Lassan kilenc hónapja tart az orosz-ukrán konfliktus, és körülbelül ugyanennyi ideje beszélünk a különböző - terv szerint az agresszort sújtó - szankciókról is. Ami azok hatását illeti, az embernek többnyire az az érzése, mintha visszatértünk volna a törzsi társadalmak szintjére, ahol a varázsló esőtáncra biztatja a népet. Mi persze rázzuk hittel és vadul, de valahogy mégsem hull az égi áldás. Amikor megfáradva, kérdőn nézünk a bölcs sámánra, ő csak annyit közöl: abba ne hagyjuk! Sőt! Táncoljunk még nagyobb elánnal, s előbb-utóbb meglesz az eredménye... Mondjuk az már erősen elgondolkodtató, amikor a New York Times is arról ír, hogy a szankciók az égvilágon semmit sem érnek.

Október 30-án jelent meg a NYT oldalán az az elemzés, amely Oroszország 13 fontos kereskedelmi partnerének export- és importadatait vizsgálja, a 2017-2021 közötti időszak havi átlagát összevetve háború kirobbanása óta eltelt időszak havi átlagával. Az analízis szerint alig történt lényeges elmozdulás; mindössze az USA, az Egyesült Királyság és Svédország csökkentette érdemben kereskedelmi forgalmát Putyinékkal; a többiek csak szerényen, vagy egyenesen növelték is azt. Európa nemzetei közül Hollandia, Belgium és Spanyolország egyenesen megduplázta az Oroszországból származó importját, miközben a szavak szintjén maguk is a szankciók fontosságáról papolnak. Németország adatai egyenesen megmosolyogtatóak: 51%-kal csökkentette exportját, miközben - a gázárrobbanás következtében - 38%-kal emelkedtek importkiadásai, vagyis jóval többet fizetnek ugyanazért, miközben ők maguk feleannyit keresnek... Nem vitás, hogy a németek a szankciós politika tipikus vesztesei. Kína, India, Törökország és Brazília adatain meg sem lepődünk; ezek az országok egyetlen másodpercig sem támogatták a büntető intézkedéseket; mindazonáltal jól látszik, hogy a kieső forgalom másutt pótolható. Szó sincs Putyinék kivéreztetéséről.

A New York Times elemzői szerint Oroszország  számos termék kapcsán egyenesen megkerülhetetlen, ilyen többek között az urán, a palládium, a ródium, a nikkel, a nyersvas, az azbeszt, a búza, vagy épp a műtrágya. Nem csupán hazánk helyzetét látjuk kiszolgáltatottnak, Európa számos más országa is erősen függ az orosz nyersanyagoktól.

Ami általában a gazdasági szankciókat illeti, annyit mindenképpen érdemes rögzíteni: nem egy elvetendő eszköz. Alkalmazzuk békeidőben is, ilyen például a BAR (KHR) lista is: aki rossz adós, annak a továbbiakban egyetlen bank sem fog hitelt nyújtani, egészen addig, amíg le nem kerül e központi jegyzékről. Mi több: léteznek olyan utópiák, amelyekben ez az egyetlen elrettentő mechanizmus. Az anarcho-kapitalista világképben értelemszerűen nem beszélhetünk államról, így állami börtönökről sem. Mi lehet a büntetése egy ilyen társadalomban a visszaeső bűnözőknek? Csakis a kiközösítés. Aligha lehet pusztítóbb érzés, mint - transzparens módon - olyan fekete báránynak lenni, akit sehol sem szolgálnak ki, sehol sem alkalmaznak, sehol sem látnak el. A kitaszítottságnak ez a szintje elviselhetetlen, túlélhetetlen, s ezért bizonyára kellően elrettentő is - miközben az erőszakmentesség alapelve a legkevésbé sem sérül. Ami Oroszországot illeti, agresszorként bőven megérdemli, hogy a világ országai gazdasági szankciókkal sújtsák, önmagában ezzel szemben aligha lehet ellenérzésünk. (Azzal együtt sem, hogy ez a gondolkodásmód alapvetően idegen a progresszív ideológiáktól, ahol a tolvajt többnyire megélhetési bűnözőnek; az erőszaktevőt mentálisan sérültnek; az elmeháborodottat pedig különlegesnek és tiszteletet érdemlőnek hívják. Persze csak ha feketékről, bevándorlókról, melegekről vagy transzokról van szó, az oroszok nem számítanak...)

Ha arra a döntésre jutunk, hogy gazdasági szankciókat alkalmazunk, néhány alapvető szempontot azért nem árt figyelembe venni.

1. Akik részt vesznek az akcióban, képviseljenek meghatározó részarányt az adott piacon! Ha csak néhányan hirdetnek bojkottot, az legfeljebb szúnyogcsípés lesz, nem pedig oroszlánharapás. Ha az Oroszország által kínált nyersanyagokra van vevő Európán kívül, úgy megette a fene az egészet. (Ez persze azért közel sem ennyire egyszerű. A földgáz és a kőolaj szállítása a legkényelmesebben és legkörnyezetkímélőbb módon csővezetéken lehetséges. Egy olyan új vezeték megépítése, ami Szibéria északi részéről szállítana gázt Kínába, minimum öt évet venne igénybe, és e beruházás költségei sem elhanyagolhatóak.)
2. Ha a vevő pozíciójából szankcionálunk, úgy az adott termékeknek legyen bő kínálati piaca! Ellenkező esetben az árak az egekbe szöknek, esetleg hiány is felléphet. Pontosan ezt látjuk az energiahordozók terén.
3. Ha nincs bő kínálat egy adott termék piacán, úgy azt csakis úgy érdemes a szankcióba bevonni, ha létezik helyettesítő termék, avagy az adott cikk nélkülözhető. Ezek természetesen csupán teoretikus felvetések, hiszen ki lesz az a piac felett álló tekintély, aki határoz mindezekről? A drágaköveket például a legtöbben sokkal nélkülözhetőbbnek tartjuk, mint az energiahordozókat, ám aligha van jogunk eldönteni a belga gyémántkereskedők helyett, hogy számukra mi szükséges és mi nem. (Nem is került be a gyémánt egyetlen szankciós csomagba sem, akárhogyan is erőltették sokan. A belgák csendes tiltakozása természetesen tiszteletreméltó, szemben a magyar vétóval, mely minden esetben szégyenletes és botrányos...)

Szóval: Ha mindezek nem érvényesülnek, úgy a szankció többet árt annak, aki kiveti azt, mint a másik félnek, akit sújtania kéne.

E ponton említsük meg, hogy léteznek olyan elemei is az Oroszország ellen bevezetett intézkedéseknek, amelyek ott és úgy hatnak, ahogyan kell. Amint azt minden valamirevaló szakértő elmondta már a kezdet kezdetén: messze a technológiai szankciók a leghatékonyabbak. Igazán drámai helyzet a személygépkocsi-gyártásban tapasztalható: a nélkülözhetetlen alkatrészek hiánya miatt a 18 oroszországi autógyárból ma már csak kettő működik. Ezzel három és félmillió ember munkahelye került veszélybe - ők adják a foglalkoztatottak 5%-át. Putyinék ettől még nem fognak letérdelni, de az nem kérdés, hogy e pofon épp elég fájdalmas, miközben az EU polgárai mindebből fakadóan semmiféle hátrányt nem szenvednek.

"Mivel a szankciók kivetése általában nem jár gazdasági haszonnal, a gazdasági racionalitás hiányát komolyan végiggondolt politikai céloknak kell pótolniuk." Ez a mondat már a Soros-közeli Political Capital tanulmányából való, és jól mutatja az EU által folytatott büntető-hadjárat mélyen vallásos jellegét. Ha sutba hajítjuk a józan észt; ha fittyet hányunk a gazdasági racionalitásra, úgy tényleg nem marad más, mint gyermeteg reménykedés, vágytól fűtött fohászkodás és primitív, törzsi esőtánc. Csak bírjuk szusszal...

Semmi sem mutatja be precízebben az elmúlt 15 esztendőt, mint Elon Musk rajza, melyet a Twitteren posztolt még áprilisban. Egészen világos, hogy beteg folyamatokat látunk a világban, ám ahhoz, hogy ezt magabiztosan kijelenthessük, mindenekelőtt tisztázni érdemes, hogy mit nevezünk egészségesnek. Muszáj pontosan rögzítenünk, hogy mi is az az arany középút, amely bár morálisan kikezdhetetlen, az emberiség mégsem járt rajta pár lépésnél többet sohasem; mindig hamar letért róla, hogy messze elkóboroljon. Meg merem kockáztatni, hogy Musk is pontosan ugyanezt a szűk ösvényt célozza. (Ne tévesszen meg senkit a rajzokon szereplő centrumpont! Ez csupán az adott kor eszmei áramlatainak mértani közepét mutatja, nem feltétlenül az optimumot.)

FELVILÁGOSODÁS

Itt kezdődik minden. A történelem azon pontjához ért, amikor az emberiség végre elkezdett megszabadulni sok ezer éves béklyóitól. Törvény előtti egyenlőség; a születési előjogok eltörlése; szólás-, gondolat és sajtószabadság; metafizika helyett ismeretelmélet és természetfilozófia; szabad tulajdonbirtoklás, az egyén boldogságát előtérbe helyező humanizmus - hosszasan lehetne sorolni mindazt, ami egyértelműen előrelépés és áldás. "Szabadság, egyenlőség, testvériség!" - így szól a korszak jelmondata, hogy azután gyorsan a nyaktiló vegye át a főszerepet. A felvilágosodás és a francia forradalom nem csupán azért kulcsfontosságú, mert ez a startmező, s mert minden lényeges kérdést - társadalmat, gazdaságot, tudományt és morált - egyaránt érint. Hanem azért is, mert pazarul láttatja, hová vezet az, amikor engedjük túllendülni az ingát. Ahol Robespierre, Lenin, vagy Kun Béla megjelenhet, ott aligha számíthatunk másra, mint gyilkos őrületre.

SZOCIÁLDEMOKRÁCIA

Tudjuk, hogy a korai kapitalizmus nem hozott automatikus jólétet a teljes társadalom számára. Embertelen munkakörülmények, kiszolgáltatottság, gyermekmunka, robot a végkimerülésig - a többség számára nem volt könnyed leányálom. A szakszervezeti mozgalmak előtt le a kalappal: úgy harcoltak ki egy élhetőbb világot a gyári munkásság számára, hogy mindeközben nem törekedtek a piaci rendszer erőszakos megdöntésére. Nyolcórás munkanap, fizetett szabadság, nyugdíj - a szociáldemokrata politika komoly szerepet játszott abban, hogy a nyugati világ megteremtse a történelem valaha volt legszélesebb körű jólétét. Igen ám, de e ponton a baloldal tisztességes pártjainak el is fogyott a mondanivalója és a lényegi teendője. A Szent György szindróma azonban klasszikus balos kórtünet - a sárkány feje már a porban, de a harci kedv tart még. A kommunista kísérlet tökéletes prototípusa a legújabb kor ideológiai ámokfutásainak, amikor is pár túlbuzgó őrült képtelen volt észrevenni, hogy már elérték, sőt maguk mögött is hagyták az arany középutat. Körül sem néztek, úgy hajtottak át rajta keresztben, hogy egyenesen a szakadékba kormányozzanak minden érintett társadalmat.

FEMINIZMUS

A feminista mozgalom pontosan ugyanezt a navigációt követi. Minden jóérzésű ember tapsol a nők egyenjogúságának és mélyen elítéli a patriarchális társadalmakat jellemző valódi elnyomást. A civilizált világban azonban a nők hosszú évtizedek óta pontosan ugyanazokkal a jogokkal bírnak, mint a férfiak: tanulhatnak, dolgozhatnak, autót vezethetnek, választhatnak és megválaszthatók, lehetnek tűzoltók, katonák, vadakat terelő juhászok - a projekt itt véget is ért, nincs miről beszélni a továbbiakban. Persze ez csak akkor igaz, ha a nőmozgalmi törekvések tisztességesek és sportszerűek. Amennyiben azonban a feminizmust a zsigeri férfigyűlölet, a történelmi bosszúvágy, az ideológiai túlfűtöttség, a női nem felé való aránytalan részrehajlás, vagy épp a megélhetési politizálás mozgatja, úgy nincs megállás: jöhetnek a kvóták, jöhet a férfiak kiherélése, a családok felszámolása, jöhet a nőuralom és jöhet az indokolatlan hiszti minden pitiáner apróságon, amely valamely harcos amazon lelkét sérti.

