Végszó, meghajlás, tapsvihar... álltunk a fényben és kiélveztük a siker minden másodpercét. Aztán vége lett. Másnap már égetően hiányzott a színpad, a próba. Egy álló hétig mély űr tátongott bennem - akkoriban mindent egy lapra tettünk fel, csakis az előadásra koncentráltunk. Tizennyolc évesen a szalagavató bálunkon - a kötelező bécsi keringő mellett - egy vidám darabot is színre vittünk, melyben főszerepet játszhattam. Már akkor megtapasztalhattam, milyen az, amikor valaki kizárólag egyetlen dologra fókuszál, s az az egy dolog hirtelen köddé válik.

Világos, hogy egy-egy nagyobb projekt véget értével elkerülhetetlen az érzés, azonban a legtöbbször jön egy újabb munka, egy újabb esemény, egy újabb felkérés - így elviselhetők a rövidebb üresjáratok. De mi van akkor, ha valaki az egész létezését egyetlen lapra teszi fel? A magam részéről azt tapasztalom, hogy az egydimenziós életpályák csaknem minden esetben tragikusak, de minimum csapnivalóak.

Ismerjük a frissen nyugdíjba vonult kisember karakterét? Beszáll mellénk a liftbe és fájdalmas sóhajtozásba kezd: mi lesz vele ezután? Hogyan telnek majd a napjai? Mi meg csak bámulunk kikerekedett szemekkel, hogy hol itt a tragédia... Ezerféle hobbi, sport, vállalkozás, jótékonysági munka és egyéb elfoglaltság létezik. Pár kattintással minden lényeges kulturális alkotás elérhető: filmek, zenék, irodalmi művek... egy élet is kevés még ahhoz is, hogy épp csak megkapargassuk a felszínt. Az ilyen fantáziátlan emberek aktív éveik során is élőhalottak voltak, ha nem alakítottak ki maguknak egy színes és izgalmas, a hétköznapi roboton túlmutató alternatív világot.

Látjuk magunk előtt az egydimenziós létezők másik archetípusát, az üzletembert? Vele nem az a probléma, ha véget ér egy projekt, vagy becsődöl egy vállalkozás - indít három újat helyette. Nála sokkal nagyobb gond, hogy mindössze egyetlen kommunikációs formát ismer: a pénz nyelvét. A legtöbben hiszünk a barátságban, a szerelemben, a becsületességben, a nyíltságban, az összetartozásban; sokan az elköteleződésben vagy akár az önzetlen segítségnyújtásban is. A mindössze egyetlen dialektust értő kalmár számára mindezek értelmezhetetlenek; ő mindent pénzzel próbál megoldani. Szüksége is van az anyagi eszközökre, mert egyebe sincs - önmagáért nem barátkozik vele senki. Nem is igazán képes az intimitásra; még a legközelebbi családtagjai számára sem tud megnyílni. Igazi tragédia az effajta szociopata alkat élete; egészen döbbenetes az a szakadék, amely a jellemzően magas IQ-ja és a nullához közelítő érzelmi intelligenciája közt tátong.

Tudjuk, hogy miként fest a mindent egy lapra feltevő anya? Először is: imádja a terhesség állapotát. Számára a várandósság kilenc hónapja a legboldogabb életszakasz, igyekszik is minél többször teherbe esni. Ha rajta múlna, futószalagon szülné a gyerkőcöket. Az egyetlen szeretetnyelve a gondoskodás, semmi egyéb nem hozza lázba. Nem érdekli a karrierépítés. (Mégis, mikor?) Hidegen hagyja a sport. (Nehéz is volna, hisz mindig állapotos.) Nem vágyik egzotikus utazásokra, érdektelen számára a kultúra, a társasági élet. Valójában még a szextől is viszolyog, fantáziáját csakis a megtermékenyítés mozgatja. Ez az a típus, aki - még ha jó szándékú is - borítékolhatóan mérgezően hat mindenkire. Gyermekei, akikhez mindennél jobban ragaszkodik, vagy elmenekülnek e súlyos ölelésből; vagy infantilis módon beleragadnak a mama-hotel kényelmébe; esetleg pszichoszomatikus betegségek alakulnak ki bennük, hiszen anyjuk akkor szereti őket a legjobban, ha ápolásra szorulnak... Idővel természetesen az egydimenziós anya is benyújtja a számlát: a gondoskodásért gondoskodást követel. Ilyenkor születnek a világ legelvetemültebb mondatai: "Azért szültelek, hogy idős koromban gondoskodj rólam..." Talán nem is tudatosul benne, hogy a saját gyerekét ítéli rabszolgasorsra. Egy valamivel azonban nem számol. Egy bizonyos tudati szint felett az emberek nem áldozzák fel magukat másokért. Még a saját anyjukért sem. Keserű az a sors, amikor valaki egy életen át egyetlen befektetésre épít, s az az egy sem működik.

Ide kívánkoznak az ásó, kapa, nagyharang szellemében megkötött házasságok kiábrándult érintettjei is. Akár egy teljes életet leélnek egy gyalázatosan pocsék kapcsolatban, a válás számukra nem opció. Vagy azért, mert azt gondolják, tettük láttán a Teremtő összevonja a szemöldökét; vagy egyszerűen csak félnek a változástól, s el sem tudják képzelni, hogy lehetne jobb is mással, vagy akár egyedül. A hittel kimondott holtomiglan-holtodiglan mindenképp veszélyes pálya. Ha a rózsaszín köd kitart ötven-hatvan éven át, úgy minden oké. Ilyen is van - százezerből egy. Ha mégsem ez a helyzet, úgy a deklarált elkötelezettség mélyen sebezhetővé teszi a feleket. "Úgysem hagyhatsz el, ezért azt teszek veled, amit csak akarok" - suttogja a belső kisördög, a külső szemlélő pedig az egykor életerős férfiak helyén szánalmas pincsikutyákat; az egykor ragyogó nők helyén alávetett cselédeket lát. Semmi sem öli meg olyan gyorsan a szerelmet, mint amikor a felek tudják a másikról, hogy semmiféle alternatívája nem létezik.

A kedvencem mégiscsak az egyik kerékpáros cimborám. Irgalmatlan távokat teker, többnyire az Alpok és a Pireneusok hegyeit ostromolva. Nemrég letévedt a konditerembe, ahol mutattam neki pár gyakorlatot, hogy aránytalanul erős lábizmait ellensúlyozandó dolgozzon kicsit felsőtestre is. Körülbelül tíz perc után azt látom, hogy talált egy szobabiciklit és azt hajtja... egy órán keresztül le sem szállt róla... Így megy ez: sokan egydimenziós megszokásaik rabjai, s képtelenek a kiegyensúlyozott és komplex létezésre. Pedig aligha létezik biztosabb recept az elégedettségre. Mert fontos a munka, de a játék, a szórakozás és a pihenés ugyanúgy. Lényeges a család, de azon túl is van társasági élet. Nem hanyagolhatjuk el mentális egészségünket, de a testünk is odafigyelést igényel. Kell a kardió edzés, de a súlyzós gyakorlatok sem mellőzhetőek. Emberi kapcsolataink is sokfélék - szeretetnyelvből is vagy tucatnyi létezik; nem bánhatunk mindenkivel egyazon séma szerint. Feltehetünk mindent egyetlen lapra, ám alighanem ez a legkockázatosabb útja a boldogságkeresésnek. A magam részéről a diverzifikált portfóliókban hiszek. Cunami bármikor jöhet, ne ússzon el minden egyetlen szempillantás alatt.

Gad Saad és én - látszólag - semmiben sem hasonlítunk. A parazita elme c. könyv szerzője libanoni születésű, arab anyanyelvű, Kanadában élő zsidó; szemben velem, a keresztény gyökerekkel bíró pesti sráccal. Származási, kulturális, nyelvi, lakóhelyi és életmódbeli különbségeink azonban nem lehetnek akadályai annak, hogy a világot egy az egyben ugyanúgy lássuk. Magyar nyelven idén megjelent műve - melyben alaposan körüljárja, miként pusztítják a jelenkor fertőző eszméi a józan észt - kötelező olvasmány minden szabadságszerető ember számára. 

"Az intellektuális sokszínűség a motorja annak a darwini elven folyó versengésnek, amelynek végén a legjobb ötletek kerülnek ki győztesen (ezt nevezzük evolúciós episztemológiának). Ebben az értelemben napjaink egyetemei a sivár ideológiai konformitás anti-darwinista pöcegödreivé silányultak." A szerző jól ismeri ezt a világot, ő maga a montreali Concordia Egyetem professzora. "Progresszív körökben elterjedt az a nézet, hogy ha eleget ismételgetjük a diverzitás, befogadás és méltányosság szavakat, akkor minden jóra fordul. Persze, nem mindegy, hogy mivel kapcsolatban beszélünk a diverzitásról, befogadásról és méltányosságról. A rassz, etnikum, vallás, biológiai nem, szexuális orientáció és a társadalmi nem (gender) terén érvényesített sokszínűség a diverzitás kultuszának alapvető szentségei. Az intellektuális és politikai sokszínűség ugyanakkor már eretnek gondolatnak minősül, amit el kell nyomni." Gad Saad beszámol arról, hogy az amerikai egyetemek többsége igen komoly adminisztratív állományt foglalkoztat, melynek elsődleges feladata, hogy e kultuszt, s annak dogmáit betartassa. A Michigani Egyetemen például kilencvenhárman, évi 11 millió dollárnyi bérköltség árán őrködnek a progresszív vallás felett. Kérdezhetnénk naivan, hogy mit szól ehhez a tanári kar, ám az összetételüket látva nem meglepő, ha a többség boldogan asszisztál az őrülethez: "Egy 2016-os tanulmányban a negyven vezető amerikai egyetem professzorainak választási regisztrációját vizsgálták öt tanulmányterületen, ez alapján a közgazdasági területen 4,5 : 1, történelem szakon 33,5 : 1, újságírás szakon 20 : 1, jogon 8,6 : 1, pszichológia szakon pedig 17,4 : 1 volt a demokrata-republikánus arány." Egészen döbbenetes: a fenti adatokat összesítve a demokrata professzorok tizenkétszeres túlsúlyát látjuk... Ami pedig a többieket illeti: "A nyilvános szerepléseimnek köszönhetően hallgatók és professzorok sora osztja meg velem azt, hogy mekkora szenvedést okoz nekik az egyetemeken uralkodó politikai korrektség. Ezekben a beismerésekben visszatérő elem, hogy kénytelenek önmagukat cenzúrázni, nehogy megbüntessék őket a progresszív ortodoxia megsértéséért. A félelem oly mértéket ölt, hogy azok az oktatók, akik köszönetet mondanak nekem, amiért védelmembe veszem a klasszikus liberális értékeket, külön megkérnek rá, hogy ne hozzam nyilvánosságra a nevüket. (...) Ezeket a leveleket nem Észak-Koreából, Jemenből, vagy a volt Szovjetunió tagállamaiból kaptam. Az ideológiai sztálinizmus az észak-amerikai egyetemi campusok mindennapi valósága." Úgy tűnik, itt kezdődnek az igazi bajok.

