Sokan osztják Rolf Dobelli, a svájci író gondolatát, aki szerint nem érdemes általános elveket és alapigazságokat keresni a létezéshez. A magam részéről sokkal inkább Jordan B. Petersonhoz csatlakozom, aki a 12 szabály az élethez - így kerüld el a káoszt! című művében meggyőzően igazolja, hogy igenis léteznek ilyen törvényszerűségek. Lássuk, mi is ez a tizenkettő!

1. HASAT BE, MELLET KI! - "Van egy kimondhatatlanul ősi számológép mélyen legbelül, az agyunk alapjában, a gondolataink és az érzéseink alatt. Azt figyeli, hogy pontosan hol helyezkedünk el a társadalomban - mondjuk egy egytől tízig terjedő skálán." A testtartás - fizikai és lelki értelemben is - azért lényeges, hogy ezen a skálán a lehetőségeinkhez mérten a lehető legmagasabbra hágjunk. Nem véletlen, hogy ez az első számú szabály Peterson listáján. "Talán vesztesek vagyunk, talán nem - de ha mégis, akkor sem kell vesztesként folytatnunk. (...) Ezért ügyeljünk testtartásunkra: ne görnyedezzünk! Mondjuk ki, amire gondolunk! Vegyük előre a vágyainkat, mintha jogunk lenne rá - legalább annyi jogunk, mint másoknak! Egyenesedjünk ki és nézzünk előre! Merjünk veszélyesek lenni! Hadd áradjon a szerotonin az idegpályáinkba, amelyek ki vannak éhezve megnyugtató hatására!"

2. SEGÍTSÜNK ÖNMAGUNKON! - A szerző azzal kezdi a fejezetet, hogy bemutatja az emberek általános gyógyszerszedési szokásait. Az orvos felír valamit, a betegek egyharmada ki sem váltja, a többiek pedig jellemzően hanyagul és rendszertelenül szedik. Ez még akkor is igaz, ha a szó legszorosabb értelmében ezen múlik az életük. Magától értetődő, hogy az önmagunkért vállalt felelősség azzal kezdődik: mindent megteszünk a testi-lelki egészségünkért. Ha mégsem így járunk el, abban komoly szerepet játszhat az erényes önfeláldozás elképesztően ostoba gondolata is, mely egyértelműen keresztény hagyomány. (S talán még sosem volt ennyire aktuális, hogy végképp szakítsunk vele, mint manapság.)

3. BARÁTKOZZUNK AZZAL, AKI A JAVUNKAT AKARJA! - Mindannyian tudjuk, hogy rossz társaságba keveredni valóságos katasztrófa. De nem csupán a bűnöző, a kábítószeres és az alkoholfüggő cimborák képesek magukkal rántani a mélybe. Az önfeláldozás hasonlóan pokoli zsákutcának bizonyulhat. "Nem vagyunk morálisan kötelesek olyan embert támogatni, aki rosszabb hellyé teszi a világot. Épp ellenkezőleg. Olyan barátokat kéne választanunk, akik jót tesznek velünk. (...) Használjuk az ítélőképességünket és tartózkodjunk a válogatás nélküli együttérzéstől és szánalomtól!"

4. A SAJÁT MÚLTUNKHOZ HASONLÍTSUK MAGUNKAT, NE MÁSOK JELENÉHEZ! - "Bármennyire jók vagyunk valamiben, bárhogyan értékeljük a saját eredményeinket, valaki máshoz képest mindig inkompetensnek tűnünk. Jól tudunk gitározni, de nem vagyunk egy Jimmy Page vagy Jack White. Szinte biztos, hogy még a helyi kocsmában sem fogunk fellépni." A szerző a klasszikus pszichológiai problémát boncolja: érdemes a lécet arra az optimális szintre helyezni, amely már motiváló, de még megugorható. Peterson szerint üdvös, ha nap mint nap feltesszük magunknak a kérdést: "Mit tehetnék, amit megtennék, hogy egy kicsit jobb legyen az Élet?"

5. NE HAGYJUK, HOGY A GYEREKEINK MEGUTÁLTASSÁK MAGUKAT VELÜNK! - "Annak a gyereknek, aki odafigyel ahelyett, hogy elbambulna, és játszik, nem nyafog, vicces, de nem bosszantó, és megbízható - annak a gyereknek mindig lesznek barátai. Kedvelni fogják a tanárai, akárcsak a szülei." Igen ám, de ehhez nevelni is kell a gyerkőcöt, amire az elpuhult, posztmodern szülők nagy része alkalmatlan. "Egy rendesen szocializált hároméves udvarias és rokonszenves. Ugyanakkor nem ostoba. Érdeklődnek iránta a gyerekek és méltányolják őt a felnőttek. Olyan világban él, ahol a többi gyerek verseng a figyelméért, és ahol a felnőttek örülnek, ha látják, ahelyett, hogy csak kényszerből mosolyognának. Olyanok vezetik be a világba, akik örömmel látják el ezt a feladatot. Ez sokkal többet tesz későbbi individualitásáért, mint a napi konfliktusokat és a fegyelmezést kerülni igyekvő gyáva szülei."

6. TEGYÜNK RENDET A MAGUNK HÁZA TÁJÁN, MIELŐTT A VILÁGOT KRITIZÁLJUK! - A felelősségteljes létezés azzal kezdődik, hogy kigyomláljuk életünkből a kártékony és felesleges vadhajtásokat. "Talán romlatlan lelkünk ekkor az igazi jót valami ünnepelendőnek fogja tartani, még saját sebezhetőségének tudatában is. Talán egyre erősebben fogunk dolgozni a békén és a jóságon. Talán ekkor rájövünk, hogy ha mindenki így cselekedne a saját életében, a világ többé nem lenne gonosz hely."

7. ADJUNK ÉRTELMET AZ ÉLETÜNKNEK (MEGALKUVÁS HELYETT)! - "A megalkuvás - csontvázak rejtegetése a szekrényünkben. A szőnyegre kiontott vér eltakarása. A felelősség elhárítása. Gyáva, sekélyes és helytelen dolog." Peterson e fejezetben bibliai történeteket vonultat fel, szemléltetendő, hogy milyen emberi válaszokat adhatunk az ősi felismerésre, mely szerint az élet szenvedéssel jár. Elárulja azt is, mit jelent az igazi válasz, az értelem: "Az értelem gyönyörűen és mélységesen jelenik meg, amikor egy új rózsabimbó a semmiből bontja ki szirmait a nap és Isten fényében sütkérezve. Az értelem a lótusz, mely felfelé törekszik a sötét tó mélyéről az egyre tisztább vízben, és virágba borul a felszínén, felfedve önmagában az arany Buddhát, aki tökéletesen jelen van benne, s valamennyi szava és gesztusa az isteni akaratot hirdeti."

8. MONDJUNK IGAZAT - VAGY LEGALÁBBIS NE HAZUDJUNK! - "A szavak segítségével úgy manipulálhatjuk a világot, hogy megkapjuk, amit akarunk. Ezt jelenti a politikai manőverezés. Pálfordulások sorozata. A gátlástalan marketingesek, árusok, hirdetők, nőcsábászok, szlogenes utópiák és pszichopaták specialitása. Így beszélünk, ha befolyásolni és manipulálni akarunk másokat. Ezt csinálják az egyetemisták, amikor olyan esszét írnak, mely tetszeni fog a professzoruknak, ahelyett, hogy a saját gondolatukat fejeznék ki. Mindenki ezt csinálja, ha akar valamit, és úgy dönt, meghamisítja magát, hogy mások kedvére tegyen."  Természetesen igaza van a szerzőnek: a minőségi élet alapeleme, hogy léteznek intim közösségeink, amelyekben megengedhetjük magunknak a teljes őszinteség luxusát. A jézusi magasság természetesen az, amikor minden élethelyzetben így járunk el.

9. GONDOLJUK AZT, HOGY A MÁSIK EMBER TUD VALAMIT, AMIT MI NEM! - A jó beszélgetés elsősorban figyelmes hallgatást jelent. "A pszichoterápia nem tanácsadás." - szögezi le Jordan Peterson, saját szakterületére utalva. Nekünk, férfiaknak különösen érdemes megszívlelnünk gondolatát. Klasszikus nemek közötti probléma, hogy mi - alkatunknál fogva - folyamatosan a megoldásokat keressük, míg a nők csupán arra vágynak, hogy meghallgassák őket.

10. FOGALMAZZUNK PONTOSAN! - "Ne rejtsünk szörnybébiket a szőnyeg alá! Gyarapodni fognak. Nagyra nőnek a sötétben. Majd amikor a legkevésbé számítunk rá, ránk törnek és felfalnak minket. (...) Ha gondos figyelemmel és beszéddel határozzuk meg a dolgokat, életképes, engedelmes tárgyként fognak megjelenni, az alapvető, szinte egyetemes összefüggésektől elkülönítve. Leegyszerűsítjük őket. Meghatározott és hasznos dolgokat csinálunk belőlük, és csökkentjük a bonyolultságukat." Jordan Peterson fontos problémára világít rá: az összes párkapcsolati és egyéb játszmázásnak csakis ott van terepe, ahol az érintettek nem mernek, vagy nem tudnak pontosan és precízen kommunikálni; ahol képtelenek szétszálazni a problémákat, így hagyják, hogy elnyelje őket a káosz.

11. HAGYJUK GÖRDESZKÁZNI A GYEREKEKET! - "Az egészséges nők nem fiúkra vágynak, hanem férfiakra. Olyasvalakire, akivel vitatkozhatnak, akivel megküzdhetnek. Ha szívósak, még szívósabb embert akarnak. Ha okosak, még okosabbat. Arra vágynak, aki olyat tud letenni az asztalra, amit ők nem." Kifejezetten fontos fejezet az elnőiesedett férfiakról, annak pszichológiai és társadalmi hátteréről és következményeiről. "Amikor a puhányság és ártalmatlanság az egyetlen tudatosan elfogadható erény, a szívósság és a dominancia tudat alatt lenyűgözi az embereket. A jövőre nézve ez részben azt jelenti, hogy minél erőszakosabban próbáljuk elnőiesíteni a férfiakat, annál jobban fognak érdeklődni a kegyetlen, fasiszta ideológia iránt."

12. SIMOGASSUK MEG AZ UTUNKBA KERÜLŐ MACSKÁKAT! - "Ha sétálunk és zúg a fejünk, talán megjelenik egy macska, és ha odafigyelünk rá, talán tizenöt másodpercre eszünkbe juttatja, hogy a Lét csodája kárpótolhat minket az élettel járó elkerülhetetlen szenvedésért." A zárófejezet fő témája a szenvedés, illetve az az emberi attitűd, amely rálel a természetes fájdalomcsillapítás módjaira.

