Amikor csaknem húsz évvel ezelőtt az Elnök emberei című sorozat futott, rém imponálónak találtam, ahogy a kabinet tagjai egymással kommunikáltak. Elindultak az ovális irodából, s amíg a sajtótájékoztató helyszínére értek - alig egy perc alatt - pár homályos utalás alapján mindenki számára világossá vált a stratégia. A kormányszóvivő olyan határozott és kerek beszédet rögtönzött, hogy öröm volt nézni. Tényleg így megy ez?

E könnyed eleganciának nyilvánvalóan nem sok köze van a valósághoz. A hétköznapok során csak igen ritkán engedhetjük meg magunknak az effajta emelkedettség luxusát. Tiszta sor, hogy a civilizált embernek képesnek kell lennie a költői beszédmódra, ám azt is világosan kell látnia, melyek azok az élethelyzetek, amikor a szájbarágósan prózai stílus a célravezető. E kettősséget legjobban az a szokványos fordulat láttatja, amely tíz mozifilmből nyolcban üzembiztosan megjelenik. A főhős megismerkedik álmai nőjével, s randevút beszélnek meg, rendszerint ilyenformán: "Holnap este érted megyek." A néző egyfelől hajlamos a kötekedésre: "Azt sem tudod, hol lakik a csaj. Még a telefonszámát sem kérted el. Hányra mész, hétre, vagy kilencre?" Másrészt pontosan tudjuk, hogy még a legkevésbé lírai alkotásokat is tönkrevágná az aprólékos adategyeztetés végtelenül profán jelenete.

Léteznek olyan szituációk, amikor a lezser könnyedség nem igazán tűnik kifezetődőnek, a félszavak közel sem elégségesek a megértéshez. Három évvel ezelőtt Spanyolországban egy 17 éves holland lány életébe került, hogy szegényes angoltudású bungee jumping oktatója röviden és félreérthetően kommunikált. "No jump!" üvöltötte az instruktor, amit a lány "now jump"-nak hallott és a mélybe vetette magát. Ha van élethelyzet, ahol igazán érdemes volna világosan, egyértelműen és szájbarágósan fogalmazni - és minimum egyszer visszakérdezni - ez bizonyosan olyan. Malcolm Gladwell "Kivételesek" című könyvében beszámol számos, a Korean Air Cargo-hoz kötődő légikatasztrófáról. A vizsgálatok kiderítették, hogy sem az érintett gépek műszaki állapota, sem pedig a személyzet szakmai felkészültsége nem indokolta a kirívóan magas számú balesetet. Idő kellett, míg rájöttek, hogy a hiba forrása a kommunikációban rejlik. A koreaiaknál a hierarchia, a tekintély rettenetesen fontos, maga a nyelv is hatféle (!!) tiszteletadási szintet különböztet meg, szemben például a magyarral, némettel, franciával, amelyekben magázódni és tegeződni tudunk, illetve az angollal, ahol csupán egyetlen szint létezik. Végtelenül ostobának és értelmetlennek tűnik, hogy ártatlan emberek százai haltak meg csak azért, mert a vállalati kultúra nem tette lehetővé, hogy a kapitány és az első tiszt szabadon és közvetlenül kommunikáljanak egymással. Egy légiközlekedési társaságot egyszerűen képtelenség biztonságosan üzemeltetni úgy, ha a gép második embere nem mondhatja azt a főnökének: "fogyóban az üzemanyag, ha tíz percen belül nem teszed le a vasat, megdöglünk mindannyian". Ha a görcsös tiszteletadás megköveteli a körülírást, a homályos fogalmazást, úgy sem a nyelv, sem az attitűd nem alkalmas e szakterület működtetésére. Miután mindez világossá vált, a koreai légitársaság kötelezővé tette az egymás közti angol nyelvű kommunikációt, valamint új vállalati kultúra meghonosítását írták elő.

Bár nem járnak ennyire drámai végkifejlettel, de gyakran érzékelünk hasonló jelenséget a nagyvállalatok értekezletein is. Hosszú és semmitmondó szájtépés után a munkatársak sokszor úgy állnak fel a hatalmas tárgyalóasztaltól, hogy a mögöttük hagyott másfél-két óra során - a ködös ékesszóláson túl - az égvilágon semmi érdemi eredményre nem jutottak. Persze, egy nagy összekacsintással mindenki játssza a szerepét: profik vagyunk, félszavakból is értjük egymást... Össze sem tudnám számlálni, hogy életem során - függetlenül pozíciómtól és szerepkörömtől - hányszor hagyta el a számat a következő mondat: "Szeretném, ha úgy úgy válnánk el egymástól, hogy előtte tisztáznánk, kinek mi a feladata az ügy kapcsán." Nyilván annak is lehet értelme, hogy csak úgy céltalanul összeverődnek a kollégák, ám akkor már érdemesebb meglazítani a nyakkendőket és bedobni pár sört egy árnyékos kerthelyiségben.

A racionalitás fantáziátlan, balagyféltekés világából lendüljünk át egy percre a másik oldalra is! Nem vitás, hogy van helye a balladai homálynak, a kétértelműségnek, a költészet minden formájának. A szerelmek, a barátságok, a művészetek közös jellemzője, hogy nem nevezünk mindent a nevén, hiszen ismerjük egymást, olvasunk a másik gondolataiban. A létezés e magasabb szféráiban rém nyomasztó a szögletes tervszerűség. Sohasem teszünk fel ilyen kérdéseket: "Akkor most járunk?"; "Megcsókolhatlak?"; "Szeretnél velem szeretkezni?" A nők valódi rémálma az olyan férfi, aki képtelen intuitív módon kommunikálni. A szociális alulvértezettség netovábbja, amikor egy randin a foci, a horgászat, vagy az autók témakört erőltetjük. Ezekből sosem terem izgalmas személyiség. Ám nem a csajozás az egyetlen terület, ahol az elvont, képi, asszociatív kommunikációnak hasznát vesszük. Próbáljunk egyszer Activityt játszani egy merev mérnökemberrel! Amikor az a feladat, hogy két perc alatt minél több megfejtés szülessen, olyankor a precíz definíciók kidolgozása körülményes és időpazarló eljárás, ilyenkor muszáj, hogy félszavakból is értsük egymást.

A legtöbbünknek van még mit tanulnia e téren. Mi, férfiak többnyire tömören, racionálisan kommunikálunk, míg a nők többsége imád csacsogni, csevegni, érzelmekkel átitatni a beszédet. Mindkettőben van érték, s igazi küldetésünk, hogy megtanítsuk a másikat a saját nyelvünkre. Elképzelni is nehéz, hogy hány házasság fut vakvágányra csak azért, mert a felek egész egyszerűen nem értik a másik beszédmódját. "Találd ki gyorsan a gondolatom!" - így a nő; "Térj már a lényegre!" - így a férfi. Ha a csajok csak egy hangyányit fejlődnének a célirányos kommunikáció kapcsán, míg mi ugyancsak egy aprót lépnénk előre az érzelemkifejezés terén, már abból is csodák születnének. A költészet ugyanis komplex műfaj: a színek, az emóciók a jobb agyféltekéből erednek, míg a letisztult, kerek, tömör formát a bal félteke adja. Mindkét megközelítésre égető szükség van, ha azt célt tűzzük magunk elé, hogy félszavakból is megértsük egymást.

Nyolc napja került fel a Youtube-ra Budaházy Edda - Budaházy György testvérének - videója, a Hozz Világra Még Egy Magyart Mozgalom felhívásaként. Amikor a jelen posztot élesítem, a nézettsége megközelíti a 400 ezret,  ezer like és 13 ezer dislike mellett. A négyperces monológ lényege: lányok, asszonyok, szülni kéne, ez a magyar nő kötelessége, rajtatok áll a haza sorsa!

A legkevésbé sem csodálkozom az üzenet jelentős elutasítottságán. Az effajta érzelmi zsarolások az én szemszögemből csupán megmosolyogtatóak, ám megértem azokat is, akiket határozottan dühítenek. A legtöbb ember számára a gyerekvállalás egy vágyott és csodás kaland - nekem személy szerint életem két legjobb döntése a fiam és a lányom - de ennek az égvilágon semmi köze a hazaszeretethez, és a legkevésbé sem nevezném kötelességnek. El sem tudok képzelni olyat, hogy valaki, aki egyébiránt nem vágyik utódokra, idegenkedik a gyerkőcöktől és az égvilágon semmi affinitást nem érez a szülői szerepre, e videó fényében, az "Isten, haza, család" jelszó buzdító hatására erőt vesz magán és belevág. Ez teljes nonszensz, ám ha létezne is hasonló, nem szívesen jönnék a világra ilyen szülők gyermekeként. A családalapítás ennél sokkal szentebb dolog. Kell, hogy legyen az emberben egy belső késztetés és egy megfelelő érettség ahhoz, hogy utódokat nemzzen és hozzon a világra. Edda kifejezetten fordítva ül a lovon: a morális kötelesség nem az, hogy szaporodjunk, hanem az, hogy ha már gyermeket vállaltunk, úgy tisztességesen fel is neveljük.

Mióta Radnóti Miklós megírta a Nem tudhatom című, magával ragadóan gyönyörű versét, azóta valójában nem sok újat tudunk hozzátenni a hazaszeretet gondolatához. E költeményben nincs semmi dagályosság, túlzó patetikusság, csupán arról szól, ami a lényeg - ám azt mesterien tálalja. A magam részéről kifejezetten megmosolyogtatóanak tartom, amikor bárki a mellét veri, hogy mekkora magyar. Ebben az égvilágon semmi kiemelkedő értéket nem látok. Olyan ez mintha azzal kérkednék, hogy mennyire szeretem a gyerekeimet, vagy a csokiparfét. Mi ebben a pláne? Ahogy a gyerekeit meg a csokiparfét mindenki szereti, úgy a hazáját is. Ezt szívtam magamba az anyatejjel. Itt élek. Ezt a nyelvet beszélem. Az LGT, a Tankcsapda és Ákos zenéi szólnak a kocsimban, amikor a világ egyik legszebb városában elhajtok József Attila szobra előtt a koraesti rakparton. Mi olyan nagy dolog abban, hogy szeretem mindezt? És miért volnék egy dekával is nemesebb lelkű azoknál, akik más költőket, más zenéket, más városokat kedvelnek? Budaházy Edda morcosan megfeddi mindazon honfitársainkat, akik idegen földön próbálnak szerencsét. Ennek sincs semmi értelme. Ha az ember személyes boldogságát jobban szolgálja, ha ideig-óráig, vagy akár hosszútávon Londont, Berlint, Milánót választja, mi a baj ezzel? Meg kéne érteni már végre, hogy ha egy hazánkfia a saját tudását idegen földön jobban kamatoztatja, úgy a kinti, háromszoros fizetésével nem csupán önmagát, de a nemzetet is jobban szolgálja.

