"Nem vagyok a magam ura..." - hajtogatja Victome de Valmont a kultikus Veszedelmes viszonyok című filmben, miközben brutális ridegséggel tapos Madame de Tourvel lelkébe. A John Malkovich által zseniálisan megformált szívtipró természetesen mellébeszél, ahogyan mi is tesszük oly gyakran. Elég csak a szakítás stílusára gondolni; senki sem tart pisztolyt a fejéhez, hogy efféle, kegyetlen mondatokat formáljon: "Az én szerelmem már az ön erényét is csak nagy nehezen élte túl." A kérdés mindazonáltal adott: lehetséges, hogy valóban nem vagyunk a magunk urai? Létezik az, hogy a szabad akarat csupán egy naiv illúzió?

Emberemlékezet óta foglalkoztatja a filozófusokat a szabad akarat problematikája, s ebbe a játékba az utóbbi évtizedek során a pszichológusok is beszálltak, számos kísérletet végezve és publikálva. A magamfajta, klasszikus liberális elveket valló ember számára mindez létkérdés. Ha a tudomány megcáfolhatatlanul kiderítené, hogy valójában mindannyian csupán genetikusan kódolt robotok vagyunk, s döntéseinkben a tudat vajmi kevés szerepet játszik, úgy minden, amiben valaha hittem - demokrácia, morál, akaraterő, önfejlesztés, személyes felelősségvállalás - egy csapásra értelmét vesztené. A fene se tudja, miként rendeznénk be egy ilyen világot, s hogy mit kezdenénk magunkkal - évszázados eszméinkkel, évezredes erkölcsi alapvetéseinkkel - egy ilyen forgatókönyv szerint. Szerencsére ettől - jelenlegi ismereteink szerint - igen távol vagyunk.

A szabad akarat létét megkérdőjelezni igyekvők leggyakrabban Benjamin Libet idegélettani kutató 1983-as kísérletsorozatára hivatkoznak. Az amerikai tudós időbeli csúszást talált a valóság és annak tudatos észlelése között. Ez tapintás esetén fél másodpercet, a látásnál még nagyobb eltérést jelent. Egyik kísérletében az EEG-elektródákkal felszerelt résztvevőknek fel kellett tenni a kezüket, s jelezni, hogy mikor hozták meg ezzel kapcsolatos döntésüket. Libet megállapította, hogy az agy csaknem fél másodperccel a döntés előtt már felkészül mozgásra, s ebből arra következtetésre jutott: szabad akaratunk pusztán illúzió. 2016-ban Adam Bear és Paul Bloom, a Yale egyetem kutatói is hasonló szemléletű publikációt jelentettek meg. Kísérleti alanyaiknak egy képernyőn megjelenő öt fehér körről kellett eldönteniük, hogy melyik fog pirosra váltani. A másodperc tört része alatt tippeltek és - csodák csodája - a 20%-os várható találati aránynál lényegesen jobban teljesítettek. Libet megállapításához hasonlóan ők is azzal magyarázták a jelenséget, hogy létezik egy szűk idősáv az agyi érzékelés és a tudatosulás között, s döntéseinket ebben az időrésben hozzuk. Azzal együtt, hogy ezek a kísérletek rém izgalmasak, a szabad akarat létéről nem sokat árulnak el. Amit Libet megfigyelt, az valójában egy készenléti potenciál, mely nem feltétlenül manifesztálódik tényleges cselekvésben. Bear és Bloom is azt találták, hogy amikor hosszabb időt adtak a döntésre, olyankor helyreállt a világ rendje, s résztvevők - romló produkcióval - immáron a 20 %-os matematikai esély szerint teljesítettek. (Ez a kutatás valójában az intuíciók természetéről árul el sokat.) A brit John-Dylan Haynes, aki maga is hasonló tesztvizsgálatokat végez, kihangsúlyozza: ezek a kísérletek a legkevésbé sem reprezentatívak életünk nagyobb döntéseit illetően.

Yuval Noah Harari, izraeli történész ugyancsak problémásnak véli a szabad akarat kérdését, ő azonban a mesterséges intelligenciában látja a gyakorlati veszélyforrást. Az élettudományokra hivatkozva azt állítja, hogy az ember valójában algoritmusok összessége, s nincs semmiféle megfejthetetlen belső hangja, lényege, lelke. Márpedig ha ez így van, úgy egy külső, átfogó megfigyelést végző algoritmus pontosan tudhatja, hogy mit érzünk és mire vágyunk, akár még nálunk is sokkal precízebben. Harari szerint az MI ily módon képes lesz átvenni tőlünk a szavazó és a piaci döntéshozó szerepét. Apró jeleit már érzékeljük ennek a most még futurisztikusnak tűnő világnak: az internetes reklámok és a Youtube tartalmak fogyasztói szokásaink alapján találnak meg bennünket, ez a jelenség közeli jövőben egyre szélesebb körben jelenik majd meg. Egy valamiről azonban nem feledkezhetünk el: amit az izraeli történész vizionál, az csupán technológiai lehetőség, nem pedig megkerülhetetlen kényszerűség. Valószínűleg 15-20 év múlva elég lesz csak rápillantani az okosóránkra, mely azonnal jelzi majd, hogy lecsökkent a magnéziumszintünk; hogy 150 kalóriával többet fogyasztottunk az optimális értéknél; hogy a Magyar Kétfarkú Kutya Párt programja áll a legközelebb az általunk vallott értékekhez; vagy hogy három percen belül szembejön velünk álmaink nője. Mi azonban dönthetünk úgy, hogy magasról teszünk a magnézium utánpótlásra, a diétára, a politikára, vagy a tökéletes bombázóra, aki - az előrejelzésnek megfelelően - tényleg épp most sétált el mellettünk. Egy vezérigazgatónak sem muszáj mindig a tanácsadóit követni, még akkor sem, ha sohasem tévednek. Ahogy a cégvezető is megteheti, hogy saját preferenciái, érdeklődési köre, szeszélyei szerint jobban beleássa magát a termelési és az értékesítési folyamatokba, miközben a beszerzéssel, a bérszámfejtéssel, vagy épp a számvitellel kapcsolatban csupán a főbb adatokat ismerve hoz döntéseket; ugyanúgy mi is bőven válogathatunk: talán befektetési döntéseinket az algoritmusokra hagyjuk, de a lakberendezés és a vasárnapi menü kapcsán csakis a belső hangunkra hallgatunk. S persze az is meglehet, hogy tökéletesen megbízunk a mesterséges intelligenciában, s gyakorlatilag minden alkalommal megfogadjuk javaslatait. A döntést ez esetben is mi magunk hoztuk meg, még akkor is, ha formális aktussá redukálódik csupán. Még akkor is, ha környezetünk ezerféleképpen manipulál, átmossa agyunkat s dróton rángat bennünket. Már az a körülmény, hogy irgalmatlanul zavar mindegyikünket, ha sorsunkat érintő kérdésekben más mondja ki a végső szót helyettünk, bőven elég ahhoz, hogy továbbra is szentként tiszteljük a szabad akaratot. A felelősségérzet és a moralitás alapja az, hogy cselekvéseinket a sajátunknak érezzük, teljesen függetlenül elménk tudatos és tudattalan folyamataitól.

Végignézve a történelmen azt látjuk, hogy mindig az adott korszak technológiai színvonala volt az, amely meghatározta az adott társadalom struktúráját, gazdaságát, ideológiáját, vallását. A mezőgazdaság feltalálását követően mindenütt megjelentek a királyok, császárok, fáraók, fejedelmek, akik - mi sem természetesebb - isteni megbízólevéllel vezették a népet, vagy akár maguk is istenek voltak. A keresztény gondolkodásban hangsúlyosan megjelenő szabad akarat a gyakorlatban csupán cinikus frázisként élt, hiszen az egyházi és az uralkodói tekintély minden lényeges kérdést eldöntött. Legfeljebb arra volt elég, hogy megváltsuk a jegyünket egy képzelt mennyországba, ha itt a Földön békésen tűrünk minden embertelenséget és jogi aszimmetriát. A felvilágosodás és az ipari forradalom elhozta a kapitalizmust és a képviseleti demokráciát. Egy olyan világot teremtett, amelynek polgárai a saját bőrükön tapasztalhatták, hogy mit jelent a szabad akarat: a tehetségeseknek és szorgalmasaknak sosem látott felemelkedést kínált. Most itt állunk a harmadik nagy, világformáló folyamat közepén, s azon tűnődünk, hogy az informatikai forradalom mit tesz majd a szabad akarattal, s miként strukturálja át társadalmainkat. A negatív forgatókönyvek szerint az ember - mint gondolkodó, döntéshozó, így úgy is, mint szavazó - teljesen elveszíti értékét a mesterséges intelligencia világában. A valóság az, hogy az egyén csak kétféle módon bukhatja politikaformáló hatalmát. Az egyik egy államnélküli világot, vagy minimális jogkörrel rendelkező államot feltételez, ahol a lényeges döntések nem a parlamentben, hanem tőzsdéken és az áruházakban dőlnek el. Ha az államok erősek maradnak, úgy a polgárok voksai is megőrzik értéküket, s csupán egy nyíltan antidemokratikus lépéssel foszthatók meg szavazójoguktól. A történelem jelen szakaszában egyik felvázolt szcenárió sem tűnik reálisnak. Jelenleg sokkal valószínűbbnek tartom a szabad akarat egyre fokozottabb térnyerését, amely abban ölthet testet, hogy a képviseleti demokráciát felváltja, vagy kiegészíti a közvetlen demokrácia intézményrendszere. Minél több olyan kérdés kerül napirendre, amiről az állampolgárok otthonukból, egyetlen gombnyomással dönthetnek, annál kevesebb társadalmi és politikai feszültség fogja terhelni világunkat. Ezt látjuk Svájcban, ahol a szélesebb körű közvetlen demokráciával működő kantonoknak nagyobb a makrogazdasági teljesítménye, mint a többié. Csupán a csorbult hatalmú politikusok járnak rosszul, ám értük aligha ejtünk könnyeket.

Akár az említett pszichológiai megfigyeléseket tekintjük, akár a mesterséges intelligenciában rejlő erős befolyásolási potenciált, adekvát következtetésünk nem lehet az, hogy nem létezik szabad akarat. Sokkal inkább azt látjuk, hogy annak érvényre juttatása nem mindenkinél azonos hatásfokkal működik. Egész egyszerűen különbözőek vagyunk impulzivitás tekintetben. Léteznek könnyen befolyásolhatóak, akik úsznak az árral, s léteznek tudatosak, akik sokkal határozottabban haladnak a saját maguk által kijelölt úton. Az impulzív embereknek valójában több akaraterőre van szükségük szabad akaratuk kinyilvánításához. A pszichológusok többsége sem állít mást: tudatosság és gyakorlás kérdése, hogy mennyire vagyunk a magunk urai.

