanens turizmusról beszélnénk. Kevés dolog tesz ilyen jót a hazai gazdaságnak. Kifejezetten helyes törekvés az, hogy vonzó célországgá tesszük magunkat a civilizált otthonkeresők számára. Jómagam a pókerasztal mellett azt tanultam meg, hogy abszolút kifizetődő, ha mindig szembeúszunk az árral. Ha a többiek feszesek, én biztosan laza üzemmódba kapcsolok és lerabolom őket. Ha mindenki más őrült, úgy én leszek a legfegyelmezettebb játékos az egész teremben. Így megy ez az országok közötti versenyben is. Ha mindenhol magasak az adók, széles a szociális szolgáltatások palettája, viszont egyre romló a közbiztonság, dagad a kosz és a káosz, úgy legyünk mi Európa legrendezettebb, legtisztább, legbiztonságosabb országa, ahol alacsonyak az adók és egyetlen gazdasági bevándorló sem számíthat vastag segélyekre! Ez a törekvés nem csupán azért megvalósítandó, mert önmagában is ez a morális etalon, hanem azért is, mert ez az attitűd fogja leginkább szelektálni az ideérkezőket, az itt letelepedni szándékozókat - egyébiránt bőrszíntől és vallástól függetlenül.

Erns Roets, a Lődd le a búrt! című könyv dél-afrikai szerzője pár napja Budapestre látogatott, s a Magyar Nemzetnek adott interjú keretében hazájának jelen - igen siralmas - állapotáról mesélt. Beszámolt számos brutális kegyetlenséggel elkövetett mészárlásról, amelyet feketék követtek el a fehér kisebbség ellen. Az EU kapcsán így fogalmaz: "Dél-Afrikából meglepetten néztünk Európára, arra, hogy mennyire nyitottak az országok és vannak, akik csak úgy magukhoz veszik a bevándorlókat, fel sem ismerve azt, hogy egy napon a saját hazájukban kisebbséggé válnak." A magam részéről biztos vagyok abban, hogy az öreg kontinensre érkezők jelentős része jó szándékú, békés, a dél-afrikai feketéknél némiképp magasabb tudati szinten lévő szerencsevadász. De ettől még igazat adok Erns Roets álláspontjának: aligha kéne ekkora kockázatot vállalnunk.

Sokan - meglehetősen képmutató módon - arról papolnak, hogy a nyugati ember álmatlanul forgolódik éjszakánként, arra gondolván, micsoda fertelmes korrupció uralkodik Magyarországon. Erre persze minden józan ember legyint. Egyrészt azért mert van a Nyugat-Európa polgárainak más gondja is ezen kívül; másrészt azért, mert a legtöbben alig-alig tudnak többet hazánkról, mint amit Daniel Freund, Guy Verhofstadt, Vera Jourova, illetve más fizetett bajkeverők összehazudoznak rólunk. Viszont megtapasztalva a brüsszeli állapotokat - a szeméthegyeket, a lepukkant városrészeket, a megannyi bevándorlót -, tudva, hogy egyre többen költöznek Magyarországra egy nyugodtabb és biztonságosabb élet reményében, én már nem is legyintek akkorát. Ha a belga fővárosban laknék, bizonyára magam is elgondolkodnék azon, miért kéne még mindig felzárkóztatási pénzekkel tömni egy olyan országot, ahol már most is jobb az élet... Talán ezért nem látunk egy huncut vasat sem :)

Én már tényleg csak egy kávét kérek! Csődbe ment, és a hónap végén bezár a világ első antikapitalista kávézója... Hol is játszódhatna ez a beteg sztori, ha nem az idióták paradicsomában, Kanadában.

A torontói The Anarchist azzal a filozófiával kezdte meg működését, hogy itt mindenki annyit fizet, amennyit tud, vagy amennyit akar. E piaci modell nyilvánvalóan egyetlen célt szolgált, mégpedig azt, hogy bebizonyítsa: lehet így is. Lehet alternatívája a kapitalizmusnak; igenis működhet egy kereskedelmi-vendéglátóipari egység becsületkaszás módon is. Hiszen hol máshol, mint a világ egyik leggazdagabb országában? Miért is ne történhetne meg, hogy ugyanazért az italért a jómódúak aránytalanul sokat fizessenek, míg a csórók akár ingyen is fogyaszthassák? Elvi szinten ez egy teljesen legitim felvetés, hiszen akár ez a fajta túlfizetés is lehet az önkéntes jótékonykodásnak egy módja, s ha ezt kellően sokan gyakorolják, úgy a kávézó pénzügyi egyensúlya is biztosított. Hát... nem ez történt. Az, hogy a hely szűk két héten belül bezár, azt jelzi, hogy a becsületkasszás modell elbukott. Meglepődünk? Aligha.

Azt kell látni, hogy valójában már az ötletgazda sem igen hitt ebben az antikapitalista utópiában. Ennek a legárulkodóbb jele az, hogy a becsületkassza csupán a filteres kávéra és a mosdóhasználatra vonatkozott, minden másnak - péksüteményeknek, teának, minőségi eszpresszónak - igencsak megkérte az árát. A sztori még így sem működött; a drága termékek sem voltak képesek ellensúlyozni a kieső bevételt. Persze százból kilencvenkilencen  - köztük számos baloldali álmodozóval - már a kezdet kezdetén megmondták volna, hogy ez lesz a vége. Hogy miért is? Egyszerűen azért, mert minden antikapitalista törekvés merő illúzió. E kávézó koncepciója arról árulkodik, hogy a tulajdonosnak halvány fogalma sincs a gazdagság természetéről, pszichológiájáról. Ha csupán a jótékonykodásra helyezzük a fókuszt: a tehetős embereknek alapvetően kétfajta típusát ismerjük. Léteznek a fukarok, akik mindent megtartanak maguknak; illetve léteznek a filantrópok, ők viszont szinte kizárólag célzott támogatásokat nyújtanak. Egyik sem jó alapanyag ahhoz, hogy egy kávézóba véletlenszerűen betérő potyázókkal szemben gyakoroljanak nagylelkűséget. Megközelíthetjük a kérdést a hétköznapi gazdálkodás oldaláról is. Muszáj tisztában lenni azzal, hogy tehetősek - különösen a többség, amely saját erejéből tollasodott meg - nagyon is odafigyelnek a költéseikre. Épp ez a magyarázat a jólétükre: egész egyszerűen tudatosan bánnak a pénzzel. Természetesen akadnak olyan rongyrázó pillanatok - csajozásnál, vagy épp egy potenciális üzleti partner elvarázsolását célozva -, amikor az ember úgy érzi: meg kell mutatnia, hogy semmi sem számít. Ám ezen pillanatoknak épp az a lényege, hogy a pazarló gesztus, a túlárazott éttermi számla kifizetése, a vastag borravaló nagyon is látható. Ezzel szemben annak, hogy egy vacak kávéért négyszeres-ötszörös árat fizessen bárki, aligha van bármiféle presztízsértéke.

"Basszák meg a gazdagok. Bassza meg a rendőrség. Bassza meg az állam. Bassza meg a Kanadának nevezett gyarmati haláltábor.” - így kommentálja honlapján a gyors csődöt Gabriel Sims-Fewer, a tulajdonos. Az első szitkot értem. Csalódott a gazdagokban. Persze, felnőtt ember létére tudhatta volna, miként működnek a pénzemberek, de nézzük el neki ezt a gyermeki naivitást. A rendőrség és az állam felemlegetése nyilván nem a kávézó csődjével hozható összefüggésbe, sokkal inkább anarchikus attitűdjével, mely mindentől függetlenül jellemzi. E téren csak egy dolog nem világos, és e dilemma minden anarcho-kommunistát érint. Hogyan képzelheti bárki, hogy az állam leépítése baloldali fordulatot hozna? Épp e kávéház csődje igazolja a legszebben, mennyire működésképtelen elképzelés az önkéntes alapú kommunizmus. Ez a működési forma olyannyira idegen az ember természetétől, hogy megvalósítására - ahogyan a történelem is igazolja - kizárólag véres diktatúrával lehet kísérleteket tenni. Ha tehát valaki kommunista, annak muszáj szövetségest látnia az államban és rendőrségben, hiszen eszméi ezek nélkül sosem valósulhatnak meg. A legutolsó szitok pedig végképp érthetetlen. Kanadát gyarmati haláltábornak nevezni? Azt az országot, amely éllovasa mindenféle woke-progresszív őrületnek? Ha van hely a Földön, ahol minden adott volt ötletének megvalósításához - nagy fokú általános jólét, valamint hosszú esztendők óta tartó irgalmatlan balos agymosás - az éppen Kanada. Ha még itt is becsődölt, azért aligha az ország a felelős.