A könyv alcíme: "Így kerüld el a káoszt!" A mű azonban nem erről szól. Jordan Peterson négyszáz oldalon keresztül taglalja, mit ért rend és mit káosz alatt: "Ha a jég, amelyen korcsolyázunk, szilárd, akkor rend van. Ha beszakad alattunk és belezuhanunk a jeges vízbe, az káosz." Mindazonáltal egyetlen szóval sem állítja, hogy bármelyik véglet üdvös volna. Mint a jelentős gondolkodók többsége, akik a komplex létezés receptjét kívánják megfogalmazni, rend és káosz dolgában ő maga is a helyes egyensúlyt, az arany középutat hirdeti: "A rend nem elég. Nem lehetünk egyszerűen állandóságban, biztonságban, változatlanságban, mert mindig vannak létfontosságú, jelentőségteljes új dolgok, amiket meg kell tanulnunk. Ugyanakkor a káosz is lehet túl sok. Nem bírjuk hosszú ideig elviselni a túlterheltséget, amikor azt tanuljuk, amit még meg kell értenünk. Így az egyik lábunkat meg kell vetnünk abban, amit már elsajátítottunk és megértettünk, a másikat pedig abban, amit jelenleg felfedezünk és tanulunk. Ilyenkor olyan ponton helyezkedünk el, ahol a létezés rémülete ellenőrzés alatt van, és biztonságban érezzük magunkat, ugyanakkor éberek és elfoglaltak vagyunk. Itt találunk új tennivalót és lehetőséget a fejlődésre. Itt lelünk értelemre."

Évek óta azt látjuk, hogy a nyugati világ - a sokszínűség jegyében - kezd nyomasztóan egyszínűvé válni. Washingtontól Berlinig minden kormányzat, minden jelentős sajtóorgánum és csaknem minden nemzetközi szervezet pontosan ugyanazt az őrületet tolja. Csak nagy ritkán futunk bele üdítő kivételekbe, ezek ugyanakkor komoly galibát képesek okozni.

Ezúttal a tenisz világa az, ahol erősen áll a bál. A politika - mint mindenhová - ide is betette a lábát, holott számos történelmi tapasztalat igazolja, hogy ez sohasem vezet jóra. Lássuk, mi is történt!

Az orosz ukrán háború kitörését követően a nyugati világ azonnal szankciókat követelt és jelentett be, ennek részeként számos orosz állampolgárságú sportolót tiltottak ki a világ sporteseményeiről. Senki előtt nem vitás, hogy a kollektív bűnösség elvének alkalmazásáról van szó; származási alapú negatív diszkriminációt látunk. Ezek azok a jelenségek, amelyek ellen a civilizált világ 1945 után hetven éven át kitartóan és következetesen küzdött; ezek azok, amelyek totálisan szembemennek a humanizmus, de még a posztmodern liberalizmus alapelveivel is. (Különösen annak fényében, hogy a progresszív ideológia nyílt társadalmat hirdet, amelyben nincs és nem is lehet jelentősége a származásnak, sőt a nemzeti hovatartozásnak sem. Ennyire impulzív a jelenkor: bármilyen szent elv bármikor simán a szőnyeg alá söpörhető.)

A tenisz világa igencsak megosztott e téren. A Nagy-Britanniában rendezett versenyeken - többek közt Wimbledonban - nem indulhatnak orosz és fehérorosz sportolók, másutt - például a jelenleg is zajló Roland Garroson - igen. Eddig még mondhatjuk azt: hurrá, megvalósult a sokszínűség! A diszkrimináció ugyanis klasszikus liberális alapjog: minden szervező azt enged be a saját rendezvényére, akit akar. (Az más kérdés, hogy micsoda felháborodás törne ki, ha bárhonnan zsidó származásút, vagy afroamerikait tiltanának ki. Oroszt azt lehet...) A Roland Garros tornaigazgatója igazán tiszteletreméltó morális kötéltáncot folytat: Putyin agressziójának bármiféle támogatását szankcióval sújtja, magát a származást azonban nem bünteti.

Igen ám, de a különböző tenisztornák nem teljesen függetlenek egymástól. Az ATP nevű szervezet immáron ötven éve vezeti a profi teniszjátékosok világranglistáját, oly módon, hogy az egyes versenyeken elért helyezésekért pontszámokat oszt, s a mögöttünk hagyott 52 hét szerzett pontjait összesíti. A Grand Slam tornák különösen sokat nyomnak a latban: a győzelem 2000 pontot ér, ami jellemzően már önmagában a TOP20-ba emeli az érintettet. Egy precíz világranglistával szemben minimumelvárás, hogy reális és igazságos legyen, ez pedig aligha valósulhat meg, ha a brit versenyekről származási alapon sportolókat zárnak ki. Az ATP többek között ezért sem ért egyet a wimbledoni döntéssel, így a szankciót pontelvonással szankcionálja - Wimbledonért az idén nem jár ranglistapont senkinek. Mivel két független szervezetről van szó, látni kell: az ATP-nek nemigen akad más eszköze, amivel a jelen helyzetben élhet.

A káosz itt kezdődik. A teniszjátékosok döntő többsége ugyanis ellenzi, hogy bárkit származása miatt negatív diszkrimináció érjen, s ennek páran hangot is adtak - Novak Djokovic egyenesen őrültségnek nevezte az angolok döntését. Ugyanakkor azt sem tartják jó megoldásnak, ha az ATP megvonja a pontokat Wimbledontól, mivel ezzel a játékosokkal is jelentősen kitol. A legszürreálisabb az egészben az, hogy pont az igazán tisztességes álláspontot képviselő tavalyi bajnok, Djokovic veszíti el ranglista elsőségét ezáltal (hiszen bármilyen jól is szerepel Londonban, nem tudja pótolni a kieső 2000 pontot), mely borítékolhatóan az orosz Medvedev ölébe hull majd. Totális téboly.

Ha magát a progresszív ideológiát tekintjük, annak teljes következetlenségét érhetjük tetten. A progresszió ugyanis minden esetben az áldozatokra fókuszál. Mivel Putyin megtámadta Ukrajnát, így az ukránok áldozatok, megérdemlik a szolidaritást. Ugyanakkor a brit versenyekről - származási alapon - kitiltott versenyzők ezáltal ugyancsak áldozatokká válnak, így aztán nekik is jár az együttérzés. Ha létezik a világon olyan idióta, aki a progresszív világforradalmat komolyan gondolja, annak illő volna megsüvegelnie minden szereplőt: Wimbledon szervezőit épp úgy, ahogy az ATP-t is, holott ezek egymással szögesen ellentétes álláspontot képviselnek. (Erre mondják, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit...) Talán e tenisz-káosz is jól példázza, hogy szerencsésebb volna, ha a politikai ideológia távol maradna a sporttól (s lehetőleg minden mástól is). Békésebb és kiszámíthatóbb lenne a világ.

Én sem érthetek mindent. Létezik egy sor olyan jelenség, amely előtt totál bambán állok, s el sem tudom képzelni, hogy mire jó, kinek tetszik, mitől van egyáltalán létjogosultsága. Ilyen a szájfeltöltés, a rajzolt szemöldök, a műköröm, a musical, a balett és a marxizmus. Továbbá ilyen az Eurovíziós Dalfesztivál is. Léte egyidős a popzenével; 1956 óta évente megrendezik, hatalmas felhajtással és költségvetéssel - ugyanakkor egészen csapnivaló muzsikákkal.

A magam részéről hatalmas poprajongó vagyok. Az elmúlt hatvan-hetven év zenei termése - némi túlzással - a kisujjamban van. Ha valaki megállítana az utcán, hogy a Beatles, a Duran Duran, Eric Clapton, vagy bármely jelentős előadó bármely felvételét azonosítsam, még az évszámot és a lemezborítót is nagy biztonsággal felidézném. Úgy tűnik azonban, hogy ehhez az A-ligához képest az Eurovíziós Dalfesztivál mezőnye néhány osztállyal alacsonyabb szinten muzsikál. Amikor még magyar versenyzők is szerepeltek - csillagos ötös annak, aki eldöntötte, hogy kiszállunk ebből a szánalmas bohóckodásból -, volt pár olyan év, hogy végigszenvedtem a tévéközvetítést. Valami egészen szürreális élmény volt nézni és hallgatni a pocsékabbnál pocsékabb produkciókat - mintha nem is ugyanazt a piacot célozták volna, mint a U2 vagy a Depeche Mode. Mintha létezne egy olyan zenefogyasztó közönség, amely odahaza, lakása nappalijában, esős őszi délutánokon önszántából ilyen muzsikákat hallgat. Minden alkalommal pontosan ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint amikor egy musical dalait hallom: úgy tűnik, léteznek B-kategóriás szerzők, akik képtelenek valódi slágereket írni - őket foglalkoztatják a popcirkusz ezen porondjain. Ha végignézünk az eddigi 66 fesztivál győztes előadóin és dalain, alig-alig találunk átfedést a slágerlisták sztárjaival és örökzöld nótáival. Az ABBA 1974-es győzelme egyértelmű kivétel; az együttes is, és a Waterloo című nyertes dal is visszavonhatatlanul beírta magát a poptörténelembe. Ezen kívül emlékezhetünk még a Save Your Kisses for Me és a Ding-A-Dong című számokra (bár meglehet, hogy utóbbira is csak Csonka Pici miatt, aki évtizedekkel később lehelt új életet e meglehetősen csacska dalba). A győztes előadók közül ismerős lehet France Gall és Toto Cutugno neve, de szinte ez minden. (Jó-jó, Conchita Wurstra is emlékszünk, de a legkevésbé sem zenei nagysága okán...) Jelentéktelen formációk hallgathatatlan muzsikái, méltatlanul csillogó körítéssel - nagyjából így lehetne összegezni az Eurovíziós Dalfesztivált, mint jelenséget.

Ebben a másodosztályú cirkuszban még csak nem is a zenei produkciók alacsony színvonala jelenti a mélypontot; az értékelésük - ha lehet - még gyalázatosabb. Előre tudni lehet: a skandinávok egymást támogatják, ahogyan a balkáni országok is; Románia Moldovára, Moldova Romániára szavaz - teljesítménytől totálisan függetlenül. Idén valamelyest egyszerűsítette a képet az az elvárás, hogy muszáj Ukrajnának végeznie az első helyen. Hogy miért? Mert áldozatok. És mert a 21. század progresszív ideológiája így működik: minden a politikáról szól, és aki áldozat, az már csak ezért is megérdemli, hogy szentté avassák. (Lásd George Floyd esetét: csak az áldozati státusz számít, semmi egyéb.) A szervezők nem bízták a véletlenre a végeredményt, s még a csalástól sem rettentek vissza. Hat ország - Azerbajdzsán, Grúzia, Montenegró, Lengyelország, Románia és San Marino - szavazatait egyszerűen kicserélték, ezzel is Ukrajna győzelmét támogatva. Az indoklás: technikai hiba, megszakadt a kapcsolat az érintettekkel... A Napnál is világosabb, hogy színtiszta kamu az egész, már csak azért is, mert az egyes országok zsűritagjai már a pénteki napon megtekintik a produkciókat és le is adják szavazataikat. A szombati döntő során az effajta - példátlan - technikai malőr már valójában nem oszt, nem szoroz...