RASSZIZMUS

Csaknem hatvan esztendeje - egész pontosan 1963. augusztus 28-a óta - Martin Luther King történelmi beszédének köszönhetően tűpontosan tudjuk, hogy hol húzódik az arany középút rasszizmus dolgában. A kulcsszó: színvakság. Az egyént a tettei alapján, s nem a bőrszíne szerint ítélem meg. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek előítéleteim. Nem jelenti azt sem, hogy muszáj mindenkivel barátkoznom, vagy hogy a világ minden városát multikulturálissá kéne változtatni. Pláne nem jelenti azt, hogy kozmetikázni kéne a bűnügyi statisztikákat. De azt határozottan jelenti, hogy törvény előtt mindenki egyenlő. Egy fehérnek, egy feketének, vagy épp egy ázsiai származásúnak pontosan ugyanaz a központi bánásmód jár, amennyiben mindannyian az USA állampolgárai. Kár lenne tagadni, hogy ez a múltban nem így volt, és azt is, hogy a posztmodern jelenkor erősen átesett a ló túloldalára. Az egyetemi, a hollywoodi és az összes egyéb kvóta - minden jó szándéka ellenére - mélyen rasszista. Ahogyan a "legyünk kevésbé fehérek!" és az ehhez hasonló céges kampányok is azok.

SZEXUALITÁS

Mindig kiakadok azon, ahogyan a vaskalaposok beszélnek a szexuális forradalomról. A hatvanas-hetvenes években a civilizált emberiség végre eljutott odáig, hogy nyíltan kimondta azt, amit már évszázadok óta érzett: a szexualitás nem erkölcsi kategória. Elfogadottá vált a házasság előtti testiség; elérhetővé váltak a fogamzásgátló tabletták; szexklubok nyíltak, sorra jelentek meg az újabb és újabb erotikus magazinok... Értem én, hogy az ortodoxok világlátása szerint mindez maga Szodoma és Gomora, azonban az sem járható út, hogy a prüdériájukat mindenki másra rákényszerítsék. Szóval: a múlt század második felében ott járunk, hogy a helyén kezeljük a szexualitást; olyan tabumentes örömforrásként tekintve rá, mely mindenkinek a magánügye. Ahol annak minden megnyilvánulási formája (leszámítva az erőszakot, a pedofíliát, a nekrofíliát és a zoofíliát) szabadon űzhető, méltatható, kritikával illethető, kigúnyolható de nem büntethető. Ehhez képes napjainkra e téren is alaposan átestünk a ló túloldalára. A mai korszellem szerint muszáj ünnepelni a másságot; a melegek és a transzok minden tekintetben védettek. "Neked nincs méhed! Hogy fogod kihordani a magzatot? Belerakod egy szatyorba?" Az ilyen mondatok a progresszív vallás dogmavilága szerint megengedhetetlenek. Felérnek egy Mohamed-karikatúrával. Vagy azzal, ha kimondanánk Jahve nevét.

HIT ÉS TUDOMÁNY

A felvilágosodás lényege valójában az volt, hogy az emberi értelem és a megtapasztalható valóság került a középpontba a homályos hiedelmek, babonák és irracionális hittételek helyére. A következő évszázadokban a tudomány egyértelműen dominánssá vált a vallások felett. Charles Darwin, Bertrand Russell, Albert Einstein, Richard Dawkins és Stephen Hawking világában már a tényeké a főszerep. Már nem kell elhinnünk, hogy Szodoma és Gomora pusztulását Isten haragja okozta, hiszen a régészeti leletek alapján egy közönséges légrobbanással is magyarázni tudjuk a bibliai katasztrófát. Simán elhihetjük azt is, hogy Mózes átvezette népét a Vörös tengeren, hiszen azóta megfigyelhettük már: van az a különleges széljelenség, mely lehetővé teszi e csodának tűnő menekvést. A damaszkuszi úton Saul jelenése és átmeneti megvakulása ma már jól magyarázható egy temporális epilepsziás rohammal - itt sem muszáj Isten közvetlen beavatkozását feltételeznünk. Elértünk tehát a racionalitás korszakába, azonban itt sem időztünk túl sokat - épp napjaink woke-progresszív ideológiája az, amely letér az értelem ösvényéről és tagadni kezdi mindazt, amit a tudomány - különösen a biológia - évszázadokon át felhalmozott. Ugyanazok, akik (joggal) megmosolyogják a templomok szenteltvíztartóit, az eucharisztia liturgiáját vagy épp a szűznemzés dogmáját, most azt hirdetik, hogy nincs különbség férfi és nő között, s tamponautomatákat kezdenek elhelyezni a férfimosdókban - Németországban legalábbis már itt tart az őrület. Épp hogy magunk mögött hagytuk az egyik vakhitet, már át is lendültünk a másikra, csak nehogy az arany középúton haladjunk...

Nem járunk a tiszta morál szűk ösvényén, nagyon nem. Ahhoz intelligencia kellene. Tudatosság. Meg persze nagyvonalúság is és türelem. Ez ma mind hiánycikk. Pedig megtanulhattuk a történelemből: ha radikalizálódni kezd az egyik oldal, úgy - az egyensúlykeresésből fakadóan - törvényszerűen előbb-utóbb a másik oldalon is ezt fogjuk látni. (A vörösterrorra csakis fehérterror lehet a válasz a historikus logika szerint.) Ha az inga erősen kileng, úgy nehéz lesz megállítani középen, a lendület viszi tovább. Szürreális századunkban szemmel láthatóan sokan érdekeltek a káosz dagasztásában, ugyanakkor hosszútávra csakis azok rendezkedhetnek be, akik az aranyközéputat - a szabadságot, az egyenjogúságot, a racionalitást és a békét - célozzák. Hitem szerint ilyen ember Elon Musk is, s ha már az ő rajzával kezdtük e posztot, fejezzük is be az ő szavaival: „Ezért vettem meg a Twittert. Nem azért tettem, mert könnyű lenne. Nem azért tettem, hogy több pénzt keressek. Azért tettem, hogy megpróbáljak segíteni az emberiségnek, amelyet szeretek, és kellő szerénységgel állok hozzá, mert tudom, hogy minden erőfeszítésünk ellenére sem biztos, hogy sikerül elérnünk ezt a célt.” Én azért nagyon drukkolok.

A pokol kapcsán számos tévképzet él a fejekben, amint ezt a címbéli közmondásban is tetten érhetjük. A legősibb, és ma már jellemzően csak mosolyt fakasztó téveszme az, hogy a borzalmas kínok helye a túlvilágon keresendő. Persze annak kapcsán, hogy mi vár ránk a halál után, csupán ködös fantáziaképeink lehetnek; arról ugyanakkor súlyos tapasztalatokkal bírunk, hogy földi pokol nagyon is létezik. A második hamis hiedelem az, hogy a kárhozat örökké tart. Földi poklaink igencsak különbözőek, ám szabadulni belőlük a legtöbbször nem különösebben nehéz. A harmadik, és bizonyára a legmegtévesztőbb vélekedés az, mely szerint a pokol valami félreeső helyen, a mélységes mélyben található, merre közönséges földi halandó nemigen téved. A valóság ezzel szemben az, hogy a pokol itt van a szomszédban, pontosan szemmagasságban. Gyakorlatilag bármikor belesétálhatunk és elboríthat, foglyul ejthet bennünket.

A pokol valójában nem más, mint a céltalansággal és döntésképtelenséggel konzervált kín. A legtipikusabb lakói a hosszútávú haldoklók, akik hónapokon, sokszor éveken át élet és halál közt vergődnek. Egy életigenlő döntéssel léphetnének jobbra, a gyógyulás irányába - értelemszerűen ez a legpozitívabb forgatókönyv. Vagy simán feladhatnák, megbékélten fogadva a csendes távozást. Azonban megmaradni a permanens haldoklás állapotában - végtelenül beteg játszma, mely minden érintett - beteg, orvos, hozzátartozó - számára a földi poklot hozza el. Egy jó tollú drámaíró bizonyára remek darabot tudna írni e tömény gyötrelemből. Egy kellően perverz vallási vezető talán szentnek és tisztító erejűnek látná e fájdalmat. S bizonyára a pszichológia felkent szakemberei is tudnának pár szót szólni az együtt viselt szenvedés léleknemesítő voltáról. Ám ez akkor is csak pokol, mégpedig a legpusztítóbb fajtából. Mindannyian voltunk már betegek, ágyhoz kötöttek, szenvedve nyöszörgők. Nem csupán a fizikai fájdalmat éreztük kínzónak, de azt is, hogy le kellett mondani programjainkat; egy rövid időre kimaradtunk az életből. Abszolút találóan mondjuk ilyenkor: "ez a nap az ördögé". Egyetlen reményünk az effajta bitang órákban az, hogy biztosan tudjuk: holnap, de legkésőbb holnapután már minden sokkal jobb lesz, s végre elhagyhatjuk ezt a dermesztően sötét alvilágot. De mi járhat azok fejében, akiknek ilyen reményeik nem lehetnek?

Világos, hogy nem könnyű a gyógyulás és meghalni sem mindig egyszerű. Ám aki ép elméje birtokában éli napjait, annak előbb-utóbb muszáj meghoznia a döntést. A bölcsek azt mondják: aki teljes életet élt és tiszta lelkiismerettel várja az elmúlást, annak könnyű a távozás, így rendszerint simán átalussza magát a másvilágra. A hosszú haldoklás többnyire azokat jellemzi, akiknek van még elintéznivalójuk e Földön. Nyilván az volna az üdvös, ha az érintettek tisztán látnák, mi ez a feladat, mi ez az elvarratlan szál, ami még itt tartja őket. Ha még ezzel sincsenek tisztában, az a legpusztítóbb vakság. Tökéletesen értelmetlen minden szenvedés, amely nem a tisztánlátás felé vezet. Jordan Peterson így ír a Túl a renden című művében: "Most azt képzeld el, hogy annyira félsz, hogy már azt sem engeded megtudni magadnak, mit akarsz! A tudás azonnali reményt jelentene, és a reményről már lemondtál. Van okod megőrizni a tudatlanságot. Talán attól tartasz, hogy nincs semmi, amire érdemes vágyni; attól, hogy pontosan meghatározod, mit akarsz, azonnal (és túlságosan is egyértelműen) megtudod, mit jelent a kudarc; attól, hogy a kudarc a legvalószínűbb kimenetel; és végül attól, hogy ha meghatározod a kudarcot és elbuksz, kétségkívül tudni fogod, hogy te voltál az oka, hogy rajtad múlt. (...) Attól is félsz - bár más okból -, hogy mások megtudják, mit akarsz. Először is, ha rájönnének, esetleg elmondanák neked, és akkor te is tudnád, hogy hiába küzdöttél teljes erődből a tudás ellen. Másodszor, ha rájönnének, megtagadhatnák tőled, amit igazán akarsz, amire vágysz, és azzal még nagyobb fájdalmat okoznának, mintha a legmélyebb vágyaid (és ezzel együtt sebezhetőséged) titokban maradtak volna."