Sokszor megfogalmaztam már: kifejezetten bírom Gulyás Marcit. Két okból is. Egyrészt megkérdőjelezhetetlenül intelligens; akár kérdez, akár válaszol, szemmel láthatóan vág az esze. Másfelől van benne nyitottság. Radikális baloldali létére ő jelenti a hidat a két politikai tábor között; műsorában rendre vendégül lát kormánypárti figurákat, s attól sem retten vissza, ha neki kell besétálnia a jobbos oroszlánbarlangok valamelyikébe. E két erénye azonban néha kifejezetten egymás ellen dolgozik. A pénteken felvett, Puzsér Robival folytatott három és fél órás beszélgetése során mindvégig az volt az érzésem, hogy az intelligenciáját elsősorban a valódi válaszok megúszására használja. Ezt kivételesen profi módon űzi: egyszer sem játssza a hülyét. Minden esetben tudatosítja a nézőkben és a beszélgetőpartnerében, hogy tökéletesen tisztában van a kérdés lényegével, ezáltal azt a látszatot keltve, hogy még véletlenül sem szeretne megfutamodni, mellédumálni. S azután jönnek a hosszú-hosszú körmondatok, egyedül azzal a céllal, hogy elmagyarázza, miért is lehetetlen válaszolnia...

Az első nagy témakör természetesen a kapitalizmus-ellenesség. "Nézzük meg, hogy az a gazdasági-hatalmi rendszer, ami itt is van, Európában van, a déli országokban van, Amerikában van, a különböző kontinenseken van, alkalmas-e arra, hogy emberek széles tömegeinek a lakhatását, a jólétét, a tisztes megélhetését biztosítsa, vagy sem. És ha ez az alapvető kérdés, úgy azt kell látnunk, hogy ez a rendszer nem alkalmas rá. (...) És ha ezt kapitalizmusnak hívják, akkor ki kell mondani, hogy a kapitalizmus ezt nem képes teljesíteni." - kezdi Gulyás Marci. Majd eltelik több mint három óra úgy, hogy ki nem ejti a kommunizmus szót; nem foglal állást a magántulajdon felszámolást illetően; illetve nem ad semmiféle alternatívát világunk berendezésére - hiába faggatja Puzsér. A kapitalizmus elviselhetetlen és pont. Tök mindegy, hogy ebben a rendszerben még a legszegényebbek is királyi módon élnek a korábbi korok nincstelenjeihez képest. Tök mindegy, hogy a valaha volt kommunista kísérletek kivétel nélkül vagy elhaltak, vagy véres diktatúrába torkolltak... "Vonuljanak ki a lobbisták, vonuljanak ki a cégek és részvénytársaságok a minisztériumokból, meg a minisztereknek az előszobáiból, s legyenek szívesek a képviselők, a miniszterek, a politikusok mostantól kezdve újra a társadalomnak felelni." - Ezek már Puzsér Robi szavai, hitem szerint tökéletesen megfogalmazva azt, mi a valódi, és talán az egyetlen gond a jelen kapitalizmusával. Puzsér az általa felvázolt célt az erős állam koncepciójával látja megvalósíthatónak, annak ellenére, hogy az állam befolyása a világon mindenütt egyre nő, s ez nem hogy nem csökkenti a korrupció mértékét, de - logikusan - egyre dagasztja azt. (Nyilvánvaló, hogy a lopást legegyszerűbben úgy lehet megfékezni, ha nincs mit ellopni, a magam részéről ezért is részesíteném előnyben a miniállamot.) Gulyás Marci egyszerűen illúziónak nevezi azt, hogy a multinacionális cégek egyre növekvő befolyása állami eszközökkel megfékezhető: "Én nem amellett agitálok, hogy a Bill Gates-t számoltassuk el; hogy a Jeff Bezost számoltassuk el. Hanem amellett agitálok, hogy egy olyan rendszert számoltassunk el, amelyik Jeff Bezos-okat és Bill Gates-eket termel nagyüzemben, és egyébként melléktermékként milliárdokat taszít kilátástalanságba. Tehát ha az a kérdésed, hogy vissza tudja-e szerezni az állam ezt a típusú képességét, úgy az a rossz hírem van, hogy erre esély jelenleg nemigen mutatkozik." Ismét egy semmitmondó, balos demagógia, melyből csak annyit tudunk meg: Gulyás Marcinak halvány fogalma sincs arról, mi volna a jó irány.

A következő fejezet - mi is lehetne más - a woke-progresszió és a politikai korrektség elmebaja. Előkerül egy bejátszás, amelyben Gulyás Marci pellengérre állítja Verebes Istvánt egy tökéletesen ártatlan, szőke nős vicc miatt. Puzsér így vezeti fel a témát: "Gondoltál már arra, Márton, hogy egy vicc attól vicces, hogy valaki megszívja benne? És minél inkább megszívja benne, annál viccesebb. És minél viccesebb, annál könnyebb rajta megsértődni. Nem tartasz attól a világtól, attól a jövőtől, ahol már nem szabad viccelni semmivel, mert valaki lépten-nyomon megsértődik, és aki megsértődik, annak mindig igaza van? Hogy fogunk viccelni a jövőben? Ha ma lenne a Monty Python, leadná a BBC?" A mellébeszélés természetesen azonnal beindul. Gulyás Marci nyilván nem mondhatja azt, hogy a maga részéről betiltaná a humor minden fajtáját, ugyanakkor az ideológiai elköteleződése abba az irányba tereli, hogy PC-t is megvédje. Sikerül is megfogalmaznia az egész este legbutább mondatát: "Nekem van olyan szőke nő ismerősöm, akinek végighallgattam az élettörténetét kamaszkorától kezdődően, aki mondjuk ezért levágatta a haját és nem akarta, hogy tüsinél hosszabb legyen, mert azt érezte, hogy szégyen szőkének lenni, hiszen az a butaság, az inkompetencia és a megvetés tárgya volt." Ez tényleg mindennek az alja. Példaként állít egy olyan lányt, aki nyilvánvalóan súlyos mentális problémákkal küzd, s úgy tesz, mintha a társadalomnak ehhez az elmebajhoz kéne alkalmazkodnia... Persze világos, hogy ez a baloldaliság lényege. Mondvacsinált áldozati csoportok kreálása, majd - a védelmükre hivatkozva - kérlelhetetlen hatalomgyakorlás a többségi társadalommal szemben. Ami engem illet: soha a büdös életben nem tapasztaltam még olyat, hogy egy szőke nő komolyan vette volna e sztereotip vicceket és egy picit is rosszul érezte volna magát azoktól. Puzsér mindenesetre remekül provokálja: "Az ember.. hát... röhögne rajta, csak van egy kis komisszár elvtárs a fejében, amelyik összevonja a szemöldökét és azt mondja: ez nem vicces..."