Valahogy úgy érzem, hogy mind a jobb-, mind a baloldal leginkább a másik ember nemi szervével verné a csalánt. A jobbosok a nemzet oltárán várnák el az önfeláldozást, a balosok szociális alapon, s ebből fakadóan mindkét térfélen hajlamosak rá, hogy kettős mércével mérjenek. Az Echo TV Sajtóklub című műsorának hétfői adását figyelve szabályosan a fejemet fogtam, hogy két, közvetlenül egymást követő témát illetően hogyan képes mind a négy újságíró 180 fokos fordulatot véve érvelni. Budaházy Edda videója kapcsán teljes egyetértésben beszélgettek a nemzet iránti kötelességről, míg a következő hírt elemezve már az önrendelkezés vált a legfőbb morális elvvé. Kétségkívül piszok nehéz erkölcsileg védhető álláspontokat kialakítani anélkül, hogy figyelembe vennénk az alapvető emberi motivációkat. Egy egészséges felnőtt úgy működik, hogy önmagát és közvetlen családját teszi az első helyre, majd tágabb baráti és rokoni környezetét, azután nemzetét, majd az egész emberiséget - ahogyan azt önző génjei diktálják. Valójában mindkét politikai oldal megpróbál ezzel szembemasírozva érvelni, s azt mondani: áldozd fel egyéni ambícióidat a nemzetért, vagy épp a nálad szerencsétlenebb sorsúakért! Vagyok annyira szentimentális, hogy őszintén hiszem: minden ember testvér, ám kizárt, hogy mind a hétmilliárd testvérünket egyformán szeressük. És persze az is kizárt, hogy rokonszenvünket a szociális elesettség, vagy a nemzeti hovatartozás meghatározóan befolyásolná. Mindenkitől, akiben túlteng a nagy hazafiság, azt szoktam kérdezni: ha két fuldokló közül csak egyet tudna kihúzni a folyóból, a zsémbes szabolcsi vénasszonyt, vagy a húszéves, gyönyörű, alapjáraton életvidám japán lányt választaná? Szerintem Bayer Zsolt is előbb ölelne magához egy ismeretlen lengyelt, mint Tóta W. Árpádot.

Budaházy Edda felhívása mindazonáltal számos sebből vérzik. Azon túl, hogy nemzethalállal riogat, ennek felelősségét az egyes emberek nyakába varrná. Ez pont olyan, mintha a globális felmelegedésnek az én Nissanom lenne az okozója. Nyilván van hozzá némi halvány köze, ám egészen biztosan nem az alulról jövő, nagy népi megvilágosodás menti majd meg a bolygónkat, ahogyan a magyarságot sem. Ha van bármi érdemi szerepe a kormányzatoknak és a világszervezeteknek, az pont az lenne, hogy a demográfiai és környezetvédelmi kérdéseket megfelelően kezeljék. "Különben sem ismersz senkit, akivel összekötnéd az életed?" - teszi fel az abszolút adekvát kérdést Edda, hogy aztán megválaszolatlanul hagyja. Pedig alig hiszem, hogy létezik ennél fontosabb szempont a gyerekvállalást illetően. Ez persze egyéni probléma, a társadalom, az állam nemigen segíthet a megfelelő párválasztásban, ám éppen ezért teljesen felesleges ilyen felvetéseket beleszőni a monológba. A nyitva hagyott kérdés szinte azt sugallja, hogy ez lényegtelen szempont, simán hozzá lehet menni az első jöttmenthez, vagy akár érdemes apa nélkül is gyereket vállalni. "Nem inkább attól tartasz, hogy magadnak nem tudsz megadni mindent, amire vágysz?" - fincsi provokáció, mellyel Eddánk újranyit egy évezredes dilemmát. Egy egészséges lelkű nő erre szemrebbenés nélkül így felel: "De igen. És ha túl nagy áldozatot követel a gyerekvállalás, úgy boldogtalan leszek és ezzel a babának ártanék a leginkább." Számomra kifejezetten fura, hogy még a 21. században is lehet azzal érvelni, hogy az önérdek szégyenletes dolog. Tényleg van olyan, aki ettől kínosan érzi magát? "Úgy véled rendben van az, hogy majd mások gyermekei kitermelik a nyugdíjadat?" - ez pedig kifejezetten bántó és logikátlan felvetés. A nyugdíjunkat ugyanis soha nem mások, vagy mások gyermekei termelik ki, hanem mi magunk. Évtizedek óta megy a riogatás, hogy mikor dől össze az állami nyugdíjrendszer, s talán nem is alaptalanul. Ám attól, hogy egyszer valaki kitalálta ezt a piramisjátékot, a kötelezően beterelt játékosok semmilyen felelősséggel nem tartoznak azért, hogy meddig marad állva. Ez pont olyan, mintha a Praktikerben, ahol alig találni eladót, letolnának, hogy tetszettem volna több gyermeket nemzeni, akkor most lenne elégséges személyzet...

Németh Szilárd szerint is azé a világ, aki teleszüli. Szerintem meg ez egy oltári baromság, nem kéne a harmadik világ eszetlen útját járni. Nyilván senki sem gondolja komolyan, hogy a magyar nők versenyezni tudnának vagy akarnának Nigéria asszonyaival. Ettől persze még a demográfiai helyzetet érdemes komolyan venni. A magamfajta, aki elsősorban a libertariánus eszmékből táplálkozik, természetesen tapsol minden adócsökkentésnek, így annak is, amit a családosok kapnak. Hitem szerint hatékonyan motiválni csakis pozitív módon lehetséges, igazán kár, hogy Budaházy Edda erről mit sem tud.

A poszt címét Kölcseytől ollóztam, ám számos egyéb, költői és kevésbé költői lehetőség is kínálkozott. A közmondások világa azért oly izgalmas, mert a téveszmék mellett mindig találunk valódi bölcsességeket is. "Jobb a hazáért meghalni, mint henyélve élni" - így szól az altruista verzió, szinkronban Kölcsey Ferenccel, Budaházy Eddával és számos olyan nagylelkű gondolkodóval, akik valamiért vonzódnak az önfeláldozáshoz. A nép ajkán azonban sokkal reálisabb frázisok is születtek az évszázadok során: "Hazája embernek, hol jól vagyon dolga." Talán ez volna a lényeg.

Shane Tusup, Hosszú Katinka férje és edzője pár napja kiteregette a családi szennyest, s Facebook posztban adott kendőzetlen tájékoztatást Katinka viselt dolgairól, s kapcsolatuk állásáról. Úgy tűnik, Shane az a fickó, aki nyíltan felvállalja az érzéseit, az Év sportolója díjátadó gálán könnyek között elmondott beszéde sokak számára emlékezetes marad. De vajon jó-e, megengedhető-e, hatásos-e, ha egy férfi ennyire szabad utat enged az emócióknak?

Két hónapja Kasza Tibi megkérdezte Facebook-követőit: "Ciki, ha egy férfi nem szégyelli könnyeit?" A szavazás eredménye borítékolható volt: 9% igen, 91% nem. A válaszadók többsége természetesen nő, s alig találni párat közöttük, aki igennel válaszolt. A tipikus reakció: "Nem ciki, cuki..." Hát persze. A kevés számú fiú kommentelő egyike mondta ki a nyilvánvaló igazságot: a nők többségének - úgy látszik - halvány fogalma sincs arról, hogy mire van szüksége. Egy ilyen kérdésfeltevésre azonnal rávágják, hogy milyen édes az, amikor egy nagy, szőrös, bitang, barbár favágó is képes elgyengülni. Amikor aztán az elmélet gyakorlattá válik, és karnyújtásnyira tőlük megjelenik a könnyáztatta férfiarc, akkor jó esetben kinevetik, de jellemzően inkább undort és csalódottságot éreznek. Megszámolni sem tudom, hány nőismerősömtől hallottam már, hogy micsoda kiábrándultság lett úrrá rajtuk, amikor barátjukat, vőlegényüket sírni látták. Nyilván persze léteznek kivételek. Az olimpiai bajnokok meghatottsága a himnusz alatt, avagy a közeli rokon, barát elvesztésének gyásza felmentést adhat a kötelező macsó-keménység alól. Ám az alapvetően a szánalomra építő Balázs Fecós vonal - "Kevés voltam neked", "Maradj velem", "Anyám, vigasztalj engem" - sohasem lesz szexi. Az enyhén túlsúlyos Babos Gyula fogalmazta meg annak idején rém találóan, miként változik a férfi megítélése a nő szemében a kapcsolat különböző fázisaiban: "Amíg tart a szerelem, azt mondják, milyen édes kis mackós. Ahogy kezd alábbhagyni a lángolás, szinte azonnal dagadt disznóvá változol..." Valahogy így megy ez. Ami a rózsaszín ködben cuki érzékenység, az a kijózanodás periódusában szánni való, lagymatag és férfiatlan. Létezik egy mesterségesen kreált kép a jófiúról, aki virágot vesz, figyelmes, verseket ír és nem rejti el a könnyeit. Az evolúciós ösztönök persze magasról tesznek az ilyen férfiakra, s kérlelhetetlenül dörömbölnek a bitang favágóért. S ahogy a nő révbe ér, s megszerezi a független vadembert, rögtön elkezd dolgozni azon, hogy szelíd, kezelhető pincsikutyává formálja. Ha sikerül, úgy a projekt jutalma a kiábrándultság és az undor. A férfinak - ha jót akar magának és a másiknak - szinte egyetlen igazán fontos párkapcsolati feladata van: betörhetetlennek megmaradni.

Shane Tusup fent említett Facebook bejegyzése minimum szánalmas. Bevallom, hogy a mai napig szinte semmit nem tudtam kettejük magánéletéről, ám ez a poszt önmagában is elég sokat elárul. Először is: rém dagályos. Katinka félrelépését és saját hozzáállását ilyen kifejezésekkel tálalja: "a házasságunk szentségét porba taposva"; "a házasság intézményébe vetett bizalomhoz hűen megígértem"; illetve "a sok vér, veríték és könny után, amit érte hullattam". Egy biztos: egy magára valamit is adó férfiember sohasem fogalmaz így. De ez még csak a stílus. A tartalom - mely szerint Katinka romantikus kalandba keveredett egyszer, majd még egyszer - legalább ilyen problémás. Ebben az élethelyzetben egy férj háromféle módon reagálhat. A régi idők nagybetűs férfija szégyenteljes felszarvazásnak élné meg, s lehetőség szerint nemigen beszélne róla. A modern idők nagybetűs férfija csak legyintene rá, hiszen ez akár még bele is férhet két nyitott gondolkodású ember kapcsolatába, így ő sem posztolná ki ország-világ elé. Shane mindenesetre megtalálta a harmadik, s messze a legszánalmasabb utat: önmagát vétlen áldozatnak bemutatva faragott hírt a magánügyből. Egy magára valamit is adó férfiember természetesen ilyet sem tesz, legalább három okból: gyökérség, taktikátlanság, lúzerség. Tényleg azt gondolta, hogy ezzel képes befeketíteni az ország egyik legnépszerűbb sportolóját? Tényleg azt gondolja, hogy vele semmi gáz sincs? Ha egy valaha jól működő kapcsolatból a nő elkezd kifelé kacsintgatni, ott a férfi egészen biztosan komolyakat bénázik. És végül: tényleg azt gondolja, hogy ebben a reakcióban felfedezhető bármi férfiasság? "Úgy érzem, sosem szeretett engem" - írja. Előfordulhat, hogy igaza van, de miért kell ezt a fájdalmas felismerést kitenni az ablakba? Gyermekeim anyja csak ennyit fűzött hozzá: "Lehet, hogy Amerikában ez a divat, de nálunk ultra gáz, itt még vannak férfiak..."

