Hajlamosak vagyunk úgy beszélni a jobb- és baloldali gondolkodásmódról, mintha a választás csupán ízlés dolga volna; mintha mindkettő épp ugyanolyan értékes lenne. Ha teszünk is különbséget e kettő között, általában leragadunk a historikus múltban, ezredszer is rámutatva, hogy a kommunista társadalomformáló kísérletek egytől egyig rettenetes katasztrófában végződtek. Ritkább esetben a morálfilozófia vizeire tévedve azon elmélkedünk, vajon szabad-e kirabolnunk egymást azért, hogy elősegítsük egy erősen megkérdőjelezhető cél, az emberek közötti egyenlőség megteremtését. Szinte sohasem beszélünk ugyanakkor a kérdés pszichológiai vetületéről, amely pedig legalább ilyen izgalmas, és - nem meglepő módon - pontosan ugyanarra a végkövetkeztetésre juttat bennünket, mint a történelmi, vagy épp az erkölcsi megközelítés.

Julian Rotter amerikai pszichológus nevét elsősorban a kontroll helyének kutatása kapcsán ismerjük. Külső kontrollosnak nevezte azokat, akik külső erőknek - a sorsnak, a végzetnek, isteni vagy emberi hatalomnak - tulajdonítják az életüket meghatározó főbb hatásokat. Velük szemben a belső kontrollosok azok, akik úgy gondolják, hogy létük alapvető elemei felett ők uralkodnak. Ez két meglehetősen stabil személyiségmintázat; s két gyökeresen eltérő világlátás. "Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa", hirdeti az utóbbi tábor, felelősséget vállalva önmagáért, folyamatosan terveket szőve, dolgozva, gyarapodva. Ez maga a konzervatív-liberális attitűd. Ezzel szemben a baloldali megközelítés azt hirdeti, hogy az ember nem sokat tehet a jólétéért, elsősorban a körülményeink áldozatai - szerencsés esetben kedvezményezettjei - vagyunk, vagyis híveiben kifejezetten a külső kontrollos szemléletet erősíti. (Természetesen nem pártpolitikáról, hanem társadalomfilozófiáról van szó. Idehaza a Fidesz - hatalmas és heterogén szavazóbázissal a háta mögött - a jobbos alapretorika mellett rengeteg balos intézkedést is hoz.)

Nem meglepő, hogy a belső kontroll több felelősségérzettel ruházza fel az érintetteket, s mivel sikereiket is saját érdemüknek tekintik, önbecsülésük is nagyobb. Aktivitást, kezdeményezőkészséget, sikeresebb megküzdési módokat, jobb emocionális mutatókat, könnyebb tanulást és kiemelkedő teljesítményt eredményez, ha megéljük a kontrollt. Számos pszichikai probléma kötődik ugyanakkor a külső kontrollos attitűdhöz. Ilyen a pánikzavar, a skizofrénia, a kényszeresség, vagy épp a szociális fóbia is. Ez utóbbinál az érintett attól retteg, hogy társaságban képtelen uralni megjelenését, hangját, viselkedését. Aki képes a fejlődésre, a gyógyulásra; aki képes kezébe venni sorsa irányítását, az előbb-utóbb bizonyosan kilép az áldozatszerepből. Ez valóságos tragédia a baloldali ideológiát hirdető politikai pártok számára, hiszen potenciális támogatóik száma csökken; ők abban érdekeltek hogy minél többen érezzék magukat nyomorultul. Manapság csak kapkodjuk a fejünket, szinte hetente kreálnak és újabb áldozati csoportokat.

Az elmúlt évtizedek kutatásai nem csupán azt igazolták, hogy a belső kontrollosok jobb pszichikai paramétereket mondhatnak magukénak, de a fizikai egészség terén is messze lekörözik a külső kontrollosokat. Egy hatéves követéses vizsgálat során a külső kontrollosok 50%-kal valószínűbben haltak meg. Melissa Griffin és kutatótársai asztmás gyerekeket vizsgálva bebizonyították, hogy a belső kontrollosok körében szignifikánsan alacsonyabb a stressz nyomán keletkező gyulladáskeltő citokinek szintje. Az erős belső kontrollal bírók jellemzően tudatosabban táplálkoznak és sportolnak; ritkábban betegszenek meg és - mivel több energiát fektetnek a gyógyulásba és fegyelmezetten szedik gyógyszereiket - gyorsabban fel is épülnek. A külső kontrollosok többnyire beletörődőek és passzívan sodródnak az árral, de ennél lehet rosszabb is a helyzet: a hipochondria is a kontrollvesztés egy megnyilvánulási formája.

Orbán Viktor múlt heti, texasi beszédében nem sok olyat mondott, amit ne hallottunk volna már tőle korábban. Gondolatait - "Félszívvel nyerni nem lehet (...) Játsszatok a saját szabályaitok szerint! (...) Ne féljetek!" - akár elcsépelt, üres frázisokként is elkönyvelhetnénk, valójában azonban mind egyetlen szálra felfűzhető: a külső kontrollt belsőre kell cserélni. "Ne aggódjanak, egy keresztény politikus nem lehet rasszista. Ezért sose habozzunk keményen ellenszegülni ellenfeleinknek ezekben a kérdésekben!" Függetlenül attól, hogy az alapállítás igaz-e (láttunk már fajgyűlölő keresztényt), Orbánnak egy tekintetben mindenképpen igazat kell adni. Ha a progresszív oldal és a mainstream sajtó gyakorlatilag bármire ráhúzza a rasszista címkét, ami nekik nem tetszik, olyankor semmi alapja sincs annak, hogy őket tekintsük hiteles külső kontrollnak. Belső meggyőződésünk sokkal megbízhatóbb iránytűként működik (akár vallásgyakorló keresztények vagyunk, akár nem).

A vallások, az ideológiák és a multinacionális nagyvállalatok számára a külső kontrollos egyének tökéletes célközönséget jelentenek, így semmi érdekük nem fűződik ahhoz, hogy a tömegek tudatossá váljanak. Mi azonban, akik pontosan látjuk, hogy a belső iránytű hiánya testi és lelki értelemben is beteggé teszi az embert, semmilyen körülmények közt sem támogathatunk olyan társadalomfilozófiákat, melyek tagadják az egyén felelősségét. A pozitív pszichológia - melynek leismertebb képviselői Martin Seligman és Csíkszentmihályi Mihály - azt vallja, hogy az ember képes felszabadítani önmagát. Lehet, hogy gyerekként külső kontrollosnak neveltek bennünket, azonban sohasem késő, hogy kimásszunk e kalitkából és elkezdjünk önállóan gondolkodni. Aki pedig képes erre, s lelkileg egészséges, az sohasem fog baloldali ideológiákat éltetni.

Rod Dreher Szent Benedek válaszútján című könyve - mely magyarul 2021-ben látott napvilágot - valójában a nyugati civilizáció gyászbeszéde, egyben túlélési útmutató is a kereszténység számára. A szerző jól ismeri a múltat és korrektül értékeli a jelent is, kár, hogy ragaszkodik mindazon téveszmékhez, melyek a keresztény vallást a hanyatlás útjára terelték. Az ortodox hívők bizonyára lelkesítőnek találják gondolatait, a széles tömegek számára azonban műve aligha nyújt megfelelő stratégiát a jövőt illetően.

A szerző a jelenkort a Nyugatrómai Birodalom bukásának idejéhez hasonlítja. "Gazdagságunk és műszaki kifinomultságunk ellenére, mi, a mai Nyugaton - jóllehet észre sem vesszük - barbarizmus uralma alatt élünk. Természettudósaink, bíráink, fejedelmeink, akadémikusaink és írnokaink - azon vannak, hogy elpusztítsák a hitet, a családot, a társadalmi nemet, sőt még azt is, amit az emberlét jelent. A mi barbárjaink állatbőrök és kopják helyett különleges szabású öltönyökben, okostelefonokkal fölfegyverkezve járnak." Rod Dreher öt lényeges történelmi fordulópontot jelöl meg, amelyek mindegyike erősen formálta a nyugati civilizációt, megrendítve a kereszténység ősi hitét. Ezek: a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, az ipari forradalom és a kapitalizmus kialakulása, valamint a szexuális forradalom. A magam részéről mind az öt historikus mérföldkövet abszolút pozitívnak látom. Meglehetősen egyértelmű a tudati evolúció trendje: az ember a transzcendens fantáziavilág helyett elkezd önmagára és a megtapasztalható világra koncentrálni. Ez sosem látott fejlődést eredményez a tudományban, a technológiában, a gazdaságban, a művészetekben és a hétköznapi jólétben. Igaza van a szerzőnek, amikor a jelenkort hanyatlónak látja, csupán a fordulópontot téveszti el. Mindössze néhány éve kezdtünk el megindulni a lejtőn, semmiképpen sem a 14. század során.

Rod Dreher szerint a jelenkor amerikai kereszténységét a "moralista terapeutikus deizmus" (MTD) jellemzi. Ez a világlátás alapvetően öt hittételből épül fel:

• A világot Isten teremtette.
• Isten azt akarja, hogy az emberek jók, kedvesek, tisztességesek legyenek egymással.
• Az élet központi célja a boldogság.
• Isten különösebben nem vesz részt az ember hétköznapi életében.
• Haláluk után a jók a mennybe jutnak.

Látjuk: ez maga a józan normalitás, megszórva egy csipetnyi ártatlan, gyermeki vallásossággal. S hogy mi a baja a szerzőnek mindezzel? "Az MTD-vel az a bökkenő, hogy nagymértékben az egyéni önbecsülésnek és szubjektív boldogságnak a növeléséről van szó. No meg arról: hogyan jövünk ki másokkal. Nem sok köze van ahhoz a Szentíráson és a hagyományon alapuló kereszténységhez, amely bűnbánatot, önfeláldozó szeretetet és a szív tisztaságát hirdeti, valamint a szenvedésre - a Kereszt Útjára - figyelmeztet mint az Istenhez vezető ösvényre. Az MTD felszínes értelemben keresztény ugyan, valójában azonban egy az egót és az anyagi kényelmet imádó kultúra természetes vallása." Nem volnék meglepve, ha sokan itt csuknák be és dobnák félre a könyvet. Rod Dreher látványosan beáll a perverzek sorába, akik semmihez sem fogható kéjt éreznek, ha szenvedésről van szó. Jómagam immár félszáz éve faggatom a fundamentalistákat: mi ez az eszelős vonzódás a kínhoz? Észérveket még sosem hallottam senkitől. A szerző kifogásolja az egyéni önbecsülés növelését, a szubjektív boldogság keresését és kevésnek ítéli azt a törekvést, hogy bánjuk jól egymással. Pedig ha figyelmesen olvasná az evangéliumokat, előbb-utóbb ráébredne: Jézus sem tanít ennél sem többet, sem kevesebbet. "Egy közösség részének lenni azt jelenti, hogy osztozunk életében. Ez elkerülhetetlenül követelményeket ró az egyénre, azok pedig korlátozzák szabadságát." A beteges szenvedéskultusz és az altruizmus kívánalma mellett megjelenik a harmadik örök téveszme, amely megpróbál éket verni az emberi együttműködés és az individuális szabadság közé. (Nem véletlen, hogy ezek az ostoba tévhitek mindig együtt járnak; ugyanannak a szadista-mazochista attitűdnek a mérgező gyümölcsei.) Mintha a közösségi lét csupán akaratgyenge birkák között jöhetne létre. Semmi sem áll ilyen távol a valóságtól. Az egyház szószólói itt rúgják a legnagyobb öngólt: egyszerre hirdetik a család szentségét és a közösségek felsőbbrendűségét az egyénnel szemben. Holott a Napnál is világosabb, hogy a családok is apró, független sejtek a társadalom szövetében. Egyetlen család sem áldozható fel egy másikért; egyetlen család szabadsága sem csorbítható sem egy másikért, sem a teljes közösségért. Nincs semmiféle érdekellentét az egyén és a tisztességes csoportosulások között;  egyetlen felajánlás sem csorbítja az egyén szabadságát, amelyet önkéntesen tesz bármely közösség számára.