Haldokolni mindazonáltal képletesen is lehet. Élhetünk olyan faluban, városban, országban, amelyet egyetlen porcikánk sem kíván. Gyűlölhetjük munkahelyünket, házastársunkat, szomszédainkat is. Még a saját testünkben is érezhetjük magunkat idegennek. Semmi sem indokolja, hogy ne változtassunk mérgező környezetünkön. (Minden olyan törvény, vallási parancs vagy illemszabály, amely korlátoz bennünket ilyen természetű döntéseinkben, értelemszerűen hamis és elvetendő. A vasfüggöny bevezetése rabszolgát farag mindenkiből; Kim Dzsongun rémuralmában épp úgy, mint Zelenszkij Ukrajnájában. A válás egyházi tilalma is embertelen és erkölcstelen volt évszázadokon át. A japánok se normálisak, ha abban látják a morál netovábbját, amikor egy teljes pályafutáson keresztül hűségesek munkaadójukhoz...) Az életünkkel csakis mi magunk rendelkezünk, így a felelősség is a miénk, hogy merre lépünk tovább. A rózsaszín szcenárió nyilván mindig az, ha úgy találunk rá az elégedettségre, hogy közben nem kell mindent felégetnünk magunk mögött. Ha helyrehozzuk a házasságunkat; kibékülünk a szüleinkkel; összebarátkozunk a szomszédokkal; megtaláljuk az örömöt munkánkban, hivatásunkban, s képessé válunk szeretni azt a testet, amelybe születtünk. (Ez utóbbi kapcsán is sokkal érdemesebb a szívünkre hallgatni, mint a progresszív ideológia képviselőire. Hiszen nem tűnik valami józan útmutatásnak az, hogy fogadjuk el a kövérséget, fogadjuk el a csúnyaságot, sőt manapság már a mosdatlanságot is, de a nemünket feltétlenül meg kell változtatni...) Ha a csendesebb út nem járható, úgy jöhet a radikálisabb lépés. Csupán az egy helyben topogás az, amely haldoklás idején elviselhetetlen és aligha hoz megváltást. Nem is értem, miért teszik ezt oly sokan.

A legtöbben ismerik a tanult tehetetlenség klasszikus példáját: a cirkuszi kiselefántot madzaggal egy cölöphöz kötik, hogy ne kóboroljon el. Kikötött lábbal nem mozoghat - ez olyan mélyen bevésődik, hogy felnőttkorában - amikor már az egész cirkuszi sátrat is simán elhúzhatná - meg sem próbál szabadulni, valószínűleg még tűzvész esetén sem. Így élünk mi is. Ha fiatal korunkban azt verték a fejünkbe, hogy úgysem változtathatunk a sorsunkon, e mérgező üzenet akár önbeteljesítő jóslattá is válhat. Muhammad Ali meglehetősen jól ismerte ezt a jelenséget: „A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.”

A félreértelmezett pozitív tanítások ugyanide vezethetnek. A buddhista elfogadás csodás. Ha bármilyen élethelyzetben képesek vagyunk megőrizni töretlen életörömünket, az valami parádés attitűd, ám a legkevésbé sem jelenti azt, hogy nem kéne a számunkra ideális állapotokra törekedve aktívan tennünk önmagunkért. Félreértésre adhat alapot az a világlátás is, mely szerint a szélsőségek, a radikális lépések feltétlenül kerülendők, a kompromisszumok ugyanakkor minden esetben megúszhatatlanok. Ez a hozzáállás esetenként a pokol legmélyebb bugyrát is képes szükségszerű középútként láttatni. (Igaz, hogy a férjed esténként kékre-zöldre ver, de még ez is sokkal jobb, mint ellenszegülni, vagy lelépni...) A valóság ezzel szemben az, hogy puszta konfliktuskerülésből fakadóan túlságosan gyakran kötünk kompromisszumot, akár húsba vágó kérdések kapcsán is. (Elég, ha csak az Európai Unió jelenlegi ámokfutására gondolunk. A tagállamok zöme fülét-farkát behúzva szavaz meg olyan szankciókat is, amelyekkel leginkább önmagukat szúrják tökön.) Pedig muszáj volna látni: a középutas gondolkodás nem jelent sem szervilis sodródást, sem renyhe tétlenséget. Csupán annyit kéne megérteni, hogy a földi pokolnál semmi sem rosszabb. Bármelyik irányba is mozdulunk, csak nyerhetünk vele.

A pokol nem a halál után vár az emberre. Épp ellenkezőleg. A pokol maga a haldoklás. Képletesen, és a szó legszorosabb értelmében is. Az egyén és a társadalom szintjén egyaránt. A haldoklás sosem jelent egyirányú utat, kétfelé is indulhat az ember. De mindig érdemes a lehető legrövidebbre fogni.

ANYÁM EMLÉKÉNEK. LEGYEN NEKED KÖNNYŰ A FÖLD!

Ha nem utaznék metróval néhanap, sosem találkoztam volna a fenti hirdetéssel. A Kossuth térhez érve akadt meg a szemem a No Fluff Jobs nevű szervezet aprócska plakátján, s egészen a Déli pályaudvarig fogva is tartott. Muszáj volt utánanéznem, mi is ez az egész.

A "tiszteljük egymást!" elnevezésű kampány jelenleg három országban - Lengyelországban, Csehországban és hazánkban - fut, azzal a deklarált céllal, hogy a munkaerő-toborzás sztenderdjei jelentősen megváltozzanak. A honlapra látogatva találkozhatunk azon kívánalmakkal, melyek - a kampányt folytatók szerint - átláthatóságot és tiszteletteljes bánásmódot biztosítanak minden munkára jelentkező számára.

MINDEN ÁLLÁSHIRDETÉSBEN LEGYEN BÉRSÁV!

Kezdjük a fő üzenettel! Ami engem illett: a munkáltató székében ülve több száz állásinterjún vagyok túl. Soha, egyetlen alkalommal sem adtam meg semmiféle előzetes információt a meghirdetett álláshoz tartozó javadalmazás kapcsán, és ha rajtam múlik, a jövőben sem fogok. Aki ilyet javasol, valójában azt kéri, hogy a hirdető fegyvertelenül induljon csatába. Muszáj látni: minden licitálós játékban azé az előny, aki később szólal meg. (A pókerben az osztógombon ülő játékos beszél utoljára, s nincs az a valamirevaló szerencsevadász, aki ne ismerné fel ennek ezernyi áldását.) Minden interjú során eljön az a pillanat, amikor megkérdem a jelöltet: "Mi az a pénz, amiért hajlandó reggelente felkelni és ellátogatni hozzánk?" A válaszból sok minden kiderül. Határozottság avagy bizonytalanság; a munkaerőpiaci viszonyok ismerete avagy teljes homály; illetve az, hogy az illető miként látja, miként árazza be önmagát. (Előfordul, hogy egy-egy pályázó visszakérdez, de teljességgel kizárt, hogy hagyjam magam. Muszáj, hogy ő nyilatkozzon először.) Sosem fogok felvenni senkit, aki mélyen a piaci szint alatti jövedelemigényt jelent be, de olyat se, aki túlzó álmokat kerget. Jellemzően a középmezőny legrátermettebb aspiránsával kötök szerződést. Ugyanezt a metódust alkalmazzák a legtöbb tendernél is: a vállalási ár többnyire igen nyomós szempont; a kiugró szélsőségeket mindig érdemes lemetszeni. Ami pedig a transzparenciát illeti: most képzeljük el azt a beruházási pályázatot, ahol a kiíró előre megadja az árat... Az egész versenyeztetési eljárást herélnék ki ezáltal. Ugyanez történne a munkaerőpiacon, ha a bérsáv előzetes közlése kötelezővé válna. Hitem szerint nagyon is elvárható minden munkavállalótól, hogy szakterületének átlagos piaci bérszintjével tisztában legyen, valamint azzal is, hogy ő maga mit ér. Arról nem is beszélve, hogy már eleve minden sejtem tiltakozik a gazdasági szereplők szabadságának bármiféle megnyirbálása ellen.

A MUNKAVÁLLALÓ KORA NE LEGYEN HÁTRÁLTATÓ TÉNYEZŐ!

No persze. És legyen világbéke! És ne essen hétvégén, amikor grillpartit tervezünk... Ha léteznek értelmetlen kívánalmak, úgy az effajta, vágyvezérelt ideák mindenképpen ezek közé sorolhatók. Az ilyesmit még megfogalmazni sem érdemes, hiszen amelyik munkáltató konkrét elképzeléssel bír a keresett munkaerő életkorát illetően, úgy azt érvényesíteni is fogja. Legfeljebb nem közli az elutasított jelöltekkel, hogy túl vének, vagy túl ifjak voltak. Egy szoláriumot üzemeltető vállalkozó például joggal gondolhatja úgy, hogy egy fiatal, feszes bőrű, napbarnított lány nagyobb forgalmat ígér, mintha egy nyugdíjast ültetne a recepciós pultba. De olyan is előfordulhat, hogy egy magas pozíciót betöltő papucsférj annyira retteg betegesen féltékeny feleségétől, hogy kizárólag idős titkárnőket alkalmaz. Akárhogy is: soha nem fog kiderülni, ha valaki az életkora miatt szenved hátrányt. Mi több: minél erőteljesebben követeljük a politikailag korrekt kommunikációt, annál jobban ártunk azoknak, akiket védeni szeretnénk. Mert ha egy hirdető nem lehet kellően őszinte, úgy azok is jelentkezni fognak, azok is elküldik önéletrajzaikat, azok is energiát és reményeket pazarolnak az ügyre, akiknek eleve esélyük sem lehet.

NE HANGOZZON EL ILLETLEN KÉRDÉS EGY ÁLLÁSINTERJÚN!

Ez talán még az eddigieknél is nagyobb ökörség. Először is: ki lesz az, aki megmondja, hogy mi számít illetlenségnek? Soha, senki nem fogja ilyen bátran felvállalni a diktatórikus cenzor szerepét. Másodszor: Létezik jó pár olyan szakma, ahol elkerülhetetlenül felszínre kerülnek olyan kérdések, melyek a prűd átlagember számára igencsak sikamlósnak tűnnek. Ha egy vállalkozó masszázsszalont vagy bordélyházat működtet, esetleg felnőttfilmeket forgat, ott bizony lesznek illetlen kérdések minden egyen kasztingon. Harmadszor: hagyjuk is a szolgáltató és a művészeti szektorok extrém ágait, s maradjunk a leghétköznapibb állásoknál! Miért is baj az, ha az interjúztató tapintatlan? Nem jobb a jelöltnek, ha már a kezdet kezdetén megismerkedik a vállalati kultúrával? Ha álláskeresőként kínosan érezném magam egy felvételi beszélgetésen, még hálás is lennék, hogy idejében megszólalt a vészcsengő, s még véletlenül sem fogadnám el a felkínált pozíciót. Jómagam - amint fent már említésre került - többnyire a másik oldalon ülök, s bevallom: a lehető leggátlástalanabbul kommunikálok minden pályázóval. Nem tudom, hogy a No Fluff Jobs szerint illetlen-e, de az interjúk során többnyire be szoktam szúrni a sztenderd kérdések közé olyanokat is, mint hogy "mikor volt a mohácsi csata?" avagy "ki írta a Bűn és bűnhődés című regényt?" Olyan is előfordult már, hogy egy jelölt véletlenül az én helyemre ült le, ezért megfordítottam a szerepeket és kértem, hogy - ha már így alakult - ő felvételiztessen engem... "Eljönnél velem randira?" - kérdi az interjúztató a főhősnőt (Emma Watson) A kör című, 2017-es filmben. "Ez nagyon nem ide illő." - válaszolja a lány egyszerű diplomatikussággal, s ezzel át is megy a vizsgán. Számtalan jópofa és tanulságos helyzetet teremthet, ha az ember mer - akár illetlenül viselkedve - kimozdulni a szokásos sémák és rutinok világából. Ezek a szituációk sokkal biztosabb válaszokat szülnek a legfőbb kérdés kapcsán, hogy szeretnénk-e egyáltalán együtt dolgozni a jövőben.

AZ ÁLLÁSHIRDETÉSEK LEGYENEK TRANSZPARENSEK ÉS ŐSZINTÉK!

Bár erőltetni ezt sem érdemes, de ez legalább végre olyan felvetés, amelynek tartalmával maradéktalanul egyet lehet érteni. A kampány honlapján ki is hangsúlyozzák, hogy a klasszikus álláshirdetések hemzsegnek a semmitmondó frázisoktól: "fiatal, dinamikus csapat", avagy "európai szintű munkakörnyezet", esetleg: "érdekes projektek, izgalmas feladatok". Az ilyen általánosságok nem csupán arról árulkodnak, hogy a HR-es kollégába csipetnyi kreativitás sem szorult, de van egy olyan üzenete is a dolognak, hogy ez egy kötött műfaj, kőbe vésett szertartásrenddel. E pontban igazat kell adni a No Fluff Jobsnak, ezt az ostoba, béna, terméketlen stílust valóban érdemes volna kukázni. Nem állítom, hogy egy rövidke álláshirdetésbe minden lényeges információt bele lehetne préselni, és azt sem, hogy minden titokról azonnal le kéne rántani a leplet. Azt viszont határozottan, hogy a kenetteljes mellébeszélés nem csupán megmosolyogtató és haszontalan, de egyenesen kontraproduktív is lehet.