A napokban sokadszorra is megnéztem az Amerikai szépség című zseniális filmet. Valamennyi karaktere telitalálat. Nem is lehet másképp, hisz mind egy-egy tökéletesen sztereotip figura. Az egykori katonatiszt (Chris Cooper) különösen ilyen. Tőle hallunk ilyen mondatokat, miután ököllel háromszor belemászik fia képébe: "Nem csinálhatod csak úgy azt, amihez kedved szottyan! Nem! Szabályok vannak! Rendnek kell lenni, érted? És fegyelemnek!" Ezek a kétségbeesett és nyomorult mondatok természetesen nem is a fiúnak szólnak, hanem saját magának, ám ez csupán a film végén válik nyilvánvalóvá, amikor a mélyen a tudattalanjába préselt homoszexuális késztetései a felszínre törnek. Attól tartok, hogy minden túlzó rendpártiság mögött valami hasonló félelem húzódik. Amikor rettegünk a káosztól, a sokféleségtől, a kontrollálhatatlanságtól, a legtöbbször a saját magunkban elzárt, irányíthatatlan tartalmakat kívánjuk erőnek erejével lakat alatt tartani.

Kezdjük azzal, hogy a magam részéről semmi bajom a renddel. Sőt! Őszintén szólva csaknem kényszeresen rendmániás vagyok. Imádom, ha a konyhában minden kézre áll és a megszokott helyén találom; ragaszkodom a regények és a cédék szerzők, illetve előadók szerinti betűrendjéhez a polcon; az irodámban minden dokumentum szigorúan felcímkézett iratrendező dossziéban pihen; s hülyét kapok azoktól a riportfilmektől, amelyekben a nyilatkozó tudós mögötti könyvszekrényt a tökéletes kuszaság uralja. Sokan állítják, hogy "a zseni átlátja a káoszt", csakhogy a legtöbben nagyon messze vagyunk a zsenitől. Ráadásul a rend nem csak átláthatóságot, de kényelmet és esztétikus formát is nyújt, s ezek olyan szinten emelik az emberi életminőséget, hogy aligha tudnék lemondani bármelyikről. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ezt a privát dilimet nem kényszeríthetem rá senkire. Mindenkinek joga van az alacsonyabb minőségű létezésre. Lehet, hogy én magam fél órát sem bírnék ki Tamás Gáspár Miklós nappalijában, s már azon kapnám magam, hogy a könyvtárát rendezem, ám nagy valószínűséggel erre sosem kerül sor. Ő pedig úgy él, ahogy neki tetszik.

A baj tehát ezúttal sem azzal van, ha mi magunk kínos pedantériával rendezzük be az életünket, sokkal inkább azzal, ha ezt a világot másokra is erőszakosan rá kívánjuk kényszeríteni. Amikor a rendet, amely nem több és nem kevesebb, mint egyfajta minőségmérce, egy diktatórikus mozdulattal átemeljük a morál felségterületére. Érdemes eltűnődni egy percre azon, hogy mely társadalmi rendszerek azok, amelyek a legtöbb önjelölt rendőrt, besúgót, függöny mögül leselkedő házmestert kitermelik. A kommunizmus értelemszerűen ilyen. Egy olyan világban, ahol korlátozott a magántulajdon mértéke, s a közösségi vagyon a döntő, nyilvánvalóan mindenki bizalmatlanul, árgus szemmel figyeli a másikat, hogy mikor emel el egy nagyobb szeletet a közös tortából, mint amennyi a kényszerű egyenlősdi alapján neki járna. A fundamentalista társadalmakat pontosan ugyanez a mentalitás jellemzi, a különbség csak annyi, hogy itt nem az anyagi javak miatt méregetik egymást az emberek, hanem az "isteni" törvényeknek való megfelelést kérik számon a másikon. Az Újszövetség például másról sem szól, csak a farizeusok és írástudók - az ószövetségi törvényvallásból építkező - kisstílű, szőrszálhasogató, rideg mentalitásáról, melyet Jézus példás lezserséggel söpör le az asztalról. A szélsőbaloldali és az ultrakonzervatív megközelítés között pontosan félúton találjuk a klasszikus liberális attitűdöt, amely a legkevésbé kedvez a besúgóknak, feljelentőknek, önkéntes rendőröknek. Ez a világ ugyanis a másik szabadságának tiszteletén kívül semmiféle elvárást nem támaszt senki felé. Szemben a kommunizmussal, amely megköveteli a kommunista rend tiszteletét; illetve az ortodox berendezkedéssel, mely ragaszkodik őseink rendjének megőrzéséhez, a liberalizmus semmi ilyet nem kér és nem ellenőriz. Bárki lehet marxista, iszlám-hívő, anarchista, vagy bármi, egészen addig, amíg nem árt vele másnak.

Természetesen az "élni és élni hagyni" elvet követő, szabad világ sem működhet rendszabályok nélkül. Minden olyan tett korlátozható és büntethető, amellyel a másik embert veszélyeztetjük, vagy életminőségét rontjuk. Senki sem fogja Svájcot vérgőzös diktatúrának nevezni, csak mert súlyos összegeket perkálunk a gyorshajtásért, vagy a kocsiból kipöckölt cigarettacsikkért. Ezek az intézkedések egy általánosan preferált rendet szolgálnak, s az objektív módon érzékelhető negatív külső hatás adja morális alapjukat. Lehet azon vitatkozni, hogy a 120 km/h sebességhatár magas, vagy alacsony. Morfondírozhatunk azon, hogy a 280 frankos büntetés sok, vagy kevés. Egyben azonban mindannyian egyetértünk: az emberi élet védelménél nemigen létezik szentebb cél. Az általánosan preferált rend fogalmába ugyanakkor nem férhet bele egyetlen olyan követelmény sem, amely ártatlan, a külső környezetet objektív módon nem veszélyeztető tetteket kíván korlátozni. Egyetlen erkölcsösen működő hatalom sem szabályozhatja az emberek öltözködését, hajviseletét, kimondott és leírt szavait, pályaválasztását, időbeosztását, szexualitását, hitét. Pedig ezek mindegyikére láttunk már példákat.

Ha nagyon erős a fantáziánk, természetesen el tudunk képzelni olyan rendpárti világot, amely ideig-óráig működőképes. Ha a híres stanfordi börtönkísérletet - melyről tavaly kiderült, hogy kamu az egész - csupa buddhista szerzetessel végeznénk el, aligha lehetne filmet forgatni belőle. A világ azonban nem csak jámbor csuhásokból áll, s elég egyetlen porszem a gépezetben, máris borul minden. A liberális elveken nyugvó világ nem morális felsőbbrendűsége miatt működőképesebb minden másnál, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy sokkal nehezebb tönkretenni. Ahol nem szükséges egyenruhába bújni, egy irányba menetelni, ugyanazt gondolni és képviselni, továbbá mindezeket folyamatosan ellenőrizni, ott a meghibásodás lehetősége is szűkebb. Egy olyan világban, ahol mindenki úgy öltözik, úgy vetkőzik és úgy él, ahogy csak szeretne, ott a társadalmi rend megőrzése nagyságrendekkel könnyebben megvalósítható feladat.

Az egyik legtipikusabb és legprimitívebb téveszme az, amikor a zűrzavaros világ rendjét úgy kívánjuk helyreállítani, hogy elkezdünk dolgozni a másik ember megváltoztatásán. A harcos feministák a férfiakat; a radikális antifeministák a nőket; a homofóbok a melegeket; az iszlám követői a hitetleneket szeretnék gatyába rázni. Már önmagában az is egy tévképzet, hogy egy mérnökien precíz tervezésből fakadóan létezik valamiféle természetes rend. Függetlenül attól, hogy a teremtés Isten műve, vagy a puszta véletlené, azt látjuk, hogy a legtöbb teremtmény közel sem tökéletes. Teljesen felesleges idegpályákat és szerveket találunk a legegészségesebb emberi testben is, miközben azt tapasztaljuk, hogy ugyanazt az idegrendszert egymástól teljesen eltérő funkciókra használjuk. Ez utóbbi jelenség már önmagában is irdatlan káoszt képes teremteni az átlagember elméjében, hiszen még a kifejezetten racionális döntéseinkhez is számtalan - totál felesleges - érzelem kapcsolódik. Ezzel együtt is mindegyikünkben ott él a késztetés, hogy valamiféle kontrollált rendet alakítsunk ki a környezetünkben, ám nem mindenki jut el addig a józan - buddhista, jézusi, vagy ha úgy tetszik, liberális - felismerésig, hogy magunkon kívül senki mást nem tudunk megváltoztatni. A kommunizmusra, a nácizmusra, a fasizmusra, az iszlám hitre és a legtöbb szektára egyaránt jellemző az az elmebeteg elképzelés, hogy megteremt valamiféle új embert, ha kell, a legszélsőségesebb erőszak által. Nem csupán a morál, de a tapasztalat is tiltakozik ez ellen. Természetesen van remény arra, hogy a világot egy jobb hellyé varázsoljuk, ám ehhez még véletlenül sem a katonás rend, és az agresszív fegyelmezés vezet. Ha egyenként, önálló individuumként csak épp hogy elkezdenénk dolgozni önmagunk megismerésén és fejlesztésén, már az annyit dobna a világ általános tudati szintjén, hogy háromig sem kéne számolni, máris a földi mennyországban találnánk magunkat.

Meggyőződésem, hogy egy fejlett társadalom tudatosan törekszik arra is, hogy rendjének fenntartására a lehető legkevesebb lélekölő, ellenőrző-büntető munkakört alakítson ki. Fura volt a Tesztbeszéd című tévéműsorban az épp főpolgármesterségre készülő Puzsér Róbert szájából azt hallani, hogy megveti a BKV-ellenőröket, ám az mindenesetre tény, hogy ezek a karszalagos fickók valóban nem örvendenek magas össztársadalmi népszerűségnek. Hasonlóan alacsony presztízzsel bírnak a parkolóőrök, a halőrök és a közterület-felügyelők is. Az automatizáció egyik legnagyobb áldása az lesz, hogy ezek a lenézett és utálatos munkakörök egyszer s mindenkorra eltűnnek. Ami a tömegközlekedést illeti: számos európai nagyvárosban megfordultam az elmúlt huszonöt évben, s Budapesten kívül sehol sem találkoztam metró-jegyellenőrrel, mindenütt beléptető rendszer működött. Őszintén hiszem, hogy egy élhető világ megteremtéséhez azzal járulunk hozzá leghatékonyabban, ha közösségi rendmániánkat csupán a legszükségesebb területekre korlátozzuk, s azon belül is a lehető legcsekélyebb emberi erőforrást vesszük igénybe. Csupán a haragunk, mérgünk, frusztrációnk okát és céltábláit kell eltávolítani, s már készen is vagyunk. 

Ma már csak mosolygunk Luther címbéli kijelentésén. A katolikus inkvizíción ugyanakkor nehéz volna jóízűeket röhögni, holott az is pontosan erre az attitűdre épült. Mi, a felvilágosodás gyermekei azt hittük, ez a kor és ez a szemlélet már sohasem térhet vissza; a tapasztalatra épülő tudomány igazsága egyszer s mindenkorra legyőzte a vakhit dogmatikus világát. Naiv elképzelés volt. A középkor ismét kopogtat. Sőt, posztmodern jelmezben már itt is van közöttünk.

Az Index hétfői cikke arról tájékoztat, hogy kutatóintézete minden címétől megfosztotta a Nobel-díjas professzort, James Watsont. A kilencven esztendős biológus azt találta mondani egy dokumentumfilmben, hogy genetikánkból fakadóan lényeges a különbség a fehér és a fekete bőrű emberek intelligenciaszintje között, a fehérek javára. Kijelentése - melyet bulváros egyszerűséggel rasszista gyűlölködésnek titulálnak - komoly viharokat keltett a tudomány világában.

