Ha létezik igazán ősi dilemma, úgy a címbéli frázis igazságtartalma ilyen. Egyesek meg vannak győződve arról, hogy a történelem filmkockái egy előre megírt forgatókönyv szerint követik egymást, és - akár egy szövevényes, de jól átgondolt történetben - a végére minden szál a helyére kerül, minden furcsának ható mozzanat értelmet nyer. Mások úgy vélik, hogy létezésünkben szinte minden esetleges és a véletlenek óriási szerepet játszanak sorsunk alakulásában. Ha látunk is bármi rációt a váratlan szerencsében és tragédiában, az sem több, csupán utólagos belemagyarázás. Vajon hol az igazság?

Az alapkérdés már a világ, és ezen belül az élővilág keletkezését is érinti. A kreacionisták, akik egy fixen megtervezett és megteremtett univerzumot hisznek, legsűrűbben azzal szoktak érvelni az evolúcióval szemben, hogy a véletlenek játéka elképzelhetetlenül sokféle forgatókönyvet írhat. Olyannyira sokfélét, hogy azokból aligha születhet röpke évmilliók alatt az emberhez hasonló, összetett és fejlett élőlény. Csupán egyetlen apróságról feledkeznek el. Az evolúciót nem a véletlenek mozgatják. A szelekciós folyamatok iránytűje a hatékonyság felé mutat. S bár a fejlődési utak kialakulásában játszik némi szerepet a véletlenszerűség, ám ez nem jelenti azt, hogy minden létező variáció tesztelésre kerül. Egy "félkész" szerv következő evolúciós állomása nem egy nulláról induló új szervkezdemény lesz, hiszen a természetes és szexuális szelekció minden olyan elemet megtart, amely az adott környezetben már bizonyított. Vagyis: az evolúció nagyságrendekkel gyorsabb folyamat annál, mintha a minden a puszta véletleneken múlna. Mindez azt jelenti, hogy még a spiritualitást teljes egészében elutasító, ortodox materialisták sem gondolják úgy, hogy mindaz, ami körülvesz bennünket, minden, ami történik velünk, a szimpla véletlen műve volna. 

A kérdés persze az írók fantáziáját is mozgatja. Thorton Wilder világhírű regényében, a Szent Lajos király hídja című műben a sorsszerűség kérdéseit feszegeti. A történet Peruban játszódik, ahol egy inka-korabeli függőhídon öt, egymástól független utazó kel át, amikor az leszakad. A Pulitzer-díjas alkotás alapgondolata értelemszerűen az, hogy e katasztrófa a legkevésbé sem véletlenül 1714 júliusában, az adott időpontban következett be, éppen akkor, amikor ők öten a hídon tartózkodtak. A regényből kiderül: az érintettek mindegyike életének olyan pontjára ért, ahonnan nincs tovább. Negyedszázaddal később Wass Albert is megírja hasonló témájú művét, Elvész a nyom címmel. Ennek cselekménye éppen ellentétes: hat tizenéves fiú - mindannyian máshonnan valók, látszólag teljesen véletlenül kerülnek össze egy gyerektáborban - elköt egy ladikot, mely megállíthatatlanul sodródik egy hatalmas vízesés felé. Valamilyen különös oknál fogva a csónak az utolsó pillanatban megakad, s csak a srácok kimentését követően zuhan a mélybe. A faluban szolgáló papnak ez jelenti a bizonyítékot Isten létezésére, s ő az, aki évtizedekkel később ismét összehozza ezt a hat, immáron meglett férfiembert. Világos, hogy írói szemmel tekintve a sorsszerűség egy rendkívül hálás és izgalmas téma. Abból aligha kerekedne olvasót lebilincselő, pláne elgondolkodtató sztori, ha a főhősök életét a leghétköznapibb véletlenek formálnák, látszólag teljesen összefüggéstelenül, mindenfajta előzetesen megformált rendezőelv nélkül. (Ezért is van, hogy a legtöbbünk életéből sohasem születik semmiféle regény, de még karcsú novella sem.)

Abból a mélyen gyökerező hitből, mely szerint nincsenek véletlenek, még a magamfajta cinikus-szkeptikus lelkek is bőven profitálhatnak. Példának okáért: gyermekeim anyjával akkor ismerkedtem meg, amikor az adott nagyvállalatnál a legutolsó munkanapomat töltöttem. Egy értekezletet hívtam össze, melyre teljesen ismeretlenül és váratlanul érkezett, egy aznap reggel lebetegedett munkatársát helyettesítendő. (Utólag többen is megjegyezték, hogy a szándékosnál hangosabbra sikerült a belőlem spontán feltörő "hoppá" szócska, mikor ő az ajtón belibbent...) A szeánsz végén természetesen körbejárt a jelenléti ív, ám csupán a legszemfülesebbekben merült fel a kérdés, hogy - közvetlenül a cégtől való távozásom előtt - miért is kérek telefonszámot minden résztvevőtől... Nem vitás, hogy huszonkét éve tartó kapcsolatunk legfőbb kovásza a sorsszerűségben való hite, más indokot nem látok, amiért hajlandó ilyen valószínűtlenül hosszú ideig elviselni. Jó szívvel ajánlom tehát minden szoknyavadásznak a legsziruposabb tánc- és popdal üzenetek szuggesztív alkalmazását: "Nekünk találkozni kellett", vagy akár "Meg van írva a csillagokban". Röhejes, de a jelek szerint működik. Igen, azt gondolom, hogy a nők sokkal fogékonyabbak a spiritualitásra, mint mi, férfiak. Valójában még sosem találkoztam olyan lánnyal, aki ásítozva témát váltott volna, ha komolyabb lélektani, vagy komolytalanabb ezoterikus témák kerültek napirendre. A fantáziátlanul racionális férfiaggyal szemben az ő elméjük rendszerint sokkal nyitottabb, sokkal intuitívabb. És bármilyen elcsépelt közhely, attól még igaz: nem véletlen, hogy a legtöbb falu főterén egymástól karnyújtásnyi távolságra találjuk a templomot és a kocsmát, melyek előtt vasárnap reggelenként a házaspárok érzékeny búcsút vesznek egymástól...

Úgy vélem, a vallások egyik fő funkciója, hogy megvédjen bennünket a dermesztő valóságtól, mely szerint teljes mértékben ki vagyunk szolgáltatva a véletleneknek. Egy óvó, isteni szempár sokkal megnyugtatóbb, mint azzal a tudattal élni, hogy bármelyik pillanatban lehúzhatják a rolót. Ismerjük a filmrendezők egyik kedvenc, s garantáltan drámai fordulatát, amikor az egzotikus környezetben békésen nyaraló család teljesen váratlanul egy cunamival (A lehetetlen), vagy egy véres népfelkeléssel (Kiút nélkül) találja magát szembe. Az istenhit egyik fő funkciója, hogy megnyugtassuk magunkat: velünk ilyesmi sohasem történhet meg. Az erős hittel rendelkezők biztosak benne, hogy az igazán kiélezett helyzetekben kapnak némi külső segítséget. Megnyílik a tenger, a víz borrá, az aranypénz kővé, a szegényeknek csempészett élelem rózsává változik, ha a helyzet úgy kívánja. Hogy ezekből a közismert legendákból mennyi a tudományosan magyarázható elem, mennyi a színtiszta mítosz, s mennyi a ténylegesen megtörtént csoda, azt aligha fogjuk tudni eldönteni. Hétköznapi tapasztalataink ugyanakkor a legkevésbé sem arról szólnak, hogy lépten-nyomon megmagyarázhatatlan csodákba ütköznénk. Kapunk hideget, s meleget egyaránt, s ádáz vitákat tudunk folytatni annak kapcsán, hogy sikereinkben és kudarcainkban milyen szerepet játszanak erőfeszítéseink, s mekkora részarányt képvisel a vakszerencse, ám természetfeletti magyarázatokra nemigen szorulunk. Endo Suzsaku Némaság című regényén - dacára annak, hogy mind témaválasztásában, mind szemléletében katolikus műről van szó - éppen az a tragikus tapasztalás vonul végig, hogy Isten a legkegyetlenebb borzalmak idején is néma marad. A kereszténységet üldöző, 17. századi Japánban játszódó történet főhőse, a missziót teljesítő szerzetes mindvégig valamiféle isteni megnyilvánulást, jelet, segítséget remél, ám a Teremtő - úgy tűnik - a füle botját sem mozgatja, még a brutális kínzások és kivégzések idején se. Ha végignézünk a történelmen, ugyanezt látjuk. Tökéletesen értelmetlen háborúkkal, mészárlásokkal, sortüzekkel és gázkamrákkal találkozunk; néha földrengésekkel, pusztító hurrikánokkal, becsapódó meteoritokkal; máskor kimagasló művészi és tudományos teljesítményekkel, illetve a természet ezerféle ajándékával - csodákkal alig. Az átlagos emberi tapasztalás szerint a világot a homo sapiens és az egyre pontosabban előre jelezhető, ám attól még véletlenszerűnek mondható természeti jelenségek formálják, semmi egyéb. Még az összeesküvés-elméleteket dédelgetők is csupán emberek alkotta háttérhatalomról beszélnek, az elkerülhetetlen sorsszerűséggel még ők sem kacérkodnak.

"A véletlen Isten eszköze, hogy névtelen maradjon" - ez már egy elfogadható frázis, már csak azért is, mert nem jelent semmit; a vizsgált kérdés kapcsán nem sok támpontot ad. "Isten útjai kifürkészhetetlenek" - ezt is gyakran használjuk, s nincs is ellenemre. Ha ez segít abban, hogy elviseljük az elkerülhetetlen tragédiákat és szenvedéseket, mi több, ezekből valamiféleképpen erőt merítsünk, tanuljunk, profitáljunk, úgy senkinek sem ártunk azzal, ha életfilozófiánk részévé tesszük.

"Véletlenek márpedig nincsenek" - vallják oly sokan. James Redfield A mennyei prófécia című műve - melyet könyv formájában jó szívvel ajánlok, ám a filmváltozat nézhetetlen - egyenesen azt állítja, hogy minden egyes találkozás, minden egyes szemkontaktus komoly jelentőséggel bír. Izgalmas gondolat, s nincs is baj azzal, ha valaki hisz az ilyesmiben. A hétköznapi gyakorlat azonban ezt a legkevésbé sem igazolja vissza. Emberi találkozásaink, ígéretes tekintetváltásaink túlnyomó többsége a legkevésbé sem formálja sorsunkat. Jelentőségük legfeljebb abban áll, hogy közülük kerül ki az a néhány, amely valóban meghatározó lehet. A többit nyugodtan a véletlen számlájára írhatjuk.  De talán a meghatározóakat is.

Reggeli rádióműsorukban Bárdosi Sanyiék pár napja vérre menő csatát vívtak annak kapcsán, hogy kié a felelősség, ha mosásnál papírzsebkendő, húszezres, vagy bármi egyéb a ruhazsebben marad. Megmosolyogtató volt az a sziklaszilárdnak vélt erkölcsi alap, amelyről a felek érveltek, tökéletesen meggyőződve kikezdhetetlen igazságukról. Nagyjából ugyanezt látjuk mindenütt, bármilyen házimunkáról is legyen szó.

Susan Maushart, az Asszonysors című bestseller szerzője így ír: "Miért volt, hogy (a nászéjszakát követő nap) mihelyt hazaértünk, egyenesen a fürdőbe mentem, és kisúroltam az egész helyiséget? Most is gondolkodom ezen. (...) Csak abban voltam biztos, hogy fürdőszobát súrolni jó érzés. Olyan feleséges. Arra nem is emlékszem, hogy a férjem mit csinált. Biztos valami férjeset, talán újságot olvasott. (...) Mire kisúroltam, kifényesítettem, leöblítettem és letöröltem ideiglenes önazonossági válságomat, elérkezett a vacsora ideje. Ebben nincs semmi rendkívüli. Végtére is, majdnem két éve már szinte mindig együtt vacsoráztunk. A legtöbb egyetemi diákhoz hasonlóan leginkább elvihető kaját ettünk, vagy valami olcsót az egyetem körüli étkezdékben. (...) Most lázas buzgalommal lapozgattam a szakácskönyvet. Óráknak tűnt, mire az asztalra tettem a makarónit és a sajtos ragut." Úgy tűnik, mintha a házasélet általános játékszabályai fixen kijelölnék a szerepeket: apa újságot olvas, anya pedig - akár egy megbízható robot - elszántan viszi a háztartást. Ez persze épp olyan ostobaság, mint hogy a ruhák mosás előtti kizsebelésének létezne valami egzakt módon meghatározható gazdája. A banálisan szimpla valóság az, hogy mindez megállapodás kérdése. Ha Ádám és Éva együttélésük kezdetén abban maradnak, hogy minden esetben a ruha tulajdonosáé a felelősség, az éppen olyan jó megoldás, mintha a mosást végző ellenőrizné végig a gépbe kerülő holmikat. Ugyanígy: a házimunka teljes repertoárja szabadon felosztható a felek között, akár tökéletesen aszimmetrikus, vagy minden korábbi hagyománnyal szakító módon is. Nincs abban semmi, ha Ádám teríti meg az asztalt, s Éva hasogatja odakint a tűzifát. A probléma rendszerint abból fakad, hogy Ádám és Éva az égvilágon semmiben sem állapodnak meg. Amikor a startpisztoly eldördül, a legtöbbször szó sem esik arról, hogy mit várnak egymástól. Van, hogy később se, csupán csendes frusztráltsággal könyvelik el: a másikkal lehetetlen együtt élni.