Ami engem illet, én minden világjobbító kezdeményezést örömmel veszek. Ha a No Fluff Jobs szerint javaslatai boldogabb társadalmakat eredményeznek, úgy hajrá, kampányoljanak bátran! Igen ám, csakhogy a szervezet aláírásgyűjtésbe is kezdett, mégpedig azzal a céllal, hogy első számú üzenetükből EU-s törvény kerekedjen. Nos, ez az a pont, ahol a kampány elveszíti mindazok támogatását, akik józan erkölccsel bírnak. Az evolúció - és azon belül a társadalmi-gazdasági evolúció - ugyanis úgy működik, hogy minden változás önmagától is fennmarad, ha életképesnek és hasznosnak bizonyul. No de akkor miért kell törvénybe foglalni? "A kampány arra kíván rávilágítani, hogy a fizetési bérsáv megadása az álláshirdetésekben a munkáltató és a munkavállaló közös érdeke." Valóban így lenne? Akkor miért kell erőnek erejével kikényszeríteni? Elég, ha a munkáltatók egy szűk csoportja rájön, hogy ez számukra milyen frankó, s máris futótűzként fog elterjedni a teljes munkaerőpiacon. Az a tény, hogy a No Fluff Jobs e kezdeményezést a központi hatalom segítségével kívánja lenyomni a piaci szereplők torkán, egyértelműen annak a jele, hogy saját kampányszövegét sem hiszi el. No de nem ez az egyetlen ellentmondás. Ha alaposan megnézzük a fenti javaslatokat, azt fogjuk látni, hogy azok is összeférhetetlenek egymással. Olyan ugyanis nincs, hogy egyszerre kívánunk őszinteséget, miközben minden oldalról szűkíteni kívánjuk a munkaadó mozgásterét. (Az álláshirdetés legyen őszinte, de ugyanakkor tilos nyíltan preferálni bármilyen életkort... Fából vaskarika.) A "tiszteljük egymást!" kampány pontosan olyan mint minden baloldali kezdeményezés, mióta világ a világ: rémesen következetlen.

- Anyád megmondta, hogy én vagyok az apád?

-Si, senor.

- És hogy a többieké is?

- Si, senor.

-Tudod, hogy ha tíz éven keresztül fánkot fogsz zabálni, mint eddig, akkor százötven kilós leszel 16 éves korodra?

- Si, senor.

Ez volt az a párbeszéd, mely a Celeb vagyok, ments ki innen! adásában Vadon Jani és egy kolumbiai kisfiú, Pedrito közt elhangzott, majd a közélet teljes spektrumán kiverte a biztosítékot. Először Bayer Zsolt irgalmatlan felháborodását hallgattam végig, azután következtek a baloldal mimózái is. Az esetet követően az RTL és Vadon Jani is bocsánatot kért mindazoktól, akik a jelenetet sérelmesnek érezték... Én meg csak fogom a fejem és nem akarom elhinni ezt az egészet. Tényleg ilyen álszent és képmutató világot akarunk építeni?

Néhány dolgot muszáj azonnal rögzíteni:

1. Vadon Janit és Sebestyén Balázst semmiféle rossz szándék nem vezeti. Ők csupán szórakoztatni szeretnének.
2. Van olyan, hogy egy vicc nem működik. Farkasházy Teddy és Sas Józsi úgy toltak végig egy-egy komplett pályafutást, hogy szinte nem akadt épkézláb poénjuk. Mégsem kellett bocsánatot kérniük közszerepléseik miatt.
3. Amikor egy intelligens ember más kárára viccelődik, az első, ami átfut a fején, hogy ő maga megsértődne-e hasonló esetben. Egészen nyilvánvaló, hogy sem Vadon Jani, sem Sebestyén Balázs, sem egyetlen ép lelkű ember nem akadna ki, ha ők állnának a másik oldalon. Itt legfeljebb az teszi enyhén cinkessé a dolgot, hogy kiskorúról van szó.
4. Pedrito, a kolumbiai kisfiú aligha sérült bármilyen módon is. Pontosan tudta, hogy némi javadalmazásért cserébe számára érthetetlen idétlenségekre kell válaszolgatnia. Örült a zsebpénznek, s ha majd pár év múlva valaki előkotorja a videót és lefordítja neki a magyar mondatokat, majd ő is csak vigyorog az egészen.
5. Ne tegyünk úgy, mintha a hétköznapjaink során a viccelődésnek ez a formája és szintje a legkevésbé is durvának számítana! A saját gyerekeinkkel, unokaöcséinkkel, keresztfiainkkal is jócskán húzósabb beszólásokat engedünk meg egymásnak. Lehet a televíziózást egy valóságtól elrugaszkodott, álszent területté formálni, de aligha érdemes.

Mindannyian tudjuk, hogy az idegen nyelv már önmagában is poénforrás. Amikor külföldiekkel barátkozunk, két-három pohár ital után menetrendszerűen előkerül, hogy betanítunk nekik néhány - trágársággal fűszerezett - idétlenséget, melyekből természetesen semmit sem értenek. Ezekből fergeteges jelenetek formálódnak, ha az érintettek a későbbiek során megfelelő pillanatban húzzák elő a jól bevésett idegen szavakat. Ez a gyermeteg játék olyannyira elterjedt, hogy számos vígjátékban is visszaköszön; a Bazi nagy görög lagziban például kifejezetten szellemes módon. Kislányom nem ezt, inkább Vadon Jani vonalát képviseli. Még négyéves sem volt, amikor először nyaralt Horvátországban, s hallatlanul élvezte, hogy az ottaniak egy árva kukkot sem értenek abból, amit mond. A szálloda bárpincérjének a következőképpen kedveskedett: "Kakis a fejed!" A magam részéről azért igyekeztem rendre utasítani: "Szerinted mit csinálna a bácsi, ha értené, amit mondasz neki?" Leánygyermekem nem jött zavarba, azonnal rávágta: "Hát letörölné a hajáról a kakit..."

Egészen mostanáig talán még sosem találkoztam olyannal, hogy a baloldal és a jobboldal megmondóemberei bármit is ugyanúgy láttak volna. Ám az, hogy most együtt kárognak, a legkevésbé sem jelenti azt, hogy igazuk is volna. Amikor a közélet túlérzékenységét, hisztériáit, álszentségét kérem számon, az esetek túlnyomó többségében a progresszíveket kell ekéznem. Az igazság azonban az, hogy a jobb térfélen is találunk tabukat bőven. A konzervatívok részéről borítékolható a hiszti, ha a keresztény vallást éri támadás; a baloldal pedig oly sok áldozati csoportot kreált már eleddig, hogy ma már szinte mindenre ugrik. A kiskorúak védelme különösen izgalmas terület, e téren a jobboldal következetesebbnek tűnik. Ha ugyanis górcső alá vesszük a progresszívek általános attitűdjét, azt fogjuk látni: ünneplik az abortuszt; az örökbefogadást a melegek alapjogának tekintik; a transzneműek szempontjait és érdekeit minden esetben a kiskorúaké elé sorolják és sok esetben még a pedofilokkal szemben is elnézők. Fura, hogy most, amikor Sebestyén Balázsékat lehet savazni, hirtelen nekik is szent lett a gyermek, akivel még viccelődni sem szabad... No de mindegy is, hogy a politikailag korrekt bánásmód képmutató szószólói melyik oldalról érkeznek. Nagyon nem kéne erőltetni ezt az álszemérmes, hazug világot. Európa olyan időket él, amelyhez képest a bibliai tíz csapást elszenvedő Egyiptom a kanyarban sincs. Bayer Zsolti meg erősebben toporzékol, mint akkor, amikor Putyin megtámadta Ukrajnát...

Bevallom, jómagam nem fordultam le a székről a röhögéstől, amikor a kolumbiai vadonban zajló ominózus jelenetet megnéztem. Ennél sokkal erősebb szívatásokhoz vagyok szokva, ez most alig-alig érte el az ingerküszöbömet. (Talán ha a saját fiamat viccelik meg ily módon, úgy az érintettség miatt vigyorogtam volna.) Ám a felháborodást a legkevésbé sem értem. A magam részéről ilyenkor mindig az irigységet, a szakmai féltékenységet sejtem a háttérben; sokaknak egyszerűen jólesik belerúgni a kiugróan sikeres médiafigurákba. De mardjunk a viccnél: ha cinkelésről, szívatásról van szó, én mindig mindenkivel elmegyek a legvégső határig, ami még az ártatlan mosolygásba belefér, ám kínosan ügyelek rá, hogy sosem lépjem át azt. Hitem szerint Vadon Janiék sem tették.

Rendesen felkaptam a fejem, amikor elért a hír: egy jó adag paradicsomleves landolt Van Gogh egyik leghíresebb festményén, a brit Nemzeti Képtárban kiállított Napraforgók című alkotáson. Szerencsére az üveglappal védett vásznat nem érte kár, csupán a keretet; egy mindenesetre biztos: a két klímaaktivista kislány elérte célját. Napokig szerepeltek a világsajtóban. Ezen felbuzdulva a potsdami zöldek is kedvet kaptak, s most vasárnap krumplipürével küldték meg Claude Monet egyik legdrágább - 110 millió dollárt érő - képét. Az ember ilyenkor egy csekély mértékben megértő, hiszen világos, hogy a figyelemfelkeltés a cél és mi tagadás, nyolcmilliárdan utazunk ugyanebben. Másrészt azonban el is gondolkodunk: vajon meddig mehet el az ember, ha az érdeklődés középpontjába kíván kerülni?

Feldmár András egyik könyvében egy középkorú, magányos, depressziós nőről mesél, aki hosszú évekig járt hozzá terápiába. Meglehetősen sok idő kellett hozzá, míg páciensének sikerült előásnia tudata mélyéről egy fontos jelenetet. A nő még kislány, amolyan négyéves forma. Apjával, az elfoglalt üzletemberrel egy vasúti fülkében ülve utaznak. Ő rajzol valamit, s csillogó szemmel próbálja megmutatni az elkészült művet, ám apja ügyet sem vet rá... Természetesen értjük, hogy nem ezen a konkrét ponton siklott ki az érintett élete. Nyilvánvaló, hogy nem egyszeri esetről volt szó; a kislány bizonyára úgy töltötte gyermekkora jó részét, hogy szinte alig méltatták figyelemre, csak valamiért a vonatozós kép ragadt meg leginkább elméjében. Az igazság az, hogy az enyémben is elraktározódott, pedig van már tizenöt éve is, hogy olvastam. Azóta is mindig ez a jelenet ugrik be, akárhányszor felhangzik az "apa, nézd..." kezdetű mondat valamelyik leszármazottam részéről. Én ilyenkor az esetek 100%-ában félreteszek mindent, s érdeklődve végignézem az elém dugott idétlen TikTok videót, belehallgatok az épp aktuális gagyi slágerbe, vagy szentelek pár percet a legújabb iskolai sztoriknak, mert Feldmár története ott dörömböl bennem, világossá téve, mennyire életbevágó, hogy gyerekeink megfelelő figyelmet kapjanak. Sietve hozzáteszem persze, hogy a feltétlen szeretet nem jelent feltétlen rajongást és elfogadást. A magam részéről mindig mindent igyekszem józan kritikával illetni, s gyerkőceimet rávenni, hogy tömören, érdekfeszítő módon fogalmazzanak. El is mondom nekik: mi, a szüleik vagyunk az első és egyben az utolsó állomás az életükben, akiktől feltétlen figyelemre számíthatnak. Minden más közegben muszáj lesz valamiféle értéket nyújtaniuk, anélkül láthatatlanok maradnak.