Őszintén bevallom: úgy érzem magam a ebben a mesés 21. században, mintha nagyra nőtt óvodások közt járnék-kelnék. Miféle gyermeteg hülyeség ez? Mégis: hogyan függ össze egy popzenei produkció minősége azzal, hogy az adott országot megtámadták? De tényleg? Viszont ha már lúd, legyen kövér: Ukrajna labdarúgó válogatottja tíz nap múlva Skóciával mérkőzik a világbajnokságra való kijutásért. Ezen logika alapján simán hozniuk kéne a meccset, majd Wales ellen is fújhatna nekik a bíró. Valójában az se lenne túlzás, ha az egész VB-t megnyernék, hiszen Putyin agressziót követett el ellenük... Ha holnap megerőszakolnak egy kislányt Düsseldorfban, úgy holnapután meg kéne választani német szépségkirálynőnek, esetleg első helyre kellene sorolni a nemzetközi matematikai diákolimpián, csak mert ő is áldozat? Komolytalan világ ez, nem is értem, miért van erre szükség. Az orosz agressziót az egész civilizált világ elítéli. Szankciók egész sorát hozzuk Putyinékkal szemben - az sem számít, ha ezek totál értelmetlenek és hatástalanok; az sem, ha igazságtalanok; és még az sem riasztja el a nagyokosokat, ha nekünk fájnak jobban. Ám a Dalfesztivál mindezeken túltesz, ez már valóban az ostoba fanatizmus csúcsa. Tényleg az ukrán nóta győzelme segíti elő a békét? Vajon hogy érezhette magát a többi versenyző, tudva, hogy előre megírt forgatókönyv szerint készül a mozi, s esélyük sincs a diadalra? S vajon hogy érezhették magukat a győztes Kalush Orchestra tagjai? Az ukrán csapat történetesen egy egészen tűrhető produkcióval állt színpadra, ám valójában halvány fogalmuk sem lehet róla, hogy azt a világ mennyire találta elismerésre méltónak, hiszen ezúttal a legkevésbé sem ezen múlt a siker.

Világos, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál eddig sem volt a valódi popkultúra része, csak amolyan párhuzamos, lenézett valóság. Könnyek nélkül el tudjuk engedni, ahogyan az agyonpolitizált Oscar-díjat, a Netflixet, a Nickelodeont, vagy épp a Disneyt is elengedtük. Különösebben nem kár érte, egyszerűen csak ijesztő látni, hogy nap mint nap egyre több céget és kulturális intézményt gyűr maga alá a posztmodern őrület. Vajon mi lesz a következő?

Hosszú évszázadok óta folyik a vita akörül, hogy erkölcsi törvényeink isteni eredetűek, avagy nagyon is emberi kreálmányok. Igazságot aligha tehet bárki is ez ügyben, eltűnődni ettől még nem árt a kérdés felett.

A vallásos konzervatívok a felvilágosodás óta méltatlankodnak már a felvetésen is, hogy világi etika egyáltalán létezhet. Álláspontjuk szerint hatalmas a baj, ha kivesszük a képletből a transzcendens bázist, hiszen ha egyedül az ember formál mindent, az egyenes utat jelent a totális erkölcsi relativizmus felé. (Látva a 20. század történelmét és pláne a jelenkort, muszáj elismerni, hogy ez az aggály egyáltalán nem alaptalan.) Az ellentábor ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy elképesztően sok visszaélésre ad lehetőséget az a dogmatikus merevség, amellyel minden apró előírást Istentől származtatunk. Ebben is bőven van igazság: az elnyomás mindig megtalálja azt az "isteni" ideológiát, amelyre embertelen világát alapozhatja.

A legkülönbözőbb ideológiák élharcosai abban az egyben bizonyosan hasonlók egymáshoz, hogy lételemük a káoszteremtés. Enélkül ugyanis egyetlen álságos eszmeiség sem létezhet - egy letisztult struktúrában a jól látható önellentmondások hamar lebuktatják a hamisságot. Éppen ezért lényeges, hogy e transzparenciára törekedve minden lehetséges esetben szétszálazzuk a zűrzavart; külön kosarakba rendezve az egymástól oly idegen, önkényesen összekevert alkotórészeket.

KÖTELEZŐ ELEMEK - A büntetőjog felségterületén járunk. Nincs a világon egyetlen olyan komolyan vehető vallási etika, vagy világi törvénygyűjtemény sem, amely ne tartalmazná a "ne ölj!" és a "ne lopj!" - általánosan megfogalmazva: "ne kezdeményezz erőszakot!" - parancsolatokat. Számtalan kutatás és néprajzi megfigyelés igazolja, hogy ősi, génjeinkbe kódolt normáról van szó, még akkor is, ha a történelem során ezerszer fordultunk szembe békés alaptermészetünkkel. Az agressziómentesség alapelvét akár nevezhetnénk Istentől származó erkölcsnek is, azonban praktikusan ennek nem sok jelentősége volna, hiszen a civilizált világ - vallástól és hittől függetlenül - egységesen ezt vallja. 

AJÁNLOTT ELEMEK - Léteznek olyan eszményi kívánalmak, melyek bizonyosan jobb hellyé formálnák e bolygót - mértékletesség, szeretet, előzékenység, tolerancia, jó modor, tapintat, adakozás stb. - azonban ezek aligha megkövetelhetők. Még sosem volt példa rá a világtörténelem évezredei során, hogy bárkiből erővel préselték volna ki a jóságot, a megértést, vagy az őszinte elfogadást. Mindez sokkal inkább a pszichológia terepe; a rosszindulat, a gyűlölködés és a frusztráltság mindenkinek alapjoga, az ember csupán önmagának árt mindezekkel.

FORMÁLIS ELEMEK - Elérkeztünk a vallások dimenziójába. Az ortodox zsidóság öltözködési előírásai; a muszlimok napi ötszöri imája; a keresztények vasárnapi miselátogatása; a focisták térdepeltetése - mind-mind abszolút formális elem; nem jók, nem rosszak, csupán tökéletesen értelmetlenek és megmosolyogtatóak a kívülálló szemével nézve.

KÁROS, AGRESSZÍV ELEMEK - Inkvizíció, térítő háborúk, eretneküldözés, boszorkányégetés, becsületgyilkosság, terrorcselekmények, cenzúra, a szexuális elhajlások büntetése, a blaszfémia tiltása stb. - igen hosszú az embertelenségek listája, melyet a különböző felekezetek - köztük a kommunizmus, a nácizmus és a progresszív vallás - nevében napjainkig elkövettek.

A valódi, általános érvényű - védhető, filozófiai alappal bíró, megkérdőjelezhetetlen érvekkel alátámasztható - morál ott kezdődik, ahol a kötelező elemeket mindenkitől megkövetelik; az agresszív elemeket elvetik; az ajánlott és a formális elemeket ugyanakkor teljes egészében az egyén belátására bízzák.

Nem kérdés, hogy Istenre hivatkozni frankó dolog: számos mocsokságot lehet legitimálni e módon. A Teremtő akarata, hogy adót fizessünk, hogy életünket és vérünket adjuk a hazáért, hogy permanens bűntudatban éljünk, hogy számos esetben érdekeinkkel és meggyőződéseinkkel szemben cselekedjünk. (Látjuk: az isteni törvények tárháza korlátlanul bővíthető.) Az ókor és a középkor uralkodói mind az Úr kegyelméből foglalták el pozícióikat, mi több, némelyikük kifejezetten isteni származást és minőséget tulajdonított önmagának. Ilyen háttérrel egy népvezér azt tesz, amit csak akar - e motivációt nagyon is értjük. Mit mondhatunk ugyanakkor az önkényes - néhol elnyomó, néhol csupán értelmetlen - törvényeket szervilisen elfogadó, mi több, egymást sandán leső és számonkérő kisemberek kapcsán? Honnan e képmutató mentalitás, mely a szuronyoknál és kínzókamráknál is erősebb támasza minden diktatórikus rendszernek? Honnan e gyűlöletes farizeusság, melyet Jézus számos példabeszédében ostoroz? Ha létezik egyértelmű jel, amely egy adott társadalom súlyos betegségéről árulkodik, úgy az egymást árgus tekintettel figyelők duzzadó létszáma bizonyosan ilyen. Ha ugyanis egy törvény tisztességes, illeszkedik az egyetemes morálhoz, ezáltal könnyű bensőségesíteni, úgy aligha fogja bárki is arra fecsérelni az energiáját, hogy önkéntes rendőrt játsszon. Akár egy jó edzésen: magasról teszünk rá, hogy a többiek milyen elánnal végzik a munkát, legyen ez az ő gondjuk, legfeljebb nem kerülnek be a kezdőcsapatba - mi biztosan beleadunk apait-anyait.  Az egymást méregetők, besúgók, feljelentők világa azt jelzi, hogy egy kellően korrupt vezetés rátalált a maga kellően aljas köznépére. Ez az a közeg, amelyben a jelentéktelen kisember lubickolhat az egyenlőség illúziójában, hiszen a súlyos béklyót jelentő előírások mindenkire vonatkoznak, kitörni lehetetlen. Aki szorgalma vagy tehetsége híján eleve esélytelennek számított, azt az ilyen világ a vaskos kárörömmel jutalmazza, arról nem is beszélve, hogy életfogytig játszhatja a mások életében vájkáló csendőr szánalmasan szomorú szerepét.

Erkölcs, morál, etika... a kedvencem az, amikor e három fogalmat - melyeket nyugodt szívvel használhatunk egymás szinonimájaként - elkezdik különböző jelentéstartalmakkal feltölteni, mintha a belső, az ember szívébe írt, génjeibe kódolt, lelkiismereti alapú norma, illetve a külső, koronként és kultúránként változó szabályrendszerek egyaránt erkölcsi bázisként funkcionálhatnának. A szavakkal való ilyetén játszadozás is csupán arra jó, hogy dagassza a káoszt. A valóság ezzel szemben az, hogy az egyetemes etika egyszerűen és precízen definiálható, ráadásul időn, földrajzi helyeken átívelő, objektív, konstans igazság. A pszichopaták és a barbár környezetben szocializáltak belső világa ugyanúgy mutathat beteg torzulásokat, mint a külső - katolikus, muszlim, náci, kommunista, vagy progresszív - elvárásrendszerek. Amikor azzal a gondolattal találkozunk, hogy a moralitás Istentől származik, az vagy nem jelent semmit (ha a szóban forgó vallás etikai kódexe megegyezik az egyetemes erkölccsel), vagy pedig kifejezetten káros, hiszen ártalmas, vagy felesleges tételekkel terheli a társadalmat. Morális kérdések terén az isteni tekintélyt érvként felhozni épp oly önkényes és semmitmondó, mint amikor a "kommunista erkölcs" szószólói a forradalom eszmeiségére; vagy a progresszió megszállottjai a jogállamisági elvárásokra hivatkoznak. Üresen kongó, tartalmatlan szavak csupán, fényévekre minden valódi morális megfontolástól.

A közelmúltban alaposan a fejünkbe verték, hogy az emberi társadalom milyen elnyomó módon működött évezredeken át. A patriarchális közösségekben az erkölcsi szabályokat a férfiak írták, s a vad feministák szerint ma sincs ez másképp. A nők továbbra is kisebbségben vannak a törvényhozásban és a kormányzatokban, s amíg ez így van, nem is lehet jó világ...

