Három napja jelent meg a Velveten a cikk, melynek címe: "Albert Einstein tényleg sokkolóan rasszista lett volna?" Az írás beszámol a világhírű tudós ázsiai utazásairól, valamint az azok során született naplójegyzeteiről. A kínaiakról így ír: "Csordaszellemű, robotszerű nép, akik ugyan szorgalmasak, de koszosak és korlátoltak. A gyerekek éppen olyan letargikusak és lélektelenek, mint az őket nevelő felnőttek." A témát kutatókban állítólag egy világ omlik össze e napokban, s nem értik, hogy egy ilyen köztudottan humanitárius lelkületű ikon hogyan tudott ehhez hasonló gondolatokat papírra vetni. A valóság azonban az, hogy ha maradt még bennünk némi józanság, úgy nem a naplójegyzetből kiollózott megállapítást látjuk sokkolónak, hanem azt, ha ezek alapján Einsteint bárki is rasszistának bélyegzi.

Úgy tűnik, teljesen megbolondult a világ. Már nincs semmi kapaszkodó, a szavak elveszítették jelentésüket. Világos, hogy sokan szándékosan arra játszanak, hogy bábeli zűrzavart okozzanak, de nekünk azért mégiscsak az volna a dolgunk, hogy rendet tegyünk, legalább a saját fejünkben. A rasszizmus egyes emberi fajták hátrányos megkülönböztetését jelenti, a más rasszokhoz tartozókkal szembeni gyűlöletet, ellenszenvet, irtózást fejezi ki. Annak, hogy nyitott szemmel járunk a világban, s megfigyeljük, megtapasztaljuk az egyes népek sokszínűségét, a végeredménye a kulturális intelligencia, ami pontosan az ellentéte a rasszizmusnak. Trembácz Éva Zsuzsa így ír az Amerikában, multikulturális környezetben szerzett tapasztalatairól: "Amíg nekem a dél-amerikai kolléganőm munkastílusa tűnt kissé ráérősnek, addig az enyémet a hipergyors és hatékony munkavégzéshez szokott szingapúri kritizálta. Japán főnökünk tekintélyt követelő megjegyzései visszatetszést keltettek európai kollégákban, miközben thai munkatársaink kérdések nélkül követték utasításait, sőt, japán hagyományok szerint alázatosan töltötték neki vacsora alatt a rizspálinkát. Új mentális keretet kellett megalkotni annak megértéséhez, mi az, ami elfogadott és mi nem, milyen verbális és non-verbális eszközök viszik előbbre a munkát." Mondaná erre bárki, hogy rasszista gondolkodás? Egészen egyszerűen leírja azt, amit megfigyelt, érzelmileg semlegesen, ítélkezések nélkül. Majdnem egészen úgy, mint Einstein tette annak idején. Próbálkozzunk meg azzal, hogy az ominózus útinapló néhány jelzőjét kissé finomítjuk:

CSORDASZELLEMŰ → A KÖZÖSSÉGET PREFERÁLÓ

ROBOTSZERŰ → FEGYELMEZETT

KORLÁTOLT → HAGYOMÁNYAIHOZ RAGASZKODÓ

Mi változott? A lényeg egészen biztosan nem: pontosan ugyanazokat a tulajdonságokat látjuk, csak a negatív felhangot pozitívra cseréltük. Ha Einstein ezeket a kifejezéseket használta volna, a kutya se vádolná rasszizmussal, holott a helyzet ugyanaz: egy világra nyitott tudós szimpla megfigyeléseit látnánk. Ha létezik igazán szánalmas képmutatás, az az, amikor még a saját magunk számára készülő jegyzetekben is finomkodunk, amikor még belső hangunkat is fegyelmezni kívánjuk. És ami legalább ilyen fontos: adjuk már meg Einsteinnek azt a jogot, hogy eldöntse, a saját lelke számára mi kedvesebb. Ha az individuális attitűd közelebb áll hozzá, mint az együttmasírozás a tömeggel, úgy az utóbbit - értékrendjéhez hűen - csordaszellemnek fogja nevezni. Nem arról van tehát szó, hogy bármiféle baja lenne a kínaiakkal. Csupán többre értékeli az egyéniséget a tömegembernél, miközben azt látja, hogy Kínában az utóbbi a jellemzőbb. Mi ezzel a baj?

Ha úgy nyilatkoznék, hogy utálom az arabokat vagy épp a cigányságot, az maga volna a színtiszta rasszizmus. (Nem mintha nem volna joga bárkinek utálni bárkit, ám attól még ez negatív attitűd, amitől jó volna megszabadulni. És nem is elsősorban annak a szempontjából, akit nem kedvelnek, hanem pont a gyűlölködő lenne érdekelt abban, hogy letegye ezt a nyomasztó terhet.) Ha viszont azt állítom, hogy utálom a terrorizmust és a tulajdon ellen elkövetett bűncselekményeket, ebben szinte kivétel nélkül mindenki velem tart. Az egyes filozófiák közti különbség ott kezdődik, hogy szabad-e nyilvánossá tenni azokat a statisztikákat, amelyekből világosan kiderül, hogy a világban elkövetett, ilyen jellegű tettekben milyen részarányt képviselnek a különböző emberfajták. A posztmodern korszellem politikailag korrekt vonulata úgy véli, hogy mivel az egyszerűen gondolkodó többségben ez képes gyűlöletet kelteni, ezért e tényeket és statisztikákat rejtse inkább jótékony homály. Ezért történhet, hogy már azt is rasszistának bélyegzik, aki ilyen jellegű adatokat közöl. Attól tartok, helyes az a feltételezés, hogy az emberek többsége fekete-fehéren látja a világot, így az is igaz, hogy hajlamosak a sztereotípiák elfogadására és az ítélkezésre úgyszintén. (Az meg különösen megállja a helyét, hogy a politika a legkönnyebben a félelemre, a gyűlöletre és a közös ellenségképre építhet.) Ezzel együtt is a pc vonal legalább négy szinten téved. Filozofikusan úgy, hogy magasabb polcra helyezi a toleranciát a szólásszabadságnál. Ez a liberalizmus teljes elárulását jelenti. Praktikusan azért zsákutca, mert az internet korában - hacsak nem Észak-Koreában, vagy Kínában élünk - a cenzúra aligha működhet hatékonyan. A pc célszerűség tekintetében sem hatékony út, hiszen a félhomály aligha visz el bennünket a valódi testvériséghez, a tisztánlátás sokkal eredményesebb eszköz volna. Akik ma még gyűlölködő rasszisták, azok idővel pont a megismerés által fognak közelebb jutni a másikhoz, sehogy máshogy. És negyedszer: ha van alapja bármiféle negatív sztereotípiának, úgy az érintettek szempontjából is üdvös, ha az transzparens módon megjelenik, hiszen egyedül így van esély a változásra. Ha nem is tudok róla, hogy kilóg a szőr az orromból, úgy nem egyszerűen kitaszított leszek, de még csak nem is fogom érteni, miért.

Amikor Mohamed Szaláh játékát nézem, egy zseniális focistát látok, nem egy potenciális terroristát. Amikor az ugyancsak arab származású orvosom megvizsgál, nagyokat vigyorgunk azon, hogyan keveri a tegeződést és a magázódást a számára oly bonyolult magyar nyelvben. Eszembe sem jut, hogy fel akarna robbantani, vagy hogy legszívesebben lenyakazna, csak mert nem vagyok Allah híve. Amikor a Bakáts téri gyrososnál ebédelek, nem az jár a fejemben, hogy Ali, a nagy dumás iraki büfés mivel akar megmérgezni. Amikor a pókerasztalnál cigány származású ellenfelekkel hoz össze a sors, ott sem játsszuk el képmutató módon, hogy ugyanolyanok vagyunk, ellenkezőleg, kifejezetten nyíltan diskurálunk a kulturális különbségekről. Ez a fajta nyíltság szinte kivétel nélkül csökkenti a távolságot ember és ember, rassz és rassz között. Az az érzésem, hogy a politikusok kifejezetten hülyének néznek bennünket, s valójában mindkét térfélen érdekeltek abban, hogy a rasszizmus minél tovább fennmaradjon. A nemzetvédőknek az idegen kultúrák adnak kézenfekvő ellenségképet, a baloldal számára pedig a xenofóbok jelentik az üldözendő tábort. Valójában mindkét oldal egymást erősíti: a jobboldali agymosás radikális balosokat termel és fordítva ugyanez a helyzet. Az, hogy a bőrszínbeli, kulturális és vallási különbségekből tabukat gyártunk, s azt hazudjuk, hogy mind egyformák vagyunk, nem visz közelebb bennünket a békéhez. Konfuciusz szerint: "Minden ember egyforma, csupán szokásaik mások." Érdemes volna nyíltan beszélni e szokásokról, enélkül ugyanis biztosan nem fognak leomlani a kőfalak. 

Bárcsak igaz volna Morus Tamás címbéli gondolata! Az általam egyébiránt igen kedvelt Kovács Ákos ugyanezt fogalmazza meg, szintén tévesen: "A hagyomány nem más, mint több évezrednyi, sűrített tudás arról, mi az emberi, mi az üdvözítő." Azért érzem hamisságnak, mert a lángnak és a bölcsességnek nincs szüksége arra, hogy hagyománynak bélyegezzék és féltő figyelmességgel átmentsék az utókor számára. Pont a hamu és a poros, idejétmúlt gondolatok azok, amelyek csendben kihunynának, ha a hagyományőrzés apostolai nem igyekeznének minden régiséget egyetlen dobozba csomagolni és az árukapcsolás trükkjével mesterségesen életben tartani.

Charles Darwin A fajok eredete című művében így ír a természetes szelekcióról: "Az egész világon minden nap minden órájában ellenőrzi még a legcsekélyebb változásokat is. A rosszakat elveti, a jókat megőrzi és felhalmozza. Csendben és észrevétlenül működik minden élőlény javításán". Az evolúciót németalföldi, puritán takarékosság jellemzi. Végtelenül pragmatikus, csak a hatékonyság számít. Mindig azokat az élőlényeket részesíti előnyben, amelyek minden energiájukat a fennmaradásnak és szaporodásnak szentelik. Az életképes mutációk így továbbélnek, a terméketlenek pedig kipusztulnak. A kulturális evolúció sem működik másképp: ugyanolyan kérlelhetetlenül hajszolja a hatékonyságot. Hosszú távon csakis a gyümölcsöző eszmék, filozófiák, vallások, szokások és rituálék maradhatnak életben, a terméketlenek bennrekednek a történelem zsákutcáiban. Azt érdemes látni, hogy az alapvető erkölcsi normákon kívül nem léteznek történelmen átívelő, általános értékek. A kultúra különböző termékeit az adott kor, földrajzi hely és környezet árazza be. A magyar népzene nem jobb és nem rosszabb, mint a britpop, vagy a drum and bass; s adott körülmények között a négyökrös szekér is lehet használhatóbb, mint az elektromos autó. A könyvtárak és múzeumi tárlók nem csupán arra valók, hogy lássuk, honnan jöttünk, de akár használható ötleteket is adhatnak a jövőre nézve.