Tudvalevő, hogy a figyelemért folytatott ádáz küzdelem épp annyira az evolúciós csaták része, mint ahogy az élelemért, vagy a szaporodás lehetőségéért harcolunk. Mindenki a saját mémjeit igyekszik terjeszteni, s totál mindegy, hogy ezt pozitív küldetéstudatnak, vagy az ego gőgös megnyilvánulásának tekintjük; annyi bizonyos, hogy genetikusan kódolt késztetésről van szó. Százezer esztendővel ezelőtt, amikor a homo sapiens megjelent a színen, agyunk már a mai méreteit mutatta. Ez első blikkre teljességgel indokolatlannak tűnik, hiszen semmiféle emelkedett szellemi tevékenységet nem folytattunk. Nem beszéltünk, a legprimitívebb eszközökön túl egyebet nem készítettünk, de még csak balos ideológiákat sem gyártottunk (pedig ahhoz aztán végképp nincs szükség kifinomult elmére). Márpedig az evolúció sosem pazarló; nyomós oka volt annak, hogy ekkora koponyát növesztettünk. Aligha találunk meggyőzőbb magyarázatot rá, mint hogy képesek legyünk kommunikálni, érvényesülni, udvarolni. Aki alkalmatlan arra, hogy felhívja magára a figyelmet, az irgalmatlan hátrányt szenved már az iskolában is, majd később a munkaerőpiacon, s legfőképp a párválasztás terén. Nincs tehát semmi rossz abban, ha reflektorfényre vágyunk, a kérdés csupán az: mennyire sportszerűek a módszereink.

Számos olyan cégvezetőt ismerek, akik imádják a saját hangjukat, és amikor csak lehet, pódiumot ácsolnak maguknak. A felesleges értekezletek oroszlánrésze ennek köszönhető: a hallgatóság adott, a szereplési vágy szabadon kiélhető. Egy vidéki nagyvállalat vezérigazgatója, akit az üzleti szférából van szerencsém ismerni, komoly alvászavarokkal küzd. Ebből fakad, hogy minden áldott munkanap kezdetén, fél hatkor (!!) értekezletet tart a teljes igazgatóság részvételével. (Mindenki számára nyilvánvaló, hogy még a heti találkozók is indokolatlanul gyakoriak; hogy a hajnali időpontot semmi sem magyarázza; és hogy nincs az a valamirevaló szakember, aki piaci javadalmazás mellett ezeken megjelenne. No de ha a főnök szomjas a figyelemre...) A munkahelyi vezetők ilyetén attitűdje a legkevésbé sem elegáns, erkölcsileg azonban nem igazán kifogásolható. A morális problémák ott kezdődnek, ahol az agresszió felüti a fejét.

Ha valaki olyan erőszakos cselekedettel követel figyelmet magának, ahol a pusztítás tárgya (vagy épp a humán áldozat) csupán szimbolikus kapcsolatban áll az akció valódi céljával, azt a hétköznapi szóhasználatban terrorizmusnak szoktuk nevezni. Káin és Ábel története elsősorban azért lényeges, mert megjeleníti az ősbűnt, az első terrorista cselekedetet. "Káin áldozatot vitt az Úrnak a föld terméséből. Ábel is vitt elsőszülött bárányaiból, azok kövérjéből. Az Úr rátekintett Ábelre és áldozatára, de Káinra és áldozatára nem tekintett. Káin emiatt nagy haragra gerjedt." A Bibliából nem derül ki, hogy miért e felemás figyelem; hogy miért volt Istennek tetsző az egyik áldozat, s miért maradt érdektelen a másik. Talán misztikus titok marad mindörökre. A sztori végét mindenesetre ismerjük: Káin brutálisan meggyilkolja testvérét. És még csak azt sem mondhatjuk, hogy hirtelen felindulásból tenné. Kicsalja Ábelt a mezőre, s amíg odaérnek, bőven volna ideje lehiggadni. Tudatos, eltervezett cselekedetről van tehát szó, melynek motivációja nem a harag, hanem a legpusztítóbb lélekméreg, az irigység. "Na erre majd biztosan felfigyel az Úr!" - valami ilyesmi járhatott Káin fejében. E közismert bibliai történetben minden együtt van, ami a terrorista tetteket jellemzi: elkeseredettség, boldogtalanság, az értéktelenség tudata, bosszúvágy, a moralitás teljes hiánya, fanatizmus és végtelen szomjúság a figyelemre, az elismerésre. Ugyanezt látjuk azóta is, akár iszlám merénylőkről, akár incel-őrültekről, akár BLM-forradalmárokról, akár londoni vagy potsdami klímaaktivistákról beszélünk.

Érdekes a brit Nemzeti Képtárban történt eset szimbolikája is. „Mi ér többet, a művészet vagy az élet? Jobban aggódsz egy festmény védelme miatt, mint az emberek és a bolygónk védelme miatt?" - tették fel a kérdést az elkövetők. Szerintük még a paradicsomlevesnek is volt üzenete: „A megélhetési költségek válsága az olajválság költségeinek része, az üzemanyag megfizethetetlen több millió fázó, éhező család számára. Még egy doboz levest sem engedhetnek meg maguknak.” Hitem szerint ezek rettenetes analógiák: erőltetettek, demagógak és semmi esetre sem nyújtanak morális megalapozást a vandalizmus e minősíthetetlen formájához. Ugyanakkor számomra talány, hogy miért pont Van Gogh festményére esett a választásuk. Ha létezik a világtörténelemben olyan festőművész, akinek a tehetsége és az adott korban való elismertsége között igazán mély a szakadék, úgy a holland zseni bizonyosan közéjük tartozik. Egész életében egyetlen képét sikerült eladnia, vagyis a legkevésbé sem kapta meg azt a figyelmet, amelyet - ma már magabiztosan kijelenthetjük - megérdemelt volna. Szóval: ha jómagam vandalizmusra hajló, figyelmet követelő klímaaktivista volnék, bizonyosan nem Van Gogh vásznait venném célba. (Ilyen tekintetben Claude Monet már valamivel jobb választás, jóllehet az ő pályafutása sem volt könnyű sétagalopp.)

Ember legyen a talpán, aki megmondja, mitől lett sikeres például Henri Matisse, s miért maradt ismeretlen oly sok - nem kevésbé tehetséges - francia kortársa. A fene se tudja, miért nem futott be korai haláláig Vincent Van Gogh. Azt sem fogjuk megtudni soha, miért tetszett Istennek Ábel áldozata, és miért hagyta hidegen Káiné. Nem mindig világos az, hogy miért kap az egyik ember reflektorfényt, vörös szőnyeget és irgalmatlan közfigyelmet, míg sokan mások az ismeretlenség homályában bukdácsolnak egy életen át. A józan erkölcsnek nincs mondanivalója e miértekről, ugyanakkor megingathatatlan a másik oldalon: akárhogy is alakul sorsunk e téren, egyszerűen nincs jogunk az erőszakhoz. És itt már mindegy, hogy gyermekkorunkban hogy bántak velünk, figyeltek-e ránk a szüleink. Ha békés és sportszerű eszközökkel nem megy az érvényesülés, úgy muszáj lesz csendes alázattal elfogadnunk, hogy minden tisztes igyekezetünk ellenére jelentéktelenek maradtunk. Mert akármilyen igazságtalannak is tűnik, de nem minden ember érdemel figyelmet. 

Az erős hittel rendelkezők bizonyosak afelől, hogy a kereszténységnél nem létezhet tökéletesebb vallás. Biztosak abban is, hogy a Biblia minden lényeges kérdésre választ ad, függetlenül attól, hogy még a legfrissebb fejezetei is évszázadokkal ezelőtt íródtak, jóval az internet, a génsebészet és a gender ideológia megjelenése előtt.

"A kereszténység ez alatt a kétezer év alatt kitöltötte a maga civilizációs funkcióját. A helyzet az, hogy most már nem nyújt kellő erkölcsi megalapozást ahhoz, hogy a jelen technológiákkal, a jelen erőforrásokkal, lehetőségekkel, szellemi kihívásokkal a lépést tartani tudja." - állítja Puzsér Róbert a Más Világ múlt heti adásában, ahol elsősorban ökológiai kérdések kerültek napirendre. Ez a gondolat számos kérdést felvet. Először is: igaz-e, hogy a kereszténység egy sor jelenkori kérdésre nem ad, nem is adhat választ? Másodszor: létezik-e a Bibliának, illetve a keresztény tanításnak egy olyan általános és megbízható morális vonalvezetése, melyből egyértelműen következtethetünk a szükséges válaszokra az olyan kérdések kapcsán is, melyek évszázadokkal korábban fel sem merülhettek? Harmadszor: valóban kitöltötte-e a civilizációs funkcióját a jézusi tanítás? Valóban értjük-e és magunkévá tettük-e a lényegét? Negyedszer: eljön-e az az idő, amikor a kereszténység csakugyan nem nyújt már semmi érdemit, s csupán történelmi emlékként tartjuk majd számon?

Ha maradunk az ökológiai síkon, először is azt kell rögzítenünk, hogy a kereszténység születésekor a Föld népessége épp hogy meghaladta a negyedmilliárd főt. Ma már látjuk, hogy egy ekkora populációt a bolygó mosolyogva eltart. "Sokasodjatok, népesítsétek be a Földet!" - így szólt a bibliai parancs, melyben - az adott kort tekintve - nemigen találunk semmi kivetnivalót. Igen ám, csakhogy azóta harminckétszer annyian vagyunk, és a fene se tudja, hogy a régi instrukció érvényes-e még. Konrad Lorenz már 1973-ban, A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című világhírű munkájában megkongatta a vészharangot, a vétkek között második helyen említve a természetes élettér elpusztítását, és első helyen annak fő okát, a Föld túlnépesedését. Úgy tűnik azonban, mintha senki sem olvasta volna könyvét. A mű megjelenésének idején 4 milliárdan éltünk a bolygón, 2022-ben pedig már kétszer annyian: pillanatokon belül elérjük a 8 milliárdot. A mezőgazdaság termelékenységét elképesztő módon fokozni kell, ha lépést akarunk tartani az egyre gyarapodó emberiséggel, miközben számos régióban már most is krónikus a vízhiány, a műtrágya-felhasználás pedig bőven elérte a tetőpontját. Persze nem biztos, hogy igaza van Konrad Lorenznek. A kutatók egy része szerint - megfelelő technológiai szintet elérve - akár 16 milliárdan, vagy még többen is lehetnénk; ember - vagy inkább Isten - legyen a talpán, aki tudja az igazságot. Egy viszont biztos: a kereszténységnek (és tegyük hozzá, a többi jelentős vallásnak ugyanúgy) nincs semmi érdemi mondanivalója e téren. A katolikus egyház a mai napig nem jutott el odáig, hogy áldását adja a gumi óvszerre, pedig a legbrutálisabb és legkezelhetetlenebb néprobbanás éppen Afrika keresztény régióiban érhető tetten.

"Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban. Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét. Orczád verítékével egyed a te kenyeredet!" Az ókor embere már a Paradicsomból való kiűzetés utáni világban él. Természetesen nincs és nem is lehet tisztában azzal, hogy táplálkozás tekintetében már messze jár a teremtett Édenkerttől. A homo sapiens - legközelebbi biológiai rokonaihoz hasonlóan - mindenevő, ami azt jelenti: alapvető étkei a húsok, halak, gyümölcsök, zöldségek. A mezőgazdasági forradalom - amikor kb. tízezer esztendővel ezelőtt nekiláttunk gabonát termelni - ugyan jócskán méretesebb embertömeg táplálását tette lehetővé, valamint biztonságosabbá is tette az élelmiszer-ellátást, egészségesebbé azonban semmiképpen. A mai napig az összes népbetegség visszavezethető a gabonaalapú táplálkozásra, a túlzott szénhidrát-bevitelre, ennek ellenére a különböző kenyérfajtákat mind vallásos tisztelet övezi. Nem mintha a kereszténységen túl más felekezetek jobb útmutatóval szolgálnának; a buddhisták vegetarianizmusa például kifejezetten életidegen (még ha spirituálisan érthető is). Nem egyszerű a képlet, hiszen ha ragaszkodnánk ahhoz, hogy minden földlakó egészségesen táplálkozzon, afféle biokertészetté formálva a bolygót, úgy ez (a mai technikai színvonalon) aligha lakatna jól nyolcmilliárd éhes szájat. A vallásoknak természetesen ezzel kapcsolatban sincs semmiféle építő mondanivalójuk, hiszen már a földművelő korban jöttek létre, így csak halványan emlékezhetnek a hajdanvolt Édenkertre.

