"Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással." - Atyaég, hány száz alkalommal végighallgattam, ahogy a miselátogatók kórusa gépiesen végigdarálta mindezt... A legtöbben talán bele sem gondoltak, miről vallottak éppen. Jómagam ott álltam (ültem, térdeltem, nem is emlékszem már) közöttük gyerekfejjel, s azon járt az agyam, hogyan lehet ennyi értelmetlenséget egyetlen mondatba sűríteni.

Egészen nyilvánvaló, hogy puszta gondolattal nem lehet bűnt elkövetni. Lejátszhatunk az elménkben bármilyen beteg, perverz, szadista történetet, az attól még megmarad belső mozinak. Kívánhatjuk valakinek a vesztét, akár meg is átkozhatjuk, ha hiszünk az ilyen ostobaságokban - ártani nem tudunk vele. Szavaink már lehetnek kártékonyak, sőt akár mérgezőek is, ám a verbális rosszindulatot aligha nevezhetnénk bűnnek. A tettlegességgel való fenyegetésen kívül minden más - legyen akármilyen sértő, vagy alpári - csupán a szólásszabadság egészséges vagy torz, ízléses vagy ízléstelen megnyilvánulása, semmi több. A befogadó felelőssége, hogy mit kezd vele. A használt kifejezések természetesen a beszélőt minősítik, de semmiképpen sem morális, sokkal inkább kulturális tekintetben. Ugyancsak nehéz mulasztással vétkezni. Világos, hogy léteznek kihegyezett esetek: amikor nem sietünk az életveszélyben lévő segítségére, miközben lehetőségünk volna rá, az nyilvánvaló erkölcsi mélypont. Ám általában véve az, hogy nem teszünk semmit, morálisan semleges esemény. Ha a vasárnapi ebéd után kényelmesen elbóbiskolunk a Forma1 alatt, azzal nemigen tudunk bűnt elkövetni. Egész biztosan nem a mi személyes felelősségünk, hogy a világ minden gondját-baját megoldjuk. Vagy ha mégis, akkor talán várhatnak hétfőig... "Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással." Borzasztó fura, hogy négyből három abszolút nem állja meg a helyét, mégis ezeket mantrázza a nép emberemlékezet óta.

Hasonló a helyzet a hét főbűnnel is. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia honlapján ezt olvashatjuk: "Önmagukban talán nem mindig nagy bűnök." Az csak egy dolog, hogy várhatnánk valamivel precízebb morális útmutatást is az egyháztól. Ami viszont sokkal lényegesebb: ha egy picit is elgondolkodunk, arra jutunk, hogy a hétből valójában egy sem számít bűnnek. Valamiért mégis így nevezzük őket.

• KEVÉLYSÉG - Az elbizakodott önhittség csupán két paraszthajszállal nyúlik messzebbre az egészséges önbizalomnál. Ha ez mások megvetésével párosul - rasszizmus, homofóbia, kasztokban való gondolkodás, férfi- vagy nőgyűlölet - az nyilvánvaló öngól: az ember önmagát fosztja meg a szeretet lehetőségétől. Ezzel együtt nem csoda, hogy a kevélység bekerült a főbűnök közé; egyetlen tekintélyelvű vallás sem nézi jó szemmel, ha a hívei emelt fővel járnak.

• FÖSVÉNYSÉG - Aki betegesen kapzsi és göcsösen ragaszkodik az anyagi javaihoz, az sohasem fogja megtapasztalni a szabadság érzését és az élet valódi élvezetét. Buddhista alaptanításról van szó, mely Jézusnál is több ízben megjelenik. Természetesen szó sincs arról, hogy a szegénység morálisan értékesebb volna a gazdagságnál, s arról sem, hogy javainkat ész nélkül szét kéne osztogatnunk. A takarékosságot a legtöbben pozitív értéknek tartjuk, a fösvénység valójában ennek szélsőségesen eltúlzott megnyilvánulása.

• BUJASÁG - A bujasággal szemben nehéz bármit is felhozni. A lehető legtermészetesebb emberi késztetés és örömforrás. Egészen nyilvánvaló, hogy amikor két (három, négy...) felnőtt ember szabad akaratból magára zárja a hálószoba ajtaját, abban nagyítóval keresve sem találnánk bűnös vonatkozást. Nem véletlen persze, hogy a tekintélyelvű vallások mindegyike kézben kívánja tartani a hívek szexuális attitűdjét, ebben ugyanis - szemben a valódi bűnökkel - csaknem mindenki érintett, s az ostobák ezen keresztül befolyásolhatók és irányíthatók is.

• IRIGYSÉG - Vágyni valamire, amivel a másik rendelkezik, míg mi magunk nem - teljesen hétköznapi dolog. Ha ez a vágy pozitív motivációként ölt testet, s erőfeszítésekre, kitartásra sarkall, úgy ambíciónak nevezzük és tapsolunk hozzá. Ha tunyasággal, kishitűséggel párosul, úgy csupán meddő vágy marad. Minden valószínűség szerint ez a legjelentősebb minőségbeli választóvonal ember és ember között, már Káin és Ábel története is ezt igyekezett megvilágítani. Az irigység önmagában morálisan semleges, azonban a Káin-típusú frusztrált veszteseknél könnyen a bűn forrásává válhat.

• TORKOSSÁG - A legtöbbünk számára sem az aszkéta, sem a hedonista életvitel nem hozza el a kívánt elégedettséget. Az előbbi fonnyadt, örömtelen és életidegen; az utóbbi viszont brutális súlyfelesleget, százféle betegséget és korai halált hoz, ráadásul nagy valószínűséggel a bujaság ígéretének is búcsút mondhatunk. Semmi gáz azzal, ha valaki szereti a hasát - van olyan, aki nem? -, az viszont megkerülhetetlen, hogy kulináris élvezeteinket a jó minőség és visszafogott mennyiség jellemezze.

• HARAG - A harag egy abszolút természetes és evolúciós tekintetben kifejezetten hasznos érzelmi reakció, mellyel valójában háromféle dolgot kezdhetünk. Lenyelhetjük, ám messze ezzel tesszük a legrosszabbat; elfojtott indulataink idővel belülről betegítenek meg bennünket. Kiadhatjuk magunkból nyersen és kontrollálatlanul, ez már eggyel egészségesebb, csupán elviselhetetlenné tesz bennünket. Az optimális haragmenedzsmentet az erőszakmentes józanság jellemzi, amikor határozottan és konstruktívan fejezzük ki nemtetszésünket.

• RESTSÉG - A lustasághoz, a jóra való restséghez mindenkinek joga van. Semmittevéssel, mulasztással - ahogy fent már megfogalmaztuk - nemigen lehet bűnt elkövetni. Ahogy az előző hat, ez is inkább csupán egy jellemvonás, mely bizonyos mértékig egészséges, azon túl viszont a személyes boldogtalanságunk forrása lehet. Nem nehéz belátni, hogy a túlhajszoltság és a permanens láblógatás közti optimumpont valahol skála közepefelé keresendő.

"Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelidíted, igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga. " - így ír Weöres Sándor a vágyak idomításáról. Abszolút egyensúly, a teljes buddhizmus három mondatba préselve. Tökéletes recept, hogy mit kezdjünk a hét "főbűnnel". Legalább ilyen fontos, hogy megszabaduljunk a létezésünket beárnyékoló szégyentől és bűntudattól, hiszen láthatjuk: az a sok apróság, amit a köznyelv véteknek nevez, nagyrészt semmiféle morális töltettel nem bír. Világos, hogy minden elnyomó rendszer szívesen látja a görnyedt hátakat és lehajtott fejeket, ám a 21. századra lassan érdemes volna felébredni végre. Aki önmagát bűnös embernek tartja, aki képtelen emelt fővel járni, az aligha tud bármiféle értéket nyújtani a világnak. Ráadásul ő az, aki a legszörnyűbb tettekhez is csendben asszisztál, hiszen - gondolja - milyen alapon szólhatna bármit? Amióta csak kiűzettünk a Paradicsomból, azóta vágyunk és tartunk oda vissza. Valójában ennek egy szimbolikus megnyilvánulása, amikor a naturisták szégyenérzet nélkül strandolnak ruhátlanul. Ezen az úton jár a tudatos ember is, aki nem hajlandó alaptalan és pusztító bűntudattal élni. Ha a kereszténységben van még erő és késztetés a megújulásra, úgy elsősorban a bűn fogalmával kéne kezdenie valamit. Még akkor is, ha évszázados téveszméket kellene lesöpörnie az asztalról.

Az, hogy a szeretet mindent megold, épp olyan téveszme, mint hogy az erőszak lenne a megoldás bármire is. Egy optimálisan - és erkölcsileg elfogadhatóan - működő világban a hangsúly az egyén szabadságára kerül. Az államnak, vagy bármilyen központi hatalomnak talán az egyetlen, de kétségtelenül az elsődleges funkciója, hogy polgárainak szabadságát megvédje.

Bármilyen társadalmi berendezkedést vizsgálunk, elsősorban arra érdemes fókuszálnunk, hogy az adott rendszerben milyen mértékben biztosítja a hatalom az egyén önrendelkezését, illetve milyen mértékben követeli meg az egyéntől, hogy tiszteletben tartsa a másik autonómiáját. E két változót tekintve összesen négyféle modellel találkozhatunk (a függőleges tengely a hatalmi erőszak, a vízszintes az egyéni erőszak mértékét mutatja):

A tekintélyelvű vallásoknál az egyén szabadsága eleve korlátozott, az "isteni" törvények az ember legintimebb szokásait is mereven szabályozhatják. Jelentős különbséget láthatunk azonban a keresztény és az iszlám típusú berendezkedés között a tekintetben, hogy maga az egyén kiélheti-e agresszív hajlamait, vagy sem. Az előbbi a teljes frusztrációt hirdeti: "ne bántsd embertársadat, a szeretet, mindent megold, a hatalom elnyomását is ugyanilyen jámbor módon tűrd!" Az utóbbi az erőszak szabad áramlásában hisz: bár az egyén sem szabad - hiszen már a hitelhagyásért is halálbüntetés jár -, de dühét, gyilkos indulatát szabadon levezetheti a hitetleneken, a másképp gondolkodókon. (Ugyanez a dinamika jellemzi a 20. századi diktatúrákat, a fasizmust, a nácizmust és a kommunizmust is.) Az alsó két szegmensben a hatalom nem telepedik elnyomó jelleggel az egyénre, a különbség mindössze annyi, hogy humanisztikus környezetben az állam megvédi a polgárait, míg a káosz világában engedi, hogy az utcákon a farkastörvények uralkodjanak. A humanizmus természetesen nem zárja ki a vallásosságot; minden olyan hit belefér, amely nem erőszakos és tekintélyelvű, hanem az embert állítja középpontba. Ilyen a taoizmus, a korai buddhizmus, vagy épp a jézusi tanítás is.