Egyes pszichológiai kutatások szerint manapság lényegesen jellemzőbb a férfikönny, mint akár csak két generációval ezelőtt. (Csoda, hogy a nők arról panaszkodnak, hogy manapság alig találni normális pasit?) A szakértők azt is állítják, hogy stresszoldó hatása miatt jót tesz a léleknek, továbbá rugalmasabb személyiségre is vall, ha valaki ilyen szinten is képes kimutatni az érzelmeit. Bizonyára van ezekben igazság, ám ezzel együtt sem javaslom egyetlen férfitársamnak sem, hogy rákapjon a zokogásra. Sem a stresszoldás, sem a rugalmasabb személyiség nem ér annyit, hogy felégessük minden vonzerőnket. Egyetlen esetet tudok elképzelni, amikor a rendszeres elérzékenyülés jótékony hatást gyakorolhat a párkapcsolatra. Aki látta a Szexterápia című 2014-es ausztrál filmet, már bizonyára sejti, mire gondolok. Az egyik női karakter - vőlegénye apjának halálakor - ráébred, hogy a férfikönny az egyetlen, ami igazán beindítja... Egy ilyen nő kedvéért bőgnék én is, mint egy elefánt.

A Jelenések könyvéből kiragadott frázist elsősorban azok szokták nagy hangon idézni, akik egy-egy radikális állásfoglalást igyekeznek újszövetségi támasszal megerősíteni. Ha a Bibliáról úgy általában elmondható, hogy mindenki úgy értelmezi, ahogy csak szeretné, úgy a Jelenések könyve kapcsán - amely leginkább LSD-s hallucinációkra emlékeztet - ez különösen igaz. Az mindenesetre bizonyos, hogy a szövegkörnyezetből egyáltalán nem derül ki, hogy a címbéli mondás kapcsán mire gondolt a szerző. Ha csupán a határozottság dicséretéről van szó, az tökéletesen elfogadható, ráadásul összhangban is áll a jézusi tanítással: "az igen legyen igen, a nem pedig nem." Amennyiben azonban ideológiai szélsőségek népszerűsítéséhez hívnánk segítségül, úgy minimum szembemasíroznánk az evangéliumok szellemiségével. Jézus minden egyes szavát ugyanis - számos egyéb buddhista elem mellett - elsősorban az arany középút gondolata hatja át.

Ha a klasszikus politikai értékeket tekintjük, a krisztusi attitűd se nem jobb-, se nem baloldali, hanem kifejezetten a centrumot célozza. Tanításában ugyanúgy megjelenik az elesettek iránti könyörület (az irgalmas szamaritánusról szóló példázat), mint ahogyan az önfejlesztés, a gazdagodás, a kiteljesedés fontossága is. Arra biztat, hogy fogadjuk el önmagunkat és a másik embert is minden hibával együtt, ám egyetlen pillanatig sem lemondva a fejlődés lehetőségéről. A terméketlen fügefáról, a tékozló fiúról és különösen a talentumokról szóló példabeszéd egészen konkrétan arról szól, hogy felnőtté kell érnünk, s képessé kell válnunk az értékteremtő létezésre. Meglehetősen szomorú és hamis az az egydimenziósra szűkített Jézus-portré, amelyet Ferenc pápa és általában a baloldali érzelműek kreálnak; kiemelve az irgalmasságot, s tökéletesen eltagadva a növekedést szorgalmazó fejezeteket.

Szívmelengető az a modern humanizmus, amellyel Jézus - csaknem kétezer évvel megelőzve a korszellemet - kiáll a nők elnyomásával és a rasszizmussal szemben. Szemlélete meglehetősen polgárpukkasztónak számít abban a világban, ahol az ortodox zsidó férfiak naponta háromszor így imádkoznak: "áldott légy, amiért nem gójnak teremtettél, áldott légy, amiért nem nőnek teremtettél, áldott légy, amiért nem rabszolgának teremtettél." Jézustól végtelenül távoli ez az attitűd. Az evangéliumokban leírtak szerint kifejezetten sok időt tölt nők körében, akiket abszolút egyenrangúnak tekint. Amikor a házasságtörő asszony megkövezése kerül napirendre, így reagál: "Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!" Ugyanúgy kiáll a faji alapú megkülönböztetés ellen, számos példabeszéddel borzolva az ortodox hallgatóközönség idegeit. A szőlőmunkásokról, a terméketlen fügefáról és az ünnepi lakomáról szóló példázata is egy-egy jól irányzott fricska az önmagát felsőbbrendűnek tartó, kiválasztott népnek. A példaértékűnek beállított irgalmas szamaritánus származása sem lényegtelen: a zsidók által leginkább megvetett nép tagja. Azzal együtt azonban, hogy Jézus egyenrangúnak vallja a nőt és a férfit, a zsidót és a nem zsidót, egyetlen percig sem tagadja a különbségeket. Egyenesen, szókimondóan fogalmaz, még véletlenül sem alkalmazza a politikai korrektség túlzó, a lényeget elrejteni igyekvő tapintatát.

A világ urait zsarnokoskodóknak nevezi és a legkevésbé sem támogatja a túlszabályozott társadalmat, mi több, az evangéliumok másról sem szólnak, mint az öncélú törvények kifigurázásáról. Jézus teljesen világossá teszi, hogy a puszta hagyományok és szokások önmagukban nem sok értéket képviselnek: "A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért." Mindez nem jelenti azt, hogy a totális káoszt hirdetné; néhány ökölszabály betartását feltétlenül szükségesnek ítéli.

Az embertársainkhoz való kapcsolódásnak alapvetően háromféle módja lehetséges: agresszív, passzív és asszertív. A krisztusi pacifizmus megkérdőjelezhetetlen: "Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, kard által vész el." Még tovább megy, amikor az mondja: "ne ítélkezzetek!" Ez az erőszakmentesség kiterjesztése a fizikai síkról a szellemi síkra; ez maga a szeretet, az elfogadás, az élni és élni hagyni elv kinyilvánítása. Természetesen Jézus a másik véglettel sem vádolható. Fényévnyi távolságra van a passzivitás birkaszellemétől. A megvalósult kereszténység egyik legnagyobb, évszázadok óta élő téveszméje, hogy a békés természetet összekeveri a tutyimutyisággal. Jézus szavai és tettei semmiféle önállótlanságról nem árulkodnak, a külső irányításra való igénynek a nyomát sem látni. Kifejezetten autonóm, sőt domináns személyiség, akit az emberi együttműködés legmagasabb és leghatékonyabb szintje, az asszertivitás, a békés önérvényesítés jellemez. A kereskedők és pénzváltók templomból való kiűzése épp elég markáns példa arra, hogy szükség esetén abszolút nem volt híján a határozottságnak.

Buddhánál a megvilágosodás pillanatát az jelenti, amikor ráébred, hogy semmi szükség az önsanyargatásra. Jézusnál ezzel kapcsolatban nem látunk tépelődő bizonytalanságot, az aszketizmus-hedonizmus tengelyen mindvégig a középső régiót célozza. Együtt eszik-iszik tanítványaival, ugyanakkor több ízben is felhívja a figyelmet arra, hogy ne váljunk a rabjává semminek; se a pénznek, se emberi kapcsolatainknak. A legkevésbé sem dicsőíti a szenvedést, ellenkezőleg: minden szava a betegségekből való gyógyulásért kiált. Tökéletes buddhista világlátás.

Bármilyen dimenzióját is tekintjük a létezésnek, azt látjuk, hogy Jézus minden esetben a geometriai centrumba pozicionálja magát. Ebben semmi "langyos" elvtelenség sincsen, az arany középút választása kifejezetten tudatos és markáns stratégia. A megvalósult kereszténység összes vétke és hibája visszavezethető arra, ahogyan az adott kérdés kapcsán letért a jézusi középútról. Az inkvizíció, az eretnekek üldözése nem érdemel sok szót, valószínűleg már az adott kor szintjén is világos volt, hogy a fizikai vérengzés messze esik az erőszakmentesség evangéliumi tanításától. Az aszketizmus, a szegénység, a szenvedés és az önfeláldozás dicsérete ugyancsak káros szélsőségek, ám ezekhez az egyház mintha továbbra is ragaszkodna. A jézusi humanizmus helyett a mai napig a tekintélyelvűség az uralkodó, ami határozott, autonóm, életrevaló lények helyett tutyimutyi, alávetett, életképtelen híveket farag. A különböző politikai irányzatokat tekintve is azt látjuk, hogy a keresztény gondolkodás a perifériákhoz vonzódik. Ötvözi a konzervatívok hagyománytiszteletét a baloldaliak erős szociális érzékenységével, csupán az arany középúton fellelhető klasszikus liberális gondolkodásmódot utasítja el. A fogamzásgátlás kapcsán tanúsított egyházi álláspont ugyancsak szélsőséges, ráadásul tökéletes öngól is: az élet feltétlen tiszteletére irányul, miközben - épp azokban a közösségekben, ahol még komolyan veszik a vallási vezetők szavát - méltatlan és embertelen körülményeket teremt szülőknek és gyermekeiknek egyaránt.

Amikor a kereszténység megújulásáról esik szó, ellenérvként legtöbbször az hangzik el, hogy az a szerény számú maradék európai hívő épp a stabilitást, a változatlanságot, a múltban gyökerező értékeket tartja vonzónak a vallásban. Talán nincs is szükség jelentős modernizációra. Talán elég lenne csupán visszatalálni a jézusi arany középútra.

Szabadság, egyenlőség, testvériség! - így hangzott a francia forradalom híres jelmondata, melyet később számos ideológiai irányzat is magáévá tett. Nem véletlen, hogy a szabadság került az első helyre, s az sem véletlen, hogy az egyenlőség törvény előtti egyenlőséget jelentett, nem többet és nem kevesebbet. A kommunizmus, a radikális feminizmus és a genderizmus mind olyan erőszakos ideológiák, amelyek az egyenlőséget teszik az első helyre, ráadásul nem is az eredeti értelmében. Ezekben az elmebeteg filozófiákban már régen nem arról van szó, hogy kapjon mindenki azonos jogokat, ezáltal egyenlő esélyeket, s hogy senki ne szenvedjen hátrányt származása, neme, vagy szexuális orientációja miatt. Ezek az ideológiák egyenesen tagadják a különbségeket ember és ember között, sőt egyenesen megtiltanák, hogy ezeket bárki is a szájára vegye. A Trier-ben Marx szobrát avató Jean-Claude Juncker beszédében kitért rá, hogy a kommunista ideológia szülőatyja valójában csak esélyegyenlőséget hirdetett. Persze, persze...