Rod Dreher művében bemutatja a norciai Szent Benedek-monostor hétköznapjait, ahol a bencés szerzetesek szigorú előírásoknak megfelelően élnek. "Nehéz olyan szabályoknak alávetni magunkat, amelyeket nem értünk. Mégis jó módja annak, hogy ellensúlyozzuk a személy függetlenségére törő testi vágyát." - véli a szerző, csak hogy tovább dagassza az őrületet. Jómagam a lehető leghatározottabban arra tanítom a gyerekeimet, hogy ne fogadjanak el semmiféle szabályt, amelynek nem látják az értelmét. (Világos, hogy muszáj alázatot tanulnunk, hiszen sorsunkat nem tarthatjuk teljes mértékben az irányításunk alatt. Mindazonáltal életünk során épp elég szerencsétlenség ér mindannyiunkat, bőven van alkalmunk elsajátítani a pókerarcot, melyet csapások idején felölteni illendő. Ehhez aligha kell mesterséges kínokkal, értelmetlen előírásokkal edzeni magunkat.) A szerző kitér a bencés létforma alappilléreire: a spiritualitásra, a munkára, a stabilitásra és az aszkézisre. Egészen nyilvánvaló, hogy ezek mindegyike értéket hordoz - ezen értékek megtapasztalhatók, érthetők, kézzelfoghatóak. Még az önsanyargatás is lehet áldást hozó, gondoljunk csak a testedzésre és a diétára - Rod Dreher is ezeket említi példaként. No de akkor miért is kéne alávetnünk magunkat olyan szabályoknak, amelyek értelméről, hasznáról halvány fogalmunk sincsen? Miért nem elég az, ha gerincet növesztünk, és saját belátásunk szerint válogatunk az erények tárházából? Miért nem elég az, ha csak ott alkalmazzuk a mértékletességet, ahol arra valódi szükségünk van? Tudjuk, hogy a szerzetesi elhivatottság valódi extremitás. Szüzesség, szegénység, engedelmesség - ezek a nyugati keresztény rendek alapvető fogadalmai, melyek a lehető legradikálisabban szembemennek az ember alapvető szükségleteivel. Lehet így élni, azonban széles néptömegek számára példaértékűnek beállítani a szerzetesi létformát - totális melléfogás. Birkamód követni olyan előírásokat, melyeket nem értünk - a tudatos ember számára ez sosem lehet érdem, csakis szánalmas ostobaság, siralmas szolgalelkűség.

A szerző bölcsen felismeri, hogy az oktatás kulcskérdés. Elég csak egy pillantást vetni az angolszász egyetemi világra, hogy megértsük jelen civilizációnk hanyatlását. A klasszikus keresztény nevelés azonban - melyet Rod Dreher javasol - a nagy többség számára inkább elrettentő, mint vonzó. Sokan gondoljuk úgy hogy az iskolának az oktatás a feladata, nem pedig nevelés; a szigornak, a túlzott fegyelmezésnek és megkérdőjelezhető erkölcsi dogmák terjesztésének itt nincs helye. Ahogyan nem szeretnénk, hogy gyerekeink fejét marxizmussal, vagy progresszív ideológiával tömjék, ugyanúgy távol tartanánk őket a keresztény fanatizmustól is. "A tanulás és az erény szétválasztása olyan társadalmat hoz létre, amelyik azokat az embereket becsüli nagyra sikerükért, akik mesterien bánnak a tudománnyal, a joggal, pénzzel, képekkel, szavakkal és így tovább. Másodlagos kérdés, vajon teljesítményük erkölcsi értelemben kiváló-e, vagy sem." Már a felvetés is értelmetlen, így a szerző sem meri tovább boncolni a kérdést. Egy szakmai teljesítmény lehet bűncselekmény - sikkasztás, csalás, tiltott szervátültetés stb, - vagy lehet morálisan feddhetetlen. E kettő közt nincs átmenet, így ha egy adott tett törvénybe nem ütköző, a kiválóságot kizárólag a szakmaiság szintjén kereshetjük. "Az egyház életét tesszük az első helyre, még akkor is, ha emiatt gyerekünket távol kell tartanunk egy olyan sportedzéstől, amely versenyeit rendszeresen az istentisztelet időpontjára szervezi. Még fontosabb, hogy gyerekeinek látnia kell Önt és házastársát, amint lemondanak az olyan rendezvényeken történő részvételről, amelyek ütköznek az egyházzal. S látniuk kell, hogy komolyan gondoljuk a spirituális életet." A szerző még csak nem is abban téved igazán, hogy fals értékpreferenciát állít fel. Sokkal nagyobb hiba az áldozathozatalhoz való beteges vonzódása. Egy józan és szerető szülő mindenekelőtt megtanítja gyerekét a szervezés, az optimalizálás művészetére. Az esetek többségében - megfelelő organizálással - nem kell lemondani semmiről. Ha pedig minden kötél szakad, érdemes azt a programot választani, amely elemi vágyainkhoz közelebb áll - ezt a döntést sem fogjuk lemondásként megélni.

"A Szent Benedek válaszútját követő politika annak fölismerésével kezdődik, hogy a nyugati társadalom túl van a kereszténységen, mivel pedig csodára nem számíthatunk, e körülmény visszafordítását a belátható jövőben nem remélhetjük." Rod Dreher ezért úgy véli, hogy a helyi közösségeket kell megerősíteni, melyek - hasonlóképpen a középkori bencés monostorokhoz, vagy a közép-európai másképp gondolkodókhoz a kommunista elnyomás idején - időkapszulaként őrzik a hit lángját. Ehhez ortodox eszközöket kínál: a múlt újrafelfedezését, a hagyományos liturgia visszahozatalát, a tévé és az okostelefon kikapcsolását, az aszkézist, az egyházi fegyelmet, a száműzetés és a vértanúság esélyének elfogadását... "Ahhoz, hogy a mai egyházak túléljék a sötét korszakot, föl kel hagyniuk avval, hogy 'normálisak legyenek'. Mélyebben el kell köteleződnünk hitünkben, ehhez pedig kortársaink szemében furcsának tűnő utakon kell járnunk." Megítélésem szerint e stratégia legalább két ponton problémás. Egyfelől: amikor a Nyugatrómai Birodalom bukásával, avagy a kommunista rémuralommal példálózunk, mindkét esetben felfegyverzett, fizikai agresszióval fellépő barbárokat látunk. A posztmodern jelen barbárjai - egyelőre - nem jelentenek ilyen mértékű fenyegetést, így semmi ok a világból való kivonulásra, a földalatti mozgalmak indítására, avagy párhuzamos társadalmak felépítésére. Amíg a különböző ideológiák viszonylag békében megférnek egymás mellett, amíg a kultúrharcot szavakkal és nem szuronyokkal vívják, addig érdemes beleállni azokba az ügyekbe, amelyekben hittel hiszünk. Másfelől: egy-egy ideológia sorsát az határozza meg, hogy mennyire kompatibilis a jelen, illetve a jövő társadalmainak tudati szintjével. Ha Rod Dreher arra számít, hogy a posztmodern dekadenciát követően egyszer majd az 1200-as években ébredünk, alighanem csalódnia kell. A reneszánsz, a felvilágosodás, az ipari és a szexuális forradalom hatásai visszafordíthatatlanok és nem is ellentétesek a józan kereszténységgel. Sohasem fogjuk megtudni, hogy az ortodox vallásosság mennyire lett volna népszerű a középkorban, ha az európai társadalmak szabadon választhattak volna létformák, vallások és ideológiák között, azt azonban biztosan érezzük, hogy sosem lesz már olyan a világ, ahol a gregorián muzsika és a tömjénfüst tömegeket csábít a templomokba. A szerző tisztában van azzal, hogy a jelenkorban sem az értelem áll a fókuszban; a szívet kell megszólítani szépséggel, jósággal, szeretettel és békével. Ezzel párhuzamosan olyan egyházközségekről ábrándozik, amelyek semmiféle elhajlást nem tolerálnak; ahol még a válás is kiközösítést von maga után. "Legyen otthonunk házi monostor!" - írja, arra buzdítva az olvasót, hogy ellentmondást nem tűrően gyermekeire erőltesse a vallást, annak minden megkérdőjelezhető rítusával... Nehéz ezeket szépnek és jóságosnak eladni. Ha a keresztény gyakorlat - Rod Dreherrel egyetértésben - ragaszkodik a szigorhoz, a másik életében való vájkáláshoz, a kényszerítéshez, a szenvedéskultuszhoz, a szegénység ünnepléséhez, az altruista önfeladáshoz és a permanens bűntudathoz, úgy talán jobb is, ha nem őrizzük meg utódaink számára. 

Az Országgyűlés egy hete kinyírta az egyik legnépszerűbb adózási formát. Már ez is épp elég baj. Ami viszont különösen visszatetsző, az néhány kormánypárti politikus és újságíró a döntéshez fűzött kommentárja. Mert olyan nincs, hogy nyitunk egy klubot, éveken át működtetjük, majd amikor bezárjuk a kaput, durván lehordjuk mindazokat, akik a tagságot alkották...

Kezdjük azzal, hogy szabadságszerető, libertárius polgárként tapsolunk minden olyan elképzelésnek, amely alacsony adóterhet és egyszerű adminisztrációt hirdet. A KATA ilyen volt (és ilyen is marad annak a kevés számú vállalkozónak, aki folytatni tudja). Mindenki tudta már a kezdetektől, hogy ez az adózási forma nem csupán a suszterek és a fodrászok számára lesz vonzó, de az alkalmazotti jogviszonynak is alternatívát kínál. Ezt kivédendő - idővel - számos olyan elem beépítésre került, amely ezt a kiskaput megszüntetni, vagy legalábbis szűkíteni hivatott. Először rögzítésre kerültek azok a jellemzők, amelyek alapján kimondható, hogy az adott tevékenység jobban emlékeztet egy megrendelő-vállalkozó együttműködésre, mintsem egy munkaviszony keretén belüli foglalkoztatásra. Ezek közt szerepelt többek közt a helyszín, az időbeosztás, a munkaeszközök tulajdonlása, a munkafolyamatok irányítása, valamint az a szempont, hogy az érintett kisadózó hány megrendelőnek számláz. Úgy tűnt, hogy ezek az elvárások nem sokaknak szegték a kedvét, így 2021-től jött a szigorítás: egy partnertől legfeljebb hárommillió forint bevétel realizálható, afölött 40%-os extraadó a büntetés. Ez így ment másfél éven át, ám úgy tűnik, a KATA még ezzel együtt is épp elég vonzó maradt. Szemmel láthatóan a kormánynak nem maradt más ötlete, mint a lehető legdrasztikusabb lépés. (Muszáj leszögezni: egy kellően szabad világban mindezek értelmezhetetlen szempontok. A tisztán piaci működés aligha tesz különbséget vállalkozói jogviszony és munkaviszony között. Egy ideális világban mindenki vállalkozónak minősül, és az adóhatóság részéről - már ha van ilyen egyáltalán - a kutya sem nézi, hogy kié a csavarhúzó és a villáskulcs, amivel épp dolgozik. No de ennyit az utópiáról.) 