Pontosan érezzük, hogy az egyén jólétét a humanizmus világa szolgálja a legmegfelelőbben, ahol az egyén teljes szabadságot élvez, melynek csupán egyetlen korlátja van, ez pedig a másik ember szabadságának tiszteletben tartása. Nem véletlen, hogy az iszlám nem a kereszténységet tartja a legfőbb ellenségének, hanem az emberközpontú világot, ezek ugyanis az egymástól legtávolabbi eszmerendszerek, átjárás közöttük nemigen létezik. A fenti mátrix szomszédos szegmensei ugyanakkor könnyen átcsúszhatnak egymásba. Európa számos ilyen folyamatot látott és lát manapság is:

1. KERESZTÉNYSÉG → HUMANIZMUS

Ez valójában a felvilágosodás folyamata. Az állam és az egyház elválik egymástól, miközben az alapvető értékek - békesség, szeretet, szolidaritás - tovább élnek. Nevezhetjük ezt a keresztény kultúra finomhangolásának is, ahol a lényeg megmarad, csupán a dogmák tűnnek el; innentől kezdve az "isteni törvények" legfeljebb ajánlásnak számítanak. Az egyén fellélegezhet, de nagyszerű lehetőség ez a keresztény vallásnak is, hogy megmérje magát a "nyílt piacon", az állam erőszakszervezeteinek közvetlen támogatása nélkül. E kétszáz éve tartó folyamatban az egyház nem áll nyerésre, folyamatosan veszíti el európai híveit. Nyugaton egyre több az olyan templom, amely ma már csak múzeumként szolgál. Természetesen a vallási vezetők is tisztában vannak a hanyatlás tényével, csak még azt nem sikerült eldönteniük, hogy melyik irányba mozduljanak. Az ifjú pápa című sorozat - egyébiránt parádésan jó - első évadában a Jude Law által alakított egyházfő a múlt felé lép, s a tekintélyelvűséget igyekszik csúcsra járatni. A másik út az lehet - és a jelek szerint ez a valószínűbb - hogy a vallás feladja a tudomány által megcáfolt dogmákat, s megpróbál lépést tartani a történelemmel. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a páli mellékvágányról visszatér a jézusi tanításhoz.

2. KERESZTÉNYSÉG → ISZLÁM

A kereszténység tehát jelenleg két világ közt toporog, s jelentős azoknak a száma, akik ilyen állapotában súlytalannak és kiüresedettnek érzik. A fundamentalista iszlám lényegesen erőteljesebb, s bármilyen érthetetlen is a magamfajta számára, de léteznek olyanok, akik számára vonzó ez a középkort idéző vakhit. Az iszlám ereje elsősorban megkérdőjelezhetetlenségében áll. Míg a keresztény vallási dogmák szabadon elemezhetők, kifigurázhatók, ütköztethetők a tudományos tézisekkel, addig a muszlim hit a legkevésbé sem tűri a kritikát. Juszuf al-Karadavi sejk nyilatkozta egy 2013-as interjúban, hogy "az iszlám ma már nem létezne, ha eltörölték volna a hit elhagyásáért járó halálbüntetést". Míg Európában a vallás csak egy a hóbortok közül - hasonlóan a kedvenc klubcsapathoz, rockbandához és politikai párthoz -, addig a muszlim országokban ez minden: identitást, hazafiságot, politikai hovatartozást és életstílust is jelent. Nem csupán a nagyszámú bevándorló miatt lesz rövidesen Európa vezető vallása az iszlám, de azoknak is jelentős szerepük van a folyamatban, akik a kiüresedett keresztény hitet hátrahagyva térnek át. Amitől igazán kiráz a hideg, az az, amikor mai keresztény szerzők - miközben a nagy számú váláson és a szabad szexualitáson sopánkodnak - az iszlám világát hozzák fel pozitív példaként. Döbbenet.

3. HUMANIZMUS → KÁOSZ

Egészen pontosan ez a folyamat zajlik ma Nyugat-Európában. Létezett egy világ, mely hitt a szabadságjogokban, a nemek közötti egyenjogúságban, mely elvetette a rasszizmust és elfogadta a szexuális sokszínűséget. Ez az a világ, amelyben a hatalom a toleranciára, a szeretetre és a könyörületességre hivatkozva többé nem látja el alapvető funkcióját és nem védi meg polgárai szabadságát. Azzal, hogy több millió, integrálódni képtelen, a humanizmus értékeit elutasító, megvető bevándorlót szabadítottak a kontinensre, gyakorlatilag veszélybe sodortak mindent, amit európai életstílusnak és kultúrának lehet nevezni. Az öreg kontinens úgy viselkedik manapság, mint az ostoba feleség, aki megértő és szeretetteljes kíván lenni részeges férjével, miközben az agyba-főbe veri a gyerekeit. Lassan rá kéne eszmélni, hogy a szeretet nem old meg mindent. Sőt. Ostobán, korlátlanul, önvédelem nélkül önmagát égeti fel.

4. KÁOSZ → ISZLÁM

A káosz, amely Európa nyugati felét uralja jelenleg, csupán kétféle módon szüntethető meg. Vagy észhez térnek a politikai vezetők és - megvédve polgáraikat - kiállnak a valódi szabadságjogok mellett, vagy feladják az egészet és átengedik a kontinenst az iszlám törvényvallásnak. Nemigen látszik egyéb út. A multikulturális társadalom illúziója már a múlté, a mögöttünk hagyott pár év eseményei igazolták, hogy a liberális-demokratikus-humanista világ és a fundamentalista iszlám nem fér meg egy hajóban. Izgalmas végkifejlet elé nézünk.

Annak idején, amikor e közmondás született, a korszellem elsősorban azért tartotta problémásnak a kevés számú utódot, mert bármiféle tragédia esetén a szülők támasz nélkül maradtak. Ma már ez nem igazán meghatározó szempont. Nem csak azért, mert háborúk és pusztító járványok hiányában a fejlett civilizáció gyermekei jellemzően megérik a felnőttkort, de morálisan is fejlődött annyit a nyugati világ, hogy a 21. században már nem azért nemzünk utódokat, hogy azok eltartsanak bennünket. A címbéli közmondást használva manapság sokkal inkább a gyermekek szükségleteit tartjuk szem előtt, s az egykék magányától igyekszünk megóvni őket. Ez már egy legitim, erkölcsileg helyes aspektus. A jelen poszt mindazonáltal egy harmadik szempontra fókuszál: a kérdés szociológiai okait és demográfiai hatásait vizsgálja.

Tény, hogy a tipikus fehér, európai nő egy gyereket szül, míg az afrikai ötöt. (Az amerikai Pew Research intézet 2015-ös becslése szerint a teljes termékenységi arányszám a világon a kettő között csaknem félúton, 2,4 körüli értéket mutat, miközben az egyes populációk szinten tartását a 2,1-es érték szolgálja.) Mindez jó pár kérdést felvet:

• Jelent-e ez bármiféle problémát?
• Miből fakad a jóléti társadalmak alacsony gyermekvállalási hajlandósága?
• Mit lehet tenni, hogy változzon a trend?
• Mit kezdenek a jelenséggel a világ vezetői?

Konrad Lorenz már 1973-ban, A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című művében megkongatta a vészharangot, a vétkek közül első helyen említve a Föld túlnépesedését. A könyv megjelenésének idején 4 milliárdan éltünk a bolygón, jelenleg csaknem kétszer annyian. Ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy mekkora az optimális méretű populáció a technológia és az infrastruktúra jelenlegi színvonalán, pláne hogy mekkora lesz húsz, vagy ötven év múlva. Hallunk olyan hangokat, hogy másfél milliárd embernél többet nem tud kényelmesen eltartani a Föld, míg más elemzők szerint akár 15-20 milliárdot is. A probléma kettős: ökológiai és gazdasági természetű egyben. Az előbbit a legtöbben értik: minél többen vagyunk, annál többet fogyasztunk, s ezzel százféle módon tesszük tönkre környezetünket. Az utóbbi már nem mindenki számára világos. Ahhoz, hogy az emberiség jóléte pozitív irányba mozduljon, a tőkejavaknak gyorsabban kell növekedniük, mint a népességnek. (Ha csak három lapátom van, hiába alkalmazok öt embert, az utolsó kettő már semmiféle értéket nem fog teremteni, csak a költségeket növeli. Előbb érdemesebb volna beruháznom, két új lapáttal bővítve az eszközparkot.) Ha az ember elég értelmes faj volna, úgy nem fokozná a saját nyomorúságát, hanem lényegesen tudatosabb szaporodási stratégiát követne. Simán lehet, hogy 10-15 év múlva - a mezőgazdaság és az élelmiszeripar forradalmi változásai, a környezettudatos technológiák, a megújuló energiák széles körű felhasználása és az automatizáció nyomán - már semmiféle gondot nem okoz majd 7,5 milliárd ember jólétének biztosítása, jelenleg azonban a legkevésbé sem vidám az összkép. Mindezeket figyelembe véve elvileg nem jelent problémát a népességcsökkenés, Európa egyébként is az egyik legsűrűbben lakott kontinens. Maximálisan egyetértek Csányi Vilmossal, a világhírű etológussal: magam is szívesebben élnék egy ötmilliós Magyarországon, ahol mindenki megtalálja a számítását, mint egy tízmilliós hazában, ahol a társadalom fele folyamatosan elégedetlen. Ám ez csupán teoretikus lehetőség. Az állami egészségügyi és nyugdíjrendszer miatt kényszerpályán az egész európai civilizáció: a népességfogyás az állami költségvetéseket és az ellátórendszereket veszélyezteti. Vegyük észre: tisztán piaci alapon működő társadalmakban nincs ilyen kötöttség; a populáció mérete szabadon, rugalmasan változhat mindkét irányban.