Arra viszont semmi szükség, hogy a különböző tradíciókra megkérdőjelezhetetlen értékként tekintsünk. Az, hogy valami ősi gyökerekkel bíró, még önmagában semmit sem jelent. A lovasíjászat szépségét nem az adja, hogy honfoglaló felmenőink is gyakorolták. A teqball élvezeti értékéből semmit nem vesz el, hogy öt éve még a kutya sem hallott róla. A hagyományok feltétlen tiszteletével az a fő gond, hogy elszívja a levegőt a gondolkodás, a kreativitás, a hatékony létezés elől. Évtizedekig tartotta magát az az érthetetlen elv is, hogy a focimeccseken nem használnak videóbírót. Szinte szégyen, hogy az idei VB-ig kellett várni a bevezetésére. Valójában mindenkinek, aki az egyéni boldogságát keresi - és ki az, aki nem? -, érdemes volna végigtekintenie az életén, hogy melyek azok a mozzanatok, amelyek ténylegesen hasznosak, vagy örömöt okoznak, s melyek azok, amelyek csupán kiüresedett rituálét jelentenek. Az utóbbiakat érdemes volna azonnal, szívfájdalom nélkül törölni a napirendből. Nem is gondolnánk, hány felesleges és értelmetlen szokást követünk. Popper Péter mesélte el egyik előadásában annak a fiatal háziasszonynak a történetét, aki mindig kínosan ügyelt arra, hogy milyen méretűre és formájúra vágja a húst, mielőtt sütni kezdi. Amikor férje rákérdezett a jelenségre, csak annyit tudott válaszolni, hogy az anyja is mindig így csinálta. Amikor a kedves mamát kezdték faggatni, ő is az anyjára hivatkozott. Mire a nagyihoz értek, ő már csak nevetett az egészen: egyszerűen kicsi volt a serpenyője... A legtöbb szokásnak ez a természete. Egy régi, praktikus eljárás idővel kiüresedett, formális rituálévá válik. Ha képesek vagyunk ezeket felismerni és kigyomlálni az életünkből, úgy maradhat hely az igazán hasznos és örömteli fejezeteknek. A kérdés már csupán az, hogy vajon miért nem tesszük.

Amikor új autót vásárolunk, s az értékesítő már jó másfél órája csak velünk foglalkozik, kinyomja a telefonját, ha hívják, nem megy ebédelni a kollégáival, s érzékelhetően fejben már a jutalékát kalkulálja, súlyos hibát követünk el, ha nem szegezzük neki a kérdést: "És ugye a könnyűfém felnit megkapom ajándékba?" Éppen attól kerülünk tökéletes alkupozícióba, hogy emberünk kilencven percet már ránk szánt, a markában érzi az üzletet, lelkileg tökéletesen elköteleződött az ügy mellett. A pókerben "pot committed"-nek nevezik azt a helyzetet, amikor zsetonkészletünk jelentős része - harmada, fele - már az asztal közepén állomásozik; innentől aztán jöhet bármilyen lap, dobni biztosan nem fogunk, hiszen a végsőkig elköteleződtünk a kassza mellett. Valami ilyesmi áll az értelmetlen rituálék hátterében is. Nagyanyám negyven éven keresztül játszotta ugyanazokat a lottószámokat, mert minden újabb héttel nehezebb lett volna elviselnie, ha végül mégis öt találata lenne - érvényes szelvény nélkül. A vallási hagyományokkal ugyancsak ez a helyzet: egy idős ember nemigen fog felhagyni a szokásival, még akkor sem, ha minden rendelkezésre álló információ szerint üres és értelmetlen amit tesz. Rém kínos volna ugyanis szembenéznie azzal, hogy életének egy jelentős részét tökéletesen eltékozolta. Talán még a matek is mellette szól: ha valaki hetven éven keresztül eleget tesz az egyház előírásainak, úgy elég, ha néhány százalék esélyt ad a feltámadásnak és annak, hogy abban lesz szerepe a vallási szokásoknak - máris lőttek a kijózanodásnak.

Életünk ezerféle szokásból és rituáléból építkezik. Ha azt valljuk, hogy ezek jelentik a létezés értelmét, s foggal-körömmel ragaszkodunk minden hagyományhoz, úgy valójában dacolunk az idővel, kimerevítjük a múltat, s szembe menetelünk az evolúcióval. Ha viszont kritikus szemmel közelítünk gépies megszokásainkhoz, úgy a haladás részesei és formálói lehetünk. Mondhatjuk azt, hogy a fogmosás és a körömápolás megőrzendő rituálé, mert előnyösebb megjelenést biztosít. Dönthetünk úgy, hogy a szomszédokkal folytatott rövid bájcsevej a liftben jó szokás, mert úgy okozunk örömöt másoknak, hogy az nekünk semmibe sem kerül. Juthatunk arra a következtetésre, hogy a szülinapi torta és a karácsonyi fenyődíszítés értékes hagyomány, mert a gyerkőcök imádják. De simán lehet, hogy a dohányzás, a kényszeres, napi takarítás, a kötelező ajándékozás, a vőfélyek fantáziátlan bohóckodása, a húsvéti locsolkodás, az unalmas rokonlátogatások vagy épp az éjféli mise kapcsán már elfogynak az érvek. És akkor még ki sem tettük a lábunkat Európából. Indiában a szent tehenek tisztelete, a zsidó vallásban a Talmud ezerféle előírása, az iszlám kötelező formaságai - mind abszolút haszontalannak tűnnek; Kínában a nők lábának zsugorítása, Afrikában a lányok csiklójának kimetszése pedig egyenesen embertelen hagyomány. (Ez utóbbi ráadásul a mai napig dívik.) Japánban pár hete irgalmatlan botrány keveredett, amikor Kiotó polgármestere egy szumóverseny megnyitóján tartott beszéde közben rosszul lett és összeesett, ám a szervezők - az ősi tradícióra hivatkozva - nem engedték fel a segítségére siető női orvosokat a küzdőtérre, hiszen oda csak férfi léphet... Leszámítva a kegyetlenkedéseket és az életveszélyes ostobaságokat, a népszokások önmagukban se nem jók, se nem rosszak. Az az ideális, ha mindenki szabadon kialakíthatja a maga testreszabott, szükségleteihez illeszkedő rituálé-csomagját. S ha már Morus Tamással és Kovács Ákossal vitába szálltam, Agatha Christie szavaival azért feltétlenül egyet kell értenem: "A múltat nem szabad megkövesítve fenntartani. A hagyomány helyes dolog, de a sok abból is megárt."

A fene se akar Buddhával vitatkozni. Nyilvánvaló, hogy a címbéli, klasszikus szállóigének megvan a maga igazságtartalma. Amikor egy hónap múlva Moszkvában Lionel Messi a feje fölé emeli a kupát, a mámor csak pár percig, vagy néhány óráig tart majd. Ezzel szemben a torna összes meccse négy hetet, a VB-selejtezők pedig hosszú hónapokat jelentenek. Hogy egy még közhelyesebb példát iderángassak: a Mount Everest csúcsán elhelyezni a zászlót - egy pillanat csupán. Azonban esztendők munkája összegződik abban az egyetlen pillanatban. Ezek olyan élmények, amelyek tökéletesen tompák és értéktelenek volnának az odavezető út teljesítménye nélkül. Sőt! Maga az út önmagában is értéket képvisel, még akkor is, ha Argentína mégse nyerne VB-aranyat, vagy ha a hegymászó sosem érné el a csúcsot. Buddha igazsága háromrétegű. Egyrészt emlékeztet rá, hogy tevékenységeink minősége az egyik legfontosabb boldogságforrás. Másfelől arra tanít, hogy próbáljuk megtalálni az örömöt a kevésbé izgalmas elfoglaltságainkban is. Harmadrészt felhívja a figyelmet arra a jellemfejlődésre, amit maga az út kínál, függetlenül a cél elérésétől, illetve az élvezet mértékétől. Érdemes mindezeket szem előtt tartani, ám még így is messze vagyunk attól, hogy a címbéli szállóigét általános igazságként fogadjuk el.

Vegyük például rögtön a munkát! Parádés világ volna, ha senki sem elsősorban a pénzért, hanem a puszta élvezetért dolgozna. Feladatkörében a Tesco pénztárosa ugyanúgy megtalálná az örömöt és az önmegvalósítást, mint az ünnepelt rocksztár. Tény, hogy egy magas tudati szintű társadalomban ez lenne az általános, valamint az is borítékolható, hogy az automatizáció világában pont a leginkább monoton, lélekőrlő tevékenységek szűnnek meg a leghamarabb. (Még diákkoromban történt, hogy elvállaltam egy alkalmi munkát, amelynek keretén belül egy dohánygyár ajándéktárgyaiból kellett csomagokat készíteni. Egy zacskó, egy öngyújtó, egy baseball sapka, egy kulcstartó. Újabb zacskó, újabb öngyújtó... Szabályosan beteg voltam a nap végére. Buddhista legyen a talpán, aki egy ilyen munka kapcsán élvezetről és a jellemfejlődésről tud beszámolni.) Nem is igazából azért sántít a mondás, mert ez a világ még nem érkezett el. És nem is csak azért, mert egy robotok által működtetett high-tech környezetben is lesznek olyan anyagi és karriercéljaink, amelyeknél csakis a végeredmény számít majd. A leginkább azért érzem problémásnak a címbéli bölcsességet, mert - egyes értelmezések szerint - morális többlettel ruházza fel magát a tevékenységet. Mintha a munkavégzés önmagában is bármiféle értéket jelentene. Amikor azt mondom, hogy az út maga fontosabb, mint az eredetileg kitűzött cél, az olyan téves következtetéseket szülhet, mint hogy a verejtékes robottal megkeresett pénz értékesebb, mintha ruletten nyernénk. Ebből az ostobaságból következnek az egyes szakmákkal szembeni megvető, sztereotip gondolatok. Hallottunk már olyat, hogy minden politikus hazudik és lop? Hogy minden pap pedofil? Hogy az összes bankárt fel kéne lógatni az Andrássy úton? És olyat, hogy az ügyvédeket kellene egytől egyig leúsztatni a Dunán? Hányan gondolják még manapság is úgy, hogy a kereskedelem nem termel értéket, csakis az ipar? Hogy a jó bornak nem kell cégér és a marketing az ördögtől való? Úgy tűnik, kell még némi idő, míg a világ megérti, hogy egy szabad társadalomban minden terület értékes, amiért az emberek hajlandóak pénzt áldozni, tökéletesen függetlenül az izzadtság mértékétől.

