Az ókor és különösen a középkor átlagembere - látva a történelmet - kifejezetten perverz lehetett. Kerékbetörés, karóba húzás, élve elégetés, keresztre feszítés - csakhogy néhány népszerű, európai kivégzési módot említsek. A távol-keletiek sem voltak fantáziátlanok: Kínában a lassú szeletelésnek, az elítélt apránként történő, fokozatos megcsonkításának, Japánban - sok egyéb kifinomult kegyetlenség mellett - az élve eltemetésnek volt nagy divatja. Ami ma már csupán a Gyilkos elmék c. sorozat pszichopata bűnözőinek fejében fordul meg, mindaz a borzalom évszázadokon át maga volt a törvényi szintre emelt valóság. Döbbenetes és érthetetlen, hogy miért akart az emberiség valaha is ilyen keretek közt létezni. Döbbenetes és érthetetlen, hogy sehol sem akadt három-négy olyan arc a tömegben, aki azt mondta volna: "Srácok, ez fájdalmat okoz, ezt ne tegyük!"

Manapság egy csipetnyit más a helyzet, sokak szerint a civilizált világban méltatlanul enyhék a büntetések. A norvég Anders Behring Breivik például valódi tömeggyilkos, 2011-ben 77 embert ölt meg, amiért 21 év börtönt kapott. A szélsőjobbos ámokfutó azóta folyamatosan panaszokat nyújt be, mi több, pereli a norvég kormányt fogvatartásának "cudar" körülményei miatt. A börtön vezetésének címzett egyik levelében kifogásolta, hogy cellája szegényesen dekorált, nem jó a kilátás, a felszolgált kávé hideg és még testápolót sem kap... A legtöbb embernek ilyenkor kinyílik a bicska a zsebében és arra gondol: örüljön ez a szörnyszülött, hogy egyáltalán életben maradhat, nemhogy követelései legyenek... A valóság ugyanakkor az, hogy pont ebből a könyörtelenül büntetni vágyó attitűdből fakad az örök békétlenség. Teljesen természetes, mondhatni, ősi ösztönből táplálkozó az az igazságérzet, mely szerint a véteknek büntetés a zsoldja, s a bűnösnek bűnhődnie kell. Különösen áll ez azokra, akik erőszakos bűncselekményt szenvedtek el, s még hónapokkal később is beleremegnek, ha felidézik a történteket. Viszont egy bizonyos tudati szint felett már nem zsigerből cselekszünk, hanem sokkal inkább az értelmünk vezet. (Ha egy bombacsaj láttán nem tudjuk fékezni magunkat, s rávetjük magunkat a Teréz körút közepén, azt a legtöbben állatias megoldásnak tartjuk. Amikor zsigerből büntetünk, az pontosan ugyanennek a tudati szintnek a megnyilvánulása.) Ha egy brutális szadista felett ítélkezünk, kívánjuk-e, hogy átélje ugyanazokat a kínokat, amelyeket áldozatainak el kellett szenvedniük? Sokan még ma is kapásból vágják rá, hogy igen, megérdemli. Csakhogy ez a gondolkodásmód egyenesen visszaterel bennünket a középkorba. A büntetésnek minimum négyféle értelmes célja lehet, ám ezek között még véletlenül sem szerepel az elégtételre szomjazó, barbár lelkület kielégítése. Az erőszakos bűncselekményeket elkövetők múltját szinte kivétel nélkül agresszív, bántalmazó szülői háttér jellemzi. Ha van értelme annak, hogy közösségben élünk és államot tartunk fenn, annak többek között abban kell megnyilvánulnia, hogy a társadalom hivatalosan is a pozitív mintákat támogatja, s nem a primitív, az erőszakot folyton újratermelő attitűdöket igyekszik konzerválni. 

A büntetés első és legfontosabb célja a közösség önvédelme. Mindazok távoltartása a társadalomtól, akik arra valós veszélyt jelentenek. A második szempont a kártalanítás. Vagyon elleni bűncselekmények esetén nem is jelent nagy kihívást a büntetés számszerűsítése. Erőszakos tettek kapcsán már nem ilyen egyszerű a matek, még akkor sem, ha a középkor erre is szolgált megfelelő példával: még a gyilkosságnak is megvolt a maga tarifája, ezt nevezték annak idején vérdíjnak. A magam részéről nemigen hiszem, hogy egy emberi élet értéke kifejezhető volna pénzben, ám ezzel a gyakorlattal nem is ez a legnagyobb baj. Sokkal komolyabb problémának látom, hogy a másvilágra küldött áldozat kártalanítása nem tűnik egyszerű mutatványnak. A családi gyász talán enyhíthető valamelyest, ám érezzük, hogy maga az érintett ezzel nincs igazán kisegítve. A büntetés harmadik célja az elkövető átnevelése, helyes útra terelése; a negyedik pedig az elrettentés. Ha végigfutunk e rövidke listán, azt látjuk, hogy kizárólag az utolsó pont az, amely indokolhatná a szigorú szankciókat. A kriminológiai kutatások ugyanakkor arról árulkodnak, hogy a potenciális bűnelkövetőket nem elsősorban a várható büntetés mértéke, sokkal inkább a lebukás kockázata tartja vissza vétkes cselekedeteiktől. Magyarországon például a rendszerváltás évében eltörlésre került a halálbüntetés, és a legkisebb jele sincs annak, hogy ennek hatására az erőszakos bűncselekmények megsokasodtak volna. Mindent egybevetve: semmilyen gyakorlati érv nem szól amellett, hogy a véteknek brutálisan szigorú büntetés legyen a zsoldja.

Azt látjuk tehát, hogy sem a pszichológiai, sem az egyéb praktikus szempontok nem támasztják alá a kemény megtorlás szükségességét. De mi a helyzet a morállal? Ezen a téren, ha lehet, még vaskosabb falakba ütközünk. Ha létezik olyan ítélet, amelyhez sohasem lesz erkölcsi alapunk, akkor a visszafordíthatatlan következményekkel járó tettek különösen ilyenek. A halálbüntetés, a kézlevágás és az egyéb testcsonkítások - nyelvkitépés, megvakítás, orrlevágás melyek az Árpád-házi uralkodók idején teljesen hétköznapinak számítottak, s egyes társadalmakban mind a mai napig jelen vannak - mindenfajta morális megfontolás szerint megengedhetetlenek. A justizmord már csak "hab a tortán"; ha a bírói ítélet - későbbi bizonyítékok alapján - tévesnek bizonyul, a hiba orvoslása a villamosszéket követően már aligha lehetséges.

Újra és újra azon kapom magam, hogy amint erkölcsi kérdésekről kezdek merengeni, azonnal bevillan a krisztusi tanítás, mely a taglalt téma kapcsán különösen megkerülhetetlen. Számomra az evangéliumok másról sem szólnak, mint két, merőben eltérő dimenzió találkozásáról: egy merev, tekintélyelvű, büntető-szabályozó, farizeusi törvényvallás és egy tökéletesen humanisztikus világlátás egymásnak feszüléséről. "Tedd vissza hüvelyébe kardod! Aki kardot ragad kard által vész el." Másutt: "Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek." És nem utolsósorban: "Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket!" Az éretlen ember azt hinné, hogy ez valami béna, felelőtlen, woodstocki lebegés pár laza spangli után, pedig szó sincs erről. Jézus nagyon is tudatos, pszichológiailag és morálisan megalapozott filozófiát hirdet, mely hitem és tapasztalataim szerint a leghatékonyabb út, amennyiben az általános emberi szenvedés csökkentése a cél. A búza és a konkoly példázata egészen direkt módon arról szól, hogy nem az ember dolga az ítélkezés. Már csak ezért sem, mert hajlamosak vagyunk a fatális tévedésekre, sőt a hatalommal való visszaélésre is.

Nem állítom, hogy egyszerű korban élünk. Azt sem, hogy a humánus szellemmel soha, senki nem élt még vissza. Olyat is láttunk már nem egyszer, amikor az elkövető emberi jogai fajsúlyosabbnak bizonyultak az áldozat jogainál. Ám alig hiszem, hogy ezen felháborító esetek alapján kellene ítéletet mondanunk jelen világunkról. A magam részéről végtelen hálát érzek, hogy nem ötszáz, száz, vagy akár ötven évvel korábban születtem. Akármilyen groteszknek is hat a norvég tömeggyilkos nyavalygása, ezzel együtt is boldog az a kor, amelyben a legnagyobb gondot az jelenti, hogy egy pszichopata börtöntöltelék cellája nem a festői tengerpartra néz.

Nem volna könnyű dolgom, ha bárkit arról akarnék meggyőzni, hogy a sikerhez vezető úton nyoma sincs semmiféle rizikónak. Ennek nem sok köze volna a valósághoz. Igyekszem ugyanakkor amellett érvelni, hogy maga a kockázatvállalás - optimális esetben - sokkal inkább hűvös számítás, mintsem lánglelkű merészség kérdése. Lehet puffogtatni, hogy bátraké a szerencse, meg hogy aki mer az nyer, esetleg: gyáva népnek nincs hazája; azonban létezik olyan közmondás is, amely mindezeknél sokkal közelebb áll az igazsághoz: Többször győz az okos, mint a bátor.

A kérdés megértéséhez aligha találnánk jobb modellt a pókernél. A játék egyetlen este során több száz alkalommal állít komoly választás elé bennünket, s döntsünk bárhogy, senki sem fog minket gyávának, illetve bátornak nevezni; legfeljebb ostobának vagy zseninek, mázlistának vagy szerencsétlennek. A banki esély (pot odds) fogalmának ismerete minden olyan esetben sokat segít, amikor egy-egy tét megadásán töprengünk. Miről is van szó? Képzeljünk el egy 10.000 forintos kasszát, amelynek begyűjtéséhez 1.000 forintot kell megadnunk! Ez egy elég csábító helyzet: banki esélyünk egy a tízhez. Minden esetben hajlandóak leszünk kockáztatni egy ilyen szerény összeget, ha úgy gondoljuk, hogy nyerési esélyeink 10%-nál jobbak. (Például ha sorra várunk a river érkezése előtt, mely felépül minden dámával és minden hetessel. Nyolc jó kártya a negyvenhatból: ez 17,4%-os nyerési esélyt jelent.) Körülbelül ezzel a hűvös racionalitással érdemes közelítenünk minden olyan döntési helyzethez, amikor az a kérdés, felvállaljuk-e a cselekvést, a harcot, esetleg akár a nyílt konfrontációt.