Amikor Giordano Brunot 1600-ban elevenen elégették, előzőleg - biztos ami biztos - kivágták nyelvét, azt azonban senki sem vizsgálta, hogy botrányos tanai - például hogy az univerzum végtelen - legalább nyomokban tartalmazhatnak-e tudományos igazságot. Egész egyszerűen szembement a korszellemmel, és ez sértette a katolikus egyház dogmáit és tekintélyét. Ma ugyanezt látjuk - szerencsére máglyák nélkül. Egy tudós állít valamit, ami ellentétes a posztmodern kor dogmáival, s azonnal a kispadra ültetik. A politikai korrektség kiütéssel győz a tudomány felett, s kijelenti: bizonyos kérdések nem képezhetik kutatás tárgyát, mert az érintettekre nézve ez sértő. De lássuk csak, ki sérteget kicsodát? Ha James Watson azt állította volna, hogy a fehér embereknek genetikai okból jobb a ritmusérzéke, szálkásabb az izomzata és hosszabb a pénisze, mint a feketéknek, valószínűleg csak mosolyogva legyintett volna mindenki, annyira képtelenség. Ám amikor az általános intelligencia kerül terítékre, legszívesebben rögtön kivágnák az ember nyelvét, csak nehogy még egy szót szóljon. Mindez végtelenül kontraproduktív: nincs az a reklámhadjárat, ami mélyebben bevési az emberek tudatába, hogy a feketék kevésbé intelligensek - függetlenül attól, hogy ebben van-e bármi igazság - mint az, ha hivatalosan tabuként kezeljük a témát. Ha jómagam afrikai srác volnék, sokkal bántóbbnak találnám ezt a politikailag korrekt megközelítést, mint a Nobel-díjas professzor kijelentését. A nyugati mainstream gondolkodás azonban nem csupán a feketéket sérti vérig, de a fehéreket legalább annyira. Ugyanis azt feltételezi, hogy amennyiben - megfelelő genetikai kutatással alátámasztva - tudományos ténnyé érne a professzor feltételezése, az fokozná a rasszizmust, zárttá és kirekesztővé tenne bennünket. Tényleg el tudja képzelni bárki, hogy a szőke, müncheni lány, aki kenyai udvarlójával az esküvőjére készül, egy ilyen hír hallatán behúzná a kéziféket és a lagzi lefújásán kezdene töprengeni? Az az érzésem, hogy a fő véleményformálók komplett idiótának nézik a teljes emberiséget, fehéret, feketét, tarkát egyaránt.

Semmi sem jellemzi jobban a mai közéletet, mint a fenti "Tessék választani!" című mém. A konzervatív üzenet világos: "Jobb ma egy fehér unoka, mint holnap két fekete bevándorló." Akármennyire is elutasítom a tömeges bevándorlást, az ilyen plakátokkal sem tudok egyetérteni, hiszen egyértelműen negatív mozzanatként állítja be Macron barátkozását a fekete bőrű srácokkal. Semmi értelme e szembeállításnak: a gyermekvállalás is megkérdőjelezhetetlen érték, ahogyan a rasszok közötti elfogadás is az. Az adekvát válasz az, hogy nem kell választani, s még véletlenül sem az, amit a Facebook tesz, kapásból cenzúrázva az ilyen mémeket. Mintha mindkét oldal azon dolgozna, hogy fokozódjon a gyűlölet.

A magam részéről nem hiszek semmiféle összeesküvés-elméletben, sem pedig milliárdosok ördögi terveiben. A jószándékot feltételezem minden szó és cselekvés mögött. Egyben viszont egészen bizonyos vagyok: a rasszizmus abból a primitív törzsi gondolkodásból fakad, amelyet az ismeretlentől való félelem táplál. Semmi sem képes annyira nevetségessé, értelmetlenné és végül semmissé tenni az idegengyűlöletet, mint a másik megismerése. Ennek viszont része az is, hogy nyíltan és szabadon beszélhetünk egymással és egymásról. A magam részéről híve vagyok a vérfrissítésnek, s leborulok az olyan gyönyörűségek előtt, mint ami az eltérő rasszok közös utódaiban oly gyakran megjelenik. Kifejezetten izgalmasnak és hasznosnak tartanám a különböző rasszok minél szélesebb körű genetikai vizsgálatát, továbbá azokat a kutatásokat is, amelyek a rasszok közötti keveredés hatásait veszik górcső alá. Ami az intelligencia kérdését illeti, az egyes országok átlagos IQ-ját rendszeresen mérik, többek között a brit Ulster Intézet is végez ilyen irányú kutatásokat. Sértődésre valójában nekünk is bőven volna okunk, az élmezőnyt ugyanis hosszú ideje változatlanul a fejlett gazdasággal bíró, távol-keleti nemzetek adják. James Watson botrányt kavaró állításával összhangban az afrikai országok valóban nem szerepelnek fényesen ezeken a felméréseken, ám ez még korántsem jelenti állításának igazolását. Akárhogy is: alig hiszem, hogy jó ötlet, ha mindezt tabuként kezeljük. A legtöbben semmivel sem fogjuk kevésbé kedvelni egyik népcsoportot sem, amelyről esetleg kiderül, hogy alacsonyabb intelligenciahányadossal bír. Sőt, azt gondolom, e tudás inkább megértőbbé és empatikusabbá formálna bennünket. Ami pedig a rasszok keveredését illeti: vagyunk egy páran, akik szívesen adnánk 10 pontot az IQ-nkból egy szálkás, kapucsínó testért és egy húszcentis péniszért cserébe...

Kétségtelenül igaz, hogy a címbéli, ősrégi közmondás nincs ott a hétköznapok során legsűrűbben felemlegetett frázisok közt. Ám ami a tartalmát illeti, annál inkább: a mai napig úgy él a közhiedelemben, hogy a lángoló érzelmek és az egyenes tartás tökéletesen kizárják egymást. Ez a végtelenül hamis gondolat csupán arra jó, hogy csírájában fojtsa el a szerelmet, s teljességgel aláássa a kapcsolatot, annak minden létező fázisában. Aki a méltóságát elveszíti, az a vonzerejének, s ezzel együtt magának a románcnak is búcsút inthet. Egyszerűen muszáj megtanulni méltósággal szeretni.

Az első neuralgikus pont értelemszerűen a megismerkedés pillanata. Egészen nyilvánvaló, hogy nem érkezhetünk virágcsokorral az első randira, s nem önthetjük ki a szívünket pár óra ismeretség után. Viszont az sem tűnik egészségesnek, ha valaki még tíz év házasság után sem képes beszélni az érzelmeiről. Mondhatnánk, hogy mindkét véglet brutálisan rossz stratégia, ám valóság szerint itt is, ott is sokkal inkább a stratégia teljes hiányáról kéne beszélnünk. A szégyentelen hősszerelmes nem csupán a méltóságát, de az eredményességét is feleslegesen kockáztatja; míg a gátlásokkal küzdő olyannyira retteg a kiszolgáltatottságtól és megszégyenüléstől, hogy sosem lesz képes a valódi intimitásra. Egy rutinos és bölcs csajozónak - a vizsgált téma kapcsán - alapvetően három készséggel kell rendelkeznie. Először is muszáj dominánsnak lennie, aki egészen a beteljesülésig - sőt még azon is túl - kézben tartja az eseményeket és magabiztosan irányítja a táncot. Másodszor: ha elérkezettnek látja az időt, képesnek kell lennie kimutatnia az érzelmeit. Harmadszor, és talán ez a legfontosabb: minden időpillanatban pontosan érzékelnie kell, hogy hol tart a játszma. Ha a lány még csak félénken tapogatózik, totál időszerűtlen és felesleges érzelmi cunamink csak elmosna mindent. Ha már biztosak lehetünk a másik - irántunk táplált - erős vonzalmában, olyankor engedhetünk a macsó szerepből, s megjutalmazhatjuk némi önfeltárással. Ha pedig a becserkészési folyamat nem halad menetrendszerűen, az elakadási pontokon akár át is billenhet a mérleg; a cél érdekében esetenként nekünk kell több nyitottságot mutatnunk. A lényeg: lehet, sőt érdemes is lubickolni a pillanatban, de egyetlen percre sem veszíthetjük szem elől, hogy stratégiai játékot játszunk, ahol a cél a nő érzelmi elkötelezettségének növelése, s még véletlenül sem az, hogy egy ingyenes pszichoterapeutával gazdagodjunk.

Törékeny méltóságunkra számos veszély leselkedik akkor is, amikor már derékig járunk a kapcsolatban. Amivel a leggyorsabban tönkrevághatjuk ázsiónkat, az az ostoba, beteges féltékenység. Pontosan tudjuk: amikor társunkat nem engedjük szabadon lélegezni, az kizárólag annak a jele, hogy saját magunkat nem érezzük méltónak a másik szeretetére. Minden bizonnyal mellébeszél az, aki azt állítja, hogy még sosem tapasztalt féltékenységet. Mindannyian jól ismerjük a gyötrő érzést, ám a legkevésbé sem lényegtelen, hogy mit kezdünk vele. A morális mélyrepülést és méltóságunk teljes feladását az a fázis jelenti, amikor folyamatosan számon kérjük a másikat, elszámoltatjuk az idejével, nyomozunk utána és rendszeresen átnézzük a telefonját, az email-jeit. Szilárd meggyőződésem, hogy aki partnere második ilyen megnyilvánulása után sem csomagol össze, az nem is érdemel jobb társat. Eggyel magasabb tudati szintre kerülünk, amennyiben megtanulunk és képessé válunk civilizált módon viselkedni. Bár még gyakran érzünk féltékenységet, odáig sohasem süllyednénk, hogy a másik privát szférájában kutakodjunk. Az optimális attitűdhöz mindazonáltal muszáj még egyet lépni felfelé. Amikor azt érezzük, hogy társunk keresve sem találna nálunk jobbat; hogy testi és érzelmi igényeit egészen elfogadható módon kielégítjük; olyankor nem csupán okafogyottá válik a féltékenység, de el is illan, mintha soha nem is létezett volna. Még nagyobbat lépünk, amikor már a konkrét szexuális kalandozást is megengedjük a másiknak. Vámos Miklós gondolata különösen megszívlelendő: "Minden házaspárnak jót tenne, ha az asszony látná, hogy a férjet ölelgeti egy kiscsaj, s feleséget pedig egy harmincas krapek." Semmi sem növeli úgy a vonzerőt, mint amikor társunk azt látja, hogy mennyire kelendőek vagyunk.