Hasonló a helyzet a diétával és testedzéssel kapcsolatban is. A legtöbbünk számára egyértelmű a cél: látványos kockahassal végigsétálni a tengerparton. Pontosan tudjuk, hogy az odavezető útnak is megvannak a pozitív hozadékai. A tudatos és mértékletes táplálkozással ezerféle betegséget elkerülhetünk. Az esti szigetkörök jótékonyan hatnak a légzési és keringési rendszerek egészére. Az izomfejlesztő gyakorlatok a testtartást is erősítik, ezáltal a gerincproblémák kezelhetők, vagy megelőzhetők. Arról nem is beszélve, hogy minden önfejlesztésre fordított mozzanat a jellemet is pozitívan formálja. Mindezekkel együtt is egészen biztos vagyok abban, hogy amennyiben a sok kamuhirdetésből csak egy is igaznak bizonyulna, s tényleg létezne verejtékmentes álomtestet adó csodakapszula, a legtöbben rá se néznénk többé a súlyzókra. E téren sem az a legfőbb gondom Buddha bölcsességével, hogy nem igaz. Az csupán filozofikus probléma, hogy az eredeti célkitűzés nagyságrendekkel fontosabb, mint az odavezető út. Sokkal nagyobb gond, hogy az út túlmisztifikálása miatt sokan eleve lehetetlen küldetésként tekintenek a sportos karcsúság elérésére. Bár csodakapszula tényleg nem létezik, de különösebben szenvedni sem muszáj. A tudatos táplálkozás nem jelent éhezést; az észszerű testedzés is inkább időráfordítás és elhatározás kérdése, mintsem emberfeletti teljesítmény.

Ha létezik olyan terület, ahol aztán végképp bukik Buddha bölcsessége, úgy a csajozás abszolút ilyen. Itt sem a gyakorlat a döntő, hiszen attól még, hogy egy gyermeteg módon működő világban nem teljesül, még bőven igaz lehetne. Mindenesetre áldozzunk pár szót a valóságra: ha körbenézünk, azt látjuk, hogy a férfiak nem igazán élvezik a vadászatot. A legtöbben egyszerűek, mint a faék, és semmi másra nem vágynak, mint gyorsan és fájdalommentesen megszerezni azt a nőt, aki szül nekik két gyereket, kimossa a zoknijukat és eléjük teszik a vacsorát, míg ők kövéren és kopaszon, a fotelben elterpeszkedve Messi szólóját bámulják. E ponton bátran leszögezhetjük: mindenkinek - férfinek és nőnek egyaránt - áldás lenne, ha a srácok örömet lelnének a hálószövés fortélyos mutatványában, kiélvezve a becserkészés minden apró mozzanatát. Persze ez még mindig kevés volna ahhoz, hogy egy elbukott vadászat esetén is azt mondhassuk: ez jó mulatság, férfimunka volt. A hegymászó ugyan csalódott lesz, ha csak 7.500 méterig jut fel, ám teljesítménye attól még valódi sportértékkel bír. Ha az argentin válogatott idén is csupán az ezüstöt viszi haza, az minden szomorúsággal együtt is parádés eredmény. Ha az életmódváltás nem hoz teljes diadalt, s kockahas helyett csupán húsz kiló mínusz a vége, az attól még elképesztően örömteli lehet. A csajozással az a gond, hogy nem igazán léteznek részsikerek. Stációk igen, de ebben csatában csakis a teljes győzelem hoz pontokat. Egyetlen férfit sem fog elégedettséggel eltölteni pár plátói módon együtt töltött este, ha a lány a végén nemet mond. Olyannyira célorientáltak vagyunk, s oly kevéssé számít az odavezető út, hogy valóságos fegyverarzenállal vonulunk a harcba, s nincsenek gátlásaink, ha ezek bármelyikét használnunk kell. Általában a határozott, kőkemény macsót küldjük a ringbe az első menetben. Ha kudarcot vall, jöhet a pimasz-szellemes vonal. Ha még mindig várat magára a kiütéses győzelem, úgy a harmadik menetben előkerülnek a gyertyák, a vörösbor és a Sade cédé. Ha a romantikus vonal sem eredményez átütő sikert, úgy még mindig bedobhatjuk a Balázs Fecótól tanult, szánalomra építő technikát; elég, ha hitelesen hozzuk az utcára tett kölyökkutya tekintetét. Az igazán profik még könnyezni is tudnak... Röviden: senkit sem érdekel az út. Csak ami a végén vár.

Sorolhatnánk a példákat napestig, a veszélyes helyzetekből való szabadulástól kezdve a betegségek leküzdéséig. Mindre igaz lesz, hogy a buddhista szemlélet onnantól nyer létjogosultságot, amikor már lefújták a meccset. Muszáj megtanulnunk, hogy ne ragaszkodjunk görcsösen semmihez, hogy elviseljük a vereséget, s hogy képesek legyünk mosolyogva gratulálni a nyertesnek. Ám egészen addig, amíg tart a mérkőzés, kötelező minden idegszálunkkal a győzelemre fókuszálni és foggal-körömmel küzdeni érte. Mert a cél a teljes diadal, s az odavezető út minden öröme, tanulsága és jellemfejlődése csupán hab lehet a tortán.

A gyengéknek muszáj megkapaszkodni valamiben. Isten, vallás, egyház, szekta, állam, szakszervezet, kollektív szerződés, házasságlevél... Külső védelmet igényelnek, akár a kismadarak. Csakhogy a fiókák előbb-utóbb kikelnek a tojásból. Valóságos csoda az, ahogy áttörik a kemény tojáshéjat, s apró csőrükkel egyre tágítják a nyílást, hogy végre élvezhessék a napfényt és részesei lehessenek a nagybetűs Életnek. Pár hét múlva kirepülnek, s rövidesen függetlenné, önellátóvá, a madártársadalom teljes jogú tagjaivá válnak. Az emberi fajnál nemigen látni ezt a folyamatot. Valahol valamit nagyon elronthattunk, mert a legtöbben egyáltalán nem képesek felnőni. Kevés kivételtől eltekintve szinte mindenki görcsösen keresi a külső igazodási pontokat, mert azok nélkül elveszettnek érezné magát. A vallások és az államok pedig - akár a rossz szülők - arra játszanak, hogy e téren ne is változzon a világ. Hiszen mi szükség volna a fészekre, ha a fiókák már szárnyra kaptak?

Albert Jay Nock szerint a történelem nem más, mint a társadalmi és állami hatalom közti folyamatos verseny. Ez azt jelenti, hogy minél erősebb a polgárság, annál kisebb szerepet enged az államnak és fordítva. Valójában progresszió alatt is azokat a folyamatokat értjük, amelyek az egyént és rajta keresztül a társadalmat erősítik, s regressziónak, amikor az egyéni szabadságjogok és mozgásterek sérülnek, szűkülnek. Amikor az emberek elfogadják az államot, mint erőhatalommal bíró entitást, azért teszik, mert jó üzletnek tekintik, hogy adófizetésük fejében bizonyos közfeladatok - minimum a törvényes rend biztosítása - elvégzésre kerülnek. Azonban minél gyengébb az egyén, s minél többet vár el a kormányzattól, annál nagyobb hatalmat ad a kezébe. Egyáltalán nem véletlen, hogy a kommunista ámokfutás első áldozata az az Oroszország volt, ahol öntudatos polgárság, kapitalizmus és szabadságjogok szinte nem is léteztek. Az egyes társadalmak tudati szintjének remek lakmuszpapírja az államhatalom mértéke. A rabszolgaság, a jobbágyság, a kasztrendszer, a diktatúrák, a rekvirálások, a sorkatonai szolgálat és minden olyan állami bűntett, amely nem tiszteli az egyén szabadságát, egy olyan társadalomról árulkodik, amelyből hiányzik a kellő öntudat. Amikor az ókori Spártáról esik szó, a legtöbben egy tökös, kemény világra asszociálnak. Szerintem egy olyan társadalom, amely hagyja, hogy a gyermekeket az állam elragadja, s döntsön az életük és sorsuk felett, az szánalmas, ostoba, gyáva, és a legkevésbé sem nevezném tökösnek.

Hasonló a helyzet az egyházzal. David I. Kertzer az "Edgardo Mortara elrablása" című könyvében egy megdöbbentően szomorú történetet mesél el. 1858-ban járunk, Bolognában. A zsidó vallású Mortara család katolikus szolgálót alkalmaz, hiszen ő szombaton is dolgozhat. Ez az írástudatlan lány vigyáz egyetlen gyermekükre. A kisfiú megbetegszik, a szolgálólány pedig pánikba esik és ijedtében megkereszteli Edgardót, nehogy az a pokolra jusson, ha ne adj' Isten meghalna. A pápai rendőrség tudomást szerez az eseményről, s mivel keresztény gyereket zsidó vallású szülők nem nevelhetnek, a kisfiút - minden tiltakozás ellenére - intézetbe helyezik. A szülők könnyűszerrel visszakaphatnák egy szem gyermeküket, csupán meg kellene keresztelkedniük, ám erre nem hajlandók... Döbbenetes, hogy a történet minden apró részelemét a különböző vallások rugalmatlansága alakítja. Az pedig egyenesen vérlázító, hogy ostoba felnőttek képesek voltak egy ártatlan kisgyerek életével játszadozni, csak mert vallási elveiket mindkét térfélen fontosabbnak ítélték. A történet pazarul bemutatja, hogy amilyen a társadalom tudati szintje, pont olyan vezetőket érdemel - az egyház vonatkozásában is. Körülbelül ez az eredménye annak, ha Istent nem az emberben, hanem azon kívül keressük. És ez az eredménye annak, ha az öntudatlan hívők hatalommal ruházzák fel vallási vezetőiket. A Mortara házaspár soha többé nem találkozott fiukkal, Edgardóval.