Mindannyian ismerjük a klasszikus élethelyzetet, amikor a langymeleg szombat délutánon a lakótelep több generációja együtt kergeti a labdát a házak közti gyepen. A gyermeki önfeledtséget szinte semmi sem árnyékolhatja be, talán csak a harmadikról kitekintő termetes Vicuska, aki – fittyet hányva a kiélezett meccshelyzetre – gyengéden szólítja férjét: „Ádám, azonnal indulás haza!” S ha ez nem lenne elég egy lehajtott fejjel távozó, meglett férfiembernek, úgy természetesen megkapja a sporttársaktól is: „Ádikám, majd telefonálj, kérlek, hogy száradtak az edények!” Minden valamirevaló férfitársaságban kíméletlenül megy a permanens savazás, ám azt azért érdemes látni, hogy nem a házimunka tesz bennünket szánalmas papuccsá, hanem a meghunyászkodás, a konfliktuskerülés, a dominancia hiánya. A téma kapcsán végzett felmérések azt mutatják, hogy még a házimunkákban aktívan részt vállaló férjek is kijelölnek maguknak olyan tiltott zónákat, ahová semmilyen körülmények között nem merészkednek, tekintve, hogy azok végképp "férfiatlan" tevékenységek. (A mosogatás tipikusan ilyen.) Mondani sem kell: ez is totális ökörség. Az égvilágon semmivel sem nőiesebb tett inget vasalni, mint port törölni, vagy fordítva. Sokkal inkább üres és tudattalan homlokzatvédésről van szó, teljesen elvtelenül kijelölt határokkal, a megtépázottnak érzett férfiasság utolsó védőbástyáival.

A fő gondom a házimunka kérdésköre kapcsán is az, hogy ezt a tisztán pragmatikus kérdést oly sokan megkísérlik átrángatni a morál felségterületére. A férfiak egy része szeret arra hivatkozni, hogy a dédapjuk nemhogy nem mosogatott soha, de a neje és lányai egyenesen összerezzentek, amikor délben elfoglalta helyét az asztalfőnél, s remegő izgalommal várták, elégedett-e a sülttel a ház ura. Nem kíván mély elemzést, hogy ez a múltba révülő, meglehetősen groteszk világkép mennyire nem jelent erkölcsi alapot a hímek otthoni passzivitásához. (Ráadásul a patriarchális berendezkedés szószólói csupán az ókori és középkori ideákat hajszolják, az azokat megelőző kilencvenezer évet, avagy a modern kor évszázadait már nem tekintik hivatkozási alapnak. Meglehetősen önkényes és következetlen eszmerendszer.) Természetesen az asszonyokat sem kell félteni. Ők aztán igazi világbajnokok abban, miként kell hamis, mégis megkérdőjelezhetetlen erkölcsi talapzatot ácsolni bármihez, ami a házasélettel összefügg. Ők, a NŐK, ők az ANYÁK, ők a HÁZTARTÁS VEZETŐI, s ebből fakadóan nem csupán mindent jobban tudnak, de álláspontjuk nem is képezheti vita tárgyát. A férfi nem csupán köteles részt venni a házimunkában, de azt akkor és úgy kell végrehajtania, ahogy azt neje - hiszen ő tölti be a szakértői státuszt - előírja számára. És ha tízből két férj vissza mer szólni, a "maradj csendben, felébrednek a gyerekek!" kártya mindig előhúzható... Valójában végtelenül szomorú, hogy béna és elavult szokásokra, hagyományokra építjük az együttélés minden elemét, ahelyett, hogy megkérdeznénk a másiktól: te mit szeretnél? A házastársi veszekedések kétharmada simán elkerülhető lenne, ha a felek tisztában lennének az elemi erkölcs alapjaival. A házimunkában, de valójában az együttélés minden mozzanatában egyetlen olyan tényező létezik, amely morális súllyal bír, ez pedig az adott szó. Minden egyéb fakultatív és szabadon variálható.

Ha mosogatógép nem lenne, már rég elváltunk volna című írásában Takács Judit a házimunka nemek szerinti megosztását elemzi, európai kitekintéssel. A dolgozatból kiderül, hogy nincs egyetlen olyan ország a kontinensen, ahol a nők több szabadidővel rendelkeznének, mint a férfiak. A skandináv térségben viszonylag kiegyenlített a helyzet, azonban Közép- és Dél-Európában az asszonyok átlagosan napi egy órával többet dolgoznak, mint a férfiak, amennyiben a munkahelyi és az otthoni teljesítményeket összegezzük. (Olaszország a csúcstartó, itt majdnem másfél óra a különbség!) Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológus a téma kapcsán így ír: "Újragondoljuk a családon belül betöltött férfi és női szerepeket, aminek vannak olyan vonatkozásai, amihez egyelőre nem tudunk alkalmazkodni, ezt illetik többen a válság szóval. Ennek lezárásához egy-két emberöltő szükséges, amíg a felborulás után kialakul az új közmegegyezés." Alig hiszem, hogy igaza lenne. Igazából nem is értem, miért van szükség e téren bármiféle közmegegyezésre. Mintha abban akarnánk társadalmi konszenzusra jutni, hogy a U2 vagy az Aerosmith munkássága jelentősebb. Nem lehet, hogy mindenki csak simán úgy él, ahogy akar? A magam részéről a konzervatív, "az asszonynak a konyhában a helye" típusú megközelítést épp olyan problémásnak látom, mint amikor társadalmi normává kívánjuk emelni a nemek közti egyenlőséget házimunkák végzése terén. Ha már két ember van annyira felnőtt, hogy képesek döntést hozni az összeköltözésről, illene annyira érettnek lenniük, hogy az otthoni teendőket is képesek legyenek leosztani egymás közt, függetlenül attól, hogy miként ment ez otthon, vagy hogy miként megy Stockholmban.

Bedő Imre A húsvéti locsolás a Férfiasság próbája? című, a Férfiak Klubja honlapján megjelent írásával ma délelőtt találkoztam. Mint minden húsvéthétfőn, ezúttal is egy kerti partin vettünk részt, melyen - a sztenderd forgatókönyv szerint - a gyerekek bokrok tövébe rejtett csokitojásokat kerestek, a férfiak boroztak, a nők pedig visítva rohantak a szódásszifon elől. Szokásomhoz híven ezúttal is szóvá tettem, mennyire idegenkedem az olyan béna néphagyományoktól, mint amilyen a locsolkodás. Ezen a ponton nyomták a kezembe a szóban forgó cikket.

"Jó az, ha már kora gyermekkorukban puhaságra és tunyaságra neveljük fiainkat? Mert mi más lenne az, hogy húsvét másodnapján, hétfőn, amikor a locsolás napja van, a lusta apák és a kényeskedő anyák meggátolják önmagukat és gyermekeiket abban, hogy erőt merítsenek egy olyan néphagyományból, amelyik a férfiasság megnyilvánulásáról és a nőiesség dicséretéről, a férfiak nőkért tett erőfeszítésének demonstrálásáról szól." - kezdi a szerző. Már e felütésnél éreztem, hogy valami nagyon idegen földre tévedtem. Tényleg az a férfiasság legjellemzőbb és legkívánatosabb megnyilvánulása, ha ketten lefognak egy nőt, a harmadik pedig megküldi egy vödör vízzel? Nem mondom, hogy nem jó móka. Ha valakinek ez bejön, lehet rajta röhögni. De mitől férfias ez? És miként demonstrálja a nőkért tett erőfeszítést? A leghalványabb elképzelésem sincs. Tudom, hogy velem van a baj. Színtisztán urbánus lelkem nem érti a vidéki romantikát. Biztosan léteznek olyan tájegységek, ahol a csajok a mai napig bírják azt, ha az ünneplőbe bújt legények csapatostul rájuk rontanak. Van abban népi báj, ahogyan a szanaszét áztatott leány - hálája jeléül - pálinkával, süteménnyel és festett tojással kínálja a férfiasság próbájának hőseit. Valójában még visszafogott is a szódásszifon-szertartás, hiszen annak idején az ivóvályúba is befektették a csajokat, mondván, hogy egész esztendőben illatosak maradjanak. (Ezért hívták e napot vízbevető hétfőnek.) A baj csupán az, hogy ma már a civilizált világ nagyobb hányada városokban él, ahol e vidéki rituálé egyetlen eleme sem működik. A nyalka legények helyett tántorgó rokonok érkeznek; tiszta víz helyett a legpusztítóbb kölnikkel támadnak, ráadásul a csajok is hamar ráébrednek, hogy ebből az egész bohóckodásból az égvilágon semmit sem élveznek. "És szóljunk az anyákról is. A kényeskedő, 'jaj már megint büdös leszek' siránkozásról. A ’nem fogok egész nap haptákban állni’ fanyalgásról. Arról, hogy mit üzennek azzal lányaiknak és fiaiknak, hogy bujkálással töltik az év egyetlen olyan napját, amelyik férfi és nő kölcsönös tiszteletének ünnepe?" - Bedő Imre is pontosan érzékeli, amit jómagam is már több mint negyven éve: a csajok jelentős része húsvéthétfőn lelép otthonról. Számomra ez azt jelenti, hogy a locsolkodás hagyományával van gond. A cikk szerzője szerint a csajokkal. Érdekes.

"Húsvétkor megtanulunk bánni a férfiasságunkkal és a nőiességünkkel. Gyakorolhatjuk ezt! A férfi szívdobogva verset mond a nőnek, a nő meg fogadva azt, fürdik a feléje irányuló figyelmességben. Jó alkalom a férfiaknak arra, hogy egyértelműen ők kezdeményezzenek, ők táplálják férfi és nő összefonódó energetikai csodáját. Mert mi másról szólna a locsolóversikékből ismert virágokat ápoló kiskertész fiúk és a virágszál lányok szimbólumának megélése." Ha van valami, amitől igazán hülyét kapok, azok a locsolóversikék. Akárhányszor hallok ilyet, minden alkalommal felsír bennem a kultúrember. Ha a komplett tradíció kapcsán nagyítóval keresnénk olyan elemet, amelyben a férfiasság megmutatkozhat, úgy az alkotói véna megnyilvánulása ilyen lehetne. Tényleg annyira magasra tette a néphagyomány a lécet a "zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam..." kezdetű lírai csodával, hogy azt lehetetlen megugrani? Tényleg van olyan felnőtt férfiember, aki az ilyen és ehhez hasonló elcsépelt vackokat pironkodás nélkül elő tudja adni? S ha nincs ilyen, akkor a kisiskolás fiainkat miért szívatjuk ezekkel? A húsvéthétfő egyetlen kiemelkedően kreatív lehetősége, hogy tollat ragadjunk, s valami önálló szellemességet fabrikáljunk, kukába hajítva az olyan frázisokat, mint a zöld erdő, a piros tojás, nem is beszélve a virágszál lányokról. Persze, a valóság az, hogy alig akad olyan, aki veszi a fáradságot az alkotásra. És mondani sem kell: az így születő versikék többsége sem ébreszt mást a hallgatóságban, csupán szekunder szégyent. (Tisztelet a kivételnek, Norbikám!)