Valószínűleg senki sem fog rasszizmussal vádolni, ha megjegyzem, hogy a kenyaiak a világ legjobb hosszútávfutói, s a jamaicaiak a leggyorsabb sprinterek. Nyilvánvaló, hogy nem csupán arról van szó, hogy e nációk ráfeküdtek az adott területekre és a világszínvonalú edzőmunka és utánpótlás-nevelés meghozta az eredményét. Itt a genetika is óriási szerepet játszik; e pályákon a fehér ember nemigen rúg labdába. Az átlagos intelligenciahányados hasonlóképpen komoly eltéréseket mutat országonként, s bár évente készítenek ilyen irányú felméréseket, az egyes nemzetek közötti különbségek nemigen változnak. Az első öt helyen csupa fejlett gazdasággal bíró távol-keleti ország áll, míg az utolsó öt pozíció mindig Közép-Afrikáé. Európa nemzetei jól szerepelnek, hazánk is a TOP20-ban foglal helyet. A férfiak és a nők közötti differenciák sem merülnek ki az ivarszervek, a testalkat és a hormonháztartás eltéréseiben, elménk működése is ordító különbségeket mutat. Míg egy analitikus férfiagyat a szigorú könyvtárstruktúra jellemez, addig imádott nőtársaink fejében minden mindennel összefügg, valamennyi gondolathoz érzelmek is társulnak, s mindez kibogozhatatlanul bonyolult rendszert eredményez. Eddig csupán az adottságokról beszéltünk, azonban vágyaink is hihetetlenül eltérőek. Őszintén hiszem, hogy minden emberi élet szent és értékes, de a legkevésbé sem vagyunk egyformák. Az eltérő képességek és ambíciók idővel óhatatlanul megmutatkoznak vagyoni, társadalmi, életmódbeli különbségek formájában. Mindezekkel együtt olyan a világ, mint egy közösen vacsorázó baráti társaság, köztük állástalan tanárral és dúsgazdag gyártulajdonossal. Van, aki végigeszi a teljes étlapot, s van, aki beéri egy salátával, majd egymást méregetve azon tanakodnak, hogy végül ki fogja kifizetni a számlát.

Amióta világ a világ, az emberiség folyamatosan azon töri a fejét, hogy mekkorák legyenek közös költségeink, s hogy azokat miként kellene szétdobni. A társadalmi szolidaritás szükségességét kevesen tagadják, ám annak mértékét illetően már korántsem gondolkodunk ugyanúgy. A természetes morálból a minimál csomag következik, melyben a szociális háló kimerül a testi-szellemi fogyatékkal élők támogatásában. A marxi ideológiát persze nem érdekli sem az erkölcs, sem a realitás, ezért válogatás nélkül mindenkinek hajszálpontosan azonos életkörülményeket biztosítana. A központi költségvetés méretén túl a bevételi oldal szerkezete is állandó viták forrása. Már az is szinte megválaszolhatatlan kérdés, hogy mit is értünk egyenlő teher alatt, mely senki nyakát nem szegi. A történelem látványosan bemutatta a végleteket. A közös teherviselés igénye még a 48-as forradalom 12 pontjában is szerepelt, tekintve, hogy egészen addig a nemesség teljes adómentességet élvezett. Egészen fura világ: az Aranybullától kezdve, vagyis több mint hatszáz éven keresztül a származás döntött, ez a gyakorlatban azt eredményezte, hogy a vagyontalanok fizettek a vagyonosok helyett. A másik véglet a kommunista utópia, ahol megszűnik a magántulajdon, így adózásról sincs értelme beszélni. Mindkét szélsőség közös abban, hogy végtelenül igazságtalan, s hogy ebből fakadóan csakis erőszakkal tartható fenn. Mindezek mellett elképesztően rossz hatékonyságú rendszerek, hiszen egyikben sincs olyan réteg, amely megfelelően motivált lenne a fejlődésben és gazdagodásban. (Csak bízni lehet abban, hogy sem a posztmodern európai baloldal, sem a középkorban rekedt, ám a kontinensünket lassan meghódító iszlám nem hoz el hasonlóan embertelen berendezkedési formákat.) A két véglet között azonban számos demokratikus lehetőség adódik.

1. ÁTALÁNYADÓ - Ez azt jelentené, hogy minden magyar állampolgár - életkortól, jövedelemtől, fogyasztástól függetlenül havonta befizet a központi költségvetés részére egy fix összeget, a jelenlegi büdzsé szerint nagyságrendileg havi 100.000 forintot. Ez jelentené abszolút értelemben az egyenlő teherviselést, azonban ennek alkalmazása - Mátyás király füstadója óta - mégsem merül fel senkiben. Filozofikusan azért nem, mert nem jelenik meg benne semmiféle társadalmi szolidaritás, s természetesen gyakorlatilag is betarthatatlan.

2. IGÉNYBEVÉTEL SZERINT - Ez azzal járna, hogy mindenki minden egyes állami szolgáltatás igénybevétele után fizetni köteles. A Gyurcsány-kormány alatt bevezetett vizitdíj egy ilyen jellegű próbálkozás volt, ám az sem futott be nagy ívet, hamar megbukott. Ezzel az elgondolással még az a legkisebb gond, hogy borzasztó népszerűtlen, de számos egyéb problémát is felvet. Jelentős adminisztrációval jár; egy sor területen - például honvédség, tűzoltóság - alkalmazhatatlan; továbbá előre vetíti azt az adekvát kérdést is, hogy az érintett szolgáltatások miért is állami feladatok egyáltalán?

3. FOGYASZTÁS ALAPJÁN - Ez egy nagyon jellemző forma, az ÁFA és a jövedéki adó magyar költségvetés bevételi oldalának közel 40%-át adja. A baloldal jellemzően nem rajong a fogyasztási típusú adókért, tekintve, hogy a kispénzűeket és a tehetőseket egyaránt sújtja.

4. JÖVEDELEM ALAPJÁN, LINEÁRISAN - Magyarországon az SZJA jelenleg egykulcsos, megítélésem szerint helyesen. A magasabb jövedelműek arányosan így is többet fizetnek az alacsonyabb bérűeknél.

5. PROGRESSZÍV JÖVEDELEMADÓ - A baloldali gondolkodás szerint az a helyes, ha a magasabb jövedelmi sávokhoz magasabb adókulcsok tartoznak. Ez egyrészt morálisan is megkérdőjelezhető, másfelől a gyakorlati hatása az, hogy befagyasztja a béreket az adott sávok felső határánál, s a munkaadók inkább más utakat keresnek a jövedelemkiegészítésre.

6. VAGYONADÓ - Ez is baloldali gondolkodásból ered, ahogy Botka László hirdette nem is oly rég: "fizessenek a gazdagok!" Egyes közgazdászok szerint ez az az adóforma, amely a legkevésbé fogja vissza a gazdasági hatékonyságot, azonban ez a gondolat sem feltétlenül igaz. Franciaországot például az elmúlt évek során épp a magas vagyonadó miatt számos nagyvállalkozó hagyta el. (A Svájcban élő 300 leggazdagabb ember közül 49 francia állampolgár.) Azt is érdemes látni, hogy a célcsoport vagyona elsősorban üzleti részesedésben, részvényekben, ingatlanokban, illetve államkötvényekben ölt testet. Ha a vagyonadó az üzleti részesedésekre, részvényekre irányul, az egy közvetlen pofont jelent a gazdaságnak. Ha a birtokolt ingatlanokra, úgy a lakásárak zuhanását hozza magával. Az államkötvények különösen szent tehenek, kevés nagyobb öngólt lehet elképzelni, mint azok számottevő megadóztatását.

A valódi baj az, hogy fordítva ülünk a lovon. A szocializmus évtizedei jelentősen eltorzították a világképünket. A normál történelmi fejlődés úgy fest, hogy a piac szereplői egyre magasabb jövedelmeket realizálnak, így folyamatosan növelik az állam adóbevételeit. Ebből fakadóan a kormányzat egyre nagyobb és szélesebb szociális jólétet képes megvalósítani. Bár az adók mértéke jelentős, a polgárok azért még így is elég jól mulatnak. A szocializmus ezzel szemben piaci hatékonyság nélkül kívánt Kánaánt teremteni, s elsősorban ebbe bukott bele. Az emberek ugyanakkor hozzászoktak az állami gondoskodáshoz, és már nincs meg a történelmi lehetőség a klasszikus építkezésre. Magyarország problémája éppen a túlzott egyenlőség, az igazi nagytőke hiánya. Ha megnézzük az Eurostat kimutatásait, azt látjuk, hogy a jövedelemeloszlás terén Luxemburggal és Franciaországgal állunk egy szinten, s alig találni pár olyan EU országot, ahol a különbségek szerényebbek. Ráadásul az elmúlt 28 évben alig volt olyan politikai kezdeményezés, amely a hatékonyabb rendszerek kialakítását célozta, hiszen egyértelműen választást veszít, aki jelentős átalakítást hirdet. Fel is kaptam a fejemet, amikor Orbán Viktor a beiktatási beszédében a következőt találta mondani: "nem riadunk vissza az egészségügy ésszerűsítésétől, és erős ösztönzők bevezetésétől sem." Talán tényleg elkezdődik valami...

Folyton ezt halljuk. A szeretet nem méricskél. Az élet nem matematikaóra. Az ember irracionális, érzelemvezérelt lény... A viselkedés alapú közgazdaságtan teljes tudománya - mely Richard Thaler számára tavaly Nobel-díjat hozott - egyenesen erre a feltevésre épül. Tényleg így volna? Döntéseink során valóban a szív szenvedélye állna a hűvös józanság felett? S ha igen, úgy ez lenne a tökéletes életstratégia? Jelen posztunkban ezekre a kérdésekre keressük a megfelelő válaszokat.

Akármilyen furcsa is, de még a legelborultabb cselekedetek is leírhatók a matek nyelvén. A Gyilkos számok című, hat évadot megélt sorozatot azért bírtam nagyon, mert pazarul bemutatta, hogy a különböző emberi motivációk és lépések mennyire kiszámíthatóak, előre jelezhetőek. A tudatos ember számára nem is kérdés, hogy döntéseit - akár kifejezetten érzelmi kérdések kapcsán is - többnyire hideg fejjel hozza. Amikor egy vérbő románcot ígérő megismerkedést követően először felhívjuk a másikat, kínosan ügyelünk rá, hogy a találkozáshoz képest ne túl későn, de semmi esetre se túl korán nyúljunk a telefonhoz. Hasonló a helyzet az üzenetváltásokkal: néha érdemes késleltetni a válszt, máskor - például ha egy slágfertig szellemességgel rukkol elő az ember - kötelező a villámgyors reakció. A gyereknevelés is olyan terület, melyet óhatatlanul érzelmek kísérnek, azonban érett szülőként képesnek kell lennünk ezeket kordában tartva józannak megmaradnunk. Van úgy, hogy legszívesebben üvöltenénk a büdös kölyökkel, máskor meg a legdurvább hisztije alatt is ellenállhatatlan késztetést érzünk, hogy magunkhoz öleljük. S hogy mindezen pillanatokban tudatosan fegyelmezzük magunkat, annak egyetlen racionális oka van: a pedagógiát magasabbra értékeljük a kontrollálatlan érzelemkitörésnél.