A legtöbben csak szkeptikusan legyintenek, amikor felnőtté válásról, tudatosságról, az egyház megújulásáról és hasonlókról papolok. Mindig örömmel tölt el a tudat, hogy nem vagyok egyedül ezzel a szélmalomharccal. John Shelby Spong, Newark anglikán püspöke sem igazán vádolható fundamentalizmussal. Egy vele készült riportban arról beszél, hogy a pokol valójában az egyház találmánya, s a bűntudat a legjobb eszköz, amivel a híveket kontrollálni lehet. Hozzáteszi még: "Az egyház nem szereti azokat, akik felnőnek, mert őket lehetetlen ellenőrizni." Nem állítom, hogy vadonatúj gondolatok, ám igazán üdítő egy püspök szájából hallani mindezt. Hit és vallásosság tekintetében a felnőtté válás minimum annyit tesz, hogy az ember tudatosan megismeri azokat a stációkat, amelyeket az emberiség a történelem során már végigjárt. A politeizmustól kezdve az ószövetségi, féltékeny, haragvó, büntető Jahvén át egészen addig a pontig, amikor már csupán jelképes módon beszélünk Teremtőről. Másképp fogalmazva: érdemes eljutni az "Isten a mi erősségünk" frázistól - amelyben a gyenge ember egy önmagán kívüli támaszt keres - az "Isten országa bennetek van" gondolatig, ahol már nincs különbség ember és Isten között, mert a kettő egy és ugyanaz. Világos, hogy ezekért a mondatokért pár száz éve még simán megégettek volna, s a fundamentalisták a mai napig nagyképűséggel és gőggel vádolják az ilyen világlátást, mondván, hogy egyikünk sem játszhatja el Isten szerepét. Csupán egyetlen apróságról feledkeznek el. Az az ember, aki elég magabiztos ahhoz, hogy önmagában és embertársaiban is az élő Istent lássa, az sosem fog ártani még a légynek sem. Nem így azok, akik rajtunk kívülálló istenek nevében milliókat gyilkoltak és nyomorítottak meg a mögöttünk hagyott évszázadok során.

Erős és gyenge - két külön földrész, melyeket egy óceán választ el egymástól. Ugyanazt a világot az előbbi izgalmas kalandparknak, a másik félelmetes aknamezőnek látja. Az előbbi minden változásban, minden újdonságban lehetőséget szimatol, míg utóbbi csak a veszélyeket észleli, s inkább a múltba menekülne. Az erős biztos benne, hogy megáll a lábán és úrrá lesz minden nehézségen, a gyenge a legkisebb kudarctól is összecsuklik. A legtöbb vallás a hit elsődlegességét hirdeti. E kettő közül vajon melyiknek szilárdabb a hite? Erős és gyenge - csak bámulnak egymásra és nem értik a másik világát. Utóbbi türelemről, megértésről, empátiáról és támogatásról beszél, az előbbi csak annyit kérdez: miért nem nősz már fel? A humanisztikus vallásoknak csupán egyetlen küldetése lehet: a gyengéből erőset, az éretlenből felnőttet faragni, még annak árán is, hogy ezután már nem lesz szükség a formális keretekre. A tojás meszes héja védelem és nem börtön; a jó szülő pedig annak drukkol, hogy életképes fiókái mielőbb kirepüljenek.

Tekintve, hogy gyermekeim anyjával egy céges értekezleten ismerkedtem meg, nehéz volna a címbéli frázis mellett érvelnem. Persze, egyébként sem tenném, hiszen úgy hülyeség, ahogy van. A házasságok, párkapcsolatok jelentős hányada a közös munkahelyről startol. Kár volna ezt a kitűnő vadászmezőt elkerülni csak azért, mert valamikor egy idióta kitalált egy ostoba szállóigét, melynek nagyjából annyi értelme van, mint a fekete macskától való félelemnek, vagy a vasárnapi zárva tartásnak.

Nem véletlen, hogy oly sok románc szövődik a munkahelyeken. Emberi kapcsolatainkat életünk helyszínei döntően formálják,  pláne ahol napi 8-10 órát töltünk. Az összezártság egyenes következménye, hogy a kollégáknak alkalmuk nyílik egymás alapos megismerésére. Nem egy éjszakai bár vodkagőzös félhomálya adja a kezdőlökést, mely lehet akármilyen fejbevágóan mámoros, másnap reggel elölről kell kezdeni az építkezést - már ha a felek úgy érzik. A munkahelyi szerelmek semmihez sem fogható előnye, hogy az első néhány tapogatózó randit simán meg lehet spórolni. Az érintettek már látták egymást napfénynél, józanon, belélegezhették egymás illatát, megtapasztalhatták a másik idegesítő szokásait, hülye grimaszait, béna beszólásait, búját és derűjét. A direkt párkeresés egyik módja sem szolgál ilyen széles körű előzetes adatbázissal; sem a spontán ismerkedések, sem a rapid randik, de még a jelöltek százféle paraméterét bemutató internetes társvadász oldalak sem. 

Oké, oké, már szinte hallom a másik oldalt, a számtalan bonyodalmat, amely a munkahelyi izzás velejárója. Való igaz, tartson akármilyen hosszan a kollégák közti románc, annak minden periódusa kitermeli a maga problémáit. A rózsaszín szakaszban mindent felfal a szenvedély. Ez a fázis professzionális hozzáállást igényel mindenkitől. A munkaadótól is, aki optimális esetben csupán azzal törődik, hogy a projektfeladatok elvárható minőségben elvégzésre kerüljenek. A szerelmesektől is, akik nem zárhatják magukra naponta háromszor a szerverszoba vagy a teakonyha ajtaját, s persze az sem árt, ha a munkájukat azért rendesen elvégzik. A lecsendesült időszakban már jellemzően nem a szerelem veszélyezteti a munkavégzést, hanem éppen fordítva. Jómagam például el sem tudnám képzelni, hogy gyermekeim anyjával reggeltől estig minden percet együtt töltsek, s hitem szerint ez kölcsönös; valószínűleg ő bolondulna meg először. De erre sincs általános recept; ismertem olyanokat, akik 60 esztendőt töltöttek boldog házasságban, ebből 35 évig közös munkahelyen. A leginkább problémás pont nyilvánvalóan a szakítás, illetve az azt követő periódus. Ha odahaza viharok tombolnak, úgy az irodában is feszültséggel telik meg a levegő. A lapátra tett félnek piszok nehéz lesz érzelmileg semleges szakmai együttműködést produkálnia, s pókerarccal kerülgetnie a másikat, és valójában a másiknak is könnyebb lenne, ha nem kéne végignéznie exe kálváriáját. Ám ezzel együtt is érdemes meglátni az ebben rejlő, kivételes fejlődési lehetőséget. A tudatosság, a professzionális érzelemmenedzsment csúcsa az, amikor a belső erő, az önfegyelem képes megteremteni e külső békét. (Érezzük mindannyian, hogy ez fényévekre van attól az attitűdtől, mint amikor L. Tibor több késszúrással vesz elégtételt K. Arankán, csak mert az kiadta az útját.) Látható tehát, hogy a munkahelyi viszony a legkevésbé sem kockázatmentes, pedig még bele sem mentünk az olyan finomságokba, mint az alá-fölé rendeltség pikantériája. Világos, hogy aki rosszul viseli az effajta kockázatokat, az jobb, ha kerüli az ilyesmit. Nekem mindenesetre meggyőződésem, hogy a szerelem az élet nélkülözhetetlen fűszere, így a hátrányok messze eltörpülnek az előnyök mellett. Csupán egyetlen esetet tudok elképzelni, amikor csak azért mondanék nemet egy romantikus kalandra, mert egy helyen dolgozunk. Ez akkor történne, ha az adott társaság menedzsmentjébe, vagy tulajdonosi körébe tartoznék s a kiszemelt préda kiváló és pótolhatatlan munkaerő volna, szándékaim pedig a legkevésbé sem hosszú távúak. Egy ilyen esetben a szakmai értéket egyszerűen többre tartom, mint a kapcsolati potenciált. Ronda, hűvös, józan matek. 

Meggyőződésem, hogy egy normális, felnőtt világban fel sem merülne a házinyúl problematika. Nem csupán azért, mert az egyes ember elég érett volna ahhoz, hogy profi módon menedzselje a szakmai és az érzelmi életét, de attól sem kéne tartani, hogy a társadalmi rettegők ilyen-olyan csoportjai a közösségre szabadítják beteg világlátásukat. A nőket féltők egy része minden munkahelyi közeledésben zaklatást lát, s minden zaklatást azonnal erőszaknak minősít. A rosszmájúak szerint csupán azért kampányolnak a kollégák közötti intim sztorik ellen, mert őrájuk senki sem feni a fogát, ám ezt aligha vallanák be. A másik szélen, a férfiak jogaiért hangjukat hallató, radikális antifeministák között akadnak szégyentelenebbek is. Egy részük nyiltan közli: rosszul van a koedukált munkahelyektől. Egyfelől azért, mert folyamatosan retteg, hogy ki fogja hanyatt dönteni irodai adminisztrátorként ténykedő nejét; másfelől azért, mert a fedetlen combok és a tekintélyes dekoltázsok elvonják a figyelmét a munkáról, miközben esélye sincs, hogy ezek közelébe keveredjen... Azt kéne észrevenni, hogy az egyéni fóbiákat, szorongásokat, kishitűségeket és rettegéseket nem érdemes társadalmi szintű szervezőelvvé tenni. Abból nem épül jó világ, ha a sikereseknek - a sikertelenekkel szembeni tapintatból - szégyenkezniük kell diadalaik miatt, és csak suttyomban, titokban, fű alatt élvezhetik erőfeszítéseik gyümölcsét. Szabályosan ki voltam akadva, amikor általános iskolai osztályfőnököm - még a nyolcvanas években - arra kérte a tehetősebb szülőket, hogy ne csomagoljanak gyereküknek banánt tízóraira, mert a többieknek fáj a szívük, hogy ők nem kaphatnak. Mélyen felháborított ez a világlátás, még úgy is, hogy az egyik legcsóróbb srácnak számítottam.

Ahogy fent már kitértünk rá, valóban létezhetnek olyan esetek, amikor a "házinyúlra nem lövünk" elv megfontolásra érdemes. Ám annak, hogy általános, kőbevésett szabályként a világra erőltessük, nem sok értelmét látom. Az igazság az, hogy szép számmal léteznek olyan katonalelkűek, akik biztonságosan és jól érzik magukat a merev szabályrendszereken belül, s irigykedő gyanakvással tekintenek mindenkire, aki le mer térni a térképen jelölt főútról. Ha az ősembernek lett volna hűtőszekrénye, mágnese, és tudott volna írni-olvasni, valószínűleg számos frigón díszelgett volna a piros betűs, figyelmeztető felirat: "ha gombát eszel, az életeddel játszol." És valóban: amíg az ember nem tudta üzembiztosan megkülönböztetni az ehető és a mérgező fajokat, ténylegesen bölcsnek számított a teljes tiltás. Intelligenciánk ugyanakkor arra való, hogy a világot minél alaposabban megismerjük, s idővel képessé váljunk önállóan eldönteni, hogy mi az, ami épít, s mi az, ami elpusztít bennünket. Semmi baj azzal, ha valaki ismeri a korlátait, ezért önmagával szemben a teljes tiltást alkalmazza. Csak nem kéne sanda szemmel tekinteni azokra, akik egy komplexebb élet reményében élnek a szabadság luxusával.