A társadalomkutatók egyik legfontosabb kérdése évtizedek óta, hogy miért születik ilyen kevés gyerek a jóléti államokban, holott - első ránézésre - ennek ellenkezője volna logikus. Az okok között minden esetben megjelenik a mesterséges fogamzásgátlás széleskörű elterjedése. Joggal, hiszen a felmérések szerint a teljes bolygón a szexuális életet élők kétharmada használ valamiféle fogamzásgátló eszközt. Nyilvánvaló azonban, hogy nem sírjuk vissza a múltat, s nem tekintünk irigykedve Afrikára, ahol még mindig a puszta ösztönök uralkodnak a tudatosság felett. Sokan a hedonizmust teszik felelőssé. Azt mondják: annyiféle elérhető élménnyel gazdagodhat az ember, a családalapítás csak egy ezek közül, ráadásul drágább is, mint a karibi nyaralás, vagy a nepáli hegymászó túra. Ebben is van valami, ám magyarázatnak ez is rém karcsú. Gyermeket hozni a világra és felnevelni - semmihez sem hasonlítható élmény. Nem pótolja sem kutya, sem macska, sem világ körüli utazás. Arról nem is beszélve, hogy e téren sem sírjuk vissza a csóró és ingerszegény múltat, amikor nemhogy internet nem volt, de útlevelünk sem, sőt hétfőnként tévéadás sem... Léteznek olyanok, akik a nők megváltozott társadalmi szerepét okolják. Azelőtt - mondják - egyszerűbb világ volt. A nők otthon maradtak, vezették a háztartás és nevelték a gyerekeket. Ebben is van igazság, de még ha a női egyenjogúság volna a népességfogyás egyetlen oka - ahogy messze nem az - akkor sem tehetnénk ellene semmit. Az emberi szabadságjogok magasabb rendű értékek, mint a stabil létszámú populáció. Elég megnézni "A szolgálólány meséje" című filmet, vagy a későbbi, azonos című sorozatot, hogy felálljon a szőr a hátunkon a diktatórikus, fundamentalista, gyermekszülés-orientált társadalmat látva. Akár a fogamzásgátlás lehetőségéről, akár az ingergazdag környezetről, akár a női egyenjogúságról beszélünk, ezek mind értékek; a szabadságról és a tudatosságról szólnak, s valójában nem is tehetők felelőssé a gyermekvállalási hajlandóság alacsony szintjéért.

Amikre igazán érdemes odafigyelnünk, azok az európai lakosság körében készített kérdőíves felmérések (pl. Gallup, Eurobarometer), melyek azt firtatják, hogy a megkérdezettek hány gyereket szeretnének. Az általam ismert kutatások mindegyikére igaz, hogy az átlagos érték - akár Magyarországot, akár a kontinens egyéb országait tekintjük - mindenütt 2 feletti. Szó sincs tehát arról, hogy az európai embereknek már nincs kedvük utódokat nemzeni és szülni. Persze, látjuk, hogy a nemi szerepek sokat változtak az utóbbi évtizedekben. Egészen biztos, hogy a házasság és az elköteleződés már nem ugyanazt jelenti, mint ötven évvel ezelőtt. A lényeg viszont fikarcnyit sem változott: az emberek ugyanúgy vágynak gyerekekre és unokákra, mint bármikor a történelem során, csupán tudatosabban terveznek családot. Az a tény pedig, hogy vágyaik és a valóság ennyire távol kerültek egymástól, semmiképpen sem írható az individualizmus, vagy az elkényelmesedés számlájára, ahogy a legtöbben magyarázni szokták. Olyan elemzéssel is találkoztam már, amely egyenesen a kapitalizmust tette felelőssé az európai népességfogyásért. Ezek a magyarázatok jó esetben téveszmék, rossz esetben szándékos félrevezetések, ócska hazugságok. A valódi mozgatórugó végtelenül szimpla; nem más, mint az anyagi biztonság kérdése. Ezt támasztja alá a családtámogatási intézkedések jól mérhető sikere, a másik oldalról ezt igazolja Nyugat-Európa jelenlegi társadalmi szerkezete. Ahogyan Douglas Murray írja: "Három típusú embernek van ma három, vagy annál is több gyereke: a nagyon gazdagoknak, a szegényeknek, vagy az új bevándorlóknak."

A történelem jelentős részében úgy élt a világ, ahogy a mai Afrika: rengeteg születés, magas gyermekhalandóság, kevés érzelmi kötődés az utódokhoz, s konzervált szegénység, mely nem volt sokkal nyomasztóbb hat gyerekkel, mint kettővel. A világ azonban rengeteget változott. Az átlagember számára elérhetővé vált az a szintű jólét, amely az elmúlt pár ezer évben megközelítőleg sem.  A legfényűzőbb luxus azonban ma már nem az extrém sportautó, vagy az egzotikus nyaralás, hanem éppen a gyerekvállalás. Pár generációval ezelőtt majdnem mindegy volt, hogy a parasztház egyetlen helyiségében négyen, vagy nyolcan hajtották álomra a fejüket, s azon sem aggódott különösebben senki, hogy miből fedezik majd a gyerekek egyetemi oktatását. Manapság - egyre magasabb ingatlanárak mellett - minden gyereknek megfelelő lakókörnyezetet, minimum külön szobát szeretnénk biztosítani, s már csecsemőkorukban azon kattogunk, hogy mibe kerülnek majd a különórák, edzések, pláne a felsőoktatás. Azt kell észrevenni, hogy amikor kifejezetten gazdag országokban szerény számú gyerek születik, ott a valami nagyon el van rontva. A nemzeti össztermék adatokat látva a baj nem azzal van, hogy kevés értéket állítanak elő, ezért a kapitalizmus hibáztatása fatális tévedés. A gond nyilvánvalóan az újraelosztási rendszerben keresendő. Ha megnézzük az Egyesült Államok szaporodási rátáját, azt látjuk, hogy - megelőzve valamennyi európai országot - 2 fölötti értéket mutat, ezen belül a fehér nők átlagosan 1,8 (!) gyereket hoznak a világra, miközben az egy főre jutó GDP nagyságrendileg megegyezik Dánia, vagy Svédország adatával. A képlet borzasztó egyszerű: az amerikaiakat nem adóztatják agyon, így bőven marad pénz a családra.

Európa vezetői úgy döntöttek, hogy nem követik a tengerentúli mintát, hanem jóléti államokat hoznak létre, magas szintű központi ellátással, s ezt finanszírozandó brutális adóterhekkel. Ez a rendszer látszólag kényelmes és élhető, azonban pontosan az alacsony gyerekszám mutatja meg hosszútávú életképtelenségét. Az öreg kontinens kormányai természetesen évtizedek óta tisztában vannak a lesújtó demográfiai adatokkal, mégsem voltak hajlandóak elgondolkodni azon, hogy rossz úton járnak. Ehelyett inkább úgy döntöttek, hogy ázsiai és afrikai bevándorlókkal pótolják a meg nem születő európaiakat. Hogy ez a hetvenéves folyamat mihez vezetett, ma már pontosan láthatjuk. Jómagam csak azon csodálkozom, hogy a nyugat-európai polgárok miként tűrik azt a végtelenül erkölcstelen folyamatot, melynek keretén belül az ő jövedelmükből finanszírozzák a teljes leváltásukat. (Én még Magyarországon is ki vagyok akadva az elvonások mértékétől. Még kevésbé volna őszinte a mosolyom, ha az államháztartási bevételek jelentős részét idegen kultúrákból érkező gazdasági menekültek segélyezésére fordítaná a kormány. Svédország 2015-ben 50,4 milliárd koronát költött a bevándorlókra, ez kb. a magyar költségvetés 8%-ának felel meg.) Számos népet kiraboltak és elpusztítottak már a történelem során, hódítással, gyarmatosítással, katonai diktatúrával. De olyan még eleddig sosem volt hogy egy nép önként döntött volna a saját kivéreztetéséről. Most elérkezett ez is.

Ha létezik olyan metszéspont, ahol a férfiak és a nők egymástól oly különböző gondolatvilága találkozik, akkor a "fogadj el olyannak, amilyen vagyok", illetve a "ne akarj megváltoztatni" kívánalmak feltétlenül ide sorolhatók. Az infantilizmus ugyanis nemtől független. Aki azt várja, hogy feltétel nélkül szeressék, az szociális fejlődésében csúnyán megrekedt a 4-5 éves gyerek szintjén. Az egyik legpusztítóbb téveszme, hogy szüleinken kívül lesz bárki is e világon, aki anélkül szeretne bennünket, hogy számára valamiféle értéket nyújtanánk.

Ami igazán megmosolyogtató, hogy a bamba beletörődést megpróbáljuk erénynek beállítani: "én elfogadlak a hibáiddal együtt is." Ez az a mérgező mondat, amely akár egy életre megakaszthatja a másik fejlődését. Alapvetően háromféle kapcsolati felállás létezik. Először is lehet olyan, hogy Ádám és Éva egyaránt igénytelenek, s nem várnak sokat sem egymástól, sem az élettől. Ez a boldog tudatlanság állapota, nincs is vele különösebb baj, csupán a kihagyott lehetőségekért kár. A másik végletet az a lélekemelő együttműködés jelenti, amikor férj és feleség egymást motiválják a fejlődésben; együtt diétáznak, sportolnak, támogatják a másikat a továbbtanulásában, karrierépítésében, kreatív hobbijában, önmegvalósításában. E két ritka szélsőérték között találjuk az átlagos párkapcsolatot, ahol a felek elégedetlenek egymással, miközben lusták is a változásra. Ha mindezt meghintjük azzal a hazugsággal, hogy a házasság a kompromisszumokról szól, hogy néha nyelnünk kell és hogy végtére is ettől válunk jó emberré - máris felépítettük magunknak a saját kis földi poklunkat.

Sokan úgy gondolnak az esküvőre, mint egy markáns választóvonalra. Előtte: romantikus kalandregény, utána: két haldokló jajgatása az elfekvőben. Előtte: szívdöglesztően szexi szerkók, utána: elnyűtt mackónadrág. Amikor egy-egy tévériportban megszólaltatják a nép gyermekét, s a feliratból megtudjuk, hogy Kovács Ádámnnénak hívják a kövér, fogatlan, műszálas otthonkában nyilatkozó riportalanyt, minden esetben azon kezd el pörögni az agyam, hogy vajon ki lehet Kovács Ádám, és mit tett, amivel ezt kiérdemelte? Egy párkapcsolatnak nem a hétköznapokról kell szólnia, hanem az ünnepekről. Nem azért házasodunk, hogy szert tegyünk egy ingyen ápolóra, szakácsra, bejárónőre, sofőrre, vagy rakodómunkásra. A másik jelenléte nem a nyomorunk és fájdalmunk enyhítését, hanem az örömünk fokozását hivatott szolgálni.