Ha van igazán termékeny időszaka a címbéli téveszmének, úgy a kapcsolat lezárása különösen ilyen. Számtalan válás történt már a környezetemben, s mindig értetlenül nézem, miként képesek emberek ilyen gyűlölettel, megvetéssel és bizalmatlansággal viszonyulni egymáshoz, miután - állításuk szerint - éveken keresztül szerették egymást. A legszebb történetek is véget érnek egyszer. Ilyenkor - ha már menthetetlen az ügy - szimplán csak hálát kéne éreznünk mindazért, amiben részünk volt, ami számunkra megadatott. Lehet mosolyogva és barátsággal továbbsétálni, lehet könnyezni ott, ahol senki sem lát, egyedül a botrány az, ami tökéletesen értelmetlen. Egy méreggel teli szakítás nem csupán a méltóságot öli meg, de a múltra is hamis árnyékot vet, a jelent és jövőt pedig abszolút tönkrevágja. A válási konfliktusok alapvetően háromféle forrásból táplálkoznak. Az érzelmi viharok akkor keletkeznek, amikor az egyik fél sértve, bántva, megcsalva, elárulva érzi magát. A veszekedés, a hiszti és a bosszú ultra gáz, hiszen ha szíve szerint még folytatná a kapcsolatot, úgy a lehető legrosszabb stratégia; ha pedig csak simán elégtételt kíván venni, úgy lelkének feneketlen sötétségéről állít ki bizonyítványt. A második lehetséges konfliktusforrás az anyagiak kérdése. Ez egy tipikusan olyan aknamező, amelyet némi tudatossággal el lehet kerülni. A külön kassza és a házassági szerződés is megfelelő módja annak, hogy a mocskos és méltatlan pénzügyi balhékat távol tartsuk magunktól. A harmadik és egyben legnehezebb probléma a közös gyerekek kérdése. Ez az a terület, ahol már valódi felelősségről beszélhetünk. (Az érzelmeinkért és a másik jövőjéért nem tudunk felelősséget vállalni, kiskorú gyerekeinkért muszáj.) Aki csak egy picit is érett a szülőségre, az ilyenkor elsősorban azt tartja szem előtt, hogy az utódok a lehető legkevésbé sérüljenek. Aki ezzel szemben képes a saját gyerkőcének lelki egészségét feláldozni kicsinyes egójának, vélt büszkeségének, bosszúvágyának oltárán, az nyilvánvalóan alkalmatlan a szülői szerepre.

Végignézve a párkapcsolatok teljes élettörténetét, azt látjuk, hogy a szerelem és a méltóság egyidejű megőrzésének alapvető kellékei a tudatosság, a nagyvonalúság s mindenek előtt a pimaszul magas önértékelés. Ha önbizalmunk csekély, úgy állandóan a sebezhetőségünk fog aggasztani, s bajban leszünk már a kapcsolat kezdeményezésekor; az érzelmek kimutatása terén; hajlamossá válunk a féltékenységre, a görcsös kapaszkodásra és bosszúállásra úgyszintén. Adni csak az képes, akinek van miből, s a szerelem kapcsán ez különösen igaz. Aki nem tornássza az egekig az önbecsülését, az képtelen lesz bármiféle nagyvonalúságra, s ezzel egyszer s mindenkorra lőttek is a kiegyensúlyozott párkapcsolatnak.

"Szerelem, méltóság egy székbe nem férnek" - A népi frázis arra a dinamikára utal, mely szerint minél mélyebben járunk a valódi intimitásban, annál inkább levetkőzzünk jelmezeinket, tanult szerepeinket. Ebben természetesen bőven van igazság, csakhogy a méltóság belülről fakad és még a teljes feltárulkozás pillanataiban sem kell tartanunk annak elvesztésétől. Az viszont nagyon is lényeges, mikor, kivel, a kapcsolat mely fázisaiban engedjük meg magunknak a teljes őszinteség luxusát, szemben a pókerarccal megélt, taktikus fejezetekkel. Mi, magyarok, különösen szerencsések vagyunk. Európát tekintve nem csupán a kelet-nyugati tengelyen, de - amiről sokkal ritkábban esik szó - észak és dél vonatkozásában is a középső szegmensben találjuk magunkat. Lelkünkben hordozzuk a dél-olaszok szenvedélyességét és a skandinávok okos kimértségét is. Csupán szociális intelligencia kérdése, hogy mikor melyiket öltjük magunkra.

Ha valaki azt állítaná, hogy a csajozásnál az anyagiak semmiféle szerepet nem játszanak, valószínűleg abban a pillanatban abbahagynám a beszélgetést és el is búcsúznék. Ez az álláspont nyilvánvalóan köszönőviszonyban sincs a valósággal, ám a másik véglet ugyanúgy fals. Szó sincs arról, hogy a párválasztás során a férfi egyetlen ütőkártyája a vastag bankszámla volna.

A kérdés az, hogy mit kíván, mit keres a női ösztön. Valójában három dolgot: továbböröklésért kiáltó, kiváló génállományt; gondoskodó apafigurát; s olyan szexuális ornamenseket, fittségjelzőket, reklámtáblákat, melyek mindezen megfelelőséget hirdetik. Léteznek olyan tulajdonságok - szimmetrikus arc, markáns áll, széles váll, lapos has, magas intelligencia -, amelyek egyértelmű jelzései a jó géneknek. Más értékek - empátia, figyelmesség, könyörületesség - arról árulkodnak, hogy milyen szülő válik majd az adott jelöltből. És léteznek olyan ismérvek is, amelyek a párválasztás terén csupán marketingelemek: humor, művészi adottságok, sportteljesítmények. Egyedül a pénz az, amely mindhárom szinten megjelenik, ezért érezhetik egyesek, hogy háromszoros jelentőséggel bír. Az első osztályú gének a munkaerőpiacon is jól kamatoznak, így a társadalmi sikeresség - és az ezzel járó anyagi elismerés - fittségjelző is egyben. Alkalmas apafigurává válni - többek között azt is jelenti, hogy elégséges mennyiségű erőforrást birtokolunk, s azt hajlandóak is vagyunk megosztani a családunkkal. És végül: maga az udvarlási folyamat is jelentős költséggel jár időben, energiában és természetesen anyagiakban úgyszintén. A nagyvonalúság minden bizonnyal a szexuális szelekció terméke, és nem csupán abban nyilvánul meg, hogy vastagabb borravalót hagyunk a pincérnél, amikor egy randipartnert igyekszünk elkápráztatni, mintha a haverokkal söröznénk. Valójában minden kiadás, amit a becserkészési folyamatban elszenvedünk, minél feleslegesebb, minél értelmetlenebb, annál hatékonyabban szolgálja a célt. Egy romantikus hétvégén például kivehetünk egy sima szállodai szobát, illetve némi ráfizetéssel akár egy egész lakosztályt is. Egészen nyilvánvaló, hogy két embernek semmi szüksége egy 80 négyzetméteres luxus apartmanra, de elég csak ránézni a nő arcára, amint először belép, s rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy irracionálisnak tűnő befektetésünk busásan megtérül. Puzsér Róbert még tovább megy, szerinte - némi iróniával persze - az a legjobb, ha egy köteg húszezrest meggyújtunk a kiszemelt lány előtt, hiszen ennél pazarlóbb módon aligha tapsolhatnánk el... Ráadásul amikor egy férfi jelentős összegeket költ egy nőre, olyankor nem csupán a másikat győzi meg elszántságáról, de saját magát is. Hiszen miért áldozna ennyit olyan valakire, aki számára értéktelen? Ez a méregdrága eljegyzési gyűrű valódi pszichológiája.

Számos állatfajra jellemző - például a skorpiólegyekre és a csimpánzokra is, csak hogy egymástól igazán távoli rokonokat említsünk - hogy a vadászó hím megosztja zsákmányát a nősténnyel, így remélve némi szexuális ellenszolgáltatást. A homo sapiens nevű majomnál is hasonló a helyzet: aki látványosan nem rendelkezik erőforrásokkal, az nem sok jóra számíthat. Pár éve az RTL Klubon futott egy kifejezetten tanulságos párkereső műsor, Vigyél el címmel. A koncepció nem volt túlságosan bonyolult: harminc lány fogadta az egyesével érkező srácokat, akikről - rövid bemutatkozást követően - megnézhettünk egy, a hétköznapjaikat feltáró kisfilmet. A csajoknak nem sok dolguk akadt; azon túl hogy igyekeztek szellemes válaszokat adni a műsorvezető (Istenes Bence) kérdéseire, csupán dönteniük kellett az egyes jelöltek kapcsán. Tették ezt úgy, hogy az előttük lévő pulton megnyomtak egy gombot, amint elveszítették érdeklődésüket az adott fiatalember iránt. Nos, kevés srácot szavaztak ki olyan villámgyorsan, mint azt, aki postásként dolgozott, s azt, aki az anyjával élt...  Alig hiszem, hogy van élő ember a Földön, aki sosem látta még az Igazából szerelem c. filmet. Mindannyian emlékszünk a szívbemarkoló jelenetre, amikor Karen (Emma Thompson) karácsonyi ajándékát bontja. Előzőleg felfedezte férje kabátzsebében a 270 fontos arany nyakláncot, s joggal reméli, hogy nála landol majd. A jelenet drámaiságát elsősorban az adja, hogy muszáj megőriznie hidegvérét mélységes csalódottsága ellenére, amikor kiderül, hogy csupán egy vacak CD-t rejt a csomagolás. A fájdalom azonban nem csupán abból a nyilvánvaló felismerésből ered, hogy megjelent a színen egy rivális nő. Hanem abból a mellőzöttségből is, amely a két ajándék közti brutális értékkülönbözet tesz nyilvánvalóvá. Érdemes volna elgondolkodni azon, vajon mennyivel lenne enyhébb Karen szenvedése, ha - miközben ugyanúgy számolni kell a titkárnő fenyegető színre lépésével, hiszen tud a nyakláncról - férje egy ezerfontos ékszerrel lepi meg.

A bevezetőben azt állítottam, hogy a pénz nem minden, s most azon kapom magam, hogy máris két kövér bekezdést szenteltem az anyagiak megkérdőjelezhetetlen fontosságának... Ideje rátérni a lényegre! A férfiak párválasztási preferenciái rém szimplák: ösztöneink a termékenységet keresik. Minden, amit egy nőben igazán értékelni tudunk - szépség, fiatalság, egészség - elsősorban erről szól, ezt hirdeti. S bár a világ rengeteget változott az utóbbi két-háromszáz évben, továbbra is ugyanezekért az értékekért lelkesedünk. Amikor egy középkori földesúr megnősült, párját a monogám korszellemnek megfelelően egy egész életre választotta. Tekintve, hogy a minél bőségesebb utódnemzés volt az első számú cél, az ara fiatal kora különösen felértékelődött. Ma már nem kell nyolcszor teherbe esni ahhoz, ha 2-3 gyereket szeretnénk, így egy ideje már nem elsősorban az életkor alapján döntünk: egy 16 éves trampli és egy harmincas bombázó közül gondolkodás nélkül az utóbbit vinnénk. Ám mindez csupán apró hangsúlyeltolódás a régi értékek között; a lényeg továbbra is a termékenység, mely a fizikai vonzerőben ölt testet. Párválasztás során a legkevésbé sem hoznak tűzbe bennünket azok az új lehetőségek, amelyeket a lányok manapság magukénak tudhatnak. Nem lesz kívánatosabb egyetlen nő sem attól, ha magas pozíciót tölt be, vagy ha vagyonokat visz haza. Nekünk, férfiaknak ugyanakkor muszáj lenne megtanulnunk, hogy mindez legalább ne zavarjon bennünket. Egy csomó régimódi, kishitű fickót ismerek, akik kétségbe vannak esve attól, hogy az asszony jobban keres náluk, s úgy érzik, mintha kiherélték volna őket. A legszörnyűbbek azok a radikális antifeministák, akik legszívesebben visszaforgatnák az időt, s kitiltanák a nőket a munkahelyekről. Szégyentelenül el is ismerik, hogy számos férfinak nincs egyéb vonzereje, mint a munkaképessége, amely az emancipációval jelentősen devalválódott. Megítélésem szerint ez végtelenül szánalmas. Az ilyen palik 300 évvel ezelőtt sem tudtak valódi vágyat ébreszteni egy nőben, most legalább tisztult a kép. Értelemszerűen nem az a megoldás, hogy a csajokat vissza kell rendelni a fakanál mellé, hanem az, hogy a fiúknak végre meg kéne tanulni valódi férfivá válni.