A következő kérdéscsomag a legutóbbi Gyurcsány-nagyinterjút boncolgatja: "Márton, hogyan készíthettél úgy Gyurcsány Ferenccel interjút, hogy egyáltalán nem kérdezted 2006-ról? Jól értem, hogy akkor e szerint te Gyurcsány Ferencet rehabilitáltad?" Gulyás Marci ezt persze visszautasítja, mindazonáltal hosszú percekig rágódnak még a témán. A Partizán fenegyereke leszögezi, hogy a kérdések nem voltak előre egyeztetve, saját szerkesztői döntés alapján kerülték a témát. Puzsér jól érzékeli és érzékelteti a súlyos aránytévesztést: "Verebes István a szexista viccelődésért számon lett kérve. Gyurcsány Ferenc 2006-ért nem?? Ez milyen már?" Kérdését az eddigi legnagyobb taps kíséri, Gulyás Marci ezt meglehetősen feszengve konstatálja. Igyekszik is bagatellizálni az ügyet: "Lehet, hogy az egész oda datálható, hogy 2004-ben milyen körülmények között cserélt széket Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc. Lehet, hogy ez inkább hozzájárult ehhez a kérdéshez." Puzsér persze nem hagyja annyiban: "Nem, nem, nem, én nem hiszem, hogy a 2004-es puccs miatt, azért, mert a Gyurcsány megpuccsolta a Medgyessy Pétert, vonultak ki 2006-ban az utcára az emberek. Nem. A pult alatti kormányzás; a költségvetés hiányszámainak az eltitkolása; a konvergencia-jelentések meghamisítása; a parlament megtévesztése; a saját frakciójának a megtévesztése; ami után ezt a frakciót beavatta Őszödön, annak a kiszivárgása; ennek az egész mocsoknak a felfakadása - ez eredményezte az Orbán-rendszert és ez az a referencia, ez az a hat láb mélyre beásott léc, amin Orbán Viktor minden nap átsétál, mert minden nap fölül tudja múlni azt." Ismét egy olyan pont, amelyben teljes mértékben igazat adhatunk Puzsér Robinak, s ahol azt látjuk, hogy az általában egyenes és karakán Gulyás Marci mismásolni kényszerül.

Puzsér a gigahosszú interjú végén - kellő szarkazmussal - megköszöni beszélgetőpartnerének, hogy néha választ is kapott... Felkérdezőként nyilván dicséretes, hogyha képes zavarba ejtő témákat előhozni. Nézőként azonban pontosan tudjuk, hogy Gulyás Marci értelmes, és hogy elsőrangúan kommunikál. Ha még őt is mellébeszélésen kapjuk, az nem jelenthet mást, mint hogy a kommunizmus eszméje vállalhatatlan; a woke-progresszió vállalhatatlan; továbbá a Gyurcsánnyal való közösségvállalás is vállalhatatlan. Puzsérnak könnyű, hiszen a centrumba helyezkedve mindezeket távol tarthatja magától. A radikális balosoknak ugyanakkor mindig is ez lesz a sorsuk: az örök magyarázkodás.

Már megint beleszerettem egy magyar sorozatba: ezúttal a Mellékhatás került terítékre. A címbéli téveszme az Agapé Klinika mereven dogmatikus igazgatójának szájából hangzik el, s bevallom: számomra tökéletesen érthetetlen. Az egyes epizódokban sorra előkerülnek azok kényes kérdések, amelyek a béranyaság kapcsán egyébként is rendre felmerülnek, ám arra nem kapunk - nem is kaphatunk - érdemi választ, mitől látja erkölcstelennek bárki a szóban forgó eljárást.

Először is azt kell látni, hogy a béranyaság intézményének megítélése elképesztő különbségeket mutat világszerte. Az USA számos tagállamában például abszolút legális, így aztán virágzó üzletágnak is számít. Sarah Jessica Parcer, Cristiano Ronaldo, Elon Musk, vagy épp Nicole Kidman gyermekei is ily módon születtek. Ukrajnában és Oroszországban is szabad a vásár, azonban előbbit a háború, utóbbit a szankciók akadályozzák az effajta bizniszben. Marad Grúzia és Izrael, ahol engedélyezett; illetve Csehország, Belgium és Görögország, ahol jogilag szabályozatlan e terület. Az Európai Unió legtöbb államában a béranyaság kimondottan illegális, ez alól hazánk sem kivétel. Az Európa Tanács 2016-ban hozott elutasító döntést a kérdés kapcsán: a 15 IGEN szavazattal szemben 16 NEM állt. Aligha mondhatnánk, hogy a probléma megítélése egyértelmű és egyhangú volna...

A legképmutatóbb szabályozás Kanadát, Portugáliát és az Egyesült Királyságot jellemzi. A kereskedelmi béranyaság ezekben az országokban szigorúan tilos, ugyanakkor nonprofit jelleggel simán kivitelezhető. Hollandiában legális a biznisz, de nem hirdethető... Ezekkel a felemás megoldásokkal kapcsolatban két súlyos aggályt érdemes megemlíteni. Az első gyakorlati jellegű: a törvény simán kijátszható, vagyis a gyermeket "karitatív" módon kihordó nő alternatív utakon könnyedén kifizethető. Ennél sokkal lényegesebb azonban a második, elvi jellegű probléma. Ha egy adott tevékenységet nem tiltunk (hiszen nem tartjuk ártalmasnak, veszélyesnek sem az érintettekre, sem pedig a teljes társadalomra nézve), úgy mi a fenéért nem engedjük, hogy abból üzlet kerekedjék, illetve hogy azt nyíltan reklámozzák? A kanadai, a portugál, a brit és a holland megközelítés totálisan irracionális, mintha valamiféle értelmetlen vallásosság hatná át.

El is érkeztünk a kérdés lényegéhez: mitől válik, mitől válhat immorálissá a béranyaság? Adott egy igazán méltányolható - mondhatnánk: szent - szükséglet, mely szerint utódokra vágyunk. Sajnálatos módon azonban nem minden nőnek adatik meg, hogy természetes módon teherbe essen és világra hozza gyermekét. Ha ebben egy másik nő - önkéntes alapon - a segítségére lehet, az mitől lesz rossz, etikátlan, tiltandó és üldözendő? Nem inkább örvendeznünk kéne minden ilyen eset láttán? Nem azt a mérhetetlen boldogságot kéne szem előtt tartanunk, amit egy oly annyira vágyott jövevény jelent? Miért nem tudunk az effajta együttműködésre tisztán win-win szituációként tekinteni, amelyben minden érintett megtalálja a számítását? Miért baj az, ha egy nő a méhéből kíván megélni? Egy manöken, egy jégtáncos, egy varrónő, de még egy matek-fizika szakos tanárnő is a testéből él. Miért kéne kívülről eldöntenünk, hogy ki-ki milyen pályát válasszon, s a kenyérkereset során mely szerveit dolgoztassa? Bevallom: a legkevésbé sem értem. Világos, hogy a béranyaság számos kérdést felvet és egy sor bonyodalmat, nehézséget tartogat, azonban a tiltással szinte szó szerint a gyereket öntjük ki a fürdővízzel együtt. Ennyi erővel betilthatnánk az autókat is, hiszen számos balesetet okoznak. A villamosokról nem is beszélve.

 Lássuk hát, mik azok a problémák, amelyek az érintetteket a leginkább aggasztják!