Természetesen nem csupán a tudat napvilágánál meghozott döntéseinket jellemzi matematikai megalapozottság. Elménk minden másodpercben adatelemzések és számítások ezreit végzi el, még egy olyan szimpla mozdulatsor esetén is, ahogy egy pohár sör után nyúlunk. Ezek olyan automatizmusok, melyekkel általában nem foglalkozunk különösebben. Ha például megkérdeznénk egy decens átlagpolgárt, hogy miért nem látogatja sűrűbben a különböző kaszinókat, aligha tudna pontos választ adni a felvetésre, holott elméje - a kulisszák rejtekében - nagyon is racionálisan dönt e kérdésről. Bizonyára születnének olyan feleletek, amelyek a szabadidő élvezetesebb eltöltését említenék. A matematikus vénával rendelkezők a rossz nyerési esélyekről beszélnének, például a rulettnél a nulla mezőt kiemelve, mely a kaszinó hosszútávú nyereségét biztosítja. A legfontosabb ok azonban aligha tudatosul bárkiben. Ez pedig az az egyszerű - és számos kutatással igazolt - pszichológiai tény, hogy a veszteség kétszer annyira fájó, mint amekkora örömöt okoz ugyanakkora mértékű nyereség, így legtöbbünk számára nem jó biznisz a tiszta szerencsejáték. Ha adrenalinfüggő, vad motorosokat kérdeznénk, hogy meddig érdemes húzni a gázt ismeretlen, erdei szerpentinen, alig hiszem, hogy sok volna közülük, aki képes lenne felírni döntési mechanizmusának képletét, holott az ösztönök egészen pontosan e szerint dolgoznak:

ÉLVEZET - A BALESETTEL JÁRÓ SZENVEDÉS * A BALESET VALÓSZÍNŰSÉGE

A motoros a legtöbbször azt a sebességet fogja választani, amely esetén a fenti érték maximális. Ugyanez a tiszta háttérmatek határozza meg életünk legtöbb döntését, még akkor is, amikor erkölcsről, szerelemről, vagy (látszólagos) önzetlenségről beszélünk. Ha azt kérdezném, mi kell ahhoz, hogy előre megfontolt gyilkosságot hajtsunk végre, a legtöbben azonnal rávágnák: soha, semmilyen körülmények között! Azért ne hamarkodjuk el, erre is van megoldóképlet. Ha a következő egyenlőtlenség fennáll, készek leszünk fegyvert ragadni:

ÉLVEZET + PROFIT - LELKIISMERET-FURDALÁS - BÜNTETÉS * A LEBUKÁS ESÉLYE > 0

Hétköznapi esetben, egy egészséges lelkű embernél tényleg nincs miről beszélni. Az élvezet negatív előjelű, a profit nulla, a további mínuszos tételek pedig óriásiak; az összeg sosem lesz pozitív. Egy szadista hajlamúnál azonban a tett örömforrás lehet, egy bérgyilkosnál profitot hozhat, egy pszichopatánál pedig eltűnhet a lelkiismeret-furdalás, mint gátló tényező. Most képzeljük magunkat a TEK mesterlövészének szerepébe, a célkeresztbe pedig helyezzük egy ismert terrorista szervezet vezetőjét! A képlet ugyanaz, az érték viszont egészen eltérő lesz: kiesnek a negatív elemek, az élvezet és profit ugyanakkor a jól végzett munka és a társadalmi hasznosság fényében legitimmé nemesül.

Mondhatnánk, hogy ez mind oké, de a szerelem az valami egészen más. A szerelem tényleg ledob magáról minden észszerűséget. Ott aztán valóban nincs helye semmi logikának! Nyilvánvaló, hogy ez sem igaz. Akár a kezdeti, mindent felperzselő szakaszban járunk, akár a későbbi, csendesebb időszakokat éljük, elménk - a tőzsdei árfolyam-grafikonok mintájára - folyamatosan értékeli a kapcsolat minőségét, összevetve más, alternatív kapcsolati opciók értékgörbéivel. A valódi szenvedély, a megfelelő együttműködés és a közös gyerekek elképesztő magasságokba emelhetik a másik árfolyamát, s valójában ez a matek az, amely valódi stabilitást adhat a frigynek. (A válás tiltása nem hozza ugyanezt az eredményt, csupán befagyasztja a piacot, így konzerválja a feszültséget és a boldogtalanságot.) John Gottman, a washingtoni egyetem pszichológia professzora új fejezetet nyitott, amikor a nyers matematikát tette az emberi kapcsolatok vizsgálatának fő eszközévé. Brutálisan sok kutatást végzett, hatalmas mintákkal, minden lehetséges információt (a kisérleti alanyok pulzusát, vérnyomását, bőrhőmérsékletét, adrenalinszintjét, ACTH szintjét, arckifejezését, használt kifejezéseit stb.) rögzítve. Olyan elképesztő mennyiségű adatot sikerült összegyűjtenie és értelmeznie, amely ma már lehetőséget teremt rá, hogy egy-egy kapcsolat várható kifutását döbbenetes pontossággal előre jelezze.

Léteznek olyan naív lelkek, akik valamilyen érthetetlen okból hisznek az emberi önzetlenségben. Természetesen ilyen sem létezik, még a legnemesebb tetteinket is a tiszta, kimatekolható önérdek motiválja. Tekintsük például a közismert példát, Jézus történetét az irgalmas szamaritánusról! Első ránézésre mondhatnánk, hogy milyen rendes arc; időt, energiát, olajat, bort, kötszereket és még két dénárt is áldoz bajbajutott felebarátja megsegítésére. Azonban ha figyelembe vesszük a tettből fakadó pszichikai előnyöket - elégedettségérzet, én-hatékonyság tudat, magasabb szintre emelkedő önértékelés, a lelkismeret-furdalás elkerülése - úgy azt látjuk, hogy ezek összességében jócskán felülmúlják a ráfordításokat, vagyis - a példabeszédben vázolt paraméterek fennállása esetén - jó üzlet a segítségnyújtás. A száraz matek, az állandó méricskélés természetesen semmit nem von le tetteink értékéből: az intelligens önzés messze a legkiválóbb útvonaltervező.

Mindezek fényében már csupán egyetlen kérdés maradt. Ha az élet nagy feladványai ennyire egyszerűen megfejthetők, akkor mégis miért van ennyi konfliktus, viszály és elégedetlenség? A válasz évezredek óta ugyanaz: mert végtelenül ostobák vagyunk; egyáltalán nem, vagy nagyon rosszul használjuk a fejünket. E gyenge mentális hatékonyság számos különböző okból fennállhat:

1. AZ ANALITIKUS ELME KIKAPCSOLÁSA - Ahol jellemzően a különböző érzelmek uralkodnak a hideg fej felett, ott esélye sincs a józanságnak. Érdemes megnézni a Korcs szerelmek c. mexikói, illetve az Eszeveszett mesék c. argentín-spanyol filmet. Két különböző műfaj, két különböző hangulat, ám a latin attitűd mindkettőnél meghatározó elem; alig találkozunk racionálisan indokolható mozzanatokkal.
2. AZ ANALITIKUS ELME FELÜLÍRÁSA - Ez már a tekintélyelvű világok jellemző vonása. A vallás, a diktatorikus törvény, a katonai utasítás lép a józan ész és a természetes morál helyére. Az eredmény: a náci bűnösök széttárják a karjukat. Ők csupán parancsot teljesítettek.
3. BELSŐ GÁTLÁSOK - Az ezérféle mérgező nevelés valamelyikének hatására a gyermekben konzerválódik a szégyen, vagy épp a bűntudat, melyet akár egész életében hordozni fog. Ez eleve lehetetlenné teszi, hogy nyitottan viszonyuljon bizonyos cselekvési alternatívákhoz.
4. AZ ADATGYŰJTÉS HIÁNYA - A szellemi igénytelenség terepe. Aki úgy él, hogy még kisérletet sem tesz a lehetséges utak megismerésére, annak esélye sincs, hogy a számára optimálisat válassza.
5. HAMIS ADATOK - Az alfa-özvegy kitűnő példája azoknak, akik hamis adatokkal kalkulálva jutnak hamis eredményre. A fiatal csajok egy része nagy kanállal falja az életet, hiszen egy-egy estére szinte bárkit megkaphatnak. Viszont amikor harminc fölött lassan megállapodnának, azt veszik észre, hogy a sármos alfák helyett már csupán kopaszodó bétákból szemezgethetnek. Nem értik a látványos minőségromlás okát, holott szó sincs ilyesmiről: az áhított hímek valójában sosem voltak elérhető közelségben.
6. HIBÁS EGYÉNI SÚLYOZÁS - Az sem ritka, amikor az ember hajlik a racionális mérlegelésre, mi több, tisztán látja a világ kínálozó lehetőségeit, csupán a saját valós szükségleteivel nincs tisztában, így életmegoldó képleteiben hibás súlyokat használ. Csupán egy az ezer példa küzül: amikor egy férfi hosszú keresgélés után megtalálja a számára tökéletesnek tűnő nőt, de mégis elsétál mellette, mert annak - korábbi kapcsolatából - már van gyereke. Talán csak évekkel később ébred rá, hogy túlzott jelentőséget tulajdonított egy szinte lényegtelen szempontnak.

Semmi baj azzal, ha valaki spontán, bohém és szenvedélyes. Ha mindig minden döntésünket a hűvös intellektus szülné, úgy bár végtelenül hatékony és békés bolygó volna a miénk, de ezzel együtt bizonyára elég unalmas is. Azért ettől még elég messze járunk. Ha majd pár száz év múlva megközelítjük ezt a szintet, érdemes lesz visszatérni e kérdésre. Egyelőre azonban az volna a feladat, hogy megtanuljuk végre használni a fejünket.

Érdekes blogbejegyzést tett közzé Robin Hanson, a George Mason University közgazdász professzora. Szerinte a szex újraelosztására lenne szükség, tekintve, hogy a férfiak kevésbé volnának frusztráltak, ha a testiség alanyi jogon járna mindenkinek. Az írás apropójául egy torontói gázolásos merénylet szolgált: Alek Minassian tíz embert gyilkolt meg, miután a Facebookon az "incel" felkelésről posztolt. (Involuntarily celibate: nem önkénes cölibátus - olyan embereket takar, akikkel senki sem akar ágyba bújni.) Az eset nem előzmény nélküli, négy évvel ezelőtt Elliot Rodger - ugyancsak az incel közösség tagja - hat embert küldött a másvilágra, majd önmagával is végzett.