A valóság ezzel szemben az, hogy a 21. század korszellemét igen erőteljesen a női energiák formálják:

Csak hogy érzékeljük, mennyire a női attitűd uralja morális szféránkat, tegyünk egy rövid kalandozást a párkapcsolatok világában! A férfi ösztönküldetése világos: poligám csapongás a minél nagyobb számú utódnemzés érdekében. (Nyilván nem akarunk minden kaland során gyermeket nemzeni, azonban az alapvető drive adott.) A nőkét is ismerjük: megtalálni az elérhető legjobb hímet - aki nem csupán genetikáját tekintve kiváló, de az utódok felnevelésében is hajlandó tevékeny részt vállalni -, s vele monogám viszonyt folytatni. Ez két igen különböző ösztönvilág, melyekről egyik nem sem tehet - muszáj kihangsúlyozni: eleddig semmiféle tudatosságról nem beszélünk, csupán a bennünk élő állati részünkről tettünk említést -, mégis, melyikre építjük a párkapcsolati erkölcsöt? Több mint fél évszázaddal a szexuális forradalom után még mindig úgy tartja a korszellem, hogy a természetes férfiösztön bűnös és elfojtandó, míg a nőkre jellemző működési struktúra maga az erkölcsösség. Immáron szó sincs arról, hogy az ásó, kapa, nagyharang szellemében életre szóló hűséget várnánk bárkitől - s jó is ez így. Ma már Indiában sem jellemző, hogy az özvegyeket máglyahalálra ítélnék, vagy más módon rendelkeznének a sorsuk felett, ahogy számos barbár kultúrában dívott. A civilizált világban a nők a maguk urai; annyiszor válnak el és mennek újra férjhez (vagy kezdenek új kapcsolatba), ahányszor csak akarnak. E sorozatos monogámiát - mely a történelem legnagyobb részében elképzelhetetlennek számított - manapság tökételesen erkölcsösnek ítéljük, aligha botránkozik meg rajta bárki. De muszáj látni: ez a fajta új erkölcsösség a nők ösztönvilágára formálódott, a férfiak poligám habitusa továbbra is bűnös és megvetendő. (Még mielőtt arra kezdenénk gyanakodni, hogy a hűségre való hajlam is csupán társadalmi konstrukció és nincs köze a biológiai nemekhez, érdemes megvizsgálni a leszbikus nők és a meleg férfiak jellemző szexuális attitűdjét. A vonatkozó felmérések azt fogják mutatni, hogy az utóbbiak lényegesen lazábbak és kalandozóbbak.)

Lépjünk eggyel tovább, kifejezetten a flörtölés területére fókuszálva! Képzeljük el, hogy Ádám és Éva - összetartozó párként - egy partin vesznek részt! Nem fogják végig egymás kezét; az est folyamán mindketten új ismeretségeket kötnek vonzó, ellenkező nemű fiatalokkal. Kellően magas tudati szinten ez nem okoz semmiféle problémát, a világ legtermészetesebb dolga; az átlagember nívóján azonban már a taxi hátsó ülésén, a hazaúton egymás fejére olvassák e kellően kacér interakciókat. Éva - hiszen a párkapcsolati erkölcs az ő pozíciójából íródott - természetesen maga az ártatlanság. Hiszen ő csak egy kis színes virág, mit tehet arról, ha körülzsongják a méhek?? És igaza is van: még manapság is tartja magát a régi rutin: a férfi a kezdeményező, a nő a befogadó. Így aztán Ádám értelemszerűen minden egyes flörtjében elmarasztalható, tudniillik ő az aktív fél, ő a méhecske, amely virágról virágra száll. Ő az, aki maximálisan felelős azért, merre jár, szemben a kis virággal, mely aligha tehet arról, hol nőtt ki a földből.

Most merengjünk el egy percre azon, miként szeret a férfi és miként a nő! Az erős férfienergiákkal bíró Ádám egyszerű, letisztult lény. Nem bonyolítja túl a dolgokat és főként nem kezd beteg játszmákba. Miért is tenné? A kapcsolatát stabilnak érzi, a szükségletei (az a nagyon kevés, ami van) kielégülést nyernek - mit akarhatna mindezeken túl? Évát, a tipikus nőt azonban nem ilyen fából faragták. Őt a természet arra programozta, hogy folyamatosan tesztelje a párját. (Ez ugyanabból a hipergám ösztönből fakad, amely annak idején hozzásegítette, hogy a lehető legjobb partnert válassza. A számos férjjelöltet a legdurvább verbális tesztekkel vizsgáztatta, s mindaz, aki zavarba jött, elvörösödött, hebegni-habogni kezdett, vagy egyenesen eloldalgott, természetesen azonnal kihullott a versenyből. A génekbe kódolt mechanizmus azonban a papi áldással nem áll le automatikusan, a kegyetlenkedés a mézesheteket követően üzemi hőfokon működik tovább.) Mindez azt eredményezi, hogy ha minden álomba illően harmonikus, ha egyetlen szürke felhő sincs az égen, Éva bizonyosan kitalál valamit. Ha Ádám tizenöt éve minden szerdán a barátaival pókerezik, szinte biztos, hogy ő is szerdán akar majd színházba vagy moziba menni, esetleg szüleit meglátogatni. "Hozz áldozatot értem!" - követeli a nőben lakó kisördög. Ha Éva történetesen elaludt és késésben van reggel, borítékolható a kérlelő szempár, amellyel Ádámra mered: "Nem vinnél el?" Tudja ő jól, hogy Ádámot is várja a munkahelye, ráadásul a város ellentétes szegletében. Látja azt is, hogy Ádám még alig ébredt fel, a kávéja is érintetlenül gőzölög a csészében. Mindezeken túl tökéletesen tisztában van azzal, hogy metróval feleannyi ideig tart az út, mintha Ádám kocsijával céloznák meg a bedugult belvárost. Ám ezek egyike sem igazán zavarja, hiszen ez is egy remek pillanat a kisördögnek: "Hozz áldozatot értem!" Minél drágább és értelmetlenebb az áldozat, annál jobb. (Érdekes, hogy az Ószövetség istenét, Jahvét mindig férfikarakterként látjuk, holott szeszélyessége, féltékenysége és értelmetlen ragaszkodása az ostoba és aránytalan áldozatokhoz nagyon is nőies vonások.) Muszáj látni: Éva nem veszíthet. Ha Ádám tapló módon reagál, úgy ő azonnal áldozattá válik, amely kiváló befektetés: hosszú ideig kamatoztatható. Ha a férfi beadja a derekát, úgy is jó: bizonyítást nyert, hogy őt mennyire szeretik. És végül: ha Ádám ismeri az asszertív kommunikáció alapjait, és úgy képes a sarkára állni, hogy ezzel nem bántja meg Évát, az a legnagyobb ajándék. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy egy valódi férfivel, méltó társsal él. Érdemes kihangsúlyozni: a női tesztelés, a nők eszelős vonzódása az értelmetlen áldozatok iránt egyáltalán nem gonosz, vagy elítélendő dolog. Mi több: mint minden, ami az evolúció során kialakult és fennmaradt, rendkívül hasznos - formában tart minket, Ádámokat.

Ha egy párkapcsolaton belül felborul az egyensúly a férfi és a női energiák közt, annak jellemzően háborúskodás, vagy ellaposodás lesz a következménye. Ugyanezt az egyensúlyt igénylik a jól működő társadalmak is. Kende Anna szociálpszichológus szerda este lemondott az MTA Pszichológiai Tudományos Bizottságban betöltött tagságáról, így fejezve ki felháborodását, amiért az Akadémia 26 újonnan megválasztott tagja között egyetlen nő sem szerepel. (A levelező tagok közé mindeközben nyolc új nő is bekerült.) Ember legyen a talpán, aki megmondja, mi az egészséges, megfelelő egyensúlyt teremtő nemi arány az MTA-ban, a parlamentben, vagy épp az igazgatói tanácsokban. Ám egy valami biztos: még véletlenül sem az 50-50%-ot meghirdető kvótagondolkodás fogja megalapozni az ideális társadalmi állapotokat. Elég, ha csak az Európai Parlamentre tekintünk, amelyben csaknem 40% a nők aránya, (mi több, Finnország és Svédország esetén a delegált képviselők közt kisebbségben vannak a férfiak). Vajon beváltotta ez a jelenség a hozzá fűzött reményeket? Vajon élhetőbb és barátságosabb lett a világ, mióta a nők is hangsúlyosan beleszólnak a nagypolitikába? A magam részéről sokkal inkább azt látom, hogy csupán a káosz növekedett meg a rend ellenében. A passzív-agresszív viselkedési formák, melyek eleddig csupán a párkapcsolatokat mérgezték, immáron a társadalmi folyamatok szintjén is megjelennek. Teret kapnak és számonkérésre kerülnek az abszolút impulzív módon születő, lehető legönkényesebb erkölcsi szabályok. Az értelmetlen áldozatvállalás kultusza ugyancsak kitapintható, elég ha csupán a zöldek túlkapásaira, az atomenergiával szembeni német attitűdre, avagy az Oroszországgal szembeni - sokszor tökéletesen kontraproduktív - szankciókra gondolunk. A magam részéről élek-halok a nőkért, imádom őket minden szenvedélyükkel, hisztijükkel és meggondolatlanságukkal együtt. De jaj a világnak, ha a női szeszélyre bízzuk a sorsát :)

Egészen bicskanyitogató, ahogyan a nyugati nagyokosok kioktatnak bennünket demokráciából. A jelenség egyáltalán nem új; évtizedek óta lenézően osztogatják az észt, hogy miképp is kéne élnünk. Ami megváltozott: ma már a formára sem adnak. Ma már úgy dirigálnak és úgy kérnek számon, hogy a demokráciát, mint hajdanvolt nemes eszmét is látványosan a sutba hajítják. Ma már semmi sem számít.

Aki látta a CNN e heti, Szíjjártó Péterrel készített interjúját, bizonyára hozzám hasonlóan csak kapkodta a fejét. Amikor a külügyminiszter arra hivatkozott, hogy a kormányoldal újfent kétharmados többséget szerzett, s ez a tény politikai irányvonaluknak komoly és elvitathatatlan legitimitást ad, a riporter ekképp reagált: "Nem, nem, nem! Minden tiszteletem mellett, Miniszter úr, ez az érvelés olyan, mint amikor megkérdezzük a gyerekeket, hogy kérnek-e fagyit..." Mit jelent ez? A magyar nép éretlen taknyosokból áll, akiknek fogalmuk sincs, hogy mi a jó nekik. Muszáj kívülről megmondani ennek a tízmilliós csőcseléknek, hogy merre menjenek. A liberális attitűd a magyar választópolgárokkal szemben nem alkalmazható, mert annyira idióták vagyunk, hogy a végén még kárt teszünk magunkban...

Ugyanebben a riportban - mindössze pár perc eltéréssel - Szíjjártó letolást kap, amiért nem szállítunk fegyvert Ukrajnának. Hogy miért kéne ezt tennünk? Mert Zelenszkij ezt kérte. Tetszik érteni? Zelenszkij az az übermensch, akinek akarata, elképzelése, vágya megkérdőjelezhetetlen. Orbáné viszont nagyon is megkérdőjelezhető. Miért? Csak. Nyilván nem a demokratikus felhatalmazásuk miatt, hiszen amíg a magyar miniszterelnököt immár ötödször ültette székébe a nép, addig Zelenszkij egyetlen tollvonással betiltotta az összes ukrán ellenzéki pártot. Olyan elképesztő ez a kontraszt, hogy csak egyre lehet gondolni: a nyugat - az Isten, a haza, a család, a biológia és az egyéb tudományok után - már a demokráciában sem hisz. Sőt épp ellenkezőleg: minél antidemokratikusabb egy állam, annál közelebb áll Brüsszel és Washington szívéhez. Természetesen joguk van így érezni, így gondolkodni, csak akkor nem kéne olcsó színházat játszani jogállami eljárással és hasonló bohóckodásokkal. Sokkal tisztább lenne annyit mondani: Az EU és az USA immáron nem hisz a népfelség elvében, csakis az olyan vezetőkben, akiket ők maguk neveznek ki, vagy hagynak jóvá. Ez legalább egyenes beszéd volna.