• FEMINISTA HISZTI - "A gyakorlat sok szempontból a prostitúció és az emberkereskedelem egy formája." - állítja Teresa Ulloa Ziaurriz, a CATWLAC nővédelmi szervezet igazgatója. Simán lehet, hogy igaza van. De mondhatná azt is, hogy a késhasználat gyakorlata is sok esetben gyilkossággal jár, mégsem kívánja betiltani a kést senki sem. Mindannyian tudjuk: a bűn az erőszakkal kezdődik. Nem az önkéntes béranyaságot és még csak nem is a prostitúciót kell üldözni. Elég kizárólag azon esetek ellen fellépni, ahol a külső, fizikai  kényszerítés megjelenik. 
• KIZSÁKMÁNYOLÁS - Minél kevésbé fehér egy adott piaci terület, annál több közvetítőt, ügynököt, szervezőt igényel, így annál kevesebbet keres maga a béranya. Léteznek olyan szegmensei a Földnek, ahol a bevétel háromnegyedét az ügynökség vághatja zsebre, a gyermeket kihordó és megszülő nő alig-alig profitál az egészből. A marxista terminológia kizsákmányolásnak nevezi a bevétel ilyetén megosztását, s a magamfajta többek között azért gyűlöli e kifejezést, mert elfedi a lényeget. Ugyanis ezúttal sem a hasznot lefölöző közvetítőkre kell haragudni, hanem arra a beteges, tiltó, piaci környezetre, amely szükségessé teszi a titkolózást, a körülményeskedést és az ezekből eredő brutális többletköltségeket.
• TITKOLÓZÁS, TABUSÍTÁS - Minél tisztább és szabadabb a jogi környezet, annál kevésbé kell rejtegetni bármit. Egy normálisan működő világban az anya egészen nyugodtan elmondhatja bárkinek - igen, a gyerkőcnek is -, hogy nem ő hordta ki, nem ő szülte meg. Mi ebben a szégyen? Van olyan feleség, aki bejárónőt alkalmaz és sosem takarít; ebédet rendel és sosem főz; vagy épp dajkát, nevelőnőt szerződtet. Pedig takarítani, főzni és kisgyermeket gondozni bárki képes, szülni közel sem mindenki.
• ÉRZELMI KÖTŐDÉS - Teljesen érthető, természetes, ösztön diktálta jelenség az, hogy a béranya érzelmileg kötődni fog az általa kihordott gyermekhez. Egyesek traumatizálódnak, amikor át kell adniuk a babát, mások ezt - impulzív módon - egyenesen megtagadják, s meg akarják tartani a kicsit. Olyanról is hallottunk már, aki évekig nem bírt leválni a gyerekről, s még az óvoda kerítésén át is leste, figyelte... Ez kétségkívül benne van a pakliban, ha igazán érzéketlenek kívánunk maradni, fogalmazhatunk úgy is: szakmai ártalom. Nem elbagatellizálva a kérdést: a legtöbb tanár is kötődik a diákjaihoz, a főnök is a jobb alkalmazottakhoz, az edző is a focistáihoz. De eljön az az idő, amikor el kell engedni a kezüket... Léteznek olyan anyák, akik valósággal belebetegszenek ha felnőtt gyermekeik kirepülnek a családi fészekből. Ez nyilvánvalóan nem vall érett és egészséges személyiségre. Egy béranyának is muszáj megtanulnia, hogy a tudatával képes legyen felülírni ösztönszintű késztetéseit. Ez jóval könnyebb úgy, ha a petesejt nem az övé.
• NEM VÁRT KOMPLIKÁCIÓK - Béranya-program keretében előfordult már olyan is, hogy beteg, esetleg fogyatékos gyermek jött napvilágra; illetve ikerszülésről is hallottunk már. A megrendelő pedig minden bizonnyal egészséges utódra vágyik, s talán nem rögtön kettőre. Ezek a nem várt bonyodalmak épp így megjelenhetnek akkor is, amikor az anya a saját gyermekét hordja ki. A különbség csupán annyi, hogy hagyományos esetben tiszta a jogi környezet, béranyaság esetén nem mindig. A tiltás e téren sem old meg semmit; teljesen világos, hogy a fix szabályok mentén történő engedélyezés a legsimább út. (A rögzített jogszabályok nem feltétlenül jelentik azt, hogy az állam előre kőbe vés mindent. De azt igen, hogy megköveteli: a béranya-szerződés térjen ki minden lényeges kérdésre. Vagy ha ez elmarad, úgy mutasson követendő irányt.)

"Mind a prostitúció, mind a béranyaság a női test teljes áruba bocsátása, tárgyiasítása, kizsákmányolása. Én sem értek egyet azzal az érveléssel, hogy tekintsünk úgy a prostitúcióra, mint bármelyik más munkára. A béranyasággal kapcsolatban én is azt érzem, hogy az említetteken túl egy rendkívül megalázó, természetellenes dolog, amit nagyon nem nívós egyetemeken végzett, több nyelven beszélő felső középosztálybeli nők választanak maguknak. Hiába próbáljuk kifordítani, és azt mondani, hogy ez a nő teste, a saját döntése." Ezek Durica Katarina, a Mennyit adtál érte? című dokumentarista regény szerzőjének szavai. Számomra kifejezetten fura, hogy az írónőnek - miután oly sokat kutatta a témát, oly sok béranyával folytatott mélyre menő beszélgetéseket - ilyen attitűdje formálódott. Megalázó kihordani más gyermekét? Bármilyen munkát érezhetünk megalázónak és felemelőnek is. (Ha rászorulnék, simán elmennék árufeltöltőnek, vagy pizzafutárnak is; nem fintorognék sem a diplomám, sem a szakmai múltam okán.) Természetellenes? Az, hogy futógépet, okostelefont, bankkártyát, vagy épp gyümölcsturmixot használunk, mennyivel természetesebb? Az, hogy irodákban töltjük a fél életünket, ahelyett, hogy az Isten szent ege alatt gyűjtögetnénk és vadásznánk, mennyire természetes?? A homo sapiens társ a teremtésben. Ünnepelni és alkalmazni kell minden olyan technikai tudást, ami az emberi élet kiteljesedését szolgálja. Egy olyan összetett kérdés kapcsán, mint a béranyaság, csakis a szabadság, a transzparencia és tiszta jogszabályi környezet teremthet rendet. Minden egyéb esetben csak egymás életét nehezítjük.

"Igen, mindent tudunk magáról, de ehhez elég nekünk az ön cikkeit olvasgatni, ne reménykedjen, több ehhez nem kell. Maga egy Magyarország felforgatásán dolgozó, békétlenséget szító, külföldről támogatott, tőről metszett kommunista" - válaszolt Kocsis Máté Jámbor Andrásnak a parlamenti ülésen. Bevallom: eleddig sosem olvastam Jámbortól semmit, most aztán igazán kedvet kaptam.

"Hogy szabadság és kommunizmus létezhet egyszerre, az természetes mindenkinek, aki tovább lát a történelemben a pártállam borzasztó tettein." - írja a Mérce oldalán januárban, Tamás Gáspár Miklóstól búcsúzva. Világos, hogy egy nekrológ nem a legalkalmasabb keret a mélyebb filozófiai fejtegetésekre, de ha nem itt, úgy valahol máshol igazán kifejthetné, hogy e két - szöges ellentétben álló - kifejezés miként férhet meg egymás mellett. Számos radikális baloldali gondolkodó munkáit tanulmányozom; a tisztességesebbek mind elismerik, hogy kommunizmus nem létezhet erőszak nélkül, vagy legalábbis azt, hogy ők maguk nem látják a békés utat.

"A boldogulás nem akarat kérdése, hanem képességek összességének a kérdése, amely képességeket egyenlőtlen mértékben tudunk megszerezni. Akinek nincs saját gyerekszobája, arra a szülei nem tudnak úgy figyelni, mert a nap végén csak a fáradtság maradt. Nem tudják a tanszereket, a megfelelő táplálékot megfizetni, a folyamatos túlóra mellett a kellő törődést és odafigyelést nyújtani." - így fogalmaz Jámbor András a Hazugság, hogy aki akar, az tud dolgozni című cikkében. Lassan kétszáz éve hallgatjuk ezt a hülyeséget: az akarat, az elszántság, az egyéni teljesítmény mit sem számít, minden a rajtunk kívül álló körülményeken múlik... Ez a tipikus baloldali gondolkodás: elárulása mindannak, ami az embert valaha is felemelte és naggyá tette. Nyilvánvaló igazság, hogy nem ugyanonnan indulunk. Más-más genetikával, gyermekkori környezettel, egészséggel és vagyoni helyzettel áld meg mindannyiunkat a jószerencse. Na és? Célszerű a világot okolni minden bajunkért, vagy érdemes lenne inkább megpróbálni mindent, amit csak megtehetünk magunkért? "Egy olyan szélsőségesen egyenlőtlen társadalomban, mint a miénk, a szabad akarat hazugság." Imádom a balos demagógokban, hogy egyetlen rövidke mondatba akár több hazugságot is bele tudnak építeni. Egyfelől: Magyarország - és általában Közép-Európa - az a térség, ahol a jövedelemeloszlási egyenlőtlenségek világszerte a legkisebbek. Másrészt: a szabad akaratnak sokféle korlátja lehet, azonban társadalmi tekintetben kizárólag a diktatórikus intézkedéseket sorolhatjuk ide. Minél kevésbé szól bele az állam a polgárok életébe, annál inkább szolgálja az egyén szabad akaratát, egyúttal annál távolabb kerülünk mindenféle kommunista rémálomtól. "Ha a szabadságjogokat az egyenlőtlen társadalmi viszonyokra helyezzük, mint politikai felépítményeket, akkor a mélyben lévő kizsákmányolást, nemi-, osztály-, etnikai alapú igazságtalanságokat ezek a szabadságjogok könnyen súlyosbíthatják." Elképesztő ez a gondolkodásmód, a nyelvezet meg pláne. Jámbor András tényleg egy tőről metszett kommunista, aki képes bekezdéseken át papolni a szabadságról, hogy aztán a végén kibökje: esküdt ellensége annak.