Az első és legfontosabb, hogy képesek legyünk reálisan felmérni kockázatainkat, a ránk leselkedő veszélyeket. Legyen szó bármilyen működési területről, a rutin nélkülözhetetlen segítőtársunk. Szülőként például az első gyereket jellemzően még a széltől is óvjuk, a másodiknál már kevésbé aggodalmaskodunk, a harmadik pedig, mire elkezdenénk félteni, már rég túl van az érettségin. Kezdő vállalkozóként is kínosan ügyelünk rá, hogy minden adminisztratív szabályt tökéletesen betartsunk, majd idővel megtanuljuk, hogy melyek fajsúlyosak és rizikósak, s melyek totál lényegtelenek. S ha már az imént a pókerrel példálóztunk: ebben a játékban létfontosságú, hogy egy-egy szituáció kapcsán - az asztalra kerülő közös lapok, az ellenfelek száma, a zsetonkészletek mérete és a korábbi licitek alapján - idővel képesek legyünk eldönteni, mekkora veszély leselkedik ránk. Sokaknak ez még hosszú évek elteltével sem megy. Brutális tétekkel kiűznek mindenkit egy olyan partiból, ahol szinte verhetetlenek; máskor meg simán besétálnak a csapdába, és még csak meg sem fordul a fejükben, hogy már el is bukták a leosztást.

Hétköznapi dilemmáink közül meglepően sok esetben azt látjuk, hogy valójában semmi vesztenivalónk sincs. Amikor azon tépelődünk, hogy a langymeleg tavaszi koraestén megszólítjuk-e a kávéház teraszán egyedül üldögélő széplányt, vajon milyen veszélyekkel és kockázatokkal számolhatunk? Ugyanígy: amikor betűválasztós tesztet töltünk ki, ahol nem jár mínusz pont a tévedéseinkért, ugyan mi indokolná, hogy ne tippeljünk minden ismeretlen témakör kapcsán? (Atyaég, hány felvételizőt toltam le az évek során, akik nem éltek ezzel a kötelező lehetőséggel...) Ilyenkor rém egyszerű a matek. Ha nincs mit elbukni, úgy nyerési esélyeink egészen biztosan jobbak lesznek banki esélyeinknél, így csakis a cselekvés jöhet szóba. Csupán minimális intelligencia és tudatosság kérdése, hogy felismerjük: az égvilágon semmit sem kockáztatunk. (Ezekben a speciális esetekben történetesen igaz lesz a címbéli állítás.)

Hasonló a helyzet, amikor szerelemben, barátságban, családi kötelékeinken belül töprengünk azon, hogy felvállaljuk-e a másikkal, a többiekével szemben megfogalmazott álláspontunkat. A matek azt súgja: itt sincs mit morfondírozni. Amennyiben különvéleményünk kenyértöréshez vezet, úgy az adott kapcsolatok valójában nem sokat értek, abszolút nem kár értük. Amikor Puzsér Róbert azt harsogja, hogy egy karakteres ellenzéknek muszáj felvállalnia népszerűtlen ügyeket is, valójában ugyanerről beszél. Ha ma megkérdeznénk az utca bamba emberét, hogy milyen társadalomfilozófiát és jövőképet képvisel az LMP, a Momentum, vagy épp a Jobbik, valószínűleg egyetlen árva kukkot sem tudnának kinyögni. Puzsér politikai diszlájk-fóbiát említ, mégpedig joggal, ugyanakkor látnunk kell, hogy a hétköznapok embere is ugyanebben szenved. A férjek többsége például abszolút konfliktuskerülő, védekezési stratégiáik kimerülnek abban, hogy szótlanul veszik a horgászbotot és kisomfordálnak a hátsó ajtón. Nem is sejtik, hogy nejük pont azért nem képes vonzalmat érezni irántuk, mert elapadt a tesztoszteron; történhet bármi, ők képtelenek az asztalra csapni.

Létezik ugyanakkor számos olyan alkalom, amikor a magas kockázati szint csupán szerény mértékű profittal kecsegtet. Ez így első blikkre egyértelmű döntési helyzetnek mutatkozik - s objektíven tekintve valóban az is -, viszont pontosan ugyanez a képlete a puszta hősködésnek, az értelmetlen önfeláldozásnak is, melyet sokan mégis nemesnek és magasztosnak látnak. Aki hasonlóan vén, mint jómagam, az még emlékezhet az 1977-es, Gyökerek c. filmsorozatra, benne a főhős Kunta Kintével, akinek magatartását sosem értettem. Amikor rabszolgaként egy amerikai ültetvényre kerül, gazdája új nevet ad neki, Tobynak hívja. Több mint negyvenéves az élmény, de még mindig bennem él a jelenet, ahogy a fiút kikötik és megostorozzák. Még most is összeszorul a gyomrom, mint annak idején kisgyerekként. Csupán annyit kellene mondania: "a nevem Toby", s elkerülhetné az ostorcsapásokat. Ám a büszkesége fontosabb, s ragaszkodik eredeti nevéhez, amely a múltját, a gyökereit, az identitását jelképezi. Mintha a lelkét adná el azzal, ha kimondja, amit várnak tőle. Mintha ezen múlna minden. Mintha ezen bármi is múlna...  Az értelmetlen hősködés végigkíséri történelmünket, s meghatározó szerepet játszik könyv- és filmélményeinkben. Kunta Kintéhez hasonlóan nem értettem Zrínyi Miklóst sem, aki hosszú éveken keresztül védte a Habsburgok fenekét a törökökkel szemben, tökéletesen feleslegesen. A magam részéről vörös szőnyeget terítettem volna eléjük, hogy azon lovagoljanak Bécsig. Irracionálisnak látom a keresztény vértanúk áldozatát is, akiknek elég lett volna annyit mondani: "megtagadom a hitem", s másnap ugyanott folytathattak volna mindent. A zseniális Ötödik pecsét című film szereplőivel sem tudtam azonosulni. Elég lett volna egyetlen apró, jelképes pofonocska a Krisztus-pózban kikötözött kommunista fogoly (Cserhalmi György) arcára, hogy azonnal szabaduljanak. A négyesfogatból azonban egyedül az Őze Lajos által kiválóan alakított Gyuricza Miklós mutatott rá hajlandóságot. Mindig groteszk jeleneteket szül, amikor az ideológia túlnő a valóságon. Aki viszont - hozzám hasonlóan - kifejezetten földhözragadt, annak sosem lesz jó bolt a jelképes hősködés.

A valódi dilemmát azok az esetek jelentik, amikor hatalmas tetteket lehet végrehajtani, brutális kockázat mellett. A bátor szívhez ilyenkor sem feltétlenül társul a szerencse, viszont ezekben a pillanatokban születnek a valódi hősök. Viszonylag ritkán esik szó arról a három csernobili önkéntesről, akik az életüket adták azért, hogy százezreket óvjanak meg. Tíz nappal az 1986. április 26-i robbanás után egy újabb, még az eredetinél is jóval nagyobb veszély jelentkezett. A tüzet oltani igyekvő helikopterek kezdetben vízzel próbálkoztak, sikertelenül. Később homokot, agyagot és bórt szórtak, ám ez egy izzó, lávaszerű egyveleggé állt össze. A massza kezdte átégetni a reaktor padlóját, s azzal fenyegetett, hogy az alatta összegyűlt, erősen sugárszennyezett, 20 ezer tonnányi vízzel találkozva tömeges robbanásokat és Európa-szerte pusztító, radioaktív csapadékot okoz. Az egyetlen megoldást a biztonsági szelepek megnyitása jelentette, ám ehhez alá kellett merülni a biztos halálba. A küldetés sikerrel járt, a három hős pedig - ahogyan azt mindegyikük előre tudta - csupán pár nappal élte túl az akciót.

Sanszos, hogy soha nem lennék képes a csernobili búvárakcióhoz hasonló önfeláldozásra, miközben aligha tudnék nagyobb tettet elképzelni. Ehhez képest egy ideológiáért odadobni az életet - merő ostobaságnak tűnik. A bátor szív dicséretes, de nem mindig kifizetődő. Ha a mozipénztárnál sorban állva gyermekeim anyja idegesen a fülembe súgja, hogy fogdossák a fenekét, nem biztos, hogy nekimegyek a mögötte álló, 150 kilós, kopasz behemótnak. Inkább szótlanul helyet cserélek az asszonnyal...

Találkoztam már ilyen fanatikusokkal. Ők semmilyen téren nem ismernek lehetetlent. Aztán ott van a másik véglet. Az örök pesszimisták, akik szerint kár is belekezdeni bármibe. Az igazság - mint oly sokszor - ezúttal is a két végpont közt keresendő. Csupán intelligencia kérdése, hogy felismerjük, mely vágyaink kielégíthetőek, s melyek ostromolják a csodák és mesék birodalmát.

C. S. Lewis, a világhírű, észak-ír származású író így fogalmaz: "Nem születhetnek teremtmények vágyakkal, ha lehetetlen, hogy azok kielégüljenek. A kisgyerek éhséget érez: van étel. A kiskacsa úszni akar: van víz. Az emberek szexuális vágyat éreznek: nos, van szex. Ha olyan vágyat találok magamban, amelyet semmilyen evilági tapasztalat nem tud kielégíteni, akkor az a legvalószínűbb magyarázat, hogy egy másik világ számára vagyok teremtve. " Lewis arra utal, hogy a széles néptömegek lelkében élő, valamiféle istenség utáni vágy nem lehet a véletlen műve. Egyszerűen muszáj, hogy legyen valamiféle alapja. Jómagam ezt nem érzem átütően erős isten-érvnek. Való igaz: a legtöbbünk számára biztonságosabb, szárazabb, komfortosabb érzés lenne, ha fixen tudnánk a Teremtő létezéséről. Egy ilyen világban nem kéne attól tartanunk, hogy tökéletesen ki vagyunk szolgáltatva a véletlenek játékának; biztosak lehetnénk benne, hogy minden csapásnak és pechszériának van valamiféle értelme és építő hatása; továbbá nem volna kétségünk a lélek halhatatlansága felől. Ezek azonban olyan vágyálmok, amelyeket semmi sem különböztet meg az időutazás, az örök ifjúság, a marslakókkal való haverkodás, avagy a terülj-terülj asztalkám fantasy-elemektől. Lehet, hogy valaha ezek mind elérhetővé válnak, s lehet, hogy puszta ábrándok maradnak. Ám attól, hogy vágyat érzünk mindezek iránt, még semmi sem garantálja, hogy ténylegesen kielégíthetők volnának.