 Alek Minassian

Elliot Rodger

Az első szó legyen a megértésé és együttérzésé. Nyilvánvalóan szörnyű dolog egy olyan ember bőrében élni, aki a kutyának sem kell. Nem is szükséges túl sok empátia hozzá, hogy ezt belássuk, a legtöbben - életünk során hosszabb-rövidebb ideig - magunk is megtapasztaltuk az érzést. Ugyanúgy, ahogy testközelből ismerjük a szegénységet, a betegséget és még egy egész sor emberi nyavalyát. Azonban amikor egy létező társadalmi problémáról beszélünk, a megoldások keresésekor a legkevésbé sem rugaszkodhatunk el a morál talajáról. És most nem csupán a fenti két, mentálisan erősen sérült srác megmagyarázhatatlan terrorcselekményére gondolok, sokkal inkább Robin Hanson felvetésére. A különböző férfimozgalmak fórumain - idehaza a Férfihang oldalán - többször megfogalmazták már a gondolatot, hogy külső beavatkozással kellene az ügyetlenkedőket szexhez juttatni, például államilag finanszírozott prostitúcióval. Ez is meglehetősen abszurd ötlet, bár az igazat megvallva a blogger professzor elképzelései sem sokkal épületesebbek. "A nemi erőszak és a rabszolgaság messze nem az egyetlen lehetséges eszköz" - írta kreatív módon szabadjára engedve problémamegoldó fantáziáját. Szerinte közvetlenül oszthatnák újra a szexet (hogy ez mit jelentene a gyakorlatban, csak találgatni lehet), illetve készpénzben lehetne kárpótolni azokat, akiknek kevesebb jut a jóból... Elég vicces elképzelések egy közgazdász szaktekintélytől. Kapott is bőven a kommentelőktől, s joggal. Egészen nyilvánvaló, hogy a testével mindenki maga rendelkezik. Sem arra nem kényszeríthető az ember, hogy olyannal hancúrozzon, akitől egyébként hányingere van, sem arra, hogy ne szexeljen bárkivel, akivel - kölcsönös vibrálás esetén - szeretne. Robin Hanson ugyanis a meredekebb elgondolásai mellett megpengette a régi húrokat is: népszerűsíteni kellene a monogám kapcsolatokat és kárhoztatni a promiszkuitást. Szerencsére a hűtlenek azonnali megkövezésére azért nem tett javaslatot.

Jómagam végtelenül furcsának találom, hogy erről a témáról egyáltalán ennyi szó esik. Nem azért, mert periférikus volna, szó sincs erről. E probléma nagyon is sokakat érint a nyugati civilizációban, az állami születéskorlátozás miatt valóságos nőhiánnyal küzdő Kínában meg pláne. Azért nem látom értelmét a nagy brainstormingnak, mert a józan etika kizár minden elmebeteg felvetést: a kényszert ugyanúgy, mint a kárpótlást. Ha ma állami támogatásban részesítjük a magányosakat, holnap majd bejelentkeznek az alacsonyak és a korpás hajúak, holnapután meg a melankóliára hajlók és a gerincproblémával küzdők. Akármilyen égető probléma is a társtalanság, mindössze egyetlen működőképes megoldása létezik: meg kell tanulni kapcsolatokat létesíteni. Olyan ez, mint amikor át akarunk kelni a folyón, s arról kezdünk merengeni, hogy miként lehetne a vízen járni, kopoltyút növeszteni, vagy átrepülni felette, csak mert lusták vagyunk az úszáshoz. Könyvtárnyi irodalma van, hogy miként hozhatjuk formába magunkat, hogy miként kommunikáljunk, s hogyan fejlesszük egyéb karizma-elemeinket. Érdemes megnézni Alek Minassian és Elliot Rodger fotóját. Két teljesen átlagos fiú, a megjelenésük egyáltalán nem predesztinálta őket örök szüzességre. Utóbbiról tudjuk, hogy udvarias és félénk fiatalemberként ismerték, miközben írásaiból féktelen nőgyűlölet áradt. Kiáltványában így fogalmaz: "A nőket meg kell fosztani a jogtól, hogy eldöntsék, kivel fekszenek le. Ezt a választást intelligens, civilizált férfiaknak kellene meghozniuk a helyükben." Ezen az attitűdön - mely rengeteg sikertelen férfi sajátja - meg lehet botránkozni és lehet rajta mosolyogni is. Abban azonban egészen biztosak lehetünk, hogy ez a hozzáállás - akárhogy is igyekezne az érintett eltitkolni egy randevún - már önmagában lehetetlenné teszi a nőkkel való bármilyen normális kapcsolódást.

Szomorú, hogy még az ilyen tragikus ámokfutások után sem tudjuk levonni a megfelelő következtetéseket. Tudomásul kell venni, hogy a világ rengeteget formálódott az elmúlt pár emberöltő alatt. A nők tanulnak, dolgoznak, önálló jövedelemmel rendelkeznek, így többé nincsenek rákényszerülve arra, hogy egy férfi eltartsa őket. A számtalanféle fogamzásgátlási mód és az új, a megbélyegzésre egyre kevésbé hajló korszellem széles teret enged a kockázatmentes kalandozásnak. Ezek a változások mindkét nem számára nagyobb szabadságot teremtenek, így önmagukban abszolút értékesek. A társadalom krémjét adó férfiaknak és nőknek ez valóságos Kánaán, azonban a szexpiac alsóbb rétegei nem csupán kimaradnak a szabad szerelem áldásaiból, de még szűkülnek is a lehetőségeik. A vaskalapos konzervatívok visszarepítenék a társadalmat pár száz évvel, s a monogám és felbonthatatlan házasságban látják a megoldást, még akkor is, ha ez abszolút irreális elképzelés, ráadásul mélyen immorális is egyben. A baloldali érzelműek rögtön az állami beavatkozásban, a segélyezésben gondolkodnak. Olyan hangokat is hallani, amelyek pont az egyetlen etikus megoldást, a srácok férfiassá faragását (PUA és Red Pill mozgalmak) támadják. Arról pedig végképp nem beszél senki, hogy a nőknek legalább ugyanilyen probléma a magány, a társtalanság, a kényszerű cölibátus, még akkor is, ha ők inkább csendben szenvednek, s a legritkább esetben követnek el tömeggyilkosságot.  

Akármilyen elkeserítő is, de szerelem nem jár mindenkinek, vagy legalábbis alanyi jogon semmiképpen, ahogy a jólét, az egészség és a sportos test sem. Ezek mindegyikéért meg kell dolgoznunk. Persze, nincs igazság a teremtésben, egyeseknek mindez könnyű ujjgyakorlat, míg mások vért izzadnak. Ha lehetne, mindannyian a könnyebb utat választanánk. Mindazonáltal a kevésbé szerencséseket - amennyiben hajlandók tenni magukért - sokszorosan kárpótolja az élet. Az elvégzett munka már ömnagában is örömforrás. Az eredményekből fakadó önbecsülés és énkép-javulás pláne. A közel tökéletes genetikával rendelkezők alig tudnak csiszolni magukon, míg a gyengébb adottságúak - éppen indulóparamétereik miatt - elképesztően komoly fejlődésre képesek. Kevés dolog adhat annyi elégedettséget az embernek, mint az a tudat, hogy értéktelen önmagát egy értékes és szerethető valakivé formálta át.

Múlt hét kedden Ferenc pápa ismét brillírozott. Reggeli miséjét az ördögnek szentelte, de legalábbis a prédikációt teljes egészében. Üzenetének lényege: veszélyes szóba elegyednünk a pokolfajzattal, tartsuk magunkat távol tőle! Ha pár száz évvel ezelőtt járnánk, úgy ezen intelem teljesen hétköznapinak hatna, s nemigen akadna fenn rajta senki sem. Manapság meglehetősen fura, hogy a katolikus egyház feje az ördögről beszél, ráadásul olyan élénk és színes képekben, mintha egy ténylegesen létező külső entitást kívánna lefesteni. Ám ha el is vetjük ezt a képtelen gondolatot, s megelőlegezzük Ferenc pápának, hogy csupán teljesen természetes pszichológiai folyamatokat ír le sajátos irodalmi eszközökkel, mondandója még akkor is száz sebből vérzik.

"Az ördög elcsábít minket, megérinti hiúságunkat, kíváncsiságunkat, és mi mindent beveszünk, vagyis belemegyünk a kísértésbe" - állítja az egyházfő. Az csak egy dolog, hogy konkrétumok hiányában - és természetesen a homília további részeiben sem szerepelnek konkrétumok - ezek csupán üresen kongó szavak. Ami igazán fontos, az a szavak mögött meghúzódó, pontosan kitapintható attitűd: Ferenc pápa veszélyesnek tartja az emberi hiúságot és kíváncsiságot. Pont azokat a jellemvonásokat, amelyek elengedhetetlenek az emberré válás során. Hiúság nélkül aligha van motivációnk a fejlődésre, kíváncsiság nélkül pedig minden kapu bezárul előttünk, mely a világ megismeréséhez vezethet. Sajnos ez ismét a középkort idéző lemez, mely a tudatlanságot és az alázatot élteti. "Az ördög olyan, mint egy dühös, veszett kutya, amelyet ugyan megkötöttek, de nem szabad megsimogatni, mert harap. Ha lelkileg közeledem egy bizonyos gondolathoz, egy bizonyos vágyhoz, akkor közeledem a dühös és leláncolt kutyához." Egészen elképesztő világlátás. Tényleg az volna az üdvözítő út, ha elnyomnánk a bennünk ébredő gondolatokat és vágyakat? Ez nem csak hogy nem egészséges, de egyenesen lehetetlen küldetés is, ráadásul az egyházfőnek - aki korábban pszichológiát is oktatott - ezzel tökéletesen tisztában is kell lennie. Mindannyian ismerjük a klasszikus kísérletet: gondoljunk bármire, csak ne szerepeljen benne kék elefánt! Működik? Nyilvánvaló, hogy tiltással nem tudunk gondolatokat kizárni, s hasonló a helyzet a vágyakkal is, melyek megszelídíthetők ugyan, de elpusztíthatatlanok. "Őrködjünk, imádkozzunk és böjtöljünk! Így lehet legyőzni a kísértést." Ez egy igazi vicc, a pápa abszolút fordítva ül a lovon. Nem állítom, hogy ez a technika nem működött a középkor aszkétáinál, de alig hiszem, hogy valódi boldogságot nyújtana egy egészséges lelkű embernek. Mit is állít az egyház feje? Azt, hogy létezik valamiféle vallási parancs, amelynek a lényegét felesleges átlátni és megérteni, de összeszorított foggal azért be lehet tartani. Ez olyan szintű idiótaság, hogy egy mai fiatal már aligha lesz erre vevő. Nem az lenne inkább a célravezető, hogy a valódi erkölcsi parancsolatokat a hívők megértsék, bensőségesítsék, s ezután verejtékmentes könnyedséggel betartsák? De a legjobb még hátravan: "Édesanyánkhoz kell mennünk, mint a gyerekeknek. Menjünk a Szűzanyához, ő megvéd minket." Ez nem más, mint az infantilizmus és a regresszió filozófiája. Egészen elképesztő.