Természetesen a környezetvédelem kapcsán is kizárólag a kapitalizmus gyűlölete jut eszébe: "Fájóan hiányzik annak kimondása is, hogy a klímaváltozásért nagyon nagy részben felelős nagycégek ellen is fel kell lépni." Nincs vitám azzal, hogy az ökológiai károkat az okozóknak kellene megtéríteniük, ám ennek nem sok köze van a cégformához és -mérethez. De még ahhoz sem, hogy egy-egy ország milyen társadalmi-gazdasági berendezkedést működtet. A világ legnagyobb üvegházgáz-kibocsátója hosszú évek óta az a Kína, amely önmagát kommunista államként azonosítja... "Nem az lenne a szemléletformálás, hogy ennél kicsit bátrabbak, merészebbek vagyunk, és kimondunk olyan dolgokat, amiket még a téma iránt érdeklődők se tudnak feltétlenül?" Ami engem illet: fogalmam sincs, melyik politikus a veszélyesebb. Az átlagos ellenzéki, aki nem hisz senkiben és semmiben (talán csak a pénzben, a hatalomban és abban, hogy Orbán maga a patás ördög); avagy a Jámbor András, aki - úgy tűnik - valóban fanatikus hívő.

Februárban német antifa banda garázdálkodott Budapesten, a rendőrség az ügy kapcsán Jámbor egyik társát is előzetes letartóztatásba helyezte. (Bizonyítékok hiányában később elengedték.) Ez az eset, illetve az antifa mozgalomhoz fűződő viszony az oka annak, hogy a Párbeszéd-frakció politikusa ennyire a reflektorfénybe került mostanság. A témában számos alkalommal megszólalt és posztolt is a Facebookon, azonban sehol nem találkoztam olyan mondatával, amelyben elítélte volna az utcai erőszakot, a járókelők félholtra verését. Az antifa mozgalmat tértől és időtől függetlenül mindig is a terrorista attitűd jellemezte - igen beszédes, hogy Jámbor András képtelen elhatárolódni tőlük.

Szombaton rajtol az idei - immáron 17. alkalommal megrendezésre kerülő - Ultrabalaton; a 210 kilométeres távval a Párbeszéd csapata is megküzd majd. Hosszú évek óta figyelem e törpepárt működését, s azt kell mondjam: messze ez az első szimpatikus húzásuk. Szabó Tímea maga is indul, ám a csapattagok névsorát nem tette közzé. Ha valaki tudja, írja meg, de szerintem hiába keresném a 13 fős listán Jámbor András nevét...

Harminchárom év telt el az első szabad parlamenti választás óta. Az a generáció, amelyik a rendszerváltást követően a legnagyobb meggyőződéssel vallotta, hogy Kádár alatt jobb volt, mi több: életben tartotta és kétszer is kormányra segítette a Magyar Szocialista Pártot, ma már nincs velünk. Mindeközben felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek semmiféle közvetlen tapasztalata sincs a puha diktatúra kapcsán. Számukra egyenesen kötelező a tavaly bemutatott sikersorozat, A besúgó megtekintése.

A magyar filmeket gyakran éri az a kritika, hogy hiteltelenek; a készítőknek halvány fogalmuk sincs az általuk feldolgozott témáról, társadalmi problémáról. Kijön egy film a cigányságról, s a néző csak fogja a fejét, mert pontosan tudja, hogy a romák nem ilyenek. Ha a központi téma a drog, többnyire azt érezzük, hogy a forgatókönyvírók még sosem láttak közelről kábítószerest. Rendre életidegen jelenetekbe, karakterekbe és párbeszédekbe futunk. E tekintetben A besúgó sem tökéletes - találkozunk túlzó jelenetekkel és a kor valóságát kevéssé tükröző beszédmóddal, szóhasználattal -, ám mindezektől függetlenül a sorozat parádés; nem csupán sodró és lebilincselő, de a lényeget tekintve jól hozza a Kádár-éra atmoszféráját.

Az első, ami a széria kapcsán eszembe jut: a pitiánerség. Már a szó primer értelmében is: mintha mindenki gombokért adná el a lelkét. Még a jelentős hatalommal bíró tartótiszt is (a mindig kiváló Thuróczy Szabolcs alakításában) végig azon kattog, hogy vajon kiutalják-e családja számára a nagyobb és elegánsabb pasaréti lakást, ahol a lánya szobája sem lesz ablaktalan... Hazaér, veszekszik a nejével, hogy miért tekeri húsz fok fölé a fűtést, s folyamatosan frusztrált, mert képtelen elfogadható életnívót biztosítani a famíliának. Már a nyolcvanas évek derekán járunk, évtizedek óta építjük a szocializmust, de még mindig ott tartunk, hogy a pártarisztokrácia is igen szűk; a rendszer másodvonalbeli bizalmasai, támaszai, kegyeltjei is meglehetősen pocsékul élnek.

Maradjunk még egy percre az anyagiaknál! A kádári diktatúra úgy kívánja megvédeni magát, hogy civilekből szervez besúgóhálózatot. Értjük a logikáját. Először is: egyszerű a beépülés, hiszen a megzsarolt, megfenyegetett, félelemben tartott spiclik eleve a megfigyeltek környezetéből származnak. Másodszor: a kollaboránsok lelki megnyomorításának aligha van jobb eszköze. A diktatúrát kiszolgálók előbb-utóbb magukat is meggyűlölik, s jellemzően fásultakká, avagy - kognitív disszonanciájukkal imigyen megbirkózva - egyenesen a rendszer éltetőivé válnak. És mindezeken túl, harmadszor: rövidtávon az erőszak mindig a legolcsóbb megoldás. Kádárék - elvileg - megtehették volna, hogy csupa önkéntes, jól megfizetett kémet alkalmaznak. De ehhez pitiánerek voltak, inkább a mennyiséget választották a minőség helyett. (Az állambiztonsági szolgálatokat ellátó szervezetek 1945 és 1990 között kb. 160 ezer hálózati tagot számláltak... ) A sorozatban is megjelenik az az elem, hogy a rendőrség miként tud többször is lyukra futni besúgói jelentések alapján, a valóság azonban jellemzően nem bővelkedett a látványos félrevezetésekben. Tipikusnak számított ugyanakkor a használhatatlan anyag; az akaratuk ellenére beszervezettek - különösen a kreatívabb művészek és értelmiségiek - akár oldalakat tudtak megtölteni tökéletesen érdektelen információkkal, megfelelve a kényszer szülte elvárásnak, ugyanakkor senkit be nem mószerolva. Most képzeljük el: ez a velejéig romlott, beteg világ egyébként is irgalmatlan erőforrásokat használt fel önmaga védelmére; e kamu jelentések még tovább rontották a rendszer pocsék hatékonyságát. Az amatőr besúgóhálózat egésze a legpazarabbul szimbolizálja a szocializmus csődjét, életképtelenségét.

A kicsinyesség megmutatkozik abban is, ahogyan az elvtársak egymással bánnak. A sorozat negatív főszereplője nem csupán otthon, de a munkájában sem nagyon lubickolhat. Semmi tisztelet, megbecsülés, egymásért való kiállás. Nem csoda: egy képtelen ideológiára épített elnyomó rendszerben aligha számítunk bajtársiasságra; senki senkiben sem bízhat, csakis a félelem és az örökös gyanakvás vezérel mindenkit. Nincs közös hit, nincs közös cél, nincs barátság sem. Ezt láttuk már a jakobinus mozgalom idején is, amikor a francia forradalmárok egymást is lemészárolták. Ugyanez történt Leninéknél, később a magyar kommunistáknál is. Szinte megmosolyogtató, hogy a hazai baloldal a rendszerváltás óta is ugyanezt az attitűdöt élteti: gátlástalanul darálják le egymást, még az összefogás idején is képtelenek az együttműködésre. Igaz is: hit nélkül, program nélkül és egymás tisztelete nélkül aligha várhatnánk bármit.

