Ami a sikert illeti, alapvetően kétféle radikális állásponttal találkozunk. Az egyik szerint minden csakis rajtunk áll, határ a csillagos ég; a másik ennek szöges ellentéte: sorsunkat a génállományunk, a környezetünk, a neveltetésünk, a csillagok, vagy épp az előre megírt életkarmánk alakítja, erőfeszítéseink mit sem számítanak. Az igazság minden bizonnyal e két szélsőség közt keresendő, mindenesetre annyi bizonyos, hogy az aktivitás és az eredményesség mátrixában négyféle létállapotot tudunk megkülönböztetni:
SZERENCSÉS - Valamennyiünk gyermeki álma, hogy minden munka és teljesítmény nélkül az ölünkbe hulljon a fél világ. Hogy olyan családba szülessünk, amely birtokol pár olajkutat. Hogy akármilyen idiótán is pókerezzünk, a riverre mindig érkezzen olyan lap, amely nekünk ítéli a kasszát.
ÉLHETETLEN - Az erőfeszítések és az eredmények e szegmensben szinkronban állnak; jól megérdemelt, szánalmas sorsokat látunk. A tipikus baloldali szavazó képe tárul elénk, aki a legkevésbé sem hajlandó tenni magáért, azonban a társadalomtól elvárja a messzemenő szolidaritást. A baloldali mozgalmak megbocsáthatatlan bűne, hogy ennek a mihaszna attitűdnek a konzerválását tekintik legfőbb küldetésüknek.
MOTIVÁLT - A konzervatív-liberális karakter megtestesítője, a bibliai Ábel karaktere. Tevékeny, képes meghozni a megfelelő áldozatot, amely kedves az Úr előtt. Sikeres, és meg is dolgozik érte.
FRUSZTRÁLT - A négy közül ez az egyetlen problémás létállapot, így a következőkben már kizárólag erre koncentrálunk majd. Ő a tipikus Káin, aki ugyanúgy szorgos, mint testvéröccse, azonban az Ég nem jutalmazza erőfeszítéseit. A bibliai alapsztori egyik legégetőbb, teljességgel nyitva hagyott, számos filozófust és teológust foglalkoztató kérdése, hogy a Teremtő miért nem értékelte munkáját, áldozatát. Az igazán aktív, ám mégis sikertelen életpályák jellemzően frusztrációt, dühöt, irigységet és gyilkos bosszúvágyat termelnek, s csupán az érintetten múlik, mit kezd ezekkel, milyen választ ad a lét nyilvánvaló igazságtalanságára.
A passzivitás beletörődést jelent, ennek pozitív formája a buddhista elengedés; negatív verziója pedig az önbüntetés: a depresszió, az alkoholizmus, a droghasználat, vagy végső esetben az öngyilkosság. Igen ám, de a frusztrált karaktert éppen az aktivitása juttatta méltatlan helyzetébe, haragja érthető és szinte tapintható. A többségre nem az lesz jellemző, hogy sikertelenségét látva befelé fordul és passzív üzemmódba vált. Az aktivitás fenntartása akkor tisztességes, ha újra nekifut, esetleg más módszerekkel, vagy más területeket ostromolva. Az igazi KÁIN azonban nem ezt az utat járja, hanem fellázad a természet, az Isten, az emberiség ellen. Ha már ez az univerzum nem úgy lett megalkotva, hogy ő abban révbe érhetne, úgy jobb is, ha elpusztít mindent. A Földet felperzselők a józan többség szemében totális őrültnek tűnnek, belső logikájuk azonban következetes: ha már a világ ilyen kegyetlen, megelégedettséget nyújtani képtelen hely, úgy talán jobb is porig rombolni mindent. Ez maga a luciferi séma, s természetesen Putyin jelen agressziója sem kivétel ez alól. Beszélhetnek démonokról, meg gonosz angyalokról a különböző vallások papjai, ám mindez színtiszta, és nem is túl bonyolult pszichológiai jelenség, száz százalékban emberi.