Igazi közhely, de attól még igaz, hogy a gondolatok és kimondott szavak teremtő erővel bírnak. Alapvető pszichológiai igazság, hogy minden, amit a világban tapasztalunk - akár békéset és barátságosat, akár rosszindulatút és ellenségeset - valójában önmagunk visszatükröződése. A felelősségünk tehát óriási, ám e téren is csupán önmagunkkal szemben. A különböző ezoterikus guruk, tanítók és mesterek nagy előszeretettel beszélnek áldásokról és átkokról - számos honlapot találni, ahol pontos leírást kapunk azokról a tünetekről, melyek egyértelműen jelzik, ha meg vagyunk átkozva :) - azonban ezek tudományos megalapozottsága hagy némi kívánnivalót maga után. A rossz hír az, hogy az áldással is hasonlók a tapasztalatok: a másokért mondott fohászt a legtöbb ilyen irányú célzott kutatás tökéletesen hatástalannak találta. Egészen más a helyzet, ha az imádságot végző személyt vizsgáljuk. A felmérések szerint kitapinthatóan jobb mentális egészséggel bírnak azok, akik gyakrabban imádkoznak. Persze, nincs ebben semmi meglepő, a fohász ugyanis nem más, mint önszuggesztió, pozitív programozás. Azért arra nem árt odafigyelni, hogy mit kérünk az égiektől. Nincs olyan magyar ember, aki ne tudná fejből a legendás verssorokat: "Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg." Nos, minden úgy történt, ahogy Petőfi fejben előre elrendezte. Hasonlóan esett a legendás gitárossal, Barta Tamással, akit 1982-ben Amerikában gyilkoltak meg. Emlékszünk még, mit énekelt tíz évvel korábban, az LGT egyik kislemezén? "A csavargóknak is jut még egy angyal, sok dolga van velem, Nem az ágyban végzem, hajt a vérem, át az életen..."

Hogy álmaink milyen valószínűséggel válnak valóra, abban kulcsszerepet játszik befolyásunk a világ dolgaira. "A kisgyerek éhséget érez: van étel. A kiskacsa úszni akar, van víz." Ezek a legelemibb szükségletek. Aki még ezeket is képtelen kielégíteni, az vagy pokoli rosszkor van pokoli rossz helyen, vagy még arra is tökéletesen alkalmatlan, hogy saját életét megfelelően menedzselje. "Az emberek szexuális vágyat éreznek: nos, van szex." Ez már eggyel komplikáltabb. Itt már kimerészkedünk a teljes egészében magunk által uralt szférából: nem árt, ha Ádámon kívül Éva is benne van a dologban. (Legközelebbi rokonaink, a törpecsimpánzok irgalmatlanul sokat szexelnek, de a nőstény náluk is bármikor mondhat nemet.) Ez is egy lényeges kompetencia, melyet muszáj elsajátítani: rávenni a másikat a szerelmeskedésre. Aztán jönnek a nagy, világmegváltó vágyaink: legyen békesség és jólét a Földön; az emberek legyenek szeretetteljesek, irgalmasok és adakozók. A valóság az, hogy bármilyen jól hangzik is mindez, a nemeslelkűséget lehetetlen kikényszeríteni. Ülhetünk bármilyen magas hatalmi pozícióban, csupán egyet tehetünk: mi magunk igyekszünk békések, könyörületesek és nagyvonalúak lenni, ezzel hozzájárulva a nagy világboldogsághoz. Azért ez sem kevés. Az igazán kemény diót a transzcendens vágyak jelentik. Fantáziálunk egy mindenható Istenről, feltámadásról, a lélek halhatatlanságáról, miközben semmi kézzelfogható tapasztalattal nem rendelkezünk ezek kapcsán. Ráadásul itt már végképp elveszítjük a talajt: az égvilágon semmi ráhatásunk sincs mindezekre. Persze lehet a túlvilágról morfondírozni vörösboros nyáresteken. Legitim az is, ha valaki mindezek iránt vágyat érez. Csak olyan értelmetlennek tűnik. Mintha a Dumb és Dumber zárójelenetét néznénk: "Helló fiúk! Nemzeti bikini turnéra indulunk, és szükségünk van két olajozó fiúra, akik bedörzsölnének minden verseny előtt." Mire a válasz: "Mázlitok van. Úgy három kilométerre van egy város arra, ott biztosan találtok jelentkezőt..." Valahogy így. Itt van előttünk a Paradicsom, érzékelhető, megtapasztalható módon, csupán a kezünket kéne kinyújtani érte. Ám mi vagyunk olyan ostobák, hogy ehelyett egy másik, elképzelt világ után ácsingózunk, és siralomvölgynek nevezzük földi pályafutásunkat. Igazi szívás mindazoknak, akik csak az utolsó pillanatban döbbennek rá, hogy talán ez volt, talán ez lehetett volna maga a mennyország.  

Vagyok olyan perverz, hogy végighallgattam Gyurcsány évértékelőjét. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember beleszagol a megsavanyodott tejbe; előre tudjuk, hogy kellemetlen élmény lesz, de valahogy mégsem tudunk ellenállni... Már az önmagában igen beszédes, hogy öt nappal a videó feltöltését követően még háromezren sem voltak kíváncsiak rá; s ez idő alatt hat lájkot és százhat diszlájkot sikerült begyűjtenie. A kommentelés persze le van tiltva, no de hogy is férne bele a vélemény szabadsága a demokrácia fő védelmezőjének elképzeléseibe? (Csupán összehasonlításképpen: Orbán, aki szintén nem örvend osztatlan népszerűségnek, egy nappal későbbi évértékelőjével eddig kilencvenezer megtekintésnél jár, kétezer lájk és 480 diszlájk mellett. Bárki hozzászólhat, s meg is jelenik mindkét tábor hangja.)

Amikor rászántam magam, hogy meghallgatom Fletó üzenetét, előzetesen három dolog érdekelt. 1. Mi a konkrét kritikája a jelenlegi kormányzás kapcsán? 2. Milyen alternatívát kínál helyette? 3. Milyen bevándorláspolitikát tart helyesnek? Az első kérdésre semmiféle választ nem kaptam. A másodiknál annyit megtudtam, hogy lázadni kell, ez mindannyiunk hazafias kötelessége, ám ezen túlmenően nem lettem okosabb. A harmadik kérdés többször is terítékre került a beszéd során, többnyire a maszatolás szintjén, de azért utalva a DK ez irányú elképzeléseire.

"Ha valaki nem hajlandó aláírni az ENSZ-szel egy megállapodást menekültügyben, annak esze ágában sincs rendezni ezt az egyébként valóban meglévő problémát." Gyurcsány jól látja: a Fidesznek a menekültkérdés állandó napirenden tartása elemi érdeke, hiszen tavaly ez az egyetlen téma is elég volt az újabb kétharmadhoz. No de tényleg az volna a megoldás, ha Magyarország kritika, ellenvetés és mindenfajta megjegyzés nélkül, szervilis főhajtással elfogadná az ENSZ ez irányú javaslatát? Ugyanis szó sincs arról, hogy Szíjjártóék zsigerből elutasították volna a kérdés megtárgyalását, mi több, még módosító javaslatokat is megfogalmaztak a megállapodás tervezet kapcsán.

"Mi mindenhez képest szerencsések vagyunk, mert a legtöbbünk, így, ahogy, de él. És a világ egy része meg nem él. És azt mondják nekünk, európaiaknak, hogy legalább valamit segítsetek, és ehhez jönnek olyanok, mint Salvini, meg Orbán, akik azt mondják: haljatok meg! Ők lennének a keresztények." Nyilván nem kell fennakadnunk a szónoki fordulaton, amely az olasz belügyminisztert és a magyar kormányfőt úgy állítja be, mint érzéketlen cserbenhagyókat. A lényeg az, hogy Gyurcsány látni engedi a bevándorlással kapcsolatos álláspontját, amely tökéletesen ellentétes a magyar társadalom túlnyomó többségének elképzelésével, de még a Jobbik politikájával is. Nincs ezzel baj, minden pártnak elemi joga, hogy népszerűtlen ügyeket támogatva szembemasírozzon az általános választói akarattal. Csak aztán ne csodálkozzon, hogy a kutya se kívánja kormányon látni. Attól pedig, hogy Fletó szerint a magyarok zöme rossz keresztény, szerintem a legtöbben még egészen jól alszanak.

"Ennek a választásnak történelmi értelemben egyetlen kérdése van. Olyan típusú világot szeretnénk Európában, amit ma leginkább Macron és Merkel neve fémjelez, egy erős, közösen fellépni tudó, a polgáraira vigyázó Európát, vagy jön a Salvini meg az Orbán." Itt majdnem hangosan felröhögtem. Tényleg Macron és Merkel vigyáz a legjobban a saját polgáraira? Talán érdemes lett volna e mondat előtt rápillantani a francia és a német kriminálstatisztikai adatokra, különösen ami a szexuális bűncselekményeket illeti.

Akárhogy is, Puzsérnak kell igazat adnom. Ha valaki le akarja váltani az Orbán-kabinetet, annak először az ellenzéket kell leváltania. 

Eric Berne Emberi játszmák c. műve - annak ellenére, hogy a szerző eredetileg terápiás szakembereknek szánta - széles körben ismert, mi több, minden idők egyik legnépszerűbb pszichológiai tárgyú munkája. Ez a zseniális könyv pazarul bemutatja, hogy tudattalanul folytatott beteges játszmáinkkal miként tesszük tönkre saját életünket, s mérgezzük meg környezetünkét. Arról ugyanakkor már sokkal ritkábban beszélünk, hogy Berne modellje nem csupán az egyén szintjén működik, de a közösség egészére nézve is alkalmazható. A következőkben arra teszünk kísérletet, hogy az emberi játszmák pszichológiai alapvetéseit a társadalomfilozófia dimenziójába átemeljük. 

Kezdjük az alapoknál! Eric Berne három különböző én-állapotot különböztet meg: Gyermek, Felnőtt és Szülő. Nem szerepekről van szó, hanem nagyon is valós lélektani realitásokról. Gyermek-énünk spontán, kreatív, örömorientált, lázadó és felelőtlen. A Szülő-én a tekintélyt, a szokások és hagyományok világát képviseli. A Felnőtt-én független, tárgyilagos, elemző; képes közvetíteni a másik két állapot között. Egy egészséges személyiségben mindhárom arculat megjelenik. A gondok mindig ott kezdődnek, amikor szemmel láthatóan felborul az egyensúly.