Azon túl, hogy a Biblia nem ad közvetlen útmutatást a jelen ökológiai problémái kapcsán, úgy tűnik, adekvát konklúziók sem szűrhetők le a keresztény alaptanításból. Erre enged következtetni Ferenc pápa első enciklikája is, melyet annak idején számos kritika ért. A "Laudato si" (Áldott légy) c. művet illetően - melyet ökológiai kiáltványként is emlegetnek - a belső, katolikus tábor legfőbb ellenvetése az volt, hogy felépítésében merőben eltér a hagyományoktól, mondhatni: méltatlan az eredeti tanítás emelkedettségéhez. A klasszikus vonalvezetés ugyanis úgy fest, hogy az egyházfő nagy hittételekkel indít, majd ezekből vezeti le mondanivalóját. Ferenc pápa nem így tesz, ő tisztán empirikus megállapításokat vet papírra, melyeket nevezhetünk jóindulattal alulról építkező teológiának; de mondhatjuk azt is, hogy a világ dolgairól alkotott szubjektív véleményformálásról van szó csupán. Márpedig ha a regnáló pápa - aki egy hangyányival jobban ismeri a keresztény teológiát, mint jómagam -, nem talált olyan dogmatikus kapaszkodókat, amelyre bolygónk megóvásának erkölcsi szálát felfűzhetné, úgy hitem szerint másnak sem igazán érdemes erőlködnie e téren.

"Amikor Krisztus eljött a Földre, akkor az emberiség azon az erkölcsi színvonalon állt, hogy ennyit tudott befogadni a szívébe, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat. Én azt hiszem, hogy az emberiség folyamatosan fejlődik, folyamatosan növekszik, és ahogyan az ember növekszik, úgy növekszik az Istene. Én azt hiszem, hogy a következő eljövetelben az emberiséghez tartozó istenségnek többet kell tanúsítania, és többet kell elvárnia az embertől, mert az emberiség megint csak kitöltötte, kimaxolta a saját létkereteit." Ezek újfent Puzsér mondatai, s részben igazat is adhatunk neki. Annyi bizonyos, hogy az emberiség valóban fejlődést mutat, még ha az általános tudati szint emelkedése nem is egyenes vonalú. Számos szégyenletes történelmi zsákutcáról tudunk beszámolni (megítélésem szerint néhány esztendeje ismét egy ilyenbe kormányozta magát a világ), mindenesetre a 20. század végére sosem látott morális magasságba érkeztünk. Az ezredforduló embere már csak hírből ismerte a rabszolgatartást, a nemi és faji diszkriminációt, elítélte a háborút és a fizikai agresszió minden formáját, továbbá megszabadult a kommunista rémálomtól is. (Azóta léptünk hátra párat: ma a világ a fehéreket tartja elnyomást érdemlőnek, tapsol a háborúnak és beteg nosztalgiát érez Marx és Lenin iránt.) Részben azért vitatkoznék az ország kritikusával: hitem szerint Jézus tanítását nem hogy kétezer évvel ezelőtt nem értették, de még manapság is képtelen befogadni az emberiség. Nem váltunk ítélkezéstől mentessé, sem tökéletessé, s meg sem közelítettük az evangéliumok által meghirdetett isteni minőséget, épp csak elindultunk az úton. Ennek a legnyilvánvalóbb jele az, hogy mind a mai napig nem jött létre egy általánosan elismert etikai kódex, melyre a Tűzföldtől Kamcsatkáig hivatkozhatnánk. (Az ENSZ által 1948-ban elfogadott Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata valami ilyesmit célzott, ám az adott történelmi korban aligha tölthette be szerepét a teljes glóbuszon.) Ettől mostanság inkább csak távolodunk; a káoszteremtő erkölcsi relativizmus még sosem volt annyira népszerű, mint manapság. Az ember azt gondolná, hogy legalább a civilizált Európa mutat némi egységet és józanságot, ám ez is csupán illúzió. Hiába a Lisszaboni szerződés, hiába az EU Alapjogi Chartája, egészen elemi kérdésekben sem vagyunk képesek egyetérteni.

S hogy mi lesz a kereszténység jövője? A magam részéről képtelen vagyok örökkévalónak látni. Nyugat-Európa templomainak jó része ma már csupán múzeumként funkcionál; a civilizált ember anélkül lépett túl a jézusi tanításon, hogy megértette volna a lényegét. Afrikában és Latin-Amerikában a kereszténység ugyan még élő vallás, azonban lássuk be: a hosszútávú túlélést tekintve nem igazán ígéretes, ha e hitvilág csupán az alacsonyabb civilizációs fokokon vonzó és működőképes. Továbbá az sem mellékes, hogy a jelenkor számos kérdésére hiába keresnénk választ a Bibliában. Tudjuk: az emberi élet szent. Ám amikor mesterséges megtermékenyítésről, népességrobbanásról, vagy épp környezetvédelemről beszélünk, olyankor melyik ujjunkba harapjunk? S persze hosszasan sorolhatnánk a témákat, melyek kapcsán sem Jézus, sem az egyházalapító atyák nem adtak semmiféle útravalót. Van abban valami, amiről Puzsér Róbert beszél.

Ami azt illeti, elég elfogult fickó vagyok: mindig is szerettem, ahogy Orbán kommunikál. Múlt héten e rajongásom szintet lépett - a Berliner Zeitung pódiumbeszélgetésén a miniszterelnök nem csupán jól beszélt, de végre a keretezés is tökéletesre sikerült. A vele - és az országgal - szemben megfogalmazott vád többnyire az illiberalizmus. Ezúttal Orbán minden szava azt hirdette, hogy valójában mi vagyunk azok, akik a szabadság szent eszményét védjük, s történetesen épp azoktól, akik ennek ellenkezőjével vádolnak bennünket. Hosszú évek óta győzködöm a jobboldal - általam elérhető - véleményformálóit, hogy ez a helyes vonal, már csak azért is, mert ez a szikár igazság. Mi vagyunk a demokraták, mi vagyunk a liberálisok.

"Mindig voltak nagyhatalmak, akik jöttek, és meg akarták mondani nekünk, hogy hogyan éljünk. Jöttek a törökök, és megmondták, hogy mi az igaz hit. Aztán jöttek a Habsburgok, akik megmondták, hogy milyen a jó keresztény. (Katolikus, ez a válasz.) Aztán jöttek a nácik, akik megmondták, hogy hol a helyünk a fajok rangsorában. Aztán jöttek az oroszok, akik azt mondták, hogy átnevelünk benneteket homo szovjetikusznak. Szóval a magyaroknak mindig mindenki meg akarta mondani, hogy hogyan éljünk. És én a nyolcvanas években arra gondoltam, hogy azért kell megdönteni a kommunizmust még az én életemben bármi áron, mert én nem vagyok hajlandó úgy meghalni, hogy leéltem egy életet, ahol megmondták nekem, hogy én hogyan viselkedjek, hogyan éljek. Ez lehetetlen." Mi ez, ha nem kiállás a szabadságért, a szabad életért? Még csak azt sem lehet megkérdőjelezni, hogy e mondatok szívből jönnek-e. Az pedig külön parádés, hogy Orbán a beszélgetés során mindvégig kiegyensúlyozottan adagolja a házigazdák dicséretét és cinkelését. Ezúttal is nem csupán a magyarság szabadságvágyának kifejezéséről van szó, de az is világos, hogy történelmi félelmeinkben - direkt vagy indirekt módon - a német vonal mindig megjelenik. A Habsburgok és a nácik kapcsán közvetlen a tapasztalás; a kommunizmus ugyan keletről támadt, de a szülőatyja a poroszországi Trierből származik; az iszlám vonatkozásában pedig elmondható, hogy ma már Németországban él Európa egyik legnépesebb muszlim közössége.

"És amikor most meg akarják mondani, persze demokratikus körülmények között, hogy milyen legyen a magyar család, hogy milyen legyen az etnikai összetétel Magyarországon, engedjünk be valakiket idegenből, akkor én csak azt mondom: ez ellen harcoltam." Abszolút legitim a párhuzam múlt és jelen között, s muszáj is mindezt megemlíteni, hiszen német földön nem igazán értik a magyar néplélek rezdüléseit. Már csak azért sem, mert történelmünket sem ismerhetik hozzánk hasonló alapossággal. "Magyarországon a szabad élet megválasztása meg a nemzeti függetlenség össze van kapcsolódva. A nemzeti érzés azért pozitív Magyarországon, mert a nemzeti érzés a szabadság maga." Érdekes lehet mindezt a németek általános skizofréniájával hallgatni. Az ő történelmi tapasztalatuk az, hogy a nacionalista büszkeségből eleddig mindig agresszió sarjadt; a 20. század során két világháborút is kirobbantottak, így aztán 77 esztendeje azon dolgoznak, hogy ezt a lehető legteljesebb mértékben elfojtsák magukban. Számukra még megemésztendő a gondolat, mely szerint a nemzeti érzés lehet szelíd és békés; mi több: a szabadság fogalmával is szervesen összekapcsolódhat. Egy biztos: a németek többsége ugyanúgy siratja a hajdanvolt nemzeti öntudatot, mint ahogyan retteg is attól. "Egy német fülnek a national pride valószínűleg egy borzalmas dolognak hangzik. De ettől a vonaltól keletre, amiről beszélek, minden ország azt mondja, hogy az élethez három dolog kell: az anyád, az apád, meg a nemzeted büszkesége. Egyébként nincs élet."

"Mi egy szabad világot akarunk hagyni a gyerekeinknek. Ahol megértik, mi az, hogy magyar; megértik azt, hogy én miért éltem, hogy az apám miért élt, a nagyapám miért élt; és ez alapján eldöntik, hogy ők hogyan akarnak magyarok lenni. Ez a magyar elképzelés. Úgyhogy mi a magunk részéről a legfüggetlenebb, legszuverénebb és legszabadabb Magyarországot akarjuk örökségül hagyni a gyerekeinknek." Újabb hangsúlyos kiállás a szabadság mellett, melynek során Orbán kitér az ezt fenyegető veszélyekre is: a nemzeti függetlenség feladására, a migráció igenlésére, illetve a kezelhetetlen mértékű államadósságra, különösen egy európai adósságközösség keretén belül. Ezekkel is nehéz volna vitatkozni: mindhárom olyan lépés, amelyből csaknem lehetetlen visszatáncolni.

"Én tolerancia-ajánlatokat szoktam tenni a német kancellároknak, amiket általában vissza szoktak utasítani. Most is azt mondtam, hogy ha tulajdonképpen ilyen jól tudnánk együttműködni, akkor miért nem hagyjuk békén egymást? Ezt modernül toleranciának nevezik. Szóval én értem, hogy Önök mit gondolnak a migrációról, de miért nem engedik, hogy mi meg azt gondoljuk, amit a magyar észjárás szerint gondolni kell? Én nem akarom megvétózni a migrációs szabályokat Brüsszelben. Csak azt akarom, hogy olyan szabályokat csináljanak, ami meghagyja a mi szabadságunkat, hogy ezt a kérdést úgy rendezzük, ahogy mi akarjuk." Itt még a szóhasználat is tökéletes: a tolerancia a liberalizmus egyik kulcsfogalma. Orbán a saját fegyverüket fordítja azok ellen, akik folyton az elfogadásról papolnak. "Nálunk zéró muszlim migráns van. Nekünk nincs multikulturális társadalmunk. És nem értem, hogy miért kéne azzá tennünk magunkat. Jól érezzük magunkat a bőrünkben, köszönjük szépen." Ezek is olyan mondatok, amelyek furcsán és idegenül csenghetnek egy német hallgató számára, hiszen velük már régóta elhitették azt a hazugságot, hogy etnikai sokszínűség nélkül liberalizmus sem létezhet, mi több: ez az emberi jóság és a földi mennyország alapja... Erre jön egy ember, aki higgadtan és minden gyűlölködéstől mentesen elmondja, hogy másként is lehet élni. Nem állítom, hogy Németországban ez nem beszédtéma, sőt! Sokkal meghatározóbb, mint idehaza. Csakhogy nem nyíltan és nem országvezetők szintjén folynak e beszélgetések, sokkal inkább zárt körökben, titkolózva, már-már szégyenkezve. Vagyis nem Orbán gondolatai az újak, hanem az attitűdje; hogy nem kell pironkodnia azért, mert nem ért egyet az ideológiai fősodorral. 