Az eddigiek természetesen csupán a pitiánerség felszíni tünetei. A lényeg a rendszer egészének kicsinyességében rejlik. Képzeljük el azt az eszement világot, amelyben mindenki mindenkit megfigyel! Ez a tekintélyelvű vallások attitűdje, melyek szerint minden ember bűnös, és a közösségi embernek az a fő feladata, hogy árgus szemmel pásztázza a többieket, folyamatosan az eltévelygőket kutatva. A keresztény vallást épp ugyanúgy jellemzi ez a hozzáállás, mint az iszlámot, csupán a barbár kegyetlenség az, amely a hívők tudati szintjének emelkedésével (és az egyház világi hatalmának megszűnésével) az előbbiből már eltűnt. Ez éppen olyan beteg, mint a féltékeny férj, aki egész nap a nejét követi, távcsővel a nyakában... A jó értelemben vett, klasszikus liberalizmus mindezzel szemben nagyvonalú. Nem látja bűnösnek az átlagembert, ezért nem is kívánja folyamatosan ellenőrizni. Világos, hogy a liberális demokráciák is működtetnek terrorelhárítási egységeket, ám ezek - alapértelmezetten - a polgárokat óvják az elmebeteg agresszoroktól, nem pedig az államot. Magát a rendszert teljesen felesleges védeni, ahogyan erőszakkal támadni is, hiszen négyévente választásokat tartunk, melynek alkalmával simán elzavarható bármelyik népszerűtlen kormányzat.

A sorozat elsősorban az akciót helyezi előtérbe, nem pedig az eszmeiséget, azonban az ötödik epizódban egy érdekes pódiumvitát is láthatunk. A KISZ küldötte azzal érvel a rendszer mellett, hogy lám, most is itt ülhetnek és megbeszélhetik, ha valami nem tetszik. (Azt nem említi, mert nem is tud róla, hogy egyedül a kommunista ifjak jelenléte miatt nem veri szét a rendőrség az eseményt és a résztvevőket.) Száva Zsolt, az ellenzéki egyetemisták vezetője így válaszol: "Nagyon fontos dolgot mondtál ki, Adél. Szeretném, hogy mindannyian ízlelgessük magunkban ezt a szót: ajándék. Mikor kértünk mi ajándékot? Mennyivel jobb egy egyszeri, szegényes ajándék annál a hatalmas lehetőséghalmaznál, amit a munkánkkal tudnánk megteremteni? Én megkockáztatom, hogy inkább éhen halok és dolgozom egy lehetőségekkel teli országban, minthogy a biztos szegénységben éljem le az életemet, ahol rám erőltetik, hogy mindenki ugyanannyit ér." Nem különösebben mélyenszántó filozófia, mindenesetre megfogalmazza a lényeget: a szabadság nem ajándék, nem könyöradomány, hanem minden élő ember elidegeníthetetlen alapjoga. A baloldali kényszeres társadalomkontrollhoz hasonlóan nem melengeti a szívemet az sem, amikor Bogár Laci bácsi a "léthatárőrizet" kívánatosságáról beszél: "Ha megmaradtak volna azok az intézmények, amelyek szakrálisan őrködnek afelett, hogy elgondolni és megvalósítani csak azt lehet, amit az örökkévalóságba be tudsz illeszteni..." Hitem szerint ne legyenek ilyen intézmények, se szakrálisak, se deszakrálisak. Az emberi szabadság azt (is) jelenti, hogy elgondolhatunk és megvalósíthatunk bármit, ami nem tesz erőszakot a másik emberen.

A Kádár-rendszer mindenkit megrabolt mindenféle módon. Mi, középkorú közép-európaiak ilyen tekintetben szerencsések vagyunk, hiszen megtapasztalhattuk a szocializmus végtelen sötétségét, majd az azt követő világot is. A fiatalok pedig - akik az előbbit már megúszták - nézzék végig a sorozatot, hogy egy életre bevéssék: soha többé balos rémuralmat!

Szombaton megtartották az Aszex Pride-ot, az aszexuálisok első budapesti felvonulását. Az esemény mindössze száz-százötven embert mozgatott meg. A Telex helyszíni riportokkal jelentkezett.

Bevallom: én ezt az egészet nem értem. A megmozdulás deklarált célja az aszex láthatóság elősegítése volt. Biztos velem van a baj, de halvány fogalmam sincs, hogy ennek mégis mi értelme, mi haszna lehet. (Oké, nem vagyok naiv, világos, hogy szimpla politikai provokációról van szó, de a semmiért mégsem lehet az utcára terelni még pár tucat fiatalt sem.) Alapvető emberi tapasztalás, hogy nem vagyunk egyformák. Mindenkit más hoz tűzbe és nem is ugyanazon a hőfokon égünk. Számtalan barátom van például, akik élnek-halnak az autókért. Egy többórás sörözést ki tudnak tölteni oly módon, hogy témát sem váltanak. Én is imádom az autómat, de eddig mindössze kétszer nyitottam fel a motorháztetőt, pedig már négy éve használom. Egész egyszerűen untatnak a műszaki részletek, és egyáltalán az, ha kocsikról kell beszélgetnem, így ilyenkor átülök az asztal másik végébe a hozzám hasonszőrűekhez, vagy egyszerűen csak lelépek. De az még egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy felvonulást szervezzek az autók ellen. Ugyanígy vagyok a horgászattal, a balettel, a musicalekkel, de még főzéssel is. Az asszony és a lányom aligha tudna rávenni, hogy melléjük kuporodjak a kanapén, amikor a tévében a Troll a konyhában megy, de mivel nem mozgat meg a téma, nem is érzem azt, hogy szegényebb lennék azáltal, ha kimaradok belőle. Ehhez képest az önmagukat aszexuálisoknak vallók végigvonulnak a városon a "no sex, no romance" rigmust skandálva. Lehet, hogy nekem is ezt kéne tennem. Többedmagammal végigmasírozni az Andrássy úton, s dobokkal, kereplőkkel, köcsögdudákkal hirdetni: "no pacal, no körömpörkölt!" De talán egyszerűbb, ha simán csak rendelek valami mást.

"Szexuális vonzalmat, meg szexualitást azután tudok létesíteni egy emberrel, hogy erős szerelmet, vagy barátságot, érzelmi köteléket érzek iránta, nem csak így meglátom és tetszik, hanem inkább a belső az, ami megfog." - nyilatkozik egy kislány, aki magát demiszexuális transz férfinek vallja... Hogy miért érzi magát férfinek, az legyen az ő dolga, csak épp fura, hogy megközelítése - melyben az égvilágon semmi rendkívüli nincsen - sokkal inkább a lányokra jellemző. Voltaképpen ennyit állít: nem fekszik le minden szembejövővel, hanem válogat. Ez valami világbotrány. Csoda, ha a társadalom kiveti magából??? Az embernek az a benyomása, hogy valójában egy tök egészséges, átlagos, helyes kiscsajt lát, aki színesre festett hajjal keresi az útját, s ebbe még az is belefér, hogy légből kapott, összefüggéstelen dolgokat mond. Ennyi erővel akár én is nyilatkozhatnék úgy, hogy leszbikus, transz nő vagyok, aki extrém módon csakis akkor hajlandó bármiféle testiségre, ha a másik nem tiltakozik visítva...

"A párommal szemben, akivel kialakult már egy érzelmi kötődés, ott nem a szexualitást utasítom el, csak talán a vágyaim nincsenek olyan szinten, mint ahogyan azt az emberek hétköznapi szinten gondolnák." - így vall egy középkorú srác az esemény résztvevőjeként. Ezúttal is csak értetlenül pislogok. Mi a gond? Kit érdekel, hogy az emberek mit gondolnak? Kit érdekel, hogy havonta hányszor szexel a átlagember, ha nekem - és a partneremnek - hétszer is elég? (Vagy ötször, vagy kétszer, vagy ahogy jólesik.) Nemhogy egymáshoz képest különböző a libidónk, de mi magunk is változunk. A tipikus férfi húszéves kora táján a legéhesebb, a tipikus nő negyven körül. Nyilván érdemes hozzánk illő társat választani, ám egyebet aligha tehetünk. E vágytalanság láttán az embernek óhatatlanul Az élet értelme című Monty Phyton film egyik kulcsjelenete jut eszébe. Miután a katolikus családfő népes famíliájával elénekli a Minden sperma szent című betétdalt, a szemben lakó idősödő, protestáns házaspár a következő párbeszédet folytatja:

• Miért van nekik olyan sok gyerekük? - kérdi a feleség.
• Mert valahányszor közösülnek, egymással, gyerekük lesz.
• De ez velünk is így van, drágám.
• Hogy érted ezt?
• Hát nekünk két gyerekünk van. És kétszer közösültünk egymással.
• Nem ez a lényeg! Annyiszor csinálhatnánk, ahányszor akarjuk.
• Tényleg?