A mérgező emberi játszmák közös jellemzője, hogy a társadalmi és a pszichológiai síkok elcsúsznak egymástól, a kevéssé tudatos laikus számára tökéletesen rejtett módon. A felszínen az esetek túlnyomó többségében két autonóm Felnőtt interakciója zajlik, miközben a mélyben - észrevétlenül - egyéb én-állapotok veszik át az irányítást. Berne a következő kereskedelmi játszmával illusztrálja a folyamatot:

Eladó: Ez itt sokkal jobb minőségű, ám Ön aligha engedheti meg magának...

Háziasszony: Márpedig ezt fogom megvenni!

Nem kell különösebben éles szem hozzá, hogy kiszúrjuk, itt vérbeli manipuláció folyik. A kereskedő valójában a vevő Gyermek-énjét provokálja, aki be is kapja a horgot, s a másik elvárásának megfelelően reagál. Ha a háziasszony átlátna a szitán, így felelhetne: "Tökéletesen igaza van. Ez tényleg nem az én pénztárcámnak való." Ehelyett azonban engedi, hogy a gyermeki dac munkáljon benne, körülbelül ilyen belső monológot gyártva: "Micsoda pofátlan, nagyképű barom vagy! Hogy jössz te ahhoz, hogy ilyeneket mondj? Majd én megmutatom neked, már csak azért is! Vagyok én olyan értékes és tehetős, mint bárki más!" A szerző harminchat különböző játszmát mutat be az alapműben, a későbbiekben pedig tovább bővíti e gyűjteményt, többek között a Szex a szerelemben c. kötetben, amelyben értelemszerűen párkapcsolati játszmákat elemez. Az iménti példa egy viszonylag egyszerűbb esetet mutat be, hiszen a két fél közül az egyik tökéletesen tudatos. Ha a másik is kapcsol, már vége is jelenetnek. Az élet ennél lényegesen összetettebb játszmákat is produkál, s meglehetősen tipikus eset az, hogy a szereplők egyike sem tudja, mit is tesz valójában. Az azonban a játszmák túlnyomó többségére igaz, hogy a felszínen Felnőtt-Felnőtt kommunikáció zajlik, és semmi egyéb nem kell az egészséges mederbe való visszatéréshez, mint hogy a tartalmat is ehhez igazítsuk. Egész egyszerűen muszáj tudatosítani magunkban, hogy mi történik, s félretéve a dacos Gyermeket és a fölényes Szülőt, Felnőtt-énünkkel érdemes reagálnunk. Jómagam ezerszer megkapom a kritikát: "Jó-jó, de az emberek többsége nem racionális módon viselkedik." Ez tökéletesen igaz. Én ugyanakkor másról sem beszélek, minthogy érdemes volna megpróbálni lépni egyet a racionalitás felé. Érdemes volna konfliktusok idején a Felnőtt-énünket elővenni.

Amint a bevezetőben is utaltam rá, ezek az én-állapotok nem csupán az egyénre jellemzők, de a klasszikus politikai irányvonalakat is markánsan alakítják. (És amint az egyes emberen belül mindhárom arculat értékes és nélkülözhetetlen, úgy a társadalmi színtéren is mindegyiknek helye és szerepe van.) A hagyományos baloldali gondolkodás elsősorban a Gyermek-énből táplálkozik. Örökös lázadó, állandó forradalmi hevület jellemzi. Ez egy egészséges mértékig kreatív és előremutató. Elősegíti a rossz hagyományok lebontását, az egyenjogúság megteremtését, a tekintélyelvű elnyomás megszüntetését. A ma már alig látható szociáldemokrata pártok - a jólétet és a harmóniát szemük előtt tartva - meg is álltak ezen a ponton. A Gyermek-én ugyanakkor türelmetlen, önfejű és felelőtlen is. Sokszor jár túlzó tévutakon, ahová magával rántaná akár a fél világot. Ilyen erőszakos és átgondolatlan kísérlet volt a kommunizmus is, csakhogy a baloldal legpusztítóbb és legszélsőségesebb megnyilvánulását említsem. A másik térfélen a Szülő-énre épülő konzervatív gondolkodást látjuk, annak minden pozitív és negatív megnyilvánulásával. A fontolva haladás valóban megvéd bennünket a nagy világégésektől, azonban a szokásokra, a hagyományokra, az isteni törvényekre, a kor és a származás tekintélyére való hivatkozást - szemben háromezer év gyakorlatával - ma már nehéz lenyomni a többség torkán. Ahogyan az egészséges egyénben, úgy egy egészséges társadalomban is nélkülözhetetlen a középutas, Felnőtt-énből fakadó attitűd, melyet nevezhetünk klasszikus liberalizmusnak, libertarianizmusnak,  objektivizmusnak, buddhizmusnak, vagy akár jézusi filozófiának is. Ennek az arculatnak is pontosan ugyanaz a szerepe közösségi szinten, mint az egyes emberben: közvetíteni a Gyermek és a Szülő én-állapot között. Az emberi játszmák esetén azt láttuk, hogy csaknem minden beteg folyamat megszüntethető azáltal, ha Felnőtt-üzemmódba kapcsolunk. Semmi meglepő sincs abban, hogy a társadalmi dimenziót tekintve pontosan ugyanez a helyzet. Ha képesek vagyunk felhagyni az öncélú forradalmárkodással, valamint a morálisan védhetetlen tekintélyelvűséggel, úgy a középutas, tudatos, analitikus és tárgyilagos józanság bármilyen össznépi konfliktust kezelni képes.

"Egyszer minden gyermek felnő" - sajnos ez az állítás fényévekre van a valóságtól. Léteznek koravének, akik már hétesztendősen is merev szabálykövetők, s infantilisek, akik még hetvenévesen is csak hőbörögni tudnak. Valójában a Felnőtt-attitűd a legritkább jószág. Persze, érthető. A forgatókönyvírók nem sűrűn álmodnak ilyen karaktereket, mert nem szolgálják jól a kusza cselekményt, a félreértéseket és a drámát. A hírekben is elsősorban a botrányhősök szerepelnek. A vallások és a politikai vezetők sem rajonganak a Felnőtt-mentalitásért, mert piszok nehéz manipulálni. Az egyén számára sem mindig vonzó a Felnőtt-énállapot, hiszen önbecsülést, gondolkodást, tudatosságot, őszinteséget, jó idegrendszert és önmagunkért vállalt felelősséget feltételez. Úgyhogy kizárólag azoknak ajánlom, akik békés jólétre vágynak. Mindenki más maradjon csak nyugodtan beteg játszmáinál, egyéni és össztársadalmi szinten egyaránt. 

Az csak egy dolog, hogy a középkor tudományos szintjén bármit le lehetett nyomni a népek torkán. Az is elnézhető, hogy a civilizáción kívüli, iskolázatlan törzsek annyira nem ismerik a nagyvilágot, hogy mind a mai napig istenségnek hisznek bármit, amit nem értenek. Még azon se akadunk ki különösebben, hogy néhány idióta - több száz évvel azután, hogy felfedezők sora körbehajózta a bolygót - kitalálta a lapos Föld koncepciót. Az azonban már mélyen elgondolkodtató, hogy az Egyesült Államokban - a világ egyik legfejlettebb országában - egy 2004-ben készült felmérés szerint a lakosság 45%-a (!!!) gondolta úgy, hogy az embert Isten teremtette, mégpedig a mai formájában, valamikor az elmúlt tízezer év során...

Sietek leszögezni: természetesen nem az istenhittel van gondom. Kizárólag azzal a végtelenül ostoba szemlélettel, amely képtelen elfogadni az evolúció tényét, miközben ma már nincs egyetlen komolyan vehető természettudós sem, aki mást állítana. A kreacionisták - az ég tudja, miért - azt gondolják, hogy a teremtő Isten léte nem fér össze Darwin meglátásával. Ez már csak azért is erősen megmosolyogtató, mert az evolúciót, mint világformáló mechanizmust, mint Isten teremtő eszközét már a végtelenül óvatos katolikus egyház is évtizedek óta magáévá tette. Francis S. Collins az Isten ábécéje c. művében meggyőzően érvel amellett, hogy a tudomány és a hit a legkevésbé sem zárják ki egymást. A szerző világhírű természettudós, az egyik legjelentősebb 20. századi tudományos vállalkozás, a humán genom projekt korábbi vezetője. Könyvében mindvégig abszolút tisztességes marad: az evolúcióval kapcsolatban pontosan ugyanazokat a tényeket erősíti meg, amelyekre az ateizmus pápájának csúfolt Richard Dawkins is rendszeresen hivatkozik. Nem is tehetne másképp, hiszen fél életét az ember génállományának feltérképezésével töltötte, s az évtizedek alatt felhalmozódó tudás és tapasztalat számtalan ponton visszaigazolta Darwin felvetéseinek helyességét. Csupán egyetlen, de annál meggyőzőbb felfedezést említve: az emberben, a csimpánzban, de még az egerekben is találni olyan inaktív génszakaszokat, amelyek egymással tökéletesen megegyeznek. Ez vagy egy közös ősre enged következtetni, s egy olyan tulajdonságra, amely az emlősöknél már nem játszik szerepet; vagy pedig egy igazán furfangos Teremtőre, aki szándékosan kész átverés showt rendez: egyesével megalkotja a különböző fajokat, s mindben elrejti ugyanazt a használhatatlan elemet, mely csupán a megtévesztést szolgálja... A kreacionisták legerősebb ütőkártyáit az igazán összetett szervek - például a szem - jelentik, mondván, hogy ezeket biztosan nem formálhatta a természetes szelekció. Richard Dawkins egy teljes kötetet (A vak órásmester) áldoz arra, hogy az evolúció kapcsán felemlegetett tudományos rések többségét precízen és alaposan betömködje. Francis S. Collins is óva inti a hívőket attól, hogy a ma még fehér foltnak számító területekre, mint Isten közvetlen beavatkozási pontjaira tekintsenek, hiszen amint a tudomány betölti az adott űrt - és idővel borítékolhatóan ez történik -, abban a pillanatban válik nevetségessé az általuk ápolt istenkép. Összefoglalva: Az evolúció folyamatát a legapróbb baktériumoktól az ember kialakulásáig pontosan ugyanúgy látja a hitetlen Dawkins és a mélyen hívő Collins - ebben a projektben az indulást követően Istennek már nincs az égvilágon semmiféle szerepe. A különbség csupán annyi, hogy utóbbi hisz egy tudatos alkotóban, aki magát az univerzumot, annak parádésan elegáns törvényeivel útjára indította. Ebben a kérdésben pedig aligha fogunk igazságot tenni közöttük.