A művelt Olvasó pontosan tudja, hogy a címbéli téveszme Platóntól való. Az ókori görög bölcs mélyen hitt abban, hogy tökéletes társadalmi berendezkedés esetén egy jó, filozófus király áll a nép élén. Tudta ugyanakkor azt is, hogy nincs borzalmasabb, mint egy rosszakaratú diktátor. És persze úgyszintén tisztában volt azzal - és a történelem vastagon igazolta utólag is -, hogy elképesztően nagy lutri, hogy egy teljhatalmú, avagy közel teljhatalmú vezető miként funkcionál, ha pozícióba kerül. Láthatjuk: évezredek óta folyik a vita arról, milyen az optimális hatalom. Legyen-e egyáltalán állam, avagy éljünk inkább valamiféle anarchiában? Ha létezik állam, legyen-e demokrácia, vagy inkább az önkényben hiszünk? Ha létezik demokrácia, az milyen legyen? Teljes? Cenzushoz kötött? Iskolai végzettségen alapuló? Csak a férfiak szavazhatnak? Esetleg csakis a nők? Legyen közvetlen demokrácia, s minden lényeges kérdésben - akár az ügyfélkapunkon keresztül - együttesen döntsünk? Ezek mind legitim kérdések és napokon keresztül vitatkozhatunk felettük - ahogy jó társaságban, némi vörösborral kísérve esetenként ezt meg is tesszük. Egyet viszont minden jóérzésű ember visszautasít, ez pedig a képmutató játszmázás. Ha a demokrácia tiszteletét hirdetjük, akkor cselekedjünk és beszéljünk is akként.

A választásokat követően Orbán Viktor első nemzetközi útja a pápához vezetett. Sokan elmondták már, mennyire jelképértékű volt ez a látogatás - tökéletesen így látom magam is. Ferenc pápa kapcsán sok rosszat el tudok mondani - és mindezeket számtalanszor meg is írtam már -, azonban a háborús konfliktus dolgában abszolút a jó oldalon áll: a békét szorgalmazza. A magyar nép egyértelműen ugyanezt az álláspontot képviseli, ám mintha egyedül maradtunk volna ezzel a természetes vágyunkkal. Mintha a Vatikánon és rajtunk kívül Európa többi vezetője inkább a háborút éltetné. Tényleg mi vagyunk az idióták? Tényleg igaza volna Platónnak, s a demokrácia valóban a csőcselék uralmát jelenti? Engem speciel nehéz lesz meggyőzni efelől. Jelenleg nagyon is úgy tűnik, hogy a magyar átlagszavazó jócskán bölcsebb és tisztességesebb, mint a nyugat politikateremtő átlagbürokratái és sajtómunkásai.

"Büdös a diszkó, én nem bírom,

Büdös a sajt, de ettől finom.

Büdös a lány, hát hazamegyek,

Büdös a meló mindenkinek..."

(Hobo Blues Band: Illatos dal)

A német Bild magazin pár napja azzal állt elő, hogy kevesebbet kéne zuhanyoznunk. Ha ugyanis spórolunk az energiával, azzal közvetlenül Putyint szívatjuk... „A zuhanyzás vagy fürdés nélkülözése, vagy a gyakoriság csökkentése – nem higiéniaellenes ez? Nem, éppen ellenkezőleg! Mert az, hogy nem tesz különösebben jót a bőrnek, ha minden nap szappannal súroljuk és mossuk le, nem újdonság” - fogalmaz a német sajtó gyöngyszeme, a legbetegebb kommunista időket idézve. Elképesztő, hogy hová jutottunk: az ideológiai hevület már olyan szintű, hogy a nyilvánvaló ökörségektől sem rettennek vissza. "Elegendő csupán négy testrészt lemosni. (...) A kellemetlen testszag három hét alatt elmúlik." Ha nem tudnám, hogy nem létezik német humor, tényleg azt hinném: ez is csak valami hülye vicc.

Kezdjük azzal, hogy a szocializmus idején nagyságrendekkel rosszabbul éltünk, mint nyugat-európai polgártársaink. A családom még a hazai viszonyok között is igazán csórónak számított. Nem nyaraltunk külföldön, nem jártunk vendéglőbe és szánalmas szerkókat viseltünk. Ám olyan mélyen sohasem jártunk, hogy a fürdővízzel kellett volna spórolni. A németek az elmúlt hetven év során hihetetlen jólétet tudhattak magukénak. Nem fegyverkeztek; félretették világhódító szándékaikat; s nem kergettek beteg ideológiákat - 1990 után már a keleti országrészben sem. Minden energiájukat az ipar, az üzlet, az élet szolgálatába tudták állítani és meg is lett az eredménye: Európa legstabilabb, vezető hatalmává váltak. Az utóbbi pár évben mindez megváltozni látszik. Először bekopogtatott az új, progresszív ideológia, majd döntöttek a hadseregfejlesztésről is. Az új irányvonalnak az lesz az ára, hogy engedniük kell a megszokott életszínvonalukból? Akár olyan szinten, hogy lemondanak a rendszeres tisztálkodásról is? Még ha a világ egyik legfegyelmezettebb népéről is van szó, azt azért nehezen tudnám elképzelni, hogy szó nélkül benyelik ezt is.

Persze tudni érdemes, hogy a különböző nációk tisztálkodáshoz való hozzáállása komoly eltéréseket mutat. Magyarországon alapvető, hogy naponta fürdünk, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban azonban az ilyen cikkek nem igazán verik ki a biztosítékot, hiszen évek óta folyamatosan nő a napi tisztálkodást elhagyók aránya. Egyesek az ökológiai lábnyom csökkentésére hivatkoznak, mások a bőrük védelmével indokolják döntésüket. Az Egyesült Királyságban például a lakosság 12%-a hetente csak egyszer mosakodik, s csupán a britek 60%-a tart ki a napi zuhanyzás mellett. (A nemek közötti különbség számottevő, a nők jócskán igényesebbek e téren.) Németországban is hasonló a helyzet, jellemzően még a csecsemőket is csak hetente egyszer fürdetik.

Még mielőtt azt gondolnánk, hogy a német lap felvetése csak egy puszta hóbort; csupán egy újabb gyöngyszeme a posztmodern őrületnek, érdemes egy pillantást vetni az Európai Unió energiafelhasználási terveire. Az EU jelenleg évi 155 milliárd köbméter orosz gázt importál - év végéig ennek kétharmadát szeretné kiváltani. A Financial Times elemzése szerint az ez irányú uniós javaslatok a „hihetőtől a vadul irreálisig” terjednek. A terv alternatív forrásokra vonatkozó négy eleme is igen gyenge lábakon áll (LNG, biometán, norvég import, megújuló energiák), azonban a leginkább megmosolyogtató fejezet egyértelműen a lakossági fűtési igények csökkentése terén remélt 14 milliárd köbméternyi megtakarítás. A Bild cikke már az ezt szolgáló fejtágítás része.

A magam részéről mindig azt mondom - valójában ez az egész blogfolyam másról sem szól -, hogy igyekezzünk nyitottan gondolkodva mindig mindent megkérdőjelezni. A hétköznapi létezésünk tele van rossz beidegződésekkel, idejétmúlt szokásokkal, kiüresedett rituálékkal. Ezeket érdemes azonnal kukázni, még akkor is, ha szüleink, nagyszüleink és dédszüleink nagy becsben tartott örökségéről van szó. Lehetséges, hogy a rendszeres tisztálkodás (vagy legalábbis annak általunk gyakorolt formája) is ilyen volna? Ami a tudományos álláspontot illeti, fura módon még ebben a viszonylag egyszerű kérdésben sincs egyértelmű konszenzus. A bőrgyógyászok egy része - feltehetően ideológiai túlfűtöttségből - hajlamos a zuhanyzás káros hatásaira fókuszálni és a mosdatlanság előnyeit túlhangsúlyozni, szemben a konzervatív orvosokkal, akik kitartanak a rendszeres tisztálkodás elengedhetetlensége mellett. Amiben csaknem mindenki egyetért: a szappanok és a tusfürdők szárítják a bőrt; a forró víznél egészségesebb, ha langyosat használunk; a zuhanyzás jobb, mint a fürdés; és a túlzott mértékű (napi többszöri) mosdás nem igazán indokolt. A többség természetesen azt is elismeri, hogy napi egy zuhanyzás szükséges és elégséges lehet az alapvető testhigiénia eléréséhez. De nem is igazán kell különösebb alapossággal elmerülni a téma könyvtárnyi szakirodalmában. Elég, ha csupán személyes tapasztalatainkra támaszkodunk. Vajon találkoztunk-e olyan iskolatárssal vagy kollégával, akit kellemetlen testszaggal vert meg a természet, és a többiek mégis szívesen barátkoztak vele? Vajon átéltünk-e olyat, hogy egy randevú során higiéniai problémával szembesültünk, s ez mégsem szegte kedvünket? Nem véletlen, hogy Hobo örök érvényű sorait választottam e bejegyzés mottójául: nincs a világon semmi, ami kiváltaná a megfelelő ápoltságot, ezen belül is különösen a testi higiéniát. Ez olyan evidens, hogy szinte vonakodom leírni. "A napi zuhanyzás megszüntetése következtében elszaporodnak a jó baktériumok a bőrön, aminek következtében például elmúlhat az ekcéma." - imigyen próbálja mosdatlanságra buzdítani olvasóit a Bild magazin. Az idézett bőrgyógyász szakember megállapítása nem alaptalan, de ennyi erővel érvelhetünk lábaink amputálása mellett is, hiszen milyen jó az, ha már nem kell költeni cipőre...

A "progresszívek" erősen hajlamosak rá, hogy birkaként kövessék ideológiai vezetőiket, feltétel nélkül elfogadva a nyugati mintákat, legyenek azok bármilyen abszurdak is. Akkor is, ha az érzékenységre és a tapintatra hivatkozva megcsúfolják a liberális alapértékeket és brutálisan korlátozzák a szólásszabadságot. Akkor is, amikor magasról tesznek a tulajdonjog szentségére és szó nélkül kirabolják az orosz oligarchákat. Akkor is, amikor nyílt rasszizmust hirdetnek. Ezeket sem könnyű megmagyarázni, azonban az ideológiai vakság sok mindent elbír. Ám amikor az új hittétel a zuhanyzás megtagadása, az talán még a szellemileg legszerényebben vértezetteket is elgondolkodásra készteti. Különösen úgy, ha a kísérőszöveget is mellétesszük: "Így törhetünk borsot Putyin orra alá..." Esküszöm, a Bild cikke nyomán napok óta Virág elvtárs felejthetetlen mondatai járnak a fejemben A tanú című filmből: "Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni." Valahogy így. Nagyon nem lennék Putyin helyében, ha a németek leállnak a zuhanyzással... De tényleg: hosszú évek óta vegzálják Magyarországot, mondván, hogy elmaradottak, vaskalaposak, mucsaiak vagyunk. Hogy szégyellnünk kéne magunkat, amiért nem csatlakozunk rá a posztmodern vonalra. Személy szerint mindig is haladónak gondoltam magam. Azonban ha a progresszió egyet jelent a mosdatlansággal, úgy inkább maradok én is dicstelenül régimódi. 