Van valami, amit sohasem értettem. Hogyan lehet beleszeretni olyan emberbe, aki nem érti, nem szereti, nem tolerálja viccet? Hogyan lehet egyáltalán barátkozni ilyennel? És ugyanígy: miként lehet lelkesedni olyan filozófiákért, eszmerendszerekért, világlátásokért, amelyek esküdt ellenségei a tréfának? Hiszen pontosan tudjuk: minél merevebb, minél dogmatikusabb, minél tekintélyelvűbb egy ideológia, annál kevésbé viseli el a humort. Márpedig a progresszív vallás olyannyira komolyan veszi önmagát, hogy a szellemességet végképp ki nem állhatja. Gad Saad két jellemző esetet is megemlít. Az első Lazar Greenfield, az elismert sebész története, aki 2011-ben közzétett egy kutatást, mely szerint a védekezés nélkül szexelő - tehát hímivarsejtekkel közvetlenül érintkező - nők között alacsonyabb a depresszió aránya. Cikkét így zárta: "Ma már azt is tudjuk, hogy van jobb ajándék Valentin-napon, mint a csokoládé." Nos, ezt hívják újságírásnak. Könnyedén, frappánsan, az olvasó arcára mosolyt csalva zárni egy tudományos publikációt - évszázados, bevált recept. Egészen mostanáig, hiszen a 21. században ilyenkor megjelennek a hamis felháborodás tálibjai, hogy azonnal elégtételt vegyenek a humorizálásért. Greenfieldnek le kellett mondania a Surgery News szerkesztői pozíciójáról, majd az Amerikai Sebészek Kollégiumának elnöki posztjáról is. A másik eset Sir Tom Hunt Nobel-díjas biokémikus egy 2015-ös pohárköszöntőjével indul, melyben kitért a koedukált laboratóriumok világára: "Elmondom, mi a bajom a csajokkal. Ha egy laborban dolgozol velük, három kimenetel lehetséges. Beléjük szeretsz, beléd szeretnek, ha pedig kritizálod őket, sírva fakadnak." Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a felháborodás-cunami maga alá temesse; le kellett mondania a Londoni University College-ban és az Európai Kutatási Bizottságban betöltött tisztségeiről is. Számos női tudós igyekezett megvédeni, de ez sem számított. Ami engem illet: én nagyon nem szeretnék ilyen világban élni. Mindig menekültem onnan, ahol nem értették a viccet. Pontosan tudjuk: a humor és az intelligencia szinte elválaszthatatlanok egymástól. A fenti esetek mérhetetlen ostobaságról árulkodnak a felháborodók részéről (már ha megbotránkozásuk valódi). De több is van ebben: a jóízű röhögés olyan, akár a foci vagy a szex: létezni sem érdemes nélküle.

Gad Saad bemutat egy érdekes jelenséget, melyet kollektív Münchhausen-szindrómának keresztelt el. Egy olyan világban, amely díjazza az áldozatiságot, lényegesen könnyebb ily módon érvényesülni, mint valós teljesítménnyel. Ez a szemlélet sokakat arra sarkall, hogy eljátsszák az áldozat szerepét, ahelyett, hogy értelmes és hasznos módon töltenék az életüket, akár még a világ jólétét is előre mozdítva. "Sok progresszív törekszik arra, hogy elérje az áldozati piramis csúcsát. Ki akarna manapság saját érdemből sebész, egyetemi professzor, hivatásos sportoló, művész vagy diplomata lenni? Ahhoz személyes felelősségvállalásra és kőkemény munkára lenne szükség. Ma már elég, ha az áldozati szerepet színlelve nyitjuk ki a lehetőségek kapuját." Ez az a szemléletmód, amelyben előbb-utóbb minden út a mondvacsinált áldozatisághoz vezet, s ahol van "szenvedő" fél, ott természetesen a bűnöst is nyakon lehet csípni: "Ha fehér ember vagy, aki nem találja szexuálisan vonzónak a fekete nőket, akkor szexuális rasszizmust követsz el (igen, ez létező kifejezés). Viszont, ha fehér férfiként vonzódsz a fekete nőkhöz, akkor is rasszista és kirekesztő vagy, mert szexuálisan túlfűtött tárgyként gondolsz a fekete nőkre. A fenti egyenlet bármelyik áldozati csoporttal ugyanúgy működik." A vicc ebben nem csupán az, hogy nyilvánvalóan nem lehet az ember vétkes azért is, ha van rajta sapka, és azért is, ha nincs. A lényeg az, hogy egyik eset sem bűn; vonzódásunk ösztön és ízlés dolga, morálisan e kérdés abszolút értelmezhetetlen. Kitapinthatóan a vallások felségterületén járunk: az ember mindenképpen bűnös, és az a jó, ha kellően pocsékul is érzi magát emiatt. Az agymosás ilyen szintje egészen megmosolyogtató jelenségeket szül. "Tal Nitzan, a Jeruzsálemi Héber Egyetem doktorandusz-hallgatója írt egy díjnyertes dolgozatot, amelyben az Izraeli Védelmi Erők palesztin nőkkel szemben elkövetett nemi erőszakkal kapcsolatos eseteinek előfordulását vizsgálta. A cél egyértelműen az lett volna, hogy bebizonyítsa, mennyire becstelenek és gonoszak voltak a zsidó katonák. Miután nem talált bizonyítékot nem erőszakra, Nitzan arra a következtetésre jutott (kapaszkodjanak meg a kedves olvasók), hogy ez pontosan azt bizonyítja, hogy az izraeliek dehumanizálták a palesztinokat. Annyira gyűlölték őket, hogy még megerőszakolni sem akarták a palesztin nőket!" Egy bekezdéssel ezelőtt még arról írtam, hogy a progresszívek híján vannak a humorérzéknek. Lehet, hogy tévedtem? "A hamis felháborodással kereskedők nemcsak arra képesek, hogy áldozatként tekintsenek a meg nem erőszakolt palesztin nőkre, hanem arra is, hogy a kedvességet az iszlamofóbia biztos jelének tekintsék. Anisa Rawhani a Queen's Egyetemen végzett kísérletet: tizennyolc napon keresztül éjjel-nappal hidzsábban járt, és megfigyelte az emberek reakcióit. Értelemszerűen arra számított, hogy minden sarokban kirekesztő és előítéletes reakcióba botlik majd. Egészen megdöbbent azon, hogy az emberek kedvesek és udvariasak voltak vele. Hogy mégis megmentse valahogy az áldozatiság narratíváját, arra a következtetésre jutott, hogy a tolerancia és a kedvesség valójában nem volt más, mint a leplezett kirekesztő vélemények túlkompenzálásának eszköze." Beszarás. Totál mindegy, hogy az ember erőszakos vagy békés; goromba vagy készséges - így is, úgy is bűnös. Az önostorozás és az öngyűlölet a progresszív vallás igazi alappillére.

A szerző egy teljes fejezetet szán a stucc-parazita szindróma bemutatására, melyet mi magunk is jól ismerünk, még csak az országot sem kell elhagynunk, hogy nap mint nap megtapasztaljuk. Tipikus balos-progresszív minta: ha valami porszem akad a gépezetbe, ha valami kilóg a központi narratívából - fejet a homokba, indulhat a masszív valóság-ferdítés! "Természetesen a valóság tagadása iránti vágy túlmutat a tudományon. Az átverés (és önámítás) iránti emberi kapacitás határtalan, sőt egyes tudósok úgy vélik, hogy az emberi intelligencia fejlődése is annak köszönhető, hogy újra és újra sikeresen manipuláljuk egymást. Az ilyen manipulatív szándékok szolgálata közben az önámítás képességét is sikerült tökélyre fejlesztenünk, hogy ne buktassuk le saját magunkat. A jó hazugság első szabálya, hogy el kell hinnünk a saját hazugságunkat." Gad Saad a progresszívek iszlámsimogatásán keresztül mutatja be, hányféle csalárd trükkel dolgozik az ideológiai hazugsággyár. Akár a terrorizmust, akár a zsidógyűlölet mértékét, akár a nők alávetettségét, vagy épp a homofóbiát tekintjük, nincs olyan statisztika, melynek első húsz helyén nem iszlám országok szerepelnek. A napnál is világosabb minden józan ember számára, hogy ez a vallás tökéletesen szembemegy a felvilágosodás minden értékével, mégis, mivel a progresszív narratíva szerint az iszlám nem illethető semmiféle kritikával, marad a szerecsenmosdatás a valóságtagadás szélhámos eszközeivel.

• ELTERELŐ STRATÉGIA - Más csoportok bűneinek kihangsúlyozása. Az iszlám kapcsán: minden vallásnak megvannak a saját szélsőségei.
• NEM IGAZI SKÓT - A saria, az erőszak, a terror valójában nem képviselik az igazi iszlámot, még akkor sem, ha e fundamentalista vonal abszolút többséget mutat, s a vallás felvilágosult, békés irányvonalára alig találunk példát.
• VÉGTELEN DELEGITIMIZÁCIÓS SPIRÁL - Beszélsz arabul? Muszlim vagy? Ismered a Korán teljes szövegét? Ha nem, maradj csöndben! nincs jogod kritizálni a vallást.
• TÖRTÉNELMI KÖZHELYEK ALKALMAZÁSA - "A 15. századi Andalúziában békében éltek egymás mellett muszlimok, zsidók és keresztények." A progresszív szerecsenmosdatást nem zavarja sem az, hogy történelmi példája nem igaz, sem az, hogy ennek nem sok köze van a jelenhez.
• LÁNCOLATSTRATÉGIA - Nem az iszlám a felelős a terrorcselekményekért, hanem számos különálló, egymáshoz láncolt tényező eredménye. Még akkor is, ha Allahu Akbar! felkiáltással hajtják végre az adott szörnyűséget.
• EUFEMIZMUSOK HASZNÁLATA - A politikai korrektség nem engedi nevén nevezni a dolgokat. A Nyugat nem az iszlám terror ellen harcol, hanem a radikális militáns erőszakos extremista emberi fanatizmussal.
• MORÁLIS ÉS KULTURÁLIS RELATIVIZMUS - A Korán szövegét nem kell komolyan venni, hiszen a szövegértelmezés szubjektív műfaj, és egyébként is rengeteg a félrefordítás, félremagyarázás.
• TOTÁLIS ÁTKERETEZÉS - A burka, a nikáb, és a hidzsáb a nők felhatalmazásának jelképei, míg a bikini a férfiuralom elnyomásának szimbóluma...

Mi tagadás, bőséges az eszköztár. Nagyon résen kell lenni. Egy átlagos intellektussal bíró, naiv polgárt egészen könnyen be lehet vinni az erdőbe egy ekkora arzenállal.

Muszáj felismerni: ahol az érzelmek felülírják az értelmet; ahol a sértődés előbbre való az igazságkeresésnél; ahol az ideológia győzedelmeskedik a valóság megtapasztalható tényei felett; ahol a történelemhamisítás is megengedett, ha a központi narratíva úgy kívánja; ahol struccpolitikát folytatnak, ha képtelenek szembenézni a tényekkel; ahol gyűlölik a viccet, de imádják az áldozati pózokat - ez a világ nem a tudományé, hanem egy az egyben a vallásoké. Önmagában nem is volna baj ezzel, virágozzák minden virág! A progresszió szektája bőven elfér a Jehova Tanúi, a Hit Gyülekezete, vagy épp a laposföld-hívők mellett. Mit bánom én, ha vasárnaponként összejönnek, s prédikációkat hallgatnak arról, hogy százféle gender létezik, hogy mindenki rasszista, aki farsang idején indiánnak öltözik, s hogy a férfiak is menstruálhatnak! Az sem gáz, ha a délutáni, felekezeti focimeccset is térdepléssel indítják. Semmi gond, léteznek ostobább és mérgezőbb vallások is a világban. No de mit keres ez a szürreális, mélyen tudományellenes szemlélet az egyetemi szférában? És mit keres a közélet mainstream vonalában? Miként lett a progresszió kötelező államvallás oly sok helyen a nyugati világban?