Francis S. Collins egy érdekes nyelvi jelenségre is felhívja a figyelmet. Az elmélet kifejezés valójában kettős jelentéssel bír. A köznyelvben a még nem bizonyított felvetéseket is gyakorta nevezzük így, azzal együtt, hogy tudományos körökben ezekre az esetekre inkább a hipotézis szót alkalmazzák. A másik jelentés: tudásanyag, egy adott tudományág valamennyi leírt ténye. Amikor például zeneelméletről beszélünk, mindenki számára világos, hogy a muzsikában előforduló formai és lejátszási szabályokról van szó, és senki nem gondol arra, hogy a zene létezése egy puszta hipotézis, egy légből kapott felvetés volna. Amikor az evolúciós elmélet kifejezést használjuk, akkor sem az áll a háttérben, hogy valami bizonytalan sejtésről volna szó, holott számos laikus számára ez így csapódik le. Annyi különféle bizonyíték szól az evolúció ténye mellett, amennyiről még Darwin sem álmodhatott. Pedig amikor százötven éve papírra vetette elgondolását, még jócskán hipotézisnek számított. 

Ha néhány száz évvel ezelőtt járnánk, megérteném a kreacionistákat. Nem csupán azért, mert a tudomány akkortájt még nem sokat tudott az univerzum történetéről és a fajok kialakulásáról. A biológiai evolúció folyamata a mai laikus számára is épp oly megtapasztalhatatlan: pontosan ugyanolyan kutyát, macskát, kígyót, békát simogatunk gyerekkorunkban is, amilyet kilencvenesztendősen. Nyúlfarknyi életünk összemérhetetlen azokkal az évmilliókkal, amelyek a különféle élőlényeket formálták. A premodern korokban - a biológiai állandóságon túl - a létezés minden elemét a statikusság jellemezte. Aki földművelő családba született, annak jó eséllyel az unokái is szántó-vető emberek maradtak, ugyanabban a házban, ugyanazon bútorok között. A szomszéd tanyákat és falvakat is ugyanez a megmerevedett valóság jellemezte; az infrastruktúra, a technológia, a társadalmi és vagyoni helyzet sokszor generációkon keresztül alig változott. Nem beszélve azokról a népcsoportokról és társadalmi rétegekről, ahol a házasság is előre elrendezett intézményként működött, kizárva minden vágyat, versengést, és megmérettetést. Manapság egészen más a helyzet. Budapesten elég megnézni a Váci utat, hogyan festett hatvan éve, s miként manapság - szinte alig látunk olyan épületet, amely a régi időkből megmaradt. A gyárak helyén irodaházak emelkednek, ipari munkások helyett nyakkendős yuppikat látunk, kezükben okostelefonnal, s még véletlenül sem kalapáccsal. Az egész világunkat áthatja a permanens evolúció. Túl a gazdasági-technológiai fejlődésen: a korszellem, a divat, a szokások, a kultúra, a szerelem szférája, az egyéni felemelkedés számtalan lehetősége - minden társadalmi terület gyökeres változásokat mutat. Egy ilyen miliőben sokkal nehezebb elutasítani a természetes és szexuális szelekció gondolatát, hiszen itt van köztünk, a bőrünkön tapasztaljuk.

Számos zseniális - és kifejezetten humánspecifikusnak gondolt - találmány kapcsán azt tapasztaljuk, hogy azokat a természet már régen megalkotta. A hadászatban már jó ideje használták a radart, s volt is meglepetés, amikor a biológusok ráébredtek, hogy valójában a denevérek is ugyanezen technikával érzékelik a külvilágot. A marketingről is azt gondolhatnánk, hogy tipikusan a 20. századi ember kreálmánya, holott már az állatvilágban is jócskán tetten érhető a párválasztás frontján, ezerféle szexuális ornamens és pazarló rituálé formájában. (Aki tehát a reklámot ördögtől valónak gondolja, az egyszersmind az isteni teremtésről mond ítéletet.) Amikor a modern kor embere feltalálta a kapitalizmust és a liberalizmust, valójában nem tett mást, mint hogy pár száz évnyi Csipkerózsika-álom után visszatért természetes ösvényére, a szabad társadalmi evolúció útjára. Persze lehet morfondírozni azon, hogy egy tökéletesen akadálymentes versenyszféra milyen demográfiai változásokat eredményezne. Fel lehet sorolni azt a néhány területet, amelyet a hatalmi kontroll hiánya sebezhetővé tehet: erőszakmentesség, környezetvédelem és az elesettek felkarolása. Lehet azon vitatkozni - s valójában a politika és a társadalomfilozófia mást sem tesz - hogy az egyén szabadságát mennyire lehet, s mennyire érdemes korlátozni annak érdekében, hogy az össznépi elégedettséget maximalizálni lehessen. Ez mind legitim felvetés. Ugyanakkor ezek egyike sem kérdőjelezi meg azt a premisszát, hogy a szabad verseny az adott környezetben legrátermettebbek túlélését és szaporodását segíti.

Ha a természetes és szexuális szelekció megértése ennyire magától értetődő, úgy innen már csak egyetlen lépés az evolúció elfogadása. Ha egy adott populáció génállománya módosul - márpedig a szelekció ezt eredményezi - az idővel akár új fajok megjelenését eredményezheti. Már egyetlen génmutáció is olyan mélyreható változásokhoz vezethet, amelyek az élőlény külső megjelenését és életmódját is gyökeresen átformálhatják. A közelmúltban a Massachusettsi Egyetem evolúcióbiológusai ezt a folyamatot írták le az afrikai bölcsőszájú halak koponyájának és álkapcsának látványos átalakulását megfigyelve. A kreacionisták szerint egy-egy mutáció nem eredményezhet jelentős pozitív változást. Vagy semleges, vagy pusztító lehet az adott élőlényre nézve. Yinan Hu és Craig Albertson publikációja azt bizonyítja, hogy ez tökéletesen alaptalan elgondolás. A bölcsőszájú halak mutánsai másképpen táplálkoznak, így új élettereket képesek meghódítani. Valószínűleg csak idő kérdése, hogy egy új faj megjelenéséről lehessen beszámolni.

"Boldogok a tudatlanok." - Alig hiszem hogy így lenne. Az biztos, hogy könnyebben elfogadnak, s harcosabban védelmeznek bármilyen, számukra szimpatikus, de tudománytalan ideológiát, mint azok, akik hajlandóak valamelyest bepillantani a kulisszák mögé. A fene se érti ezt a szándékos vakságot. Talán sérti a méltóságukat, hogy rokonságban állunk a Föld minden állatával? Tényleg az adná az ember különlegességét, hogy semmi közünk a csimpánzokhoz és a bonobókhoz, s nem az, hogy - szemben a többi élőlénnyel - mi képesek vagyunk utánajárni a valóságnak? Vagy pedig attól rettegnek, hogy a Mindenható tekintélye forog kockán? Mennyivel elegánsabb egy fajról fajra haladó, szöszmötölős, kisüzemi jellegű teremtés, mint az evolúció zseniálisan nagyívű produkciója? Ha én volnék a Mennyei Atya, talán még meg is sértődnék azon, hogy a kreacionisták csupán ilyen béna, kézműves technológiát néznek ki belőlem. Ha már hiszünk a Teremtőben, legalább lássuk zseniálisnak. Ez volna a minimum. 

A bajtársiasság jó dolog. Kiállni a másikért. Érezni, hogy együtt a csapat. Hogy tűzön-vízen át. Igen ám, de mi van akkor, ha kiderül, hogy kígyót melengetünk a keblünkön? Mi van akkor, ha a mi kutyánk kölyke vállalhatatlan? Vajon meddig terjedhet az összefogás és a csapatszellem?

A bajtársiasság jó dolog, de nem mehet szembe az alapvető morális értékekkel. A magányos ámokfutók is képesek komoly zűrt okozni, ám csak idő kérdése, hogy lekapcsolják őket. A törzsi összefogás azonban sokszor olyan erős, hogy képes megvédeni még a legelvetemültebb pszichopatákat is. Ráadásul mindezt olyan nemesen csengő felhangok kíséretében, mint közösség, testvériség, család, nemzet, szolidaritás.

Az individualista világlátást számtalan támadás éri minden oldalról. Hűvösnek és önzőnek mondják, nem is alaptalanul. Azzal viszont értelemszerűen nem vádolható, hogy törzsi alapon kiállna bárkiért is, aki aztán világégést okoz. A konzervatív gondolkodásmódnak szerves része, hogy bármelyik családban akadhat egy-egy igazi fekete bárány, aki művelhet bármilyen kínos dolgokat, azért mégiscsak vér a vérünkből. A baloldaliaknál hasonló a helyzet, csak ők osztályalapon politizálnak; áldozatoknak kikiáltott csoportok védelmében - munkások, nők, melegek, nemzetiségek, hajléktalanok, bevándorlók, stb. - szállnak síkra. Ha védenceik kapcsán kiderül, hogy korántsem ártatlan széplelkek, képesek a végletekig eltussolni, csak nehogy csorba essen az adott közösség megítélésén.