Immáron csaknem hetven éve annak, hogy popzenéről beszélhetünk. (Egyesek szerint van az száz is, jómagam azonban a Rock around the Clock című kultikus sláger megjelenését, 1954. május 20-át tekintem startpontnak.) A mögöttünk hagyott évtizedekre visszatekintve azt kell mondanunk, hogy bizonyos trendjelenségek egyértelműen felfedezhetők. Először is: a különböző műfajok gyakran egymásra épülnek. Sosem születik meg a rock and roll, ha nem találkozik egymással a nyugat-afrikai gyökerű blues és az amerikai fehér farmerek zenéje, a country. Heavy metalról sem beszélhetnénk, ha a hatvanas évek végén nem indul világhódító útjára a hard rock. Másodszor: a könnyűzene világát a kezdetektől a mai napig az angolszász - a brit és az amerikai - dominancia jellemzi, szinte mindenki más ezekből merít. Világlátásunkat természetesen szubjektív elemek is formálják. Nem mindegy, hogy milyen műfajokat kedvelünk, és az sem, hogy mikor voltunk tinédzserek, amikor a legintenzívebben szívtuk magunkba ezt a kultúrát. Mindezek alapján azt várnánk, hogy a könnyűzenei slágergyártás hullámhegyeit és -völgyeit képesek legyünk megvilágító erejű magyarázatokkal ellátni. Semmi sem áll ilyen messze a valóságtól.

Kezdjük a nemzetközi piaccal! Lehet isteníteni a hatvanas évek beat-, a hetvenes évek rock-, vagy épp a nyolcvanas évek szintipop világát. Lehet rajongani az új évezred sztárjaiért is. Ám aligha elvitatható, hogy minden idők leggazdagabb poptermését a rendszerváltás idején - 1987 és 1993 között - szüreteltük. Sem azelőtt, sem azután nem volt ehhez hasonlóan pezsgő időszak. Ekkor születnek a Queen és a Dire Straits utolsó, zseniálisan jó lemezei. A U2 a csúcson: három legjelentősebb albumát ekkor adja ki. A Nirvana és a Guns 'N Roses klasszikus felállása pontosan ezekre az évekre korlátozódik. Az Aerosmith ugyan már a hetvenes évek derekától nyomja a rock and rollt, ám egyértelműen itt futnak be igazán; a Permanent Vacation (1987), a Pump (1989) és a Get a Grip (1993) slágereit minden korosztály ismeri. Az INXS, az REM, a Faith No More, a Tears For Fears, a Level 42, a Cure és a Bon Jovi szárnyal, továbbá Prince is ekkor készíti legjobb lemezét. Mike Oldfield öt kiváló albumot is piacra dob e rövid időintervallumban, köztük a Heaven's Open (1991) és a Tubular Bells II (1992) című remekművekkel. Gary Moore élete legjobb produktumait szállítja: Still Got the Blues (1990) és After Hours (1992). A Metallica 1991-ben, ötödik - legendás, fekete borítójú, 30 milliós példényszámú - albumával megérkezik a rádióbarát zenekarok közé, hihetetlenül kiszélesítve rajongótáborát. Ugyanígy a Red Hot Chili Peppers is felér a csúcsra: a Blood Sugar Sex Magic (1991) - melyből 15 millió példányt adnak el és harmadik a Billboard 200-on - meghozza számukra a rég áhított világhírt. Billy Idol, Chris Rea, Bryan Adams, Peter Gabriel, Lenny Kravitz... mind parádés nótákat gyártanak ez idő tájt. Stingről nem is beszélve; több mint negyvenéves, mindvégig kiváló színvonalú alkotói pályafutása talán legkiemelkedőbb szakaszát látjuk. De ne feledkezzünk el a régi nagyokról sem! George Harrison élete nagy formáját futja mind szólóban, mind a Travelling Wilburys tagjaként. Paul McCartney is kifejezetten aktív és termékeny. Eric Clapton fantasztikus dolgokat produkál, 1992-es Uplugged lemeze különösen nagyot szól. Tina Turner csaknem minden jelentős slágere ekkor születik. A Yes és a Genesis parádés albumokat adnak ki; illetve megjelenik a Pink Floyd A Momentary Lapse of Reason (1987) című stúdiómunkája is, mely az Egyesült Államokban négyszeres platinalemezzé érik. Az AC/DC 1990-ben kiadja a The Razors Edge című albumát, mely hatalmas siker, többszörös platinalemez és olyan meghatározó nótákat tartalmaz, mint a Thunderstruck, vagy épp a Moneytalks. Ugyanebben az évben a ZZ Top hasonlóan parádés nagylemezt készít; az erről kimásolt Doubleback című nóta a Vissza a jövőbe harmadik részének fő betétdala. (S ha ez nem lenne elég: az együttes tagjai a nagy sikerű filmben is feltűnnek.) A Deep Purple hosszú szünet után újra összeáll; a Bee Gees, a Beach Boys, Elton John és Rod Stewart is hallat magáról. Bár a Rolling Stonesnak nem ez a legjobb időszaka, azért a Steel Wheels című albummal ők is bejelentkeznek. És akkor még a könnyedebb műfajok képviselőiről nem is ejtettünk szót. Michael Jackson kiadja a Bad (1987), majd a Dangerous (1991) című albumát - ezek csaknem minden felvétele világsláger. Elindul George Michael szólókarrierje, rögtön két jelentős nagylemezzel. A Depeche Mode, a Duran Duran, az A-HA, a Pet Shop Boys, a Roxette, Whitney Houston és Madonna is a topformában. Feltűnik a színen a Bros, a Fine Young Cannibals, Enya és Tanita Tikaram. Dübörög a rap: a Run DMC, a Beastie Boys és Mc Hammer is sikereinek csúcsán jár. Nem mellékes, hogy a következő évtizedek hangzásvilága is ebben az időszakban gyökerezik. Ekkor jön divatba a britpop és az acid jazz; ekkortájt alakul az Oasis, a Blur, a Crowded House és a Jamiroquai is. Sorolhatnánk napestig. Így utólag visszatekintve valami egészen parádés találkozását látjuk a réginek és az újnak; a rocknak és a könnyedebb irányzatoknak. A poptörténelem rövid, de kivételes időszaka tárul elénk: sohasem ragyogott egyszerre ennyi fénylő csillag.

Most evezzünk át hazai vizekre! Itthon ugyanúgy megtaláljuk ezt a semmihez sem foghatóan gazdag periódust, ám - érdekes módon, megmagyarázni is lehetetlen - tíz esztendővel korábban! 1977 és 1983 között olyan elképesztő pezsgést látunk a magyar könnyűzenei életben, amilyenre a következő negyven évben sem volt példa. "Az enyém is volt, és még néhány arcé, azok az évek nyolcvan körül..." - énekelte pár évvel később Pataky Attila, és valóban: a fő csapásvonalat ebben az időszakban a magyar rockzene megszületése jelentette. Edda, Karthago, Piramis, Beatrice, P. Mobil, P. Box, Dinamit, Skorpió, V'Moto Rock, Korál, Hobo Blues Band...  Mindeközben még dübörögnek a hatvanas évek sztárjai: Szörényiék a Fonográffal remek lemezekkel jelentkeznek; az Omega a népszerűsége és alkotókedve csúcsán jár; az LGT zseniálisabb, mint valaha, Zorán pedig hosszú csend után visszatér, s első négy szólóalbuma összehasonlíthatatlanul jobb, mint amit a Metró együttessel bármikor is produkált. Kovács Kati, Katona Klári, Máté Péter, Komár László és a Neoton Família is topformában, miközben Fenyő Miklós páros lábbal rúgja be az ajtót a Hungária új, legnagyobb sikert hozó formációjával. Ebből a társaságból jön létre az R-GO és a Dolly Roll, mindkettő 1983-ban debütál. 1982-ben megalakul az Első Emelet és a KFT együttes is kiadja legelső nagylemezét - itt már a nyolcvanas évek újhullámának születését látjuk. Az ember csak kapkodja a fejét, pedig a Generálról, a Miniről, a Bojtorjánról, a 100 Folk Celsiusról, az Európa Kiadóról, a Rolls Frakcióról vagy épp a Kontroll Csoportról még nem is szóltunk.

Amikor kultúráról esik szó, az ítéletalkotás minden esetben egyéni világlátásunkat tükrözi, s nehéz is objektív kapaszkodókat találni. Építhetnénk a lemezeladásokra is, mint mérhető adatra, ez azonban igazságtalan volna az új évezred üdvöskéivel szemben, hiszen ma már alig-alig vásárolunk cédét, vagy bakelitkorongot. (Az elmúlt húsz évben Adele, Eminem és a Linkin Park volt képes húszmillió feletti lemezeladást produkálni, más nemigen.) Mondhatnánk, hogy Elvisnek és a Beatlesnek könnyű dolga volt, hiszen jóval kevesebb konkurenssel kellett megküzdeniük, mint a maiaknak, ám azt aligha magyarázza bármi, hogy miért születik összehasonlíthatatlanul kevesebb sláger manapság, amikor már boldog-boldogtalan zenét gyárt, mint a múlt évezredben bármikor. A nyolcvanas-kilencvenes években hetente gazdagodtunk olyan meghatározó nótákkal, melyek azóta valóságos örökzöldekké váltak, napjainkban jó, ha évente találkozunk ilyennel. Persze, ilyenkor azonnal érkezik a kérdés: mitől nevezzük slágernek a slágert? Attól, hogy a suszterinasok is fütyörészik? Ha igen, úgy biztosan karcsúbb a mai felhozatal (és nem csak azért, mert suszterinasok sem léteznek már). Vagy attól, hogy játsszák a rádiók? Mindig lesznek olyan adók, amelyek az aktualitásokra specializálják magukat (még akkor is, ha számunkra hallgathatatlanok). Vagy mondhatjuk azt, hogy sláger az, ami személy szerint nekünk bejön? Mert ha ennél a végtelenül szubjektív álláspontnál maradunk, úgy feltétlenül számolnunk kell az ízlésbefagyás (taste freeze) jelenségével. A kutatások szerint az emberek általában 33 éves koruktól kezdenek idegenkedni és elfordulni a modern popzenétől, s ez összefüggésben áll az agy különböző fejlődési fázisaival, a memória alakulásával és egyéb neurológiai folyamatokkal. Egyre több zenét ismerünk meg, egyre több viszonyítási pontot alakítunk ki, amelyekhez a friss muzsikákat mérhetjük. Az átlagos poprajongó egy idő után megcsömörlik attól, hogy folyton ugyanazt a négy akkordot, ugyanazokat a refrén-kuplé-verze kombókat hallja. Az ízlésünk kifinomodásával egyre közömbösebbé válunk a kommersz újdonságok iránt. (Természetesen az sem mellékes, hogy idővel családot alapítunk, s többé már nem a rock and roll áll létezésünk fókuszában.) A Spotify statisztikái meggyőzően igazolják e jelenséget, a magam részéről mégis óvatos maradnék. Egyszerűen azért, mert ez egy fiatal műfaj, mindössze két generáció nőtt fel Bill Haley feltűnése óta. Simán lehet, hogy a mai popzenék egyszerűen pocsékabbak, mint a múlt századból származók. Manapság is értékelni tudjuk az olyan nagyágyúkat, mint Lady Gaga, Bruno Mars, az Imagine Dragons, a Coldplay, a Maroon5, a Muse, vagy épp Dua Lipa - valóban üde színfoltok a 21. századi szürkeségben. De hol van ez a felhozatal a fent bemutatott popkánaánhoz képest?