Természetesen az ősi ösztönök a nőknél is összeütközésbe kerülnek a modern életstílussal. Abban a komplex elváráscsomagban, amit ideális férfinak neveznek, egy eleddig kiemelkedően lényeges paraméter, a jövedelem ma már sok esetben elveszíti gyakorlati jelentőségét. A kérdés csupán az, hogy a női ösztön képes-e ezt lekövetni. Egy másfél milliót kereső menedzserasszony, aki a racionalitás szintjén simán belátja és kimondja, hogy semmi szüksége a férfi fizetésére, fel tud-e nézni a másikra, ha az - kutatóként, egyetemi tanárként, zenészként, vagy újságíróként - hozzá képest fillérekért dolgozik? A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez ma még igencsak döcögősen megy. Természetesen a nők sem egyformák, így nincs rá általános szabály, milyen mélyen kódolt elvárás az, hogy a vonzó férfinak tehetősnek is kell lennie. Ha abból indulunk ki, hogy a legelemibb ösztöneink az őskor évezredeiből származnak, úgy az anyagiasságot értelemszerűen sokkal felszínesebb dolognak kell tekintenünk. És nem csupán azért, mert a homo sapiens történetének első 90.000 esztendejében nem létezett sem számottevő magántulajdon, sem pénz. Hanem azért is, mert - hasonlóan a mai világhoz - ezt az időszakot is a "kétkeresős" modell jellemezte. Figyelembe véve a korabeli, nemek szerinti munkamegosztást, elég egyértelműnek tűnik, hogy a létfenntartást szolgáló tevékenységekben a gyűjtögető nők legalább olyan intenzíven részt vettek, mint a vadászó férfiak. Naivan azt várnánk tehát, hogy amint a gyorséttermek, pizzafutárok és az aldis sushi tálak korában már nem tartjuk elengedhetetlennek az asszonyok konyhatündérségét, talán ők sem ragaszkodnak annyira a férfiember hétszámjegyű fizetéséhez.

S hogy miként fest mindez a gyakorlatban? Egyik barátom a fent vázolt modellben él: felesége az új munkahelyén immár jócskán többet keres nála, ezzel párhuzamosan az igényei is az egekbe szöktek. Míg a srác beérné egy könnyed horvátországi nyaralással, addig a nő Mexikóban vakációzna. Ezzel alapvetően semmi gond sem lenne, ha tudnák kezelni ezt a - még számukra is fura - felállást. A nő - a beégett séma szerint - továbbra is azt várná, hogy apu fizet mindent, jóbarátom pedig - ugyancsak a régi kottából játszva - hasonlóan gondolkodik: egyszerűen férfiatlannak látná magát, ha hagyná, hogy az asszony nyúljon mélyebben a zsebébe. Az alapvető tévedés abban áll, hogy a férfiasság nem elsősorban pénz kérdése, sokkal lényegesebb alkotóeleme a határozottság, a kiállás, a dominancia. A helyes attitűd ilyen mondatokat szül: "Az én pénztárcám a horvát tengerpartra elég. Ha Mexikóra vágysz, boldogan veled tartok, de a különbözetet neked kell finanszíroznod." Ebben az égvilágon semmi kínos nincsen, mégsem jutnak el idáig. Ehelyett kölcsönökből finanszírozott luxusnyaralás, vagy rosszízű isztriai vakáció az eredmény. Érthetetlen.

Pár napja belefutottam egy pszichológiai cikkbe, mely szerint a párkereső férfiak és nők mindössze egyetlen dolgot keresnek a másikban: a boldogságot. Ami igazán bejön mindkét nem számára, az maga a sugárzó életöröm. Ez persze így meglehetősen karcsú és felszínes, de kétségkívül van benne némi igazság. Ugyanakkor, ha ebből az álláspontból indulunk ki, végső soron ugyanoda jutunk: tekintve hogy a pénz önmagában nem boldogít, de hiánya boldogtalanságot okoz, a vonzó kiegyensúlyozottságnak szükséges, de korántsem elégséges feltétele az anyagi biztonság. Teljesen érthető, hogy egyetlen valamirevaló nő sem szeretné összekötni az életét egy nincstelennel, még a 21. században sem. De az is biztos, hogy komoly defektusokkal számolhatunk ott, ahol még mindig a vagyon a fő szempont. Pláne, ahol az egyetlen.

Nem vagyok egyedül azzal a meggyőződéssel, hogy az Ószövetség szellemisége a legkevésbé sem példaértékű. Egy féltékeny, haragos, büntető isten képét festi meg, s egy olyan társadalomét, amely e féltékeny, haragos, büntető attitűdből építi fel saját világát. Az Ótestamentum történeteinek és tanításainak jelentős része morális és spirituális mélyrepülés, legfeljebb arra jók, hogy az olvasó elszörnyülködve ráncolja a homlokát. Tekintve azonban, hogy a szerzőgárda meglehetősen heterogén, elvétve azért találunk egy-egy olyan tanmesét és útravalót, amelyek - helyes megvilágításba helyezve - hordoznak némi bölcsességet. Oly sok kritikával illettem már az Ószövetséget. Annyival feltétlenül tartozom, hogy néhány használható fejezetről is szót ejtsek.

Hogy rögtön az elejéről indítsunk: a bűnbeesés története például - a bibliai verzió primer síkján - abszolút vállalhatatlan. A teremtő kíváncsinak, felfedezőnek, tudásra szomjazónak alkotja meg Ádámot és Évát, majd minden magyarázat nélkül megtiltja, hogy egyenek a jó és rossz tudásának fájáról. Ez így, ebben a formában nettó tekintélyfitogtatás, semmi egyéb. Létezik azonban a történetnek egy mélyebb jelentéssíkja is, amelyről nem sok keresztény prédikátor ejt szót. Az a paradicsomi állapot, amelyben megszűnik minden kettősség; amelyben nem ismerünk jót és rosszat; amelyben a földi morál túlhaladottá válik; amelyben teremtő és teremtmény tökéletes egységet alkot - valójában egy igen magas, spirituális tudati szintet jelöl. Szó sincs arról, hogy az emberiség valaha is járt volna e földi mennyországban, ahonnan bűne miatt kilakoltatásra került. Éppen ellenkezőleg: ide tartunk. A homo sapiens felemelkedése a cél, melyhez nem vezethet külső, agresszív ideológia, csakis belső, individuális, békés utazás. Ahogy Albert Einstein írja: "Senkit se irányíts erőszakkal a helyes útra. Elég, ha te azon jársz." A bűnbeesés sztorija tehát egy fordítva befűzött film: egy tökéletlen világba születtünk, s az a küldetésünk, hogy - egyéni életvezetésünkön keresztül, saját tudati szintünk egyre magasabbra tornászása által - a tökéletesítésén dolgozzunk, megalkotva a Biblia által megfestett földi édenkertet. Így kaphat értelmet Ádám és Éva története.

A Paradicsomból való kiűzetés kapcsán sem hallottam soha, egyetlen bibliamagyarázó lelkipásztortól sem, hogy valójában a mezőgazdasági forradalom költői ábrázolásáról van szó. Yuval Noah Hararit kell olvasnom ahhoz, hogy ez a nyilvánvaló párhuzam felfedje magát előttem. "A föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyered, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél." Az ókor megfáradt, földművelő emberének mélabús múltba révedését látjuk. Nem is alaptalan e nosztalgia: a gyűjtögető-vadászó ember - még ha ki is volt szolgáltatva a természetnek - alapvetően egész elfogadható életet tudhatott magáénak. Az őskor évezredeit olyan tekintetben valóban paradicsomi állapotok jellemezték, hogy a szavannák édenkertje mindenféle előzetes munkaráfordítás nélkül biztosította elődeink élelmiszerellátását. Ráadásul abban az összetételben, ahogy a táplálkozástudomány mai álláspontja szerint ideális: bőséges zöldség- és gyümölcs-szortiment, kiegészítve némi vadhússal. Napi egy-két óra munka, jó társaság, nonstop természetjárás - az egész úgy fest, mintha egy frankó nyaralásról beszélnénk. Ha feltétlenül valamiféle bűnhöz szeretnénk kötni, hogy véget ért az édenkerti holiday, úgy a túlszaporodást kell vétekként elkönyvelnünk. Egyszerűen szűk lett az élettér a gyűjtögető-vadászó életmódhoz. Mindhárom történelmi vallás, amely szent könyveként tiszteli az Ószövetséget, elkötelezett a bőséges gyermekáldás mellett, hiszen a parancs világos:  "Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!" Fura, hogy valójában a teremtői intelemnek való megfelelés miatt kellett lemondanunk a Paradicsom eredeti formájáról.

Káin és Ábel történetének megértéséhez Táborszki Bálint Káin - kommunizmus, kapitalizmus és a helyénvaló áldozat c. írása segített hozzá. A sztorit mindenki ismeri: Ábel attól válik pozitív szereplővé, hogy az Úr kegyesen tekint ajándékára, míg Káiné iránt nem sok érdeklődést mutat. Hogy ennek mi az oka? A Biblia a legkevésbé sem részletezi. Ám ha kilépünk az oltáron égő áldozatok jelképes világából és a valódi, a jövő építését szolgáló lemondásokra gondolunk - tanulás, munka, megtakarítás, testedzés, mértéktartás, tudatos családtervezés - rögtön közelebb kerülünk a megfejtéshez. Ábel jelképezi azt a karaktert, aki a megfelelő áldozatokat meghozva révbe ér. Ahogy Táborszki Bálint írja: "Az élő, lélegző, sikeres megtestesítője mindannak, ami te szeretnél lenni. - de amire képtelen voltál. A két lábon járó emlékeztetője annak, hogy a kínjaidért te vagy a hibás." Bátyja - saját kudarcát érzékelve - haragra gerjed, csakhogy ezt az indulatot képtelen céljai szolgálatába állítani. Ahelyett, hogy a siker receptjét kutatná, ellesné, inkább simán lemészárolja a testvérét. Elég beteg reakciónak tűnik, ugyanakkor nagyon is valóságos: pontosan így működik a kommunizmus és a nácizmus lélektana. Nem fejlődni, nem naggyá válni, nem versenyezni akar, hanem egyszerűen elpusztítani és kirabolni a másikat. Káin és Ábel sztorija azon kevés ószövetségi történetek egyike, amely minden tekintetben kiállja a morál próbáját, még az Úr karaktere is pozitív attitűdöt mutat. "Miért vagy haragos és miért horgasztod le a fejed? Ha helyesen teszel, miért nem emeled fel a fejed?" - a bátyhoz intézett isteni kérdések azt hirdetik, hogy létezik szabad akarat; hogy csakis rajtunk múlik, képesek vagyunk-e emelt fővel és nyílt tekintettel járni.