Bencsik Gábor, a Magyar Krónika főszerkesztője így fogalmaz: "A liberalizmus az erősek játéktere. Azt jelenti: takarítsuk el a verseny útjából az akadályokat! Én atléta vagyok, te hetvenéves és sánta, fussunk versenyt, aki hamarabb odaér, azé a díj.(...) Kik tudnak ezzel szembeszállni? Az izmos közép. Ezért a liberalizmus a közép feje fölött átnyúlva keres gyenge kisebbségeket, amelyeket felkarolva támadja a közepet. Szembefordítja a férfiakat a nőkkel, a heteroszexuálisokat a más irányultságúakkal, az etnikai többséget az etnikai kisebbséggel, az őslakosokat a migránsokkal, a kisegyházakat a nagy egyházakkal..." Ezek a mondatok tökéletesen tükrözik a mai jobboldali világlátást. A gondolat első fele speciel abszolút igazság. A klasszikus liberalizmus valóban az akadálymentes, szabad versenyt élteti, győzzön a jobbik felkiáltással. Tényleg az erősek sportja. A folytatás azonban már egy brutális csúsztatás. Nem mintha nem létezne a felvázolt, viszályteremtő törekvés. Csakhogy ennek az égvilágon semmi köze a liberális eszméhez. Valóban léteznek gátlástalan érdekcsoportok, akik a liberalizmusra hivatkoznak, miközben állami vezetőkkel szövetkeznek. Továbbá léteznek elborult tekintetű marxisták, akik szintén liberálisnak hazudják magukat. Egy normális világban ezekre a jelenségekre az volna a válasz, hogy lerántjuk a leplet, s rámutatunk: szó sincs szabadelvűségről. Ehelyett mi történik? A konzervatív oldal kapva kap az alkalmon, s - ha már oly sokan bemocskolták, miért is kéne tisztára mosni - egyetlen mozdulattal a szemétre hajítja a liberalizmus teljes filozófiáját. Kettőt egy csapásra, gondolják; a baloldallal együtt a középutas gondolkodást is száműzni lehet a közéletből. Minél többen élnek vissza a baloldalon a szabadelvűséggel, s minél szélsőségesebb és elmebetegebb filozófiákat dédelgetnek a bevándorlás és a gender kérdés terén, annál jobban radikalizálódik a jobboldal is. A legkevésbé sem véletlen Trump, Putyin Bolsonaro, Erdogan és Orbán Viktor sikere, az AFD előretörése Németországban, s a brutális káosz Franciaországban. Idehaza ráadásul nem is mostanság kezdődött mindez, hanem már közvetlenül a rendszerváltás után. 1989-ben álmodni sem lehetett szimpatikusabb pártokat, mint a tisztán liberális elveket valló SZDSZ és Fidesz. Majd alig telt el pár év, s a Szabad Demokraták máris a baloldalon, Horn Gyula ölelő karjában találták magukat, válaszul a Fidesz a jobboldalon keletkezett politikai vákuumba sodródott. Középen azóta is üres a tér: liberális pártot lassan 25 éve nem látott ez az ország.

Amikor azon tűnődünk, hogy a nacionalista bajtársiasság, a baloldali kollektivizmus, avagy a középutas individualizmus a legbarátságosabb, érdemes megvizsgálni, melyik okoz legkevesebb szenvedést a világnak. Legyünk annyira sportszerűek, hogy feltételezzük: mindegyik irányvonal a földi mennyország megteremtését célozza. A mód és az eszközkészlet azonban merőben különböző. A náci németek, a hódító iszlám, az ószövetségi zsidóság és valójában csaknem minden ókori és középkori nép úgy tekintett magára, mint kiválasztottra. A morális törvények is csupán házon belül voltak érvényesek, a többi, alacsonyabb rendűnek ítélt népet szabadon kifoszthatónak, kiirthatónak tartották. Ezeknek a barbár filozófiáknak az jelenti a földi Paradicsomot, ha mindenki más eltűnik, esetleg rabszolgaként létezhet. A baloldali gondolkodás ugyanígy ellenségképeket gyárt, s hasonlóképpen sztereotip módon. Elpusztíthatónak ítéli a tőkéseket, a földbirtokosokat és az uralkodókat, mert - a marxista érvelés szerint - kizsákmányolják a munkásokat, a parasztokat, a népet. Általános bűnbaknak kiáltja ki a férfiakat, mert uralkodni akarnak a nők felett. Megbüntetné a fehér embert, mert valaha nem tekintette egyenjogúnak a feketéket. Egy ingát látunk, amelyet a megvetés, a gyűlölet és az örökös bosszúvágy lendít jobbról balra, majd balról jobbra. Valamiért senki sem igyekszik megállítani, holott középen, a klasszikus liberális gondolkodásmód egészen szelídnek tűnik a másik kettőhöz képest. Itt ugyanis senki sem kíván embercsoportokat megsemmisíteni, de még csak egyéneket sem. A liberális gondolkodás szerint a negatív attitűdök - a rosszindulat, az elnyomás, a gyűlölködés, a bosszú - megszüntetésén át vezet az út a Kánaánba. Valójában ez maga a jézusi modell: nem a bűnös ember, hanem a bűn az, ami megvetendő. Éppen ezért egy liberális elveket valló magasról tesz a "mindenki egyért, egy mindenkiért" elvtelen bajtársiasságára, s nem fog megvédeni egy vérengző bajkeverőt még akkor sem, ha vérségi, vagy osztályalapon vele egyívású. És ugyanúgy: nem fog ártatlanokat bántalmazni, még akkor sem, ha egészen különböző kultúrából valóak.

Az ideológiai alapon történő bűnös-bújtatás kapcsán az elmúlt napok három egészen konkrét példát sodortak a látóterembe. Az első egy moziélmény, Az átkelés madarai című, valós eseményeket elmesélő, kolumbiai film, melyben a wayuu indián törzs hagyományai írják felül a józan morált. A kívülről érkező Raphayet üzleti érzékével, nyugati értékrendjével - és persze jelentős volumenű marihuána-kereskedelemmel - sosem látott jólétet hoz a nomád törzs életébe, azonban Leonidas, a família fekete báránya felrúg mindent, ami a békés együttműködésről szól. Az ősi tradíció szerint a család az első, így muszáj kiállni a bajkeverő mellett. Az eredmény: öldöklés és pusztítás. A második egy múlt heti bulvárhír: Az Eva Air légitársaság Los Angelesből Tajvanba tartó járatán egy kétmázsás, kerekesszékes utas - kézsérülésére hivatkozva - kitöröltette a fenekét az egyik utaskísérővel. Korábbi utazása során, amikor ezt megtagadták tőle, egyszerűen az ülésén végezte el a dolgát. Az ügy persze rém kínos, hiszen mozgássérültről van szó, aki hátrányos helyzetére hivatkozva gyakorlatilag bármit megtehet. Hasonlóképpen érinthetetlenek a bevándorlók is. Január huszadikán jelent meg Udo Ulfkotte, 2017-ben elhunyt német újságíró utolsó könyve, mely a tömeges bevándorlás és a szexuális bűncselekmények számának drámai növekedése közti összefüggést taglalja. Nem meglepő, hogy két évet kellett várni a megjelenésre, Németországban manapság nem egyszerű kiadót találni hasonló témák kapcsán...

"Mindenki egyért, egy mindenkiért." A bajtársiassággal semmi baj. Csak soha ne legyen elvtelen. Nincs olyan ember a Földön, szeressem bármennyire, álljon hozzám akármilyen közel, legyen apám, anyám, vagy a saját gyerekem, aki mellett kiállnék egy vitás helyzetben, ha nincsen igaza. A közösség fontos, akár a vér szavára, akár az elesettek iránti szolidaritásra épül. De az igazságot sohasem írhatja felül.

Minden szerelem véget ér egyszer, s a legtöbb esetben nem a nagyharanggal. A szakítás után még hetekig, hónapokig nem tér magához az ember, és semmit sem érez olyan gyötrelmesnek, mint amikor azt látja, hogy a másik már továbblépett. Ha van valami, ami még tovább fokozhatja a kínt, ha az új hősszerelmes nem egy ismeretlen figura, hanem nagyon is közeli rokon, barát, cimbora. Miért van az, hogy duplán kiborulunk attól, ha az exünk "házon belül" marad?

Ha rendelkezünk egy igazán fincsi, Dunára néző garzonnal, amit idővel kinövünk és nagyobba költöznénk, semmi sem természetesebb, mint hogy barátaink és ismerőseink számára ajánljuk fel első körben. Ha mi magunk imádtuk, nekünk tökéletesen megfelelt, úgy mindattól az áldástól és örömtől, amit számunkra jelentett, nyilvánvalóan a hozzánk közel állókat sem fosztanánk meg. Sőt, azt reméljük, hogy régi cimboránkat, akinek a kulcsokat átadjuk, ugyanolyan prímán kiszolgálja majd, mint ahogyan minket. Hasonlóképpen teszünk használt, de kiváló állapotban lévő verdánkkal, jól fizető munkahelyünkkel - ha csak lehetséges, a barátainkat hozzuk helyzetbe, ők élveznek elsőbbséget. A szerelemmel azonban mintha másként bánnánk. Ha exünkről kiderül, hogy öcsénkkel, unokatestvérünkkel, legjobb spanunkkal lép tovább, olyankor nem a megelégedettség csendes hullámain ringatózunk, sokkal inkább támad bennünk érthetetlen, tomboló vihar. Úgy érezzük magunkat, mint akit mindenki becsapott és elárult, még akkor is, ha ennek vajmi köze van a valósághoz.

Bármennyire is tipikus ez a sebzett-haragos attitűd, ettől még nem válik sem helyessé, sem törvényszerűvé. A világtörténelem számos békés, pozitív példával is szolgál. Közismert például Eric Clapton és George Harrison esete, akik azután is barátok és zenésztársak tudtak maradni, hogy Clapton lenyúlta az egykori Beatles-tag feleségét, Pattie Boyd-ot. Pedig náluk közel sem arról volt szó, hogy szimplán váltották egymást. Clapton éveken keresztül fűzte a házasságban élő nőt, már a Layla című, 1970-es slágert is Pattie ihlette. Megesett, hogy egy bulin, ahogy összebújva, meghitten beszélgettek, George rajtakapta és kérdőre vonta őket. Eric csak ennyit válaszolt: "Haver, szerelmes vagyok a feleségedbe."

PATTIE BOYD ÉS ERIC CLAPTON

Számtalanszor leírtam már, hogy a görcsös szerelemféltés mennyire kispályás megnyilvánulás. Hadd legyek ezúttal egy kicsit megengedőbb: létezik olyan élethelyzet, amikor a féltékenység valódi létjogosultsággal bír. Amikor nem kishitűségből és paranoiából építkezik, hanem nagyon is valóságos az alapja. Egy szakítás után, amikor az egyik fél még heves érzelmeket táplál, miközben a másik már szemmel láthatóan túllendült a románcon, s egy új fejezetet nyitott, az kétség kívül rém cudar állapot. A 90-es évek elején még viszonylag könnyű dolgunk volt. Internet, mobiltelefon, Viber, Messenger és egyéb platformok híján csupán az tudott valamit a másikról a szívszaggató búcsút követően, aki direkt felhívta, esetleg nyomozott, leselkedett utána. Manapság sokkal nehezebb a felejtés. A Facebook profilokról eltűnnek a régi, páros fotók és felkerülnek az újak, s a megtört szívűeknek csak pár kattintásba kerül, hogy sót szórjanak nyílt sebükre, naponta 10-12 alkalommal is akár. Ha létezik elfogadható érv az ellen, hogy szerelmünket közeli barát örökölje meg, akivel napi kapcsolatot ápolunk, úgy talán ezt az egyet megemlíthetjük. Tényleg buddhista szerzetes legyen a talpán, aki blazírt képpel képes végig asszisztálni az orra előtt szárba szökő új románcot.