"Egy texasi tankerület vezetői többek között a Biblia eltávolítására szólították fel az iskolák könyvtárait, miután közérdekű panaszra vizsgálat indult több kiadvány ellen, hogy összeegyeztethetők-e a tanintézmények oktatási elveivel. A Biblia nem tartozott azok közé, ami összeegyeztethető, úgyhogy Texasban lekapkodták az iskolai könyvtárak polcairól." - tálalja a hírt showműsorában Bayer Zsolt a szokásos felháborodással.

Természetesen jogos a felindultság: egy meghatározó irodalmi műről van szó, tökéletesen lényegtelen, hogy a szellemisége bejön-e a tankerület progresszív ideológusainak. Szophoklésztől Steinbeckig alig találnánk olyan szerzőt, akinek minden soráért lelkesednének a posztmodernek, így már a felvetés is tökéletesen értelmetlen. Bayer Zsolt kommentárja azonban ugyancsak nem helytálló. Miután felvázolja a szürreális képet, melyben szakértők vizsgálják a "ne paráználkodj!", a "felebarátod házastársát ne kívánd!", vagy épp a "ne ölj!" parancsolatok jelen korszellemmel való kompatibilitását, Julien Benda Az írástudók árulása című művéből idéz: "Az emberiség cselekedni többnyire mindig a rosszat cselekedte, de méltányolni a jót méltányolta. És ez volt az a kiskapu, amin keresztül be lehetett jutni a mennyországba. Majd bekövetkezik az írástudók árulása, és ettől a pillanattól kezdve az emberiség már nem csak cselekszi a rosszat, de méltányolja is." Ez az a pont, ahol átesünk a ló túloldalára. Odáig tökéletesen rendben van a dolog, hogy kritikával illetünk egy irracionális, vallásos megközelítést (a Biblia ideológiai alapú megítélését és eltávolítását). De rögtön semmivé foszlik a kritika morális alapja, ha érveinket ugyancsak irracionális, vallásos forrásból eredeztetjük.

Aki olyat állít, hogy általában "a rosszat tesszük, de a jót preferáljuk", annak először is kutya kötelessége volna eltűnődni azon, miből fakad ez az aszimmetria. Ha mérnökként tervezünk egy gépet, amely az Istennek sem akar úgy működni, ahogyan mi azt megálmodtuk, úgy elég ostoba dolog volna dühöngve hibáztatni konstrukciónkat - inkább tervezünk egy újat. Ha a homo sapiens - ösztönösen - többnyire a rossznak mondott utat választja, úgy muszáj elgondolkodni azon, miért tituláljuk rossznak az adott ösvényt. Ez nem árulás az írástudók részéről, épp ellenkezőleg: intellektuális kötelesség. Ugyanis vagy az van, hogy a Jóisten elbénázta a teremtést és olyan késztetésrendszert kódolt a genetikánkba, amilyet nem is akart; avagy az alkotás nagyon is oké, csak mi fantáziálunk, mi társítunk hozzá tökéletesen fals elvárásrendszert. Olyat, amilyenről a Teremtő soha a büdös életben nem is álmodott. Én egészen bizonyosan a második verzióra szavazok.

A Biblia elérésének korlátozása nyilvánvalóan szembemegy a liberalizmus alapelvével; valódi intellektuális bűntett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Szentírásban található minden gondolat követendő, elfogadandó volna. Az Ótestamentum féltékeny, haragos, gyilkos Istene például bizonyosan nem példaértékű karakter. Az Ószövetség történetei többnyire totál betegek, semmiképpen sem tekinthetők morális iránytűnek. Ami pedig a tízparancsolatot illeti, ideje volna tényleg végigfutni e rendelkezéseken, épp úgy, ahogyan Bayer Zsolt ezt rém gunyorosan javasolja.

I. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! - A világi etikában értelmezhetetlen.
II. Isten nevét hiába ne vedd! - A világi etikában értelmezhetetlen.
III. Az Úr napját szenteld meg! - Ugyanígy: a világi etikában értelmezhetetlen.
IV. Atyádat és anyádat tiszteld! - Semmiféle konkrét tartalmat nem hordoz.
V. Ne ölj! - Valódi, fajsúlyos morális premissza. Minden ember élete szent.
VI. Ne paráználkodj! - A világi etika szerint a felnőtt emberek önkéntes interakciói nem lehetnek bűnösek. A szabad akaratból létrejövő szexualitás szent.
VII. Ne lopj! - Valódi, fajsúlyos morális premissza. Az embernek a munkával szerzett tulajdonhoz, az életét biztosító anyagi javakhoz való joga szent és sérthetetlen.
VIlI. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy! - A világi etika szerint a szólásszabadság szent. A hazugság nem büntethető (mindenki börtönben ülne, aki valaha csajozott, vagy járt állásinterjún), a becsületsértés pedig szubjektív műfaj. Ez az a parancs, amely alulról már súrolja a világi etika szféráját, ám ebben az általános formában súlytalan, tartalmatlan.
IX. Felebarátod házastársát ne kívánd! - A világi etikában értelmezhetetlen. Az ösztönök definíció szerint nem lehetnek bűnösek, ahogyan a felnőtt emberek önkéntes interakciói sem.
X. Mások tulajdonát ne kívánd! - A világi etikában értelmezhetetlen. A vágyak sohasem bűnösek, a lopásról pedig a hetedik parancs már rendelkezett.

Tízből kettő a valódi parancsolat - ez a mérleg. A többit tekinthetjük szimpla ajánlásnak. Teljesen felesleges foggal-körömmel ragaszkodni mindhez, csak azért, mert pár ezer évvel ezelőtt Mózesnek volt egy villanása. Az pedig valódi morálfilozófiai bűntett, ha a kőtábla mind a tíz rendelkezését azonos súlyú parancsolatként tartjuk számon. A helyes, Istennek tetsző élet sokkalta könnyebb annál, mint ahogy azt a kereszténység örök aszkétái gondolják.

"A rosszat tesszük, de a jót preferáljuk." Az ilyetén gondolkodásmód nem csupán maga a kognitív disszonancia; nem csupán az örök szorongás mérgező táptalaja, de a Teremtő mérhetetlen lebecsülése, valamint valódi árulás is a jézusi tanítással szemben. "Legyetek tökéletesek!" - int mindannyiunkat a Názáreti, s közismert példázataiban mintát is kínál a perfekt életvezetéshez. A tíz szűzről szóló példabeszéd az éberséget, a tudatosságot hirdeti. A talentumokról szóló tanítás - többek közt - az intellektuális fejlődés fontosságára hívja fel a figyelmet. A tékozló fiúról; a farizeusról és a vámosról; valamint a szívtelen szolgáról szóló történetek pedig világossá teszik, hogy a dogmatikus gondolkodásmód mennyire mérgező. Ha valóban a jézusi úton járunk; ha valóban nyitottak vagyunk a világ megismerésére; ha tényleg azt gondoljuk, hogy a teremtés tökéletes, úgy soha nem fogjuk beérni az olyan beteg frázisokkal, mint hogy "tudjuk, mi a jó, de mégsem tesszük". Nem lehetünk ennyire hülyék.

Elérkezett a tanévkezdés napja. Aligha létezik alkalmasabb időpont, hogy elgondolkodjunk - akár szülőként, akár tanárként -, megfelelően bánunk-e az ifjúsággal.

Igazi tragédia, hogy a történelem nem játszható újra. Sem a saját, személyes élettörténetünk, sem a nagyvilágé. Praktikusan ez azért nagy gáz, mert egy csomó mindennek - többek közt a gyereknevelésnek - nem futhatunk neki újra. Ha egyszer elcsesztük, az onnantól el van cseszve. Teoretikusan pedig azért jelent óriási problémát, mert a tudományos igazságok egyik alapvető kritériuma a megismételhetőség. Az egyes tapasztalatok ugyan összeadódnak, ám a jelek szerint ezekből sosem hajtanak ki olyan megkérdőjelezhetetlen, egzakt igazságok, mint Pitagoraszé, vagy Newtoné.

Jómagam a liberális nevelési elveket vallom. Sosem bántottam, büntettem, terrorizáltam a gyerekeimet. Jelenleg iskolás kiskamaszok, és olyan kiegyensúlyozottak, amilyen én magam talán sosem voltam. Boldogak, békések, mosolygósak, vagányak és bíznak bennünk - úgy, ahogy én magam sosem bízhattam a szüleimben. Hiszem, hogy mindez annak az egyenes következménye, ahogyan az elmúlt 13-15 évben bántunk velük, ám ebben sosem lehetek teljességgel bizonyos; talán egészen más környezetben is ilyenekké formálódtak volna. Elkiabálni sem merek semmit - talán harminc év múlva már kijelenhetem majd, hogy révbe értek, hogy minden tekintetben kielégítő, termékeny életet élnek. Addig még történhet bármi.

Alfie Kohn így ír Az elkényeztetett gyerek legendája c. könyvében: "Tapasztalataim szerint a legtöbb szülő őszintén arra vágyik, hogy a gyermeke öntudatos, független, gondolkodó emberré váljon, aki nem fél a sarkára állni... a kortársai körében. Amikor azonban a gyermek ugyanilyen bátran lép fel velük szemben, az már más lapra tartozik: jobb esetben nehéz korszaknak titulálják, amelyen minden gyerek átesik; rosszabb esetben a fiatalt tekintik együttműködésre képtelen, tiszteletlen, engedetlen, dacos alaknak, akinek változtatnia kell a magatartásán. Valójában azonban, ha azt akarjuk, hogy a gyermekünk ellen tudjon állni a kortársainak, és elvekkel rendelkező, bátor felnőtté cseperedjen, akkor bizony örülnünk kell, ha a mi szavunkat is kétségbe vonja, ha velünk szemben is öntudatos." Amikor arról beszélünk, hogy a társadalom alapsejtje a család, nem egy üres frázist pufogtatunk. A jövő pontosan olyan lesz, amilyenné - gyermekeink nevelése útján - formáljuk. Ha ragaszkodunk a tekintélyelvű, behódolást követelő dölyfösséghez, úgy nem csupán közvetlen leszármazottainkat, de a teljes társadalmat is elindítjuk a lejtőn. "Ma Amerikában a rossz katonákra van a legnagyobb szükség: makacs, függetlenül gondolkodó emberekre, akik nem hajlandók parancsolgatni, és gyűlölik, ha nekik parancsolnak, akik nem a hatalomhoz hűek, nem egy bizonyos céghez, vagy csoporthoz, hanem a nyílt vita, az egyenlőség, az őszinteség és az igazság eszméihez." - Ezek már Mark Slouka író szavai. Erősen elgondolkodtató, hogy a mai nyugati átlagpolgár milyen neveltetésben részesült, hiszen úgy tűnik: pincsikutyaként elfogadnak bármit, amit politikai vezetőik beteg módon megálmodnak, legyen szó szabadságuk korlátozásáról, életszínvonaluk drasztikus romlásáról, háborús retorikáról, avagy a posztmodern térben fogant őrült ideológiák dogmáiról.

Ranschburg Jenő az emocionalitás és a nevelési folyamat vezetése alapján kategorizálta a szülőket, ennek megfelelően a hideg-meleg és korlátozó-engedékeny ellentétpárok mentén írta le a nevelési stílusokat. 

• HIDEG KORLÁTOZÓ - tekintélyelvű, lelketlen diktátor.
• MELEG KORLÁTOZÓ - túlféltő, örökké aggodalmaskodó.
• HIDEG ENGEDÉKENY - gyermekét elhanyagoló.
• MELEG ENGEDÉKENY - minden tekintetben optimális szülő.