Vissza a felvonuló sráchoz: "Bennem volt egy feszültség, hogy egy párkapcsolatban, egy hétköznapi értelemben vett párkapcsolatban én nem biztos, hogy azt tudom nyújtani, amit a párom elvárna. Vagy hogy az igényeink nem feltétlenül találkoznak, és ez egy belső feszültséget jelentett. És én ezt szerettem volna ledobni magamról." Mindez tökéletesen érthető és legitim. A legtöbb embernek megvan a maga frusztrációja. Eléggé karcsú vagyok? Nem lóg a mellem? Nem ciki, hogy nincs diplomám? Nagyon gáz a lakásom? Napestig sorolhatnánk azokat a félelmeket, melyek mind arról szólnak, hogy esetleg nem vagyok elég jó a másiknak. Függetlenül attól, hogy ezek mennyire valóságosak és relevánsak, egy biztos: minden új találkozásnál tiszta lappal indulunk; s talán épp a speciális karakterünk miatt fogunk remekül illeszkedni a másikkal. Mint két kicsi legó. A nagy dobás című film egyik legjobb gondolatmonológja: "A feleségemet a match.com-on ismertem meg. A profilomban ez állt: Félszemű orvostanhallgató vagyok, társaságban félszegen bénázok, és van 145 ezer dollár diákhitel tartozásom. Ő ezt írta nekem: Pontosan téged kerestelek. Mármint az őszinteséget..." Akárhogy is, ezek az egyén, illetve legfeljebb két ember problémái. Teljesen felesleges az utcára menni velük, ennél sokkal szimplább és hatékonyabb terápiás és öngyógyító módok léteznek.

"Vannak barátaim, akik nem a legjobban állnak ehhez a pride-hoz, de attól még elfogadnak teljesen, úgyhogy szerencsére nincsen ezzel túl nagy gondom." - fogalmazza meg egyéni nézőpontját egy serkenő bajszú fiúcska, józanul és felettébb reálisan lefestve a nagy magyar valóságot. Nagyon úgy tűnik, hogy az "egy bolond százat csinál" tipikus esetét látjuk: a főszervezőn kívül mindenki abszolút kiegyensúlyozott, normális, egészséges, és még csak nem is haragszik nagyon a világra. Ideje hát megismerkedni a hangadóval, Sulyok Viktóriával is.

"A jelenlegi társadalmi berendezkedésben minden egyes nap egy kibaszott heterofelvonulás, mert hogy egy hetero ember elmondhatja, hogy neki kije van, meg mije van, meg hogy mennyire boldog a partnerével, meg hogy Tenerifén voltak nyaralni. De ha én ki merem nyitni a számat és azt merem mondani, hogy én amúgy párorientált aromantikus, aszexuális vagyok, és kurvára nem úgy akarok élni, ahogy szerinted az fasza, akkor azzal kell szembesülnöm, hogy jaj te szegény, biztos traumatizált vagy, meg jaj-jaj, mennyi bajod van az életben. És akkor mindig arra gondolok, hogy tök sok bajom van az életben, baszd meg, miattad!" Alig hiszem, hogy létezik olyan pszichológus, aki ezt a kincsesbányát, Sulyok Viktória - a kevés számú egybegyűlthöz intézett - beszédét ne találná végtelenül szokványosnak, tankönyvi esetnek. Ő a tipikus önjelölt áldozat, ő a tipikus balos forradalmár. Szemmel láthatóan traumát hordoz, boldogtalan, rettenetesen irigy és mivel képtelen elégedettségre lelni a saját életében, így inkább a világot égetné porrá. "Azért vagyok itt, mert ez az undorító, mocskos társadalmi berendezkedés, amiben kénytelenek vagyunk élni, az nem csak egy aszex embert nyomorít meg, hanem kurvára mindenkit." Végignéztem a Telex negyedórás beszámolóját, de arról egyetlen árva szó sem esett, hogy ez a piszok magyar jelenkor miként nyomorítja meg az aszexuálisokat, pláne a többieket. Tényleg géppisztolyos rendőr áll mindenki mellett, hogy márpedig szexelni muszáj? Vagy hallottunk olyat bárhol bármikor, hogy valakit hátrányos megkülönböztetés ért, csak mert alacsony a libidója? Lehet, hogy én élek buborékban, de ötven múltam, s ilyenről még életemben nem hallottam. A hírt és a riportvideót a Mandiner is lehozta, ehelyütt az egyik kommentelő remekül összefoglalta a lényeget: "Odáig értem, hogy nem támad fel benne a löttyös indulat, sem férfitól, sem nőtől. Gyanúm szerint ebben a kérdésben viszonosság áll fenn a Sulyok és a társadalom többi tagja között."

SULYOK VIKTÓRIA

Egészen nyilvánvaló, hogy szex nélkül, vagy akár szexuális vágy nélkül is van élet, még akkor is, ha ez sohasem lesz teljes értékű. Ahogyan az enyém sem, hacsak időközben nem kapok kedvet a főzéshez, a horgászáshoz, vagy épp a baletthez. Továbbmegyek: a rendszeresen vadászó cimboráim is sajnálkozva néznek rám, hogy nem is tudom, mit veszítek. Ám én csak mosolygok, s egyáltalán nem bánom, ha úgy halok meg, hogy egyetlen őzet sem terítettem le soha. Szóval: nem értem ezt a felvonulást. Ha valakit hidegen hagy a szex, az miért irigykedik a lepedőakrobatákra? S ha ez nem csupán az egyéni frusztrációról szól, hanem a társadalmi érzékenyítés is cél, úgy mégis milyen hasznot remélhetünk e megmozdulástól? Lehetségesnek tartjuk, hogy a fehérmájú Éva - a propaganda-hadjárat hatására - feladja vágyait és végleg összeköti életét a vágytalan Ádámmal? Tudjuk, hogy nem így lesz, ez a mutatvány még a katolikus inkvizíciónak sem sikerült volna. Tudjuk azt is, hogy minden valamirevaló párkapcsolat sikere csupán két emberen múlik, s totálisan mindegy, hogy a társadalom mit gondol a libidónkról. Valamint tudjuk azt is, hogy a történelem számos aszexuális figurát felvonultatott: ilyen volt Jeanne D' Arc, Sienai Szent Katalin, illetve sanszos, hogy Pál apostol úgyszintén. Mivel a szexualitásért, az agresszióért és a vallásos hitért is a legősibb agyterület, a temporális lebeny felel, ezek torzulása gyakran együttesen jelentkezik. Úgy tűnik, mintha Sulyok Viktória személyében egy posztmodern Jeanne D' Arcot látnánk, s igazán klassz lenne, ha dühét és agresszív indulatát ő is valamiféle nemes célra használná. Egyelőre nem így tűnik.

Muszáj azzal indítanom, hogy imádom a nőket. Egyenesen odavagyok értük. Szeretem gyengédségüket, megnyugtató, lágy hangjukat, és a harmóniát, amelyet árasztanak, s megteremtenek maguk körül. Szeretem mosolyukat, kalandra csábító tekintetüket. Szeretem bennük az odaadó szeretőt, a gondoskodó családanyát, a konyhatündért, az otthonteremtőt, a békehozót. Persze vaskosat hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden nőt e felvázolt kép jellemez a nap huszonnégy órájában. Ismerjük a másik oldalukat is: a hisztiset, a játszmázót, a rikácsolót, a passzív-agresszívet. Amikor a lányok-asszonyok elkezdték meghódítani a politika különböző színtereit, azt az ígéretet kaptuk, hogy a világ majd kiegyensúlyozottabb és békésebb lesz általuk. Ma már látjuk: nem így történt, a közéletben nem ez az arcuk dominál. Nézem a vén Európát, s nem a büszke és gyönyörű nőt látom magam előtt, hanem a frusztráltat, a kapkodót, a felelőtlent. Beültettük az asszonyt a volán mögé, s most aztán száguld a család a szakadék felé...