"Mi az európai érdek? Az európai érdek nem az, hogy az orosz energiafüggést fölcseréljük egy amerikai energiafüggésre. Mi nem gazdát akarunk váltani. Mi függetlenséget akarunk. Tehát mi azt akarjuk, hogy alternatíváink legyenek. Ha akarunk innen, ha akarunk onnan, ha akarunk amonnan. Ha akarunk Algériából, ha akarunk Katarból, ha akarunk Amerikából, ha akarunk Oroszországból. Ez a mi dolgunk. Tehát nekünk függetlenség kell, nem pedig kiszolgáltatottság. Amit most csinálunk, az az, hogy amerikai függésre váltjuk az orosz függést. Ez persze kényelmesebb, mert az amerikaiak demokraták, szemben az oroszokkal. És ez politikailag talán kényelmesebb nekünk. De nem jó! Nekünk egy jó struktúra kell! Tehát nem az a kérdés, hogy szállítanak-e az oroszok, vagy nem, hanem hogy hány más helyről tudunk még mi szállíttatni. Aztán majd versenyeztetjük őket. Mi vásárlók vagyunk, nekünk az a jó, ha van négy-öt ajánlat az asztalon." A liberális berendezkedés egyik megkerülhetetlen alappillére a piac szabadsága. Ezt is Orbán képviseli, szemben a kontinens szinte minden más vezetőjével. Világos, hogy amit felfest, az jelenleg egy idealisztikus vágyképnek hat, mégis ezt kell megjelölni célként. A magyar kormányfő pontosan érzékeli a realitást: "A baj nem az, hogy orosz gáz meg olaj van, hanem az, hogy nincs más."

Természetesen szólásszabadság és őszinte, nyílt kommunikáció nélkül sem létezhet valódi liberalizmus. "Orbán Viktor kíméletlenül őszinte előadása Berlinben" - ez a Youtube videó címe, s amit látunk és hallunk az meg is felel ennek: a miniszterelnök kendőzetlen nyíltsággal beszél Ukrajnáról; a szankciókról, melyeket egyenesen primitívnek nevez; Európa és az Egyesült Államok történelmi gyengeségéről és tekintélyük elvesztéséről; az amerikai elnök felelőtlenségéről; ahogyan Németország hatalmi törekvéseiről is. 1989 június 16-án, Nagy Imre újratemetésén Orbán olyan tisztán és egyenesen szónokolt, ahogy az sokaknak elképzelhetetlen és megdöbbentő volt akkortájt. Beszédét hallgatva sok mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy 33 év elteltével Nyugaton, a szabad világban is épp ilyen idegenül cseng majd az őszinte szó. 

Vasárnapi blogbejegyzésében Bayer Zsolt a pódiumbeszélgetés németországi visszhangjáról számol be: "515 kommentárból 511 (!) pozitívan értékelte O.V. álláspontját, öten ütöttek meg negatív hangot, abból egy a műsorvezetőkre vonatkozóan." Ez azért elég ütős, mindenesetre érdemes kiemelni párat a tipikus hozzászólásokból: "Orbán Viktor nagyon okos, diplomatikus, megfontolt politikus. Egészen mostanáig teljesen negatív képem volt róla, hála a médiakultúránknak." Illetve: "Európa egyik legintelligensebb politikusa. Valami ilyesmi teljesen hiányzik a német kormányzati politikából." Továbbá: "Nem tudtam, hogy ennyire jó Orbán, és hogy én is kedvelem őt. Láthatod, mit tett már velem a médiadiktatúránk." És végül: "Nagy tapsot Orbánnak. Alapvetően a Berliner Zeitung bátorságáért is, hogy interjút készített Orbánnal, ami a többi médium Orbán elleni gyűlöletét és agitációját tekintve nem magától értetődő." Ez utóbbi különösen beszédes. Tényleg itt tart ma Németország, hogy bátorság kell hozzá, ha egy médium teret enged a másként gondolkodásnak?

És valóban: a Berliner Zeitungot meglehetősen durva támadások érték, amiért meghívta Orbánt. Értjük ezt? A német norma az, hogy csakis egyféle álláspont létezhet... Lehet piszkálni, kritizálni, fekete báránynak tekinteni Magyarországot és vezetőit, ám egy biztos: a liberalizmust aligha kérheti számon rajtunk-rajtuk bárki. A klasszikus szabadelvűség már jó ideje a nemzeti oldalra költözött.

"Küszöbön a harmadik világháború és megint a rossz oldalon állunk." - nyilatkozott Bródy János a HVG360-nak. Erős szavak, mindazonáltal érdemes a mondatba rejtett mindhárom állítást megkérdőjelezni. Tényleg küszöbön a harmadik világháború? Tényleg mindig a rossz oldalon álltunk? Tényleg most is hibásan helyezkedünk?

Valóban elképzelhető, hogy napjainkban kitör a harmadik világháború? Ember legyen a talpán, aki erre válaszolni képes. Jómagam a naiv idealisták táborába tartozom, akik hisznek az emberi értelemben, ugyanakkor nekem is muszáj belátnom, hogy a jelenkor egyre többet veszít a józanságából. Már az egy döbbenet, hogy Európa területén egyáltalán harcok dúlnak. Ám az egyenesen dermesztő, hogy ennek szinte mindenki tapsikol, így alig marad olyan közszereplő, aki a békét sürgetné. Miközben pontosan tudjuk: egy újabb világháború a homo sapiens történelmének tragikus és elmondhatatlanul ostoba végét jelentené.

Ami a történelmi múltat illeti, az nem kérdés, hogy Németország mindkét alkalommal a rossz oldalon állt. Nem csupán a végeredményt nézve, de morális tekintetben is: II. Vilmos és Hitler is egyértelműen agresszor. Emlékszünk még: az első világháborút megelőzően a német császár erős nyomást helyezett Ferenc Józsefre, aki ugyanezt a pressziót vitte tovább házon belül. Az Osztrák-Magyar Monarchia minisztertanácsa hajlott is a háborúra, csupán egyetlen tagja vétózta azt: Tisza István. Ismerjük parlamenti felszólalásait, az uralkodóhoz intézett beadványait - mind a béke mellett szóltak. Valódi nemzettragédia, hogy egy idő után már nem tudta védeni álláspontját, ám ettől még tény, hogy a térségben mi akartunk a legkevésbé fegyvert fogni. Ugorjunk húsz esztendőt: "A maihoz hasonló hintapolitikát folytattunk már a második világháború előtt is." - szögezi le Bródy János, én pedig azt kérdem: vajon volt-e reális alternatívája e hintapolitikának? Még Churchill is sokáig bizonytalankodott, hogy Hitlertől vagy Sztálintól kell-e jobban tartania. A korabeli magyar attitűdöt számos tényező formálta: Trianon igazságtalansága, bizalmatlanság az országot megcsonkító nagyhatalmakkal szemben, Kun Béláék 1919-es rémtettei, valamint barátságtalan geopolitikai helyzetünk: gyakorlatilag sehonnan sem számíthattunk semmiféle támogatásra, miközben mindenfelől veszély leselkedett hazánkra. Arról nem is beszélve, hogy még 1941-ben sem gondolhatta senki, hogy Németország veszíteni fog. Nagyon nem lettem volna Horthyék helyében - a szuverenitás megőrzése szinte lehetetlen küldetésnek tűnhetett. Horthy és Hitler sosem váltak puszipajtássá, azonban Németország a területi revízió mellett a szovjet befolyástól és a bolsevizmus rémétől való védelem ígéretét is jelentette. Legyünk megértőek e kettős szorításban lavírozó elődeinkkel! Tény, hogy szándékaink ellenére rángattak bele bennünket mindkét világégésbe, s a legmocskosabb eszközöktől sem riadtak vissza, hogy végig benn is tartsanak.

Elérkeztünk napjainkhoz, amikor is Orbán Viktor és Bródy János is tisztán (és ugyanúgy) látja a lényeget: "a most dúló háború ugyan Ukrajna földjén pusztít, de az valójában Amerika és Oroszország háborúja." Az is tény, hogy mindketten jól ismerik a magyar történelmet. Éppen ezért rém fura, hogy álláspontjaik ennyire különbözőek. Orbán bizonyosan nem kívánja Tisza és Horthy hibáit megismételni, míg Bródy egyértelműen erre buzdít. A lengyelek 1939-es lerohanása - mint történelmi analógia - kapcsán a zenész a következőket fogalmazza meg: "Ezt a magyarok akkor még sokáig nem érezték elég komoly veszélynek. A lakosság még akkor is inkább a hétköznapi gondjaival volt elfoglalva – mit lehet olcsón kapni és mivel lehet fűteni télen –, amikor már kiküldték az orosz frontra a magyar hadsereget. És egészen addig nem vették komolyan, amíg 1944 márciusában a németek megszállták az országot, és aztán már nagyon keményre fordultak a dolgok." Úgy hangzik, mintha Orbánt vádolná szűklátókörűséggel. Mintha a magyar miniszterelnök hibát követne el azzal, hogy törődik a rá bízott nemzet jólétével. Mintha muszáj lenne komoly, húsba vágó áldozatot hoznunk Ukrajnáért, s ez az áldozat elősegítené a háború befejeztét. Egészen elképesztő, hogy egy ilyen intelligens ember ennyire át tud menni demagógba, kétkedés nélkül mantrázva a brüsszeli imát, mely szemmel láthatóan abszolút hatástalan. "Nem szeretnék ilyen történelmi analógiákba mélyen belemerülni, de ha ez Amerika háborúja Oroszországgal szemben, akkor itt valójában a NATO áll szemben az oroszokkal. Európa minden nemzete szilárdan az amerikai oldalon áll, kivéve egyet, a magyart, ami egyébként már két világháborút elveszített." Bródy úgy tesz, mintha nem értené a NATO működését. Mintha a tagságunk azt jelentené, hogy az Egyesült Államok minden őrültségéhez és piszokságához asszisztálnunk kellene. Mintha az elmúlt 23 esztendőben bármiféle szövetségi kötelezettségünket elhanyagoltuk volna. Mintha katonáink Koszovóban vagy Afganisztánban nem a béke fenntartását szolgálták volna. 

Ezúttal sincs másképp: a magyar kormány a béke megteremtését képviseli - a pápát és Kissingert leszámítva - szinte egyedül. Nincs igaza Bródy Jánosnak: nekünk e súlyos történelmi szituációban nem kell Amerika fenekébe bújnunk, sem stratégiai, sem erkölcsi szempontból. Stratégiailag azért nem, mert ha sikerül visszafordulnunk a küszöbről és holnap is felkel a Nap, úgy holnap is lesz Oroszország, és lesz Kína és lesz mindenki más is. Egy önfeladó, erejét vesztő Európában hallatlan előnyt jelenthet, ha nem égetünk fel magunk mögött minden hidat. A morális megfontolás még ennél is szentebb és nyilvánvalóbb: vajon mi lehetne nagyobb érték a békénél? Vajon lehet-e erkölcsileg tisztább álláspontot képviselni, mint elítélni az agressziót, kiállni Ukrajna függetlensége mellett, segíteni a menekülteket és mindent megtenni a fegyverszünet érdekében? Bele sem merek gondolni, mi zajlik Bródy elméjében és lelkében. Ha történetesen Pető Ivánnak, Horn Gábornak vagy Kuncze Gábornak hívnák a miniszterelnököt, velük is szembefordulna, ha a békét követelnék?

