Magyarország jelenleg abban a fázisban tart, amikor már elég jól élünk ahhoz, hogy a várható élettartam - a világátlaghoz és a történelem mögöttünk hagyott fejezeteihez képest - viszonylag magas, viszont még messze nem élünk olyan jól, hogy az időskor ne a betegségekről, a jajgatásról és a panaszkodásról szóljon. A legnagyobb baj az, hogy mindezt törvényszerűnek is gondoljuk, legyintve: az öregség már csak ilyen. Kevés pusztítóbb közhiedelem létezik.

Igaz ugyan, hogy az ember idővel elhasználódik, ám nagyon nem mindegy, hogy ez hatvanévesen, vagy kilencvenévesen következik be. Számos kutatást végeztek a közelmúltban a maximális életkorra vonatkozóan - a legismertebbek az amerikai Albert Einstein Orvostudományi karhoz és a holland Tilburg Egyetemhez kötődnek -, ezek 115-120 évnél húzzák meg a felső határt. Egyes természeti népeket figyelve - a japán Okinawa sziget lakóit, a közép-ázsiai hunzákat, a nepáli serpákat, vagy épp a mexikói, otomini indiánokat - azt látjuk, hogy ezek az értékek nem csupán elméleti lehetőségek, de optimális életmód mellett simán realizálhatók. A felsorolt népek mindegyikéről elmondható, hogy még az igazán előrehaladott korúak szervezetében sem találtak daganatot, érelmeszesedést, vagy más degeneratív betegséget; vérnyomásuk, koleszterinszintjük, elektrokardiogramjuk és vércukorszintjük is normális értékeket mutatott. A recept nem meglepő: egészséges és mértéktartó táplálkozás, elegendő testmozgás és igen alacsony stressz-szint. Magyarországon az összes halálozás 54 százalékát szív- és érrendszeri betegségek okozzák, 27 százalékát pedig a rák. További 8 százalékért az emésztőszervi, illetve 4 százalékért a légzőszervi betegségek felelnek. Ez összesen 93 százalék (!!!), s a felsoroltak MINDEGYIKE szorosan összefügg az életmóddal, ezen belül elsősorban a botrányosan igénytelen táplálkozással, a mértéktelen alkoholfogyasztással, a dohányzással és a végtelen tunyasággal. Ahogy arról már korábbi bejegyzésben is esett szó (Nincsen farsang böjt nélkül), az OECD tavalyi felmérése szerint Európa legkövérebb nemzete a magyar, gyakorlatilag minden harmadik honfitársunk kifejezetten elhízott. Egészen döbbenetes. Milyen akaraterőt, tettvágyat, ambíciót és esztétikai igényességet várhatunk el azoktól, akik még a saját testüket sem képesek kordában tartani? Micsoda ostoba öngyűlölet kell ahhoz, hogy lemondjunk minden szexuális vonzerőnkről, s önként sétáljunk bele százféle halálos betegségbe??

"Az öregség az az állapot, amit mindenki meg kíván érni, s amitől mindenki retteg, holott fiziológiás körülmények között nem ró semmiféle szenvedést az emberre" - fogalmazta meg Nyírő Gyula pszichiáter professzor még a hatvanas években. Az idős korral gyakran együtt járó szellemi hanyatlás - romló memória és koncentrálóképesség, csökkenő figyelem és felfogóképesség - ugyancsak nem elkerülhetetlen, s a testi leromláshoz hasonlóan elsősorban az életmód függvénye. A vitaminok, az antioxidánsok és a megfelelő mennyiségű és minőségű fehérje bevitele jelentősen segíti a jó szellemi funkciók megőrzését. A rendszeres mozgás és az elme folyamatos karbantartása - olvasással, nyelvtanulással, rejtvényfejtéssel, sakkozással vagy egyéb szellemi sporttal - ugyancsak megkerülhetetlen, ha fejben épek kívánunk maradni. Szívfacsaróan szomorú, amikor a drága nagyi már nem ismeri fel a saját unokáit, de talán még elkeserítőbb, hogy ő maga is nagyban felelős a leépüléséért.

Magyarországon napi beszédtéma az egészségügy szánalmasan leharcolt állapota, ám arról csak nagyon ritkán esik szó, hogy az állam által működtetett rendszer a legkevésbé sem motivál senkit a normális életvitel kialakítására. Arról nem is beszélve, hogy egy kicsit sem igazságos: a befizetés jövedelemarányosan történik, a szolgáltatás igénybevétele pedig az egészségi állapot függvényében. Egy normális, piaci alapon működő világban az egészségbiztosítók rendszeresen ellenőrzik ügyfeleik fizikai állapotát, s díjaikat annak függvényében állapítják meg. Nem kétséges, hogy ez a fajta gondolkodásmód a szocialista emlőkön nevelkedettek számára idegennek és riasztónak hat. Fura ugyanakkor, hogy azt gond nélkül elfogadja bárki, hogy a különböző gépkocsik után különböző biztosítási díjakat fizetünk, sőt azon sem lepődünk meg, ha a biztosítótársaságtól egy fillért sem látunk, ha autónk motorja azért megy tönkre, mert rossz üzemanyagot tankoltunk. A saját testünkre sokkal kevésbé ügyelünk, gyakorlatilag bármit beletöltünk, majd elvárjuk, hogy az orvostudomány - a magas jövedelműek által finanszírozva - hozza rendbe sok évtizedes felelőtlenségünk pusztító nyomait. Pedig ahhoz, hogy nyugdíjas éveinket a gondtalan jólét jellemezze, s hogy a betegségek kezelésére fordított költségeinket alacsonyan tartsuk, elengedhetetlen a tudatosan karbantartott elme és fizikum, az életkornak megfelelő fittség.