A húsvét a tavasz eljövetelének ünnepe. A keresztény egyház ilyenkor Krisztus feltámadására emlékezik, ám jól tudjuk, eredete ennél jóval messzebbre nyúlik vissza. Az életet, a termékenységet ünnepeljük, s a hétfői locsolkodás is e szimbólumot viszi tovább. Még csak szemérmes balladai homályról sem beszélhetünk, nem hogy túlságosan elvont költői képről; mindenki számára egyértelmű, hogy mit takar az, ha egy fiú meglocsol egy lányt. A kérdés csak az, hogy ez mitől válik közösségi élménnyé? Mit szimbolizál és mitől válik a férfiasság próbájává, ha falkában rontunk a csajokra, lefogjuk őket és kíméletlenül ellátjuk a baját mindegyiknek? "Ez az ünnep egy közösségi ünnep. A közösség összetartozásának, mélységi gyökereinek ápolásáról szól. Az ereje természetesen a férfitól indul(na). A férfi az, aki erőt véve magán, szándékosan feláll a foteljéből, ünneplőbe öltözik és elindul tiszteletét tenni a nőknél." Az az igazság, hogy tényleg nem vagyok semmi jónak az elrontója. Az égvilágon semmi gondom azzal, ha kilépünk a monogámia szégyenlős világából és a szerelmet közösségi élménnyé tesszük. A megerőszakolósdi is kifejezetten kedvelt szexuális játék, s nemigen találunk kivetnivalót benne, ha minden érintett élvezettel bólint rá. A legtöbben jólesően emlékezünk vissza azokra az éjszakai, balatoni fürdőzésekre, amikor a gátlásosabb lányokról fél tucat fiú tépte le bugyit... Ezeknek a pillanatoknak megvan a maga varázsa, de aligha nevezném bármelyiket a férfiasság próbájának.

"Az apák szégyene ez. Mert gyermekkorban ez az apákról szól. Hogyan is vághatna bele egy kisiskolás az autós távolságra lakó osztálytársnője meglocsolásába? A férfi erő kiáramlásának, megmutatásának, próbára tételének lehetőségét az apák kell biztosítsák, akkor, amikor még ezt a gyökeret táplálni érdemes: gyermekkorban!" Nincs vitám azzal, hogy apaként érdemes példát mutatnunk fiainknak. Messze a legjobb, ha tőlünk tanulják meg, hogy mit jelent a férfi erő, a határozottság, a dominancia és nőkkel való helyes bánásmód. De alig hiszem, hogy a húsvéti locsolkodás ehhez bármit is hozzátenne.

Mi sem bizonyítja jobban e népi hiedelem széles körben elterjedt mivoltát, mint az, hogy számtalan nyelven számtalan verziója ismert. "A lustaság a bűn melegágya" - talán ez volt a legutóbbi módozat, amit hallottam. Persze, akárhogy is fogalmazzuk meg, attól még ugyanúgy téveszme marad.

Nem vitás, hogy a közmondás szellemisége ezúttal is a vallásból eredeztethető. A hét főbűn között - melynek valójában egyike sem igazi vétek - megtaláljuk a restséget is. A képlet végtelenül sztereotip: a tétlen embert a szükség vagy az unalom előbb-utóbb bűnre csábítja. Természetesen e felvetés nem nélkülöz minden valóságalapot, láttunk már ilyet. Csakhogy létezik számos egyéb körülmény is, amellyel a népi "bölcsesség" egyáltalán nem számol.

1. Az energiatakarékos működés evolúciós előnyt jelent. A legzseniálisabb emberi találmányok - a keréktől kezdve a gőzgépen át a robottechnikáig - mind az emberi munka hatásfokának javítását, más megközelítésben a kényelmet szolgálják. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a homo sapiens lustaságának gyümölcsei.
2. Ebből fakadóan a 21. század átlagemberének munkája már közel sem olyan izzadságos, mint a korábbi történelmi korokban. Ezerféle szakma létezik, ezek egy része kifejezetten szórakoztató és élvezetes. Elménk ráadásul megállás nélkül dolgozik; az igazán kreatív megoldások sok esetben a tétlenség pillanataiban születnek.
3. Minél fejlettebb egy társadalom, annál kevésbé kifizetődő a bűnözés. Ha az emelkedő béreknek köszönhetően egy átlagos, nyugis meló többet hoz a konyhára, mint a piti, ám annál kockázatosabb bűncselekmények, úgy a tétlenségnek a munkavállalás lesz az első számú alternatívája, s nem a törvénytelenség.
4. Nyilvánvalóan léteztek olyan korok, amikor a szabadidő eltöltésére nem sok izgalmas lehetőség adódott. Sivár, ingerszegény környezetben a láblógatás lélekölő lehet, s talán valóban bűnre csábító. A 21. századi civilizációban azonban már irgalmatlanul fantáziátlannak kell lennie annak, akit az unalom gyötör.
5. A durván általánosító címbéli közmondás - a technológiai változásokon túl - az emberiség tudati szintjének emelkedését sem veszi figyelembe. Nem számol azokkal a milliókkal, akik képesek kimondani: ennyi elég. Ők azok az európai és amerikai polgárok, akik - számottevő megtakarítás birtokában - nyugodtan és stresszmentesen élvezik a semmittevést, anélkül, hogy bármiféle bűnös rosszaságon törnék a fejüket.
6.  Arról se feledkezzünk meg, hogy léteznek kifejezetten egészségromboló, önpusztító munkák. Amikor valaki úgy dönt, hogy bányásznak áll, s önként és dalolva tönkreteszi a tüdejét, az minden bizonnyal nagyobb vétket követ el önmagával szemben, mintha a henyélést választaná. Ugyanígy: a túlhajszoltak infarktusa és gyomorfekélye sem kerül magasabb polcra erkölcsi tekintetben, mint a teljes tétlenség.

Ha morálisan helyes világot kívánunk felépíteni, annak egyetlen módja, hogy a tiltó határokat minden esetben a tényleges bűnöknél húzzuk meg; nem előbb, s még véletlenül sem később. A rendpártiak hajlamosak a szükségesnél jóval korábban beavatkozni, míg a tőről metszett anarcho-kommunisták nem tisztelik még a legelemibb erkölcsi törvényeket sem. (Megdöbbentő volt Farkas Zsoltot hallgatni Puzsér legutóbbi Hard Talk műsorában. Szerinte tízmilliók kivégzése sem volt túl nagy ár a szocializmusért. És ez az ember jelenleg is a Miskolci Egyetemen tanít...) Amikor azt az ortodox szellemiséget valljuk, hogy a lustaság a bűn melegágya, olyankor valójában taknyos gyerekként kezeljük a teljes társadalmat, a legkevésbé sem tisztelve az egyén szabadságjogait. A másik szélsőségbe akkor esünk, ha a henyélőknek mindent elnézünk. Azt is, amikor nehéz helyzetükre hivatkozva tényleges bűncselekményeket követnek el, s azt is, amikor az állam kötelezi a többségi társadalmat, hogy eltartsák őket. (Elfeledkezve arról, hogy már a Római Birodalom bukásához is a népnek osztogatott ingyen búza vezetett.) Az egyetlen morálisan helyes út az, hogy a tétlenséget egészen addig ártatlan bohémságnak tekintjük, amíg ténylegesen ártalmatlan bohémságról van szó. 

"A henyélés az ördög párnája." - E poros, rosszízű, az Ószövetség szellemiségét idéző közmondással szemben sokkal igazabbnak érzem a következő frázist: "Nincs lusta ember, csak elégtelen motiváció." És amikor motivációról beszélünk, nem elsősorban a pénzre érdemes gondolnunk. Természetesen alapvető fontosságú, hogy egy fizetés kényelmes megélhetést biztosítson, ám ezen felül már nem a jutalmak és prémiumok jelentik a legfőbb hajtóerőt, hanem elsősorban az élvezet, a tevékenység végzéséből fakadó öröm. Valamennyi munkapszichológiai kutatás ezt támasztja alá, s az értelmesebb vezetők ezt figyelembe véve alakítják ki beosztottjaik munkakörét. Tiszta sor, hogy létezik egy rakás dögunalmas munka, amelyet nem könnyű vonzóvá varázsolni, de azért ez sem lehetetlen. Aki olvasta a Tom Sawyer kalandjai című klasszikust, talán még emlékszik a jelenetre, melyben a főhősnek - büntetésből - kerítést kell mázolnia: "Megjelent a színen Tom. Vödör meszet és hosszú nyelű meszelőt cipelt magával. Végignézett a kerítésen, és mélységes bánat szállta meg a lelkét. A természet ragyogó vidámsága egyszerre elröppent. A kerítés vagy harminc méter hosszú és majdnem három méter magas volt. Tom úgy érezte, hogy az élet reménytelen, súlyos teher. Sóhajtva mártotta meszelőjét a vödörbe, végighúzta a kerítés tetején, néhányszor megismételte ezt a műveletet, majd összehasonlította ezt a jelentéktelen, fehér felületet a végtelen, messze nyúló kerítéssel, és elerőtlenedve leült egy fatörzsre." Mark Twain tökéletesen festi le azt a lelkiállapotot, amelyet monoton munkák végzésekor mindannyian megtapasztalunk. Történetének hőse ugyanakkor valóságos kis zseni, hiszen ezt a lélekölő melót képes úgy tálalni a lassan szállingózó cimboráknak, hogy ez nem is munka, hanem kitüntetés. A srácok lassan könyörgőre fogják, hogy hadd festhessenek, sőt ajándékokat kínálnak számára, ha őket is odaengedi a kerítéshez... Akármilyen csalárd is e trükk, mégis működőképes. Mi több: a pszichológia ma már Tom Sawyer effektusnak nevezi azt a jelenséget, mely szerint ha fizetünk azért, hogy végezhessünk egy tevékenységet, azt szórakozásnak is fogjuk érezni.

Ami a monoton munkaköröket illeti - darabbérben teljesítő varrónő, futószalag melletti munkás, call centeres, parkolóőr stb. -, nem lényegtelen az sem, hogy az automatizáció pont ezeket számolja fel a leggyorsabb ütemben. A magam részéről olyan jövőképet ápolok, amelyben a lustaság kifejezés idővel értelmezhetetlenné válik. Amikor a tevékenységeink oroszlánrészét a kreativitás, a játék, a szórakozás, a valódi élvezet adja, olyankor már semmi szükség sem a noszogatásra, de még a Tom Sawyer-féle zseniális átkeretezésre sem. Talán ezt hívják majd földi mennyországnak.

Nyakunkon a húsvét, Krisztus feltámadásának ünnepe. A következő két hét azonban még a nagyböjt jegyében telik, amely - szemben az üdvösség égi szférájával - magát a földi létezést szimbolizálja, annak minden szenvedésével, gyötrelmével és lemondásával. Mintha így kéne megfizetnünk a későbbi, felhőtlen boldogság árát. A különböző vallásokban számos irracionális, megmosolyogtató, vagy akár pusztító és emberellenes elemet is felfedezhetünk. Amikor az e világi létezést nettó siralomvölgynek tekintjük, s elsősorban a túlvilágtól, a feltámadástól reméljük a valódi megelégedést, létünk értelmét, úgy erre a gondolkodásmódra mind a négy felsorolt jelző érvényes.

Pár napja - a belvárosi autódzsungelben araszolva - a rádióállomások közt szörfözve az egyik katolikus adóra tévedtem, melyen Barsi Balázs ferences hitszónok prédikált, egyébiránt kifejezetten értelmesen. "Aki hisz bennem, annak örök élete van" - idézte János evangéliumát, s a teljes beszédét e gondolat köré építette. Érdeklődésem egészen addig kitartott, míg el nem érkezett a szokásos, egyházi fordulathoz, mely szerint az örök élet nemhogy nem e világon keresendő, de talán nincs is olyan őrült, aki itt, e siralomvölgyben kívánna vég nélküli életet. Amikor ilyeneket hallok, bevallom, nálam azonnal elgurul a gyógyszer. Egyszerűen nem ismerek annál kishitűbb és szánalmasabb attitűdöt, mint amely a teremtett (!!) világot sivárnak és örömtelennek látja. A klasszikus keresztény hit sokunk számára éppen e búbánatos békaperspektíva miatt oly taszító. Czike László A szeretet törvénye című könyvében hajszálpontosan megfogalmazza a vallásos mentalitás önpusztító lényegét: "Mi, jók, nem ezen a Földön akarunk 'jólétben' élni, hiszen egy fenékkel egyszerre két lovon nem lehet ülni; más szóval nincsen olyan szerencsés ember, aki mind a földi, mind az égi karriert megnyerheti. (...)Tekintve, hogy mi, jók a túlvilági paradicsomra, a Mennyek Országára voksolunk, s tesszük rá teljes földi életünket, túl sok jóra, gondtalan, hosszú életre nemigen számíthatunk." Ezzel a hozzáállással még az a legkisebb gond, hogy minden józan lelket eltérít a vallásgyakorlástól. Ami sokkal szomorúbb: erénynek tünteti fel a szenvedést, így konzerválja a lelki nyomorúságot, sőt szélsőséges esetben fanatizálhatja is a hívőket. Teszi ezt úgy, hogy közben tökéletesen félreérti Jézus tanítását. Ha egyetlen mondatban kéne összefoglalni a teljes krisztusi üzenetet, az valahogy így festene: pontosan ugyanaz az életmód vezet a földi boldogság felé, mint amely belépőjegyet biztosít számunkra az after partyra is. Az égvilágon semmi ellentét nem feszül a mámoros, élvezetes és komplex létezés, illetve az Istennek tetsző, erkölcsös életút között. Az emberi értelem ott kezdődik, hogy élből visszautasítunk minden olyan filozófiát, amely földi boldogtalanságot hirdet.