Amikor annak idején, még gyerekfejjel néztem a Családi kör című tévéműsort, melyben négy kisfilmben mutatták be e négyféle attitűdöt, el sem tudtam képzelni, hogy miért jó a család bármely tagjának, ha letérnek az optimális ösvényről. Nincs olyan gyerek, aki ne meleg-engedékeny szülőre vágyna; s nincs olyan apa vagy anya, aki több örömben részesül azáltal, ha más utat választ. A meleg-engedékeny szülő képes kimutatni a szeretetét; odafigyel a gyerekére; választási lehetőséget kínál számára; kevés számú szabályt fogalmaz meg, de azok betartásához ragaszkodik. Megítélésem szerint mindez elsősorban kompetencia kérdése; aki képtelen elsajátítani e minden érintett számára optimális stílust, az egész egyszerűen alkalmatlan a szülői szerepre.

Vajon miért történik, hogy oly sokan letérnek az engedékeny vonalról, és a korlátozó attitűd mellett kötelezik el magukat? Az indok, mely ezen inkompetenciát magyarázni igyekszik, többnyire ugyanaz - legyen szó hideg, vagy meleg érzelmi tónusról -, ez pedig a féltés. A szülő - ténylegesen; avagy csupán a szavak szintjén, álságosan, diktatórikus hajlamát álcázva - meg kívánja óvni gyermekét valamiféle veszélytől. Pont ugyanez a dinamika érvényesül az állam és polgára között: a központi hatalom - a propaganda szerint legalábbis - meg szeretné védeni az egyént a rá leselkedő ezernyi szörnyű fenyegetettségtől (vagyis elsősorban önmagától). A kérdés csupán az, hogy amennyiben a család szintjén - intelligensen - a meleg engedékeny modellt részesítjük előnyben, úgy miként tudunk örvendezni egy erősen korlátozó állam láttán? És persze ugyanígy: ha szabad, autonóm polgári létre vágyunk, miként tudunk otthonainkban diktatórikus légkört fenntartani?

A túlzott szigor motivációja lehet az is, amikor gyermekeinket, tanítványainkat, neveltjeinket azért kínozzuk, mert apáról fiúra szálló szent meggyőződésünk, hogy csakis így formálhatunk belőlük életrevaló felnőtteket. (A központi hatalom és a polgár között e dinamika manapság nemigen jellemző; ez a Spártához hasonló katonaállamok sajátja.) Arthur Combs pszichológus is megerősíti, hogy e nézet ostoba téveszme csupán: "Sok laikus és néhány tanár is gyakran esik abba a hibába, hogy feltételezi: mivel a világ zord és az emberek néha elbuknak, a gyerekeket is korán meg kell ismertetni a kudarccal. (...) Ez azonban téves alapvetésre épít. Valójában egy jobbára sikeres múlt garantálja legjobban, hogy képesek leszünk helytállni a jövőbeni helyzetekben. Az igaz lehet, hogy a keménység és a talpraesettség sikeres problémamegoldások során alakul ki - de nem a kudarc átélése, hanem épp a kudarc sikeres elkerülése révén."

A világ rengeteget változott a mögöttünk hagyott évtizedek során. Ami viszont makacsul tartja magát: még mindig tömegek gondolják úgy, hogy a szülő - illetve a pedagógus - elsődleges feladata a gyermeki engedelmesség kikényszerítése. Kevés dolog áll ennyire távol  az igazságtól. A tudatos szülő és tanár elsősorban kiegyensúlyozott, boldog, független, önálló gondolatokkal bíró, életképes utódot, tanítványt nevel. A tudatos szülőnek és tanárnak nem okoz gondot a véleménykülönbség, mi több, még a pimaszságon sem akadnak fenn. Ami azt illeti: az ég óvjon minden gyereket a tekintélyelvű nevelőktől, akik a formális tiszteletet helyezik a legmagasabb polcra! A földi poklot készítik elő.

Eddigi életem során nem sok olyan hús-vér emberrel találkoztam, aki rajongott volna Gyurcsány Ferencért. Ha volt is ilyen, mélyen elrejtette magában. A legtöbb ellenzéki ismerősöm szilárd meggyőződése, hogy Fletónak már rég el kellett volna tűnnie a politikai süllyesztőben. A vasárnap esti "Ébredj, ellenzék, Gyurcsány Ferit karanténba!" című tüntetés is ennek szellemében szerveződött.

A Márki-Zay Péter mozgalmához köthető rendezvényre meglehetősen szerény létszámú közönség látogatott el. Valószínűleg az időpont sem volt igazán szerencsés; sokan ilyenkor még nyári szabadságukat töltik, s magasról tesznek a hazai belpolitikára. Másoknak meg talán épp most lett elegük az elmúlt hetek jelentéktelen, esetenként megmosolyogtató megmozdulásaiból, mint amilyen a gazdák és traktorok nélküli gazdatüntetés is volt. Választások sem lesznek a közeljövőben - az elmúlt 16 esztendő bármely pillanata időszerűbb lett volna Fletó eltávolítására, mint a mostani. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen akció már eleve meglehetősen szűk tábort mozgat. Az ország kétharmada a Fideszt, vagy a Mi Hazánk Mozgalmat támogatja. Őket ez a probléma különösebben nem érinti. Mondhatnánk, hogy a fennmaradó egyharmadon hét-nyolc párt osztozik, de a valóság ezzel szemben az, hogy a DK-n és a Momentumon kívül nem sok ténylegesen létező, tagsággal és szavazóbázissal bíró politikai erőt tudnánk megnevezni. Ez pedig azt jelzi, hogy az Orbán-gyűlölők jelentős része még mindig fanatikusan hisz Gyurcsányban - marad a potenciális választók egyhatoda, akik balról, de Fletó nélkül kívánnának kormányt váltani. Még ez is egész jó alapanyag lehetne, ha létezne egy hiteles, karizmatikus vezető, aki e mozgalom élére állna. MZP azonban nem ilyen. Az nagyon nem megy, hogy egy szürke, minden pozitív kisugárzástól mentes, szánalmasan elbukott politikus akarjon karanténbe zárni egy másik bukott, de nálánál lényegesen karizmatikusabb, és nagyobb tömegbázissal bíró szélhámost.

Ami biztos: az elmúlt négy parlamenti választás bebizonyította, hogy Gyurcsány Ferenccel nem nyerhet az ellenzék. Pedig oly sokszor megpróbálták már parkolópályára helyezni... 2014-ben Mesterházy Attila, 2017-ben pedig Botka László volt az, aki nekifutott volna nélküle - e kísérletek rövid időn belül elhaltak. "Ébredj, ellenzék, Gyurcsány Ferit karanténba!" - Az üzenet mindenképpen legitim, de valahogy mégsem működik. Pedig abban még a magamfajta, kormánypárti szavazó is egyetért, hogy igazán jót tenne az országnak, ha lenne végre egy tisztességes, ütőképes, megtisztult, tehetséges arcokat felvonultató ellenzékünk. Miért nem tud ez összejönni? Igaz ugyan, hogy a vasárnapi rendezvény unikum volt a javából - ilyenre nem is emlékszem, hogy az ellenzék az ellenzék ellen tüntetett volna valaha is -, de továbbra sem látom az értelmét. Egy tömegmegmozdulásnak akkor van ereje, ha megjelenik az a bizonyos tömeg. (Lásd a békemeneteket: minden alkalommal százezrek vonulnak.) Ha eleve nincs esélye, hogy az esemény nagyot szóljon, szerencsésebb volna ilyenkor a virtuális térben kampányolni, akár a közösségi média felületein. Úgy tűnik: nem sok változott a választások óta; az ellenzék továbbra is alkalmatlan gyakorlatilag bármire.

S hogy mi lesz Gyurcsány Ferenc sorsa? Vátesz legyen a talpán, aki előre látja. Ő most olyan, mint egy ócska, mázsás bútordarab a pince mélyén. Mindenki tudja, hogy jobb lenne, ha a lomtelepre kerülne, de senkinek sincs elég ereje hozzá, hogy felcipelje. Meg aztán: nem a nappali közepén díszeleg; ott lenn, a többi kacat közt különösebben nem zavar senkit. Ráadásul az is benne van a pakliban, hogy egyszer még valamire jó lesz...

Van valami, ami sehogyan sem megy a fejembe. De tényleg. Itt ez a hiperérzékeny, végtelenségig empatikus, az elesettek és gyengék oltalmazását örökösen szem előtt tartó balliberális világ. Mindenkivel szolidárisak, akik erre a legcsekélyebb módon is rászolgálnak: feketékkel, bevándorlókkal, melegekkel, transzokkal... valamiért ugyanakkor a gyerekek jólétére magasról tesznek (kivéve persze, ha feketék, bevándorlók, vagy bizonytalan nemi identitásúak). Hogy lehet ez? Miként lehetséges, hogy pont a legsebezhetőbb társadalmi csoport az, amely tökéletesen hidegen hagyja a progresszív vallás követőit? Szinte nincs olyan társadalmi jelenség, amelynek kapcsán a balliberálisoktól a tökéletes érzéketlenségen túl bármi egyebet tapasztalnánk - ha a legkisebbekről van szó.

ABORTUSZ

Amikor azt látjuk, hogy irgalmatlan tramplik gyűlölettől eltorzult arccal üvöltik: "az én testem, az én döntésem", abban nem csupán az a megmosolyogtató, hogy az érintettekhez bottal se nyúlna ép férfiember, de az is, hogy úgy tekintenek az abortuszra, mint a szabadság első számú szimbólumára. Teszik ezt olyan környezetben, ahol a vita elsősorban azon megy, hogy liberális, vagy még liberálisabb szabályozás övezze a kérdést. (Arról nem is beszélve, hogy százféle elérhető fogamzásgátló módot ismerünk, terhességmegszakításhoz civilizált ember ma már csak igazán extrém esetben folyamodik.) Természetesen lehet arról vitát folytatni, hogy mely pillanatban kezdődik az emberi élet. A megtermékenyítéskor? A magzat első szívdobbanásával? Az idegrendszere kialakulásakor? Vagy csupán a születéskor? Lehet azon is morfondírozni, vajon mely esetek teszik indokolttá az abortuszt, s melyek nem. A magam részéről híve vagyok a hazaihoz hasonló, minden szempontból végiggondolt, ezzel együtt is liberális szabályozásnak. (Nem is áll társadalmi viták kereszttüzében a téma Magyarországon.) Ám azon mindig kiakadok, ahogyan a progresszívek kezelik a kérdést. A magzatról többnyire úgy beszélnek, mint egy parazita bélféregről, amelyhez semmi közünk, amelynek semmiféle joga sem lehet. Megértem azokat, akik Oklahomában tüntetnek, ahol az USA legszigorúbb abortusztilalmával épp most készülnek átesni a ló túloldalára. Ám ettől még a progresszívek a magzattal szemben tanúsított elképesztő érzéketlensége nem válik sem humánussá, sem liberálissá.