A kálvinizmus egyik legpusztítóbb tana a predesztináció, az eleve elrendelés elve. Hogy ez pontosan mit takar, azt többnyire maguk a hithű reformátusok sem értik, annyit bizonyosan, hogy a cselekedeteinknek nem lesz számottevő súlya a végső elszámoláskor. Ezt persze még valahogy el tudnám viselni, tekintve, hogy meglehetősen szkeptikus vagyok az utolsó ítéletet illetően. Az indiai kasztrendszer még durvább és legalább ennyire értelmetlen; ott a földi létezés keretei azok, amelyek előre adottak és megváltoztathatatlanok. A fene se érti, miért hisz ezekben bárki, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy életünk minőségét elsősorban az önmagunkért vállalt felelősség mértéke, valamint az ebből eredő tetteink alakítják. Ezért vallom, hogy semmi sem olyan mérgező, mint azt gondolni: sorsunkat illetően bármi is eleve elrendeltetett. Semmi sem olyan reménytelen, mint úgy nyilatkozni: "ilyen vagyok és kész". Müller Péter nem tartozik a kedvenceim közé, de van egy mondása, amit nagyon bírok: "Ilyen ember vagyok - mert ilyenné tettem magam. Ha másmilyen ember akarok lenni - olyanná kell tennem magam." A nagy beletörődések elsősorban hamis ideológiákból, kishitűségből, fantáziátlanságból és lustaságból erednek. Akármilyen viccesek is az elérhetetlen célokért folytatott szélmalomharcaink, százszor inkább megbocsáthatóak annál, mintha elfogadnánk egy komor és jellegtelen, ám nagyon is megváltoztatható sorsot.

Amikor végre felemeljük a fenekünket a fotelból és rászánjuk magunkat a cselekvésre, a változásra, esetenként abban sincs köszönet; néha egészen téves utakra lépünk. Az alapvető motiváció csaknem mindenkinél azonos: elismerésre és szeretetre vágyunk. Viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ezt milyen módon kívánjuk elérni. Amikor a személyiségfejlődés elsősorban a másoknak való megfelelést, a másokhoz való alkalmazkodást célozza, abból a legritkább esetben terem jóízű gyümölcs. Férfiak, akik elárasztják szerelmükkel a nőt, s folyton a kívánságukat lesik; asszonyok, akik alárendelik magukat a férjüknek, s eltűrnek minden agressziót; anyák, akik fojtogató szeretettel kötnék gúzsba kamasz gyermekeiket - ezek olyan egyértelmű zsákutcák, hogy a jelzőtáblák szinte kiverik az ember szemét. S hogy mégis oly sokan behajtanak, azért elsősorban kulturális téveszméink tehetők felelőssé. A legtöbb esküvőn a paptól valami hasonló bölcsességre számíthatunk: "Ha azért jöttetetek ide, mert a boldogságot keresitek, úgy rossz helyen jártok. Viszont ha az a célotok, hogy a párotokat boldoggá tegyétek, úgy örömmel összeadlak benneteket..." A mai napig elfogadjuk az önzetlenségről szóló frázisok érvényességét, miközben azt látjuk, hogy a legbetegebb társfüggőségnek ágyazunk meg ezekkel. Az alkalmazkodás messze legdurvább példáját a "Mielőtt befejezi röptét a denevér" című filmben láttam. A tizenéves fiát egyedül nevelő anya új pasija (a már 1989-ben is parádésat alakító Máté Gábor) rámozdul a kissrácra, mi több, világossá teszi az asszony számára, hogy a játék neve dupla vagy semmi. A nő olyan szinten kapaszkodik az új kapcsolatba, hogy egyszülött fiát is odadobná érte; konkrétan könyörög a gyereknek, hogy tegye meg érte... Valamiért azt gondolom, hogy nem ez a helyes módja az építkezésnek.

Mindannyian ismerünk olyanokat, akik már eljutottak a megvilágosodás azon fokára, hogy átlátják: a másiknak való görcsös megfelelni vágyás nem jó mozgatórugó, ezért inkább - a helyes helyzetfelismerésre helytelen válaszreakciót adva - nemet mondanak minden válzozásra. Nők, akik szerencsétlenül járt sorstársaikat látva azt mondják: ők aztán egyetlen férfiért sem hajlandók áldozatot hozni. Fiúk, akik felismerték a magabiztosság és a dominancia fontosságát, s már a legkisebb figyelmességet is papucsságként könyvelnek el. Ők azok, akik totál átesnek a ló túloldalára, csak mert nem tudják megkülönböztetni az objektív értékeket a szubjektív vágyaktól. Pedig ez azért nem túlságosan bonyolult: a jólápoltság mindig előrevalóbb az igénytelenségnél; a sportos karcsúság vonzóbb a túlsúlynál; az egyenes gerinc jobban mutat a görnyedt hátnál; a mosoly szexibb a depressziónál; a műveltség előny a tanulatlansággal szemben és persze lehetne még sorolni. Amikor alakítunk magunkon, elég azt a kérdést megválaszolnunk, hogy ténylegesen értékesebbé válunk-e a változás következtében, vagy csupán a másik egyéni szükségletét elégítjük ki ezáltal. Ha például Ádám finom utalást tesz a 170 centis, 80 kilós Évának, hogy nem ártana ledobnia 15-20 kilót, úgy Éva - függetlenül az instrukció forrásától - értéknövelő beruházásba kezd, amikor diétára és sportra szánja rá magát. Nyilván más a helyzet, ha Ádám a következő, rém kifinomult kérést fogalmazza meg: "ne fürdjé' le!" Ez sem egy bonyolult ügy, 70 feletti intelligenciahányados fölött a nő azonnal csomagol és vissza se néz. A két véglet között azért előfordulnak kérdéses megítélésű esetek is. Tegyük fel, hogy Éva fodrászhoz készül, s komoly dilemma feszíti, mert férjét, Ádámot a hosszú, hullámos haj hozza tűzbe, viszont mindenki más szerint a rövid bubifrizura a legelőnyösebb számára. (Itt hagyok egy kis időt, hogy ki-ki átgondolhassa, melyik megoldást részesítené előnyben.) Hitem szerint egy bölcs nő ilyenkor a második verziót választja, s nem csupán azért a járulékos előnyért, amit az újdonság, az egzotikum, a komfortzónából való kimozdulás önmagában is vágykeltő hatása jelent. Hanem elsősorban azért, mert a kapcsolati fejlődésnek - optimális esetben - nem az összecsiszolódás a fő csapásiránya, hanem az, ha mindkét fél külön-külön, egymástól teljesen függetlenül a tökéletességet célozza. Ha így tesznek, az összecsiszolódás automatikusan megvalósul (hiszen a kellő szociális készségek részét képezik a tökéletességnek), ráadásul nem egy primitív, vagy perverz szinten, hanem a lehető legmagasabb nívón.

Természetesen mindenki azt kezd a talentumaival, amit csak akar. Még ha minőségi tekintetben összehasonlíthatatlanul magasabb szintű is a komplex élet egy eltékozoltnál, morális síkon senki sem számonkérhető az igénytelenségért. Annál inkább erkölcsi kötelesség, hogy gyermekeink szociális fejlődését messzemenően támogassuk. Másfél hete egy gálaelőadáson jártam, ahol gyerekeimmel együtt az egész általános iskolájuk fellépett. A versek, táncok, drámai előadások színvonala a srácok életkorának megfelelően alakult, így nem is elsősorban a magaskultúra katarzisa ragadott magával, sokkal inkább az a jelenség, hogy egyazon korosztályon belül is micsoda elképesztő különbségeket látni gyerek és gyerek között. Az egyik végzős osztályban a tizenkét lány közül négy kifejezetten túlsúlyos volt, négy igazi szürke egérke, s csupán a maradék négy az, aki jó megjelenésének biztos tudatában viselhette a báli ruhát. A fiúknál sem volt üdítőbb a helyzet: a hetvenes éveket idéző, teljesen indokolatlan frizurák, s erőtlen, pelyhedző bajuszkák mindenütt, melyek még soha senkinek nem álltak jól a világtörténelem során. Ilyenkor mindig azon tűnődöm: vannak ezeknek a gyerekeknek szülei? Hogyhogy nem mutatnak irányt nekik? Hogyhogy nem terelgetik őket egy szerencsésebb megjelenés felé? Hogyhogy nem látják a gyerekeikben az elveszettséget? Hogy tudnak büszkén rájuk nézni, miközben sugárzik róluk, hogy vesztesek? Nyilvánvaló, hogy ahol a szülők is igénytelenek, ott nehéz elvárni, hogy leszármazottaikkal majd jobban törődnek, mint önmagukkal, ám attól ez még súlyos elhanyagolás marad, s a gyerek úgy indulhat el a felnőtté válás útján, hogy közben egy kamionra való sérülést kell magával cipelnie.

"Ilyen vagyok és kész" - halljuk oly sokszor, s erre csak egyetlen adekvát válasz adható: lószart mama! A testmagasságunkon kívül szinte bármit megváltoztathatunk magunkon, s magunkban. Ha létezik olyan, ami minden ember egységes küldetése, akkor az az, hogy önmagunk legjobb verzióját megteremtsük, s hogy gyermekeinket is ebbe az irányba tereljük. Hirdethetik a kálvinisták a predesztinációt, ragaszkodhatnak a hinduk a az átjárhatatlan kasztrendszerükhöz, ám ezeknek nem sok közük van sem a józan morálhoz, sem pedig a való élethez. A jézusi útmutatás egészen egyértelmű: "Legyetek tökéletesek!" A lecke mindannyiunk számára adott.

Amikor csaknem húsz évvel ezelőtt az Elnök emberei című sorozat futott, rém imponálónak találtam, ahogy a kabinet tagjai egymással kommunikáltak. Elindultak az ovális irodából, s amíg a sajtótájékoztató helyszínére értek - alig egy perc alatt - pár homályos utalás alapján mindenki számára világossá vált a stratégia. A kormányszóvivő olyan határozott és kerek beszédet rögtönzött, hogy öröm volt nézni. Tényleg így megy ez?