Mikor e sorokat írom, Szijjártó Péter épp Moszkvából posztol: "Tény, hogy ma rendkívülinek számít, ha egy európai uniós és NATO-tagállam külügyminisztere részt vesz az Orosz Energiahéten. Miért vagyunk mégis itt? Mert Magyarország még nem adta fel a reményt és azt szeretnénk, hogy minél előbb béke legyen a szomszédságunkban. A békéhez tárgyalás kell, a tárgyaláshoz pedig párbeszéd. Ha a Nyugat és Oroszország nem beszél egymással, ha hagyjuk elhalni a kommunikációs csatornákat, azzal feladjuk a békének még a reményét is ebben a szörnyű helyzetben. Mi ezt nem akarjuk. Mi békét akarunk." Kedves Bródy János, megannyi briliáns dalszöveg írója, tényleg a rossz oldalon állnánk?

"Don"t worry... be happy... take it easy..." - ezek nem csupán a popkultúra meghatározó frázisai, de alapvetően pozitív üzenetek is. A jézusi tanítás is kitér rá, hogy ne aggodalmaskodjunk a holnap felett; hogy ne vegyük magunkat túl komolyan; s hogy tisztában legyünk vele: az élet maga egy nagy kaland, egy játék csupán. "Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek." Igen ám, de Jézus arról is beszél - mi több: minden szava erre irányul -, hogy az élet nevű társasjátéknak is megvannak a maga szabályai és stratégiai elemei, melyeket érdemes ismerni, ha jól akarjuk játszani: "Legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő!" Ez is ugyanúgy buddhista intelem, akár az előbbi, s egyben az egyik legfontosabb újszövetségi tanítás. Ez az éberség összeszedettséget, koncentráltságot, fókuszáltságot takar. A modern pszichológia a divatos mindfulness kifejezést használja nagy előszeretettel, amikor az itt és mostban való tudatos jelenlétről beszél.

"A tudatos jelenlét azt jelenti, hogy képesek vagyunk közvetlenül, nyílt szívvel odafigyelni arra, amit éppen csinálunk, rá tudunk hangolódni arra, ami az elménkben, a testünkben és a külvilágban épp történik”. - így szól a Teasdale, Williams és Segal által rögzített alapdefiníció. Nem tűnik túl bonyolultnak, ahogyan az élet egésze sem az, mégis megdöbbentő, hogy a többség milyen távol van ettől az attitűdtől. Szinte hetente hallunk olyan borzalmakról, amikor egy-egy kamasz a vonat alá sétál, mert fülhallgatója által kizárja a külvilágot, és egy egészen más univerzumban merül el, mint amiben éppen kéne. Legyünk igazságosak: ifjúkorunkban a legtöbben magunk sem voltunk a fókuszált figyelem nagymesterei, ezzel együtt is az látjuk, mintha az újabb generációk egyre rosszabbul teljesítenének e téren. Egyes kutatások szerint nyolcszázszorosára nőtt a figyelemzavaros fiatalok száma - ez valami egészen döbbenetes adat. Jómagam a legtöbb pályakezdővel a pókerteremben találkozom, ahol én játékosként, ők pedig osztóként próbálnak szerencsét. Tudni kell: ez nem egy igazán bonyolult szakma, csupán egyetlen dologra van szükség: némi koncentráltságra. Ki kell osztani a lapokat, és a licitálást követve irányítani kell a játékot. Ennyi. És mit látok? Sokaknál nemhogy a tétek nyomon követése nem megy, de az olyan egyszerű műveletek is problémát jelentenek, mint a visszaadás. A terem újonc alkalmazottai nyolcszázas vaktétnél simán behúzzák a játékosok ezres zsetonját, s egyszerűen elfelejtenek visszaadni. Nincs arról szó, hogy ne tudnák megoldani a különbség kiszámításának nem különösebben összetett műveletét. Egyszerűen csak nem figyelnek. Jómagam pedig ott ülök és azon merengek: vajon mi járhat ezeknek a srácoknak a fejében? Semmi más dolguk sincs, mint katonás fegyelemmel arra koncentrálni, amit épp csinálnak. És nem megy, mintha valahol egészen máshol járnának... Mondhatnánk: még jó, hogy nem szívsebésznek mentek, mert ott némiképp komolyabb galibát is össze lehet hozni; ám ha belegondolunk, a fókuszáltságnak ez a szintje még egy Tesco pénztárba is kevés. Abba pedig bele se merek gondolni, hogy néha ők is átkelnek forgalmas kereszteződéseken, vasúti átjárókon...

Richard Wiseman – az egyesült királyságbeli Hertfordshire-i Egyetem Pszichológia Tanszékének egyik vezetője – három évig tartó, négyszáz résztvevővel végzett kutatása során a szerencse természetét vizsgálta. Megfigyelései megdöbbentő következtetésre juttatták: a szerencse korántsem vak, ellenkezőleg, kifejezetten tanulható, irányítható. Azokhoz pártol, akik nyitottak, s képesek észrevenni az adódó lehetőségeket, hallgatnak a megérzéseikre, és kihasználják a véletlen helyzeteket. Kutatásait a Szerencseiskola című művében foglalta össze. A könyv több olyan kísérletet is említ, amelyben önmagukat szerencsésnek, illetve pechesnek tartó személyeket azonos szituációban figyeltek meg. Fortuna kegyeltjei észrevették a „véletlenül” földre ejtett bankjegyeket, a magazinban elrejtett információt, míg a szerencsétlenek átléptek felette, illetve átlapozták azt. Az  éberség, a tudatos jelenlét tehát akkor is végtelenül kifizetődő, amikor a többség által vaknak, befolyásolhatatlannak és elérhetetlennek tartott szerencséről beszélünk.

Ami emberi kapcsolatainkat illeti, e téren talán semmi sem fontosabb, mint a tudatos jelenlét. Ismerjük azt az embertípust, aki érzékelhetően nem figyel arra, amit mondunk neki? Vajon lehet-e vele szoros barátságot, vagy intimitást építeni? Aligha. Ugyanilyen értéktelen és semmirevaló az a kapcsolat is, amikor mi játsszuk az érdektelen fél szerepét. Kishont Ferenc így ír A rokonipar virágzása című humoreszkjében: "Itt van Kálmán bácsi, a telefonrokon. Ez a fölöttébb távoli bácsikám, aki voltaképp apósom valamiféle hozzátartozója, gyakran fel szok hívni és megkérdi: 'Miért nem hívsz fel engem soha?' Kálmán bának pedigrés podagrája van, amely betegség tudvalevőleg rendkívül alkalmas arra, hogy hosszasan ecseteljék. E makacs kórnak köszönhető, hogy dolgozószobámban speciális, hangszóró-csatlakozással ellátott távbeszélő készüléket szereltettem be, amelynek hallgatóját nem kell felemelni csevegés közben. Ez az ötletes találmány lehetővé teszi, hogy a kezem szabad maradjon. Mialatt Kálmán bácsi kiönti szívét a kagylóba, én kétes értékű színműveket fabrikálok, estleg szundizom, vagy fejet mosok, néhanapján svédtornával ütöm el az időt. Az öregúr megszakítás nélkül sugároz a hosszúhullámon, feltéve, ha negyedóránként belehorkantok a telefonba: 'Mit nem monc, Kálmán bácsi, mit nem monc!' Csupán az okoz némi fennakadást, hogy cirka harminc perc után a derék aggastyán elölről szokta kezdeni a monológot..."

Amikor előadást tartunk, muszáj együtt lélegeznünk a közönséggel. Egy jó tanár is - többek közt - arról ismerszik meg, hogy folyamatosan pásztázza diákjait, s azonnal témát, stílust, beszédmódot vált, amint kezdi elveszíteni érdeklődésüket. Ha üzletet kötünk, elképesztő előnyt jelent, ha képesek vagyunk tárgyalópartnerünk fejébe belelátni - ehhez elengedhetetlen a tudatos jelenlét. A pókerről nem is beszélve, ahol minden mozdulatnak, szónak, hanghordozásnak jelentősége lehet. Közhelyes igazság, hogy a szerelemben is szinte minden a másikra való odafigyelésen múlik - az első randitól egészen az aranylakodalomig. Meghallgatni a másikat, ráhangolódni a szükségleteire, kitapintani a vágyait - a jó szerető itt kezdődik. De ne is siessünk ennyire előre, maradjunk csak a magányos vadász élethelyzeténél! A srácok többségének komoly nehézséget okoz, ha idegen nőket kell megszólítaniuk. Szórakozóhelyekre, fesztiválokra járnak, hogy ismerkedjenek, ahol is földbe gyökerezett lábbal bámulják a kiszemelt nagyvadat hosszú perceken át, ahelyett, hogy egyszerűen odasétálnának. Aligha fog meglepődni az intelligens Olvasó, ha azt állítom, hogy e téren is a tudatos jelenlét a legbiztosabb segítség. Létezik egy úgynevezett "state" állapot, vagy más néven parti-hangulat, amikor oldottak, mulatozásra hangoltak, közvetlenek, az adott helyen otthonosan mozgók, bárkivel könnyen szóba elegyedők vagyunk. A betegesen szorongókat leszámítva mindenki ismeri ezt a fajta felszabadultságot, hiszen százszor megtapasztalhatta ismerős, baráti társaságokban. Ugyanezt kell átmenteni az új, ismeretlen környezetbe. Ez már a mindfulness magasabb iskolája: itt egyszerre kell figyelnünk a külső és belső világunkra is.

Hitem szerint a tudatos jelenlét áldásai nem merülnek ki abban, hogy hétköznapi életünket magasabb minőségi fokozatba kapcsoljuk. Meggyőződésem, hogy az éberség az erkölcsi felemelkedés záloga is egyben. Az alapvető etikai szabályokkal - ne ölj, ne lopj, ne kezdeményezz erőszakot - a legtöbben maradéktalanul egyetértünk. Igen ám, de sokan vagyunk, akik nem érjük be ennyivel; s e passzív, akarattal nem ártó attitűdnél valamelyest komolyabb szinteket is ostromolnánk. Ártani ugyanis nem csak gonoszságból, de figyelmetlenségből is lehet. És itt nem csupán arról van szó, hogy rálépünk a másik lábára a villamoson, vagy hogy sebészként egy kótyagos hajnalon elbénázzuk a szívműtétjét. Bántani szavakkal, gesztusokkal is tudunk, ha nem érzékeljük megfelelően a másik érzékenységének határait. Nem állítom, hogy minden mimózaságot kötelezően tisztelni kell, sőt! Abban ugyanakkor biztos vagyok, hogy ezeket a határátlépéseket csakis tudatosan érdemes megtenni, semmi esetre sem porcelánboltba tévedt, bamba elefánt módjára. A fókuszáltság abban is elengedhetetlen, hogy minket se érhessen méltatlan bántódás. Az emberiség oroszlánrésze permanens játszmákat folytat; néha egyoldalúakat (ezeket nevezzük szélhámosságnak), néha pedig mindkét fél részt vesz az együttes, egymást éltető öncsalásban. Ha kellő éberséggel bírunk; ha folyamatosan figyeljünk önmagunkat, a másikat, a szavak, a gesztusok, az egész kapcsolat dinamikáját, úgy aligha fognak bevinni minket az erdőbe. Sietek leszögezni: ez is a szerves része a moralitásnak. A világtörténelem során megszámlálhatatlanul sokan hirdették már az altruizmus, az önfeladás ostoba és mérgező eszméjét; a katolikus egyháztól kezdve az iszlámon, a kommunizmuson át egészen a posztmodern kor progresszív vallásáig. Ezekre csakis azok lesznek vevők, akik totál sötétségben tapogatóznak; akik még annyira sem éberek, hogy észrevegyék: fényes nappal kirabolják őket.

Őszintén hiszem, hogy bármibe is fogunk, azt érdemes tudatosan, teljes fókuszáltsággal végezni. A magam részéről nem is értem, miként lehet élvezni bármit is, amit félszívvel csinálunk, legyen az munka, játék, vagy szerelem. "Az igen legyen igen, a nem pedig nem." - csak hogy Jézus szavaival zárjuk a posztot.