ÖRÖKBEFOGADÁS

Egészen mellbevágó, ahogyan a progresszívek az örökbefogadás kérdését kezelik. Mintha valamiféle liberális alapjog volna, hogy a meleg párok is nevelőszülőkké válhassanak; mintha úgy járna mindenkinek egy-egy gyerek, ahogyan a választójog, vagy az álláskeresési járadék. Mintha a gyerek nem is egy érző-lélegző, jogokkal bíró entitás volna, csupán egy bárhová elhelyezhető plüssmackó. A magam részéről nem állítom, hogy egy meleg, vagy leszbikus pár otthona nem lehet a legjobb lehetőség egy árva számára, különösen ha egy rideg intézet, vagy egy erőszakos, alkoholista (heteró) házaspár jelenti az alternatívát. Azt azonban határozottan állítom, hogy ez a kérdés a legkevésbé sem a melegek jogairól szól, hanem KIZÁRÓLAG az örökbefogadandó gyermek jóllétéről. Ebből fakadóan e téren különösen nincs helye semmiféle ideológiának, csakis a gyermekpszichológia szakmai szempontjainak. A kérdés innentől válik meredekké, legalább kétféle okból.

1. Ha tudni szeretnénk, hogy egy meleg, vagy leszbikus pár által nevelt gyerek fejlődésére érzelmi, mentális és szexuális identitás tekintetében miként hat a környezete, ahhoz számos ilyen eset követéses vizsgálata szükséges. Ez csakis az olyan társadalmakban lefolytatható, ahol mindez már gyakorlat, továbbá ott is hosszú évek kérdése. 
2. A téma annyira átpolitizált, hogy a kutatások finanszírozása, kiértékelése, publikálása és számos következtetése is problémás lehet, tabukat sérthet.

Ezzel együtt is rendelkezünk megbízható adatokkal, Mark Regnerus amerikai szociológusprofesszor négy, ugyanazon konklúzióval zárult elemzésre hivatkozva tesz elgondolkodtató megállapításokat. (A négy legnagyobb, statisztikailag reprezentatív adatbázis adja az analízisek alapját: a kanadai cenzus kétmillió eset elemzésével; az amerikai országos egészségügyi felmérés 1,6 millió esettel; az amerikai országos serdülőkori egészségügyi felmérés 20 ezer esettel; illetve a New Family Structures Study háromezer esettel.) "Az adatok szerint az azonos nemű párok által nevelt gyerekeknél kétszer akkora az érzelmi problémák (depresszió, szorongás), a magatartásbeli devianciák és a figyelemzavar kialakulásának esélye, mint a heteroszexuális szülők által nevelt gyerekeknél." - állítja a metaanalízis, szemben a melegpárti szervezetek propagandájával, mely - természetesen - ennek szöges ellentétét harsogja. Azt azonban már a melegpárti kutatók sem tagadják (Nanette Gartrell-Henny Bos-Audrey Koh; illetve Walter Schumm-Duane Crawford - 2019), hogy a nevelőszülők szexuális orientácója erősen hat a gyermek későbbi szexuális orientációjára; "az azonos nemű szülők által felnevelt gyermekek később, nemi érésük fázisai során nagyobb arányban vesznek fel nem-heteroszexuális nemi identitást és magatartásmintákat." Persze mindazok, akik a homoszexualitást értékesebbnek tartják a heteroszexuális orientációnál, ilyenkor csak széttárják karjukat: és akkor mi van???

TRANSZMOZGALOM

Magyarországon a gyermekvédelmi népszavazáson két kérdés is irányult a nemváltoztatás kiskorúak körében való bemutatására, népszerűsítésére, s mindkettő 95% feletti NEM választ kapott. Sanszos, hogy a Föld más részein sem születne ettől gyökeresen eltérő eredmény. Ezzel együtt Nagy-Britanniában csak két éve tiltották be a kiskorúakat érintő nemváltó orvosi beavatkozásokat, s az intézkedést a transzmozgalom jelentős felháborodása kísérte. Joe Biden kormánya ugyanakkor kifejezetten engedélyezné a gyermekek átszabását; a Gendermegerősítő bánásmód és a fiatalok, illetve A gendermegerősítő bánásmód figyelembe veszi a traumákat c. kormányzati dokumentumok egyértelműen erről tanúskodnak. Már az egy botrány, hogy a brutális és visszafordíthatatlan műtéti beavatkozásokat "gendermegerősítő bánásmód"-nak nevezik. (Ez körülbelül olyan, mintha a nemi erőszakot "a nőiesség előtti főhajtás"-ként emlegetnénk.) A híradások hemzsegnek az olyan esetektől, ahol az érintettek később megbánták az operációt, s azóta is megnyomorítva élnek. Tiszta sor, hogy léteznek valódi transzok, akiket segíthetnek a hormonkezelések, illetve a műtéti beavatkozások. Az sem vita tárgya, hogy egy felnőtt ember úgy teszi tönkre az életét, ahogyan akarja. Azonban a gyermekeket - akik rendszerint tele vannak bizonytalansággal és könnyen terelhetők bármilyen őrült irányba - ki kéne hagyni ebből. Egészen döbbenetes az a lelketlenség, amit a progresszív oldalon látunk; az ideológiai túlfűtöttség felülír minden humánumot, a transzlobbi gátlások nélkül toborozná az ártatlan ifjakat a maga keresztes háborújába.

PEDOFÍLIA

Ami engem illet, mélységesen sajnálom mindazokat, akiket a teremtés pedofil hajlammal vert meg. Pocsék egy teher lehet. Az együttérzés azonban mindössze eddig terjedhet. Onnantól, hogy az érintett akcióba lendül, vége minden megértésnek. Ami az LMBTQ-világot illeti, úgy tűnik, erősen megosztottak e téren. Egy részük markánsan elhatárolódik a pedofiloktól - talán mert dolgozik bennük némi morális érzék; talán csak azért, mert egyelőre még nem tart ott az agymosás, hogy a többségi társadalom ezt is csont nélkül benyelje. Más részük azonban nem torpan meg a szexuális forradalom ezen mérföldkövénél, hanem nyíltan vagy alattomosan megpróbálja ezt a devianciát is becsempészni az elfogadható magatartásformák közé. Ole Martin Moen, az Oslo Metropolitan Egyetem tanára még tanulmányt is írt a témában A pedofília etikája címmel. Az ilyen dolgozatok csak arra jók, hogy elmaszatolják a lényeget, mely egyetlen félmondatban összefoglalható: nem szexelünk kiskorúakkal. "A gyermekeknek kárt nem okozó pedofil megnyilvánulások és gyakorlatok morálisan rendben vannak.” - írja a tanárember, kérdéses azonban, hogy pontosan mit is ért ezalatt. Nyugaton ma már komoly divat, hogy drag queen-ek - nőnek öltözött és sminkelt férfiak - érzékenyítik a gyerekeket, akár már az óvodában is. Meg sem lepődünk rajta, ha időről időre lebukik közülük pár pedofil; legutóbb Sharon Needles gyerekmolesztálási ügyeiről olvashattunk.

Az egyetemes emberi történelmet tanulmányozva az egyik legszomorúbb felismerés az, hogy a gyermekeket egészen a legújabb korig nem sokra becsülték, jólétükkel nem különösebben törődtek. Az anyák gyakran szültek, ám az utódok közül csak kevesen érték meg a felnőttkort - Európában a gyermekhalandóság még a 17-18. században sem kúszott 50% alá. Ahol pedig az ifjak halála is a hétköznapok része, ott a nélkülözés, a gyermekmunka, de még a testi bántalmazás sem jelent különösebb drámát. Csupán néhány generáció óta gondolkodunk másképp; csupán pár évtized múlt el úgy, hogy a civilizált társadalmak jóléte a gyermekekkel szembeni attitűdöt is pozitív módon átformálhatta. A modern családokban a gyerekek jelentik a legnagyobb kincset; egy minimális iskolázottság felett mindent megteszünk, hogy jóllétükről gondoskodjunk. Hitem szerint egy társadalom fejlettségének egyik legjobb lakmuszpapírja, hogy miként bánik a legkisebbekkel. Ezt figyelembe véve biztosak lehetünk abban, hogy az emberiség történelme jelentős előrehaladást mutat, ugyanakkor abban is, hogy a posztmodern progresszió tökéletes zsákutca, abszolút visszalépés e téren (is). Aligha választhatnék találóbb zárszót e poszthoz, mint egy idősebb leszbikus aktivista, Carol gondolatát, melyet nemrég egy TikTok videóban tett közzé: "Ha fiatalabb koromban megértettem volna, hogy leszbikusként a jogaimért való harc azt jelenti, hogy gyerekeket engedünk be a drag-showkra, gyermekmolesztálókat védünk meg és csatolunk a közösségünkhöz, és megengedjük, hogy a gyerekek megváltoztassák a nemüket, mielőtt még azt is megtudnák, mi a kedvenc színük, soha nem tettem volna meg. Soha."

Pár hete jókat mosolyogtunk a híren, mely szerint az ismert amerikai vonósnégyest, a DaPonte String Quartet tagjait az általuk létrehozott civil szervezet egyszerűen kirúgta. Az alapítvány egyetlen küldetése az volt, hogy a rajongói adományokat gyűjtse. Nagyon úgy néz ki, hogy a zenészek kecskére bízták a káposztát; a kuratórium ugyanis minden pénzt megtartott magának. Az indok pedig, amiért elbocsátották a muzsikusokat: az általuk játszott zene nem elég sokszínű, a szerzők között nem volt elég nő és színesbőrű...

Alig hiszem, hogy találnánk bármit, ami jobban illusztrálná a mai korszellemet, mint e vidám kis bulvárhír. Gátlástalan szélhámosok garázdálkodnak mindenütt a progresszív ideológia égisze alatt. A woke vallás papjai éppen ugyanolyan cinikus módon rabolják ki a nyugati átlagpolgárt, ahogyan katolikus elődeik tették évszázadokon át; bűnszövetkezetben az érintett államokkal. Szinte nincs is már olyan közéleti történés, amely nem a jóemberkedésről szól a felszínen - és a szemérmetlen pénzhajhászásról a mélyben.

TÚLSÚLYOSAK ÉS KÖVÉREK

A huszadik század derekán, amikor még trendi dolognak számított a cigarettázás és egészségkárosító hatási még nem voltak bizonyítottak, az amerikai dohánygyártók orvosszakértőket alkalmaztak, akik újságcikkekben és tévéműsorokban érveltek amellett, hogy a tüdőráknak és a dohányzásnak semmi köze egymáshoz. Azután ahogy érkeztek a különböző tudományos kutatások eredményei, ez az álláspont egyre tarthatatlanabbá vált, végül le is került a kommunikációs palettáról. A 21. század azonban már nem a tudományról, hanem a vallásos ideológiáról szól. Manapság pontosan tudja mindenki, hogy az ÖSSZES NÉPBETEGSÉG szervesen következik a túlzott szénhidrátfogyasztásból és az elégtelen testmozgásból. Csakhogy a mai kor már nem harcol a tudománnyal, csupán zárójelbe teszi, kiradírozza, ignorálja azt. "Éljen a sokszínűség: a kövérség is ugyanolyan szép, mint a karcsúság. A többi nem érdekes." - Hirdeti a mainstream ideológia minden lehetséges eszközzel. Elég csak a mozi világára gondolnunk: Bridget Jones naplója, Hogyan legyünk szinglik? A szerelem gonosz,Túl szexi lány... Egyre több az olyan vígjáték, amely azt a hazugságot hirdeti, hogy kizárólag a belső értékek számítanak, a fizikai megjelenés mellékes. Ha bárki kiáll a klasszikus szépségideál mellett, kritikával illetve a túlsúly bármilyen formáját, arra azonnal ráolvassák a TESTSZÉGYENÍTÉS bűnét (mely valójában egy tökéletesen értelmetlen, művi kifejezés, hasonlóan a progresszív szótár összes hasztalan, semmitmondó fogalmához). S hogy mire jó mindez? Ha az emberek máról holnapra elkezdenének tudatosan és egészségesen táplálkozni, úgy a szupermarketek és a gyógyszertárak kínálatának háromnegyedét azonnal kukázni lehetne. Édességek, chipsek, cukros üdítők, fogyi tabletták, vérnyomáscsökkentők, savlekötők, puffadásgátlók... Egész iparágak mennének csődbe egy ilyen ébredés hatására. Égetően kell az ideológia mindazok számára, akik az emberiség folyamatos mérgezéséből élnek.