Muszáj szót ejteni a tízparancsolatról is, már csak azért is, mert egyes pontjai az egyetemes morál - történelmi korokon átívelő - alapjait jelentik. A "ne ölj" és a "ne lopj" olyan intelmek, amelyek már az indiai Asóka király, illetve a mezopotámiai Hammurapi törvényei közt is megjelentek, s minden valamirevaló civilizációban érvényesek mind a mai napig. A többi parancsolat már erősen véleményes. Talán a legérdekesebb a második számú: "Isten nevét hiába ne vedd!" A Brian élete c. filmklasszikus idevágó jelenete zseniálisan parodizálja a zsidó vallásgyakorlásban megjelenő farizeus értelmezést, mely szerint tilos, sőt büntetendő kimondani Jahve nevét. Ez a túlzó tisztelet nem csupán félreértése a mózesi intelemnek, de tökéletesen szembemegy az eredeti jelentéssel. A második parancs helyes értelmezése: Ne hivatkozzunk Istenre tetteinket igazolandó; ne kövessünk el kegyetlenséget az ő nevében! A Monty Python jelenet önmagában is bitang jó, ám az igazi vicc az, hogy pont azok vétenek a második parancs ellen, akik büntetnek a Jahve szó használatáért.

Amint a fenti bekezdéseket gépeltem, arra lettem figyelmes, hogy az Ószövetség használható fejezeteinek megfelelő értelmezését csupa világi figurától kaptam. Mintha a tradicionális vallások elöljárói és követői olyan mélyen bele lennének süppedve a szó szerinti jelentéstartalomba, hogy többnyire ki sem látnak abból. Persze, mit is keresnének? A fundamentalizmustól idegen a spiritualitás, a társadalmi evolúció gondolata, a személyes felelősségvállalás, de még a józan morál is. Pedig pont ezekről kéne szólnia minden tisztességes vallásnak.

"A mai világ elég rendesen lefelé halad a lelki, erkölcsi, szellemi lejtőn" - állítja a közgazdász Bogár László, s véleményével nincs egyedül. A konzervatív világlátásúak egész hitrendszere arra az erősen megkérdőjelezhető, nosztalgikus mítoszra épül, hogy annak idején minden jobb volt, s jelenleg a szakadék felé száguldunk. Minden józan alapot nélkülöző hitüket gátlások nélkül hirdetik, nem kímélve a következő generációt sem. Amint egy korábbi írásomban már idéztem, fiam ötödikes honismeret tankönyvében ilyeneket olvasni: "Nagyszüleitek, dédszüleitek még vallásos, istenfélő emberek voltak. Életüket, mindennapi cselekedeteiket a tízparancsolat határozta meg. Ez azt jelentette, hogy csak nagyon ritkán követtek el bűnt." Persze, tisztában vagyunk azzal, hogy apáink és anyáink, akik a "bezzeg a mi időnkben..." mantrát erőltetik, pontosan ugyanezt hallgatták a saját felmenőiktől, azok pedig az övéiktől.

Természetesen végzetes hiba volna a fejünket a homokba dugva tudomást sem venni a jelen problémáiról és a jövő potenciális veszélyeiről. Ám a megoldás a legkevésbé sem a múltba menekülésben rejlik. Egyrészt azért, mert - a rémálomba illő fundamentalista elképzelések ellenére - ez tökéletesen lehetetlen. Másrészt, még ha vissza is forgathatnánk az idő kerekét, azzal sem járnánk jobban. Igaz, hogy az újabb és komplexebb korok újabb és komplexebb problémákat is tartogatnak, ám mindeközben egy sor régi gondot tökéletesen megoldanak. Aki szeretné reálisan látni az emberiség jelen helyzetét, annak feltétlenül ajánlom Yuval Noah Harari műveit, elsősorban a Homo Deus és a 21 lecke a 21. századra címűeket. Az izraeli történész pazarul összefoglalja: a homo sapiens az új évezred elejére maga mögött hagyta történelmének legégetőbb problémáit - az éhezést, a járványokat és a háborúkat. Nyilván nem arról van szó, hogy ma már mind a hét és fél milliárd földlakó kielégítően táplálkozik, nyoma sincs fertőző betegségeknek és pofon sem csattan sehol. Ám amíg még háromszáz évvel ezelőtt is előfordult olyan, hogy a gyenge termés megtizedelte Európa lakosságát, ez manapság elképzelhetetlen; természeti okokból fakadó éhínség ma már gyakorlatilag nincs a világon, csak politikai eredetű. Az orvostudománynak hála sikerült megfékeznünk a tífuszt, a himlőt, a kolerát, a fekete halált, sőt az AIDS-et és az ebolát is, miközben tudjuk: csak a 14. századi pestisjárvány tízmilliókat ragadott magával. Az a tény pedig, hogy az emberi erőszak manapság már csupán a halálesetek 1 %-áért felelős világszinten - szemben a korai földművelő társadalmak 15%-os és a vérgőzös 20. század 5%-os értékével -, különösen reménykeltő. (Magyarországon ez az arány 0,17%.) Logikus is e fejlemény, hiszen amíg a történelem során a leigázott népeket rabszolgasorba, vagy munkatáborokba lehetett kényszeríteni; az elfoglalt területeket ki lehetett fosztani; ráadásul nem kellett tartani a minden érintettet elpusztító atomcsapástól, a hagyományos háború alapvetően jó üzletnek tűnt. Most képzeljük el, hogy valaki - rablóhadviselést folytatva - megtámadja a világ leggazdagabb birodalmait, az Amazont, az Apple-t, vagy a Google-t. Hol kezdje? Milyen épületet bombázzon? Mit nyerhet? A fizikai agresszió ma már nem csupán morális érzékünket bántja, de egyre értelmetlenebb is. Ezeket a megkérdőjelezhetetlen tendenciákat figyelembe véve nehéz érvelni az olyan kijelentések mellett, hogy lelki, erkölcsi és szellemi tekintetben lefelé haladnánk. Egészen nyilvánvaló hogy az emberiség általános tudati szintje még soha nem járt azokban a magasságokban, mint napjainkban. Személyes meglátásom szerint a homo sapiens - hosszúra nyúlt, éretlen gyermekkort követően - jelenleg már egy 17 éves kamasz tudatosságával bír, David R. Hawkins tudatkutató szerint pedig egy ezres skálán a 207. fokon tartunk. Bőven van tehát még hová fejlődni, ám a hűvös statisztikai adatok és a tudatkutatás meglátásai is azt támasztják alá, hogy határozottan felfelé tartunk.

Attól persze, hogy legyűrtük a múltbéli démonokat, még bőven igaz lehet, hogy a vesztünkbe rohanunk. A régi ijedelmek helyén vastagon keletkeztek újak. Ahogyan Teller Ede már 1959-ben a globális felmelegedésre figyelmeztette a kőolajipart, illetve Konrad Lorenz 1973-ban A civilizált emberiség nyolc halálos bűne c. világhírű művében megkongatta a vészharangot, ugyanígy Harari is kitér azokra a veszélyekre, amelyek a 21. századi társadalmakat fenyegetik. Az élettér pusztulása, a légkör szén-dioxid tartalmának növekedése, a visszafordíthatatlan ökológiai katasztrófák bekövetkezte - mind olyan témák, amelyekről mindenki beszél, ám mintha senki sem cselekedne. Az átlagember annyit érzékel csupán, hogy miközben a tudóstársadalom - és számos ismert közéleti szereplő - riadót fúj, addig Donald Trump flegmán legyint, Bolsonaro, az új brazil elnök pedig egyenesen az Amazonas-menti esőerdők kiirtásával, a bolygó tüdejének elpusztításával fenyeget. A történelmi tapasztalatokból kiindulva naivitás volna a politikusi felelősségérzet meglétét magától értetődőnek tekinteni, de remélhetőleg ennyire azért mégsem idióták. Hitem szerint Bolsonaro csupán zsarolási potenciált lát az egyenlítői esőerdőkben, s Brazília oxigéntermelő kapacitását igyekszik készpénzre váltani. Trump látszólagos közönye mögött pedig talán az emberiségbe vetett hite húzódik meg, mely szerint - ahogyan az éhezéssel, a járványokkal és a háborúkkal - ezzel a problémával is simán megbirkózunk. Magam is az optimisták közé tartozom: tekintve, hogy bolygónk megmentésére minden lehetőségünk adott, alig hiszem, hogy veszni hagynánk. A színfalak mögött számos egyetem, tudományos műhely és befektetési csoport dolgozik a terveken. Nap mint nap kapjuk a híreket az erdőtelepítésekről; az újfajta takarmányokról, melyek radikálisan csökkentik a szarvasmarhák metánkibocsátását; a laboratóriumi körülmények közt előállított húsról; az Y Combinator tervéről a Szahara elárasztása kapcsán, illetve a megújuló energiaforrások egyre szélesebb körű alkalmazásáról. Ha csupán arra gondolunk, hogy a Nap az emberiség jelenlegi energiafelhasználásának tízezerszeresét képes biztosítani, nagy bajunk nem lehet. Csak élni kellene a lehetőségeinkkel.

A másik nagy mumus a mesterséges intelligencia, illetve az arra épülő, mindent átfogó, automata technológia, mely embertömegek munkáját teszi feleslegessé a következő évtizedek során. E kérdés kapcsán több forgatókönyv is létezik. Az optimista verzió szerint a jelenlegi pánikhangulat ugyanolyan megalapozatlan, mint ahogy az ipari forradalom idején is az volt. A munkások akkortájt ugyancsak attól féltek, hogy a gépek kiszorítják őket a termelőüzemekből, ezzel szemben egyre több és több dolgozó kézre lett szükség. Igaz, hogy az új, immáron gőzzel működtetett eszközök egész brigádok munkáját elvégezték, ám azokat is üzemeltetni, kiszolgálni, karbantartani kellett, arról nem is beszélve, hogy a géppark egyre bővült és egyre összetettebbé vált. Az utóbbi kétszáz év technológiai fejlődése egészen a közelmúltig arról szólt, hogy az emberi (és állati) izomerőt felváltották a sokkal hatékonyabb műszaki megoldások, így a humán erőforrás a mezőgazdasági és az ipari szektorból a különböző szolgáltatások felé vette az irányt. Ma már egy sor olyan szakma létezik, amelyek húsz-harminc éve még sehol sem voltak. Ezek egy része a technológiai innovációkhoz kötődik (gondoljunk az ezerféle informatikai területre), más részük a magasabb életszínvonalból eredő, új fogyasztói igények kielégítését szolgálja (egészségtudatos táplálkozás, plasztikai sebészet, sporttevékenységek, tetováló szalonok, belsőépítészet, design bútorok, stb.). Yuval Noah Harari a pesszimista szcenáriót látja sanszosabbnak. Szerinte az ipari forradalom tapasztalataira nem építhetünk, hiszen ezúttal már nem csupán a fizikai munkánk válik helyettesíthetővé, de szellemi képességeink is elértéktelenednek. Az algoritmusok világában az MI nagyságrendekkel hatékonyabb az embernél. Ahogyan metróvezetőkre már most sincs szükség, a közeljövőben a kamionsofőrök, a telemarketingesek, a biztosítási ügyintézők, a pénztárosok, a pékek, az építőmunkások, sőt a szakácsok, és az általános orvosok is elveszítik állásukat. Egyesek arra biztatnak, hogy érdemes a művészetek felé orientálódni, hiszen az minden ízében emberi, a mesterséges intelligencia e területeken nem jelenthet konkurenciát. A valóság az, hogy már a kreatív alkotók sincsenek biztonságban. David Cope, a Kaliforniai Egyetem zenetudomány professzora számítógépes programokat készít, melyek hangversenyeket, korálokat, szimfóniákat szereznek. Első alkotása az EMI volt (Experiments in Musical Intelligence), amelyen hét évig dolgozott, ám miután elkészült, a szoftver egyetlen nap alatt ötezer korált komponált Bach stílusában... A magam részéről azért vagyok derűlátó, mert még a negatív forgatókönyvben sem látok semmi katasztrofálisat. Képzeljük el azt a világot, amelyben semmi szükség az emberi munkára, a mezőgazdasági, ipari és szolgáltatási szektort is automata rendszerek működtetik! Milyen következménnyel járna mindez?