Az elmúlt harminc évben sok minden változott. A beat, a rock, a punk mind-mind maga volt a lázadás - ma már aligha van miért lázadni, sokkal inkább ellenforradalomban utaznánk. A popzene azelőtt az egyik legfontosabb identitáselemnek számított - poszterek, kitűzők, pólók jelezték a hovatartozást, mi több: gyakoriak voltak az összetűzések a különböző rajongótáborok között -  ma már mindez elképzelhetetlen. A nyugati ember már szinte minden identitását elveszítette - miért pont ez maradt volna meg? A popzene mindig is jó üzletnek számított, ám a 21. század ebben is más; már nem az a trend, hogy a legjobbak kiemelkednek, hanem sokkal inkább az, hogy tudatosan gyártják azt, amit az algoritmus fogyaszthatónak ítél. Bede Márton találóan fogalmaz: "Nagyon úgy néz ki, hogy a fogyasztók ízléséről rendelkezésre álló adatok tömkelegének és a zene előállítási költségeinek zuhanásának köszönhetően a popzenének az a része, amiből igazán nagy pénzt lehet csinálni (mondjuk így: a mainstream pop), ma már hajszálpontosan úgy működik, mint bármilyen fogyasztási cikk gyártása. Ennek az eredménye az, hogy ma Ed Sheeran lehet korunk legnagyobb popsztárja, ami körülbelül olyan, mintha a nyolcvanas évek nem Madonnáról vagy Michael Jacksonról, hanem Nik Kershawról szólt volna."

1987-ben a tizenötödik évemet tapostam. Ekkortájt ébredt fel bennem a lelkes zenerajongó, mely ma sem szunnyad, ám kétségkívül sokat veszített kezdeti éberségéből. Amikor azt állítom, hogy a világ poptermése 1987 és 1993 között a legbőségesebb, abban valóban vastagon benne lehet szubjektív világom is. Igaz ugyan, hogy a mai napig igyekszem képben maradni, és az is, hogy egyidejűleg a régmúlttal is próbálok barátkozni - mindezekkel együtt is kamaszkorom zenei világa meghatározó marad számomra. Érdekes módon a hazai popkultúra terén nem ez a helyzet. Pál Utcai Fiúkon, Kispálon, Bonanzán, Tankcsapdán és Bikinin nőttem fel. Amikor a Piramis első nagylemeze megjelent, amikor az Omega a Csillagok útján járt; amikor az LGT arról énekelt, hogy Mindenki másképp csinálja, én még az óvodában kergettem a csajokat. Mindezeket utólag kellett bepótolnom, így aligha érhet az a vád, hogy kamaszkorom szubjektív élményvilágát emelem hamis piedesztálra. (Aradszky László, Németh Lehel és az Apostol együttes produktumaival szintén csak felnőtt fejjel találkoztam, ám ezek valahogy nem tudtak elvarázsolni...)

Szóval: az égvilágon semmit sem értek. Hogy lehet az, hogy az angolszász popzene kapcsán - ahogy sokaknál -  a késő tinédzseréveim a meghatározóak, míg a magyarock esetén egészen más a helyzet? S ha már elcsúsznak ezek a hullámhegyek, hogyan lehetséges az, hogy a hazai időben megelőzi a nemzetközit? Továbbá: mi az oka annak, hogy az ötvenes évek rock and roll őrületét követően 8-10 évente mindig érkezett valami földcsuszamlásszerű változás - beat, pszichedelikus rock, funky, diszkó, punk, rap -, azonban az új évezredben már semmi hasonlót nem tapasztalunk? És végül miért van az, hogy idehaza manapság is viszonylag pezsgő és kreatív popkultúrát találunk - Majka, Wellhello, Punnany Massif, Follow The Flow, Carbonfools, Honeybeast, Ákos, Kiscsillag, Hiperkarma, Kaukázus, Magashegyi Underground, Elefánt, Carson Coma és a többiek - míg a nemzetközi zenei tér maga az ásító dögunalom? Isten látja lelkem: én valóban igyekszem megadni az esélyt a jelennek, oly módon is, hogy Sebestyén Balázsék reggeli műsorát követően általában elfelejtek adót váltani, s egy rövid ideig maradok még a Rádió1-en. Ám hiába igyekszem nyitott és befogadó attitűdöt magamra erőltetni; hiába próbálom megtalálni az értéket az újdonságokban - pár perc múlva már nyüszítek fájdalmamban. Tényleg nem tudom eldönteni: a popvilág kezd ennyire elkorcsosulni, avagy velem van nagy baj?

A kép Leonardo da Vinci és Mike közös munkája

Jézust elárulták, majd háromszor is megtagadták az utolsó vacsora éjszakáján. Igaz ugyan, hogy Márki-Zay Péterben nem sokan látták a megváltót, s talán saját magán kívül senki más nem hasonlította a Názáretihez, ám tény, hogy az utolsó éjszakán őt is megtagadták, őt is elárulták. Legalább ebben az egy tekintetben bizonyosan megáll az analógia.

A magam részéről mélyen hiszek az individualizmusban, és ugyanilyen mélyen hiszek a közösségekben is. Szilárd meggyőződésem, hogy valódi összefogás, együttműködés csak önálló, érett, felnőtt emberek között jöhet létre. Ám amikor önkéntesen, szabad akaratunkból elköteleződünk egy ügy, egy közösség mellett, azt minden esetben teljes szívvel tesszük. Hogyan is másképp? Hiszen mi magunk döntöttünk így, senki sem kényszerített rá. Amikor Gyurcsány, Jakab meg a többiek csúfosan magára hagyták MZP-t, azzal sok mindent elárultak arról, hogy számukra mit is jelent a becsület, az adott szó. No de hagyjuk a moralizálást, elég, ha a puszta érdekekről beszélünk. Hogy e megfutamodás szégyenteljes volt-e, azt döntse el ki-ki maga; azonban hasznosságáról simán elmélkedhetünk közösen, akár objektív szempontokat is figyelembe véve.

Immáron tíz napja tűnődöm azon, vajon mi járhatott Fletóék fejében a megsemmisítő vereség éjszakáján. Világos volt, hogy MZP e történelmi pillanattól nem több, mint politikai hulla, azonban ha őszinték szeretnénk lenni magunkhoz, már hetekkel ezelőtt is nagy biztonsággal tudhattuk, hogy azzá lesz. Vajon mit nyertek a menekülő pártelnökök azzal, hogy felrúgták a bajtársiasság minden szabályát és nem álltak mögé politikai pályafutása utolsó beszédekor? Tényleg azt gondolták, hogy ők maguk így kevésbé tűnnek vesztesnek? Ez egész egyszerűen nonszensz. A küldetéstudatos kapitányt ők vették be az ötösfogatba; ők tették lehetővé, hogy megnyerje az előválasztást és ők maguk is - ha félszívvel is - végig kitartottak jelölése mellett. Mégis: miből állt volna, ha együtt lépnek fel a színpadra, s együtt köszönik meg híveik támogatását? Abban lett volna méltóság és lovagiasság. Ugyan mit veszítettek volna e gesztussal? Bevallom: képtelen vagyok rájönni. Arra egész egyszerűen nem gondolhatok, hogy ez egy tudatos, hideg fejjel hozott döntés lett volna. Mert ez azt jelentené, hogy brutálisan lenézik saját szavazóikat. Ez azt jelentené, hogy ismerik, felmérték híveik jellemző attitűdjét, és pontosan tudják: pozitívan reagálnak majd e gyáva elhatárolódásra. Vagy hogy mindegy nekik. Ha így lenne, az valami egészen tragikus képet mutatna a magyar társadalom egyharmadáról. Jómagam ezt egészen kizártnak tartom, s az elmúlt tíz nap józan ellenzéki hangjai is azt igazolják: azért nincs ekkora baj. Így csupán arra juthatok, hogy Jakabék menekülése spontán, infantilis érzelmi reakció lehetett az eredmények láttán, és nem profi politikusi döntés.

Ám történt ami történt - április harmadika óta nem csupán az vált világossá, hogy az ellenzéki összefogás modellje praktikusan kudarcot vallott, de az is, hogy az abban résztvevők ott szúrják hátba egymást, ahol csak lehet. Amikor az ezt felismerő ellenzéki közszereplők nyilvánosan azon merengenek, hogy e hozzáállás milyen kormányzást szült volna, a magamfajta már csak egy kávét kér... No de ennyit a múltról - az élet nem állt meg, holnap is lesz nap. Vajon mi lehet a helyes stratégia az egyes pártok részéről? Kezdjük a DK-val, hiszen itt a legegyszerűbb a képlet. Gyurcsányék társadalomfilozófiailag és és emocionális tekintetben is a legmesszebb állnak a kormánypárttól, így számukra nincs más alternatíva, mint a gyűlöletpolitika, a nyílt ellenségeskedés folytatása. Jakab mögül kihátrált a tagság és a teljes szavazóbázis, és ugyanez a helyzet az MSZP kapcsán is. E kiüresedett, picinyke pártok sorsa csakis az összefogás folytatása lehet, bár igazság szerint ezt akár összeolvadásnak is nevezhetnénk - 2026 után aligha lesz külön frakciójuk. A Momentumnak és az LMP-nek azonban lehet más jövőképe. Ehhez négy dolgot kell végiggondolniuk:

1. Van-e esélyük önállóan elérni az 5%-os küszöböt?
2. Van-e ennél komolyabb ambíciójuk?
3. Mennyire "gyurcsányozódtak" össze? Van-e remény arra, hogy önmagukat egy tiszta, romlatlan pártnak mutassák és a választók így is lássák őket?
4. Készek-e arra, hogy némiképp stílust váltva, a következő ciklus során a társadalmi béke oldalára állva konstruktív ellenzéki szerepet vigyenek? (Az LMP számára ez aligha jelenthet gondot, képviselői már az elmúlt négy évben is messze a legkulturáltabb hangvétellel éltek, ami az ellenzéket illeti.)

Amennyiben válaszaik inkább az igenek felé tolódnak, úgy a továbbiakban az égvilágon semmi keresnivalójuk Gyurcsány pusztító ölelésében. A DK-tól immáron semmit sem kaphatnak, ugyanakkor mindent elveszíthetnek, ha továbbra is ragaszkodnak e semmire sem jó összefogáshoz, végképp beleszürkülve egy szalonképtelen koalícióba.