Bevallom őszintén, hogy egyáltalán nem értem az egyházfő világát. A jézusi tanítás arról szól, hogy váljunk tudatos, komplex, kiteljesedett, a világot megismerni és megérteni igyekvő emberré, aki képes felelősséget vállalni magáért és tetteiért, s nem a külvilágot hibáztatja a sorsáért. Erre jön Ferenc pápa és pontosan az ellenkezőjét hirdeti: maradjunk tudatlanok, csendesek, szerények, kíváncsiságtól mentesek, akik bizonytalan hitüket aszkéta magatartással tartják életben. Ez totális zsákutca, abszolút félreértése a krisztusi tanoknak, ráadásul a motiváció sem világos számomra. Ha a pápa hatalomvágyó zsarnoki alkat lenne, logikus volna hogy a birkaszellemet népszerűsíti. Ám az a helyzet, hogy a tekintetében egy tiszta lelket látok tükröződni, fel sem merül bennem semmiféle nemtelen szándék. Ugyanígy értetlenül állok az általánosan megtapasztalható, elgyötört, katolikus sirámok előtt is: "nap mint nap meg kell harcolni a hitért"; "nem könnyű kitartani Krisztus mellett"; "küzdelmes és nehéz megmaradni jó kereszténynek". Ezek mind édestestvérei a pápát jellemző, ördöggel viaskodó lelkületnek, s egytől egyig oltári nagy ostobaságoknak tűnnek. Mintha az érintettek sohasem olvasták volna az Újszövetséget: "Az én igám édes, és az én terhem könnyű." Ez ilyen egyszerű. Semmi izzadtságszag. Nincs is semmi ok az erőlködésre, hiszen egy tudatos ember számára egyszerűek a döntések: teszi, amit helyesnek tart, s kerüli azt, amit helytelennek. Nincsenek különösebb vívódásai, megingásai. lelkiismeret-furdalásai. Abszolút szürreális a Ferenc pápa által felvázolt kép, melyen az ördöggel viaskodunk, hiszen hétköznapi történeteinkben patás barátunk egyáltalán nem szerepel a stáblistán. Amikor a tavaszesti forgatagban Ádám megpillantja a falatnyi sortban feszítő Évát, amennyiben lelke egészséges, a legkisebb bűntudatot sem fogja érezni a napbarnított combok keltette vágyai és gondolatai miatt. Hogy mégsem teperi le a lányt ott azonnal, annak egyetlen oka van: ismeri az emberi együttműködés morális játékszabályait. Természetes késztetéseit megszelídítve inkább beszélgetést kezd, s megpróbál jó benyomást tenni, hogy a fejében már lejátszódott jelenetet mielőbb - legitim módon - realizálhassa. Ha Ferenc pápa mesélné el ugyanezt a banális történetet, abban bizonyára több ízben is megjelenne az ördög karaktere. Viszont teljesen felesleges beleszőni a sztoriba, amennyiben Ádám tisztában van a civilizált ember etikájával, mely szerint az erőszak bűn, minden egyéb ugyanakkor bőven megengedett.

Valójában az egész életünk másról sem szól, mint folyamatos vágymenedzsmentről. A hedonisták nem sokat vacakolnak: úgy élnek, ahogy ösztöneik diktálják. Eric Berne szóhasználatával élve ez a bennünk lakó Gyermek kontroll nélküli uralmát jelenti, mely hosszútávon számos problémát okozhat, ugyanakkor az adott pillanatot képes mámorosan boldoggá varázsolni. A jézusi úton járó tudatos ember a Felnőtt részével dönt, vagyis - szükség esetén - képes késleltetni a vágyait, hogy idővel az elvetett mag sokszorosát arathassa le. Ferenc pápa ezekkel szemben messze a legrosszabb ajánlatot teszi: a Szülő hatáskörébe utalva a döntést, a teljes elfojtást hirdeti, egyaránt lemondva a rövid- és hosszútávú örömökről. A viselkedésalapú közgazdaságtan tudorai gyakorta emlegetik a klasszikus mályvacukor-tesztet, amelyet négyéves gyerekekkel végeztek, első ízben még a hatvanas években. A kísérlet lényege: az óvodások mindegyike kap egy-egy édességet, s amelyikük kibírja, hogy 15 percig nem eszi meg, az megduplázza az adagját. A résztvevők életútját további 18 éven keresztül kísérve azt tapasztalták, hogy azokból váltak sikeres és elégedett felnőttek, akik már négyesztendősen is képesek voltak az önkontrollra. Ferenc pápa világában nem látni ezt a józan matekot. Úgy prédikál, mintha mindannyian óvodás gyerekek volnánk, akik vállán ott ül a kisördög és ezt súgja a fülünkbe: "edd már meg, mire vársz?" Az egyházfő minimum három ponton téved:

1. Nem állít fel célt, nem beszél arról, hogy esetenként miért érdemes késleltetni a vágyakat.
2. Nem hisz abban, hogy az emberiség képes, vagy képessé tehető a józan önkontrollra, holott az óvodások között is akadtak olyanok, akik kibírták a negyedórás böjtöt.
3. A legnagyobb téveszméje - és valójában a többi is ebből fakad -, hogy a vágyak hosszútávon történő kielégítését is az ördögtől valónak tartja.

Ferenc pápa Dél-Amerikából származik, ahol az emberek még jóval ösztönösebben élnek, mint mi itt, az öreg kontinensen. Közvetlen tapasztalatai is azt támasztják alá, hogy a többség képtelen az önfegyelemre, az öngondoskodásra és a hosszú távú tervezésre, vagyis mindarra, ami a tudatosságból fakad. Erre egyetlen megoldás létezik: meg kell őket tanítani rá. Ám alig hiszem, hogy az ördögről szóló handabanda volna a legtutibb és legcélravezetőbb módja a népnevelésnek.

Nietzsche szerint nincs új a nap alatt, a világot egy állandó körforgás jellemzi. Jómagam azok közé tartozom, akik nem így látják. A fejlődés a történelem során mindvégig kitapintható, bár semmiképpen sem töretlen és számos zsákutcával tarkított. Ezekkel együtt is egyértelműen láthatóak azok az ívek, amelyek a gyűjtögetéstől az automatizált termelésig; a pergamentől az internetig; a rabszolgatartástól a polgári demokráciáig húzódnak. Nemsokára itt a töri érettségi. Vajon átlátja-e egy mai, középiskolás diák, hogy honnan és hová tart az a világ, amelybe beleszületett?

Az a szomorú valóság, hogy az átlagembernek halvány fogalma sincs az őt körülvevő tágabb környezetről. S most nem elsősorban az Észbontók című tévéműsor pallérozott elméjű játékosaira gondolok, akiktől megtudhattuk, hogy a honfoglalás 1956-ban volt, amikor a törökök elfoglalták Magyarország egy részét, illetve hogy az 1948-as szabadságharcot a tatárok ellen vívtuk. (Azon már meg sem lepődtem, amikor Tinódi Lantos Sebestyén kapcsán nem tudták eldönteni, hogy az Aranycsapat tagja volt-e...) Ezeket az embereket látva mindig azon gondolkodom, hogy miként tudnak egyáltalán életben maradni. Sajnos néhány szinttel feljebb sem sokkal biztatóbb a helyzet. A pár évvel ezelőtt a Youtube-on közzétett egyetemistateszten is parádésan tájékozott hallgatókkal találkozhattunk. A megkérdezettek közül alig tudta valaki, hogy mekkora a feszültség a hazai elektromos hálózatban, s a "melyik tenger határolja Csehországot?" kérdés is kifogott a többségen. (Szerencsére a büfé alkalmazottait is letesztelték, ők azért flottul válaszoltak.) Jómagam - a munkáltatót képviselve - több száz állásinterjún vagyok túl. Ha fiatal, frissen érettségizett a jelölt, a legtöbbször megteszem, hogy a sablonkérdések közé beleszövök egy-egy gyilkos feladványt is, például: mikor volt a mohácsi csata? Mondanom sem kell, kivétel nélkül minden érintett csak hebeg-habog. Úgy tűnik, hogy a mai magyar oktatás még a legalapvetőbb tájékozottsággal sem képes felruházni a diákokat, nemhogy a nagy történelmi összefüggések átlátásával. 

A hazai oktatási szisztéma - hosszú-hosszú évtizedek óta változatlan módon - az egyes tudományágak alapjait egymástól hermetikusan elzárt, elvont, száraz tananyagként igyekszik a diákok fejébe verni. Nem csoda, ha a sok, önmagában érdektelen információból nem áll össze egységes kép, melyből kirajzolódnának a mozgatórugók és az irányok. Sokak számára még az sem világos, hogy a történelemnek van-e konkrét célja, vagy csupán véletlenszerűen halad egy előre meg nem határozott úton. Természetesen minden jel arra utal, hogy az utóbbiról van szó. Ahogyan a fajok eredetét a biológiai evolúció, úgy az emberiség sorsát a tudati evolúció formálja. A szellem folyamatos fejlődése teremti meg a tudományos-technikai áttöréseket; ezen keresztül formálódik a gazdaság, mely meghatározza az életmódot, a népszaporulatot, a társadalmi berendezkedést és a kultúrát; ez utóbbi részeként fejlődik a nyelv, a művészet és a vallás is. Minden mindennel szorosan összefügg, s az egyes területek kölcsönösen hatnak egymásra. Csak a példa kedvéért: minél gazdagabb egy társadalom, annál többet áldoz kultúrára. Azonban az egyes művészeti megnyilvánulások üzleti projektek is egyben, így erősen visszahatnak a gazdaságra. Vagy egy másik példa: a radikális antifeministák rendre visszasírják a régi, daliás időket, amikor a családfő a földeken izzadt, míg asszonya rendben tartotta a háztájit, nevelte a gyerekeket és főzött, mosott, takarított. A nagy nosztalgiázás közepette csak arról az apróságról feledkeznek el, hogy az ipari forradalom a társadalom túlnyomó többségét beköltöztette a városokba, ahol gyerekek óvodába, iskolába járnak, s nemhogy háztáji nincs, de jellemzően még ház se, csupán egy hatvan négyzetméteres bérlemény, melynek rendben tartása már nem kíván meg egy teljes embert. Vagyis a férfi-női szerepek sem bebetonozottak, a gazdaság változásai e területre is kihatnak. Az egyes vallásokat ugyanígy az életmód és az abból fakadó korszellem hozza létre, alakítja, majd hagyja maga mögött, még akkor is, ha eleddig minden kor a maga hitét tartotta egyedül igaznak és üdvözítőnek. A tudati evolúció érdekes módon formálja istenképünket: a politeizmustól a monoteizmuson át a jelen agnosztikus világáig.