Az egyik legostobább párkapcsolati téveszme, hogy a feleknek - miután határozatlan időre összekötötték az életüket - fel kell adni egyéni életvitelüket, át kell adni magukat az örök kompromisszumnak és innentől kezdve muszáj mindent együtt csinálniuk. Tegyük fel, hogy Ádám szombat este kimenne a Fradi bajnoki rangadójára, míg Éva ugyanarra az időpontra színházlátogatást tervez, s közben mindketten szívesen lennének együtt is. Mi a helyes döntés? (Az lenne az igazán szerencsés, ha most egy pillanatra abbahagynád az olvasást, s Te magad is megpróbálnál választ adni a kérdésre.) Számtalan különböző megoldási javaslatot hallottam már: döntsék el sorsolással; mondjon le az elképzeléséről az egyik, legközelebb majd a másik viszonozza; válasszanak egy harmadik, új programot, melyet mind a ketten élveznek, stb. Az optimális megoldás persze nem így születik. Az érintettek akkor járnak a legjobban, ha egyéni elégedettségük összege a lehető legmagasabb, ezt pedig úgy lehet elérni, ha mind a ketten a szívüket követik. Évának arról kell egyéni és tökéletesen önző (!) döntést hoznia, hogy mi okoz számára nagyobb örömet, a színházi előadás, avagy Ádám társasága. Ha az előbbi, úgy a férfiú döntésétől függetlenül érdemes jegyet váltania a darabra. Ugyanez a helyzet a focimeccs kapcsán is. Ha mindkettőnek a saját programja a fontosabb, úgy - ha elég intelligensek - külön töltik az este egy részét. Ha bármelyik inkább elengedi a saját tervét, mert nagyobb értéket jelent számára a társa testközelsége, úgy nyert a közös program. A kölcsönös elégedettség kulcsa, hogy még véletlenül se áldozza fel magát egyikük sem a másikért. A rossz szájízzel meghozott döntések csupán arra jók, hogy lassan halmozódó méregként idővel tökéletesen aláássák és elpusztítsák a szerelmet.

A házasságon belüli testiség vonatkozásában is jócskán tele vagyunk ostoba beidegződésekkel, alaptalan téveszmékkel. Az egyik legmérgezőbb az a jellemzően férfiúi attitűd, hogy az oltártól való távozás után - reklamációt el nem fogadva - jogunk van rámászni a másikra ott és akkor, amikor csak kedvünk tartja. Nem kevésbé elítélendő a szexmegvonás intézménye sem, mely többnyire a nők által alkalmazott zsarolási eszköz. Nem igaz az sem, hogy mindkét félnek közel megegyező alkalommal kell kezdeményeznie, az meg pláne nem, hogy mindig csak a férjnek. Mindezek olyan kulturális hagyományokban gyökereznek, melyeket érdemes volna egyszer s mindenkorra magunk mögött hagyni. A szerelem természetes és etikus játékszabályai ezeknél lényegesen egyszerűbbek: mindkét fél megteheti az első lépést és mindketten mondhatnak nemet is. Annak érdemes kezdeményeznie, akiben erősebb a vágy, még akkor is, ha ez minden esetben ugyanaz a fél. Az ő feladata a csábítás, az erőszak viszont csak szerepjáték részeként megengedett. Ha gyakoribb az elutasítás, mint a kéj, ott valamelyik féllel komoly baj van, érdemes újragombolni, vagy akár újragondolni a kapcsolatot. Nem tűnik túlságosan bonyolultnak.

A jól működő párkapcsolatok sohasem a feltétel nélküli szeretetről, az önfeladásról, a megalkuvásról, vagy az oltár előtt tett ígéret kényszerítő erejéről szólnak. Sokkal inkább az okos önzésről. Okos önzésünk az, amely megakadályozza, hogy lemondjunk bármiről is, ami igazán fontos számunkra, különös tekintettel szabadságunkra, önrendelkezésünkre, időbeosztásunkra. Okos önzésünk az, amely nap mint nap emlékeztet arra, hogy fontos számunkra a másik, ezért igyekszünk a lehető legnagyszerűbb szeretőkké válni, fizikai és lelki értelemben egyaránt. Okos önzésünk az, amely megköveteli, hogy a másik is igyekezzen hasonlóan tökéletes társsá formálódni. Olyan végtelenül egyszerű ez: minden, amivel többé - gazdagabbá, egészségesebbé, ápoltabbá, szebbé, műveltebbé, figyelmesebbé, érzékenyebbé, komplexebbé - válunk, azzal a kapcsolatot is erősítjük, anélkül, hogy egy szemernyit is feláldoznánk  egyéniségünkből. Ezeket már önmagunkért is érdemes meglépnünk. Ugyanakkor minden olyan mozzanat, amely önfeladással jár - hagyni, hogy a másik döntsön helyettünk, beletörődni a rossz bánásmódba, bármiért is engedélyt kérni, átengedni az irányítást, keserű ízű kompromisszumokat kötni, elfogadni a másik igénytelenségét, hibáit -, magát a kapcsolatot is gyengíti.

"Szeress úgy is, ha rossz vagyok!" "Fogadj el olyannak, amilyen vagyok" - oly gyakran halljuk, hogy már-már elhisszük az igazságát. Végzetes hiba volna. Az igazán kielégítő párkapcsolatok egyik legfontosabb ismérve, hogy egyetlen percre sem törődünk bele a másik fejlődésképtelenségébe. No és persze a sajátunkéba sem.

Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a legtöbben már eldöntötték, kire fognak szavazni vasárnap. Az sem kérdés, hogy a többség úgy hiszi, intellektuális alapon nyugvó, racionális döntést hoz, miközben a mélyben csupán vegytiszta indulatok, érzelmek és évtizedes beidegződések dolgoznak. Nincs olyan naiv reményem, hogy e poszt hatására bárki is változtatna döntésén, mindössze azt szeretném láttatni, hogy miként volna érdemes választanunk, hogy hideg fejjel hogyan járnánk el.

Amikor egy nagyvállalat, vagy állami szerv valamiféle munka elvégzésére tendert ír ki, rögtön közzé is teszi, hogy milyen szempontrendszer alapján választja majd ki a győztes pályázót. Ez valahogy ilyenformán szokott kinézni:

• Vállalkozói díj 30%
• Műszaki tartalom 30%
• A projektben részt vevők szakmai múltja 20%
• A társaság referenciái 10%
• A vállalt határidő 10%

(A százalékértékek természetesen azt jelölik, hogy az adott szempontok milyen súllyal jelennek meg a végső döntésnél.)

Az az érdekes, hogy nem csupán a hűvös üzleti szférában, de életünk legforróbb és legintimebb választásainál is hasonló szisztémát működtetünk. Mondhatjuk, hogy Arankával szerelem volt első látásra, ám valójában agyunk már a találkozás első percében milliónyi impulzust dolgoz fel, s veti össze ezeket azzal az idealizált képpel, melyet magunkban hordozunk a "tökéletes társ modellje" elnevezésű fiókban. Egyéni preferenciáink, értékelési szempontjaink és az ezekhez illeszkedő súlyok adottak, még akkor is, ha többnyire a tudattalan mélyén dolgoznak.

Amikor a jövőnk kapcsán politikai természetű döntést hozunk, a legkevésbé szerencsés, ha ezt érzelmi alapon, tiszta indulatból tesszük, még akkor sem, ha a palettán sorakozó valamennyi szereplő ebbe az irányba igyekszik terelni bennünket. Nekik az a dolguk, hogy az emóciókra - a félelemre, a haragra, az irigységre, az undorra és nagy ritkán a szimpátiára - hassanak, nekünk pedig az, hogy mindezt figyelmen kívül hagyva megpróbáljunk a lényeges szempontokra figyelni. A legfontosabb, hogy legyen egy jól megfestett víziónk; tudnunk kell, hogy miféle országban szeretnénk élni. Ha ez kész, már csak azt kell megvizsgálni, hogy mely politikai erők visznek a legközelebb ehhez az álomhoz. Mintha csak egy tenderbontáson lennénk. Nekem például borzasztó nehéz dolgom van, mert jelenleg egyetlen politikai erőt sem látok, amelyre jó szívvel szavaznék. Ugyanakkor nagyon is világos képem van arról, hogy milyen világban szeretnék felébredni április 9-én. Meggyőződésem, hogy életünk minősége egyenes arányban áll személyes szabadságunk mértékével, ezért olyan politikai erőt szeretnék támogatni, amelyik ezt a legmagasabb szinten szolgálja, biztosítja. Személyes szabadságom leginkább a következőktől függ:

• közbiztonság,
• szabad piac, a vállalkozás szabadsága,
• stabil gazdaság,
• vélemény-, szólás- és sajtószabadság,
• gyülekezési szabadság és a tüntetések békés kezelése,
• alacsony adók, szerény állami szerepvállalás,
• politikától független igazságszolgáltatás,
• korrupciómentesség,
• kormányzóképesség.

Szomorú, hogy ezeket az alapkövetelményeket együttesen egyetlen párt győzelme esetén sem látom biztosítottnak, sőt vannak olyan pontok a felsorolásban, amelyek mindenféle választási forgatókönyv szerint reménytelennek tűnnek. Ezzel együtt is izgalmas szellemi feladvány, hogy a felvázolt szempontrendszer és a megfelelő súlyozás figyelembevételével kiértékeljem az egyes pályázókat.

"Arra az út, amerre a kerékvágás" - vallja a néplélek. Én ezzel szemben azt mondom: csakis rajtunk múlik, hogy merre indulunk. Nem a kerékvágást érdemes figyelni, hanem sokkal inkább a térképet, s legfőképp a célt, ahová megérkezni vágyunk. Legyünk észnél vasárnap!