Bevallom: jómagam érzéketlen individualista volnék. Mindazonáltal képes vagyok felismerni és elfogadni, hogy van érték a szolidaritásban, az elesettek felkarolásában. Valójában ez maga a baloldaliság. S ha azonosulni nem is tudok a kibucok világával, némi tiszteletet azért érzek az egymást segítő, önzetlen közösségek iránt. A visszatetsző csupán mindig az, amikor ez a fajta önkéntes nemeslelkűség politikai pályára áll. Ha végignézünk a történelem baloldali mozgalmain, a szolidaritás és a bajtársiasság szinte már az indulásnál kikopik az eszköztárból. Hátbatámadásokat, koncepciós pereket és hullahegyek látunk, amerre a szem ellát - a forradalom felfalja saját gyermekeit is. Gyurcsány is ennek az iskolának a diákja - húsz év alatt tökéletesen leszalámizta az MSZP-t, most már a többieken a sor. A választás éjszakáján mutatott érzéketlensége és felelőtlensége azonban nem csak a DK-ra, de valójában magára a baloldaliságra is borzasztóan rossz fényt vet. Márki-Zay cserbenhagyását követően sokakban joggal merül fel a kérdés: maradt-e bármiféle érték magában a baloldaliságban?

Jézust megtagadták és elárulták, neve és tanítása azonban fennmaradt és minden bizonnyal még sokáig őrzi majd az emberi emlékezet. Márki-Zay Pétert ugyanakkor gyorsan elfelejtjük, neve aligha kerül be a történelemkönyvekbe. Ez persze a legkevésbé sem menti azokat, akik a választás éjszakáján magára hagyták. Legyen ez intő jel mindazoknak, akik a továbbiakban Gyurcsány Ferenccel, vagy Jakab Péterrel szövetkezni kívánnak. Legyen ez intő jel mindazoknak is, akik e gyáva garnitúrában valaha is valódi politikai alternatívát láttak. Elképesztő módon kell gyűlölnie Orbánt, az országot és önmagát is annak, aki még ezek után is rájuk bízná a jövőt.

Az igazi, fanatikus hívek szerint a keresztény tanítás kerek egész; konzekvens igazságok kincsesládája. Nem vagyok egyedül azonban azzal a gondolattal, hogy e dogmavilág rém következetlen; hittételei sok esetben nem csupán megmosolyogtatóak, de értelmetlenek, károsak, egymással ellentétesek is lehetnek. Tipikusan ilyen megkérdőjelezhető elem a tisztítótűz is, mellyel józan logikával nemigen lehet mit kezdeni. Húsvétkor Jézusra emlékezünk, aki a keresztény tanítás szerint harmadnapra feltámadt a halálból. Vajon a sírkamrában töltött szűk negyven óra elég volt ahhoz, hogy ő maga is belekóstoljon a purgatóriumba? (Oké, tudjuk, a bűntelenek ezt megússzák és egyenes ágon jutnak a mennyországba...)

Világos persze, hogy minden, ami a megtapasztalható valóságon túli, s különösen a halál utáni világról szól, az nem több, mint az emberi fantázia kreatív szüleménye, ha úgy tetszik: mesevilág. Mégis érdemes komolyan venni, hiszen sokat elárul a katolikus keresztény vallás gondolkodásmódjáról, moralitásáról. A purgatóriumról szóló hivatalos egyházi tanítás tanítóhivatali dokumentumokban csupán a 13. század közepétől jelenik meg, vagyis a kétezer esztendős egyháztörténelem közel kétharmadában egész jól megvoltak tisztítótűz nélkül is. Elgondolkodtató, hogy a középkori vallásformálók miért érezték feltétlen szükségét egy új fantáziaelem bevezetésének, melynek - mondani sem kell - az égvilágon semmi köze az evangéliumokhoz, a jézusi örökséghez. 

A Magyar Katolikus Lexikonban a következőt találjuk: "Akárhogy is magyarázzuk a tűz hasonlatát, a képben benne van az, hogy a túlvilágon még bizonyos terhektől meg lehet szabadulni, bizonyos dolgoknak az emberből ki kell égnie. A túlvilági tisztulás lehetőségét hivatalosan tanítja a bázeli zsinat (D 693) és a tridenti zsinat (D 840, 983). A határozatban benne van, hogy a halál után még maradhatnak ideigtartó büntetések, és ezektől elegettevő szenvedéssel meg lehet szabadulni." Mindez azt jelenti, hogy a menny és a pokol között létezik egy harmadik zóna a "futottak még" kategória számára. A Katekizmus így fogalmaz: "Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek." Vagyis a purgatórium valójában a mennyország előszobája, amolyan nulladik évfolyam, felkészítő-felzárkóztató csoport. No de miért van erre szükség? És főképp: miért kell ennek is a szenvedésről és a büntetésről szólnia?

Képzeljük el azt az időszakot, amikor az őskereszténység hosszú évszázadaiban még nem létezett a purgatórium gondolata, csupán a menny és a pokol! Mintha egy olyan suliba járnánk, ahol mindössze kétféle osztályzattal számolhatunk: színjelesek leszünk vagy megbukunk. Vajon mennyire motiváló az ilyen? A diákok döntő többsége bele sem fog szagolni a vizsgatételekbe, hiszen a tanár karakterének függvényében az "úgyis átenged", vagy épp a "mindenképp megvág" várakozások egyike fog érvényesülni. A túlvilági ítélőszék kapcsán még a döntéshozó attitűdjét sem ismerjük, így aztán tényleg nincs sok értelme a szent igyekezetnek. Minden bizonnyal ez a felismerés késztette a középkor vallásformálóit a tisztítótűz fogalmának megalkotására és bevezetésére. Ebben az új, tagolt rendszerben bejött a közepes osztályzat, az elitklubba kerülés vigaszága, mely immáron az átlagember számára is elérhető, így megfelelő motivációt jelenthet. Ezt követően szélesebbre nyílik a mennyek kapuja; már nem kell makulátlannak lenni a klubtagsághoz - értelmet nyer a tisztességes létezésre való általános törekvés. Bevallom: eddig még tetszik is az elképzelés. Hiszem, hogy az emberiség túlnyomó többsége jólelkű. Elég, ha a javíthatatlan pszichopata tömeggyilkosokat száműzzük a pokolba, mindenki más elfér a Paradicsomban, csapjunk minél nagyobb bulit! Még az is beleférne, ha az egyházi tanítás a purgatóriumot egyfajta öltözőnek, sminkszobának ábrázolná, ahol a hozzám hasonló szakadt prolikat szmokingba bújtatják és megigazítják a sérónkat, csak hogy méltó módon érkezzünk a mulatságba. Csupán egy bibi van, ami igazán csípi a szememet. Az egyház e felkészítő szakaszban büntetést és szenvedést ígér. Ez nem csupán rosszul hangzó, de morálisan is kikezdhető elképzelés.

Ami a dolog motivációs oldalát illeti, a lángnyelvek által okozott fájdalom és szenvedés érthető. Ha már visszavettünk a követelményszintből, ez ne jelentse azt, hogy a kiválók is lazíthatnak. A közepes osztályzattal zárók kapnak egy rövid ízelítőt a pokolból, csak azért, hogy a két lábon járó földi szentek - akik VIP-jeggyel érkeznek az isteni páholyba - se érezzék feleslegesnek a makulátlan életút energiabefektetéseit. Igen ám, de hogy fest ez erkölcsi szempontból? Nyilvánvalóan rettenetesen, sőt vállalhatatlanul. Idézzük újra a katekizmus szövegét: "örök üdvösségük felől biztonságban vannak". Megvan tehát a klubtagság, de azért egy kis kínzás még csak belefér, nemdebár? Ez annyira beteg világlátás, hogy nehéz is rá szavakat találni. Letelt a kilencven perc, vége a mérkőzésnek. Elhagytuk a pályát. Megtettük amit lehetett - vagy elég volt a győzelemhez, vagy sem, de nincs tovább. Ha kettő-kettes döntetlennel távozunk, abból úgy lesz három-kettő, ha az edző kicsit elnáspángol minket az öltözőben? Miféle ostoba logika az ilyen?? Az életszentség, a megtérés, a megvilágosodás, az erkölcsileg helyes életvezetés mind olyan fogalom, amely az emberi tudathoz köthető. Akkor, és csakis akkor tudunk morális lényként létezni és cselekedni, ha a tudatunk irányít. Az állatok, a csecsemők, a súlyos értelmi fogyatékossággal élők erre képtelenek, s természetesen a halottak is ebbe a körbe tartoznak. Miért kéne értelmetlen szenvedéssel, fájdalommal, megpróbáltatással sújtani egy halott, így immáron aktivitásra és fejlődésre képtelen tudatot? Természetesen Jézus soha, egyetlen szóval sem utal a tisztítótűzre. (E téren is Pál apostol a ludas; ő az, aki elsőként, halványan célozgat ilyesmire.) Emlékezzünk csak a jobb latorhoz intézett ígéretre: "Még ma velem leszel a paradicsomban." Semmi purgatórium, semmi szadista kínzás, de még egy takaréklángon égő, aprócska máglya sincs kilátásban. Az emberi tudat elvégezte a munkáját, s azonnal megítéltetett. A meccs lefújva.

"E büntetést nem szabad valamiféle bosszúnak tartani, mellyel Isten az embert kívülről sújtja, hanem nagyon is a bűn természetéből származó valóságként kell fölfogni." - olvashatjuk a tridenti zsinat határozatában. Világos, hogy életünk során a bűneink visszahullanak ránk; ha cudarul bánunk embertársainkkal, ugyanezt fogjuk visszakapni. Ezek az okos dogmagyárosok csupán egyetlen apróságról feledkeztek el: hogy az érintett időközben beadta a kulcsot. Nincsenek többé földi interakciói, amelyek során megtapasztalhatná az elszigetelődést, a kirekesztettséget, a magányt, a szenvedést, a valóságos földi poklot. Így hát mégis, minek kéne tartanunk a purgatóriumot, mintsem indokolatlan és kegyetlen isteni bosszúnak? A tisztítótűz gondolatának kiiktatása ráadásul nem tűnik túl bonyolultnak, még akkor sem, ha a pokolhoz és a mennyországhoz - valamiféle furcsa vággyal - ragaszkodunk. Egész egyszerűen lejjebb kell szállítani a követelményszintet. Ha helyesen határozzuk meg a bűn fogalmát, úgy azt fogjuk tapasztalni, hogy a legtöbben két lábon járó szentek vagyunk. Semmi szükség a paradicsomi dísztribünre, és a másodosztályú vendégek önkényes szívatására. Elég egy nagy közös küzdőtér, ahol mindenki elfér. Egyszerű, demokratikus, és még az egyenlőségmániások igényeinek is megfelelő...

Persze, legyinthetnénk az egészre, mondván: régi idők focija, kit mozgat még? Ugyanakkor látni kell: a purgatórium dogmája a keresztény tanítás lényeges és élő eleme. Nincs 15 éve, hogy XVI. Benedek pápa kiadta Spe Salvi kezdetű enciklikáját, mely részletekbe menően foglalkozik a halál utáni tisztulás kérdésével. Nyakunkon a húsvét, amikor Jézus feltámadását ünnepeljük. Az a gyanúm ugyanakkor, hogy az egyház feltámadását nemigen lesz módunk ünnepelni, ha nem gyomlálja ki magából vállalhatatlan tanításait, köztük a purgatórium kapcsán megfogalmazottakat. (Pedig talán még sosem volt ilyen nagy szükség egy modern, megújult kereszténységre, mint manapság.) Épp elég értelmetlen gyötrelmet okozunk egymásnak így is. Kevés ártalmasabb téveszmét szült a történelem, mint hogy a szenvedés tisztítani képes.