HÓPIHÉK

A progresszív vallás egyik legszánalmasabb hittétele az, mely szerint az egyetemi ifjúságot meg kell kímélni minden olyan benyomástól, élménytől, gondolattól, melyek felzaklathatják őket. Praktikusan ez cenzúrát, tudománytagadást, cancel culture-t eredményez; pszichológiai téren pedig visszamaradott, frusztrált, érzelmileg éretlen felnőtteket termel ki. Ők lesznek a pszichiáterek és terapeuták legfőbb célközönsége; potenciálisan ők a legjobb gyógyszerfogyasztók, a nyugtatók, altatók és a semmire sem jó antidepresszánsok igazi törzsvásárlói.

MIGRÁCIÓ

Sokszor és sokan leírták már: a korlátlan migráció elképesztő üzleti potenciált jelent a termelő, kereskedő és szolgáltató cégeknek. A tehetős nyugati középosztály fogyasztása korlátozott; a csökkenő gyermekvállalási kedv pedig tovább szűkíti a piacot. Valahogy ki kell venni a pénzt a polgárok zsebéből és eljuttatni a plázák kasszáiba. Az előbbire a magas adók jelentik a gyors megoldást, az utóbbi némi kreativitást igényel. Mivel az európai átlagmelós jól keres, belföldi nincstelenek már alig vannak, így érdemes kívülről importálni egy új, igazán ágrólszakadt réteget, amelyet alaposan ki lehet tömni - villámgyorsan elkölthető - segélyekkel. Ami a felszínen hangzatos emberbarátság, az sok esetben csupán szimpla üzleti érdek. Akinek pedig bármi kifogása van a rablás ezen módjával szemben, az nyilvánvalóan kirekesztő, idegengyűlölő és még iszlamofób is.

BLACK LIVES MATTER

Az Egyesült Államokban a fehér lakosság átlagos vagyona a többszöröse a feketékének. Ennek számos oka van: a magasabb iskolai végzettség; a több munkára fordított idő és mindenekelőtt a családi vagyonfelhalmozás; ötször nagyobb az esélye annak, hogy egy fehér amerikai jelentős vagyont örököl, mint hogy egy fekete. Hasonló a helyzet, mint amit a migráció esetében látunk: az afroamerikaiak jelentős kiaknázatlan fogyasztási potenciált képviselnek. A különbségek csökkentését célzó kvóták és diszkriminatív intézkedések hátterében jelentős üzleti érdekek állnak. Akinek pedig mindez nem tetszik, az fajgyűlölő, rasszista, náci. (Még akkor is, ha az igazság pont fordított; épp a színvakság elutasítása az, ami kiérdemli a rasszista jelzőt.)

TRANSZNEMŰEK

A nemátalakító hormonkezelések és műtétek egyik legnagyobb amerikai élharcosa az a dr. Johanna Olson-Kennedy, aki a Los Angelesi Gyermekkórház Transzfiatal Egészségügyi és Fejlődési Központjának vezetője. Kutatási programjuk jelentős állami támogatásban részesül. A német kormány koalíciós megállapodásában rögzítették: a transzneműek nemátalakító beavatkozásait teljes egészében a társadalombiztosítás fedezi majd. Anélkül, hogy kitérnénk a kérdés pszichikai, morális és egészségügyi kockázati szempontjaira, szögezzük le: igen összetett és drága műtétekről beszélünk, melyek tízmillió forintos alapárnál indulnak, ám ennek sokszorosába is kerülhetnek. Speciális üzletágról van szó, azonban megfelelő agymosással jócskán szélesíthető a potenciális célközönség. S ha ráadásul mindezt az adófizetők finanszírozzák, az már csak hab a tortán...

HÁBORÚ

A háború mindig is jó üzletnek számított. Az orosz-ukrán konfliktus kapcsán nem csupán a fegyvergyártók és a kiegészítő hadi eszközök szállítói keresik hülyére magukat, de a szankciók következményeképpen számos egyéb iparág - elsősorban az energiaszektor - is szépen profitál. Arról már ne is beszéljünk, miféle gazdasági érdekeltségekkel bír Ukrajnában a Biden család, vagy épp Soros György. Ez is évezredes recept: a felszínen a cukormázas, hamis morál, a mélyben a legnyersebb pénzügyi szempontok. A valódi áldozatok senkit sem érdekelnek, ahogyan a kövérek, a hópihék, a migránsok, a feketék és a transzneműek esetében sem.

A magam részéről természetesen abszolút híve vagyok a szabad piacnak. Mindenki áruljon, s mindenki vásárolhasson bármit, amit csak akar. Egyfelől azért, mert mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogyan csak szeretné (lásd dohánytermékek, alkohol, egészségtelen élelmiszerek, indokolatlan műtéti beavatkozások, vallások stb.), másrészt azért, mert a legtöbb termék nem önmagában ártalmas, vagy hasznos, hanem a felhasználás módja teszi azzá (fegyverek, gyógyszerek, marihuána). Aminek nem vagyok híve, az a szélhámosság. Nem állítom, hogy nincsenek igazi őrültek, akik a progresszió elmeháborodott gondolatait hittel vallják. Egész biztosan akad pár ilyen. Hitem szerint azonban a többség csupán cinikus módon meglovagolja a woke-hullámokat, s igyekszik készpénzre váltani az ideológiát. Valójában ezzel sem volna semmi baj, ha nem hagynának borzalmas pusztítást maguk mögött. 

Voltak idők, amikor sámánok és varázslók szállították az őrületet. Az ő helyüket vette át a papság, miközben a törzsfőnökök helyére uralkodók léptek, holdudvaruk pedig széles arisztokrata réteggé terebélyesedett. Manapság a progresszió boszorkánykonyháiban forralják ki az újabb és újabb képtelenségeket, azonban továbbra is az elit az, amely profitál belőlük. A politikai elit hasznát a (kreált) áldozati csoportok szavazatai adják, a gazdasági elitét az ideológia által generált vagy megtámogatott pénzmozgások. Kéz kezet mos - így megy ez már vagy százezer esztendeje.

A Spirit FM a hét közepén interjút készített az idén 76 éves Koncz Zsuzsával. Az énekesnő ezúttal is hozza szokásos formáját.

A hatvanas-hetvenes évek kapcsán így beszél: "Az egy egészen más kor volt, egészen más dolgokról szólt. Mi fiatalok voltunk, szabadok.voltunk." Már a riport első pár mondata is rém kínos. Igaz, hogy Koncz Zsuzsa a Kádár-éra nagy kegyeltjének számított, ám attól, hogy őt a tenyerén hordozta a rendszer, szubjektív élményvilágából nem kéne általános igazságot gyártani. Bárki, aki megpróbál olyan képet festeni, hogy az ötven-hatvan évvel ezelőtti magyar közélet szabadabban lélegzett, mint a mai, egyszerűen komolyan vehetetlenné válik. "Hallatszott a hangunk. Tehát nem az volt, mint ami most van, hogy tizenkét év óta tulajdonképpen állami rádióban, hivatalos rádióban, televízióban én egészen egyszerűen nem vagyok jelen." Hamar kibújik a szög a zsákból. A művésznőnek voltaképpen az fáj, hogy elmúltak a sztárság évtizedei. Marad a szubjektív vonalon: ha már ő maga nem ugyanaz az állócsillag, mint aki volt annak idején, úgy a világ is megérett a pusztulásra... Nem is értem. Illést, Metrót, Omegát sem játszanak sűrűn a rádiók. Ha megnézzük a hazai popélet jelenét, azt fogjuk látni, hogy a Carson Coma, az Ivan and the Parazol, vagy épp Majka telt házas koncerteket adnak, minden különösebb állami háttértámogatás nélkül. A régi nagyok közül Charlie-val, Tátrai Tibusszal, Demjén Rózsival, Hobóval, Deák Bill Gyulával, Fenyővel és Szikorával még csak-csak össze lehet futni, akár fesztiválokon, klubkoncerteken is. Velük szemben Koncz Zsuzsa már vagy harminc éve eltűnt; ritka fellépéseit csupán maroknyi, nyugdíjaskorú közönsége látogatja. Nincsenek friss, felkapott nótái, nem vonzza a fiatalokat, zenéje valójában már az én középkorú generációm számára is poros, idejétmúlt. El kell ismerni: valaha dögös csajszi volt, s énekelni is tudott, noha hangja meg sem közelítette Kovács Katiét, Katona Kláriét, vagy épp Rúzsa Magdiét. Szörényiék több tucat slágert írtak számára - ezek közül a maiak szinte már csak a Valahol egy lány-ra emlékeznek, ahogy a siófoki nyáréjszakában, asztalon táncolva üvölteni szokták: "a királyé nem leszek, nem leszek..." Szóval: nem hiszem, hogy Koncz Zsuzsa részéről reális és jogos elvárás az, hogy a mindenkori hatalom pátyolgassa és egyengesse az útját. A pop egy piaci műfaj: az és addig lesz sikeres, akit és amíg zabál a közönség. És persze minden nagy dicsőség elmúlik egyszer.

"Nem hiszem azt, hogy az ötszázmilliós Európai Unióban a kilenc és fél milliós Magyarország fogja megmondani a tutit." Ismerjük a régi "merjünk kicsik lenni" mantrát, mindazonáltal ez egy balliberális gondolkodó szájából meglehetősen furán hangzik. Ha egy vallási fundamentalista, vagy egy royalista konzervatív hivatkozik a tekintélyre, az tökéletesen adekvát magatartás. Koncz Zsuzsa világlátásához ugyanakkor sokkal inkább passzolna az a fajta nyitottság, mely szerint a legkisebb fiúnak is lehet igazsága, avagy egy üzemi melós is láthat tisztábban bizonyos kérdésekben, mint a vezérigazgatója. A felemlített dilemmát illetően mindössze két eset lehetséges. Vagy az van, hogy Orbán bizonyos kérdésekben téved. Ekkor ezeket illene konkrétan megnevezni és a helyére tenni. Ha pedig nem ez a helyzet, és Orbánnak igaza van, úgy a művésznő szerint helyesebb lenne együtt bégetni az ötszázmilliós birkanyájjal, mintsem kiállni az igazság mellett? Tényleg akkora érték a szolgalelkűség, hogy minden mást fel kell adni érte? Döbbenet.