Van valami, amit egészen kisgyerek korom óta nem értek. Miért tartják a tekintélyelvű vallások értékesebbnek a vakhitet a tapasztalásnál? Természetesen nem nehéz belátni, hogy bizonyos kérdésekben - létezik-e Isten, van-e élet a halál után stb. - kénytelenek vagyunk a hitre támaszkodni, egyéb eszközünk nem lévén. Azonban mindig is azt gondoltam, hogy ami megismerhető és megtapasztalható, azt vétek meghagyni a vakhit felségterületén. A Prédikátor könyvéből elcsent címbéli fordulat jól kifejezi azt a tudásellenes attitűdöt, melyet oly sokszor tetten érhetünk az egyes vallások háza táján.

Minden az Édenkertből indul. Isten egyértelmű instrukciókkal látta el Ádámot, csaknem all inclusive ellátást nyújtva: "A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudásának fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz." Hatéves forma lehettem, amikor először találkoztam e történettel, de már akkor is gyanúsan csengett mindez. Tiltott gyümölcs? És pont a jó és rossz tudásának fáján? Hát nem az lenne a legelemibb küldetésünk, hogy megtudjuk, mi a jó és mi a rossz?  Ráadásul Isten kíváncsinak, tudásra szomjasnak alkotta meg az embert. Ha a Teremtő a kert végében megbúvó, jelentéktelen és savanyú termésű, semmiféle titkot nem rejtő fát nevezte volna érinthetetlennek, a két engedetlen bizonyára azt is megdézsmálta volna, mindenfajta rádumálás nélkül is. Nem lehet véletlen, hogy ez az első sztori a Bibliában. Már a felütésnél eldől minden: az isteni tekintélynek való engedelmesség nagyobb erény a gyermeki tudásvágynál. Érthetetlen. Arról egyébiránt ritkán esik szó, hogy már az első isteni parancs is üres fenyegetésnek bizonyul: Ádám és Éva simán túlélik a kóstolót, csupán a paradicsomi luxust kell szerényebb lakhelyre cserélniük.  

Ugorjunk egy nagyot, egészen Jézus feltámadásának történetéhez! János evangéliuma szerint Tamás épp nem volt a többi tanítvánnyal, amikor a halálból visszatért Megváltó első ízben megjelent számukra. Amikor utólag beszámoltak neki a kopogtatás nélkül érkező, váratlan vendégről, Tamás teljesen adekvát módon reagált: "Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem." Szerencséje volt, mert Jézus egy bő héttel később ismét megjelent körükben, s valójában semmiféle kifogást sem támasztott a tapasztalással szemben: "Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba!" Az engedékenységet mindenesetre némi szemrehányás is követi: "Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek." Számomra kissé lehangoló, hogy János olyan mondatokat ad Jézus szájába, amelyek visszatérést jelentenek az ószövetségi szellemhez, vagyis a vakhit itt is értékesebbnek ítéltetik a bizonyosságnál. Tamáson rajta is ragad a hitetlen jelző, s bár az egyház szentként tartja számon, e tettét - melynek tapsol a tudomány felsőbbrendűségét hirdető racionális ember - a templomi szószékről nem sűrűn dicsérik.

Ugyanez az attitűd jellemzi a keresztény vallás meghatározó alakjait, vezetőit. Szent Ágoston így fogalmaz: "A kísértésnek van még egy formája, mely még több veszélyt rejteget. Ez pedig a kíváncsiság kórja. Ez hajt minket, hogy felfedezzük a természet titkait, amelyek semmit sem szereznek nekünk, és amelyeket nem szabadna megismerni kívánnunk." Luther se különb: "Az értelmet át kell verni, meg kell vakítani és el kell pusztítani. A hitnek lábbal kell taposnia minden értelmet, érzéket és megértést, és bármit is lát, figyelmen kívül kell hagyni, és... semmit sem ismerni, csak az Úr szavát." Giordano Bruno kifejezetten a tűzzel játszott, amikor a katolikus dogmákkal ellentétes gondolatait papírra vetette, s Galilei lába alatt is csaknem forróvá vált a talaj, csak mert piszok jó távcsövet épített és felfedezte a Jupiter holdjait. A legnagyobb tiszteletlenséget Darwin követte el az evolúciós elmélet megfogalmazásával, melyet az egyházi vezetők ugyancsak nem fogadtak kitörő lelkesedéssel. Az arisztotelészi - statikus és földközpontú - világkép tökéletesen összeegyeztethető volt a teremtéstörténettel, így kiválóan megfelelt az egyházi igényeknek. Mindent, ami ezzel szembement, azt a vallás tekintélyét veszélyeztetőnek ítélték és - pillanatnyi hatalmuktól függően - elvetették, tiltották, üldözték. Kevés ostobább és veszélyesebb lény létezik, mint a vallási fundamentalista, aki inkább hisz a szent könyveknek, mint a saját szemének. S ha mindez hatalommal párosul... Ismerünk olyanokat, akik a mai napig azt bizonygatják az egyházról, hogy valójában nem volt tudományellenes, csupán fontolva haladó. Nyilván semmi baj azzal, ha a vallás nem teszi magáévá a hipotézis szintjén álló tudományos nóvumokat, hanem bevárja a cáfolhatatlan bizonyítékokat. Azzal sincs gond, ha ellenérveket keres. Ugyanakkor semmiképpen sem tűnik barátságos érvelésnek, sem pedig megfontolt konzervativizmusnak, ha elevenen elégetjük a másként gondolkodót. Szerencsére mára már sokat változott a helyzet. II. János Pál pápa 1991-ben, a Magyar Tudományos Akadémián tartott beszédében a következőket mondta: "Az egyház elismeri és követeli a tudományos kutatás és a művészi alkotás szabadságát és autonómiáját. A kultúrának szüksége van az igazi szabadságra, még a vallásos hittel szemben is." A Dalai Láma ennél is tovább megy. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit tenne, ha a tudomány megcáfolná a hitét, gondolkodás nélkül vágta rá: "Egyszerűen megváltoztatnám a hitemet." Példaértékű nyilatkozat.

Azzal, hogy a tekintélyelvű vallások a hitet magasabb polcra helyezik a tudásnál, mérhetetlen károkat okoztak a történelem során, s okoznak a mai napig. Ha létezik olyan egyház, amely valóban a békés emberi együttélést tűzi a zászlajára, annak az elsősorban ezen a szemléleten kellene változtatnia. Belülről építkező morális tartás ugyanis nem tud kialakulni olyan környezetben, ahol a dogmák uralkodnak gondolkodás felett. Egy mai, európai ember számára elképzelhetetlen, hogy miféle tudati szinten mozoghat egy öngyilkos, muzulmán terrorista. Valójában nehéz is hibáztatni tettéért, hiszen meggyőződése, hogy helyesen cselekszik és jutalom várja a mennyországban. De nem is kell elhagynunk a kontinenst, hogy hasonlóval találkozzunk, elég, ha háromszáz évet visszautazunk az időben. A 18. századi Észak-Európában csupán négy hittétel kellett ahhoz, hogy egyes emberek igazán groteszk dolgokat műveljenek. Nem volt szükséges egyéb, mint hinniük a mennyországban, a pokolban, a gyónásból eredő teljes bűnbocsánatban, valamint abban, hogy az öngyilkosság halálos bűn és egyenes út a pokolba. Kétségkívül meglehetősen cudar helyzet lehetett egy mély depresszióban szenvedő számára, akinek elviselhetetlen a földi létezés, ám annak mégsem vethetett véget saját kezűleg. Kellően sötét lélekkel azonban e csapdahelyzet sem bizonyult megoldhatatlannak: elég volt egy szimpla gyilkosságot elkövetni a biztos halálbüntetésért... (Legyünk tisztességesek: az iszlám tanítás közvetlenül hibáztatható a terrorcselekményekért, a katolikus vallás csak közvetve felelős a kiskapukereső öngyilkosjelöltekért.)

Bevallom, nehéz kiigazodnom a vallási dogmák világában. Ha pénzfeldobással kívánnék eldönteni egy egyszerű kérdést, arról - felekezettől függetlenül - mindenki azt mondaná: morálisan semleges véletlen generátort alkalmaztam. Ha ugyanezt az eljárást megfűszerezném azzal a felkiáltással, hogy döntsön a Teremtő, úgy már rögtön istenkísértésnek, vagyis helytelen cselekedetnek minősülne. Ha törvényes nejemmel védekezés nélkül szexelek - vagyis gyermekáldás terén a döntést a Teremtőre bízom -, úgy helyesen járok el, míg ha óvszert húznék, azzal megsérteném az Istent. Ki a fene tudja ezt követni? A szexualitás egy tipikusan olyan kérdés, melynek kapcsán a katolikus egyház még mindig kitart ősrégi nézetei mellett, még akkor is, ha a nyugati civilizációban élő hívők generációk óta figyelmen kívül hagyják előírásait. A házasság előtti szex tiltása például konkrétan olyan mozzanat, amely a vakhitet részesíti előnyben a tapasztalással szemben. Azon kevesek, akik manapság is érintetlenül lépnek az oltár elé, sokkal inkább tűnnek naivnak és felelőtlennek, mintsem erkölcsösnek. Hasonló a helyzet az imént már említett fogamzásgátlás kérdésében is. Ha az ember képes arra, hogy tudatosan tervezzen családot, miért ragaszkodik az egyház ahhoz, hogy hagyjunk Istennek is egy kiskaput? (Mintha a Mindenható nem tudna kijátszani egy vékonyka gumit vagy egy spirált...) A demográfiai mutatók is azt támasztják alá, hogy Európa már rég nem pironkodik, ha fogamzásgátlásról van szó, azonban a harmadik világ brutális túlnépesedése miatt bőven aggódhatnának a vallási vezetők. Nem biztos, hogy Istennek jobban tetsző dolog, ha gyermekek százezrei halnak éhen, mintha a családfő hozzászokna az óvszerhasználathoz.