"Tudod, nincs mennyország" - énekelte Demjén Rózsi negyven éve a Várj, míg felkel majd a nap című V'Moto-Rock slágerben, s ez a magabiztos állítás már kisgyerekként is zavart. A nyilvánvaló igazság az, hogy halvány fogalma sincs senkinek, létezik-e bármiféle élet a halál után. Ám amíg ez így van - s borítékolhatóan egy jó ideig még így is marad, hiszen a tudomány egyelőre nem sokat tud hozzátenni a kérdéshez - addig kevés nagyobb ostobaság létezik, mint egy puszta fikcióra feltenni az életünket. Irgalmatlan pofára esés az, ha valaki egész életében a szenvedést választja az öröm helyett, aztán az út végén nem várja semmi. Túl az intellektuális mélyrepülésen: hit, lélek és fantázia dolgában sem ostromol komoly csúcsokat az, aki képtelen összeegyeztetni a földi elégedettséget és a morálisan helyes attitűdöt. Vajon mit tudnánk felhozni egy olyan gondtalan milliárdos életvitelével szemben, aki százaknak ad munkát, jótékony célokat támogat komoly adományokkal, miközben a légynek sem árt? Czike László mondatai igen beszédesek: "A tisztességes ember nem viselkedhet, nem élhet kettős identitás szerint, mintha e világon elfogadná a Sátán (a pénz) uralmát, amíg a túlvilágon Isten bocsánatát és az üdvözülést reméli!" Illetve: "A mélyen istenhívő ember nem hazudhat sem önmagának, sem ennek a szomorú-szép ragadozó világnak. Nem hitegetheti magát azzal, hogy holnap majd újra jó lesz (sose volt jó), hogy az álszent és gonosz kizsákmányolók hirtelen megvilágosodnak, s profit-hajhászás helyett majd önsanyargatókká válnak, illetve szétosztják minden vagyonukat." Engem mindig megdöbbent ez a kommunista lelkület, a pénz és a jómód eszelős gyűlölete és feltétlen hibáztatása. Arra mindenesetre tökéletesen alkalmas az ilyenfajta irodalom, hogy megértsük: az életellenes filozófiák mögött mindig az irigység, a frusztráltság, a kisebbrendűség mindent átjáró érzete húzódik. Semmi könnyedség, semmi nagyvonalúság. Ha valaki boldog és elégedett - mondhatni, Isten útján jár - az magasról tesz rá, hogy a többiek mekkora profitot tesznek zsebre. Jellemző, hogy a szerző egyetlen percig el nem töpreng azon, hogy a másik vagyona és az ő személyes nyomora között van-e bármiféle kitapintható összefüggés (leszámítva az irigységet, persze). A valóság az, hogy a szenvedést hirdető prédikátorok egy része kifejezetten perverz - szadista vagy mazochista -; más része képmutató, s maga sem hiszi azt, amit mond, a többiek pedig szimplán kishitűek. Egyik rosszabb, mint a másik, s nem ismerek egyéb opciót. Ferenc pápa, Barsi Balázs, Czike László és a többi hasonlóan gondolkodó fejében talán meg sem fordul, hogy a földi élet - még a maga tökéletlenségében is - mennyire pazarul komplex és örömteli lehet. A jajgatókat, a siránkozókat, az életuntakat és depressziósokat nemhogy nem rázza fel ez a fajta világlátás, de egyenesen visszaigazolja, legitimálja alapbeállítottságukat. Az élet: siralomvölgy. Csoda, ha zokognak?

Amennyiben a vallások valódi célja a béke és harmónia megteremtése volna, valójában semmi másra nem kéne fókuszálniuk, mint az emberi jólétre. Közhelyes igazság ugyanis, hogy a sikeres társadalmi integráció egyik alappillére a bőség. Aki kielégítően érzi magát a bőrében, az aligha akar bántani másokat. Az agressziót minden esetben a tudatlansággal párosuló frusztráció szüli. A terroristák üzemanyaga nem csupán a vallási fanatizmusból eredő eszelős gyűlölet, de tettükhöz az is elengedhetetlen, hogy ne legyen semmi veszítenivalójuk. Az Iszlám Állam egyik fiatal, öngyilkos merényletet végrehajtó katonája a következő búcsúlevelet hagyta hátra: "Kedves családom, kérlek, bocsássatok meg! (...) Szerettétek volna, ha megnősülök. Az Úr segedelmével 72 szüzet veszek feleségül." Ha ennek a szerencsétlen srácnak csak egyetlen jóravaló barátnője akadt volna, egész biztosan nem cserélte volna le 72 fantázia szülte lányra. A pókerasztalnál bárki megtapasztalhatja, milyen az, ha ellenfelének nincs valódi veszítenivalója. Egy versenyen, ha vészesen fogy a zsetonkészletünk, egy idő után az jelenti az optimális stratégiát, ha szinte bármilyen lapokkal all int mondunk. Ez a jelenség tökéletesen modellezi a valóságot. Ahhoz, hogy békés, nyugodt és felelősségteljes életet élhessünk, hogy ne jelentsünk a társadalom számára időzített bombát, elengedhetetlen, hogy legyen némi veszítenivalónk. Az az ideológia, mely szerint a földi lét csupán siralomvölgy, a legjobb táptalaja az emberek közötti kegyetlenkedésnek.

Tekintve, hogy a túlvilág ködös ígérete csakis akkor vonzó, ha földi életünk pocsék, a különböző egyházaknak nem is áll érdekükben, hogy híveik boldogok és kiegyensúlyozottak legyenek, hiszen onnantól kezdve mi szükségük volna a hagyományos vallásra? (Olyan ez, mint az egészségügy. Ha hirtelen mindenki meggyógyulna, milyen feladatuk maradna a doktroknak? A különbség csak az, hogy egy igazán elhivatott orvos akkor boldog, ha páciense - betegségétől szabadulva - távozik, s többé vissza se néz. A lelkipásztorok ezzel szemben szeretnék egyben tartani a nyájat, akár a permanens bűntudat árán is.) Szerencsére azért nem mindenki osztja ezt a végtelenül kicsinyes - bár tökéletesen racionális - megközelítést. Ma már léteznek olyan úttörő papok - példának okáért Pál Feri -, akik igyekeznek azt nyújtani a híveknek, amire valódi szükségük van, s a lelki egészségre helyezik a hangsúlyt. Nincs könnyű dolguk, mert számos rideg, rosszízű beidegződéssel kell szembemenniük, ám egyedül ők azok, akik bármiféle értéket és jövőt jelenthetnek az egyház számára.

Amióta csak ember él a Földön, azóta foglalkoztatja a fantáziánkat az örök fiatalság és a halhatatlanság gondolata. Ezek mind a mai napig sima fantasy-elemnek számítottak, azonban - szemben a feltámadással, mely továbbra is csupán ködös ábránd - lassan kézzel fogható, elérhető valósággá válhatnak. A vénséget és a halált az elöregedő sejtjeink okozzák. Igen ám, de ha megfelelő klinikai kezeléssel - időről időre - cserélni tudjuk e sejteket, úgy elvileg nincs számunkra lehetetlen. Steve Horvath, a Kaliforniai Egyetem genetikaprofesszora egy 2013-as kísérletében négy speciális gén segítségével felnőtt őssejteket alakított át embrionális őssejtté, amellyel a felnőtt bőrsejtek epigenetikai korát egy magzatévá fordította vissza. Ez is azt vetíti előre, hogy az öregedés folyamata korántsem irreverzibilis. Semmi okunk rá tehát, hogy a földi lét nyomorúságain keseregjünk, s egy elképzelt túlvilágban keressünk vigaszt. Lehet, hogy a mi életünkben az örök fiatalság még elérhetetlen marad, de talán az unokáink számára már teljesen természetes lesz, hogy nem csak pár évtizedre kell berendezkedniük. Számunkra addig is ott van a sport, a diéta, az egészséges életmód. Arra mindenképpen jók az esélyeink, hogy 100-120 évet eltöltsünk a bolygón, minden különösebb jajveszékelés nélkül.

"Isten országa nem jön el szembetűnő módon. (...) Isten országa köztetek van." - A jézusi üzenet a Napnál is világosabb. A küldetésünk a legkevésbé sem az, hogy passzív letargiában végigvánszorogjunk e földi siralomvölgyön, miközben egy másik világról álmodozunk. A lecke adott: a magunk szerény eszközeivel érdemes azon munkálkodnunk, hogy e bolygó egyre inkább közelítsen ahhoz az állapothoz, amelyet Isten országának nevezhetünk. Ha semmi mást nem teszünk, mint hogy talpra állunk, s kirángatjuk magunkat az életuntságból, már azzal is rengeteget mozdítunk a világon. Ha nem akarunk bonyolult spirituális összefüggésekbe belemenni (energiaszintek, tudati szintek, pillangóeffektus, stb.), elég, ha csak arra gondolunk, hogy a környezetünket a továbbiakban már nem mérgezzük állandó nyavalygásunkkal.

A kereszténység húsvétkor Jézus feltámadását ünnepli. A magamfajta szkeptikus ebben az örömben nemigen tud osztozni, ám ebből nem következik az, hogy számomra a húsvét semmit sem jelentene. Amit jómagam érzek, az nem más, mint végtelen hála. Egyrészt azért, amiért a jelenkorban élhetek. Egészen biztos vagyok abban, hogy manapság Jézus is simán megérné a nyugdíjas éveit, senki sem akarná a vérét venni. Még a múlt században is munkatáborban, vagy gázkamrában végezte volna. Feltehetően Robespierre is megszavazott volna számára egy guillotine-t, és semmi kétségem afelől, hogy III. Ince pápa is simán lemészárolta volna eretnek tanai miatt. Valószínűleg ma sem lenne ünnepelt sztár; a baloldali sajtó ugyanúgy ízekre szedné, ahogyan a jobbosok is. Még nem jött el az a kor, amely a krisztusi üzenetet a helyén kezelve értékelni tudná, de legalább fizikai atrocitás már nem érné szavaiért. A másik, amiért hálát érzek, az Jézus elemi filozófiája, mely szerint a földi élet maga a potenciális Paradicsom, s még véletlenül sem siralomvölgy. Vagy legalábbis nem kell feltétlenül annak lennie.

A legtöbben egyetértünk abban, hogy a szégyen nagy dózisban kifejezetten mérgező. Sokan vannak ugyanakkor, akik - Pascal címbéli mondásának igazat adva - azt vallják, hogy némi szégyenérzet azért jól jön az embernek. Egyszerűen azért, hogy távol tartsa az illetlen, vagy bűnös tettektől. Jómagam úgy látom, hogy ez sem egyéb, mint idejétmúlt, dohos téveszme. A valóság az, hogy fikarcnyi szükségünk sincs semmiféle szégyenérzetre.

Ez a történet is a Paradicsomból indul. Ádám és Éva még minden szorongás és gátlás nélkül élvezi a naturista park minden örömforrását, csupán a bűnbeesést követően változik meg világképük: "Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy meztelenek. Ezért fügefalevelet fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak." A képlet meglehetősen szimpla: a szégyen része az almalopást követő retorziónak, mégpedig oly módon, hogy önmagunkat büntetjük vele. Amennyiben a paradicsomi állapotokat tekintjük ideálisnak és elérendőnek, valószínűleg a legelső tennivalónk, hogy szögre akasztjuk minden szégyenérzetünket.