2014-ben nagy port kavart Elliit Rodger esete, aki lőfegyverével hat embert küldött a másvilágra, tizenhármat megsebesített, majd végül önmagával is végzett. A mindössze 22 éves fiatalember mozgatórugója a gyűlölet volt, ahogyan az hátrahagyott naplójából kiderült. Gyűlölte a nőket, mert visszautasították és szüzességre kárhoztatták; s ugyanígy gyűlölte a férfiakat is, akiknek sikerük volt a csajoknál. Megtorlás című, a Youtube-ra is feltöltött videójában azzal fenyegetőzött, hogy bosszút fog állni az egész emberiségen. Egy Katy Perry-koncerten, amelyre a család gazdag barátaitól kapott jegyet, végig az járt a fejében, mennyire irigyli a hedonista életet élő gazdag fiatalokat, akiknek semmi gondjuk nincs. „Nagy élvezet lenne végignézni, ahogy ezek a gazdag családok élve elégnek” – írta a naplójában. Esete nem egyedülálló, 2018-ban a 25 éves Alek Minassian követte példáját: egy kisbusszal a torontói tömegbe hajtva tíz ember halálát okozta. Tettének háttere ugyanaz: szexuális frusztráció. Anders Behring Breivik, a norvég náci neve a legtöbbek előtt ismert; 2011-ben 77 embert gyilkolt meg, s tárgyalásán úgy nyilatkozott: nem őrült és újra megtenné. Breivik szülei elváltak, egyéves korától az anyja nevelte. A sorkatonai szolgálatra alkalmatlannak találták, vállalkozásai sorra megbuktak. A bíróságon előadott beszédében nehezményezte, hogy a liberálisok őt és társait másodrendű polgároknak tekintik. Utazzunk vissza az időben bő száz esztendőt! Hitlerről tudjuk, hogy szülei vérrokonok voltak, altesti rendellenességei valószínűleg ebből fakadó, genetikai hibák következményei. Apja rendszeresen és keményen verte. Csapnivaló tanuló volt, s a bécsi Festőművészeti Akadémiára sem sikerült felvételt nyernie, pedig többször is nekifutott. Kokainfüggő volt, szexuálisan perverz, és mind a hét nő, akivel életében dolga akadt, végül öngyilkosságba menekült. Sztálin apja ugyancsak brutálisan kegyetlen, emellett alkoholista; ráadásul az egész család tele volt bűnözőkkel és pszichopatákkal. Az alig 160 centi magas tömeggyilkos diktátorban mindezek a vonások egyértelműen felfedezhetők. A kommunista forradalom győzelmét megelőzően megjárta a börtönt, sőt Szibériát is. Látjuk tehát, hogy e szörnyszülöttek életpályáját gyermekkori traumák és fiatalkori kudarcok sorozata kíséri. Úgy tűnik, nem a legszerencsésebb megküzdési stratégiákat választották.
A nagy világjobbítók mindig abban gondolkodnak, hogy az emberek felülről - vallások, ideológiák, vagy akár kényszer és szankciók hatására - megváltoztathatók. A baloldali politikai törekvések abban is bíznak, hogy a gondoskodó állam képes elősegíteni a polgárok boldogulását. Igen ám, de még ha ezekben egy szemernyi igazság is volna, akkor sincs az a társadalom, amely Rodgerből vagy Minassianból Don Juant, Breivikből elégedett polgárt, Hitlerből kiemelkedő festőművészt, Putyinból pedig mosolygó, buddhista szerzetest farag. S bár az állam fő funkciója a polgárok védelme, mindannyiunk mellé nem állítható rendőr, az ámokfutók kiszámíthatatlan rémtettei sem megelőzhetők. Nagyon úgy tűnik, hogy a traumákkal és a sikertelenséggel való megküzdés elsősorban az egyén feladata.
Először is azt kell belátni, hogy Isten se mindig a munkára fizet. Káin és Ábel története pazarul megvilágítja, hogy erőfeszítéseink nem mindig gyümölcsözőek, ráadásul sok esetben halvány fogalmunk sincs - s talán életünk végéig nem is derül fény rá -, hogy mit csináltunk rosszul, min buktunk el. Ez kétségkívül pokoli érzés, és valójában semmi más nem ment meg bennünket attól, hogy kudarcaink hatására szörnyetegekké váljunk, mint az értelem, a tudatosság, a józan morál. Jordan Peterson tökéletesen fogalmaz: "Miben nem kételkedhetem? A szenvedés valóságában. Az nem tűr ellenvetést. A nihilisták nem tudják szkepticizmussal aláásni. A diktátorok nem tilthatják ki. A cinikusok nem menekülhetnek a valósága elől. A szenvedés valóságos, és művészien szenvedést okozni egy másik embernek, pusztán a szenvedés kedvéért, helytelen. Ez lett a hitem sarokköve. Az emberi gondolkodás és cselekvés legmélyebb bugyraiban kutakodva megértettem, hogy akár én is tehetnék úgy, mint egy náci börtönőr, egy munkafelügyelő a Gulagon vagy egy gyerekkínzó a tömlöcben, és rájöttem, mit jelent átvállalni a világ bűnét. Minden egyes emberi lény mérhetetlen gonoszságra képes. Minden egyes emberi lény eleve megérti... azt talán nem, ami jó, de azt bizonyosan, ami nem jó. És ha van valami, ami nem jó, akkor van valami, ami jó. Ha a legrosszabb bűn mások kínzása pusztán a szenvedés kedvéért - akkor a jó éles ellentétben áll ezzel. A jó az, ami megelőzi, hogy ilyesmi megtörténjen." Mit lehet ehhez hozzátenni? Legfeljebb annyit: Ámen! Teljességgel osztozom a kanadai professzor hitében.