Mindig is azt gondoltam, hogy ha betartjuk az alapvető törvényeket - vagyis tiszteletben tartjuk a másik ember szabadságát - úgy létezésünk minden további elemét egyéni ízlésünknek megfelelően válogathatjuk össze a különböző filozófiai és vallási irányzatokból. Mindig furcsálltam a szellemi mélyrepülésben élen járó szektákat, ahol csak a belépésről kell döntést hozni, minden egyéb gondolatot készen kap az ember. Még a katolikusok is megvető fintorgással tekintenek a különböző szektákra, pedig XI. Piusz pápa "Mortalium animos" kezdetű apostoli körlevele értelmében nekik is tilos válogatni a különböző hitigazságok között. (Aki például nem hisz a szeplőtelen fogantatás tündérmeséjében, az azonnal ki is zárta magát a közösségből.) Olyan ez, mintha az IKEA kiakadna azon hogy csak a kanapét viszed magaddal, s dohányzóasztalt már a Kikában választasz.... Amikor vallási témában írt posztjaim hozzászólásait olvasom, mindig örömmel tölt el, hogy léteznek olyan hívők is, akik nyitott elmével és szeretetteljesen állnak a kérdéshez, még ha nem is értenek egyet velem. A tipikus vallásos reakció persze nem ilyen, hanem haragos és gyűlölködő. Mintha sosem olvasták volna a magvetőről szóló jézusi példázatot. Mintha a nyitott, önálló gondolkodásra képes elme nem jelentene értéket, sőt az ördög műve volna. Semmi sem áll ilyen messze a jézusi tanítástól és semmi sem áll ilyen közel a gyilkos, pusztító fanatizmushoz. Az ilyen visszajelzések a legpazarabb jelzései annak, hogy a vakhit mennyire bizonytalan és törékeny tud lenni.

"Jézus feltámadása a kereszténység hitének olyan tartóoszlopa, melyet, ha megingatunk, az egész felépítmény dőlne össze." - írja Zsengellér József református teológus a Test és lélek című írásában. Valóban így van, a kereszténység mindent egy lapra, a húsvéti ünnepkörre tett fel. Jómagam nem merném kijelenteni, hogy Jézus nem támadt fel, mert - akárcsak Isten létezését illetően - sem ez, sem ennek ellenkezője nem bizonyítható. Még csak azt sem állítom, hogy a feltámadástörténet nem vált jó marketingelemmé, hiszen milyen eszelős vállalt volna mártírhalált a hitéért a feltámadás ígérete nélkül? (Más kérdés, hogy még ezzel együtt sem tűnik túl intelligens döntésnek.) Abban viszont egészen bizonyos vagyok, hogy Jézus áldozati bárány szerepe kifejezetten elhomályosítja a lényegi fejezeteket, magát a tanítását. Az sem kérdés, hogy amíg Krisztus feltámadásának elfogadása jelenti a keresztény hit alapját, addig sok millió racionálisan gondolkodó, tanult ember eleve kívül reked ezen a körön.

A katolikus hitvédelem mindig is nagy energiákat fektetett abba a lehetetlen küldetésbe, hogy Jézus feltámadását megcáfolhatatlan érvekkel bizonyítsa. Ez hasonlóan megmosolyogtató, mint Aquinói Szent Tamás igyekezete Isten létének igazolására: a projekt valójában már az induláskor elbukott. Krisztus halálból való visszatérésének bizonyítási eljárása többnyire azon a logikai elven nyugszik, hogy a hitvédők megkísérelnek minden egyéb lehetőséget felvázolni, s azokat tételesen megcáfolni. Ily módon az elmúlt kétezer év során számtalan figyelemreméltó érvet sikerült összegyűjteni az ájulás- az összeesküvés- a hallucináció- és a mítoszelmélet cáfolataként, ám ezek azért még mindig elég karcsúak ahhoz, hogy a tudomány történelmi tényként fogadja el a jézusi visszatérést. Az a körülmény, hogy a négy evangélista négy különböző módon meséli el a feltámadás történetét, megítélésem szerint meglehetősen homályos hallucinációkra utal. Az evangélisták mindegyike egészen szűkkörű találkozásokról számol be, e sztorikban csupán a közvetlen tanítványok léptek kapcsolatba a halálból visszatérő Megváltóval. Az igazi mítoszgyártás Pál apostol ténykedéséhez köthető.

A kereszténység hit- és egyházi intézményrendszere elsősorban Pálnak köszönhetően az, ami. Életútja a legtöbbek számára közismert: rabbinak készült, vagyis ő maga is az ószövetségi törvényvalláson nevelkedett. Rabbinus vizsgálóbiztosként eszelősen üldözte Jézus első követőit, mígnem a damaszkuszi úton - súlyos epilepsziás rohamának, illetve az azt kísérő látomásnak köszönhetően - megtért, vagyis átállt a túloldalra. Innentől kezdve - a temporális epilepsziában szenvedőkre jellemző grafomániából fakadóan - megszállottan ontotta magából csapongó, széteső, unalmas és terjedelmes leveleit, amelyekből tizenhárom az Újszövetség szerves részévé vált. E levelek nem csupán irodalmi tekintetben hagynak számos kívánnivalót maguk után, de Jézus stílusával, szóhasználatával és legfőképpen szellemiségével sem mutatnak túl sok rokonságot. Jézus egész pályafutása során morált hirdet, Pál ezzel szemben a kereszthalált, az áldozatot helyezi előtérbe. Sajnálatos módon azonban a páli leveleknek sikerült tökéletesen háttérbe szorítaniuk a valamivel később íródott evangéliumokat. Elég, ha csak Aquinói Szent Tamás alapművét, a Summa Theologiae-t, vagy a modernizációt meghirdető (!) II. vatikáni zsinat dokumentumgyűjteményét említjük. Mindkét, a keresztény vallás irányát jelentősen meghatározó szövegben több hivatkozást találunk a páli levelekre, mint az Újszövetség bármely más részére. Pál egyébiránt sohasem találkozott Jézussal. A korintusiakhoz írt levelében említést tesz róla, hogy neki is megjelent a már feltámadt Krisztus, ám hogy ezt mennyire kell komolyan venni egy rendszeres rohamokkal küzdő epilepsziástól, azt ki-ki maga döntse el. Ugyanebben a levélben kezdi el felépíteni a nagy legendát: "megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek." Hát persze. Ahogyan látták Elvist is és a medjugorjei szűzanyát is, csak utóbbiakról legalább többen is beszámoltak. Pál apostol működése mindenesetre jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a kereszténység egy meddő mellékvágányra terelje önmagát. A tökéletesen lényegtelen, dogmatikus kérdések kiütéssel győztek a morál felett; az egyház kétezer éven keresztül Jézusnak csupán a nevét, az arcát és a keresztjét használta, a tanításait pedig simán hagyta a polcon porosodni.      

Joggal merül fel a kérdés: miért választották ezt az utat a kereszténység vezetői? Miért a páli vonalat követték, a szenvedéstörténetet és feltámadást állítva a fókuszba, s nem pedig a végtelenül humánus jézusi etikát? Erre legalább három magyarázattal is szolgálhatunk.

1. GAZDASÁGI, POLITIKAI, HATALMI ÉRDEKEK - Ha Krisztus keresztáldozata pozitív és követendő példa, úgy az elnyomott rétegek mindennapi áldozata, adója, meghunyászkodása és alávetettségének birkamód tűrése is erkölcsileg helyes. Ha Jézus feltámadt, úgy van reménye a nép egyszerű fiának is a halál utáni, a földinél sokkal fényűzőbb életre. Azt a pár évtizedet pedig simán végig lehet járni lehajtott fejjel, meggörnyedt háttal is.

2. BULVÁR - Ahogy a magyar politika is lassan kezd ráébredni, hogy semmi szükség pártprogramokra, ideológiákra, jövőképre, vagy morális emelkedettségre, úgy a vallási vezetők már évezredek óta tudják, hogy a népet nem az intellektusánál kell megragadni, hiszen az reménytelen kísérlet. Az olyan nagyívű gondolatok, mint hogy "ne ítélkezzetek", "legyetek tökéletesek", avagy "bocsássatok meg és nektek is megbocsátanak", érthetetlenek és befogadhatatlanok egy átlagember számára még a 21. században is, nemhogy az ókor, vagy a középkor tudati szintjén. A szenvedéstörténet azonban kellően kegyetlen, véres és fájdalmas ahhoz, hogy még a legridegebb lelkűek is beleborzongjanak. (Különösen, ha olyan naturálisan tálalják, mint ahogy Mel Gibson tette a Passió című filmjében.) A brutális kivégzést követő feltámadás pedig egy olyan parádés fantasy-elem, amely nem csupán léleksimogató hepiendet jelent, de azt a csodákra szomjazó tömegigényt is maximálisan kielégíti, amelyet szürke hétköznapokon népmesékkel, sci-fi filmekkel, vagy illuzionista előadásokkal lehet csak jóllakatni.

3. SZEMÉLYES DEFEKTUSOK - Mózes, Mohamed, Pál apostol, Luther, Kálvin - mindegyikük életét rohamszerű, misztikus látomások kísérik, amelyek - az agykutatás legújabb felismeréseit figyelembe véve - valamennyi esetben temporális epilepsziáról árulkodnak. Tekintve, hogy ugyanez az ősi agyterület felel a vallásos hit mellett a szexualitásért és az agresszióért is, az epilepsziára hajlamos karakter sajátosságai között a jóvá, szentté és halhatatlanná válás igénye mellett megjelenik többféle szexuális deviancia és az erőszakosság is. A keresztes háborúk, az inkvizíció intézménye és az iszlám kegyetlensége is elsősorban a sérült elméjű vallásalapítók és egyházi vezetők szadista perverzitásából eredeztethetők. A szenvedés, a kín sokkal izgalmasabb, vonzóbb és testhezállóbb téma számukra, mint az alapvetően pacifista jézusi tanítás bármely eleme.

Játsszunk el egy pillanatra azzal a gondolattal, hogy egy izraeli régészcsoport a jövő héten megtalálja Jézus csontvázát, melynek valódiságát harmincféle különböző kutatócsoport igazolja hitelt érdemlően, a legmodernebb technikák igénybevételével. Mi történne? Kiderülne, hogy a feltámadástörténet páli hallucináció csupán, s nyilván jelentősen megrogyna a keresztény egyház egyébként sem eget verő tekintélye. De ennyi. A lényeg az égvilágon semmit sem változna: Jézus tanítása ugyanolyan élő és igaz maradna. Morálfilozófiája kikezdhetetlen, a lélektani megállapításait a pszichológiai kutatások minden esetben visszaigazolták. Arról pedig a legkevésbé sem tehet, hogy a csodákra és látványelemekre éhes néplélek örömmel kajálta halálból való visszatérésének fantasy-történetét. A keresztény vallás legnagyobb téveszméje, hogy a húsvéti ünnepkörben, a passióban és a feltámadásban látja Jézus küldetésének lényegét.