Mindenki ápol magában egy idealizált képet a földi élet utolsó szakaszát illetően. Ebbe belefér a lekvárt főző és mesés süteményeket készítő nagymama karaktere is, aki aktívan és gyengéd szeretettel törődik az unokákkal, de  a bámulatos frissességgel és vitalitással bíró nagypapa képe is, aki nyolcvan fölött is futja a szigetköröket és átússza a Balatont. Ami közös ezekben az ideákban, az a megkérdőjelezhetetlen bölcsesség, a kedvesség és a végtelen, buddhista nyugalom. Egy jól sikerült, gazdag élet végén, régen búcsút intve a stresszes hétköznapoknak, ugyanakkor birtokolva sok évtized felhalmozott tudását és tapasztalását, joggal várhatnánk el az idősektől ezt a mosolygós kiegyensúlyozottságot. Nem tűnik irreális kívánalomnak, hogy személyiségfejlődésünk egy életen át tartson, s halálos ágyunkon érje el csúcspontját. Ezzel szemben mi a valóság? Puzsér Róbert találóan tálalja a "Ki a nyugger?" című írásában: "Nyuggernek az elfajzott, agresszív, összeférhetetlen nyugdíjast nevezzük. Könnyű felismerni buszon, boltban, vagy az orvosnál. Furakszik, lökdösődik, tolakszik, kötekszik, szitkozódik és soha nem retten vissza a konfliktustól. A nyugger társadalmilag legveszedelmesebb fajtája a politizáló nyugger, aki döntő részben formálja az utcai politikát, csakúgy, mint a betelefonálós rádió- és tévéműsorokat. A politizáló nyuggert mindössze két tárgykör foglalkoztatja: a történelmi múltban rekedt sérelmi politika és a nyugdíjemelés." Természetesen Puzsér sem állítja, hogy az idősek többsége ilyen volna, ám a jelenség kétségkívül létező, s bizonyos fokig még érthető is. Nem lehet könnyű egy olyan embernek, aki aktív életét még a kádári érában töltötte, s el is hitte a kor minden hazugságát, hogy aztán a kijózanító rendszerváltás után parányi nyugdíjából egyik napról a másikra éljen. Ez természetesen csak a frusztrációt magyarázza, a viselkedést semmi esetre sem.

Lehet, hogy a vénség sok esetben együtt jár a testi-szellemi leépüléssel, de ennek nem kell feltétlenül így lennie. Akármilyen ijesztő is lehet sokak számára, de a sorsunkért a legnagyobbrészt mi magunk felelünk. Az időskori nyavalyák oroszlánrésze életmódunk egyenes következménye. Akármilyen közhelyesen hangzik is, de egy normális életvitelt sohasem késő elkezdeni. Jómagam - 46 évesen - azokból a nyolcvan feletti ismerőseimből merítem a legtöbb erőt, akik még mindig bámulatos elszántsággal sportolnak és gondolataik csillogóan tiszták. Abszolút nem lehetetlen.

A fene se tudja, hogy mi van megírva a csillagokban, s hogy sorsunk mennyire eleve elrendeltetett. Még az is lehet, hogy erőfeszítéseink valóban semmi eredménnyel sem kecsegtetnek. Az viszont egészen bizonyos, hogy aki a közmondás vélt igazságát elfogadva meg sem próbál kitörni a szegénységből, az bizonyosan ott ragad, ráadásul ezek után önmagán kívül az égvilágon senkit sem hibáztathat. Olyan sikertörténetet ugyanakkor több százat is ismerünk, amelyben a koldusból - ambícióval, hittel és kitartással - valódi királyfi vált.