"Nem lehet kategorikusan kimondani, hogy az emberiség, mint az emberi faj nem tud egymás mellett élni, nem tud egymással élni. Ezek a mostani kijelentések kicsit valami ilyesmit akarnának megfogalmazni, hogy itt valakinek valamiféle szempontból előnye van. Én nem gondolok ilyesmiket, és ha az emberiség történelmét végignézed, akár csak Európa történelmét végignézed, azt fokozatos vándorlások, fokozatos helyváltoztatások tarkítják." Imádom ezt a jóemberkedő beszédmódot. Koncz Zsuzsa finoman utal rá, hogy Orbán egy piszok rasszista; jelzi, hogy ő maga nem az; s következésképpen állást foglal a korlátlan bevándorlás mellett. Teszi mindezt behízelgő kedvességgel, kerülve minden konkrétumot, amivel megégethetné magát. Ha egy tisztességes riporter vezetné a beszélgetést, minden bizonnyal rákérdezne, hogy az állampolgárság jogos előnynek számít-e. Mert ha nem, úgy Koncz Zsuzsának illendő volna a határok nélküli, globalista világállamot éltetni, melyben a teljes magyar költségvetés Afrika segélyezését szolgálja majd. Ha egy tisztességes riporter vezetné a beszélgetést, minden bizonnyal rákérdezne, hogy a történelmi vándorlások jellemzően a békés együttműködés jegyében történtetek-e. Hogy javított-e a magyarság közérzetén a tatárjárás. Hogy jót tett-e az országgal a százötven éves török megszállás. Hogy előnyös volt-e szovjet gyarmatként élnünk évtizedeken át. Ha Koncz Zsuzsa valóban ismerné a történelmet, úgy pontosan tudná, hogy a Kárpát-medence népei mennyire sokfélék; hogy Magyarország a szomszédaihoz képest mindig is fejedelmi módon bánt a nemzetiségi kisebbségekkel; s hogy még ez sem volt elég ahhoz, hogy a nemzet ne szakadjon darabjaira. Ha egy tisztességes riporter vezetné a beszélgetést, minden bizonnyal rákérdezne, hogy Koncz Zsuzsát nem zavarják-e a muszlim bevándorlók által elkövetett rendszeres erőszak-cselekmények, illetve az a tény, hogy hazánk választópolgárai - a tárgyban kiírt népszavazás során - egyértelmű nemet mondtak a korlátlan migrációra.

"Én továbbra is, töretlenül igyekszem ezen, a lelkek megbékítésén. Az egymással való kommunikáció szükségességén alapul ez az egész és a művészetnek ez is a dolga." Igen ám, kedves művésznő, csakhogy már nem 1973-at írunk. Már rég nem jelbeszéd az életünk. Sok rosszat el lehet mondani kis hazánkról, ám az biztos, hogy - szemben kelettel és nyugattal - itt bárki nyíltan elmondhatja a gondolatait. A Kádár-korszakban komoly jelentősége volt a dalokban elrejtett célzásoknak, utalásoknak, balladai homályoknak. Ma már ezekre semmi szükség. Végighallgatva a beszélgetést a maszatolás magasiskolájával találkozhattunk. Egy viszonylag szabad társadalomban az egymással való kommunikáció nem így fest. Továbbá a művészetnek sem az a dolga, hogy becsomagolja mindazt, amit nem merünk nyíltan kimondani, mert úgy talán még a maradék közönség is megtizedelődne.

Hajlamosak vagyunk úgy beszélni a jobb- és baloldali gondolkodásmódról, mintha a választás csupán ízlés dolga volna; mintha mindkettő épp ugyanolyan értékes lenne. Ha teszünk is különbséget e kettő között, általában leragadunk a historikus múltban, ezredszer is rámutatva, hogy a kommunista társadalomformáló kísérletek egytől egyig rettenetes katasztrófában végződtek. Ritkább esetben a morálfilozófia vizeire tévedve azon elmélkedünk, vajon szabad-e kirabolnunk egymást azért, hogy elősegítsük egy erősen megkérdőjelezhető cél, az emberek közötti egyenlőség megteremtését. Szinte sohasem beszélünk ugyanakkor a kérdés pszichológiai vetületéről, amely pedig legalább ilyen izgalmas, és - nem meglepő módon - pontosan ugyanarra a végkövetkeztetésre juttat bennünket, mint a történelmi, vagy épp az erkölcsi megközelítés.

Julian Rotter amerikai pszichológus nevét elsősorban a kontroll helyének kutatása kapcsán ismerjük. Külső kontrollosnak nevezte azokat, akik külső erőknek - a sorsnak, a végzetnek, isteni vagy emberi hatalomnak - tulajdonítják az életüket meghatározó főbb hatásokat. Velük szemben a belső kontrollosok azok, akik úgy gondolják, hogy létük alapvető elemei felett ők uralkodnak. Ez két meglehetősen stabil személyiségmintázat; s két gyökeresen eltérő világlátás. "Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa", hirdeti az utóbbi tábor, felelősséget vállalva önmagáért, folyamatosan terveket szőve, dolgozva, gyarapodva. Ez maga a konzervatív-liberális attitűd. Ezzel szemben a baloldali megközelítés azt hirdeti, hogy az ember nem sokat tehet a jólétéért, elsősorban a körülményeink áldozatai - szerencsés esetben kedvezményezettjei - vagyunk, vagyis híveiben kifejezetten a külső kontrollos szemléletet erősíti. (Természetesen nem pártpolitikáról, hanem társadalomfilozófiáról van szó. Idehaza a Fidesz - hatalmas és heterogén szavazóbázissal a háta mögött - a jobbos alapretorika mellett rengeteg balos intézkedést is hoz.)

Nem meglepő, hogy a belső kontroll több felelősségérzettel ruházza fel az érintetteket, s mivel sikereiket is saját érdemüknek tekintik, önbecsülésük is nagyobb. Aktivitást, kezdeményezőkészséget, sikeresebb megküzdési módokat, jobb emocionális mutatókat, könnyebb tanulást és kiemelkedő teljesítményt eredményez, ha megéljük a kontrollt. Számos pszichikai probléma kötődik ugyanakkor a külső kontrollos attitűdhöz. Ilyen a pánikzavar, a skizofrénia, a kényszeresség, vagy épp a szociális fóbia is. Ez utóbbinál az érintett attól retteg, hogy társaságban képtelen uralni megjelenését, hangját, viselkedését. Aki képes a fejlődésre, a gyógyulásra; aki képes kezébe venni sorsa irányítását, az előbb-utóbb bizonyosan kilép az áldozatszerepből. Ez valóságos tragédia a baloldali ideológiát hirdető politikai pártok számára, hiszen potenciális támogatóik száma csökken; ők abban érdekeltek hogy minél többen érezzék magukat nyomorultul. Manapság csak kapkodjuk a fejünket, szinte hetente kreálnak és újabb áldozati csoportokat.

Az elmúlt évtizedek kutatásai nem csupán azt igazolták, hogy a belső kontrollosok jobb pszichikai paramétereket mondhatnak magukénak, de a fizikai egészség terén is messze lekörözik a külső kontrollosokat. Egy hatéves követéses vizsgálat során a külső kontrollosok 50%-kal valószínűbben haltak meg. Melissa Griffin és kutatótársai asztmás gyerekeket vizsgálva bebizonyították, hogy a belső kontrollosok körében szignifikánsan alacsonyabb a stressz nyomán keletkező gyulladáskeltő citokinek szintje. Az erős belső kontrollal bírók jellemzően tudatosabban táplálkoznak és sportolnak; ritkábban betegszenek meg és - mivel több energiát fektetnek a gyógyulásba és fegyelmezetten szedik gyógyszereiket - gyorsabban fel is épülnek. A külső kontrollosok többnyire beletörődőek és passzívan sodródnak az árral, de ennél lehet rosszabb is a helyzet: a hipochondria is a kontrollvesztés egy megnyilvánulási formája.

Orbán Viktor múlt heti, texasi beszédében nem sok olyat mondott, amit ne hallottunk volna már tőle korábban. Gondolatait - "Félszívvel nyerni nem lehet (...) Játsszatok a saját szabályaitok szerint! (...) Ne féljetek!" - akár elcsépelt, üres frázisokként is elkönyvelhetnénk, valójában azonban mind egyetlen szálra felfűzhető: a külső kontrollt belsőre kell cserélni. "Ne aggódjanak, egy keresztény politikus nem lehet rasszista. Ezért sose habozzunk keményen ellenszegülni ellenfeleinknek ezekben a kérdésekben!" Függetlenül attól, hogy az alapállítás igaz-e (láttunk már fajgyűlölő keresztényt), Orbánnak egy tekintetben mindenképpen igazat kell adni. Ha a progresszív oldal és a mainstream sajtó gyakorlatilag bármire ráhúzza a rasszista címkét, ami nekik nem tetszik, olyankor semmi alapja sincs annak, hogy őket tekintsük hiteles külső kontrollnak. Belső meggyőződésünk sokkal megbízhatóbb iránytűként működik (akár vallásgyakorló keresztények vagyunk, akár nem).

A vallások, az ideológiák és a multinacionális nagyvállalatok számára a külső kontrollos egyének tökéletes célközönséget jelentenek, így semmi érdekük nem fűződik ahhoz, hogy a tömegek tudatossá váljanak. Mi azonban, akik pontosan látjuk, hogy a belső iránytű hiánya testi és lelki értelemben is beteggé teszi az embert, semmilyen körülmények közt sem támogathatunk olyan társadalomfilozófiákat, melyek tagadják az egyén felelősségét. A pozitív pszichológia - melynek leismertebb képviselői Martin Seligman és Csíkszentmihályi Mihály - azt vallja, hogy az ember képes felszabadítani önmagát. Lehet, hogy gyerekként külső kontrollosnak neveltek bennünket, azonban sohasem késő, hogy kimásszunk e kalitkából és elkezdjünk önállóan gondolkodni. Aki pedig képes erre, s lelkileg egészséges, az sohasem fog baloldali ideológiákat éltetni.

Rod Dreher Szent Benedek válaszútján című könyve - mely magyarul 2021-ben látott napvilágot - valójában a nyugati civilizáció gyászbeszéde, egyben túlélési útmutató is a kereszténység számára. A szerző jól ismeri a múltat és korrektül értékeli a jelent is, kár, hogy ragaszkodik mindazon téveszmékhez, melyek a keresztény vallást a hanyatlás útjára terelték. Az ortodox hívők bizonyára lelkesítőnek találják gondolatait, a széles tömegek számára azonban műve aligha nyújt megfelelő stratégiát a jövőt illetően.

A szerző a jelenkort a Nyugatrómai Birodalom bukásának idejéhez hasonlítja. "Gazdagságunk és műszaki kifinomultságunk ellenére, mi, a mai Nyugaton - jóllehet észre sem vesszük - barbarizmus uralma alatt élünk. Természettudósaink, bíráink, fejedelmeink, akadémikusaink és írnokaink - azon vannak, hogy elpusztítsák a hitet, a családot, a társadalmi nemet, sőt még azt is, amit az emberlét jelent. A mi barbárjaink állatbőrök és kopják helyett különleges szabású öltönyökben, okostelefonokkal fölfegyverkezve járnak." Rod Dreher öt lényeges történelmi fordulópontot jelöl meg, amelyek mindegyike erősen formálta a nyugati civilizációt, megrendítve a kereszténység ősi hitét. Ezek: a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, az ipari forradalom és a kapitalizmus kialakulása, valamint a szexuális forradalom. A magam részéről mind az öt historikus mérföldkövet abszolút pozitívnak látom. Meglehetősen egyértelmű a tudati evolúció trendje: az ember a transzcendens fantáziavilág helyett elkezd önmagára és a megtapasztalható világra koncentrálni. Ez sosem látott fejlődést eredményez a tudományban, a technológiában, a gazdaságban, a művészetekben és a hétköznapi jólétben. Igaza van a szerzőnek, amikor a jelenkort hanyatlónak látja, csupán a fordulópontot téveszti el. Mindössze néhány éve kezdtünk el megindulni a lejtőn, semmiképpen sem a 14. század során.

Rod Dreher szerint a jelenkor amerikai kereszténységét a "moralista terapeutikus deizmus" (MTD) jellemzi. Ez a világlátás alapvetően öt hittételből épül fel:

• A világot Isten teremtette.
• Isten azt akarja, hogy az emberek jók, kedvesek, tisztességesek legyenek egymással.
• Az élet központi célja a boldogság.
• Isten különösebben nem vesz részt az ember hétköznapi életében.
• Haláluk után a jók a mennybe jutnak.