Már maga a nyelv is meglehetősen beszédes. A "szégyentelen" kifejezés néhány generációval ezelőtt még komoly morális elmarasztalásnak számított. Manapság kizárólag az ortodox zsidó közösségekben, a szélsőségesen bigott keresztényeknél és az iszlámhívők körében értelmezhető ily módon. A nyugati kultúrában már csupán egy kaján vigyor kíséretében tudjuk kiejteni ezt a szót. Ám azzal, hogy a szexualitás kikerült a morál felségterületéről, még bőven maradt forrása a különböző szégyeneinknek. Kínos, ciki, zsenáns, cinkes, gáz - lesül a bőr a képemről, legszívesebben a föld alá süllyednék - elképesztően sokféle módon kifejezhetjük kellemetlen, szégyellnivaló dolgainkat. Már ez a nyelvi gazdagság is arra utal, hogy kifejezetten gyakori jelenségről van szó, melynek kezelésével van dolgunk bőven. Persze, az egészséges lelkűek utólag kiváló standup előadásokat produkálnak zavarba ejtő momentumaikról, ám az továbbra is magyarázatra szorul, hogy miért érezzük magunkat oly kényelmetlenül a szóban forgó pillanatokban. Az meg különösen, hogy az igazán gátlásosak miért képtelenek feldolgozni ezeket a helyzeteket.

S hogy mi is valójában a szégyen? Egy szimpla, hétköznapi frusztráltság annak kapcsán, hogy nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elég értékesek. Százféle síkon megjelenhet, legjellemzőbb módon az adottságaink és a teljesítményeink miatt szoktunk szégyenkezni. Hemzseg a net az olyan cikkektől és posztoktól, melyekben lányok, asszonyok panaszkodnak, hogy nem mernek levetkőzni a párjuk előtt, mert olyannyira nincsenek megbékélve a saját testükkel. A mell különösen érzékeny terület; nem sok olyan nővel találkoztam életem során, aki maradéktalanul elégedett lett volna természetes adottságaival. Nos, ha van értelmetlen szégyenérzet, úgy az ilyenre tökéletesen elmondható. Ha nem találom magamat elég vonzónak, úgy a megoldás az, hogy formálni kezdem a testemet, s még véletlenül sem az, hogy pironkodva lekapcsolom a villanyt. Kevés dolog képes annyira tönkretenni az intimitást, mint amikor Éva retteg társa reakciójától. Talán csak az, ha félelme megalapozott, s Ádám lelkesedése valóban pillanatok alatt szertefoszlik.

Hasonlóan értelmetlen a teljesítménykényszerből fakadó szégyenérzet is. Alfie Kohn meséli el a Szülők feltétel nélkül c. könyvében azt a történetet, amelyben egy televíziós talkshowban együtt szerepelt egy hétéves teniszcsillaggal, akinek pályafutásába szülei elképesztően sok pénzt és energiát fektettek. Amikor a műsorvezető megkérdezte a kisfiút, hogy mit érez, ha mérkőzést veszít, a gyerek csak annyit motyogott halkan: "Nagyon szégyellem magam". Ha van tragikus következménye a maximalista nevelésnek, úgy az ilyen attitűd kialakulása mindenképpen annak mondható. Ez a szegény kissrác már hétesztendősen elfelejtette - vagy talán soha meg sem tanulta - hogy a tenisz valójában egy gyönyörű játék, melyet elsősorban élvezni kell. Nyilván mindenkit dühítenek a rontott szervák és az elbénázott röpték, ám ezekért egyáltalán nem muszáj eszelősen haragudni önmagunkra. Valójában mindazokról, akik a kiválónál gyengébb teljesítményük miatt éreznek szégyent, elmondható, hogy a legkevésbé sem önazonosak. A munkára, a sportra, a játékra nem valami önmagáért való örömforrásként tekintenek, hanem kizárólag mint a társadalmi sikeresség eszközére. Ha nem kapnak pozitív visszajelzést, lőttek a bizonytalan lábakon álló önbecsülésnek. (Nem túlzás: a legtöbb boldogtalanság abból ered, hogy nem elsősorban a saját szükségleteinknek kívánunk megfelelni, hanem külső - szülői, főnöki, gyóntatóatyai, reklámok diktálta - elvárásoknak.) Ez az ostoba teljesítménykényszer a nyugati civilizációban milliók életét mérgezi, s tölti meg felesleges szégyenérzettel. Ugyanerről a tőről fakad a férfiak csetlő-botló ügyetlenkedése is, amikor idegen nőket kell megszólítaniuk a délutáni forgatagban, vagy a pesti éjszakában. Ha sikerülne tudatosítani magukban, hogy nincs vesztenivalójuk, hogy az esetleges kudarc nem jár együtt törvényszerűen a szégyennel (ez csupán a rossz szocializáció hozadéka), úgy sokkal könnyebben létesítenének kapcsolatot bárkivel. Valószínűleg a profi randiguruk legnehezebb feladata, hogy tanítványaik elméjéből száműzzenek minden felesleges és gátló szégyenérzetet.

Ahogy mindenkinek, nekem is akadt pár kínos pillanatom rövidke életem során. Az egyik legemlékezetesebb, amikor egy banki projektet vezetve nyakkendős yuppiként egy egész decemberi délelőttöt végig arcoskodtam a megrendelő pénzintézet osztályvezetői előtt. Délben az egész stábbal helyszínt váltottunk, s épp hogy kiléptem a bank épületéből, a lefagyott járdán akkora hátast dobtam, amilyet csak múlt századi burleszkfilmekben látni. Annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy büdösbogárként a hátamon fekve sikerült kipréseltem magamból: "Ezt azért ne csinálják utánam!" A másodpercek alatt összetört imidzsemen még tovább rontott, hogy - hála a bőrtalpú cipőnek - ugyanezt a jelenetet egy fél percen belül sikerült egy az egyben megismételnem... A pénzintézeti kollégák csak a júniusi, projektzáró vacsorán, három tequila után mesélték el, hogy milyen vinnyogó röhögésben törtek ki távozásom után.

Egy másik személyes élményem során volt alkalmam megtapasztalni, milyen az, amikor valaki igazán komoly belső tartással bír, olyan tudati magasságban, ahová nem ér fel semmiféle szégyen. Egy céges mulatságon vettünk részt, s már nem volt fiatal az idő, ám mi még mindig brutálisan lármáztunk a szálloda halljában. Hajnali három óra táján megjelent a lépcsőfordulóban egy ötvenes fickó, papucsban, csíkos pizsamában. Igazi lúzernek tűnt, egészen addig, amíg meg nem szólalt: "Nézzék, itt lakunk az első emeleten, két kicsi gyerekkel, akiknek jót tenne, ha pihenhetnének. Megtennék, hogy valamivel csendesebben vígadnak?" Körülbelül másfél perc alatt spriccelt szét a társaság. Egy ilyen kérésre egyszerűen lehetetlen nemet mondani. Amikor valaki mer ennyire kiszolgáltatottá válni, miközben képes tökéletesen megőrizni nyugalmát és hidegvérét, abban olyan lelki erő lakozik, mely mindenkiben tiszteletet ébreszt.

Mindent egybevetve azt mondhatjuk, hogy minden korábbinál szégyentelenebb, ebből fakadóan igazán szerencsés korban élünk. Nem is olyan régen még letörölhetetlen szégyenfoltnak számított, ha egy lány házasságon kívül került áldott állapotba; ha nem ment férjhez 25 éves koráig; ha egy fiú soha nem volt katona; ha valaki elveszítette a munkáját; ha balkezes, vagy homoszexuális volt a családban. Léteztek idők, amikor a sértésre automatikusan párbaj, vagy akár háború volt a válasz. A szégyentelenség egyik legpozitívabb hozadéka, hogy drasztikus mértékben csökkenti az erőszakot és a vérontást. Ha a különcségben nincs semmi szégyellnivaló, akkor nincs miért megsértődni és elégtételt követelni. Ma már csak az igazán primitív kultúrákra jellemző, hogy nem bírják a kritikát, nem értik a viccet, s minden bántónak ítélt szóra agresszióval reagálnak. Különösen furának találom, hogy a ténylegesen prűd korokban, amikor szinte minden lélegzetvételt merev társadalmi keretek szabályoztak, így valamennyi kilengő térdig gázolhatott a megvetésben, a társadalmi büntetések során az emberi méltóságot gyakorlatilag semmire sem becsülték. Özvegy Németh Jánosné ellen 1638-ban a csepregi városi tanács - hamis vádaskodásért - a következő ítéletet hozta: "Az pellengéren marok vesszőkkel meztelen az hóhér hatalmasul megverje." A kaloda, a nyilvános botozások, a keresztre feszítettek megfosztása ruháiktól - mind a megszégyenítést szolgálták. Lassan ötven felé közelítek, s már van egy-két dolog, amit értek a világból, ám azt a mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy a népléleknek miért oly kedves a másik ember megaláztatása, megszégyenülése. Sosem felejtem el azt a szívbemarkoló esetet, amikor az egyik alsó tagozatos iskolatársamnak egy Duna-parti napközis foglalkozás alkalmával sikerült telepakolnia a nadrágját. Ez már önmagában rém kínos, de a dráma még csak itt kezdődött. A hihetetlenül tapintatos tanárnője - háromszáz gyerekszempártól kísérve - a tisztás közepén, egy slaggal tisztította meg a szerencsétlen gyerek fenekét. A baleset fizikai nyomait ugyan sikerült lemosnia róla, ám az eset emlékét aligha: egészen nyolcadikig mindenki ezzel a történettel azonosította. Őszintén tisztelem a lelki erejét, ahogyan ezt a terhet cipelte, s mind a ma napig haragszom az ostoba és érzéketlen napközis tanárra, akinek még ezek után is volt pofája pedagógusnak nevezni magát. 

Nem vitás, hogy van dolgunk a szégyennel, ráadásul küldetésünk kettős. Az első: lehetőség szerint kerüljük, hogy bárkit bármilyen helyzetben megszégyenítsünk! Az nem kérdés, hogy a szólásszabadság alapjogunk, így valójában bárkinek bármit a fejéhez vághatunk. Ám az már a saját döntésünk, hogy élünk-e a tapintat áldásos eszközével, s a beszólásokkal, cinkelésekkel csak addig a határig megyünk-e el, amíg a dolog még jópofa, s nem okoz a másiknál homlokzatvesztést. A második, hogy mi magunk végleg szabaduljunk meg minden maradék szégyenérzetünktől. Ennek természetesen nem az a célja, hogy innentől kezdve vállalhatatlan tetteket hajtsunk végre. Hanem az, hogy döntéseinket ne a gátlásaink, a félelmeink, a tudattalan tartalmak irányítsák, hanem az elegancia, a jó ízlés és a tudatosság. Az emberré válás egyik alapmozzanata, hogy a barbár szokásokkal saját belátásunkból szakítunk, s még véletlenül sem azért, mert a szúrós szemű szomszédok szerint szégyellni kellene magunkat.

Bőségesen elég időt kaptunk arra, hogy megbarátkozzunk a biológiai evolúció gondolatával. A kultúra evolúcióját elfogadni még ennél is egyszerűbb: itt zajlik a szemünk előtt. Szemben azonban az élőlényekkel, melyeket a természet formál, a kultúra teljes egészében emberi produktum. Talán ezért éreznek oly sokan elsöprő késztetést és morális alapot arra, hogy természetes szelekciójának útjába gátakat emeljenek, vagy folyamát mesterséges medrekbe tereljék.

Egy szabad világban az emberek minden megkötés nélkül engedhetnek kreatív késztetéseiknek, ezerszámra alkotva és közzé téve irodalmi műveket, képzőművészeti alkotásokat, tudományos téziseket, vagy épp technológiai találmányokat. Ezek oroszlánrészét a világ érdektelennek ítéli, azonban mindig akad néhány, amely zseniálisnak találtatik, így bekerül a nagy kulturális körforgásba; aprót, vagy jelentőset formálva a világ arculatán. Ezen a szabad piacon mindenki termelő és fogyasztó is egyaránt, így mindkét oldalról képes alakítani a kultúra evolúcióját. A bajok ott kezdődnek, amikor egyesek elkezdenek istent játszani, messze túllépve saját természet adta szerepükön és hatáskörükön.