"Akinek nincs semmije, az annyit is ér." - Hallhattuk Lázár Jánostól annak idején, s cinkelik is miatta a mai napig: az MSZP egyik friss kampányfilmje épp erre az elszólásra épül. Bár a megfogalmazás kissé sarkos, a mögöttes tartalomban azért bőven van igazság. Voltak idők, amikor a vagyoni viszonyok meglehetősen bebetonozottnak tűntek. Egy jobbágy akármilyen keményen dolgozott, nemigen volt esélye rá, hogy komoly vagyonokat halmozzon fel, pláne, hogy társadalmi pozícióján változtasson. A felemelkedés valódi lehetőségét a széles néptömegek számára az ipari forradalom és a kapitalizmus hozta el. Jelenleg az informatikai forradalom időszakában élünk, ami azt jelenti, hogy a meggazdagodás gyakorlatilag mindenki számára elérhető, akár még az utcára sem kell kilépni érte. A saját nappalinkban tőzsdézhetünk, pókerezhetünk, sportfogadásokat köthetünk, webáruházat üzemeltethetünk; gyárthatunk videókat a Youtube-ra; s persze kereskedhetünk egy sor digitális szellemi termékünkkel: fotókkal, grafikákkal, zenékkel és egyebekkel. A világpiac hatalmas, a lehetőségek szinte végtelenek.

Természetesen nem az internet az egyetlen csatorna a meggazdagodáshoz, s még csak nem is az önálló vállalkozás indítása. A legszimplább alkalmazotti státusz is lehetőséget jelent a tőkefelhalmozásra, és aki ma Magyarországon nem képes elhelyezkedni, az valószínűleg nem is akar igazán. Az, hogy a jövedelmünk egy részét megtakarításra, majd befektetésre fordítjuk, elsősorban szemléletmód és elhatározás kérdése, nem igazán függ a fizetésünk mértékétől. Puszta önfegyelemről van szó, arról a képességről, mellyel szükségleteink kielégítését valamelyest késleltethetjük. Bárki, aki késztetést érez magában, hogy elsajátítsa a pénzhez való helyes hozzáállást, elég, ha elolvassa Robert T. Kiyosaki Gazdag papa, szegény papa c. könyvét. Bevételeink minél nagyobb hányadát tudjuk félretenni, s működő tőkévé formálni, annál gyorsabban jutunk a jóllakottság fázisába, így persze nem árt, ha alkalmazottként megkérjük munkánk árát. Ugyanakkor, ha egy csöpp eszünk is van, pontosan tudni fogjuk, hogy napi nyolc óránk az adott munkaerőpiacon mit ér, s ehhez képest ostromoljuk a bértábla felső tartományait. Hiába ígér a Jobbik óriásplakátja európai szintű béreket, ez messze túlesik bármelyik párt és kormányzat kompetenciáján. Nem kell kimagasló intellektus annak felismeréséhez, hogy a bérunió és a hasonló szlogenek mennyire üres és értelmetlen ígérgetések. Aki valóban gazdagságra vágyik, annak nem a politika fogja elhozni a Kánaánt, hanem a munkája és a jól befektetett megtakarításai.

Lehet-e bármilyen alapja, hogy Istent, s teremtést okoljuk anyagi nyomorúságunkért? Talán igen, ám ez azt jelentené, hogy semmiféle értékteremtésre nem vagyunk képesek. Amennyiben önmagunkat ennél azért kedvezőbb színben látjuk, úgy csupán két oka lehet, ha mégsem váltunk vagyonossá. Az egyik a lustaság, amelynek bántó mellékhatása az örök elégedetlenség. A másik a kellő ambíció hiánya, ami viszont egy tökéletesen elfogadható, pszichikai tekintetben is kiegyensúlyozott állapotot jelent. Amikor megelégszünk azzal, hogy az átlagos polgári lét langyos vizében pancsolunk, jachtok és limuzinok nélkül, mert egyszerűen többet ér számunkra a szabadidő, amelyet a családunkkal, sporttal, vagy kedvenc hobbinkkal töltünk, mintha a pénzt hajkurásznánk. Nem kötelező mindenkinek milliárdossá válnia, de aligha Isten választásán múlik, hogy céljaink teljesítésében meddig jutunk.

Magyarország egy olyan szerencsés hely, ahol mindenki ért a politikához és a focihoz - és jól is van ez így. A címbéli mondásnak csupán annyi az értelme, hogy a jelentős szaktudást igénylő, s komoly rizikóval járó projekteket nem érdemes vészesen amatőrökre bízni, de nem is igazán jellemző, hogy a szívműtétre várók az Ezo tévéhez fordulnának segítségért.