Ami igazán gáz, az a - mindkét oldalt jellemző - politikai képmutatás. Az ellenzékre nem is érdemes sok szót fecsérelni, hozzák a szokásos formájukat. A KATÁ-t annak idején nem szavazták meg, most egy emberként védelmezik... Vicces. Alig várták, hogy legyen valami balhé, máris ráültek a hullámaira. A gond csak az, hogy még a tüntetők sem kérnek belőlük. Ahol például Jakab Péter megjelent, ott a tiltakozók jelentős hányada azonnal lemorzsolódott. Akárkivel ők sem vállalnak közösséget... (A hídfoglalás egyébként sem a legjobb ötlet. A budai rakpart középső szakasza a Lánchíd felújítása miatt le van zárva, így gyakorlatilag az egész használhatatlan. A 2-es villamos vonalán zajló rekonstrukció miatt a pesti rakparton is csak döcögősen halad az ember. Nem kell sok ahhoz, hogy a Karácsony Gergely által vezetett főváros teljesen megadja magát...)

A kormányoldal farizeussága már sokkal jobban zavar. Bánki Erik fideszes országgyűlési képviselő, aki a katások megbízóit és a kényszervállalkozókat is adócsalónak nevezte, minimum téved. A jogszabályoknak való megfelelés tekintetében a gazdálkodás is olyan fekete-fehér kérdés, mint bármi egyéb. Vagy legális egy ügylet és akkor egyetlen rossz szó sem illetheti, vagy büntetendő. Nincs középút. Orbán Viktor korrektül fogalmazott a pénteki rádióinterjúban: ez egy kiskapu volt, amely most bezárult. A kiskapu pedig - amíg nyitva áll - MINDIG LEGITIM MÓDON JÁRHATÓ. Emlékszem, a főiskolán, ahol diplomáztam, külön szeminárium indult adózási kiskapuk címmel... Egészen nyilvánvaló: a gazdaság szereplőinek első számú feladata, hogy működésüket - adózás tekintetében is - optimalizálják. Ezt csalásnak minősíteni nem csupán arcátlan és bántó, de egyben tagadása is annak a piaci logikának, melyet a Fidesz nagyon is ért, s melyre nagyon is épít. Ennyi erővel lelkiismeret-furdalást kéne éreznünk minden egyes vásárláskor, amikor akciós árengedményben részesülünk. Legalább ennyire visszatetsző, amikor szolidaritásról kezdenek papolni. Lelki szemeim előtt ilyenkor megjelenik egy lángokban álló falu képe, melyben egyedül az én házam nem ég, s a polgármester arra szólít fel, hogy a szolidaritás jegyében gyújtsam fel a saját portámat is, ahelyett, hogy az oltásban segédkeznék... Ez egész egyszerűen nem így működik. Amikor pénzt dobunk egy koldusnak, vagy adományt küldünk a Gyermekrák Alapítványnak, az maga a valódi szolidaritás. Egyrészt mert önkéntes, másrészt mert célzott és közvetlen. Ám onnantól kezdve, hogy az állam belép e folyamatba, s kötelező érvénnyel adókat vet ki, melyet kénye-kedve szerint használ fel, eredeti segítőkészségünk már rég a ködbe vész. Kár erre építeni. Én még életemben nem találkoztam olyan idiótával, aki büszkén dicsekedett volna azzal, milyen sokat adózik, s ezzel milyen jót tesz a világgal.

A magam részéről el tudom fogadni Orbán érvelését, mely szerint a KATA (teljes kihasználtság mellett a maga 5%-os adóterhével) mostanság nem fér bele. Ugyanakkor illő volna, ha a kormányközeli politikusok és sajtómunkások is hasonlóképpen kommunikálnának, s nem prédikálnának szolidaritásról, pláne nem kárognának adócsalásról. Ami viszont mindenképpen ijesztő, az a kapkodó tempó. Nem csak azért, mert a Novák Katalin által tegnap aláírt törvénymódosításban maradtak még hibák és pontosításra szoruló részletek. Nem is csak azért, mert mindez nem vall profizmusra. Hanem azért is, mert rossz üzenetet közvetít. Ilyen léptékű változást a legritkább esetben szoktak egy adott esztendő kétharmadánál bevezetni. Ez azt jelzi: van baj rendesen. Ha nem így lenne, vártak volna január elsejéig. Az államkasszát leszámítva mindenki jobban járt volna a nyugodtabb és kiszámíthatóbb váltással.

"Tőlünk nyugatra egy ideológiai háború dúl, egy istentelen ideológia, a halál kultúrája terjed és a szemünk előtt zajlik Európa öngyilkossága." - mondta Kövér László ünnepi beszédében csütörtökön, Zalakaroson. A magam részéről nem gondolom, hogy az istentelenség volna minden bajnak a forrása, ezen túlmenően azonban szinte mindenben osztom az Országgyűlés elnökének álláspontját.

Hétfőn megalakult a parlamenti imacsoport, melyhez mindössze néhány KDNP-s és fideszes képviselő csatlakozott, az ellenzékiek közül senki. Az csak egy dolog, hogy - nagyon úgy tűnik - lesz miért imádkozni a jövőben; ugyanakkor tisztán látszik, hogy nem a gyakorló vallásosság fogja egységbe forrasztani a nemzetet. A magam részéről semmi bajom a régimódi hitélettel - mindenkinek joga van az ártatlan hóbortokhoz, a spiritualitáshoz, az istenkereséshez. Azonban hiba volna azt gondolni, hogy ez az egyetlen út a békés és kiegyensúlyozott létezéshez. Szemmel láthatóan a kormánypárti honatyák többségét is hidegen hagyta az imacsoport létrejötte.

Ha azonban lehántjuk a vallásos mázat, azt kell mondanunk: Kövér László jól látja a lényeget. Nyugaton a halál kultúrája terjed, melynek jeleit nap mint nap megtapasztalhatjuk. Egy olyan világot látunk, ahol a progresszív ideológia egyre inkább átveszi az uralmat a józan ész felett. Ahol a szólásszabadság, az eszmék sokszínűsége, a liberális alapelvek már régen nincsenek napirenden; ahol egy ideje már a közbiztonság sem lényeges szempont; s napjainkra már ott tartunk, hogy az elmebaj lassan a jólétet is kezdi felszámolni. Ahol az egyetemi kultúrában a diákok érzékenysége fontosabb, mint a tudományos tények. Ahol a kollektív bűnösség pusztító alapelvét senki sem kérdőjelezi meg; ahol szégyellnie kell magát mindenkinek, aki fehér vagy heteroszexuális. Ahol az áldozatiságot jobban díjazza a társadalom, mint a teljesítményt. Ahol a burka, a hidzsáb és a nikáb a női szabadság jelképei, míg a bikini a férfiuralom elnyomásának szimbóluma. Ahol százféle fogamzásgátlási mód mellett még mindig a korlátlan abortuszért hisztiznek, mondván: "az én testem, az én döntésem". Mintha nem is egy új életről, egy másik testről beszélnénk... Igen, ez kétségkívül a halál kultúrája. A megfelelő igazodási pontokat évezredek óta lerakták, történetesen éppen a Teremtés könyvében. (Ha bármely más, valláshoz nem köthető műben olvasnánk a sztorit, épp ilyen érvényes volna.) Káin és Ábel történetéről van szó, ahol utóbbi képviseli az élet kultúráját: megküzd a sikerért és valódi, értékelhető teljesítményt tud felmutatni anélkül, hogy bárkinek ártana. Testvére ezzel szemben sikertelen, ebből fakadóan irigy, féltékeny, frusztrált és gyilkos indulatot tápláló. S ha már ő maga nem lehet sikeres, úgy pusztuljon minden, ami a rendet, a békét, a szabadságot, a hagyományos értékeket illeti. Ez maga a progressziónak nevezett eszmei irányzat, ez egészen konkrétan a halál kultúrája.

A baloldal káoszteremtői természetesen most is megpróbálják elmagyarázni, hogy a háború miatti szankcióknak semmi közük a progresszív ideológiához. (Emmanuel Macron még egyet csavar a dolgon: szerinte az energiaválságnak sincs köze a szankciókhoz. Na persze...) Csupán két apróságról feledkeznek el. Az első, hogy pontosan ugyanazok erőltetik mindkettőt. A második, hogy pontosan ugyanazokat a módszereket látjuk. (Az előbbi kapcsán mindig felmerül Lengyelország és a Baltikum szerepe, mely országok valóban kivételt képeznek: népeik annyira gyűlölik az oroszokat, hogy minden ideológiától függetlenül megszavaznak bármit. A nyugati szankció-lovagoknak azonban nincsenek közvetlen negatív tapasztalataik, hiszen annak idején csak Közép-Kelet-Európát - benne minket - engedték át szovjet gyarmatnak.) Ami az attitűdöket és módszereket illeti, nem csupán az öngyűlöletről és az önpusztításról van szó, holott már önmagukban ezek is ideologikus őrületek. És nem is csak a végtelen képmutatásra gondolok, mely a progresszíveket világszerte jellemzi. (A Charlie Hebdo szerkesztőségében végrehajtott iszlamista mészárlás után számos "jóakaratú" politikus Facebook-oldalán megjelentek a könnyes együttérzés üres és semmitmondó frázisai, majd ugyanezek az emberek korlátlan befogadást hirdettek a tömegesen érkező muzulmán migránsok számára. Ma is ez megy: hatalmas Piece-feliratok és kék-sárga szívecskék mindenütt, s közben a háttérben a háborús retorika hangjait halljuk.) Ami mindezeknél is jobban emlékeztet a progresszió eszköztárára, az a cancel culture őrülete. Emlékszünk: a háború kirobbanásakor felmerült Dosztojevszkij és Csajkovszkij parkolópályára helyezése, s pár túlbuzgó nyugati bártulajdonos - komoly felhajtás mellett - a csatornába zúdította orosz vodka készletét. Számos orosz sportolót - származási alapon - kitiltottak különböző nemzetközi sporteseményekről, legutóbb épp a wimbledoni tenisztornáról. Ezek mind az ideológiai túlfűtöttség egyértelmű jelei. (Magam is zavarban voltam pár hete, amikor népes társaságot láttam vendégül, köztük a nem épp kormánypártiságáról híres Mérő Laci barátomat. Tudtam róla, hogy a vodkát részesíti előnyben, így bevásárláskor hosszasan méláztam az italpolc előtt. Végül a kockázatmentes, svéd Absolut vodkát választottam. Már jócskán italoztunk kies teraszomon, amikor elmeséltem e dilemmát. Laci helyretett, hogy hülye vagyok, semmi gond nem lett volna az orosz itallal sem, ahogy Dosztojevszkijjel és Csajkovszkijjal sincs. Szégyelltem magam az elégtelen emberismeretem miatt, de közben örültem is, hogy azért még nem őrült meg mindenki teljesen.)