1. A termékek ára a személyi jellegű ráfordítások hiányában radikálisan zuhanna. Bár a társadalom számottevő szegmense nem rendelkezne rendszeres jövedelemmel, de nem is volna szüksége jelentős forrásra ahhoz, hogy létfenntartását biztosítsa. Azokra a tömegekre, akik a munkaerőpiacról kiesnek, fogyasztóként továbbra is szükség lesz. A piaci egyensúly jócskán alacsonyabb árszinten is képes beállni.
2. Tekintve, hogy a különböző algoritmusok hajszálpontosan ismerik majd fogyasztói szükségleteinket, a hagyományos reklámok létjogosultságukat vesztik. Ugyanígy az értékesítési csatornák is lerövidülnek, nem lesz szükség külön nagykereskedelemre és kiskereskedelemre. Mindezek még tovább csökkentik az egyes termékek árát. (Micsoda groteszk jövőkép: a totális marketing világában a négy alapvető merketingelemből kettő alól teljesen kicsúszik a talaj...)
3. Már most is látunk példákat arra, hogy a megújuló energiák kiaknázása milyen hatással lehet a fogyasztói árszintre. A kaliforniai napelemek és a német szélerőművek bizonyos időszakokban annyi áramot termelnek, hogy a nagykereskedelmi ára a nullát közelíti. Izlandon a zöld energia adja a teljes felhasználás 85%-át, ez teszi lehetővé, hogy a lakosság gyakorlatilag ingyenes áramellátást és fűtést élvezhet.
4. A többség valóságos földi mennyországnak találná azt a világot, ahol nincs szükség az emberi munkára, ugyanakkor a napi megélhetés is csupán filléres kaland. Az egyetlen kihívást az jelentené, hogy mivel üssék agyon temérdek szabadidejüket.
5. Felértékelődnének azok a jelenleg periférikus szakmák, amelyek igazán kifinomult mintázatfelismerő képességeket igényelnek, így automatizálásuk nehézkes és gazdaságtalan (régész, ékszerbescsüs, stb.). Már most érdemes gyermekeinket olyan irányokba terelgetni, amelyeket a legkevésbé fenyeget a mesterséges intelligencia térhódítása.
6. Mivel az emberi kreativitás határtalan, mindig adódnának új, piacképes ötletek. Ezek ideig-óráig humán erőforrás által működnének. Az adott terület későbbi robotizációjának megteremtése is feltehetően humán szoftverfejlesztést igényelne. A továbbiakban az automata rendszer működtetése pedig az ötletgazdát, a tulajdonost, illetve az üzemeltetőt gazdagítaná. 
7. Az ipari forradalmat követő gépesítés során az emberi fizikai erő elveszítette piaci értékét. Az MI térhódítása az emberi intelligenciát fogja elértékteleníteni. Azonban hiba volna azt gondolni, hogy ezzel a homo sapiens tökéletesen kiüresedett, s már nem maradtak használható alkotóelemei. Talán ez a kor lesz az, amelyben igazán felértékelődik a tudat, a lélek, a személyiség, a szociális intelligencia.

"Az ismeretlentől való félelem bármilyen zsarnoknál bénítóbb" - fogalmazza meg Harari. Pontosan így van, ez az a rettegés, amely olyan negatív próféciákat szül, mint hogy "a világ a vesztébe rohan". Meggyőződésem, hogy ha egy kicsit odafigyelünk, egész barátságos jövőt teremthetünk. A holnap nem csupán könnyebb és kényelmesebb lehet minden eddigi kornál, de - mivel többé nem kell lélekölő mókuskerékben eltölteni az életünket - talán arra is enged időt, hogy egyre többen rátaláljunk spirituális énünkre, nagyot lendítve ezáltal az egész emberiség általános tudati szintjén.   

Egész biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki újév reggelén hasogató fejfájással ébredt. Atyaég, hányszor hallgattam ilyenkor anyámtól annak idején: "Aki éjjel legény, legyen nappal is az!" E közmondás nem csupán illogikus és tökéletesen értelmetlen, de a letűnt, tekintélyelvű korok büntető-nevelő jellege is vastagon megjelenik benne. Minden bizonnyal ezért olyan utálatos.

Nemrégiben, amikor Sebestyén Balázsék reggeli rádióműsorukban bedobták a témát, csak úgy záporoztak az üzenetek. Hallgatók tucatjai küldték el történeteiket, melyeket az idő jócskán megszépített ugyan, s utólag mindenki már csak vigyorog rajtuk, ám valójában mélyen elszomorító volt a kép, mely összességében elénk tárult. Másnapos fiatalokat vegzáló szülők - számos variációt hallhattunk egyetlen témára, s a megértésnek, a gyengédségnek, a valódi törődésnek a szikrája sem jelent meg egyetlen sztoriban sem. Kifejezetten tipikusnak számított az a jelenet, amelyben az anya a rosszullét időszakára ütemezi a takarítást, s a porszívó feje hosszasan és ütemesen veri a macskajajjal küzdő kamasz szobájának ajtaját...

Az a végtelen szűklátókörűség, amely ilyen attitűdöt - és közmondást - szül, alapvetően két, egymást tápláló forrásból táplálkozik. Ez egyik egy hibás morális alap, a másik az empátia teljes hiánya. Az előbbi nem kíván sok szót: a testünkkel és az életünkkel azt kezdünk, amit csak szeretnénk. Világos, hogy nincs az a szülő, nagyszülő, vagy házastárs, akit feldob, ha hozzátartozóját másnapos fetrengésben találja. Ám azt is látni kéne, hogy nem bűneset történt, csupán ostoba elővigyázatlanság. Az empátia hiánya már ebből a téves erkölcsi kiindulópontból fakad: "Mivel vétkes és aljas módon leittad magad, ne is számíts semmi együttérzésre! Egyedül a te hibád, inkább szégyellnéd magad!" Ez a bántóan egypólusú megközelítés nem veszi figyelembe azt a szikár tényt, hogy az érintett - függetlenül attól, hogy valóban csakis magának köszönheti a bajt - momentán a szó legszorosabb értelmében beteg. Ez nem az a pillanat, amikor helye van a szentbeszédnek, a pedagógiának, vagy épp a büntetésnek. Az émelygő rosszullét órái csendért, pihenésért, esetleg ápoló gondoskodásért kiáltanak. Az az anya és az a feleség, aki ilyenkor is a házisárkányt játssza, gyakorlatilag mindent megtesz azért, hogy a másikat elmarja maga mellől.

Ha létezik tökéletes attitűd, amivel a másik elhajlásához viszonyulni érdemes, azt Solohov írja le az Emberi sors c. művében: "Reggel, már két órával munka előtt talpra állít, hogy helyrerázkódjak. Tudja, hogy másnapos gyomorra nem eszem semmit, hát elővesz egy sós uborkát, vagy valami más könnyű ennivalót, és tölt egy kis vodkát a csiszolt kupicába: 'Igyál egy kicsit Andrjusa, csak aztán máskor ez elő ne forduljon, kedvesem.' Hát hogyne hálálná meg az ember az ilyen nagy bizalmat?! Felhajtom a kupicát, megköszönöm, de nem szavakkal, csak a szememmel, megcsókolom, és úgy megyek a munkába, mint a kisangyal. De ha csak egy szóval is akadékoskodik, mikor be vagyok rúgva, ha rám kiabál, ha összeszid, én - isten az atyám - másnap is leiszom magam. Így van ez nem egy családnál, ahol bolond az asszony; láttam én ilyen boszorkát eleget, hát tudom." Természetesen Irina hozzáállását a gyengédség, a törődés és a nagyvonalúság teszi példaértékűvé, nem a gyógykezelés módja; a "kutyaharapást szőrével" eljárás nem igazán nyerő. Sőt, azt mondhatjuk, hogy a számtalan népi gyógymód közül - korhelyleves, kávé, narancslé, céklalé - egy sem állja ki a tudományosság próbáját. Amivel biztosan segítünk magunkon, az az alvás és a tiszta vízzel történő, bőséges folyadék utánpótlás.

Ahogy Zacher Gábor is megfogalmazza: "Csak egy biztos recept van másnaposság ellen - nem kell annyit inni." A helyzet az, hogy egyikünk sem azzal a tervvel indul neki az éjszakának, hogy most aztán csúnyán lealjasulunk. A kezdeti elképzelések minden esetben az oldott szalonspicc mámoros állapotát célozzák, csak néha átlépjük azt a bűvös határvonalat, melyről egyikünk sem tudja, pontosan hol húzódik. Még egy barát, még egy ital, még egy koccintás... hamarabb kicsúszik a gyeplő a kezünkből, mint gondolnánk. Jómagam - okulva az elmúlt harminc év számtalan balesetésből - ma már igyekszem bölcsen és megfontoltan mulatni. Az első számú szabályom, hogy nem keverem az italokat. A fehérboros estéken hanyagolom a rövidet, a whiskygőzös pókerpartikat nem hígítom sörrel. A szilveszterek különösen veszélyesek, ilyenkor érdemes nagyon résen lennünk, már csak a kötelező éjféli pezsgőzés miatt is. A második szabály, hogy az alkoholos etapok közé érdemes szeszmentes szakaszokat iktatni. A vodka-tonik / ásványvíz / vodka-tonik / ásványvíz rotáció például szerencsésen elnyújtja az ital hatását, s a dehidratáltságtól is megkímél. A harmadik szabályom, hogy a lefekvés előtti két-három órában már egyáltalán nem fogyasztok alkoholtartalmú italt. Ha sanszos, hogy a buli a korahajnali órákban véget ér, úgy éjfél után már a muszlim szerzeteseknél is fegyelmezettebbé és visszafogottabbá válok. Legalábbis a nagykönyv szerint. Tegnap éjjel persze újfent sikerült felrúgnom ezen aranyszabályok mindegyikét.

"Aki éjjel legény, legyen nappal is az!" - Igazi ostobaság. Hasonlóan ahhoz, mint amikor úgy hajlunk el, hogy másnap reggel a munkahely vár ránk. Aki éjjel legény, az másnap pihenje ki magát! Ez ilyen egyszerű. Teljesen felesleges tovább kínozni azt, aki egyébként is vacakul érzi magát.

Az Országgyűlés szerdán elfogadta a munka törvénykönyvének módosítását, amely tartalmazza többek között a lehetséges túlórakeret 400 órára emelését. Az ellenzék már hétfőn kivonult a parlament ülésterméből, szerdán pedig megpróbálták ellehetetleníteni a szavazást síppal, dobbal, konfettiesővel...