Minden az iskolánál kezdődik. A dilemma örök: érdemes-e a közép-európai típusú, nagy általános műveltséget célzó oktatást folytatni, avagy szerencsésebb az amerikai módi, ahol a szakterületekre kerül a hangsúly, még akkor is, ha ezáltal egy átlagos, tengerentúli felnőtt alig találja meg Európát a térképen? A legtöbben azt érezzük, hogy valahol a kettő között lehet az optimum, ám ahhoz, hogy válaszunk megalapozott legyen, először is tisztázni kellene magát a tanulás célját. Nagy általánosságban azt mondhatjuk: azért tanulunk, hogy minél jobban érvényesülhessünk a világban. A földhözragadtak forintban, a galamblelkűek társadalmi hasznosságban mérnek, ám a lényeg ugyanaz: képessé kell válnunk valamiféle értéket teremteni, valamint arra is, hogy ezt megosszuk a világgal. Ez két teljesen különböző készség. Az előbbi egy eladható szaktudás - szoftverfejlesztés, villanyszerelés, basszusgitározás -, a másik pedig az eladás tudománya. Ahhoz, hogy képesek legyünk érvényesülni, értékteremtő képességünket megmutatni és felkínálni, vagyis csatlakozni a nagy emberi együttműködéshez, először is kapcsolatba kell lépnünk a világgal. Hitem szerint MINDENNEK. amit az általános iskolában kötelezően oktatnak, ez utóbbi célt kellene szolgálnia. Ide tartozik az írás, az olvasás, a matematika, a verbális kommunikáció, az etika, a pénzügyi ismeretek, a pszichológia, a marketing, a sport, a testápolás és az öltözködés, illetve az egyéb szociális készségek is. Ezek mindegyike egy-egy külön nyelv ember és ember között, éppen ezért nélkülözhetetlenek, szemben azzal, hogy ismerjük-e a nádi poszáta latin nevét, vagy az egykori NDK nyersvastermelési adatait.

A társadalmi együttműködés szükségszerűsége már az ősközösségekben is megjelent; egyrészt idővel elkülönültek a férfi és női feladatok, másrészt azokon belül is egy-egy projekt - például egy mamut leterítése - komoly, összehangolt csapatmunkát igényelt. A mezőgazdaság, majd a céhek, a manufaktúrák és a gyáripar megjelenésével a szakmai specializálódás egyre jelentősebbé vált. Egy mai átlagember számára elképzelhetetlen, hogy zöldséget termesszen, ruhát varrjon, vagy bútort készítsen magának, holott nem is olyan régen ezek még teljesen hétköznapi feladatoknak számítottak. Néhány generációval ezelőtt egy ezermester még szinte minden praktikus dologhoz értett, a mai, lényegesen összetettebb világban ez gyakorlatilag lehetetlen; már egy mezei izzócsere is komoly szaktudást igényel egy 21. században gyártott autónál. Hasonló a helyzet a műveltséggel kapcsolatban is. Ami a középkorban jelentős tudásnak számított, az manapság megmosolyogtatóan kevésnek hatna, tekintve, hogy a tudományos felismerések és a művészeti alkotások túlnyomó többsége az utóbbi pár évszázadhoz köthető. A társadalmi együttműködés záloga a megfelelő emberi kommunikáció, természetesen e téren is kitapintható némi fejlődés. A kezdetleges, nonverbális elemek használata mellett úgy 30-40 ezer évvel ezelőtt általánossá vált a tagolt beszéd, majd alig néhány ezer éve megjelent az írásbeliség is. Az alapmatekra már a legprimitívebb korokban is szükség volt, s a pénz fogalma is viszonylag hamar megjelent, 2700 éve a kis-ázsiai Lüdiában már nemesfém érmékkel fizettek. Nem vitás, hogy a különböző nyelvek, a matematika és a gazdaságtudományok is - mind a mai napig - folyamatosan fejlődnek és egyre komplexebbé válnak. Ugyanakkor csak egyetlen életünk van, így meglehetősen korlátozott az időnk, érdemes azokra a területekre fókuszálnunk, amelyeknek ténylegesen hasznát vesszük. Amit ma Magyarországon az általános képzés keretén belül oktatnak, annak jelentős része befogadhatatlan, unalmas és felesleges, miközben úgy jövünk ki az iskolából, hogy képtelenek vagyunk bánni és kommunikálni egymással. Ráadásul - szemben a természettudományok és a technika forradalmi változásaival - a szociális készségek, az erkölcs, a nyelvhasználat és számtan alapjai nem csupán évszázadok óta állandóak, de viszonylag könnyen elsajátítható tudást is jelentenek.

Kifejezetten szerencsések vagyunk abból a szempontból, hogy a társadalmilag sikeres és a pszichikailag egészséges karakter többé-kevésbé egybeesik, s nem csupán abból adódóan, hogy ezek egymásra is jelentősen hatnak. A minden tekintetben optimális személyiség megfelelően összetett. Létezik egy fő csapásiránya, szakterülete, amelyben kiváló, kimagasló és nagy szenvedéllyel, odaadással gyakorolja azt, míg életenergiái és figyelme egy kisebb szeletét egyéb személyiségvonásainak fejlesztésére, karbantartására fordítja. Ez a fajta komplexitás egyfelől belső egyensúlyt, másrészt vonzó személyiséget eredményez. Ha spirituálisan szeretnénk megvilágítani a kérdést, úgy a négy alapelemre hivatkozhatunk: a föld jelentheti az anyagi biztonságot, a víz a testi egészséget, a tűz az emberi kapcsolatok melegét, míg a levegő a szellemi-lelki tartalmakat. Bármelyiket is tesszük parkolópályára, létezésünk aszimmetrikussá válik befelé és kifelé egyaránt. Mindez végtelenül egyszerűnek tűnik, ennek ellenére meglehetősen ritkán találkozunk kiegyensúlyozottan összetett személyiségekkel. Úgy tűnik, hogy a túlnyomó többség szeret megmaradni a kaptafánál, a saját langyos és egydimenziós komfortzónájában. A politikusok egy része látványos hízásba kezd. A vallási fanatikusok elhanyagolják a test szükségleteit. A testkultusz hívei sok esetben tesznek a szellemi értékekre. Néhány évig tagja voltam a magyar logikai rejtvényfejtő válogatottnak, így a világbajnokságok során volt szerencsém megismerni pár kifejezetten jó eszű fickót a Föld minden szegletéből. Az a fájó igazság, hogy a többségük végtelenül elhanyagolt képet mutatott, nem csupán fizikai ápoltság tekintetében, de a szociális készségek terén is. Valamit mindig valamiért? Tényleg az egyoldalúság volna az ára a kiválóságnak? Alig hiszem.