„Olyan háborús karácsonynak néz elébe egész Európa, amilyet a második világégés óta nem élt meg: hideg otthonok, hatalmas drágaság, leálló gyárak, társadalmi méretekben megjelenő nélkülözés, és az ebből fakadó békétlenség és felfordulás fenyeget minden európai társadalmat”. Ezek újfent Kövér László szavai. Bevallom, nem is tudom, mit kezdjek a házelnök által vizionált Armageddonnal. Egyfelől: a nyugati népek - a tudománynak, a technológiai fejlődésnek és a piacgazdaságnak köszönhetően - minden idők legnagyobb jólétét teremtették meg a valaha volt legszélesebb néprétegek számára. Másfelől: elvileg minden összetevő adott hozzá, hogy ez a jólét még hosszú időn keresztül kitartson. Ugyanakkor: a jelen valósága energiaválságot, elszálló árakat, csaknem üres gáztározókat mutat. Németország legnagyobb ingatlankezelője már most bejelentette: este 11 és reggel 6 óra között csupán 17 fokra fűti fel a lakásokat... Nehéz elhinni és elfogadni, de úgy tűnik, van alapja a világvége-hangulatnak. A kérdés mindössze az, hogy Európa polgárai meddig viselik még politikusaik ámokfutását. Az egykori szocialista blokkból érkezve pontosan tudjuk: a szabadságjogok megnyirbálását simán elviseli az elvtelen és gyáva átlagember. Azonban ha a fizikai jóléte kerül veszélybe, azért már harap... Öröm volt nézni a minap a holland gazdák megmozdulását kormányuk egyik elmebeteg döntése nyomán. Számos középületet - stílszerűen - alaposan megszórtak trágyával... Már alig várom, hogy néhány idióta kormányt elzavarjon az öntudatára ébredő nyugati polgárság.

Az energiaválság természetesen Magyarországot is elérte, így veszélybe került az Orbán-kabinet egyik legsikeresebb projektje, a rezsicsökkentés. A magam részéről - a piacgazdaság elkötelezett híveként - mindig is az olyan megoldásokért lelkesedtem, ahol alacsony adók és magas jövedelmek mellett az emberek piaci árat fizetnek mindenért. Ez egyrészt igazságos világ, hiszen mindenki pontosan annyit költ, amennyit fogyaszt; másfelől egyszerű is, nem igényel semmiféle nyilvántartást, többletadminisztrációt. Magyarországot az elmúlt évtizedben nem ez a szisztéma jellemezte. A kormány - figyelembe véve az átlagjövedelmek mértékét - a nyomott árú fűtéssel, gázzal, elektromos energiával kívánta növelni a jólétet. Már ez is jelentős adminisztratív terhet rótt a szolgáltatókra, továbbá az igazságosság oldaláról is érkeztek kritikák, mondván: egyesek a medencéjüket fűtik a szociális okokból mesterségesen alacsonyan tartott árakon. A jelen elhozta a korrekció szükségességét, ami még tovább bonyolítja a rendszert és még több jogos kritikát fakaszt igazságosság tekintetében. A most bejelentett változás értelmében augusztus elsejétől véget ér a kedvezményes időszak: innentől a rezsicsökkentés már csak az átlagos fogyasztási szintre vonatkozik, melyet az áram esetében havonta 210 kilowattórában, a földgázt tekintve pedig havonta 144 köbméterben állapítottak meg. Aki ezt a szintet túllépi, annak piaci árat kell fizetnie a túlfogyasztásért. (A távfűtés ára változatlan marad.) Ez így, ebben a formában - külön kezelve az eltérő szolgáltatásokat, energiaforrásokat - nem tűnik különösebben sportszerűnek. Akik villannyal fűtenek és egyáltalán nem használnak gázt, azok - kiegészítő kompenzáció hiányában - a kiigazítás legnagyobb vesztesei, míg a távfűtött lakások tulajdonosai alig érzékelik majd a változást. A legigazságosabbnak talán az tűnne, ha az átlagfogyasztást minden energiahordozó esetén kilowattórában határoznák meg és a teljes felhasználást vennék alapul - ez azonban még tovább növelné a rezsicsökkentés rendszerének bonyolultságát. Egy biztos: még rengeteg a bizonytalanság; a kormánynak minimum két hete van rá, hogy korrigálja a már most látszó hibákat. Várjuk meg, mi lesz a vége...

"A brüsszeli bürokraták át akarják alakítani az Európai Uniót egy diktatórikus birodalommá, amely magába akar olvasztani, el akar törölni szabad országokat, önazonosságukra büszke nemzeteket és keresztény gyökérzetű kultúrákat azért, hogy politikailag alávesse, kulturálisan megalázza, gazdaságilag kifossza az Európai Unió mind a 27 tagállamát és 447 millió polgárát”. Erős szavak. Ha Kövér László csupán rémeket lát, úgy elgondolkodtató, hogy egyáltalán mondhat-e ilyeneket felelős módon a magyar Országgyűlés elnöke. Amennyiben viszont igaza van - és a magam részéről efelé hajlok -, úgy a továbbiakban sem árt résen lenni. Ki tudja, milyen őrületeket produkál még a halál kultúrája.

A radikális feministák által kreált értelmetlen és ostoba fogalmak közül talán a TOXIKUS MASZKULINITÁS az, amelybe a leggyakrabban belebotlunk. Ezzel a kifejezéssel még az a legkisebb probléma, hogy borzasztóan sértő (hiszen azt sugallja: alapjáraton minden férfi vadállat). Most képzeljük el, milyen arcot vág egy társadalmiigazság-harcos aktivista, ha a NŐKRE JELLEMZŐ HISZTÉRIA szófordulattal találkozik! A valóságtartalma mindkét kifejezésnek nagyságrendileg megegyező (mert hogy valóban léteznek barbár vadállatok és hisztérikák is), csakhogy a kettős mérce - természetesen - itt is érvényesül. A széplelkű, mimóza progresszívek mindenkit óva intenek az érzékenységet bántó beszédmódtól - csupán a férfiakat nem illeti meg a védelem, ők szabadon gyalázhatók.

A bántó élnél sokkal nagyobb gond, hogy a szóban forgó kifejezésnek nincs egzakt módon körülhatárolt jelentése, így létjogosultsága sincs igazán. Gad Saad, a Concordia Egyetem professzora így fogalmaz: "De mi is az a toxikus maszkulinitás? A jelek szerint nem más, mint a férfiakra jellemző összes olyan tulajdonság, amely nem mindenkinek tetszik. Idetartozhat a sport közben mutatott hiperversengési hajlam, a szociális vagy fizikális dominanciára való törekvés, vagy a nyilvános érzelmi megnyilvánulások kerülése. Úgy tartják, a toxikus maszkulinitás állhat több társadalmi probléma, például az erőszak, a háborúk, és a nemi erőszak mögött is." Felesleges álszentnek lennünk. Pontosan tudjuk, hogy van összefüggés a tesztoszteron és az agresszió között. Pontosan tudjuk, hogy a háborúk, népirtások és egyéb vérontások oroszlánrészét férfiak követték el. Ám ettől még nem gondoljuk, hogy a FÉRFIASSÁG gyűlöletes dolog volna. Bőven elég annyit leszögezni: a fizikai agresszió kezdeményezése erkölcsileg elítélendő. Pont. Tökéletesen mindegy, hogy férfi, vagy nőnemű az elkövető. Érdekes, hogy ha FEKETÉK ÁLTAL ELKÖVETETT BŰNCSELEKMÉNY, avagy CIGÁNY BŰNÖZÉS kerül szóba, az érzékenyek azonnal kirekesztést kiáltanak. Némiképp joggal, hiszen e szófordulatok egyesekben azt a képet fogják életre hívni, illetve erősíteni, hogy a feketék és a cigányság ÁLTALÁBAN bűnöző hajlamú. A TOXIKUS MASZKULINITÁS általános skarlátbetűje ezzel szemben senkit sem zavar. No de továbbra se a politikai korrektséget kérjük számon, hanem vegyük észre a feminista fogalomalkotás szándékát! Ez pontosan az előbbiekben vázolt megbélyegzés: azt sugalmazni, hogy nem csupán a férfiak, de a férfiakra jellemző tulajdonságok is többnyire rosszak, gonoszak, agresszívek. Ezt azért nem ártana visszautasítanunk.

Tekintsük például az állandó versengést! Tudjuk: a férfiak élete erről szól. Ahogy a Tankcsapda is megénekelte: "Sorban nyílnak a bankok, És az jelenti a rangot, Hogy mennyire állat az autód, Mekkora mellű a nőd, És hogy meddig bírod feltekerni a kocsiban a hangerőt..." A folyamatos vetélkedés evolúciós küldetés, egyszerre szolgálja a létfenntartás és a fajfenntartás ösztönét. Abszolút érthető, hogy a nők többsége nem ezen logika szerint működik. Még emlékszem egy céges majálisra, melynek keretén belül a focibajnokság megszervezésének feladata is rám hárult. Munkatársnőim közül többen is felvetették - intelligens, diplomás asszonyokról van szó -, hogy miért kell egyáltalán számontartani a gólokat és a győzelmeket, miért nem elég, ha csak a játék öröméért kergetjük a labdát? Természetesen minden férfi rosszul van az effajta életidegen ötletektől; olyan ez, mintha játékpénzért pókereznénk, vagy ha a szex leghalványabb reménye nélkül kéne udvarolnunk. Cél, diadal, versengés nélkül értelmét veszti a játék, még akkor is, ha ez egyes nők számára felfoghatatlan. Versengés nélkül nincs hatékonyság és a jólét is csak méla ábránd marad. Hasonló a helyzet a nyugati civilizáció másik sarokkövével, a tudománnyal is. Semmi baj azzal, ha a nők spirituálisabbak. Ha fontosabb számukra az érzelem, mint az értelem. Ha a hit és a vallás nagyobb biztonságérzetet nyújt nekik, mint a valóság tényei. Ha betévedünk egy vidéki istentiszteletre, azt fogjuk látni, hogy a hívek oroszlánrészét feketébe öltözött, idős asszonyok teszik ki, férfivel csak elvétve találkozunk. David Voas brit szociológus kutatásai is egyértelműen azt igazolják, hogy a nők (világszinten) 10%-kal vallásosabbak a férfiaknál. Kalevi Tamminen finn teológiaprofesszor szerint a nők istenképe is eltér a férfiakétól, így jellemzően közelebb is érzik magukat egy transzcendens világhoz. Ezzel sincs baj, ez is legitim perspektíva. A gondok ott kezdődnek, amikor a vallásosság kezdi felülírni a tudományt. Lehet arról fantáziálni, hogy létezik feminista matematika, fizika, kémia és biológia, azonban a valóság az, hogy ezek csupán vallásos képzelgések. A természettudomány nyilvánvalóan ideológiamentes és gendersemleges. Az pedig mindig tragikus, ha a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük. Amikor a feministák a toxikus maszkulinitástól való megszabadulást hirdetik, muszáj tudatosítani, hogy a fizikai agresszión kívül nincs más lenyesendő vadhajtás. A verseny jó. A tudomány iránti kérlelhetetlen elkötelezettség jó. Az erő és a határozott önérvényesítés jó. Lehet ezeket a patriarchális elnyomás eszközeiként láttatni, de nagyobb öngólt aligha rúghatna bármely társadalom.