A konzervatívok különösen hajlamosak fellépni "a kultúra védelme" mellett, s képesek foggal-körömmel ragaszkodni a letűnt korok "értékeihez". Ha valaki kezébe vesz egy mai általános iskolás honismeret tankönyvet, háromoldalanként röhögőgörcsöt kap: "A férfi felsőruhák közé tartozott a mellény, az ujjas, a szűr, a zeke, a suba, a guba, a nadrág és a harisnya. Az ing fölé sötét színű posztóból készült ujjatlan mellényt, azaz lajbit vettek föl..." Nevethetnékünk csak akkor párolog el, ha egy kijózanító pillanatban eszünkbe jut, hogy a gyerektől mindezeket számon is kérik. Semmi bajom azzal, ha történelemórán levetítenek egy filmet a korabeli népviseletről, vagy ha ellátogatnak a szentendrei skanzenbe, ahol egy bajszos bácsika lelkesen mesél mindezekről. De csak azért, mert pár idióta mélymagyar attól retteg, hogy ötven év múlva már senki sem fogja ismerni a pruszlik, a pendely, vagy épp a lajbi szavak jelentését, még nem kéne kötelező tananyag formájában ilyen ökörségekkel tömni tízéves kölykök fejét. Az iskolák többsége az írásbeliség változásaival sem képes lépést tartani. Még gimnáziumokban is előfordul, hogy a tanárok ragaszkodnak a folyó íráshoz, a nyomtatott betűkkel megszült dolgozatokat be sem fogadják. Döbbenetes ez az értelmetlen vaskalaposság. Harminc év múlva az unokáim már azt sem fogják tudni, mi az a kézírás, s ennek az égvilágon semmi hátrányát sem érzik majd. Mi meg még mindig azon rugózunk, hogy vége a világnak, ha a gyerek nem  köti össze a betűket... Tényleg vicces. A konzervatív oldalon végre el kéne fogadni, hogy az idő kerekét lehetetlen megállítani. Léteztek korok, amikor a latin nyelv ismerete jelentette a kultúra alapját. Ma már csak a jövő orvosai ismerkednek vele, egyébiránt a kutyát sem érdekli. Amikor én még kissrác voltam, az orosz volt a kötelező; hála az égnek, ezen is régen túlvagyunk. Egy intelligens oktatáspolitika nem kíván szembemenetelni a történelemmel. Muszáj felismerni, hogy a digitális tér sem öli meg a kultúrát, sokkal inkább gazdagítja azt. A mai átlagember - köszönhetően a Vibernek, a Messengernek, a Facebooknak és az összes elektronikus kommunikációs felületnek - lényegesen többet ír, mint valaha bármikor a történelem során, még ha nem is lúdtollal, s tintával teszi. Nagy valószínűséggel többet is olvas, még ha nem is nyomtatott könyveket és sajtótermékeket.

Persze, a másik oldal sem különb. Amíg az ortodoxok a múltat kívánják megóvni a jelenben zajló evolúciós folyamatoktól, addig a magukat progresszívnak mondók ennek szöges ellentétét erőltetik: ők a jelen kultúráját kívánják védeni a régiek minden hatásától. A jelszó ismert: "a múltat végképp eltörölni". Pár éve komoly felháborodást keltett, amikor Alan Gribben, a Montgomerey-i Auburn Egyetem angolprofesszora azzal az ötlettel állt elő, hogy Mark Twain klasszikusait, a Tom Sawyer kalandjait és a Huckleberry Finnt új kiadásban jelenteti meg; a regényekben többször is előforduló "nigger" kifejezést a "rabszolga" szóra cserélve, illetve más, kisebb változtatásokat eszközölve. A bírálók értelemszerűen azzal érveltek, hogy az új kiadás megszentségteleníti az eredeti irodalmi műveket. Azt sem fogadta osztatlan lelkesedés, amikor a közelmúltban a firenzei operában átírták a Carmen fináléját: immáron nem Don José szúrja le Carment, hanem a nő végez a férfival, hiszen ez azért mégiscsak politikailag korrektebb megoldás... Az angolszász egyetemi világ Hópehely Generációját felzaklatják az erőszakos jelenetek, így helyenként Shakespeare is tiltólistára kerül. Évről évre vitatéma, hogy Halloween alkalmával milyen jelmezek viselhetők, s melyek azok, amelyek sértik egyik vagy másik kisebbség érzékenységét. Az ottawai egyetemen betiltották az ingyenes jógaórát, mert pár diák a távol-keleti kultúrák kisajátításának ítélte... Mi meg csak nézünk döbbenten, hogy mi folyik itt, s hogy hová vezet ez a végtelenül mimóza világlátás.

Az igazság az, hogy egy normálisan működő társadalomban az égvilágon semmi szükség a kultúra védelmezésére. Sem úgy, hogy a tökéletesen idejétmúlt és halott tudást igyekszünk lélegeztetőgépen tartani, sem úgy, hogy az érzékenységünket sértő kultúraelemeket betiltjuk, vagy átírjuk. A ténynek, hogy térdig járunk a 21. században, logikusan a szabadelvűség felé kellene terelnie bennünket. Az internet már önmagában garancia arra, hogy a kultúra nem vész el, sőt mindenki számára elérhető. Teljesen felesleges és értelmetlen a konzervatív félelem, hogy elfelejtjük Gárdonyi, Jókai, vagy Mikszáth nevét. Ugyanakkor azt is megtapasztalhattuk már, hogy milyen az, amikor a katolikus egyház jegyzéket vezet a tiltott könyvekről, vagy amikor egy kommunista államszervezet minden lélegzetvételt cenzúrázni igyekszik. Sosem volt még ennyire alkalmas a világ a kulturális nyitottságra. Kár, hogy a különböző ideológiák ezen a pályán is simán felülírják a szabad választás elvét, s mi továbbra is csupán a kötelező és a tilos vezényszavakat ismerjük. Ahelyett, hogy érett felnőtt módjára közelítenénk a kérdést, hagyjuk, hogy vaskalapos vének és infantilis gyerekek birkózzanak egymással.

Gyurcsány Ferenc igazán elemében van. Hétfőn bejelentette 1+7 pontos akciótervét, azt megelőzően pedig nyílt levelet intézett Angela Merkelhez. Mindkét összeállítás olyan színvonalú, hogy már ezek önmagukban is megmagyarázzák Fletó senkihez sem fogható elutasítottságát.

Az csupán megmosolyogtató, hogy egy bukott miniszterelnök nyúlfarknyi támogatottsággal a német kancellárhoz fordul. Mondjuk, ennyi erővel bármelyikünk tollat ragadhatna, de nem ez a lényeg. Fletó sem gondolja, hogy levelének hatására Angela Mutti a fejéhez kap, s innentől gyökeresen más politikát folytat. Nyilvánvaló, hogy irománya a magyar választópolgárt célozza. Igaz, így talán még kínosabb.

"Nagyon sokan, köztük én is, úgy gondoljuk, hogy Magyarországon fojtogató lett a légkör, a tény hogy a mai magyar kormány nem Európa egységén, hanem bomlasztásán munkálkodik, az Ön felelőssége is." - írja Gyurcsány, miközben tudja, hogy ebből sokszorosan összetett mondatból - melyet illett volna kettébontani - egyetlen árva szó sem igaz. Orbánt sok mindennel lehet vádolni, ám az biztos, hogy nem komplett idióta, így nem is a saját maga ellensége. Az Európai Unió valóságos aranybánya Magyarországnak és a mindenkori kormánynak, nem csupán a különböző források és támogatások okán, de a számtalan gazdasági együttműködésből fakadóan is. A kabinetnek van annyi esze, hogy nem bomlasztja azt a szervezetet, amelynek számos sikerét köszönheti. Az már más kérdés, hogy alakítani viszont szeretné. Ahogyan Merkel és Macron, úgy Orbán is megkísérli a saját képére formálni az EU-t, s ehhez minden joga megvan. Fura, hogy Gyurcsány - aki a kispadról írogat világmegváltó, nyílt leveleket, mert neki azért lehet - eltagadja ezt a jogot a magyar miniszterelnöktől.

"Mert talán azért, mert képviseli a német befektetők érdekeit, vagy mert megőrizni kívánja az Európai Néppárt egységét, Ön számunkra egyre nehezebben elfogadható módon végső soron szemet húny Orbán miniszterelnök önkényuralmat teremtő, Európa-ellenes politikája felett." - Ne is akadjunk fenn a nyelvtanilag végtelenül suta felütésen és a későbbi helyesírási hibán! Ami sokkal fontosabb: a levélből egyáltalán nem derül ki, hogy mit jelent a "szemet húnyni"  (illetve helyesen: szemet hunyni) kifejezés. Mit kéne Merkelnek tennie? Elzárnia a pénzcsapokat és hazahívni a német befektetőket? Tényleg megérné Fletónak, hogy tízezrek elveszítsék munkájukat és megroppanjon a hazai költségvetés, csak azért, hogy megleckéztessék Orbánt? Ezt azért elég cinkes volna leírni, így marad az üres lebegtetés. Érdekes Gyurcsány demokrácia-felfogása is. Tényleg azt hiszi, hogy az EU és Németország úgy működik, mint a hajdani, MSZMP vezette Magyarország? Angela füttyent egyet, s megáll az élet? Valaki közölhetné már vele, hogy a demokratikus rendszerek vezetői nem önkényuralkodók. Merkelnek nincs közvetlen ráhatása sem a német nagyvállalatok döntéseire, sem az EU-s pénzek folyósítására. Ami pedig az Európai Néppártot illeti, a lehető legnagyobb öngólt rúgnák, ha ki akarnák zárni a Fideszt. Bár igaz, ha Fletó kéri...

"Ha Németország szemet húny a magyar kormány politikája felett, és csak szavakban áll ki Európa mellett, akkor iszonyatos évek várnak ránk. Európára is, Magyarországra is." - Vicces. Hosszú éveken keresztül azt hallgattuk, hogy milyen kicsik és jelentéktelenek vagyunk. Most meg kiderül, hogy Orbán egy személyben képes elhozni az Armageddont az egész kontinens számára. Ki érti ezt?

"Tudom, hogy érti, mit kérek." - A befejezés már-már bájos. Mintha egy szerelmi románc "találd ki gyorsan a gondolatom" fejezetébe csöppentünk volna. Angela Mutti valószínűleg azóta is vakarja a fejét, hogy vajon mire célozhatott Ferenc testvér... Az egész annyira szánalmas, annyira gyermeteg és annyira idegen a diplomácia felnőtt világától! Vagy van egy határozott elképzelésem, amit megosztok a másikkal, vagy inkább csendben maradok. Világos, hogy Fletónak rém zsenáns leírnia: a kedvéért toljanak ki az egész országgal. Ám ez így, ebben a formában legalább olyan kínosan fest.

Attól tartok, hogy Gyurcsány nem igazán érti, mi történik ebben az országban. Pedig egyszerű. Majdnem színtiszta matek. A költségvetésbe beáramló forrásokat számtalan módon fel lehet használni. Jómagam - kifejezetten önkényes módon - a kiadási oldalt hat kosárra bontom:

1. Gazdaságélénkítés; a polgárok és a vállalkozások számára visszaforgatás adókedvezmények, járulékcsökkentés és egyéb módokon.
2. Kiemelt programok: családtámogatás.
3. Értelmes beruházások: útépítés, kórházfejlesztés, stb.
4. Megkérdőjelezhető hasznosságú beruházások: stadionépítés, kisvasút, kormánymédia kiépítése, stb.
5. Bevándorlók támogatása.
6. Lopás, korrupció, kormányközeli vállalkozások feltőkésítése.

A képlet nem bonyolult: a választópolgár pártolja az első három pontban szereplő felhasználási módokat és rühelli a többit. Orbánnak elnézik a stadionépítéseket és Mészáros Lőrincet is, tekintve, hogy az átlagember életszínvonala is érzékelhetően javul, megtakarított vagyona kimutathatóan nő. A Gyurcsány-éra ugyanúgy hangos volt a korrupciós botrányoktól, azzal a különbséggel, hogy akkoriban az első három pont sem igazán működött. Ráadásul egy baloldali váltás esetén markánsan megnőhetne a bevándorlók támogatására fordított költségvetési keret, ami joggal kelt aggodalmat a választópolgárban.