Nem szükséges kimagasló történelmi éleslátás ahhoz, hogy észrevegyük: a tudományos-technikai és gazdasági fellendülés mindig azokat a korokat jellemzi, amelyekben a kreativitás szabadon szárnyalhat. Háborúban, fogságban, kényszer alatt - amikor mindenki sündisznóállásba helyezkedve a túlélésért remeg - az emberi alkotóerő igen rosszul teljesít. Albert Jay Nock szerint a történelem valójában nem más, mint örökös versengés a társadalmi és az állami hatalom között. Az előbbin azt a világot értjük, amelyben az egyén - és ezáltal a széles társadalom - szabadon kibontakoztathatja talentumait, míg utóbbiban az állami bürokrácia túlsúlya megfojtja az egyéni kezdeményezéseket. (Nyilván nem téveszt meg senkit az, amikor egy brutális elnyomó hatalom - pusztán hazug marketingcélból - a "népi" és a "demokratikus" jelzőket aggatja magára.) Minimum jelképértékű az, hogy a szabad társadalmak innovációi még nagyobb szabadságot hoznak létre, elég, ha csak az internetre, az orvostudományra, az automata technológiákra, vagy az egyre fejlettebb közlekedési megoldásokra gondolunk.

A szabadság tehát nem csupán a legfőbb morális érték, de a progresszió motorja is egyben. Pontosan azért érdemes ismernünk a történelmet - s az egyes korszakokat jellemző filozófiát, etikát, jogot, társadalmi berendezkedést és gazdaságot - hogy pontosan meg tudjuk különböztetni egymástól a haladást és a regressziót. Ez egyáltalán nem egy passzív és meddő tudás, hanem nagyon is lényeges alapköve a jövőépítésnek. Természetesen a politikusok pártállástól függetlenül minden esetben azt állítják - néha még el is hiszik maguknak -, hogy ők - és kizárólag ők - képviselik a progresszív irányzatot. Mi azért ne dőljünk be a propagandának, ezzel szemben igyekezzünk minden politikai tettet, törvényjavaslatot és ideológiai elgondolást annak fényében megítélni, hogy az növeli, avagy csökkenti az egyén - és ezáltal a teljes társadalom - szabadságát. Amikor Orbán Viktor illiberális gazdaságpolitikáról beszél; amikor a baloldal adót emelne; amikor az oktatást porosz jelleg és a központosítás jellemzi, amikor Karácsony Gergely szerint hiba volt a sok százezer rokkant egészségügyi felülvizsgálata; amikor meg akarják tiltani, hogy a nőt nőnek, a férfit férfinek nevezzük; amikor a regnáló pápa antikapitalista igét hirdet - ezek mind olyan jelzések, amelyekről el kéne tudnunk dönteni, hogy a haladást, avagy a visszafejlődést szolgálják. Ez az átlagos műveltségű polgár számára lehetetlen küldetés, ám még az éles szeműek számára sem egyszerű mutatvány. A konzervatívok ugyanis harsányan kinevetik a baloldali túlkapásokat és négyet lépnének hátra, amikor elég lenne kettőt. Enyhén szólva is túlzás, amikor Bayer Zsolt azt mondja: "a reakciós a mai forradalmár". És fordítva: a balosok szentül hiszik, hogy a legőrültebb húzásaik is előremutatóak, s az intellektuális felsőbbrendűség megingathatatlan tudatával vezetik bele országaikat a legnyilvánvalóbb katasztrófákba. Pedig elég lenne ismerni a történelmet, hogy ne kövessük el ugyanazokat hibákat újra és újra, mintha valóban örök körforgásban élnénk. Orbán Viktor beiktatási beszédében a következőképpen fogalmazott: "Az a célom, hogy a lehető legnagyobb szabadságot biztosítsuk az embereknek, hogy saját elképzelésük szerint juthassanak előre." Jó lenne hinni, hogy komolyan gondolja.

Érdekes korban élünk. Derékig járunk a digitális forradalomban, amikor minden az automatizációról, a smart technológiákról és a mesterséges indelligenciáról szól, miközben reneszánszát éli az egyik legősibb művészeti ág, a testfestés. Napjainkban minden ötödik amerikai visel valamiféle tetoválást, de Európában is hasonló a helyzet, különösen ami a fiatalokat illeti: a 30 év alatti felnőttek negyede varrat magára valamit. Ez is egy olyan szegmense a kultúránknak, melyet lépten-nyomon ostoba téveszmék kísérnek.

A leginkább megmosolyogtató attitűd ezúttal is a bigott vallásosságból eredő tiltás. A hivatkozási alapot a Mózes harmadik könyvében szereplő szakasz adja: "jeleket ne írjatok magatokra". Az elvi háttér pedig: testünk nem a sajátunk, csupán kölcsön kaptuk földi létezésünk idejére, így nincs jogunk ahhoz, hogy átformáljuk. Szerintem ez egészen borzasztóan hangzik. Ha van valami, ami a legszemélyesebb kincsünk, s minden józan etika szerint korlátlanul birtokoljuk, az elsősorban a testünk. Ha már ez sem a miénk, úgy végleg elveszettek vagyunk, s bármit meg lehet tenni velünk. Arról nem is beszélve, hogy a lakásunkat, a munkahelyi irodánkat is igyekszünk az egyéniségünkre formálva otthonossá tenni. Pont a saját bőrünkben kellene idegennek éreznünk magunkat? Szinte fizikai fájdalmat érzek, amikor a tetoválások kapcsán ehhez hasonló a keresztény útmutatásokat olvasok: "Fontos igei elv olyan témákról, amikről a Biblia konkrétan nem rendelkezik, az, hogy ha kétséges valamiről, hogy tetszik-e Istennek, akkor a legjobb nem csinálni." Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, hol tartana ma az emberiség, ha minden kreatív mozzanat előtt behúztuk volna a vészféket, azon rágódva, hogy a Teremtő ráncolja-e a homlokát újításunk láttán... Szintén bibliai elvként szokták emlegetni a szerénységet, a feltűnés kerülését: "Ugyanúgy az asszonyok is tisztességes öltözetben, szemérmesen, mértékletesen ékesítsék magukat" - így a páli intelem a timóteusokhoz címezve. Ha van valami, amiért Nietzsche ki nem állhatta a katolikus vallást, az pont ez a fajta életellenesség. Az öltözködés, az ékszerek, a tetkók és általában a megjelenés arról szól, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. A világban való érvényesülés alapmozzanata. Semmi okunk a szerénységre.

Azért nem minden keresztény gondolkodik bigott módon. Nadia Bolz-Weber, az egyik denveri evangélikus templom lelkésze például számos, elsősorban vallási témájú tetoválást visel. Így nem csupán a hangját, de a bőrét is igehirdetésre tudja használni. Feltűnő megjelenése miatt nap mint nap megállítják az utcán, s ilyenkor is van alkalma a tetkók jelentése kapcsán Jézus tanítását közvetíteni. (Nadia egyébiránt irtózik a fundamentalista kereszténységtől, prédikációit a közvetlenség, a sallangmentesség jellemzi, megítélésem szerint példaértékű módon.) Abban mindenesetre biztosak lehetünk, hogy a tetoválás nem több és nem kevesebb, mint egy önkifejezési mód, egy művészi megnyilvánulás, s mint ilyen, semmiféle morális töltettel nem bír. Nem csupán a bigott vallásosság tiltó attitűdje alaptalan, de nyilvánvalóan a címbéli iban közmondás is az.

A tetoválások kapcsán örök kérdés, hogy az érintetteket valójában mi motiválja erre a fájdalmas és egyáltalán nem pénztárcakímélő aktusra. A különböző pszichológiai kutatások nyolc jellemző motivációt tártak fel. S bár hitem szerint valamennyi békés emberi szükséglet szent, azért a késztetések egyike-másika erősen megmosolyogtató. Az egyik leggyermetegebb motiváció a beilleszkedés, a másoknak való megfelelés, a csoporthoz való tartozás kihangsúlyozása. Nem véletlen, hogy ez a szempont elsősorban az alacsony iskolázottságúak körében jellemző. Jómagam már az iskolai köpenyt sem viseltem annak idején, annyira idegenkedem az egyenruhától, a tömegbe való beleszürküléstől. Egyetlen tetoválásom sincs, de ez lenne az utolsó ok, amiért magamra varratnék bármit. Hasonlóan értelmetlen az a fajta függőség, amely azokat jellemzi, akik egyszerűen nem bírnak leállni. A harmadik-negyedik tetkó után lendületbe jönnek, s innentől már nincs megállás... Sokan egy-egy személyes élményt, eseményt - leggyakrabban gyermekük születését - örökítik meg, mások pedig terápiás céllal tetováltatnak. Az egyik vizsgálatban a teljes minta 42%-a számolt be valamiféle élethelyzeti krízisről, mely végül valamelyik tetováló szalonba terelte; több kutatás is alátámasztja, hogy ez egészen jó hatásfokkal működő megküzdési stratégia. Ezek már valamivel elfogadhatóbb motivációk, még akkor is, ha meggyőződésem szerint léteznek sokkal egyszerűbb és nem kevésbé hatékony módok is szeretetünk kifejezésére, vagy egy traumából való gyógyulásra. Nem valószínű, hogy valaha is tetoválásom lesz, ám ha így döntenék, csupán három szempontot vennék figyelembe:

• az egyéniség kihangsúlyozása,
• esztétikai, művészi megfontolások,
• a szexuális vonzerő növelése.

Határozottan azt gondolom, hogy ha már változtatunk magunkon, akkor tegyük úgy, hogy azzal építjük, gazdagítjuk magunkat. Kifejezetten ostoba dolog, amikor pénzt, időt és energiát áldozunk valamire, amitől sokkal értéktelenebbé válunk. A nők különösen veszélyeztetettek, ráadásul a tetováló szalonok forgalmának kétharmadát ők adják. Léteznek olyan férfiak, akiknek az élettől is elmegy a kedvük, nemhogy a szexuális közeledéstől, ha egy lányon bármiféle tetoválást látnak, igaz, ők azért meglehetősen szűk réteget képviselnek. A kifejezetten otromba, igénytelen tetoválás azonban a legtöbbünket tökéletesen lehangolja. Léteznek olyan női testrészek, ahol elképesztően szexi lehet egy-egy kisebb méretű, jól sikerült tetkó, ilyen a boka, a csukló, az ágyék. Azonban egyes testtájak televarratása esztétikai szempontból több mint kockázatos. A dekoltázs például tipikusan ilyen, s az agyontetovált alkar sem igazán fokozza a nőiességet. Lehet, hogy túlságosan vén és régimódi vagyok, de nem láttam még olyan menyasszonyi ruhát, amely igazán harmonizált volna a tokától bokig varrt arával.

Tekintve tehát, hogy a tetoválás kultúrája elsősorban a szépségről, az esztétikáról szól, magától értetődőnek kéne lennie, hogy az érintettek megfelelően előkészítsék testüket egy-egy művészi igényű alkotáshoz. Mint ahogy egy Munkácsyt sem akasztunk a lepukkant fészerbe, az volna a minimum, hogy a különböző tetkók igényes, súlyfeleslegtől mentes, napbarnított testeket díszítsenek. Mindig döbbenten nézem a strandok kövér, fogatlan, ápolatlan fürdőközönségét, s különösen azokat, akik szemmel láthatóan méregdrága tetoválásokat viselnek. Talán jobban is gazdálkodhatnának erőforrásaikkal. Vagy legalábbis betarthatnák az optimális sorrendet.