A toxikus maszkulinitás olyan fogalom, amelynek elsődleges célja, hogy elhitesse: férfiak nélkül jobb hely lenne a világ. Suzanna Danuta Walters szociológiaprofesszor így ír a Washington Postban megjelent cikkében: "Tehát, kedves férfiak, ha valóban velünk vagytok, és azt szeretnétek, hogy ne gyűlöljünk titeket azért az ezredévnyi szenvedésért, amit okoztatok nekünk és amiből profitáltatok, kezdjétek ezzel: Álljatok félre, hogy felállhassunk anélkül, hogy elnyomnátok minket. Csak feminista nőkre szavazzatok. Ne induljatok a hivatali pozíciókért. Ne álljatok semminek az élére. Mondjatok le a hatalomról. Majd mi intézzük. És értsétek meg, hogy soha többé nem fogjuk letörölgetni a krokodilkönnyeiteket. Minden okunk megvan rá, hogy gyűlöljünk titeket." Aligha érdemes hozzátenni bármit. E pár mondatban benne van csaknem minden emberi ocsmányság. Gyűlöletkeltés, irigység, a kollektív felelősség végtelenül erkölcstelen gondolata, eszelős hatalomvágy és a valódi megmérettetés elutasítása. Színtiszta kommunista tempó, a jóérzésű ember gyomra felfordul az ilyesmitől - nemi hovatartozástól függetlenül.

Immáron ötvenesztendős múltam, azonban még sosem találkoztam olyan hús-vér férfitársammal, aki nőgyűlölő volna, aki ne drukkolna a lányok-asszonyok társadalmi sikereinek. A magam részéről kifejezetten örülök, hogy a köztársasági elnökünk és az igazságügyi miniszterünk is nő. Mindkettő talpraesett vezető, akik kitűnően megállják a helyüket a férfiak között, miközben nőiességük is megkérdőjelezhetetlen. Nem labilisak, nem hisztérikák, nem követnek ködös ideológiákat, nem tekintik magukat áldozatnak és nem követelnek többletjogokat sem maguknak, sem nőtársaiknak (miközben rendre kiállnak értük). Sokszor leírtam már: az ellenzéki összefogás öt miniszterelnök-jelöltje közül is Dobrev Klára volt az, aki messze a legalkalmasabbnak tűnt. Alig hiszem, hogy a 21. században a nőket különösebben félteni kéne. S még kevésbé hiszem, hogy a férfiak, illetve a férfiasság démonizálása az, amely jobb hellyé tenné a világot.

Ismét napirendre került a boltok vasárnapi zárvatartásának kérdése. Ezúttal nem a kormány, de még csak nem is a KDNP az ötletgazda, hanem a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezete. Ugyancsak eltérés a hét évvel ezelőtti rendelkezéshez képest, hogy jelen elgondolás szerint csak délben zárnának be az üzletek, nem egész napra. És persze említeni sem kell: ezúttal szó sincs vallási, vagy ideológiai háttérről; az egyre súlyosabb munkaerőhiány enyhítése a cél a rövidebb nyitvatartással.

"Nehéz a kereskedelmi szektorban tapasztalható munkaerőhiány pontos számait megmondani, ám maga a jelenség jól tetten érhető: a kollégáktól azt halljuk, hogy az álláshirdetésekre senki nem jelentkezik." - nyilatkozott Karsai Zoltán, a KASZ elnöke. A probléma valós, sokan érezzük. Jómagam egy olyan cégcsoportban tevékenykedem, amely 8-10 betöltetlen állást számlál, köztük bolti értékesítő, pénzügyes és irodai adminisztratív feladatkörökkel. A legprofibb humánerőforrás csapattal bírunk, azonban tőlük is csak hasonlókat hallok: "Mindössze hárman jelentkeztek a hirdetésre: egy régész, egy műkörmös és egy teológus..."

"Ha egyszer születik is egy ilyen törvényi szabályozás, szeretnénk, ha ez minden boltra ugyanúgy érvényes lenne, legyen szó élelmiszerüzletről, bútorboltról vagy plázában található ruhaüzletről, hiszen ezeket egyaránt sújtja a munkaerőhiány, a dolgozóknak pedig ugyanúgy szükségük van a pihenésre." - Ezek ugyancsak a szakszervezeti elnök szavai, melyeket olvasva a magamfajta csak döbbenten pislog. Mi ez végtelen ökörség??? Minek ide törvényi szabályozás? Karsai Zoltán az eddigi egyeztetésekből kiindulva úgy látja: e javaslat nem ütközne különösebb ellenállásba, a kiskereskedelmi cégek zöme támogatná az elképzelést. Érti ezt valaki? Adott egy általános probléma. Van rá megoldás is. Az érintettek mindegyikének tetszik. Ezek után mi a búbánatos fenének kéne belerángatni az államot, hogy erőszakot alkalmazzon ott, ahol az önkéntesség is működik???

Azt gondolom, él bennünk egy rettenetesen rossz beidegződés, amely a szocializmus negyven évében gyökerezik, azonban sem a rendszerváltás utáni időszak, sem a mai, nyugati korszellem nem képes felülírni. Mindent az államtól várunk, mindent erőből, kényszer által akarunk elintézni. Szerintem már a szakszervezetek kapcsán is egészen fals kép él a fejekben. Mintha azok kötelezően balos, ideologikus, szocialista társaságok lennének. A magam részéről úgy látom: a szakszervezetek olyan szereplők, melyeknek kizárólag piaci környezetben lehet létjogosultságuk. Optimális esetben a munkavállalók érdekeit képviselik a munkaadókkal szemben - kőkemény tárgyalópartnerként magasabb fizetést, elviselhetőbb munkakörülményeket igyekezve kiharcolni, mindenféle ideológiai körítéstől mentesen. Ez maga az üzlet, maga az önérdekűség, maga az együttműködés, maga a kapitalista attitűd - semmi köze a zsigerileg erőszakos baloldalisághoz. Egy jól működő szakszervezettel a munkaadó nagyvállalat is jól jár, hiszen nem kell külön-külön minden alkalmazottal folyamatosan vívnia. Mindezeket figyelembe véve: vajon miért nem képes a KASZ kézbe venni az ügyet és tető alá hozni a szóban forgó megállapodást? Miért akarja segítségül hívni az állami erőszakot? Ennyire nem bízik magában? Avagy attól fél, hogy lesznek renitensek, akik törvényi kényszer híján mindenképp nyitva tartanak? És akkor? Nem nehéz felismerni, hogy összesen háromféle egyensúlyi állapot létezik, s ezek mindegyike tökéletesen elfogadható:

1. Lesz néhány makacs üzlet, vagy üzletlánc, mely nem zár be vasárnap délben. A plázák konganak majd az ürességtől, így előbb-utóbb ők is belátják, hogy feleslegesen küzdenek, hiszen hozzájuk se sokat tévednek be. Önkéntes módon kialakul az az állapot, ahol a vasárnap délutánokat a teljes csend jellemzi.
2. A renitens üzletek nagyot kaszálnak vasárnap délutánonként, így a többiek is újra kinyitnak: visszaáll a jelenlegi állapot, mely minden nehézségével együtt is az optimális működést jelenti.
3. Lesznek nyitva és zárva tartó boltok, vegyesen, sokszínűen. Ebben sincs semmi ördögtől való, ez is működőképes modell. Valójában ma sincs másképp: számos boltot, szalont, üzletet hiába ostromolnánk hétvégén.

Amikor 2015 tavaszán megkaptuk a teljes vasárnapi boltzárat, a legtöbben - pártállástól függetlenül - iszonyúan felháborodtunk. Hiszen hogy jön ahhoz egy központi hatalom, hogy ilyen direkt módon, önkényesen és öncélúan beleszóljon a polgárok és a vállalkozások életébe? Ha az emberek inkább templomba, kirándulni, vagy strandra mennének vasárnap, képesek lesznek meghozni a döntést önállóan is. Ugyanígy: amennyiben egy vállalkozás úgy kalkulál, hogy gazdaságosabb számára, ha vasárnap nem nyit ki, hát lelke rajta. Igaz ugyan, hogy a KASZ javaslata valóban ideológiamentes, valóban tisztán szakmai jellegű, azonban a lényegen ez mit sem változtat: egy tisztességes, liberális állam ilyen kérdésekben nem foglalhat állást. Ajánlást tehet, de semmi egyebet. Orbánéknak - ha van egy kis eszük - ezúttal kimaradnak ebből. Elég volt egyszer megégetni magukat.

A Fidesz kedden alaptörvény-módosítást kezdeményezett. A történelmi hagyományokat szem előtt tartva a megyét ennek szellemében vármegyének; a kormánymegbízottat pedig főispánnak neveznénk. Nem meglepő, hogy napok óta ettől hangos a magyar sajtó. Alig három hónapja még az volt a mondás, hogy Magyarország előre megy, nem hátra...

Kezdjük mindjárt a lényeggel: amikor értékítéletet alkotunk bármiről, azt három, egymástól jól elkülöníthető síkon tehetjük. A legfelsőbb szféra a morálé. Példának okáért ide tartozik az, amikor egy adórendszert minősítünk. (Vajon szabad-e bárkit bármilyen mértékben megsarcolni azért, hogy a befolyó összegből másokat támogassunk?) A második szint a minőségi kérdéseké. (Vajon érdemes-e elnökké választani egy - mentális állapotát tekintve - nyilvánvalóan alkalmatlan jelöltet?) A harmadik polcon a tisztán ízlésbeli ügyek sorakoznak. Muszáj leszögezni: az egyes titulusok elnevezése ilyen, totálisan jelképes ügy. Sem morális, sem minőségi tekintetben nem állítható, hogy a kormánymegbízott elnevezés jobb, mint a főispán, avagy fordítva. Ez színtisztán ízlés dolga, semmi több. Európa számos országában találunk sok száz éves titulusokat, alapvetően nincs ebben semmi ördögtől való.

A baloldali vészmadarak persze kapásból azt károgják: ez már a királyság restaurációjának előszobája. Időutazás a múltba; az arisztokrácia feltámasztása és a nemesi előjogok visszaállítása a következő lépcsőfok... Természetesen szó sincs semmi ilyesmiről, mindazonáltal érdemes egy percre elmerengni e felvetéseken. Az egyetemes morál szemszögéből tekintve csupán egyetlen elfogadható álláspont létezik: törvény előtt minden ember egyenlő. A születéssel - az állampolgárságon túl - nem keletkezhetnek előjogok. A kékvérűeknek járó minden kiváltság épp oly erkölcstelen, mint amikor a progresszívek többletjogokat kívánnak biztosítani a feketéknek, a melegeknek, a transzneműeknek, vagy bármely kisebbségnek, áldozati csoportnak. Nem nehéz belátni, hogy mindazoknak, akik kiállnak a különböző kvóták, pozitív diszkriminációk mellett, nem sok morális alapjuk marad prüszkölni a sötét múltra. 