Régi vesszőparipám, hogy a magyar ellenzék csak kormányt akar dönteni, de valódi programról sohasem beszélnek. Most eljött az idő, s Fletó hétfői sajtótájékoztatójában bejelentette a DK 1+7 pontos családvédelmi csomagját. Bár ne tette volna... A hét pontból egynek semmi értelme (a rabszolgatörvény visszavonása); néhánynál nyitott kapukat dönget, hiszen a kormányprogramnak is része (pl: egészségügyi dolgozók bérének emelése); egy jogos, de önmagában üresen kongó (oktatási reform), ráadásul az indoklás is gáz, senki sem attól teszi függővé a gyermekvállalást, hogy milyen az állami oktatás; egy pedig kifejezetten káros (a családi pótlék összegének emelése). Sok hibát és hülyeséget lehet a Fidesz-kormány nyakába varrni, ám az mindenképpen pozitívum, hogy a családi pótlék helyett a családi adókedvezményt növelik évről évre. Gondoljunk csak bele: ki az akinek családi pótlék jár, de az adókedvezménnyel nincs kisegítve? Csakis az az igen szűk réteg, ahol a família egyetlen tagja sem dolgozik. Tényleg az lenne a társadalom erkölcsi feladata, hogy ezt az attitűdöt erősítse? Tényleg azokat kell támogatni és még több gyerek vállalására buzdítanunk, akik még magukért sem hajlandóak tenni? Nem elég tanulságos a harmadik világ tragédiája? A baloldal tényleg képtelen tanulni bármiből?

Teréz anya, akitől a címbéli mondás származik, már nem érhette meg New York állam új abortusztörvényét, mely egészen a magzat megszületéséig kitolta a terhességmegszakítás legitim határát. Nem kérdés, hogy szegény most forog a sírjában. És az sem kérdés, hogy jelenleg a fél világ ki van akadva a január végén elfogadott jogszabály miatt.

Meggyőződésem, hogy az abortusz már önmagában is az egyik legösszetettebb erkölcsi dilemma. A józan morál - mely szerint mindenki azt tesz a testével, amit csak akar, egészen addig, amíg nem árt másnak -, könnyed eleganciával kezeli a hétköznapok kérdéseit, a prostitúciótól kezdve a verbális agresszión át a kocsmai pofonokig; szinte minden problémás helyzetre ad valami pofonegyszerű és egyértelmű választ. A művi terhességmegszakítás azért jóval komplikáltabb, mert korántsem evidens, hogy meddig tart az anya teste és saját döntési kompetenciája, s hol kezdődik egy új, önálló élet, amely immáron szent és sérthetetlen. Kevesen vitatkoznának azzal, hogy egy féléves csecsemő meggyilkolása brutális bűntett, még akkor is, ha ez egyes történelmi korokban - például a középkor hajnalán - teljesen hétköznapinak számított. Nézzük a másik végpontot: azt sem vitatja senki, hogy amíg a petesejt és a hímivarsejt egyesülése nem történt meg, addig nincs miről beszélni. Az alapvető - és máig tisztázatlan - dilemma az, hogy az embrió/magzat fejlődéstörténetében - a fogantatástól a születésig - hol lehet meghúzni azt az éles és egyértelmű határvonalat, amelyet megelőzően még ártatlan tettről, átlépve azt pedig kifejezetten gyilkosságról beszélhetünk.

Fontos volna látni, hogy az abortusz körüli morális dilemmák kizárólag arról szólnak, hogy elpusztítunk-e egy önálló élőlényt, vagy sem. Tökéletesen felesleges és félrevezető, amikor sokan összemossák a kérdést egy sor abszolút ide nem illő kérdéssel, a testiséggel, avagy a demográfiával. Már a szexualitás és a szaporodás is csupán technikai értelemben mutatnak összefüggést, ezen túlmenően az égvilágon semmi közük egymáshoz. A szex legfőképpen egy alapvető szükséglet kielégítése, szerencsés esetben a szerelem kifejeződése, és igazán ünnepi pillanatokban a gyermekáldás elősegítője. Tekintve azonban, hogy több ezer aktusból alig néhány az, amelynek konkrétan a szaporodás a célja, ostobaság volna ezeket egy csomagban kezelni. Hasonló az összefüggés a gyermekáldás és a demográfia között: egyetlen épeszű ember sem azért nemz/szül gyermeket, hogy megmentse az emberiség, vagy a nemzet sorsát, csakis egyéni indíttatásból. Amikor terhességmegszakításról beszélünk, a lehető legostobább dolog bármi egyebet belekeverni ebbe az egyébként sem vékonyka pakliba, mint az anya és a magzat jólétét.

New York állam szenátusának februári döntése meglehetősen radikálisnak tűnik. Ám még mielőtt belemennénk, hogy mennyire az, érdemes egy pillantást vetni a másik végpontra. A katolikus egyház szexualitással kapcsolatos attitűdje ugyancsak meglehetősen szélsőséges, amelynek egyik markáns eleme az, hogy elveti a mesterséges fogamzásgátlás minden formáját. Izgalmas volna eltűnődni azon, hogy mekkora a különböző vallások felelőssége egyrészt a harmadik világ túlnépesedését illetően, másfelől az abortuszok megdöbbentő gyakorisága kapcsán. Tudok olyan jegyespárról, akik katolikus meggyőződésük miatt nem használnak óvszert, de a lány már három abortuszon is átesett... Azzal együtt is, hogy ez utóbbi csupán egy extrém eset és a vallások sem okolhatók minden emberi ostobaságért, abban azért egészen biztos vagyok, hogy radikálisan csökkenthető volna a művi terhességmegszakítások száma, ha a társadalom - ezen belül az oktatás és az egyház - nem kezelné továbbra is bűnös dologként, avagy tabutémaként a szexualitást. Egyik közeli rokonom szociális munkásként járja a vidéket, s számtalan tapasztalatot gyűjt a népi folklór terén. Pár hete, amikor egy nyírségi, nincstelen családnál felmerült a kérdés, hogy miként védekeznek, a feleség így válaszolt: "Szex közben erősen összeszorítom a combom, utána pedig a férjem és én külön ágyban alszunk..." És ez még csak Magyarország. Léteznek olyan szegmensei a Földnek, ahol az abortuszt olyan természetességgel alkalmazzák, mint civilizált vidékeken a fogamzásgátlást. Ilyen például Kuba, ahol a terhességek 60%-a végződik magzatelhajtással. Megdöbbentő.

Az alapproblémára visszatérve: mikortól tekinthetjük a magzatot önálló létezőnek, akinek élete szent és sérthetetlen? Ha azt mondjuk - amit egyébként a katolikus egyház is képvisel -, hogy a megtermékenyítés pillanatától, úgy rögtön lehetetlenné válna minden lombikbébi program, hiszen a sikeres beültetéshez 4-10 petesejt megtermékenyítése szükséges, ezek többségéből pedig sohasem fejlődik ki valódi élet. Természetesen már ezen eljárás kapcsán is felmerülhetnek bizonyos erkölcsi aggályok, elég csak a keresztény álláspontra gondolnunk. Tekintve azonban, hogy a mérleg egyik serpenyőjében egy ténylegesen megszülető gyermek, egy boldog házaspár és néhány fel nem használt zigóta áll, míg a másik tökéletesen üres, a  józan morállal bírók az élet oldalán állnak és pártolják a lombikbébi eljárásokat. A következő mérföldkőnek a magzat első szívdobbanását szokták tekinteni, mely rendszerint a terhesség hatodik hetében következik be. Iowa államban ez a pillanat jelenti a határt; a tavaly elfogadott, az Egyesült Államokban a legszigorúbbnak számító törvény szerint innentől már tilos abortuszt végrehajtani. Nehéz volna érveket találni arra, hogy egy működő szívvel bíró magzatot miért ne tekintsünk élőlénynek, ugyanakkor az is tény, hogy a legtöbb állapotos nő ebben a szakaszban még nem is tud róla, hogy egyáltalán gyermeket vár. Dúró Dóra, a Mi Hazánk Mozgalom képviselője pár hónapja törvényjavaslatot nyújtott be, mely szerint terhességmegszakítás előtt az anyának az utolsó orvosi vizsgálaton kötelező legyen a magzat szívhangját meghallgatnia. A következő sarokpontot kijelölve: a legtöbben egyetértünk abban, hogy amint a magzat idegrendszere elég fejlett a fájdalomérzethez, mi több, a saját öntudat kialakulásához, már kétségkívül teljes értékű élőlénynek kell tekintenünk. A probléma csupán az, hogy ennek időpontját illetően erősen megoszlanak a szakmai vélemények. Susan Greenfield, az Oxford Egyetem ideggyógyász professzora szerint az öntudattal rendelkező agy már a terhesség 24. hete előtt kialakulhat. A Daily Telegraph 2002-ben arról számolt be, hogy a brit ideggyógyászok többségének meggyőződése szerint 20 héttel a fogantatás után a magzat már képes fájdalmat érezni. Az ízérzékelés ugyancsak a 20. hétre, a hallás kialakulása a 22-24. hétre tehető. Mindezekkel szemben a Royal Collage of Obstetricans and Gynaecologists (szülészeket és nőgyógyászokat tömörítő nagy-britanniai szakmai kollégium) tanulmánya szerint több mint valószínű, hogy a magzat 24 hetes életkora előtt semmilyen módon nem érzékeli a fájdalmat, és feltételezhető, hogy utána sem. Szakember legyen a talpán, aki ennyi bizonytalan és egymásnak ellentmondó álláspont között magabiztosan látja a valóságot.

A január 22-én elfogadott New York-i törvénymódosítás lényege, hogy a 24. hét után is engedélyezik az abortuszt, amennyiben kiderül, hogy életképtelen a magzat, vagy ha terhesség veszélyezteti az anya egészségét. Érdemes megnézni, hogy mit jelent mindez a gyakorlatban. A késői abortusz valójában koraszülést jelent. Egy életképtelen magzatból nagy valószínűséggel halott újszülött lesz. Vajon mi értelme annak, ha előzetesen még egy méreginjekciót is belefecskendeznek? Amennyiben az anya élete kerül veszélybe, és csakis a magzat eltávolításával menthető meg, arra is a koraszülés a megoldás, a méreginjekció semmivel sem javítja az anya életesélyeit. Ami pedig az életveszélyen túli egészségi kockázatokat illeti, e téren gyakorlatilag bármilyen érzelmi, pszichológiai tényező figyelembe vehető. A korábbi szabályozás szerint a beavatkozást csak szakember végezhette el, ezután ápoló, vagy egészségügyi asszisztens is. Az is új elem, hogy az egészségbiztosítóknak az eljárást kötelezően finanszírozniuk kell. A törvénymódosítás ráadásul csomagban érkezett, hogy ne kerüljön ellentmondásba más, élő jogszabályokkal. Csupán egyetlen példát felhozva: korábban, ha valaki meggyilkolt egy állapotos nőt, úgy a magzat életéért is felelősséggel tartozott. Január 22. óta a magzat halálát okozó erőszak már nem számít büntetendő cselekménynek... Akárhonnan nézzük, piszok nehéz volna morálisan elfogadható köntösbe bújtatni New York állam új abortusztörvényét.

A magam részéről akkor lennék elégedett, ha a hasonló híreket józan elemzések kísérnék. Egyes baloldali újságírók mentegetni kívánják a menthetetlent, míg a jobboldali publicisták egy része most is felteszi a szokásos lemezt, és újfent a liberalizmus és a túlzott egyéni szabadság kárhoztatása kerül napirendre. Ez utóbbi esetén nincs másról szó, mint - kihasználva az alkalmat - teljesen elvtelen módon belerúgni egy eszmerendszerbe, amelynek az égvilágon semmi köze az egészhez. A klasszikus liberális gondolkodás ugyanis pont arról szól, hogy minden élet szent, és az anya szabadságjogai semmivel sem előbbre valóak a magzat szabadságjogainál. Sokféle álláspont képviselhető az abortusz kapcsán, és bőven illethető kritikával a születésig végrehajtható művi terhessségmegszakítás, ám ez - ha sportszerűek kívánunk maradni - még véletlenül sem lehet a liberalizmus kritikája.