E könnyed eleganciának nyilvánvalóan nem sok köze van a valósághoz. A hétköznapok során csak igen ritkán engedhetjük meg magunknak az effajta emelkedettség luxusát. Tiszta sor, hogy a civilizált embernek képesnek kell lennie a költői beszédmódra, ám azt is világosan kell látnia, melyek azok az élethelyzetek, amikor a szájbarágósan prózai stílus a célravezető. E kettősséget legjobban az a szokványos fordulat láttatja, amely tíz mozifilmből nyolcban üzembiztosan megjelenik. A főhős megismerkedik álmai nőjével, s randevút beszélnek meg, rendszerint ilyenformán: "Holnap este érted megyek." A néző egyfelől hajlamos a kötekedésre: "Azt sem tudod, hol lakik a csaj. Még a telefonszámát sem kérted el. Hányra mész, hétre, vagy kilencre?" Másrészt pontosan tudjuk, hogy még a legkevésbé lírai alkotásokat is tönkrevágná az aprólékos adategyeztetés végtelenül profán jelenete.

Léteznek olyan szituációk, amikor a lezser könnyedség nem igazán tűnik kifezetődőnek, a félszavak közel sem elégségesek a megértéshez. Három évvel ezelőtt Spanyolországban egy 17 éves holland lány életébe került, hogy szegényes angoltudású bungee jumping oktatója röviden és félreérthetően kommunikált. "No jump!" üvöltötte az instruktor, amit a lány "now jump"-nak hallott és a mélybe vetette magát. Ha van élethelyzet, ahol igazán érdemes volna világosan, egyértelműen és szájbarágósan fogalmazni - és minimum egyszer visszakérdezni - ez bizonyosan olyan. Malcolm Gladwell "Kivételesek" című könyvében beszámol számos, a Korean Air Cargo-hoz kötődő légikatasztrófáról. A vizsgálatok kiderítették, hogy sem az érintett gépek műszaki állapota, sem pedig a személyzet szakmai felkészültsége nem indokolta a kirívóan magas számú balesetet. Idő kellett, míg rájöttek, hogy a hiba forrása a kommunikációban rejlik. A koreaiaknál a hierarchia, a tekintély rettenetesen fontos, maga a nyelv is hatféle (!!) tiszteletadási szintet különböztet meg, szemben például a magyarral, némettel, franciával, amelyekben magázódni és tegeződni tudunk, illetve az angollal, ahol csupán egyetlen szint létezik. Végtelenül ostobának és értelmetlennek tűnik, hogy ártatlan emberek százai haltak meg csak azért, mert a vállalati kultúra nem tette lehetővé, hogy a kapitány és az első tiszt szabadon és közvetlenül kommunikáljanak egymással. Egy légiközlekedési társaságot egyszerűen képtelenség biztonságosan üzemeltetni úgy, ha a gép második embere nem mondhatja azt a főnökének: "fogyóban az üzemanyag, ha tíz percen belül nem teszed le a vasat, megdöglünk mindannyian". Ha a görcsös tiszteletadás megköveteli a körülírást, a homályos fogalmazást, úgy sem a nyelv, sem az attitűd nem alkalmas e szakterület működtetésére. Miután mindez világossá vált, a koreai légitársaság kötelezővé tette az egymás közti angol nyelvű kommunikációt, valamint új vállalati kultúra meghonosítását írták elő.

Bár nem járnak ennyire drámai végkifejlettel, de gyakran érzékelünk hasonló jelenséget a nagyvállalatok értekezletein is. Hosszú és semmitmondó szájtépés után a munkatársak sokszor úgy állnak fel a hatalmas tárgyalóasztaltól, hogy a mögöttük hagyott másfél-két óra során - a ködös ékesszóláson túl - az égvilágon semmi érdemi eredményre nem jutottak. Persze, egy nagy összekacsintással mindenki játssza a szerepét: profik vagyunk, félszavakból is értjük egymást... Össze sem tudnám számlálni, hogy életem során - függetlenül pozíciómtól és szerepkörömtől - hányszor hagyta el a számat a következő mondat: "Szeretném, ha úgy úgy válnánk el egymástól, hogy előtte tisztáznánk, kinek mi a feladata az ügy kapcsán." Nyilván annak is lehet értelme, hogy csak úgy céltalanul összeverődnek a kollégák, ám akkor már érdemesebb meglazítani a nyakkendőket és bedobni pár sört egy árnyékos kerthelyiségben.

A racionalitás fantáziátlan, balagyféltekés világából lendüljünk át egy percre a másik oldalra is! Nem vitás, hogy van helye a balladai homálynak, a kétértelműségnek, a költészet minden formájának. A szerelmek, a barátságok, a művészetek közös jellemzője, hogy nem nevezünk mindent a nevén, hiszen ismerjük egymást, olvasunk a másik gondolataiban. A létezés e magasabb szféráiban rém nyomasztó a szögletes tervszerűség. Sohasem teszünk fel ilyen kérdéseket: "Akkor most járunk?"; "Megcsókolhatlak?"; "Szeretnél velem szeretkezni?" A nők valódi rémálma az olyan férfi, aki képtelen intuitív módon kommunikálni. A szociális alulvértezettség netovábbja, amikor egy randin a foci, a horgászat, vagy az autók témakört erőltetjük. Ezekből sosem terem izgalmas személyiség. Ám nem a csajozás az egyetlen terület, ahol az elvont, képi, asszociatív kommunikációnak hasznát vesszük. Próbáljunk egyszer Activityt játszani egy merev mérnökemberrel! Amikor az a feladat, hogy két perc alatt minél több megfejtés szülessen, olyankor a precíz definíciók kidolgozása körülményes és időpazarló eljárás, ilyenkor muszáj, hogy félszavakból is értsük egymást.

A legtöbbünknek van még mit tanulnia e téren. Mi, férfiak többnyire tömören, racionálisan kommunikálunk, míg a nők többsége imád csacsogni, csevegni, érzelmekkel átitatni a beszédet. Mindkettőben van érték, s igazi küldetésünk, hogy megtanítsuk a másikat a saját nyelvünkre. Elképzelni is nehéz, hogy hány házasság fut vakvágányra csak azért, mert a felek egész egyszerűen nem értik a másik beszédmódját. "Találd ki gyorsan a gondolatom!" - így a nő; "Térj már a lényegre!" - így a férfi. Ha a csajok csak egy hangyányit fejlődnének a célirányos kommunikáció kapcsán, míg mi ugyancsak egy aprót lépnénk előre az érzelemkifejezés terén, már abból is csodák születnének. A költészet ugyanis komplex műfaj: a színek, az emóciók a jobb agyféltekéből erednek, míg a letisztult, kerek, tömör formát a bal félteke adja. Mindkét megközelítésre égető szükség van, ha azt célt tűzzük magunk elé, hogy félszavakból is megértsük egymást.

Nyolc napja került fel a Youtube-ra Budaházy Edda - Budaházy György testvérének - videója, a Hozz Világra Még Egy Magyart Mozgalom felhívásaként. Amikor a jelen posztot élesítem, a nézettsége megközelíti a 400 ezret,  ezer like és 13 ezer dislike mellett. A négyperces monológ lényege: lányok, asszonyok, szülni kéne, ez a magyar nő kötelessége, rajtatok áll a haza sorsa!

A legkevésbé sem csodálkozom az üzenet jelentős elutasítottságán. Az effajta érzelmi zsarolások az én szemszögemből csupán megmosolyogtatóak, ám megértem azokat is, akiket határozottan dühítenek. A legtöbb ember számára a gyerekvállalás egy vágyott és csodás kaland - nekem személy szerint életem két legjobb döntése a fiam és a lányom - de ennek az égvilágon semmi köze a hazaszeretethez, és a legkevésbé sem nevezném kötelességnek. El sem tudok képzelni olyat, hogy valaki, aki egyébiránt nem vágyik utódokra, idegenkedik a gyerkőcöktől és az égvilágon semmi affinitást nem érez a szülői szerepre, e videó fényében, az "Isten, haza, család" jelszó buzdító hatására erőt vesz magán és belevág. Ez teljes nonszensz, ám ha létezne is hasonló, nem szívesen jönnék a világra ilyen szülők gyermekeként. A családalapítás ennél sokkal szentebb dolog. Kell, hogy legyen az emberben egy belső késztetés és egy megfelelő érettség ahhoz, hogy utódokat nemzzen és hozzon a világra. Edda kifejezetten fordítva ül a lovon: a morális kötelesség nem az, hogy szaporodjunk, hanem az, hogy ha már gyermeket vállaltunk, úgy tisztességesen fel is neveljük.

Mióta Radnóti Miklós megírta a Nem tudhatom című, magával ragadóan gyönyörű versét, azóta valójában nem sok újat tudunk hozzátenni a hazaszeretet gondolatához. E költeményben nincs semmi dagályosság, túlzó patetikusság, csupán arról szól, ami a lényeg - ám azt mesterien tálalja. A magam részéről kifejezetten megmosolyogtatóanak tartom, amikor bárki a mellét veri, hogy mekkora magyar. Ebben az égvilágon semmi kiemelkedő értéket nem látok. Olyan ez mintha azzal kérkednék, hogy mennyire szeretem a gyerekeimet, vagy a csokiparfét. Mi ebben a pláne? Ahogy a gyerekeit meg a csokiparfét mindenki szereti, úgy a hazáját is. Ezt szívtam magamba az anyatejjel. Itt élek. Ezt a nyelvet beszélem. Az LGT, a Tankcsapda és Ákos zenéi szólnak a kocsimban, amikor a világ egyik legszebb városában elhajtok József Attila szobra előtt a koraesti rakparton. Mi olyan nagy dolog abban, hogy szeretem mindezt? És miért volnék egy dekával is nemesebb lelkű azoknál, akik más költőket, más zenéket, más városokat kedvelnek? Budaházy Edda morcosan megfeddi mindazon honfitársainkat, akik idegen földön próbálnak szerencsét. Ennek sincs semmi értelme. Ha az ember személyes boldogságát jobban szolgálja, ha ideig-óráig, vagy akár hosszútávon Londont, Berlint, Milánót választja, mi a baj ezzel? Meg kéne érteni már végre, hogy ha egy hazánkfia a saját tudását idegen földön jobban kamatoztatja, úgy a kinti, háromszoros fizetésével nem csupán önmagát, de a nemzetet is jobban szolgálja.