Amikor a Fidesz ehhez hasonló, jelképes .ügyeket dob be a köztudatba, annak mindig legalább négyféle célja lehet.

• GUMICSONT - "Amíg háborogsz, hogy ispán és vármegye, addig sem inflációról, 400 forintos euróról, megszűnő kórházi osztályokról, felmondó tanárokról, leszerelő rendőröktől beszélsz. Ez a céljuk." - írja Gréczy Zsolt. Kétségtelenül van ebben igazság.
• SZONDÁZÁS - Egy javaslatból még bármi lehet, érdemes kicsit megszellőztetni a dolgot. Ha még a saját táboron belül is kiveri a biztosítékot, úgy bizonyosan lekerül majd a napirendről.
• ELVEK ÉS ÉRTÉKEK - Orbán Viktor abszolút pragmatikus politikus. Semmi olyat nem fog meglépni, amit nem muszáj és szavazatvesztéssel jár. A kormányoldal erősen megosztott a múltba révedés terén; létezik egy réteg, mely eszelősen vonzódik a történelmi gyökerekhez és jelképekhez, mások - például Lázár János - sokkal inkább a jövő felé tekintenének. Kétségkívül az fogja eldönteni vitát, hogy melyik irányvonal erősíti és bővíti jobban a szavazótábort. 
• TROLLKODÁS - "Ha csak annyi történik, hogy a baloldalt alaposan felbosszantjuk ezzel, már megérte..." - hallottuk több kormánypárti megmondóembertől is. Kétségkívül ez is egy szempont...

Ami engem illet, jómagam a modernizáció híve vagyok, a múltat a legkevésbé sem sírom vissza. Ezzel együtt is szívesen ízlelgetem a szóban forgó kifejezéseket. A VÁRMEGYE olyan fogalom, amely a tökéletesen neutrális MEGYE megnevezéssel szemben erőt mutat. A VÁR előtag a puszta nosztalgián túl emlékeztet a magyar történelem legfelemelőbb epizódjaira, a nándorfehérvári diadalra, a szigetvári hősökre, vagy épp az egri várvédőkre. Ma is gyakran érezzük azt a régmúltat idéző, kurucos, dacos, macsó attitűdöt, amellyel az ország gazdasági érdekeit, vagy épp a klasszikus európai értékeket igyekszik védelmezni a kormány. Erre a permanens harckészültségre jól rímel a VÁRMEGYE kifejezés, így nekem személy szerint tetszik is. Az ISPÁN megnevezés ugyanakkor nem több béna avíttságnál, ennél fogva aligha fogom a szívembe zárni.

Vármegye vagy megye? Főispán vagy kormánymegbízott? Nyilvánvalóan nem sok gyakorlati jelentőséggel bír, miként nevezzük közigazgatási egységeinket és a különböző állami funkciókat. Ettől még izgalmas lehet, hogy mi sül ki mindebből...

Úgy tűnik, néha a bulvár is tartogat vaskos tanulságokat. Johnny Depp és Amber Heard pere a napokban zárult. A több mint öt éve tartó kálváriára Hollywood is ráharapott: a sztárpár válásáról és annak drámai fordulatairól exkluzív dokumentumfilm készül.

Röviden a tényekről: Heard családon belüli erőszakkal vádolta férjét, Depp pedig - erre válaszul - becsületsértésért perelte be nejét. Hetekig tartó tárgyalás és számos tanú meghallgatása után a bíróság végül Johnny Deppnek adott igazat. Felesége vádpontjainak jelentős részéről bebizonyosodott, hogy szemenszedett hazugságok. Kiderült, hogy a sminkkészlet, mellyel Amber Heard - állítása szerint - a férfiúi brutalitás nyomait rejtette, csak jóval a válásuk után került forgalomba. Hangfelvételek igazolták, hogy fizikai agresszióval nem a férj, hanem a feleség élt. A napvilágra került sztorik közül a legkínosabb azé az ürüléké, amelyet a gyönyörű Amber hagyott férje ágyában, annak bosszantására... No de lássuk, mit is tanulhatunk az esetből!

 NEM MINDIG A PÉNZ SZÁMÍT

Johnny Depp nagyon tele van. A legszerényebb becslések szerint is legalább 150 millió dolláros vagyonnal bír, s ha figyelembe vesszük életkorát, eddigi karrierjét és kiemelkedő sztárgázsiját, ez nem is tűnik soknak. Egy átlagos filmszerepért 15-20 millió dollárt kap, de léteznek ennél jócskán vastagabb projektjei is. A csúcstartó az Alice Csodaországban című mozi, mellyel 68 milliót kaszált. Mindezen összegek mellett eltörpül az az alig több mint 10 millió dolláros kártérítés, melyet a virginiai bíróság megítélt számára. Depp részéről egyedül az volt lényeges, hogy megőrizze, vagy még inkább visszaszerezze jó hírnevét. Egy feleségverőt nem szívesen alkalmaz senki, akármekkora sztár is legyen az illető. Már így is épp elég szerepet bukott el az elmúlt öt év során.

A LEGNAGYOBBAK IS HIBÁZHATNAK

Amikor a csapnivaló házasságokról; a brutális férjekről és a hisztis, házsártos feleségekről hallunk, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy csupán a társadalom perifériáin élők problémájáról van szó. Azokról, akik megfelelő vonzerő hiányában nemigen válogathattak. Nos, Johnny Depp esetében aligha beszélhetünk erről. A People Magazin kétszer is - 2003-ban és 2009-ben - őt választotta az év legszexibb férfiújának, s aligha véletlenül - a környezetemben élő nők is mind elalélnak tőle. Számos trófeája közt említést érdemel Kate Moss, Vanessa Paradis és Winona Ryder - gyakorlatilag bárkit megkaphatott. Ezzel együtt is azt látjuk: gazdagon, sármosan és éretten is képes volt összekötni az életét egy tökéletesen méltatlan partnerrel. Dr. Shannon Curry klinikai és igazságügyi pszichológus értékelése szerint Amber Heard kétféle súlyos terhet hord: borderline és hisztrionikus személyiségzavarral is küzd. Természetesen mélyen együttérzünk a hasonlókkal, de soha nem kezdünk viszonyt velük és még véletlenül sem vesszük el őket feleségül. Közhelyes igazság ugyanakkor, hogy a pszichológiai mintáink mennyire meghatározóak. Depp korábban sokszor beszélt arról, hogy anyja meglehetősen erőszakos asszony volt. Nem kérdés, hogy ösztönszinten vonzódott Amber Heard agresszív, konfliktuskereső természetéhez.

NEM MINDEGY, HOGY BÁNSZ AZ EMBEREKKEL

Számos nő kiállt Johnny Depp mellett, megerősítve, hogy a legkevésbé sem agresszív alkat. Vanessa Paradis már korábban megszólalt, Kate Moss pedig tanúskodott is a perben. Amber Heard korábbi személyi titkára ugyancsak Depp mellett vallott. Elmondta: a színész mindig tisztességesen bánt vele, szemben nejével, aki meglehetősen pokróc volt, egyszer még az arcába is köpött. Számomra tökéletesen érthetetlen, hogy a boldogtalan, magányos emberek miért nem veszik észre, hogy cudar természetük miatt nem barátkozik velük senki. Ha nincs kire számítanunk, az még a leggondtalanabb élethelyzetekben is elszomorító. Egy bírósági tárgyaláson pedig egyenesen katasztrofális, ha minden elkövetett gonoszkodás visszahull az ember fejére. 

SZERETNI SOKFÉLEKÉPPEN LEHET

A pert követően Amber Heard elsőként az NBC News tévécsatornának adott interjút, ahol megismételte: még mindig szereti volt férjét. "Szeretem őt. Teljes szívemből szerettem őt. És megpróbáltam a tőlem telhető legtöbbet, hogy egy mélyen megromlott kapcsolatot működőképessé tegyek, de nem sikerült." Érdekes vallomás. Nyilván a többség csak legyint, hogy ez is csupán a színház része, mi azonban fogadjuk el, hogy szeretni sokféleképpen lehet. Láttunk már olyat, aki évekre a pincébe zárta szerelmét, mások burkába öltöztetik, esztelen féltékenységgel követik, meglesik, lehallgatják párjukat. Elképesztően széles a skála a mohó kisgyermek éretlen, birtokló szeretete és az érett, érzelmileg felnőtt és kiegyensúlyozott társ könnyű, jóleső, terhet és kalitkát nem jelentő viszonyulása között. Természetesen mindkettő önző, mindkettő a maga örömét keresi, a különbség csupán az, hogy az előbbi ostobán, az utóbbi intelligensen teszi. A magam részéről simán el tudom képzelni az eszelősség azon fokát, amikor Amber Heard éveken át mindent megtesz, hogy tönkretegye és ellehetetlenítse Johnny Depp karrierjét és jövőjét, mindezt infantilis, őrült érzelmektől vezérelve. A tanúvallomásokból kiderült: az égvilágon mindenkire féltékeny volt, aki Depp közelébe merészkedett. Lehet ezt is szerelemnek nevezni, ám az ilyen mindig egyoldalú marad, sosem talál viszonzásra.

BETEG VILÁGBAN ÉLÜNK

Természetesen semmi sem menti Amber Heard tettét. A legkevésbé sem szeretném a korszellemmel mentegetni. Egy azonban biztos: olyan időket élünk, amikor joggal hihette, hogy győztesen kerül ki e perpatvarból. Olyan időket élünk, amikor elhitetik a nőkkel, hogy ők minden esetben áldozatok, s nekik mindig igazuk van. A férfiak természetüknél fogva elnyomók és bűnösök. Egy kellően agymosott nő ilyen környezetben folyamatos bátorítást kap minden mocsoksághoz. Pedig muszáj volna látni: a családon belüli erőszak mélységesen elítélendő, ám az ezzel való visszaélés ugyanilyen aljasság. A #metoo mozgalom életre hívóit is bizonyára jó szándék vezette, hiszen a nemi erőszaknál kevés undorítóbb bűntett létezik, mégis mivé vált percek alatt? Egy elszabadult kivégzőosztaggá, mely tüzelt boldogra-boldogtalanra. Igazán beszédes az a dokumentumcsomag, amelyet Amber Heard adott át az NBC News forgatócsoportjának. A színészsztár erőszakosságát bizonyítandó többek között ilyen "vádpont" szerepel benne: "Depp leszaggatta a hálóingét és az ágyra vetette..." Atyaég, ez valami rémálom... Lassan ötven leszek, de még életemben nem találkoztam olyan nővel, aki nem ezt a fajta szenvedélyességet várná a párjától (pláne, ha Johnny Deppnek hívják az illetőt). Egészen beteg az a világ, ahol az ilyesmit egy nő nem dicsekedve, hanem áldozatként ad elő. Heard ráadásul még fiatal, ki fog ezek után ágyba bújni vele? A bulvárhírek szerint Depp egyszer egy teljes szállodát kibérelt, csak hogy annak mind a 65 szobájában szeretkezhessenek. Ez azért nem hangzik rosszul. Ahol két ember közt ilyen perzselő a túlfűtöttség, ott valóban komoly vádpont lehet egy hálóing leszaggatása? Tényleg beszarás. (Na nem úgy, ahogy Amber produkálta...) Kevés dolog árulkodik annyira az egészségtelen korszellemről, mint ami a per lezárta után történt. Az esküdtek névsorát titkosítani kellett a feminista népharag miatt. A Guardian pedig A per a nőgyűlölet orgiája volt című cikkével számolt be a történtekről...