Természetesen mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy léteznek nőies férfiak és férfias nők; mi több, női archetípusból többet is fel tudunk sorolni, ám ez nem jelenti azt, hogy ne beszélhetnénk tipikusan női karakterekről, személyiségvonásokról:

• Többségük életében a személyes kötődések kiemelt szerepet játszanak; s rendszerint fontosabbak, mint karrierjük, önállóságuk, autonómiájuk.
• Sokan a párjukat helyezik a középpontba. Kapcsolatfüggők, féltékenyek, férfi nélkül képtelenek a boldogságra.
• Az önfeladó anyának a gyermeke az első. Képtelen nemet mondani.
• Jellemző női karakter: folyton vár valamire, vagy valakire, aki majd irányítja élete alakulását. ("Vigyél el, az a jó, ha meg sem kérdezel...")

Amíg a tipikus férfi versengő-kapitalista, addig a nő képviseli az érzékeny-szocialista vonalat: empatikus, befogadó, gondoskodó. Ez családanyaként perfekt hozzáállás, vezetőként azonban végzetes hibákhoz vezethet, elég csak a bevándorláspolitikára gondolni. Az analitikus, tervező, a szabályokat előre rögzítő és betartó, kiszámítható férfival szemben az impulzív nő néha akár odáig is elmegy, hogy simán felborítja a játéktáblát. A határozott, erős és független férfikarakterhez képest a befolyásolható nő sokszor csak sodródik az eseményekkel, ahogyan ezt a nagypolitikában is látjuk napjainkban a háború kapcsán. Tegyük hozzá mindezekhez Jordan Peterson meglátását: amíg a férfiaknál az antiszociális viselkedés általában erőszakban nyilvánul meg, addig a nőknél ugyanez a hírnévtönkretétel formájában jelenik meg. A női antiszociális viselkedés formája a rosszindulatú pletyka és hírnévgyilkosság. Kell-e magyarázni, mit jelent ez a közösségi média világában?

Tavaly novemberben az Európai Parlament elfogadta azt a jogszabályt, mely szerint 2026 júliusáig a tőzsdén jegyzett uniós nagyvállalatoknál a vezetői pozíciók minimum harmadát nőknek kell betölteniük. A kvótát nem teljesítő társaságok természetesen szankcióra számíthatnak... Nem megyek bele ehelyütt, hogy erkölcsi tekintetben micsoda mélyrepülés az, amikor a központi hatalom ilyen durván beleszól a piaci működésbe. (Léteznek előzmények: ilyenek voltak a zsidótörvények, s ilyen volt a kommunisták világa is, ahol a munkásszármazást preferálták.) Ezúttal elég ha rögzítjük, hogy a küldetéstudatos világjobbítók elszántan ügyködnek az üzleti szféra elnőiesítésén. Ebben az sem zavar senkit, hogy a kvóták, a jóemberkedés és a woke-idiotozmus immáron számos - korábban jól futó - céget tett tönkre, mi több, egyes elemzők szerint mindez a közelmúltbeli amerikai bankcsődöknél is jelentős szerepet játszott. Szinte jelképes, hogy a Silicion Valey Banknál a kockázatkezelési vezető pozíciójában - aki többek közt a csőd elkerüléséért felel - sorra nők váltották egymást.

A korona című sorozatban találkozhatunk pár érdekes párbeszéddel II. Erzsébet és Margaret Thatcher között. Már az első találkozásuk is parádés: "Feltételezem, nincs nő az alakuló kabinetben." - kezdi az uralkodó. "Természetesen nincs és nem csupán azért, mert nem volt alkalmas jelölt. Úgy találtam, hogy a nők általában alkalmatlanok magas hivatalokra. Mert túlságosan érzelmesek..." - reagál a Vaslady, ami különösen hitelesnek hat az ő szájából. (Így is járt el: 1979 és 1990 között - három ciklusa során -  mindössze egyetlen női minisztere volt, ő is csupán rövid ideig tölthette be tisztségét.) A 21. században azonban a világ már nem hallgat Thatcher útmutatására; a politikai kulcspozíciók jelentős hányadát immáron lányok-asszonyok töltik be. Az igazán látványos problémák Angela Merkellel kezdődtek, aki 2015-ös, érzelmi alapú döntésével az anyai befogadás ösztönét emelte nemzetpolitikai szintre. Emlékezünk még Liz Trussra, Nagy-Britannia történetének legrövidebb ideig hivatalban lévő miniszterelnökére is, aki nyilatkozata szerint simán elindítaná az atomrakétákat, miközben halvány fogalma sincs a földrajzról. Egy éve - akkor még külügyminiszterként - úgy tárgyalt Lavrovval, hogy nem tudott különbséget tenni orosz és ukrán régiók között. Nagy kedvencünk Annalena Baerbock német külügyminiszter is, aki szerint Németország hadban áll Oroszországgal, de sebaj, minden rendbe jön majd, ha Putyin végre 360 fokos fordulatot tesz... Egykori minisztertársa, a szociáldemokrata Christine Lambrecht volt a csúcstartó a hülyeségben; a védelmi tárca irányítójaként annyi zavaros idiótaságot hordott össze a háború kapcsán, hogy Scholz végül kénytelen volt eltávolítani. Szóval, ha körbenézünk Európában, azt látjuk: számos országot vezet nő, s ahol férfiú a kormányfő, azokban az államokban is mindenütt komoly pozíciókat töltenek be lányok-asszonyok; a miniszteri posztok egyharmada az övék, egynémely kabinetben még túlsúlyt is képeznek a férfiakkal szemben. Az EP nemi összetétele is igen beszédes: a kezdeti 15%-ról mára 39%-ra nőtt a nők aránya; Svédország és Finnország képviselői között pedig már kifejezetten a férfiak vannak kisebbségben. S ha mindez nem lenne elég: pár napja felröppent a hír, hogy Jens Stoltenberg szeptemberi távozását követően akár Ursula von der Leyen lehet a következő NATO-főtitkár. Atyaég, mi kell még??

Itt tartunk tehát: adott egy erősen elpuhult nyugati civilizáció - azon belül is egy kifejezetten elnőiesedett Európa - s nekünk ehelyütt kéne helytállnunk, ehelyütt kéne józan kommunikációt folytatnunk. Szinte lehetetlen vállalkozás. Minden férfi ismeri azt a jelenséget, amikor duzzogó asszonyától megkérdi: "mi a baj?", s az örökké játszmázó feleség válasza borítékolható: "semmi". Ugyanez a dinamika jellemezte Magyarország és az EU viszonyát hosszú időn át. "Mi a baj a jogállamisággal?" - kérdeztük őszinte érdeklődéssel. "Semmi. Csak olyan izék vagytok..." Évek teltek el, mire az első - mondvacsinált - szempontokat képesek voltak végre megfogalmazni. Hasonló a helyzet a szankciók esetén is. A demagógok századszor is eljátsszák az értetlent, hogy miért kellett a magyar kormánynak megszavaznia mind a tíz csomagot, miközben egyikkel sem értünk egyet. Mintha még sosem éltek volna párkapcsolatban. Vagy legalábbis nővel nem. Mintha nem tudnák, milyen az, amikor tucatnyi apróságban engedünk, csak hogy azt a pár valóban fontos döntést a kezünkben tarthassuk. Igen, megnézünk pár csöpögős-romantikus filmet. Igen, néha színházba is elmegyünk. Igen, meglátogatjuk apósékat vidéken, az ünnepek során... Miért tesszük? Hát nem jókedvünkből, az bizonyos. Merő diplomáciából. Egyszerűen így gyűjtünk elégséges muníciót ahhoz, hogy a valóban húsba vágó ügyek esetén - balettelőadás, musical, táncest - már nyugodtan és kellő alappal vétózhassunk.

Ismerjük Európé legendáját: a szépséges királylányt a főisten elrabolta és magáévá tette. Mintha a mítosz napjainkban válna valósággá: nagyon úgy tűnik, hogy a 21. századi Európát is elrabolta és magáévá tette valaki. Többek között ezért kellett ennyire elnőiesíteni a közéletet, hogy ez ilyen simán menjen. Már csak azt kéne tudnunk, kit tisztelhetünk a főisten személyében. Ezúttal nem Zeuszra fogadnék...