"A béke és a szeretet legnagyobb rombolója az abortusz" - állítja Teréz anya, de alig hiszem, hogy igaza lenne. Nem mintha a magzatelhajtás olyan vidám dolog volna. Erkölcsi aggályainkon túl ismerjük az anyákat érintő egészségügyi kockázatokat és az életüket végigkísérő, mérhetetlen lelki terhet is. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy kivétel nélkül minden jóérzésű ember abortuszellenesnek vallja magát, talán még az erre specializálódott, profitorientált klinikák üzemeltetői is. Azonban a terhességmegszakítás sem más, mint egy eszköz - még ha meglehetősen drasztikus is -, melyet lehet indokoltan, értelmesen és morálisan helyes módon alkalmazni - például a magzat súlyos fogyatékossága esetén -, s lehet felelőtlenül, vagy akár a legelemibb erkölcsi szabályokkal szembemasírozva. A szélsőségesen szigorú abortusztörvények nyilvánvalóan immorálisak és elfogadhatatlanok. Salvadorban groteszk módon azt az Imelda Cortezt hurcolják meg, akit hetvenéves nevelőapja 12 éves kora óta erőszakolt, majd teherbe is ejtett, s a lány - érthetően - nem kívánta megtartani gyermekét. Akár húsz év börtönnel is sújthatják... A katolikus álláspont szélsőséges mivoltára Sam Harris, amerikai agykutató szavai tökéletesen rávilágítanak: "A vallás egyik legártalmasabb hatása, hogy a morált el akarja választani az emberek és a többi élőlény szenvedésétől. (...) Ezért lehet, hogy Önök, keresztények, néha több erkölcsi energiát fektetnek be az abortuszellenes küzdelmükbe, mint a népirtások ellen. Ezért érdekli Önöket sokkal jobban az embriók sorsa, mint az őssejt-kutatás életmentő lehetőségei. És ezért képesek az óvszer ellen prédikálni fekete Afrikában, ahol minden évben milliók halnak meg AIDS-ben." Ugyanígy igazat kell adnom Cseh Katalinnak, a Momentum szülész-nőgyógyász végzettségű képviselőjének, akit a Mandiner keresett meg a közelmúltban: "Alapvetően nem gondolom, hogy lényegi változtatásra szorulna a terhességmegszakítás hazai szabályozása. A Momentum Mozgalom a tudatos családtervezés elősegítése céljából más téren tenne változtatásokat: állami támogatás alá vonnánk a fogamzásgátló termékeket, illetve az alap- és középfokú oktatásban önálló tantárgyként vezetnénk be az egészségnevelést." Azzal együtt, hogy van még bőven teendő, Magyarország abortusz statisztikája mindenesetre kedvező trendet mutat: húszéves folyamatos csökkenést követően - köszönhetően a sokféle, megbízható fogamzásgátló eszköznek és szernek - 2017-ben már csak 28,5 ezer magzatelhajtást hajtottak végre, ami az elmúlt hatvan esztendő legalacsonyabb értéke. (Összehasonlításképpen: 1969-ben megközelítette a 207 ezret!) Az iskolai végzettség e téren is meghatározó: a nyolc általánost sem teljesítők tízszer gyakrabban élnek ezzel a módszerrel, mint a diplomások. Hiszem, hogy mindannyian abban vagyunk érdekeltek, hogy az abortuszok száma a jövőben még tovább csökkenjen. Úgy tűnik, hogy ehhez a célhoz nem az egyházi vaskalaposság, s nem is a New York-i, lelketlen attitűd vezet, sokkal inkább az emberi tudatosság. És ahol az értelem lassabban szökik szárba, még mindig ott van az "abortusz helyett örökbeadás" elv, melyet ugyancsak Teréz anya hirdetett meg, s melyet teljes mellszélességgel támogatni lehet. Ideje volna felnőni.

Fura öszvér az ember: félig állat, félig isten. A fene se tudja, hogy melyikhez állunk közelebb. De talán nem is ez a lényeg. Valószínűleg nincs is jelentősebb küldetésünk az életben, mint hogy alkotóelemeink között tökéletes harmóniát teremtsünk.

Az egyik legelső kérdés, amit a tanárok minden kisiskolásnak feltesznek: vajon mi különbözteti meg az állatot az embertől? Ilyenkor persze beindul az agyvihar és záporoznak a különféle válaszok. A technikai érdeklődésűek jellemzően az eszközhasználattal hozakodnak elő első körben, ám ez a felvetés gyorsan elbukik. Már a varjak is képesek gallyakból horgot formálni, amikor férgekre vadásznak; a vadon élő majmoknál pedig nem kevesebb, mint tizenkilencféle eszközkészítést figyeltek meg. A vallásos megközelítés a testi halált is túlélő lélekben látja a legnagyobb differenciát. Ezzel meg az a gond, hogy létezését illetően nincs semmiféle tudományos bizonyíték. A pszichológiai vénával megáldottak néha bedobnak olyanokat, hogy a hazugság és a szándékos kegyetlenkedés tipikusan emberi megnyilvánulások, ám az igazság az, hogy egyes majomfajoknál mindezek ugyanúgy megfigyelhetők. A természettudósok többsége ma már egyetért abban, hogy az ember és az állat közötti eltérések valójában csak fokozatbeliek. Az a tény azonban, hogy a homo sapiens gondolkodása, tudata - állati rokonainkhoz képest - lényegesen magasabb szinteken jár, lehetővé tette a beszéd, a társadalom és a kultúra kialakulását, s mindez egészen látványos különbségekhez vezetett.

Az apró differenciákat keresve néha egészen érdekes dolgokra bukkanhatunk. Az MYH16 jelű, az állkapocsizmokban jelen lévő, fehérjét kódoló gén az emberben elveszítette funkcióját, pszeudogénné változott. A többi főemlősben ezzel szemben továbbra is aktív szerepet játszik az állkapocs izomzatának fejlődésében és megerősödésében. Az emberszabásúak koponyájának egyik lényeges funkciója, hogy rögzítést biztosítson ezen izmok számára. Egyes biológusok szerint agykoponyánk méretének jelentős növekedését éppen az állkapocsizmaink gyengülése tette lehetővé. Jómagam ezt a folyamatot egészen gyönyörűnek, de minimum jelképértékűnek látom. Íme, egy állat, amely a továbbiakban nem kívánja fegyverként használni fogazatát (jó-jó, most felejtsük el Luis Suárezt), ezzel párhuzamosan megnyílik számára az út az emberré válás felé... Egészen lenyűgöző.

Az egyik kedvenc szállóigém Carl Gustav Jungtól ered: "A túl sok állati eltorzítja a kultúrembert, a túl sok kultúra beteg állatokat eredményez." Nehéz volna szebben és precízebben megfogalmazni ezt a mindannyiunkat érintő egyensúlykeresést. Minden, amit civilizációnak nevezünk, alapvetően arra a tényre épül, hogy a homo sapiens - szemben az állatokkal - képes uralkodni az ösztönein. Formális viselkedési szabályokat gyártunk; féken tudjuk tartani szexualitásunkat; a szaporodás kérdését ettől tökéletesen függetlenül, tudatosan kezeljük; továbbá nem falunk fel automatikusan mindent, amit elénk raknak. Az a szomorú helyzet, hogy a legtöbb földlakó - a kiemelkedően fejlett régiók sem jelentenek kivételt - manapság is az első félmondattal küzd: még a legelemibb szükségleteink kielégítése kapcsán sem mutatunk semmiféle tudatosságot. Egy 2009-es felmérés szerint világszinten legfeljebb 60% lehet azoknak az aránya, akik élnek valamilyen születésszabályozási módszerrel, Afrikában ez az érték csupán 30%. A táplálkozásunk is állati szintű, nemigen válogatunk. A 21. század egyik legjellemzőbb problémája a tömeges elhízás, azonban a jelenség a másik oldalról is tetten érhető. Ismerek olyat, aki sugárkezelés következtében elveszítette az ízérzékelését, majd rövidesen csontsoványra fogyott, mivel nem talált többé örömöt az ételekben... Elkeserítő, hogy a táplálkozástudomány könyvtárnyi irodalmával a hátunk mögött is ennyire fordítva ülünk a lovon. Nem az volna a homo sapienshez méltó elsődleges szempont, ha azt és annyit ennénk, ami és amennyi az optimális működésünkhöz szükséges, függetlenül minden egyéb szemponttól? A kulináris élvezetek mesések és jelentős evolúciós szerepet játszanak a létfenntartás folyamatában, de fejlett tudattal bíró emberként nyugodtan tekinthetjük másodlagosnak, amolyan járulékos örömforrásnak.

A mérleg persze a másik oldalra is gyakran átbillen. A homo sapiens - nagy igyekezetében, hogy önmagát definiálja, megkülönböztesse, kiemelje, istenivé formálja - számos kötelezően követendő ideológiát szült az elmúlt évezredek során. A bennünk élő természetes ösztönlény akkor betegedik meg, amikor kényelmetlenül kezdünk feszengeni az önmagunk által felállított merev keretek között. Amikor a 21. században már lassan búcsút intünk a magázódásnak; amikor már simán felvehetünk egy tornacipőt és farmert a zakóhoz; amikor már a filozófusok is olyan stílusban fogalmaznak, hogy azt egy közönséges földi halandó is megértse, olyankor nem egy arisztokratikusan elegáns kor letűnését kellene siratnunk, sokkal inkább örvendeznünk kéne, hogy egy naturálisabb, az ösztönvilágunkhoz jóval közelebbi valóságot építünk. Azonban ez a kisebbik falat, itt még legyinthet bárki, hogy mindez ízlés dolga csupán. Sokkal merevebbek azok a falak, amelyekben az erkölcsi máz a habarcs. A szexualitás és a gyermekvállalás kérdése tipikusan ilyen: alapvetően nincs semmiféle morális vetületük, önmagukban abszolút neutrális mozzanatok; csupán a zsidó-keresztény vallási örökség veti rájuk árnyékát, s nehezíti érthetetlen terhekkel. Őszintén hiszem, hogy az unokáimon már nem fog az az átok, amely a nagyszüleim és az előttük járó sok-sok generáció lelkiismeretét permanens nyomás alatt tartotta. Jelenleg egy furcsa, átmeneti korban járunk. A szex egy ideje már nem tabutéma, s a vágyaink miatt sem érzünk semmiféle szégyent. A korszellem azonban még mindig a mereven monogám struktúrákat élteti, görcsösen kapaszkodva egy mára már letűnt kor normáihoz. A testi hűtlenség - megmosolyogtató módon - mind a mai napig az egyik leggyakoribb válóok, miközben már akkor is hétköznapinak számított, amikor még megkövezés járt érte. Ha őszintén kíváncsiak vagyunk rá, hogy milyen az emberi természettel leginkább harmonizáló szexualitás, érdemes tanulmányoznunk a hozzánk legközelebb álló rokonaink, a törpecsimpánzok ez irányú szokásait. Annyit és annyi partnerrel kufircolnak, amennyit és amennyivel csak lehetséges. Talán ettől annyira békés jószágok.

Rudolf Steiner, osztrák filozófus szerint "az állatoknak is vannak érzetei, hajlamai, ösztönei és szenvedélyei. Az állat azonban közvetlenül követi ezeket, ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok. Bizonyos fokig a fejletlen embernél is így van." Steiner szerint a fejlett emberben önálló léttel bírnak a gondolatok, míg az állatot a fajra jellemző csoport-én gondolatai uralják, s kormányozzák kívülről. Ha megfigyeljük a kisgyerekeket, azt látjuk, hogy tetteik mindig ösztönösek, s bár tiszták és őszinték, de semmiféleképpen sem egy individuális cselekvő tudatos megnyilvánulásai. Sokan megfogalmazták már, hogy egy-egy emberi életút valójában az evolúció felgyorsított filmje. A tudat fejlődését tekintve a felnőtté válás megegyezik az állatvilágból való kiemelkedés folyamatával, melynek során a csoport-ént felváltja az egyéni öntudat. Bármilyen nehéz is szembenézni ezzel egy ultrakonzervatív gondolkodású fundamentalistának, vagy egy kollektivista balosnak, de a tudati evolúció valójában nem más, mint maga az individualizáció. Amikor arról beszélünk, hogy állati mivoltunktól távolodva isteni mivoltunk felé tartunk, szellemi értelemben az individuális kiteljesedés útját járjuk. A testünk azonban egy állat teste, egy sor állati szükséglettel. A tudatosság többek között az egyensúlyteremtés művészetét is jelenti: úgy haladni a szellemi fejlődés útján, hogy közben a test is jóllakjon. A zsidó-keresztény vallási hagyományok tökéletesen alkalmatlanok a magasabb tudati szintek - szeretet, megvilágosodás, spiritualitás - ostromlására, mégpedig egyszerre két okból. A testi vágyak bűnösnek nyilvánításával megbetegítik a bennünk élő állatot, másfelől az individualizmust elítélve a tudat szintjén az állatvilág felé igyekeznek visszaterelni a bennünk élő istent. Nem egy szerencsés kombó.