VAN REMÉNY

"A Depp-Heard ügy mérföldekkel visszaveti a nök elleni erőszakkal szembeni küzdelmet." - írja a Mérce, idézve a PATENT (Patriarchátust Ellenzők Társasága) Egyesület álláspontját. Döbbenetes ez az attitűd: nyílt beismerése annak, hogy az ideológiát fontosabbnak ítélik, mint az igazságot. Nem is értem: ez a nyíltan feminista szervezet miért nem képes ünnepelni a nemek békés együttműködését? Miért csak az a győzelem, ha a férfi veszít? Ebben az ügyben csaknem minden szereplő nő. A fontos tanúk, a pszichológiai szakértő, Depp - azóta világhírességgé vált - ügyvédje, Camille Vasquez, de még a bíró, Penney Azcarate is. Vajon ők is nőgyűlölők? Vajon ők is pártolják a nők elleni erőszakot? Ha már a tényszerű valóság nem számít, legalább az ő tisztességüket elismerhetnék; legalább az ő személyüknek, karrierjüknek, sikerüknek tapsolhatnának... "Nem az igazság százada jött el, hanem befolyásos nők sorozatos visszaéléseinek hajnala, ahol a guillotine lezuhanó pengeéle az elit által kikényszerített szociális kiközösítés és egzisztenciális megsemmisítés mint a párkapcsolati erőszakot a nők strukturális elnyomatásából levezető wokeness neobarbár emberáldozati rítusa." - ezek már Puzsér Róbert szavai a Vadászat Johnny Deppre című cikkéből, három héttel az ítélet előtt.  És valóban: a színészt már kezdték teljesen leírni. Ha a neve bárhol felmerült az utóbbi években, az újságírók igyekeztek sietve hozzátenni, hogy a "feleségverő". Úgy tűnik azonban, hogy van remény: még egy ilyen elveszettnek tűnő mérkőzést is meg lehet fordítani. Ha beteg világban is élünk, arra azért még mindig van esély, hogy napfényre kerüljön és érvényt szerezzen az igazság.

VÉGEZETÜL

A per lezárása óta immár két hét telt el, Amber Heard hozzáállása azonban szemernyit sem változott, ugyanazt a hamis nótát fújja továbbra is. Valahol megértem: aki mindent egyetlen lapra tesz fel, aki feléget maga mögött mindent, annak lehetetlen megemésztenie a vereséget. Mintha Jakab Pétert vagy MZP-t látnám. Olyan elánnal hajtották szekereiket a szakadék felé, hogy a zuhanás után sincs új ötletük, mindent pontosan ugyanott folytatnak. Ha beismernék, hogy eddig rossz stratégiát követtek, azzal nem csupán a személyiségük törne apró darabokra, de talán praktikusan sem nyernének semmit. (Talán csak a lelküket sikerülne megmenteniük.) Legyen ez az utolsó tanulság: vannak, akik sohasem változnak.

Van egy álmom: egy napon olyan világra ébredünk, ahol mindent a piac dönt majd el. Ahol árulhatunk bármit. Biozöldséget és egészségtelen, cukros édességeket; autót a kis srácoknak, rózsaszín pónit a lányoknak, s transzgender Barbit bárkinek, aki hajlandó pénzt áldozni rá. És ugyanígy: hirdethetünk százféle vallást és ideológiát; amíg (fizikailag) nem bántunk senkit, addig szabad minden szó, mém és gondolat. Nevezhetnénk e távoli, futurisztikus, álombéli világot akár liberális demokráciának is.

Ha manapság szóba kerül az LMBTQ kérdéskör, a téma kapcsán alapvetően kétféle attitűdöt, két egészen ellentétes viszonyulást látunk. A konzervatívok szerint egy káros és erőszakos ideológia nyomulásáról van szó, melynek fő célja a káoszteremtés és a nemi identitás teljes felszámolása; a progresszívek ezzel szemben az elfogadás fontosságát mantrázzák, s akár a végsőkig tagadják, hogy bármiféle ártó, vagy agresszív volna abban, amit képviselnek. Bevallom: engem a leginkább az foglalkoztat, hogy e szivárványos ideológia mennyire vonzó, kajálható, befogadható az átlagfogyasztó számára. A legtöbb vallás a világi hatalom támogatásával létezett és maradt fenn. A kommunizmus, a fasizmus és a nácizmus is mindig, mindenütt a szuronyokra támaszkodott. Vajon az LMBTQ-őrület olyan, mint annak idején a Beatles-imádat, amikor a rajongók önként vásárolták a lemezek és koncertjegyek ezreit, s önfeledt extázisban élvezték-ünnepelték a kultúra forradalmát; avagy inkább a marxizmushoz hasonlít, amelyet tölcsérrel kellett leerőltetni a többség torkán?

A következőkben néhány olyan - nemzetközi és hazai - jelenséget sorolok fel, amelyek talán segítenek eldönteni, hogy egy alulról érkező, népi, fogyasztói igényről van szó, avagy egy felülről diktált, marxista-típusú dogmatizmust tapasztalunk, amely a legkevésbé sem találkozik a hétköznapi szükségleteinkkel és elvárásainkkal. (Előre szpojlerezem a megoldást: a valóság e két véglet közt keresendő, a kérdés csak az, melyikhez áll közelebb.)

• BARBIE - A Laverne Cox színész előtt tisztelegni kívánó transzgender Barbie még csak a napokban került a bolti polcokra, piaci megmérettetése kapcsán egyelőre aligha nyilatkozhat bárki bármit. Viszont nagyszerű kordokumentum, kíváncsi leszek, mit mond majd róla harminc év múlva a tárlatvezető a Barbie-múzeumban.
• NICKELODEON - A mesecsatorna nézettsége négy év alatt a harmadára esett vissza. Az utóbbi időben szivárványcsaládok, pánszexuálisok és transzneműek is megjelentek a csatorna kisfilmjeiben, mi több, egy transznemű hóddal is találkozhatunk, amelynek mellén még látszanak a műtéti hegek... A Rugrats című sorozatban az édesanya karakteréből leszbikust formáltak, s még az is kiderült, hogy személyes kedvencem, Spongyabob maga is homoszexuális... Mi jöhet még? Egy biztos: a csatornára, melyet 2017 nyarán még átlagosan 1,3 millióan néztek, tavaly már csupán 372 ezren voltak kíváncsiak.
• DISNEY- Karey Burke, a Disney vállalat elnöknője meghirdette: a társaság produkcióiban legalább a szereplők felének LMBTQ, vagy valamely etnikai kisebbség képviselőjének kell lennie. A cég részvényeinek árfolyama 14 hónap alatt csaknem a felére zuhant.
• ERSTE - A bank a közelmúltban bevezetett netes felületét George névre keresztelte, s egy rózsaszín hajú, nemi identitászavarról árulkodó, fiús kislánnyal reklámozta. Úgy tűnik, a kislány karaktere kezd kikopni a vizuális rendszerből, a netbank felületéről mindenesetre eltűnt. Lehet, hogy a pénzintézet magyar ügyfelei nem fogadták kitörő lelkesedéssel?
• BIDEN - Az egyesült Államok elnöke a beiktatását követő egyik első rendeletével a férfinek született transzneműeket rászabadította a nő sportra. Joe Biden globális LMBTQ-politikáját azóta is az ideológiai elkötelezettség jellemzi. Támogatja, finanszírozza az olyan kezdeményezések elhallgattatását, amelyek megpróbálják megvédeni a kiskorúakat az LMBTQ-szervezetek befolyásolásától.
• MULTINACIONÁLIS MUNKAVÁLLALÓI KÖRNYEZET - Gyakorlatilag minden multinál folyamatosan tolják az érzékenyítést. A számos woke-idiotizmuson belül az LMBTQ-téma az, amelyre rendszerint a legnagyobb hangsúlyt fektetik.
• MATIC-JELENTÉS - Az Eutópai Parlamentben elfogadott Matic-jelentés kimondja: "transznemű férfiak is teherbe eshetnek".
• UEFA - Az Európai Labdarúgó-szövetség sokáig azt a nézetet vallotta: a focipályától távol kell tartani a politikai és ideológiai üzeneteket. Emlékszünk: egy évvel ezelőtt még megtiltották, hogy a müncheni stadiont a német-magyar EB-meccs idején szivárványszínben világítsák ki. A közönség soraiban megjelenő szivárvány-zászlókkal azonban már semmi gondjuk sem volt, ezzel szemben Magyarországot megbüntették egy "LMBTQ? Danke, nein!" felirat miatt. Minden ilyen jellegű döntésük rém következetlen - nagyon úgy fest, mintha folyamatos nyomás alatt lennének.
• NÉPSZAVAZÁS - Magyarország az egyetlen hely a világon, ahol megkérdezték a választókat az LMBTQ-téma kapcsán. A szavazópolgárok meglehetősen egyértelmű válaszokat adtak.
• PSZICHOLÓGIA - A Magyar Pszichiátriai Társaság és a Magyar Pszichológiai Társaság annak idején megfogalmazta véleményét a gyermekvédelmi törvényt illetően, mely szakmai állásfoglalás helyett ideológiai kinyilatkoztatásban öltött testet, szóhasználatában a transzmozgalom által erőltetett kifejezéseket alkalmazva.
• ÁKOS - Kovács Ákos nyíltan vállalja konzervatív attitűdjét. A T-com annak idején szerződést bontott vele ezért, a rajongók azonban szemlátomást kitartanak mellette.
• CARSON COMA - Ákoson és Majkán kívül nem sokan képesek telt házat összehozni a Budapest Parkban. Pénteken a Carson Coma koncertjén egy gombostűt sem lehetett leejteni. A közönség átlagéletkora 16-18 év; megdöbbentően sokan szivárványos zászlókkal. Létezik tehát olyan közeg, ahol az LMBTQ-program nem kényszer, hanem piaci alapon is működik.