Valahogy úgy érzem, hogy mind a jobb-, mind a baloldal leginkább a másik ember nemi szervével verné a csalánt. A jobbosok a nemzet oltárán várnák el az önfeláldozást, a balosok szociális alapon, s ebből fakadóan mindkét térfélen hajlamosak rá, hogy kettős mércével mérjenek. Az Echo TV Sajtóklub című műsorának hétfői adását figyelve szabályosan a fejemet fogtam, hogy két, közvetlenül egymást követő témát illetően hogyan képes mind a négy újságíró 180 fokos fordulatot véve érvelni. Budaházy Edda videója kapcsán teljes egyetértésben beszélgettek a nemzet iránti kötelességről, míg a következő hírt elemezve már az önrendelkezés vált a legfőbb morális elvvé. Kétségkívül piszok nehéz erkölcsileg védhető álláspontokat kialakítani anélkül, hogy figyelembe vennénk az alapvető emberi motivációkat. Egy egészséges felnőtt úgy működik, hogy önmagát és közvetlen családját teszi az első helyre, majd tágabb baráti és rokoni környezetét, azután nemzetét, majd az egész emberiséget - ahogyan azt önző génjei diktálják. Valójában mindkét politikai oldal megpróbál ezzel szembemasírozva érvelni, s azt mondani: áldozd fel egyéni ambícióidat a nemzetért, vagy épp a nálad szerencsétlenebb sorsúakért! Vagyok annyira szentimentális, hogy őszintén hiszem: minden ember testvér, ám kizárt, hogy mind a hétmilliárd testvérünket egyformán szeressük. És persze az is kizárt, hogy rokonszenvünket a szociális elesettség, vagy a nemzeti hovatartozás meghatározóan befolyásolná. Mindenkitől, akiben túlteng a nagy hazafiság, azt szoktam kérdezni: ha két fuldokló közül csak egyet tudna kihúzni a folyóból, a zsémbes szabolcsi vénasszonyt, vagy a húszéves, gyönyörű, alapjáraton életvidám japán lányt választaná? Szerintem Bayer Zsolt is előbb ölelne magához egy ismeretlen lengyelt, mint Tóta W. Árpádot.

Budaházy Edda felhívása mindazonáltal számos sebből vérzik. Azon túl, hogy nemzethalállal riogat, ennek felelősségét az egyes emberek nyakába varrná. Ez pont olyan, mintha a globális felmelegedésnek az én Nissanom lenne az okozója. Nyilván van hozzá némi halvány köze, ám egészen biztosan nem az alulról jövő, nagy népi megvilágosodás menti majd meg a bolygónkat, ahogyan a magyarságot sem. Ha van bármi érdemi szerepe a kormányzatoknak és a világszervezeteknek, az pont az lenne, hogy a demográfiai és környezetvédelmi kérdéseket megfelelően kezeljék. "Különben sem ismersz senkit, akivel összekötnéd az életed?" - teszi fel az abszolút adekvát kérdést Edda, hogy aztán megválaszolatlanul hagyja. Pedig alig hiszem, hogy létezik ennél fontosabb szempont a gyerekvállalást illetően. Ez persze egyéni probléma, a társadalom, az állam nemigen segíthet a megfelelő párválasztásban, ám éppen ezért teljesen felesleges ilyen felvetéseket beleszőni a monológba. A nyitva hagyott kérdés szinte azt sugallja, hogy ez lényegtelen szempont, simán hozzá lehet menni az első jöttmenthez, vagy akár érdemes apa nélkül is gyereket vállalni. "Nem inkább attól tartasz, hogy magadnak nem tudsz megadni mindent, amire vágysz?" - fincsi provokáció, mellyel Eddánk újranyit egy évezredes dilemmát. Egy egészséges lelkű nő erre szemrebbenés nélkül így felel: "De igen. És ha túl nagy áldozatot követel a gyerekvállalás, úgy boldogtalan leszek és ezzel a babának ártanék a leginkább." Számomra kifejezetten fura, hogy még a 21. században is lehet azzal érvelni, hogy az önérdek szégyenletes dolog. Tényleg van olyan, aki ettől kínosan érzi magát? "Úgy véled rendben van az, hogy majd mások gyermekei kitermelik a nyugdíjadat?" - ez pedig kifejezetten bántó és logikátlan felvetés. A nyugdíjunkat ugyanis soha nem mások, vagy mások gyermekei termelik ki, hanem mi magunk. Évtizedek óta megy a riogatás, hogy mikor dől össze az állami nyugdíjrendszer, s talán nem is alaptalanul. Ám attól, hogy egyszer valaki kitalálta ezt a piramisjátékot, a kötelezően beterelt játékosok semmilyen felelősséggel nem tartoznak azért, hogy meddig marad állva. Ez pont olyan, mintha a Praktikerben, ahol alig találni eladót, letolnának, hogy tetszettem volna több gyermeket nemzeni, akkor most lenne elégséges személyzet...

Németh Szilárd szerint is azé a világ, aki teleszüli. Szerintem meg ez egy oltári baromság, nem kéne a harmadik világ eszetlen útját járni. Nyilván senki sem gondolja komolyan, hogy a magyar nők versenyezni tudnának vagy akarnának Nigéria asszonyaival. Ettől persze még a demográfiai helyzetet érdemes komolyan venni. A magamfajta, aki elsősorban a libertariánus eszmékből táplálkozik, természetesen tapsol minden adócsökkentésnek, így annak is, amit a családosok kapnak. Hitem szerint hatékonyan motiválni csakis pozitív módon lehetséges, igazán kár, hogy Budaházy Edda erről mit sem tud.

A poszt címét Kölcseytől ollóztam, ám számos egyéb, költői és kevésbé költői lehetőség is kínálkozott. A közmondások világa azért oly izgalmas, mert a téveszmék mellett mindig találunk valódi bölcsességeket is. "Jobb a hazáért meghalni, mint henyélve élni" - így szól az altruista verzió, szinkronban Kölcsey Ferenccel, Budaházy Eddával és számos olyan nagylelkű gondolkodóval, akik valamiért vonzódnak az önfeláldozáshoz. A nép ajkán azonban sokkal reálisabb frázisok is születtek az évszázadok során: "Hazája embernek, hol jól vagyon dolga." Talán ez volna a lényeg.

Shane Tusup, Hosszú Katinka férje és edzője pár napja kiteregette a családi szennyest, s Facebook posztban adott kendőzetlen tájékoztatást Katinka viselt dolgairól, s kapcsolatuk állásáról. Úgy tűnik, Shane az a fickó, aki nyíltan felvállalja az érzéseit, az Év sportolója díjátadó gálán könnyek között elmondott beszéde sokak számára emlékezetes marad. De vajon jó-e, megengedhető-e, hatásos-e, ha egy férfi ennyire szabad utat enged az emócióknak?

Két hónapja Kasza Tibi megkérdezte Facebook-követőit: "Ciki, ha egy férfi nem szégyelli könnyeit?" A szavazás eredménye borítékolható volt: 9% igen, 91% nem. A válaszadók többsége természetesen nő, s alig találni párat közöttük, aki igennel válaszolt. A tipikus reakció: "Nem ciki, cuki..." Hát persze. A kevés számú fiú kommentelő egyike mondta ki a nyilvánvaló igazságot: a nők többségének - úgy látszik - halvány fogalma sincs arról, hogy mire van szüksége. Egy ilyen kérdésfeltevésre azonnal rávágják, hogy milyen édes az, amikor egy nagy, szőrös, bitang, barbár favágó is képes elgyengülni. Amikor aztán az elmélet gyakorlattá válik, és karnyújtásnyira tőlük megjelenik a könnyáztatta férfiarc, akkor jó esetben kinevetik, de jellemzően inkább undort és csalódottságot éreznek. Megszámolni sem tudom, hány nőismerősömtől hallottam már, hogy micsoda kiábrándultság lett úrrá rajtuk, amikor barátjukat, vőlegényüket sírni látták. Nyilván persze léteznek kivételek. Az olimpiai bajnokok meghatottsága a himnusz alatt, avagy a közeli rokon, barát elvesztésének gyásza felmentést adhat a kötelező macsó-keménység alól. Ám az alapvetően a szánalomra építő Balázs Fecós vonal - "Kevés voltam neked", "Maradj velem", "Anyám, vigasztalj engem" - sohasem lesz szexi. Az enyhén túlsúlyos Babos Gyula fogalmazta meg annak idején rém találóan, miként változik a férfi megítélése a nő szemében a kapcsolat különböző fázisaiban: "Amíg tart a szerelem, azt mondják, milyen édes kis mackós. Ahogy kezd alábbhagyni a lángolás, szinte azonnal dagadt disznóvá változol..." Valahogy így megy ez. Ami a rózsaszín ködben cuki érzékenység, az a kijózanodás periódusában szánni való, lagymatag és férfiatlan. Létezik egy mesterségesen kreált kép a jófiúról, aki virágot vesz, figyelmes, verseket ír és nem rejti el a könnyeit. Az evolúciós ösztönök persze magasról tesznek az ilyen férfiakra, s kérlelhetetlenül dörömbölnek a bitang favágóért. S ahogy a nő révbe ér, s megszerezi a független vadembert, rögtön elkezd dolgozni azon, hogy szelíd, kezelhető pincsikutyává formálja. Ha sikerül, úgy a projekt jutalma a kiábrándultság és az undor. A férfinak - ha jót akar magának és a másiknak - szinte egyetlen igazán fontos párkapcsolati feladata van: betörhetetlennek megmaradni.