Hogy mi is a baj e törvénymódosítással? A magamfajta sosem fogja megérteni. Már eddig is azt gondoltam, hogy az állam túlságosan is beleszól a munkaügyekbe. Az ideális világ úgy fest, hogy a munkáltató és a munkavállaló - mint két egyenrangú fél - megállapodnak egymással együttműködésük kereteit illetően, s ehhez korrekt módon tartják magukat. Ha valaki 12 órát szeretne dolgozni naponta, az miért fáj bárkinek? És ugyanígy: ha csupán kettőt, azzal mi a baj? Az ébredő kapitalizmusban - úgy kétszáz esztendeje - a gyári munkástömeg még nem állt az öntudat azon szintjén, hogy megfelelően képviselni tudták volna érdekeiket. Ekkortájt kezdtek összeállni az első a szakszervezetek, s még a 19. század során megszületett számos, a munkakörülményeket javító általános intézkedés. Érdekes módon pont egy gyártulajdonosnak, a walesi Robert Owennek pattant ki a fejéből a címbéli szlogen, s ő volt az, aki már 1817-ben kezdeményezte, hogy a napi 10-16 órás munkaidőt 8 órában maximalizálják. Felvetését követően még évtizedek teltek el, mire a napi 8 órás munkaidő általánossá vált. Nem csoda, hogy a folyamat sokáig húzódott, hiszen a gyártulajdonosokat az ipari forradalom hajnalán semmi sem késztette arra, hogy kedvezményeket nyújtsanak. A városi nincstelenek tömegéből toborozhatták képzetlen és erősen kiszolgáltatott alkalmazottaikat, akik jellemzően egyszerű betanított, vagy segédmunkát végeztek. Ma már azért kissé más a helyzet.  

A rendszerváltás utáni húsz évben mást sem hallottam, mint folytonos siránkozást mindazoktól, akik nem találtak maguknak ínyükre való munkát. Cégvezetőként ugyanakkor roppant kényelmes helyzetben voltam: elég volt feladni egy ingyenes hirdetést, s százával érkeztek a jelentkezők a különböző meghirdetett pozíciókba. Manapság megfordult a dolog; már nem munkát nehéz találni, hanem alkalmazottat. Pár napja a belvárosban jártam, s csupán azon öt perc során, amíg a Deák téren átszálltam az egyik metróról a másikra, négy különböző álláshirdetést tartalmazó plakátot számoltam össze. Ilyen még pár évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna. Mostanság a vállalkozó barátaim siránkozását hallgatom: sehol egy jó sofőr, egy jó kőműves... Mindenki pontosan ismeri a helyzetet, akinek az utóbbi egy-két évben szobafestőre, villanyszerelőre, vagy klímakarbantartóra volt szüksége: bőven nyílt alkalmunk ismerkedni a türelem erényével. Hosszasan lehetne boncolni a magyar munkaerőpiac állapotát, s az is megérne néhány fejezetet, hogy a hazai gazdaság milyen potenciális növekedéstől esik el a jelen munkaerőhiánya miatt. Minket azonban pillanatnyilag nem ez érdekel elsősorban, hanem az érem másik, örömteli oldala: Magyarországon talán még sosem voltak ilyen jó alkupozícióban a munkavállalók. Ez most a legkevésbé az a momentum, amikor a kiszolgáltatott alkalmazottakat remegve féltenünk kéne a gonosz kizsákmányolóktól.

Ritkán teszek ilyet, ám ezúttal meg kell dicsérnem a magyar ellenzéket. A "rabszolga-törvény" elnevezés például kifejezetten kreatív. Nyilvánvaló, hogy semmi köze a tényekhez, ám a politikai marketing nem is erről szól. Mindenesetre abszolút hatásos: a Policy Agenda által készített kutatás szerint a felnőtt lakosság 83%-a elutasítja a munka törvénykönyvének módosítását, ami azt jelenti, hogy az ellenzéki narratívának sikerült felülkerekednie a valóságon. Semmi másról nincs szó ugyanis, mint egy felesleges, bürokratikus korlát lebontásáról, amelynek liberálisként egyértelműen tapsolnom kell. A szerdai parlamenti cirkusz is megtette a hatását, ismét sikerült felpiszkálni a népet, s az este a Kossuth téri tüntetéstől volt zajos. S hogy mi lesz a folytatás? Meglátjuk. Az ellenzék további tüntetéseket ígér, mint rendszerint, ám kérdéses, hogy kitart-e a lendület. Nyilvánvaló, hogy aki nem szimpatizál a regnáló kormányzattal, az minden lehetőséget megragad a tiltakozásra. Ugyanakkor rém fura, amikor azért vonulnak az emberek az utcára, mert szabadságuk mértéke nőtt. Valójában a munka törvénykönyvének módosítása csupán egy jó ürügy az általános protestálásra, de ennél egy centivel sem több.

Sokan, akik már a spiritualitás szintjein járnak, azt hirdetik, hogy testünk csupán lényegtelen külsőség, nem érdemel túl sok figyelmet. Tudom, hogy velem van a baj, mivel jómagam nem igazán ostromlom a megvilágosodást, a tudat legmagasabb szféráit. Amolyan szkeptikusként, két lábbal a földön járó halandóként sokkal inkább hiszem, hogy "ép testben ép a lélek", vagy ha úgy tetszik: "a test a lélek temploma". Kevés dolgot tartok annyira alapvetőnek, mint a fizikum karbantartását, s őszinte csodálattal adózom azoknak, akik ebben az élen haladnak.

Ha a gyerekeim nem xboxoznának annyit, úgy a nappalinkban lévő tévé szinte csak szobadíszként szolgálna. Az utóbbi pár évben szinte alig kapcsoltam be, nagyon komoly focimeccs, vagy vízilabda torna kell ahhoz, hogy a távirányítóért nyúljak. Létezik azonban egy olyan műsor, amely a közelmúltban ismét visszaültetett a képernyő elé, ez pedig a - számomra lenyűgöző - Ninja Warrior. Valójában egy meglehetősen egyszerű vetélkedőről van szó: a résztvevőknek egy - jó mozgáskoordinációt, egyensúlyérzéket és elsősorban fizikai erőt igénylő - akadálypályán kell végighaladniuk, s a legjobban teljesítő - legtovább eljutó - versenyzők kiérdemlik a középdöntőbe, majd a döntőbe kerülést. Jómagam valószínűleg azért találom ennyire lebilincselőnek a szóban forgó játékot, mert tökéletesen modellez egy erkölcsileg kikezdhetetlen világot. Hogy miért is?

1. CSAKIS A MÉRHETŐ TELJESÍTMÉNY SZÁMÍT - Nincs zsűri. Nincsenek pontozóbírók. Nincs közönségszavazat. Nincs korrupció, nincs bunda, nincs részrehajlás. A legkisebb szakértelem sem kell annak egzakt megállapításához, hogy az adott ninja-jelölt felért-e a toronyba, vagy valahol a félúton a medencébe pottyant. A szabályok egyszerűek, de szigorúak és kötelező érvényűek. (Az egyik lány úgy esett ki a versenyből, hogy a copfjának a vége belelógott a vízbe. Igazi szívás...)
2. NINCS HELYE ALATTOMOSSÁGNAK - A versenyzők nem ártanak, nem is árthatnak egymásnak. Nincs mezhúzás, nincs páros lábbal becsúszás, nincs palánkra szorítás, nincs övön aluli ütés, ahogyan víz alatti mogyorózás sincs. Mindenki a pályával küzd, nem az ellenfelekkel. Kudarc esetén mindenki csakis magát okolhatja, csakis magára lehet dühös, senki másra.
3. NEM ZSÁKBAMACSKA - A feladatok nagy vonalakban ismerhetők, bőven lehet - és kell is - készülni rájuk. Mindenki annyi edzésmunkát fektet bele, amennyit csak akar. S bár van szerepe Fortunának is - néha elég egyetlen rossz mozdulat, hogy egy egész éves felkészülés semmivé váljon - ám az erő, a gyakorlás és a pillanatnyi koncentráció lényegesen többet nyom a latba, mint a véletlenek. Ráadásul a kudarc is csak pillanatnyi állapot, aki elbukik, az jövőre újra megpróbálhatja.
4. MEGVALÓSUL A TÖKÉTETES EGYENJOGÚSÁG - Idősek és fiatalok; lányok és fiúk; profik és amatőrök - a Ninja Warrior mezőnye igazán színes. Senki sincs kizárva és senki sem élvez semmiféle előnyt, vagy könnyítést. Nincs kvóta a nők, a negyven felettiek, vagy a testi fogyatékosok számára. Mindenki tisztában van vele, hogy a pálya a fiatal, szálkás férfiizomzatnak fekszik a legjobban. Éppen ezért különösen drukkolunk a csajoknak, az aggastyánoknak és a fogyatékkal élőknek, háromszor is leborulva előttük, ha teljesítik az akadályokat. Ám arról szó sincs, hogy tőlük nem várnánk el pontosan ugyanazt a teljesítményt.

Megértem azokat, akik magasról tesznek a sportra és testük formálására, mert elméjük más utakon járva szállítja a permanens boldogságot. Őrült tudósok; elvarázsolt feltalálók; megvilágosodott, vézna guruk; pocakos filozófusok rosszul kötött nyakkendőkkel; Woody Allen típusú művész-értelmiségiek félretaposott cipőben... Hosszú a sor és a magam részéről sosem szeretnék közéjük tartozni, mert hiszem, hogy a komplex létezéshez a szép és sportos test is elengedhetetlen. Ezzel együtt is az ő attitűdjüket át tudom érezni. Azokat viszont a legkevésbé sem értem, akik a Maslow-piramis legalsó szekcióin vegetálnak, semmiféle szellemi-lelki tevékenységet nem mutatva, ezzel együtt is idegenkedve mindenféle testmozgástól. Nekik miről szól az életük? Mik az értékeik? Merre haladnak? Világos, hogy kérdéseim a színtiszta naivitást tükrözik, hiszen az igényességhez szükséges némi tudatosság; az esztétikai szükségletek korántsem jelennek meg az alacsony szinteken. Ám amikor ormótlan testeken műkörmöket és műszempillákat, avagy drága tetoválásokat és kilós fukszokat látok, olyankor azt gondolom, hogy az illetőben azért él a vágy, hogy szépnek lássák. Nem az volna az első, hogy találjon valami sportot, amellyel rendbe szedi magát?

A Ninja Warrior mezőnye valóban meglehetősen vegyes. A falmászók, tornászok, akrobaták, erőnléti edzők és a parkour megszállottjai mellett találkozunk egészen átlagos családapákkal és anyukákkal is. Személyes kedvencem az a lelkész, aki a plébániakertben akadálypályát, a templom homlokzatán  pedig mászófalat alakított ki a gyerekek számára. Igazi példakép. Ám akármilyen színes is e csapat, egyben feltétlenül hasonlítanak egymásra: kivétel nélkül mindegyiküknek életteli, csillogó a szeme. Egyszerűen jó rájuk nézni, mert sugárzik róluk a sportszerűség, az egészség, az élet feltétlen szeretete. Egy olyan országban, ahol szinte elvárás a pesszimizmus, a rosszkedv és a reménytelenség, igazán üdítő ennyi pozitív arcot látni. Már alig várom a hétfői döntőt.