Ha a magyarországi állapotokra fókuszálunk, érdekes kép tárul elénk. Úgy tűnik, hogy a felnőtt lakosság oroszlánrészétől elképesztően messze áll a szivárványos ideológia. Az áprilisi népszavazás mind a négy - igaz, profin megformált, mondhatni: irányított - kérdésére 92% felett volt a NEM válaszok aránya az IGEN-ekkel szemben. Még ennél is beszédesebb az, hogy az ellenzéki politikusok - akiknek pedig az egész világképük arra épül, hogy szembemennek Orbán Viktorral - sem mertek az IGEN-ekre buzdítani, hiszen pontosan tudják: még az ő szavazóik között is kisebbségben vannak a woke-ideológiát vallók. Ha létezik olyan társadalmi réteg, amely igazán fogékonynak mutatkozik az LMBTQ-üzenetek befogadására, úgy azok egyértelműen a kamaszok, s valójában nincs is ebben semmi meglepő. Minden egészséges tinédzser forradalmár, ez ennek az életszakasznak a sajátja. Tombolnak a hormonok, a tékozló fiú lelép otthonról, vagy épp rockbandát alakít. Csakhogy amíg a történelem folyamán egészen eleddig mindig volt miért lázadni - az előttem járó generációknak például 1956-ban és 1968-ban, az én nemzedékemnek a rendszerváltás idején -, addig a mai fiataloknak már nemigen maradt semmi, amiért forronghatnának. Ez a szivárványos ideológia amolyan forradalom-pótlék lehet némelyek számára. Kockázatmentes, kipárnázott fotelzendülés, de azért mégiscsak valami. (Amikor a hatvanas évek szexuális forradalma berobbant, még egész más volt a világ. Csak Nagy-Britanniában közel ötvenezer embert ítéltek el homoszexualitásért a 20. század során, s még a rendkívül progresszív Norvégiában is csak 1972-ben törölték el a melegek bebörtönzését előíró törvényt. A Föld civilizált felében manapság egyetlen LMBTQ arcnak sincs mitől tartania: Los Angelestől Bukarestig mindenki szabadon megélheti szexualitását, akár fel is vonulhat, ha akar.) A hormonváltozásból fakadó forradalmi hevületen túl akad még két lényeges szempont, ami miatt a fiatalok elméje kiváló termőföldet jelent bármiféle új eszmeiség számára. Az egyik a tapasztalatlanság. A különböző mérgező ideológiákról csupán a dögunalmas történelemórákon hallottak - valószínűleg a legkevésbé sem áll össze bennük, hogy ugyanazt a lejárt szavatosságú, százszor a kukába hajított, romlott vackot kapják újracsomagolva. S ami legalább ilyen lényeges: a tizenévesek zöme abszolút kütyü-függő. Instagram, TikTok, Snapchat - egy valamirevaló marketinges manapság abba az irányba orientálja a gyerekeinket, amerre csak akarja, s ez természetesen az ideológiák terén sincs másképp.

Végezetül, visszakanyarodva a címben, illetve a bevezetőben felvetett kérdésre, számomra - a fent leírt jelenségeket átfogóan tekintve - határozottan úgy tűnik, hogy az LMBTQ-ideológia nem egy alulról érkező, széles néprétegek igényét kielégíteni igyekvő kezdeményezés, de még csak nem is egy sikeres piaci termék, mint amilyen a kóla, a britpop zene, vagy épp a Big Mac. (Még akkor sem, ha akadnak kivételek: az LMBTQ-vonatra felülő Carson Coma együttes kifejezetten népszerű; szövegei pedig tagadhatatlanul intelligensek.) Sokkal inkább egy felülről erőltetett, agresszíven terjeszkedő dogmavilágot látok, amely az ELFOGADÁS-ra hivatkozva semmiféle kikacsintást sem fogad el; s a SOKSZÍNŰSÉG-et hirdetve megpróbál mindent egyformára, szivárványszínűre mázolni. S ha létezik ilyen ideologikus szándék, úgy értelemszerűen LMBTQ-lobbi is létezik.

Két hete mindenki a 99 esztendős Henry Kissingerről beszél, miközben évek óta alig hallani róla. Most megszólalt Davosban, a Világgazdasági Fórumon, és nagyon úgy tűnik, hogy meglátásai a háború kapcsán erősen szembemennek a mainsteam gondolkodásmóddal.

Az egykori legendás külügyminiszter szerint Oroszország fontos tényező Európában - évszázadok óta kiegyensúlyozó hatalomként funkcionál -, ezért a nyugati országok nem engedhetik meg maguknak, hogy a pillanat heve elragadja őket. "A tárgyalásokat a következő két hónapban meg kell kezdeni, mielőtt ez olyan felfordulást és feszültséget okoz, amelyet nem lesz könnyű leküzdeni" - fogalmazott Kissinger, leszögezve: az Egyesült Államoknak és a nyugati országoknak nem szabadna Oroszország szégyenteljes vereségére törekedniük Ukrajnában, mert ez ronthatja Európa hosszú távú stabilitását. "Remélem, az ukránok a hősiességükhöz fogható bölcsességről tesznek majd tanúbizonyságot” - mondta. Ami pedig leginkább kiverte a biztosítékot sokaknál, az az a gondolata, mely szerint Ukrajnának területet kellene átengednie Oroszországnak a háború befejezése érdekében.

A reakciók mindenesetre érdekesek. Henry Kissinger valódi szaktekintély, Nixon és Ford elnökök idején nemzetbiztonsági főtanácsadóként, illetve külügyminiszterként is tevékenykedett. Életműve - a tető alá hozott számos békemegállapodás, tucatnyi külpolitikai témájú könyve - egyértelműen bizonyítja, hogy mindent tud a diplomáciáról, amit ember csak tudhat. Azt a kijelentést, mely szerint inkompetens volna a témában, még a jelen szürreális világában sem meri megkockáztatni senki. Idehaza a meghatározó balos hírportálok épp ezért úgy tettek, mintha Kissinger meg sem jelent volna Davosban. Az egyik leglátogatottabb oldal nyolc különböző cikkben számolt be Zelenszkij videóüzenetben elhangzott beszédéről, ezzel szemben egyetlen árva mondatot sem fecséreltek Kissinger gondolataira. Kijevben persze komoly felháborodással fogadták az egykori külügyminiszter szavait. A Mitroverec nevű, szélsőjobbos ukrán honlap például egyenesen a halállistájára tette Kissingert. Érdekes világ ez. Adott egy józan, Nobel-békedíjas szaktekintély, akit a demokratikus mintaállam fasisztái fasizmussal vádolnak...

Úgy tűnik, jelenleg kétféle, egymással tökéletesen ellentétes narratíva tartja magát. A többségi álláspont szerint - melyet Soros Györgyön kívül csaknem minden európai vezető is képvisel - Oroszország területi-hatalmi étvágya határtalan, Ukrajnán túlra is kacsintgat, számára semmiféle engedmény nem tehető; a békét az szolgálja a legjobban, ha Ukrajna a végsőkig kitart, ha minél több fegyverszállítmányt kap és Putyinék minél több és minél súlyosabb szankcióban részesülnek. "Oroszország ukrajnai inváziója a harmadik világháború kezdete lehet, ezért a szabad világ megőrzésének legjobb útja a Nyugat számára, ha vereséget mér Vlagyimir Putyin orosz elnök erőire" - jelentette ki Soros a davosi Fórumon. Egészen döbbenetes az a szektás fanatizmus, amellyel e nézetet képviselik oly sokan. Mintha a legkevésbé sem zavarná őket,

• hogy semmiféle jelet nem látunk, mely szerint Oroszországnak más európai országok elleni agresszív szándékai volnának;
• hogy az eddigi szankciók érzékelhetően hatástalanok maradtak;
• hogy az oroszok az újabb és újabb fegyverszállítmányokat jellemzően már jóval a lehetséges bevetésük előtt megsemmisítik;
• hogy minél tovább húzódik a háború, annál több a pusztítás, és elsősorban az emberáldozat;
• hogy minél tovább húzódik a háború, annál valószínűbb, hogy világháborúvá, vagy atomháborúvá terebélyesedik;
• hogy Oroszország a jövőben, a háborút követően is létezni fog (vagy ha nem, úgy senki más sem).

A másik álláspont Kissingeré és a józanoké: naiv és életveszélyes az az elképzelés, mely szerint a világ egyik legnagyobb nukleáris szuperhatalma térdre kényszeríthető. A szavak szintjén mindkét álláspont a békét hirdeti, azonban az előbbi nyilvánvalóan a káoszt; az elhúzódó háborút, az általános gazdasági krízist és a lehető legnagyobb felfordulást szolgálja.

Kissinger reálpolitikus, mindig is az volt. Nem kerget lila ideológiákat - a békét tekinti elsődleges értéknek és mindent ennek rendel alá. Ez a megközelítés természetesen megkérdőjelezhető: létezik az az élethelyzet, amikor harcolni kell, nincs egyéb alternatíva. 1956-ban például - amikor a felkelők egy embertelen és élhetetlen rendszerrel szálltak szembe, és esély sem volt a békés rendezésre - fegyvert fogni valódi hőstettnek számított. Egy percig nem volt kérdés, hogy az erkölcs melyik oldalon áll. Vajon az orosz-ukrán konfliktus esetén is ugyanez a helyzet? Amikor állást foglalunk, érdemes egy perc erejéig a morális aspektusokra is kitérni.

• Nem kérdés: Oroszország az agresszor, Ukrajna honvédő háborút folytat.
• Oroszország követelései évek óta ismertek, azonban diplomáciai úton képtelen volt érvényesíteni azokat.
• Az Egyesült Államok bárhol, bármikor eljátszhatja az agresszor szerepét, számára ez mindig megengedett.
• Az országhatárok tiszteletben tartása alapvető erkölcsi kérdés, ezt azonban a nagyhatalmak sohasem vették komolyan. Magyarországtól 102 éve területének kétharmadát csatolták el, brutálisan, érthetetlenül és mélységesen igazságtalanul. Az a tény, hogy a második világháború óta soha nem fogalmaztunk meg revíziós törekvéseket, mondhatni: beletörődtünk a történelem kegyetlenségébe, az a magyar józanságról és realitásérzékről árulkodik. Ettől még más országok esetében e területi kérdések nagyon is újratárgyalhatóak. Ukrajna egy része lengyel, magyar, illetve orosz föld volt korábban.
• „Mára Kína és Oroszország jelenti a legnagyobb fenyegetést a nyílt társadalmakra" - állítja Soros György. Erre egyetlen adekvát válasz lehetséges: ki a fenét érdekel??? Ez egyszerűen egy agyrém: mintha egy brutális áradás idején, amikor derékig áll a víz a házban, azon filóznánk, hogy miként fogjuk összegereblyézni a kertben az elhullott leveleket... Tényleg Soros lázálma miatt kell tízezreknek meghalniuk?
  
• Frans Timmermans, az Európai Bizottság holland alelnöke szerint nem csak egy háborúról van szó, hanem az európai értékek védelméről is. Vicces fiú ő is. Tényleg Ukrajna képviselné ezeket a nemes és védendő értékeket? Az az ország lenne az etalon, ahol elfogadhatatlan nyelvtörvényt léptettek életbe, betiltották az ellenzéki pártokat, náci alakulatokat vonultatnak fel és a kőolajvezeték megrongálásával fenyegetőznek?
• Húsba vágó erkölcsi kérdés az is, szabad-e megkockáztatni egy esetleges atomháborút.
• És végül, de nem utolsósorban: vajon morálisan indokolható-e, hogy a szankciók miatt az európai polgárok fizetik meg az orosz-ukrán konfliktus árát, miközben számos lobbicsoport elképesztő nyereséget realizál általa?

Egészen világos, hogy az erkölcsi szempontok erősen összetettek; semmiképpen sem igazolják egyértelműen a mainstream álláspontot, a háború pártolását.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha valaki szembemegy a többiekkel, az bizonyosan téved. Az autópályán ez többnyire igaz lesz, a világpolitikában aligha. Láttunk már olyat nem egyszer, hogy józanból volt kevesebb. Jelen helyzetben Kissinger ráadásul nincs is egyedül, álláspontját többen osztják, azonban kizárólag az ő hangja oly erős, hogy képes áthatolni az egy szólamban bégetők szürke kórusán.