Shane Tusup fent említett Facebook bejegyzése minimum szánalmas. Bevallom, hogy a mai napig szinte semmit nem tudtam kettejük magánéletéről, ám ez a poszt önmagában is elég sokat elárul. Először is: rém dagályos. Katinka félrelépését és saját hozzáállását ilyen kifejezésekkel tálalja: "a házasságunk szentségét porba taposva"; "a házasság intézményébe vetett bizalomhoz hűen megígértem"; illetve "a sok vér, veríték és könny után, amit érte hullattam". Egy biztos: egy magára valamit is adó férfiember sohasem fogalmaz így. De ez még csak a stílus. A tartalom - mely szerint Katinka romantikus kalandba keveredett egyszer, majd még egyszer - legalább ilyen problémás. Ebben az élethelyzetben egy férj háromféle módon reagálhat. A régi idők nagybetűs férfija szégyenteljes felszarvazásnak élné meg, s lehetőség szerint nemigen beszélne róla. A modern idők nagybetűs férfija csak legyintene rá, hiszen ez akár még bele is férhet két nyitott gondolkodású ember kapcsolatába, így ő sem posztolná ki ország-világ elé. Shane mindenesetre megtalálta a harmadik, s messze a legszánalmasabb utat: önmagát vétlen áldozatnak bemutatva faragott hírt a magánügyből. Egy magára valamit is adó férfiember természetesen ilyet sem tesz, legalább három okból: gyökérség, taktikátlanság, lúzerség. Tényleg azt gondolta, hogy ezzel képes befeketíteni az ország egyik legnépszerűbb sportolóját? Tényleg azt gondolja, hogy vele semmi gáz sincs? Ha egy valaha jól működő kapcsolatból a nő elkezd kifelé kacsintgatni, ott a férfi egészen biztosan komolyakat bénázik. És végül: tényleg azt gondolja, hogy ebben a reakcióban felfedezhető bármi férfiasság? "Úgy érzem, sosem szeretett engem" - írja. Előfordulhat, hogy igaza van, de miért kell ezt a fájdalmas felismerést kitenni az ablakba? Gyermekeim anyja csak ennyit fűzött hozzá: "Lehet, hogy Amerikában ez a divat, de nálunk ultra gáz, itt még vannak férfiak..."

Egyes pszichológiai kutatások szerint manapság lényegesen jellemzőbb a férfikönny, mint akár csak két generációval ezelőtt. (Csoda, hogy a nők arról panaszkodnak, hogy manapság alig találni normális pasit?) A szakértők azt is állítják, hogy stresszoldó hatása miatt jót tesz a léleknek, továbbá rugalmasabb személyiségre is vall, ha valaki ilyen szinten is képes kimutatni az érzelmeit. Bizonyára van ezekben igazság, ám ezzel együtt sem javaslom egyetlen férfitársamnak sem, hogy rákapjon a zokogásra. Sem a stresszoldás, sem a rugalmasabb személyiség nem ér annyit, hogy felégessük minden vonzerőnket. Egyetlen esetet tudok elképzelni, amikor a rendszeres elérzékenyülés jótékony hatást gyakorolhat a párkapcsolatra. Aki látta a Szexterápia című 2014-es ausztrál filmet, már bizonyára sejti, mire gondolok. Az egyik női karakter - vőlegénye apjának halálakor - ráébred, hogy a férfikönny az egyetlen, ami igazán beindítja... Egy ilyen nő kedvéért bőgnék én is, mint egy elefánt.

A Jelenések könyvéből kiragadott frázist elsősorban azok szokták nagy hangon idézni, akik egy-egy radikális állásfoglalást igyekeznek újszövetségi támasszal megerősíteni. Ha a Bibliáról úgy általában elmondható, hogy mindenki úgy értelmezi, ahogy csak szeretné, úgy a Jelenések könyve kapcsán - amely leginkább LSD-s hallucinációkra emlékeztet - ez különösen igaz. Az mindenesetre bizonyos, hogy a szövegkörnyezetből egyáltalán nem derül ki, hogy a címbéli mondás kapcsán mire gondolt a szerző. Ha csupán a határozottság dicséretéről van szó, az tökéletesen elfogadható, ráadásul összhangban is áll a jézusi tanítással: "az igen legyen igen, a nem pedig nem." Amennyiben azonban ideológiai szélsőségek népszerűsítéséhez hívnánk segítségül, úgy minimum szembemasíroznánk az evangéliumok szellemiségével. Jézus minden egyes szavát ugyanis - számos egyéb buddhista elem mellett - elsősorban az arany középút gondolata hatja át.

Ha a klasszikus politikai értékeket tekintjük, a krisztusi attitűd se nem jobb-, se nem baloldali, hanem kifejezetten a centrumot célozza. Tanításában ugyanúgy megjelenik az elesettek iránti könyörület (az irgalmas szamaritánusról szóló példázat), mint ahogyan az önfejlesztés, a gazdagodás, a kiteljesedés fontossága is. Arra biztat, hogy fogadjuk el önmagunkat és a másik embert is minden hibával együtt, ám egyetlen pillanatig sem lemondva a fejlődés lehetőségéről. A terméketlen fügefáról, a tékozló fiúról és különösen a talentumokról szóló példabeszéd egészen konkrétan arról szól, hogy felnőtté kell érnünk, s képessé kell válnunk az értékteremtő létezésre. Meglehetősen szomorú és hamis az az egydimenziósra szűkített Jézus-portré, amelyet Ferenc pápa és általában a baloldali érzelműek kreálnak; kiemelve az irgalmasságot, s tökéletesen eltagadva a növekedést szorgalmazó fejezeteket.

Szívmelengető az a modern humanizmus, amellyel Jézus - csaknem kétezer évvel megelőzve a korszellemet - kiáll a nők elnyomásával és a rasszizmussal szemben. Szemlélete meglehetősen polgárpukkasztónak számít abban a világban, ahol az ortodox zsidó férfiak naponta háromszor így imádkoznak: "áldott légy, amiért nem gójnak teremtettél, áldott légy, amiért nem nőnek teremtettél, áldott légy, amiért nem rabszolgának teremtettél." Jézustól végtelenül távoli ez az attitűd. Az evangéliumokban leírtak szerint kifejezetten sok időt tölt nők körében, akiket abszolút egyenrangúnak tekint. Amikor a házasságtörő asszony megkövezése kerül napirendre, így reagál: "Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!" Ugyanúgy kiáll a faji alapú megkülönböztetés ellen, számos példabeszéddel borzolva az ortodox hallgatóközönség idegeit. A szőlőmunkásokról, a terméketlen fügefáról és az ünnepi lakomáról szóló példázata is egy-egy jól irányzott fricska az önmagát felsőbbrendűnek tartó, kiválasztott népnek. A példaértékűnek beállított irgalmas szamaritánus származása sem lényegtelen: a zsidók által leginkább megvetett nép tagja. Azzal együtt azonban, hogy Jézus egyenrangúnak vallja a nőt és a férfit, a zsidót és a nem zsidót, egyetlen percig sem tagadja a különbségeket. Egyenesen, szókimondóan fogalmaz, még véletlenül sem alkalmazza a politikai korrektség túlzó, a lényeget elrejteni igyekvő tapintatát.

A világ urait zsarnokoskodóknak nevezi és a legkevésbé sem támogatja a túlszabályozott társadalmat, mi több, az evangéliumok másról sem szólnak, mint az öncélú törvények kifigurázásáról. Jézus teljesen világossá teszi, hogy a puszta hagyományok és szokások önmagukban nem sok értéket képviselnek: "A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért." Mindez nem jelenti azt, hogy a totális káoszt hirdetné; néhány ökölszabály betartását feltétlenül szükségesnek ítéli.

Az embertársainkhoz való kapcsolódásnak alapvetően háromféle módja lehetséges: agresszív, passzív és asszertív. A krisztusi pacifizmus megkérdőjelezhetetlen: "Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, kard által vész el." Még tovább megy, amikor az mondja: "ne ítélkezzetek!" Ez az erőszakmentesség kiterjesztése a fizikai síkról a szellemi síkra; ez maga a szeretet, az elfogadás, az élni és élni hagyni elv kinyilvánítása. Természetesen Jézus a másik véglettel sem vádolható. Fényévnyi távolságra van a passzivitás birkaszellemétől. A megvalósult kereszténység egyik legnagyobb, évszázadok óta élő téveszméje, hogy a békés természetet összekeveri a tutyimutyisággal. Jézus szavai és tettei semmiféle önállótlanságról nem árulkodnak, a külső irányításra való igénynek a nyomát sem látni. Kifejezetten autonóm, sőt domináns személyiség, akit az emberi együttműködés legmagasabb és leghatékonyabb szintje, az asszertivitás, a békés önérvényesítés jellemez. A kereskedők és pénzváltók templomból való kiűzése épp elég markáns példa arra, hogy szükség esetén abszolút nem volt híján a határozottságnak.

Buddhánál a megvilágosodás pillanatát az jelenti, amikor ráébred, hogy semmi szükség az önsanyargatásra. Jézusnál ezzel kapcsolatban nem látunk tépelődő bizonytalanságot, az aszketizmus-hedonizmus tengelyen mindvégig a középső régiót célozza. Együtt eszik-iszik tanítványaival, ugyanakkor több ízben is felhívja a figyelmet arra, hogy ne váljunk a rabjává semminek; se a pénznek, se emberi kapcsolatainknak. A legkevésbé sem dicsőíti a szenvedést, ellenkezőleg: minden szava a betegségekből való gyógyulásért kiált. Tökéletes buddhista világlátás.

Bármilyen dimenzióját is tekintjük a létezésnek, azt látjuk, hogy Jézus minden esetben a geometriai centrumba pozicionálja magát. Ebben semmi "langyos" elvtelenség sincsen, az arany középút választása kifejezetten tudatos és markáns stratégia. A megvalósult kereszténység összes vétke és hibája visszavezethető arra, ahogyan az adott kérdés kapcsán letért a jézusi középútról. Az inkvizíció, az eretnekek üldözése nem érdemel sok szót, valószínűleg már az adott kor szintjén is világos volt, hogy a fizikai vérengzés messze esik az erőszakmentesség evangéliumi tanításától. Az aszketizmus, a szegénység, a szenvedés és az önfeláldozás dicsérete ugyancsak káros szélsőségek, ám ezekhez az egyház mintha továbbra is ragaszkodna. A jézusi humanizmus helyett a mai napig a tekintélyelvűség az uralkodó, ami határozott, autonóm, életrevaló lények helyett tutyimutyi, alávetett, életképtelen híveket farag. A különböző politikai irányzatokat tekintve is azt látjuk, hogy a keresztény gondolkodás a perifériákhoz vonzódik. Ötvözi a konzervatívok hagyománytiszteletét a baloldaliak erős szociális érzékenységével, csupán az arany középúton fellelhető klasszikus liberális gondolkodásmódot utasítja el. A fogamzásgátlás kapcsán tanúsított egyházi álláspont ugyancsak szélsőséges, ráadásul tökéletes öngól is: az élet feltétlen tiszteletére irányul, miközben - épp azokban a közösségekben, ahol még komolyan veszik a vallási vezetők szavát - méltatlan és embertelen körülményeket teremt szülőknek és gyermekeiknek egyaránt.

Amikor a kereszténység megújulásáról esik szó, ellenérvként legtöbbször az hangzik el, hogy az a szerény számú maradék európai hívő épp a stabilitást, a változatlanságot, a múltban gyökerező értékeket tartja vonzónak a vallásban. Talán nincs is szükség jelentős modernizációra. Talán elég lenne csupán visszatalálni a jézusi arany középútra.