"Marriage is a lottery" - tartja az angol közmondás, és az európai válási statisztikákat szemlélve már-már azt gondolnánk, nem is alaptalanul. A nyugati világban a házasságok több mint a fele - a listavezető Belgiumban háromnegyede - válással végződik, de még csak nem is ez a legnagyobb probléma. Az igazán elszomorító az, amikor olyan emberek, akik hosszú éveken keresztül úgy gondolták, hogy mindennél jobban szeretik társukat, a kapcsolat lezárásakor képesek totálisan kifordulni önmagukból és a legkevésbé sem válogatnak, ha a másikkal szembeni kegyetlenkedésről van szó. Mintha férj és feleség tényleg csak véletlenszerű sorsolással kerülnének össze. Mintha valami íratlan szabály tiltaná, hogy a párválasztás tudatosan történjen. Mintha megengedhetetlen volna, hogy a felek alaposan megismerjék egymást. Mintha nem kizárólag rajtunk múlna, hogy miként bánunk egymással a kapcsolat ideje alatt és azon túl.

Sokszor nem is kell hosszú esztendőkig várni a nagy meglepetésekre. Egy katolikus lányismerősöm követte el azt a végzetes hibát, hogy az esküvőt megelőzően egy percig sem élt együtt imádott vőlegényével. A srác látszólag tökéletes volt: magas, jóképű, kisportolt, két diplomával, három nyelvvizsgával. Azonban csak a mézeshetek során derült fény arra az apróságra, hogy a fiatalember nem húzza le a vécét maga után, még a nagyszabású projekteket követően sem. Az újdonsült, ám annál döbbentebb feleség az első két esetnél még túllépett az ügyön - biztos a felhőkben jár a drága nagy boldogságában - ám a harmadik napon már nem bírta tovább és rákérdezett a dologra. A fiú a világ legtermészetesebb módján közölte, hogy ezt a részfeladatot eleddig mindig az édesanyja látta el... A következő történet - mely a változatosság kedvéért egy férfi ismerősömé - már sokkal tipikusabb. Emberünk jól menő vállalkozó, aki a negyvenes évei elején összejön a titkárnőjével és új családot alapít. Természetesen exnejének és az asszonnyal maradó kiskorú gyerekeinek kipárnázott kényelmet biztosít, luxuslakást, több százezres havi apanázzsal. A sértett büszkeségű, mellékvágányra tett feleség azonban a legkevésbé sem elégedett, szörnyű bosszúvágy fűti, ezért volt férjét bölcsen feljelenti a NAV-nál. Az adóhatóság talál is bőven stikliket, s a vállalkozás harmincmilliós büntetést kap. A luxuslakás azonnal ugrik, az apanázs a negyedére apad, az exfeleség pedig a mai napig azt kérdi magától, ért-e a hiúság annyit, hogy kisemmizze saját magát és gyerekeit? A harmadik sztori közismert és végtelenül brutális. Bene Krisztiánról, a volt kórházigazgatóról van szó, akit nemrég kilenc évre ítéltek, amiért lúggal öntötte le volt szeretője nemi szervét. Egy orvos, aki - csak mert nem bírt megbirkózni a szakítás tényével - képes volt szétroncsolni szerelme hüvelyét és méhszáját, valószínűleg egy életre megnyomorítva a nőt. Döbbenet. (Van ennél sötétebb tónusa a léleknek?) Hogy mi a közös ezekben a történetekben? A vakság és süketség. A mama kedvence, az ostoba, rosszindulatú feleség és a pszichopata szerető is mind egy-egy időzített bomba volt, amelyet a másik nem érzékelt, ketyegését egészen a végkifejletig nem hallotta. Hogy a fenébe lehet az, hogy évek alatt sem derül ki, ki is az az ember, aki mellettünk ébred?  

A világ számos részén a mai napig az a primitív szokás járja, hogy a frigyet a két família hozza össze, az érintettek megkérdezése nélkül. Ez persze nem zárja ki, hogy e kapcsolatok idővel harmonikussá, vagy akár szeretetteljessé váljanak, de azt sem, hogy földi pokollá, életre szóló módon konzerválva a tömény boldogtalanságot. Ezek ténylegesen lutri-házasságok, melyek összetartó ereje nem a belső meggyőződés, nem az együvé tartozás törhetetlen érzelmi lánca, hanem a család, a társadalom, a vallás külső, kényszerítő elvárása. Igazán hálásak lehetünk a sorsnak, hogy a 21. századi Európában élhetünk, ahol ez a barbár szokás már jó ideje kiment a divatból, jóllehet a mai napig hallani olyan ortodox hangokat, melyek szerint ez a világ volt az igazi. A fene se érti, hogy a vaskalaposok milyen értéket látnak az elrendezett frigyben, talán csak azt a kényelmet, hogy még csajozni sem kell megtanulni... Aki látta az Amerikába jöttem c. filmet, bizonyára emlékszik arra a jelenetre, amikor Zamunda trónörökösének (Eddie Murphy) bemutatják a számára kijelölt arát. A lány csinos és a végletekig készséges, ám a herceg - pont ez utóbbi miatt - fantáziátlannak és unalmasnak találja. Olyan jövendőbelire vágyik, aki egyenrangú társa lehet, ehhez pedig keresni, kutatni, próbálkozni, ismerkedni kell, még véletlenül sem összeborulni az első jöttmenttel.

Mit tehetünk tehát, hogy hosszútávú kapcsolataink sorsát illetően a minimálisra csökkentsük a vakszerencse szerepét? Hogyan érhetjük el, hogy házasságunk a legkevésbé se emlékeztessen a lottóhúzásra, ahol a szelvények többsége a kukában végzi? A kulcsszó nyilvánvalóan a tudatosság.

1. Zamunda hercegéhez hasonlóan érdemes addig járni a világot, míg méltó társra nem lelünk. Pár évtizedre még a szájára vette a falu azokat a fiatalokat, akik a párkeresés időszakában sűrűn váltogatták a partnereiket, de ma már a túlnyomó többség városlakó és magasról tesz a besavanyodott erkölcscsőszökre.

2. Azelőtt jegyességnek hívták azt a másfél évig tartó kijózanodási periódust, amíg felszállt a lila köd, s a felek végre tiszta fejjel érzékelhették egymást. Ez biztosan nem megúszható. Másfél év együttélés alatt sok minden kiderül. Akár az is, ha a közös jövő totál képtelenség; akár az is, ha léteznek működő technikái annak, miként lehet elviselni egymást. A legnagyobb zsákutca itt is az ortodox vallásosság. Ha él még a Földön pár naiv lelkű, akik a hancúrozással is megvárják a lagzit, azoknak tényleg szó szerint lutri a házasság.   

3. Ha már megtettük magunknak azt a szívességet, hogy kerestünk egy ideálisnak tetsző jelöltet, továbbá vettük a fáradságot, hogy alaposan megismerjük, onnantól már csak elrontani lehet. Persze a többségnek sikerül is. Féltékenységgel, görcsös társfüggőséggel, a másik birtoklásának hamis illúziójával, vagy épp elhanyagolással, nemtörődömséggel, durvasággal. S valójában pont azért végződik válással a házasságok többsége, mert a krízishelyzetekben hajlamosak vagyunk elfogadni a címbéli angol közmondás valóságát. A másikat, akit nem is oly rég még minden ízében tökéletes főnyereménynek gondoltunk, most teljesen értéktelennek ítéljük. Holott társunk alig változott, valójában csak tekintetünk lett más. A mézeshetek során a pozitív vonásokra fókuszáltunk, a válás előszobájában pedig csak a negatívakra, miközben mindezek végig ott voltak az orrunk előtt. Ha hosszútávra tervezünk, úgy muszáj tudatosan megőrizni emlékezetünkben a másik oly vonzó mozaikdarabkáit.

Ingle Lake, az Indiana University of Pennsylvania hallgatója - az előadó tanár kérdésére válaszolva - megjegyezte, hogy a biológusok szerint csak két nem létezik. A tanár ezt - felindultan reagálva - a transzneműekkel szembeni tiszteletlenségnek nevezte, s fegyelmi eljárást kezdeményezett a diákkal szemben, akit végül eltiltottak a kurzus látogatásától. Az egyetem rektorának levelében ez állt: "Viselkedésével súlyosan megzavarta az oktatást." Amerikában járunk, a szabadság bölcsőjében; egy felsőoktatási intézményben, a tudás, az együttgondolkodás, a véleményütköztetés szellemi műhelyében. Mindez napjainkban, még véletlenül sem az inkvizícióval fenyegető sötét középkorban.

Hasonló a helyzet Európában, ha a migránskérdésről esik szó. A két évvel ezelőtti kölni szilveszter eseményei kapcsán a német sajtó majdnem egy hétig hallgatott, az elkövetők származását pedig még azt követően is igyekezett eltitkolni. Az öreg kontinens nyugati felében nem igazán illendő no go zónákról beszélni, vagy az iszlám vallást kritizálni. Lázár János meglehetősen visszafogott bécsi helyzetjelentésén is napokig hőbörgött a sógorok sajtója, sőt a Facebook egy időre le is tiltotta a videót. Kocsis Máté a napokban nyerte meg azt a pert, amelyet a Helsinki Bizottság indított ellene még 2015-ben. Bűne az volt, hogy egy posztjában szóvá tette: a migránsok tönkretették az egyik frissen felújított VIII. kerületi teret, s ezzel a bejegyzéssel megbántotta őket...

Akár a rabszolgatartó társadalmakat tekintjük, akár a végtelenül primitív és embertelen indiai kasztrendszert, azt azért feltétlenül meg kell említenünk, hogy ezek az elnyomó berendezkedések legalább nem hazudták azt, hogy a szabadságuktól brutálisan megfosztott rétegekkel jót tesznek. Hivatkoztak isteni törvényekre, hazudtak eleve elrendeltetett sorsról, de azt a beteg maszlagot legalább nem igyekezték elhitetni a megtiportakkal, hogy rabláncra verésük az ő érdekükben történik. A kommunista rendszerek már komolyabb kész átverés show-t produkáltak: demokráciát és népjólétet hazudtak, csupán arra nem találtak megfelelő ideológiát, hogy miért kell az embereknek befogni a szájukat, ha egyszer oly boldogok. A posztmodern nyugat erre is meglelte a csodaszert: az emberbaráti tapintatra hivatkozva igyekszik csírájában elfojtani az ellenvéleményeket, mindezt politikai korrektségnek nevezve. Amit George Orwell hetven éve megírt az 1984 című remekművében, azt nem is a szocialista diktatúrák, hanem a nyugati "demokráciák" viszik tökélyre. A recept: a nemkívánatos kifejezéseket töröljük a szótárból! Amire nincsenek szavak, arra előbb-utóbb gondolni sem tudunk. Zseniális elképzelés.