Megmaradni a kaptafánál - unalmas és egysíkú világ. Számos pszichológiai felmérés szerint Izland az egyik legboldogabb hely a Földön. Eric Weinert, "A boldog zarándok" című könyv szerzőjét nem hagyta nyugodni a kérdés, hogy mitől érzik olyan jól magukat az emberek azon a fagyos, északi szigeten. Miután interjút készített számos izlandival, rájött, hogy ez a kultúra nem bélyegzi meg a hibázást. A szigetlakókat nem zavarja az, hogy nem tökéletesek, hogy néhanap hibákat követnek el - csupán élvezik azt, amit tesznek. Ez lehet a magyarázat arra, hogy a teljes népességhez viszonyítva itt a legmagasabb a művészek aránya. Nem az aggodalmak és a kétségek irányítják az életüket, hanem a vágyaik szerinti kreativitás öröme. A művészet, az alkotás önmagában is terápia, lélekgyógyító folyamat, függetlenül a tehetség mértékétől. Semmi baj azzal, ha tele van a net botcsinálta költők rettenetesen gyenge verseivel, önjelölt sztárok youtube-os szárnypróbálgatásaival, középszerű bloggerek felejthető írásműveivel :) Teljesen rendben van, hogy minden magyar fociszakértő és politikai elemző is egyben. Az sem volt gáz, ahogy a szép emlékű Gyurcsók Józsi a tévén keresztül műtött, még akkor sem, ha néha a jobb lábat operálta meg a bal helyett. Kevés közöttünk a Leonardo da Vinci, ám mindannyian gazdagabbá válunk, ha nem maradunk a saját kaptafánknál, s van bátorságunk idegen tájakra kalandozni.

"A nyugati civilizáció embere ma semmi egyebet nem tesz naponta, mint az isteni és természeti törvények áthágásával foglalkozik." - közli Bayer Zsolt február 18-i műsorában, majd így folytatja: "Az isteni törvényeket azért hágjuk át, mert már régen úgy döntöttünk, hogy nincs is isten, és saját magunkat, az embert helyeztük isten helyére. A természeti törvényeket pedig ebből következően hágjuk át, hiszen ha mi vagyunk az istenek, akkor ránk a természeti törvények sem vonatkoznak onnantól kezdve." A téma a szokásos: a hetvenkétféle nemi identitás, a testvérek közötti szerelem kérdése és hasonló őrületek. Bayer teljes joggal teszi szóvá mindezeket, azonban érvelésével erősen átesik a ló túloldalára: egy posztmodern elmebetegségre egy középkori elmebetegséget hív válaszul.

Természetesen mindenkinek privát ügye, hogy egy tekintélyelvű vallást gyakorol, ahol az embernek a legfőbb küldetése a görnyedt alázat, avagy egy emberközpontú világban hisz. Ezzel együtt a 21. században már meglehetősen sutának gondolom az isteni törvényekre való hivatkozást, a következtetést meg pláne. Ha valaki ateista, vagy legalábbis szkeptikus isten létezését illetően, az automatikusan elveszíti a józan eszét? Ha valakit vonzanak az új utak és megoldások, az bizonyosan beszámíthatatlan? Érdemes eltűnődni pár perc erejéig, hogy mit is értünk egyáltalán isteni törvényeken.

1. FORMÁLIS SZOKÁSOK - Bayer Zsolt Szophoklész klasszikusát idézi, amelyben a zsarnok uralkodó, Kreón megtiltja Antigonénak testvére eltemetését. A konfliktus az emberi és az íratlan, isteni törvények közt feszül. A király magatartása a legkevésbé sem baráti, azonban Antigoné önfeláldozása - mai szemmel - erősen megmosolyogtató. Valójában egy jelképes ügyért veti oda saját életét. Még csak nem is a polgári szabadságjogokért, a zsarnokság eltörléséért, a demokratikus viszonyok megteremtéséért küzd, hanem egészen szimplán szeretné elföldelni bátyját, mert Polüneikész - a kor hiedelme szerint - egyébként nem juthat a túlvilágra. A történelem és az irodalom tele van ilyen és ehhez hasonló mártír-történetekkel, amikor egy eszme, egy hiedelem, egy isteninek titulált parancs mérlegelés nélküli követése tragédiákhoz vezetett. Akármilyen hűvösen is hangzik, de amennyiben az elérni kívánt cél pusztán jelképes, míg áldozataink valósak és jelentősek, úgy erőfeszítésünk nem több, mint értelmetlen hősködés. A formális hagyományokat nevezhetjük isteni törvényeknek, ám attól még nem válnak hivatkozási alappá, csupán arra jók, hogy devalválják magát a fogalmat.