Látjuk: ez maga a józan normalitás, megszórva egy csipetnyi ártatlan, gyermeki vallásossággal. S hogy mi a baja a szerzőnek mindezzel? "Az MTD-vel az a bökkenő, hogy nagymértékben az egyéni önbecsülésnek és szubjektív boldogságnak a növeléséről van szó. No meg arról: hogyan jövünk ki másokkal. Nem sok köze van ahhoz a Szentíráson és a hagyományon alapuló kereszténységhez, amely bűnbánatot, önfeláldozó szeretetet és a szív tisztaságát hirdeti, valamint a szenvedésre - a Kereszt Útjára - figyelmeztet mint az Istenhez vezető ösvényre. Az MTD felszínes értelemben keresztény ugyan, valójában azonban egy az egót és az anyagi kényelmet imádó kultúra természetes vallása." Nem volnék meglepve, ha sokan itt csuknák be és dobnák félre a könyvet. Rod Dreher látványosan beáll a perverzek sorába, akik semmihez sem fogható kéjt éreznek, ha szenvedésről van szó. Jómagam immár félszáz éve faggatom a fundamentalistákat: mi ez az eszelős vonzódás a kínhoz? Észérveket még sosem hallottam senkitől. A szerző kifogásolja az egyéni önbecsülés növelését, a szubjektív boldogság keresését és kevésnek ítéli azt a törekvést, hogy bánjuk jól egymással. Pedig ha figyelmesen olvasná az evangéliumokat, előbb-utóbb ráébredne: Jézus sem tanít ennél sem többet, sem kevesebbet. "Egy közösség részének lenni azt jelenti, hogy osztozunk életében. Ez elkerülhetetlenül követelményeket ró az egyénre, azok pedig korlátozzák szabadságát." A beteges szenvedéskultusz és az altruizmus kívánalma mellett megjelenik a harmadik örök téveszme, amely megpróbál éket verni az emberi együttműködés és az individuális szabadság közé. (Nem véletlen, hogy ezek az ostoba tévhitek mindig együtt járnak; ugyanannak a szadista-mazochista attitűdnek a mérgező gyümölcsei.) Mintha a közösségi lét csupán akaratgyenge birkák között jöhetne létre. Semmi sem áll ilyen távol a valóságtól. Az egyház szószólói itt rúgják a legnagyobb öngólt: egyszerre hirdetik a család szentségét és a közösségek felsőbbrendűségét az egyénnel szemben. Holott a Napnál is világosabb, hogy a családok is apró, független sejtek a társadalom szövetében. Egyetlen család sem áldozható fel egy másikért; egyetlen család szabadsága sem csorbítható sem egy másikért, sem a teljes közösségért. Nincs semmiféle érdekellentét az egyén és a tisztességes csoportosulások között;  egyetlen felajánlás sem csorbítja az egyén szabadságát, amelyet önkéntesen tesz bármely közösség számára.

Rod Dreher művében bemutatja a norciai Szent Benedek-monostor hétköznapjait, ahol a bencés szerzetesek szigorú előírásoknak megfelelően élnek. "Nehéz olyan szabályoknak alávetni magunkat, amelyeket nem értünk. Mégis jó módja annak, hogy ellensúlyozzuk a személy függetlenségére törő testi vágyát." - véli a szerző, csak hogy tovább dagassza az őrületet. Jómagam a lehető leghatározottabban arra tanítom a gyerekeimet, hogy ne fogadjanak el semmiféle szabályt, amelynek nem látják az értelmét. (Világos, hogy muszáj alázatot tanulnunk, hiszen sorsunkat nem tarthatjuk teljes mértékben az irányításunk alatt. Mindazonáltal életünk során épp elég szerencsétlenség ér mindannyiunkat, bőven van alkalmunk elsajátítani a pókerarcot, melyet csapások idején felölteni illendő. Ehhez aligha kell mesterséges kínokkal, értelmetlen előírásokkal edzeni magunkat.) A szerző kitér a bencés létforma alappilléreire: a spiritualitásra, a munkára, a stabilitásra és az aszkézisre. Egészen nyilvánvaló, hogy ezek mindegyike értéket hordoz - ezen értékek megtapasztalhatók, érthetők, kézzelfoghatóak. Még az önsanyargatás is lehet áldást hozó, gondoljunk csak a testedzésre és a diétára - Rod Dreher is ezeket említi példaként. No de akkor miért is kéne alávetnünk magunkat olyan szabályoknak, amelyek értelméről, hasznáról halvány fogalmunk sincsen? Miért nem elég az, ha gerincet növesztünk, és saját belátásunk szerint válogatunk az erények tárházából? Miért nem elég az, ha csak ott alkalmazzuk a mértékletességet, ahol arra valódi szükségünk van? Tudjuk, hogy a szerzetesi elhivatottság valódi extremitás. Szüzesség, szegénység, engedelmesség - ezek a nyugati keresztény rendek alapvető fogadalmai, melyek a lehető legradikálisabban szembemennek az ember alapvető szükségleteivel. Lehet így élni, azonban széles néptömegek számára példaértékűnek beállítani a szerzetesi létformát - totális melléfogás. Birkamód követni olyan előírásokat, melyeket nem értünk - a tudatos ember számára ez sosem lehet érdem, csakis szánalmas ostobaság, siralmas szolgalelkűség.

A szerző bölcsen felismeri, hogy az oktatás kulcskérdés. Elég csak egy pillantást vetni az angolszász egyetemi világra, hogy megértsük jelen civilizációnk hanyatlását. A klasszikus keresztény nevelés azonban - melyet Rod Dreher javasol - a nagy többség számára inkább elrettentő, mint vonzó. Sokan gondoljuk úgy hogy az iskolának az oktatás a feladata, nem pedig nevelés; a szigornak, a túlzott fegyelmezésnek és megkérdőjelezhető erkölcsi dogmák terjesztésének itt nincs helye. Ahogyan nem szeretnénk, hogy gyerekeink fejét marxizmussal, vagy progresszív ideológiával tömjék, ugyanúgy távol tartanánk őket a keresztény fanatizmustól is. "A tanulás és az erény szétválasztása olyan társadalmat hoz létre, amelyik azokat az embereket becsüli nagyra sikerükért, akik mesterien bánnak a tudománnyal, a joggal, pénzzel, képekkel, szavakkal és így tovább. Másodlagos kérdés, vajon teljesítményük erkölcsi értelemben kiváló-e, vagy sem." Már a felvetés is értelmetlen, így a szerző sem meri tovább boncolni a kérdést. Egy szakmai teljesítmény lehet bűncselekmény - sikkasztás, csalás, tiltott szervátültetés stb, - vagy lehet morálisan feddhetetlen. E kettő közt nincs átmenet, így ha egy adott tett törvénybe nem ütköző, a kiválóságot kizárólag a szakmaiság szintjén kereshetjük. "Az egyház életét tesszük az első helyre, még akkor is, ha emiatt gyerekünket távol kell tartanunk egy olyan sportedzéstől, amely versenyeit rendszeresen az istentisztelet időpontjára szervezi. Még fontosabb, hogy gyerekeinek látnia kell Önt és házastársát, amint lemondanak az olyan rendezvényeken történő részvételről, amelyek ütköznek az egyházzal. S látniuk kell, hogy komolyan gondoljuk a spirituális életet." A szerző még csak nem is abban téved igazán, hogy fals értékpreferenciát állít fel. Sokkal nagyobb hiba az áldozathozatalhoz való beteges vonzódása. Egy józan és szerető szülő mindenekelőtt megtanítja gyerekét a szervezés, az optimalizálás művészetére. Az esetek többségében - megfelelő organizálással - nem kell lemondani semmiről. Ha pedig minden kötél szakad, érdemes azt a programot választani, amely elemi vágyainkhoz közelebb áll - ezt a döntést sem fogjuk lemondásként megélni.

"A Szent Benedek válaszútját követő politika annak fölismerésével kezdődik, hogy a nyugati társadalom túl van a kereszténységen, mivel pedig csodára nem számíthatunk, e körülmény visszafordítását a belátható jövőben nem remélhetjük." Rod Dreher ezért úgy véli, hogy a helyi közösségeket kell megerősíteni, melyek - hasonlóképpen a középkori bencés monostorokhoz, vagy a közép-európai másképp gondolkodókhoz a kommunista elnyomás idején - időkapszulaként őrzik a hit lángját. Ehhez ortodox eszközöket kínál: a múlt újrafelfedezését, a hagyományos liturgia visszahozatalát, a tévé és az okostelefon kikapcsolását, az aszkézist, az egyházi fegyelmet, a száműzetés és a vértanúság esélyének elfogadását... "Ahhoz, hogy a mai egyházak túléljék a sötét korszakot, föl kel hagyniuk avval, hogy 'normálisak legyenek'. Mélyebben el kell köteleződnünk hitünkben, ehhez pedig kortársaink szemében furcsának tűnő utakon kell járnunk." Megítélésem szerint e stratégia legalább két ponton problémás. Egyfelől: amikor a Nyugatrómai Birodalom bukásával, avagy a kommunista rémuralommal példálózunk, mindkét esetben felfegyverzett, fizikai agresszióval fellépő barbárokat látunk. A posztmodern jelen barbárjai - egyelőre - nem jelentenek ilyen mértékű fenyegetést, így semmi ok a világból való kivonulásra, a földalatti mozgalmak indítására, avagy párhuzamos társadalmak felépítésére. Amíg a különböző ideológiák viszonylag békében megférnek egymás mellett, amíg a kultúrharcot szavakkal és nem szuronyokkal vívják, addig érdemes beleállni azokba az ügyekbe, amelyekben hittel hiszünk. Másfelől: egy-egy ideológia sorsát az határozza meg, hogy mennyire kompatibilis a jelen, illetve a jövő társadalmainak tudati szintjével. Ha Rod Dreher arra számít, hogy a posztmodern dekadenciát követően egyszer majd az 1200-as években ébredünk, alighanem csalódnia kell. A reneszánsz, a felvilágosodás, az ipari és a szexuális forradalom hatásai visszafordíthatatlanok és nem is ellentétesek a józan kereszténységgel. Sohasem fogjuk megtudni, hogy az ortodox vallásosság mennyire lett volna népszerű a középkorban, ha az európai társadalmak szabadon választhattak volna létformák, vallások és ideológiák között, azt azonban biztosan érezzük, hogy sosem lesz már olyan a világ, ahol a gregorián muzsika és a tömjénfüst tömegeket csábít a templomokba. A szerző tisztában van azzal, hogy a jelenkorban sem az értelem áll a fókuszban; a szívet kell megszólítani szépséggel, jósággal, szeretettel és békével. Ezzel párhuzamosan olyan egyházközségekről ábrándozik, amelyek semmiféle elhajlást nem tolerálnak; ahol még a válás is kiközösítést von maga után. "Legyen otthonunk házi monostor!" - írja, arra buzdítva az olvasót, hogy ellentmondást nem tűrően gyermekeire erőltesse a vallást, annak minden megkérdőjelezhető rítusával... Nehéz ezeket szépnek és jóságosnak eladni. Ha a keresztény gyakorlat - Rod Dreherrel egyetértésben - ragaszkodik a szigorhoz, a másik életében való vájkáláshoz, a kényszerítéshez, a szenvedéskultuszhoz, a szegénység ünnepléséhez, az altruista önfeladáshoz és a permanens bűntudathoz, úgy talán jobb is, ha nem őrizzük meg utódaink számára.