No de ez minden. Nem tudok egyéb akceptálható érvet felhozni az ellen, hogy a lány kézről kézre járjon. Minden egyéb tiltakozás, ami nem a nettó fájdalomcsillapításról szól, óhatatlanul valami sötét és beteg titkot sejtet. Talán kiderül, s még a baráti körben is elterjed, hogy csapnivaló szerető voltam? Esetleg napvilágra kerülnek szégyellni valóan perverz szokásaim és vágyaim? Ezek is megbújhatnak a háttérben, de alig hiszem, hogy egy egészséges lelkű embernél hasonló félelmek egyáltalán felmerülnének. Beteg fejezetek híján viszont nem marad más, mint hogy örülünk a másik boldogságának. Ha jobban belegondolunk, ez egy olyan szerencsés mozzanat, amivel mindenki nyer. Sanszos, hogy a legtöbbet éppen mi, annak ellenére hogy jelenleg még nyakig ülünk az önsajnálatban. És nem csupán azért, mert épp az imént nyertük vissza a szabadságunkat, hogy ismét fejest ugorhassunk a nagybetűs kalandokba. Nem csak azért, mert esélyt kaptunk rá, hogy megtaláljuk azt, aki majd lényegesen jobban passzol hozzánk. Hanem azért is, mert felnőtté váltunk, s megtapasztalhattuk, hogy valójában mit is jelent az érzelmi nagyvonalúság. 

Imádom az LGT-t és természetesen a Mindenki című számmal sincs az égvilágon semmi baj. (Szőröstül-bőröstül Presser szerzeményről van szó, ám a szövege semmivel sem gyengébb a pazar Adamis és a zseniális Dusán költeményeknél.) Ebben a slágerben minden a helyén van, a három rövidke versszakban megfogalmazott valamennyi kívánalommal egyet lehet érteni. Amivel gondom van, az abból ered, hogy fejben mindenki megfogalmazza a maga kívánságlistáját. Mindenki felépíti a saját kis világát, meghatározva, hogy mi lenne a helyes, hogy a többieknek miként kéne élniük, s ezek az elvárás-csomagok többnyire a legkevésbé sem kompatibilisek egymással.

Az lenne jó, hogyha mindenki önzetlen és segítőkész volna; reggel pontosan beérne a suliba/munkahelyre, s ott szorgosan végezné feladatait; Wagnert és Bartókot hallgatna, Tolsztojt és Dosztojevszkijt olvasna a gagyi popkultúra fogyasztása helyett; továbbá sportolna; egészségesen táplálkozna; részt venne a vasárnapi istentiszteleten és nem akarna kibújni az adófizetési kötelezettsége alól... Napestig lehetne sorolni a hasonlókat, ízlések és preferenciák szerint. Ezek kapcsán csupán négy aprócska problémát látok: Először is: rettenetesen unalmas volna a világ, ha a teljes társadalom egyazon értékrendet követné. Másodszor: ahogyan fent már említésre került, ez a hét és fél milliárd kívánságkosár a legkevésbé sem összeilleszthető. Harmadszor:a személyes elvárások jelentős hányada ostoba téveszmékre épül, nem vallana különösebb bölcsességre az ezeknek való feltétlen megfelelés. És végül negyedszer: mindezekből fakadóan az egyénileg preferált ezerféle viselkedési minta túlnyomó többsége nem kikényszeríthető. Az emberi élet és a tulajdon védelme minden valamirevaló kultúrában szent, de egy szabad társadalomban minden egyéb elem tisztán fakultatív.

A legtöbben például nagyra értékeljük az udvariasságot és a jó modort. Igyekszünk is ennek megfelelően létezni. Köszönünk, mosolygunk, beengedjük magunk elé a másik autóst. De mi van akkor, ha a másik nem köszön vissza, nem mosolyog, esetleg még arra sem képes, hogy kettőt villantson hálája jeléül? Ilyenkor jön a kiborulás, hogy micsoda bunkó, s hogy a legközelebb én is ilyen leszek, mert nem érdemel jobbat ez a világ... Miközben pontosan tudjuk, hogy ez mekkora ostobaság. Nyilvánvalóan az lenne jó, hogyha mindenki figyelmes és előzékeny volna a másikkal. Ugyanakkor ez egyáltalán nem elvárható senkitől. A gyerekeim is megjegyzik a hátsó ülésen, hogy mekkora tapló az ilyen, és semmi sem volna rosszabb, mintha mentegetni kezdeném az illetőt. A gyerkőcöknek természetesen igazuk van, és pontosan látniuk, érzékelniük kell, mi az a suttyóság, már csak azért is, hogy ők maguk messze elkerüljék az ilyenforma magatartást. Viszont azt is meg kell tanítanom nekik, hogy ezen nem húzhatják fel magukat. Ha a másik képtelen viselkedni, az az ő szegénysége, rám nem kell, hogy bármilyen módon visszahasson, pláne hogy a viselkedésemen változtassak. Itt két világ találkozott, s a kettő között nem jött létre semmiféle kapcsolódás. Ez nem tragédia. Mindketten békésen haladunk tovább.

A jó modorral kapcsolatos elvárás még hagyján. Igaz, hogy csalódások és pofonok szegélyezik az útját mindenkinek, aki a nagyvilággal szemben ilyen igényt támaszt, de vágyálmai legalább valódi értéket képviselnek. Létezik azonban egy sor olyan magatartási norma is, amely tökéletesen értéksemleges, sőt olyanok is, amelyek egyenesen károsak az egyénre, vagy akár az egész társadalomra nézve. A neutrális kívánalmak sora végtelen: viselj rendezett frizurát, házasodj meg, vállalj legalább három gyereket, válassz nyakkendős munkahelyet, kövesd az ősök szokásait és vallását stb. Itt lehet jó döntés az is, ha hallgatunk ezekre a hangokra, s ugyanilyen jó az is, ha tökéletesen ellentétes módon cselekszünk. Bizonyos elvárásokkal sokkal nagyobb a baj: az ezeknek való megfelelés az egyén számára valódi öngól. Közös jellemzőjük hogy ősrégi, végzetes téveszmékből táplálkoznak, és a legtöbbször olyan megkérdőjelezhetetlenül mélyen bevésődnek, hogy az érintettnek halvány fogalma sincs, mitől oly boldogtalan. Ilyen lehet a rasszizmus, a homofóbia, a merev szabálykövetés, az altruizmus, az aszketizmus, a szenvedéskultusz, vagy épp a jámborság összetévesztése a tutyimutyi önfeladással. Ezek közül egy is elég, hogy tönkrevágjon egy egész életet, mégis komplett ideológiák és vallások épülnek a felsoroltakra. Nem véletlen, hogy sem a kommunizmus, sem a hagyományos kereszténység nem virágzik szabad társadalmakban. Egyszerűen hibás kiindulópont az, amikor az emberi önzetlenségre építünk. A legpusztítóbbak természetesen azok a filozófiák, amelyek nem csupán az egyénre, hanem a teljes társadalomra veszélyt jelentenek - nácizmus, sztálinizmus, hódító iszlám, stb. Ezek közös gyökere az intézményesített erőszak, s innentől kezdve nincs is miről beszélni, ehelyütt már abszolút immorális vizeken járunk.

Amikor két, egymással nem illeszkedő világ összeér, e találkozásnak összesen háromféle kimenetele lehetséges. A középkori módi háborút jelentett makro-, s kocsmai késelést mikroszinten. Ezek a mára már szalonképtelenné vált lejátszási formák abból a szemléletből építkeztek, hogy az emberi élet nem jelent különösebb értéket, még az egészen jelentéktelen ideológiai eltérések is - Fradi vagy Újpest, Jahve vagy Allah - többet nyomnak a latban. A második út a káoszt élteti, manapság ez számit a legdivatosabbnak. Az Európai Unió például közel hetven éve formálódik, de még mindig lényegesen több a nyitott kérdés, mint a szabályozott, ezt látjuk a Brexit esetén is. A dolog úgy fest, mintha egy focibajnokságban a csapatok nem tudnának megállapodni a lesszabályt illetően, s a mérkőzések ezen elemét egy homályos, szürke zóna jellemezné. Nem járna különösebb szankció a lesre futásért, de amolyan illetlen dolognak számítana. Ez persze így szürreálisnak hat, de ha jobban belegondolunk, az egész létezésünket ehhez hasonló jelenségek kísérik végig. Nem illik, nem kéne, nem korrekt, visszaélés, kihasználás, kizsákmányolás, lelki bántalmazás... Az összes ehhez hasonló értelmetlen kifejezés annak az eredménye, hogy folyamatosan szürke zónákat teremtünk magunk körül. A harmadik út, a klasszikus liberális iskola - mely szerint minden megengedett, ami kölcsönösen önkéntes - elsősorban attól igazán működőképes, hogy kifejezetten kevés szabályt fektet le, ám azokhoz minden körülmények közt ragaszkodik. Ennek a filozófiának az a fő hozadéka, hogy egy tiszta és őszinte világot épít. Eltűnnek a szürke zónák, a lebegtetett témák, az elbeszélhetetlen kérdések. A liberális eszmerendszer keretei közt két összeférhetetlen világ találkozása semmiféle gondot nem okoz. Simán elsétálnak egymás mellett. (Ha mégsem így történne, mert csak az egyik fél békés szándékú, úgy a liberalizmus egyetlen etikus válaszreakciója az önvédelem lehet, s még véletlenül sem a bárgyú önfeladás.)

"És mindenki hagyná a másikat,

hogy énekeljen úgy, ahogy a szívéből fakad.

És mindenki várná a pillanatot,

mikor együtt fújhatjuk a dallamot."