2. TERMÉSZETJOG - Amióta csak filozófiáról beszélhetünk, azóta létezik a természetjog fogalma is. Ezen a természet örök rendjén alapuló, változatlan, helyes, igazságos, mindezekből kifolyólag magasabb rendű jog létezését értjük, mely nem függ az egyes emberek és államok elismerésétől. Jóllehet a történelem során a fogalomkörbe tartozó elemek folyamatosan módosultak, a lényeg állandó: az emberi élet, a szabadság és a tulajdon szentsége. Legitimnek számítanak azok a központi hatalmak és jogrendszerek, melyek ezeket elismerik és biztosítják, s értelemszerűen illegitim mindazon berendezkedés, amely átlép a természetjogon. Amikor isteni törvényekről beszélünk, elsősorban ezekre a megkérdőjelezhetetlen erkölcsi alapokra kell gondolnunk, s tökéletesen mindegy, hogy a Biblia, avagy a józan világi morálfilozófia alapján jutunk el idáig.

3. VALLÁSI TÚLKAPÁSOK - Ezer és egy olyan vallási előírást ismerünk, amelyeket simán aposztrofálhatunk isteni törvénynek, miközben nyílegyenesen szembemennek a természetjoggal, az emberi morál alapjaival. A Talmud az ortodox zsidók minden lélegzetvételét szabályozza, az egyén szabadságának nem sok teret hagyva. A kereszténység ugyanerre a hagyományra épül, itt elsősorban a szexualitás korlátozására kerül a hangsúly. Persze, a középkort jellemző merev előírások túlnyomó többsége mára már elkopott, s amelyek még élnek, azokat sem veszi komolyan senki. Annál élőbb ugyanakkor az iszlám, mely egyenesen kötelezővé teszi a nem hívők fizikai elpusztítását. Kevés ennél embertelenebbet tudunk elképzelni, ám kétségtelenül ez is az isteni törvények kategóriájába sorolható.

4. TERMÉSZETI TÖRVÉNYEK - Abban a szerencsés korban élünk, amikor a világ fizikai-kémiai-biológiai működésére sosem tapasztalt rálátásunk nyílik. Még messze nem értünk a tanulási folyamat végére, de pár összefüggést azért már kezdünk kapiskálni. Bayer Zsoltnak tökéletesen igaza van abban, hogy egyáltalán nem veszélytelen az, amikor az ember végtelen önteltségében fittyet hány a tudomány által felismert tényekre. Évszázados tapasztalat, hogy a vérfertőző kapcsolatokból származó utódoknál a belterjességből eredő genetikai torzulás magas. Természetesen lehet cikkezni a testvérszerelemről, ám teljesen helyes az, hogy ezt minden valamirevaló civilizációban tiltják. (Ha valaki annyira szerencsétlen, hogy a sok millió potenciális partnerből egyedül a testvére hajlandó összebújni vele, az önmagában még csupán egy szánalmasan perverz élethelyzet. Onnantól azonban, hogy beköszönt a gyermekáldás, a kérdés óhatatlanul morális színezetet ölt.) A tudományos tények figyelmen kívül hagyása, illetve az azokkal való szembemasírozás néha valódi tragédiákhoz vezet, szerencsés esetben pedig csupán megmosolyogtató. "A szocialista ember legyőzi a természetet" - hirdették fennen annak idején. Sztálinnál presztízskérdés volt, hogy pár folyónak megfordítsa a folyási irányát, a magyar vezetés ugyanakkor beérte pár röhejes mezőgazdasági próbálkozással: citrusfélék, a gyapot és a gumipitypang meghonosításával kísérleteztek. A tanú c. Bacsó-filmben a magyar narancs termesztésen több, mint a rendszer karikatúrája, valós eseményt idéz.

5. TUDOMÁNYOS-TECHNIKAI FEJLŐDÉS - Örökös dilemma, hogy az ember meddig mehet el a világ felfedezése terén. A múltba révedő vaskalaposok a boldog tudatlanságot éltetik, tekintve, hogy mindig minden nóvumban a veszélyt látják, sosem a lehetőséget. Ők azt hirdetik: isteni törvények írják elő a változatlanságot, s hogy az embernek nincs joga rányitni az ajtót az ismeretlenre. Abban feltétlenül igazuk van, hogy szinte minden jelentős találmány pozitív és negatív célokat is szolgálhat, elég, ha az atomenergiát, a baktériumkutatásokat, a genetikai felfedezéseket, vagy a mesterséges intelligenciát említjük. Azonban az embernek nem az a küldetése, hogy behunyt szemmel járjon, hanem kifejezetten az, hogy elméje talentumait használva minél kreatívabb, komplexebb és gazdagabb világot építsen. A tudományos útkeresésnél kevés szentebb dolog létezik. A szellemi renyheséget isteni törvénynek nevezni - végtelenül lehangoló tett.