Legyünk persze jóhiszeműek, s felejtsük el a szélhámos propagandát és a háttérben meghúzódó gazdasági és politikai érdekeket! Feltételezzünk jó szándékot a jelenkor ideológusai részéről! Bár jómagam nemigen hiszem, hogy Európa jobb hely lesz, ha milliószámra elárasztják a migránsok, vagy ha több tucatnyi transzgender elnevezést gyártunk. De ne zárjuk ki, hátha így van. Még az is lehet, hogy ezek a mozzanatok változtatnák a világot földi paradicsommá, csak mi még nem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy mindezt átlássuk. Az viszont tény, hogy jogunk van bambának és éretlennek lenni, akik nagy ostobaságukban azt mondják, hogy nem kérnek ebből a mennyországból. Ha létezik igazán idióta téveszme, akkor az az, hogy lehetséges hazugsággal és erőszakkal boldogságot teremteni. Ez az, ami még eddig sohasem sikerült senkinek, mégis vannak, akik újra és újra nekifutnak, hiszen ők fölülről jobban látják, hogy mi jó az átlagembernek. Erről szóltak a vallások évszázadokon át, erről szóltak a 20. századi elnyomó rendszerek és erről szól a jelenkor véleménydiktatúrája is; tabukat, gátlásokat és szorongásokat építve. A békés emberi együttélés és mindenfajta morál ezzel szemben arra az alapvető attitűdre épül, hogy inkább lemondok a másik meggyőzéséről, mint hogy vélt igazamat erőszakkal nyomjam le a torkán.

A megfelelő mértékű tapintat önmagában csupán egy apró és kegyes hazugság, a jó modor része. Tényleg semmi szükség arra a faragatlan és nyers őszinteségre, mellyel úton-útfélen mindenkit megbántunk. Teljesen rendben van, hogy a túlsúlyosokat nem hívjuk dagadt zsírsertéseknek, hanem a teltkarcsú kifejezést alkalmazzuk. Azonban olyan világot sem érdemes építenünk, ahol tojáshéjon kell járni, kínosan ügyelve embertársaink összes apró rigolyájára. Ahol a legfőbb értéknek tekintett tapintat totális módon uralkodik az őszinteség felett, ott megszűnik a barátság, lehetetlenné válik a szerelmi intimitás, és kizárt mindenfajta tanulás és fejlődés. Abban semmilyen szeretet, törődés és felelősségvállalás sincs, amikor megsimogatjuk a kövér gyerek fejét és beletömünk még egy franciakrémest.

Nyugaton most olyan világ épül, ahol igaz a címbéli mondás. De abszolút téveszme, hogy a túlzott tapintat hazugsága, s a politikai korrektség önkéntes vaksága földi mennyországhoz vezet. Az meg pláne, hogy nincsen más út. Megítélésem szerint KIZÁRÓLAG olyan emberi kapcsolatokat és társadalmi rendszereket érdemes fenntartanunk és működtetnünk, amelyek elbírják a kritikát, ahol nem vernek fejbe, ha igazat szólunk. Nem is megtorlás az ijesztő, hanem hogy eltékozoljuk az időnket. Csupán egy élettel számolhatunk, azon pedig érdemes volna nyitott szemmel, őszintén, szorongásoktól és szégyenérzettől mentesen végigvitorlázni.

Ismerjük a klasszikus viccet: Iván negyven év munkaszolgálat után hazatér a Gulágról. Néhány száz rubellel szabadul, ami valóságos kis vagyonnak számít. Első útja egy kaszinóba vezet, ahol mindent feltesz a pirosra. A krupié pörget, s a golyó kisvártatva a fekete 22-esen landol. Az öreg megvonja a vállát, s távozás közben a bajsza alatt így dörmög: könnyen jött, könnyen megy...

Nem csupán hamis, de pusztító is e frázis. Mintha kötelező lenne eltapsolni a lottónyereményeket. Mintha a dolgok értékét úgy általában az határozná meg, hogy személy szerint nekünk mennyire volt nehéz hozzájutnunk. A közmondás gyakorlatilag a következőt üzeni: hagyjuk, hogy a szubjektív értékítéletünk elhomályosítsa tekintetünket, s hogy felülírjon minden objektivitást! Bölcs tanács, nemde? Érthető persze: mivel azt tapasztaljuk, hogy az igazán értékes dolgokhoz ÁLTALÁBAN nehéz hozzájutni, elménk sztereotip, túláltalánosító automatizmusa különösebb vizsgálódás nélkül MINDENT értéktelennek ítél, amit könnyen kapunk. Ez a fajta szellemi restség azonban lehetetlenné teszi, hogy gyöngyöt leljünk a sárban, vagy műkincset a poros padláson.

Számtalan ember él fura, kétszintű világban. Az első szintet a jól kalkulált, takarékos és szűk hétköznapok jelentik, ahol a fix fizetés minden egyes forintjának megvan a helye. Minden más, ami ezen felüli, s mondhatni, könnyen jön - jutalom, prémium, 13. havi juttatás, játéknyeremény, kamatbevétel stb. -, az a pénztárca bohém rekeszébe kerül, s azonnal a fenekére is vernek. A vállalkozókat, befektetőket, üzletkötőket és nagy általánosságban az anyagiakkal tudatosan bánókat egészen másfajta gondolkodás jellemzi. Aki több vasat tart a tűzbe - különböző üzleti vállalkozások, diverzifikált pénzügyi befektetések - az azt fogja tapasztalni, hogy bevételei csak hosszútávon mutatnak összefüggést a munkával, illetve az egyéb ráfordításokkal. Egy-egy konkrét ügylet kapcsán hihetetlenül nagy szerepet játszik a véletlen és az időtényező is. Ugyanakkora befektetés mellett lesznek azonnal és busásan megtérülő üzletek; előfordulnak olyanok, amelyek csak lassan kezdenek pénzt termelni és lesznek olyanok is, amelyek effektív veszteséget jelentenek. Egy ilyen összetett pénzügyi csomag esetén felelőtlen és értelmetlen volna beleesni a kisember hibájába, különböző módon viszonyulva a könnyű és az izzadságos sikerekhez.

Természetesen nem kizárólag a pénzről van szó. Tegyük fel, hogy egy kitűnő álláshoz jutunk, kreatív, testhezálló feladatkörrel. Vajon másképp végezzük a munkánkat, ha egy három hónapig tartó, hétkörös interjúsorozat végén, százhetven jelölt közül választanak minket, mint akkor, ha nagybátyánk a cég vezérigazgatója és egyszerűen csak kinevez bennünket? Férfiként - azonos egyéb paraméterek mellett - többre tartjuk az a lányt, akit csak hosszú hónapok ostroma után tudunk az ágyba terelni, mint azt, aki a második randin odaadja magát? A racionális válasz természetesen a NEM. A dolgok értékét sohasem a megszerzésük körülményei határozzák meg. Egy egyéves BMW X6-os akkor is közel húszmilliót ér, ha évekig dolgozunk érte, és akkor is, ha simán megörököljük. Ugyanígy: álmaink munkahelyének és szerelmének értékét sem befolyásolja a legcsekélyebb mértékben sem, hogy milyen könnyen, vagy nehezen jutottunk hozzá, pusztán a személyes, érzelmi elkötelezettség torzítja ítélőképességünket. Eddy Murphy 1992-es filmjének, a Bumerángnak többek közt abban rejlik a varázsa, hogy bemutatja az igazán vonzó és értékes nő karakterét, akinek megítélésén fikarcnyit sem ront a korai szex. A legtöbb nőt nem azért látjuk súlytalannak, mert könnyen odaadják magukat, hanem pont fordítva: sokan azért engednek a csábításnak túlságosan is gyorsan, mert önmagukat sem értékelik túl sokra. Úgy érzik, hogy a testük az egyetlen érték, amit nyújtani tudnak, s ha sokáig kéretik magukat, a másik elunja és egyszerűen odébbáll. Egy igazán tartalmas bombanő simán megengedheti magának azt a luxust, hogy  könnyen kapható legyen.

Ha a címbéli közmondást igazságként fogadnánk el, abból az következne, hogy igazi értékmérőként csakis a verejtékes munka szolgál. Ha sorrendbe állítanánk a Beatles slágereit népszerűségük szerint, s mellérendelnénk azt a ráfordított időt, amennyit Lennon és McCartney piszmogott az adott dal tökéletesre csiszolásán, vajon látnánk-e bármiféle összefüggést a két adat között? Semmi ilyesmit. A szocializmus beteg világa - dacolva az evolúcióval és a természetes szelekcióval - a mai napig igyekszik elhitetni, hogy a munka önmagában is értéket képvisel. A Kádár-érában simán lehetett árat képezni oly módon, hogy elavult technológia és siralmas termelési hatékonyság mellett az anyagköltséget egyszerűen megfejelték a ráfordított munkabérrel, lesz ami lesz. Az sem volt katasztrófa, ha a kutya sem vette meg a produktumot, a gyárigazgató simán maradhatott a helyén. Egy normális, piaci alapon működő környezetben mindez elképzelhetetlen. Minden terméknek, szolgáltatásnak, munkaerőnek és szeretőnek annyi az értéke, amennyit a világ hajlandó adni érte, tökéletesen függetlenül a beszerzés/előállítás mikéntjétől.

2017-ben Richard H Thalert, a Chicagói Egyetem viselkedési közgazdaságtan professzorát Nobel-díjjal tüntették ki. Az általa megalapozott, s a közelmúltban igen csak felkapott tudományág arra épül, hogy az emberek valójában irracionális lények, így ítéleteik, döntéseik is irracionálisak. Ennek makroökonómiai hatásai végtelenül izgalmasak, azonban a saját életünk mikroszférájában úgy tesszük helyesen, ha mi magunk azért igyekszünk a racionalitás útján járni. Könnyen jön, könnyen megy - tartja a néplélek, vagy másképpen: ebül szerzett jószág ebül vész el. Ha az érzelemvezérelt többség így is látja, mi attól még maradhatunk józanok. Ahogy a kínaiak mondják: "a szemétdombon lévő gyémánt még mindig értékes gyémánt."