Ezt hívjuk művészetnek. Presser egyetlen strófában összefoglalja azt, amit jómagam öt, erősen túllihegett bekezdésben fejtegetek. Ebben a négy sorban minden benne van. Az első kettő az individualizmust, az egyén senki által nem korlátozható szabadságát élteti. A záró sorok pedig rávilágítanak, hogy miként épülnek fel az igazi közösségek: különböző egyéniségek önkéntes együttműködéséből. Semmi csordaszellem. Semmi kényszer. Semmi izzadtságszag. Tökéletes üzenet egy tökéletes zenekartól.

Az idősek tiszteletét csaknem minden emberi kultúra alapvető értéknek tartja. A címbéli idézet arról tanúskodik, hogy ebben a szemléletben a Biblia is maradéktalanul osztozik. Ugyanakkor nincs olyan földlakó, aki nem gondolkodott még el soha azon, hogy a magas életkor valójában mitől is annyira tiszteletreméltó. Értékeljük a tapasztalatot és a hosszú esztendők bölcsességét? Igen ám, de sokan már harmincévesen nagyságrendekkel többet tudnak, mint mások valódi matuzsálemként. Támogatni szeretnénk az elesetteket? Jogos kívánalom, de egy mozgássérült kamasz jobban rászorul az odafigyelésre, mint egy fitt nyolcvanéves. Akármennyit is kapargatjuk, szálazzuk a kérdést, végül azt találjuk, hogy az eltelt esztendők önmagunkban az égvilágon semmiféle értéket sem képviselnek. Ha tiszteletet mutatunk egy aggastyán felé, az elsősorban magának az embernek szól, s minden józan logika szerint hasonló tiszteletet érdemelnek az érett középkorúak és a lezser tinédzserek is.

Anyám és apám még magázták a szüleiket. Az én generációmban ez már teljesen kiment a divatból, azonban a barátaink, osztálytársaink szüleit még kivétel nélkül mi is magáztuk. A gyerekeim nemzedéke ennek is búcsút intett: manapság már mindenki tegeződik mindenkivel, s ez annyira természetes és emberi, hogy nem is értem, miért nem volt mindig így. A csendőrpertu már önmagában is egy gyalázatos dolog, teljesen függetlenül attól, hogy rangbéli, vagy életkori különbségből fakad. A 21. század még sok furcsaságot hozhat, ám azt az ostoba, tekintélyelvű világot biztosan nem teremti újra, amelyben két ember formális egyenlőtlensége ilyen nyilvánvaló módon megmutatkozhat. Ez az aszimmetrikus viszony néha csupán ártatlanul megmosolyogtató, esetenként azonban akár katasztrófához is vezethet. Az előbbire Székelyföld szolgál példával, ahol nem ritka, hogy a fiatalabb testvér magázza az idősebbet, fordítva viszont ez nem áll. Ez akkor vicces igazán, amikor már mind a ketten nyolcvan fölött járnak... A csendőrpertu azért nem mindig ilyen vidám. Egy korábbi posztban szó esett már a Korean Air Cargo-hoz kötődő, feltűnően nagy számú légikatasztrófáról, ahol a vizsgálatok kiderítették, hogy elsősorban a kommunikáció volt a ludas. A koreaiaknál a tekintély rettenetesen fontos, maga a nyelv is - szemben a magázódás és tegeződés kétrétegű világával - hatféle (!!) tiszteletadási szintet különböztet meg. Végtelenül szomorú, hogy civilek százai veszítették életüket bagatell, műszakilag könnyen orvosolható problémák miatt, csak mert a vállalati kultúra szerint az első tiszt és a kapitány különböző szinteken állnak, s e hierarchikus viszonyba nem fér bele az egyenes beszéd.

Ismerek pár karót nyelt figurát, akik idegenkednek a mai, közvetlen hangvételtől, s ha már a csendőrpertu végképp szalonképtelenné vált, legalább a kölcsönös magázódás intézményét éltetnék. Ezzel önmagában nem is volna baj, csakhogy néha rettenetesen életidegen módon hat. Felidézni sem tudom, hogy hány olyan Orbán-interjút láttam, amelyet Bayer Zsolt készített, s minden alkalommal rém kínos volt végignézni azt a természetellenes erőlködést, ahogyan igyekeztek - egy teljesen felesleges formalitásnak megfelelve - a magázódás keretei közt megmaradni. Egy focipályán - ahol a kamasztól a nyugdíjasig, a mérnök úrtól a házmesterig mindenki ugyanazt a labdát kergeti - ugyanilyen röhejesnek hatna, ha a játékosok a "legyen kedves passzolni", vagy az "úgy vélem, hogy ön az imént szabálytalanságot követett el" kifejezésekkel operálnának. Mondjuk, egy erotikus kalandot fel tud dobni a kölcsönös magázódás, ám nyilvánvaló, hogy ez esetben sem a különleges tiszteletadásról van szó, sokkal inkább pikáns szerepjátékról. "Anyádat hívd, ne a 112-t!" - üzeni a magyar rendőrség az ostobaságok miatt betelefonálóknak, s ha van szimpatikus és üdítő jelenség a magyar közéletben, úgy ez a laza, közvetlen stílus feltétlenül annak mondható.

Léteznek olyanok, akik puszta hagyományőrzésből mutatnak megkülönböztetett tiszteletet az idősek felé, mások pedig abból a megfontolásból, hogy egyszer felettük is eljár az idő, s akkor talán ugyanezt a megbecsülést élvezik majd ők is a fiatalabb generációk részéről. "Annak az ifjúságnak, amely nem tiszteli az időseket, nincs jövője" - tartja a kínai bölcsesség. Hazai megfelelője a közmondások gazdag kosarából: "Nem akar öreg lenni, ki az öreget meg nem becsüli." Az indián törzseket és az ázsiai népeket tekintve ez az attitűd fokozottan jellemző. Bali szigetén mindig a legidősebbek voltak a törzs legmagasabb rangú tagjai, a közösség pedig feltétel nélkül engedelmeskedett nekik. Indiában sok helyütt még ma is a legöregebb rokon a családfő, de Koreában, Japánban és Kínában ugyanúgy kijár a tisztelet az előrehaladott korúaknak. Ahhoz azonban, hogy ez ne csupán egy kiüresedett, formális gesztusként éljen tovább, elengedhetetlen, hogy a vének valódi értéket tudjanak nyújtani a fiatalság számára. A legtöbb kultúrában ezt az élettapasztalatból eredő bölcsesség jelentette. Csakhogy amíg egy - technológiáját és életvitelét tekintve - generációkon keresztül változatlanul működő társadalomban ez az élettapasztalat megkérdőjelezhetetlen értéket képviselt, addig a jelenkor napról napra változó világában a régiek szellemi tőkéje erősen devalválódik. Az pedig külön rátesz egy lapáttal, hogy ma már minden tudás pár gombnyomással elérhető; míg 250-300 évvel ezelőtt nem csupán az internet hiányzott, de a túlnyomó többség még olvasni sem tudott. Maradt nagyapa, aki hideg téli estéken a kályha mellett mesélt a világ dolgairól, hogy unokái tátott szájjal hallgassák. Manapság cikkek százaival találkozunk, amelyekben az idősek tiszteletét kérik számon a fiataloktól, ám a legtöbb csak üres siránkozás, egyetlen valamirevaló érvvel sem találkoztam eleddig, mely kellően alátámasztotta volna ezt az igényt. Pedig a dolog nem bonyolult: azok az öregek élveznek valódi megbecsülést, akik a felgyorsult 21. században is praktikus útravalót tudnak nyújtani, s nem puszta nosztalgiaműsort vetítenek. Azt például a mai autókínálatot látva nehéz volna eladni, hogy a Lada 1200-as, vagy a Skoda 120-as milyen príma kis verdák voltak. Ugyanilyen megmosolyogtató a párás szemű megemlékezés a Metró együttes (méltán elfeledett) slágerei felett, miközben ma már Carbonfoolst, Kiscsillagot és Magashegyi Undergroundot hallgatunk. A valódi bölcsek pontosan tudják, hogy tudásuk mely része az, amely teljesen elavult, s melyik az, amely időtlen értéket képvisel. A morál alapjai például évezredek óta változatlanok, ahogyan a pszichológiai igazságok is ugyanúgy élnek tovább. Lehet, hogy nagyapó vasöntödei tapasztalatai már nem sokat érnek, de talán csajozós eszköztára nagyon is használható - csupán a hatvan éve még jól csengő mondatait kell leporolni és a mai stílushoz igazítani.  

Bevallom, Petőfi nem tartozik a nagy kedvenceim közé, és - szemben Arany Toldijával - a János Vitézből sem tudnék túl sok strófát felidézni. Most azonban, hogy ötödikes fiam tanmenetében napirendre került, négy sor 35 év távlatából is azonnal bevillant: "Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk? Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk. Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani, Hogy kihullanak még meglevő fogai." Ezt a kérlelhetetlen igazságérzetből fakadó forradalmi hevületet már kiskamaszként is nagyon bírtam. Petőfi nem vacakol: hősének szájába olyan pimasz mondatokat ad, melyek magasról tesznek a másik életkorára, s arra a máig élő, alaptalan elvárásra, hogy az idősebbet tisztelni muszáj. Természetesen a fiatal férfiak a világ minden létező kultúrájában forradalmárok; a hirtelen megugró tesztoszteronszint lázadóvá formálja mindannyiukat szüleikkel, tanáraikkal és általában az idősebbekkel szemben. Ha létezik igazán pazar történet, amely rávilágít, hogy ezt még a legjámborabb szülő sem tudja megúszni, úgy a tékozló fiúról szóló krisztusi példabeszéd pont ilyen. A tekintélyelvűséget hirdető prédikátorok ritkán említik meg, hogy Jézus nem is az atyai örökséget eltapsoló fiú karakterére fókuszál. Sokkal inkább apjáéra, akit a tökéletes szabadelvűség jellemez, s akit etalonként mutat be; valamint bátyjáéra, aki formálisan tisztelettudó, de messzemenően boldogtalan, s a sztori egyetlen negatív figurája. Számomra a legizgalmasabb az a tény, hogy a tékozló fiú meséje valójában egy ősrégi, buddhista történet, ugyanakkor a földhözragadt, besavanyodott báty karaktere már tisztán jézusi találmány. Az üzenet egyértelmű: az ószövetségi szemlélettel szemben a legkevésbé sem attól válunk példaértékűvé, ha kritikátlan tisztelettel viszonyulunk az előttünk járó generációkhoz.