Szóval, semmi bajom azzal. ha Bayer Zsolt felhívja a figyelmet civilizációnk őrült jelenségeire, sőt. Azzal viszont nagyon is gondom van, hogy isteni törvényekre hivatkozik, hiszen - amint láthattuk - százféle dolgot érthetünk ezalatt. Ha valóban meggyőzően és hitelesen kívánunk érvelni, sokkal szerencsésebb, ha a tudományra, illetve a széles körben elfogadott morálra hivatkozunk. Aki a 21. századi Európában isteni törvényekről beszél, az gyakorlatilag semmit sem mond, csupán üres, választási propagandát folytat.

Karl Marx gondolata kapcsán - melyet 1853-ban, A gothai program kritikája c. írásában fogalmazott meg, s a kommunizmus alapeszméjévé vált - már első hallásra érezzük, hogy végtelenül igazságtalan, erkölcstelen és a legkevésbé sem működőképes. Ehhez nem kell filozófiaprofesszornak lenni, sem pedig súlyos évtizedeket végigélni egy szocialista világban; még egy tízéves gyerek is erre a következtetésre jut, ha rendelkezik egy csöppnyi morális érzékkel. A marxi, utópisztikus világban értelemszerűen mindenkinek az egekbe szökne valamennyi szükséglete és közben súlyos fogyatékosnak tettetné magát, Ayn Rand mindezt tökéletesen bemutatja a Veszett világ c. művében. Idehaza a nyolcvanas években aki csak tehette, leszázalékoltatta magát, így váltunk a 800 ezer rokkantnyugdíjas országává. (Az elmúlt évek egészségügyi felülvizsgálatai során ez az érték érdekes módon a felére csökkent...) Egészen döbbenetes, hogy pár elvetemült még mindig hisz a kommunista ideológiában, mondván, hogy a csúfos történelmi példák csak a rossz gyakorlati megvalósítás miatt váltak embertelenné. Érdemes volna tisztán látni: már maga az ideológia önmagában is bukásra ítélt.

Egészen nyilvánvaló, hogy csak igen kevesen hajlandóak munkájuk gyümölcsét önként átadni más, számukra idegen embereknek. Az emberiség túlnyomó többsége - abszolút helyesen - a saját boldogságát keresi. Ebből fakadóan nem marad más eszköz a marxi ideológia gyakorlati megvalósítására, mint az állami erőszak. Hogy ez azért mégse tűnjön nettó rablásnak, Marxék megpróbálták elhitetni, hogy ez valójában csak egy válaszreakció a tőkések erkölcstelenségére, s elterjesztették a kizsákmányolás fogalmát. (Ezen azt értjük, hogy a munkaadó megrövidíti az alkalmazottat, jóval kevesebbet fizet számára, mint amennyi igazságos lenne.) Ez a kifejezés már önmagában is egy vicc. Nincs mögötte semmi. Egyszerűen nem tudunk olyan jelenséget bemutatni, amelyet a kizsákmányolás szó leírna. Valójában kétféle interakció létezik: az egyik önkéntes, ebből fakadóan tisztességes, ezt üzletnek nevezzük; a másik erőszakkal kényszerített, így etikátlan, s a rablás megnevezéssel illetjük. A kettő között semmiféle szürke zóna sem húzódik, hiába a szavakkal való bűvészkedés. Manapság egyre gyakrabban halljuk a szexuális kizsákmányolás kifejezést. Ilyen sem létezik. Beszélhetünk nemi erőszakról, rabszolgatartásról, kiskorúak esetén pedofíliáról. Mindegyik brutális és mélyen elítélendő. Azonban a szexuális kizsákmányolás kifejezés életre hívása e téren is csupán arra jó, hogy összezavarja a fejeket, s hogy a radikális feministák válogatás nélkül rásüthessék bármire. Amennyiben holnap egy józan, félrebeszélések és szürke zónák nélküli világban szeretnénk ébredni, az első szó, amit el kéne felejtenünk, a kizsákmányolás volna. Van olyan, hogy önkéntesség és van olyan, hogy kényszer. Semmi egyéb.

Mivel nem létezik olyan, hogy kizsákmányolás, a központi hatalomnak sincs semmiféle morális alapja a megtermelt javak újraelosztására. Egy etikus állam kínosan ügyel arra, hogy csak és kizárólag olyan kívánalmakat elégítsen ki, amelyek valódi közszükségletek, vagyis a túlnyomó többség igényli és részesül is belőlük. Ilyen lehet a rendőrség, a honvédelem, az igazságszolgáltatás, a tűzoltóság, a katasztrófavédelem, a környezetvédelem, vagy a mentőszolgálat. Azonban semmiképpen sem tartozhat ide a kultúra, a sport, a vallások, vagy egyéb civil szervezetek támogatása. Ezek mind lehetnek nemes célok, azonban lényegesen jobban jár a világ, ha az ezekre szánt milliárdokról a polgárok maguk döntenek. Lehet állami feladat a súlyos fogyatékkal élők támogatása, de érezzük, hogy valami nem stimmel, ha a lakosság 8%-a papíron rokkant. Lehet a kormányzati stratégia része a demográfiai stabilitás, ám a gyermekvállalási kedv elősegítését is mindennél jobban szolgálják az alacsony adók. (A CSOK és a gyermekek után járó adókedvezmény működőképes intézkedések, azonban elsősorban azoknak, akiknek van már gyerekük. Ahhoz, hogy egy huszonéves megalapozza a jövőjét, s merjen egyáltalán családot alapítani, sokkal több pénzt kell a zsebében hagyni.) Az összes központi szolgáltatás közül az egyik legbetegebb az állami nyugdíj. Sajnálatos módon - a saját tehetetlenségénél fogva - ez még hosszú ideig teoretikus kérdés marad, azonban kevés dolog képes ennyire megbénítani a gazdaságot. Csupán arra jó, hogy a kormányzatnak feleslegesen nagy pénzügyi mozgásteret biztosítson, hogy a nyugdíjasokból szavazógépet gyártson, s hogy az embereket tökéletesen leszoktassa az öngondoskodásról.

"Mindenkitől belátása szerint, mindenkinek a teljesítménye szerint" - valahogy így fest a marxi frázis etikussá való átformálása. Egy szabad társadalom nem kényszerít senkit sem munkára, sem adakozásra. Mindenkinek joga van a lustálkodáshoz és a kemény munkához is, ahhoz pedig különösen, hogy tevékenységének gyümölcsét megtartsa. A dupla műszakban robotoló gyári munkás, a Riviérán napozó nagybefektető, a hétvégén is hajtó magánvállalkozó és az egész nap meditáló buddhista szerzetes - egyik létformára sem mondhatjuk kívülről, hogy értékesebb a másiknál. Mindenki szabadon választja életútját, s a saját elégedettsége jelenti az egyetlen értékmérőt. Az önkéntes alapon történő újraelosztás legszebb példáját kedden este hallottam, Pál Feri előadásában. A történet hőse a gulág egyik legyengült rabja, aki megérzi, hogy menthetetlenül közeleg a vég. Hogy utolsó napjait értelmesen és hasznosan töltse, napi étel fejadagját szétosztja társai között, s igyekszik minél tovább életben maradni. Hat napig sikerül kihúznia, de az a hat nap értelmet ad mindennek, egy egész, végigszenvedett életnek is. Én ezt hívom szabadságnak, ezt hívom önkéntességnek.

Meglehetősen felemás igazság. Egyszerűen azért, mert a világát tudatosan formáló ember kettős mércével mér: önmagával szemben szigorú, míg a másikkal - lehetőség szerint - elnéző. Olyan tekintetben feltétlenül igaz a közmondás, hogy érdemes mindenkivel tisztességesen bánni, hiszen aligha várhatunk többet a külvilágtól, mint amennyit mi magunk nyújtani tudunk. Visszafelé azonban - amikor minket ér atrocitás - már korántsem ilyen egyértelmű a dolog, hiszen ez egyet jelentene a "szemet szemért, fogat fogért" elv elfogadásával, a civilizált világ pedig már régen túllépett az örökös háborúsdin.

Természetesen szó sincs semmiféle önfeladásról, sem pedig gyáva konfliktuskerülésről. Nem behúzott nyakú, szolgalelkű alattvalóknak születtünk e Földre, s még véletlenül sem a szegény, zavart fejű Nyilas Misit tekintjük ideálunknak, épp ellenkezőleg. Ha brutális mértékű öntudattal és magabiztossággal bírunk, úgy egyszerűen megengedhetjük magunknak a nagyvonalúság luxusát. Amikor lelkünket a felhőkarcolók magasságába emeljük, oda egyszerűen nem érnek fel a sértések, bántások, s lepereg rólunk minden rosszindulat. "A sas nem vadászik legyekre" - mondták a bölcs rómaiak, s hallottuk mi is gyakran Torgyán doktortól annak idején. Ezen a szinten mi irányítjuk az indulatainkat, s nem azok minket. Csak akkor jövünk ki a béketűrésből, ha tudatosan úgy döntünk. Piszok nagy fegyver, amikor a másik verbális agressziójára higgadtan és szelíden tudunk reagálni. Ám ahhoz, hogy a részünkről megnyilvánuló fogadjisten valóban békét teremtő legyen, elengedhetetlen a szorongásmentes magabiztosság.

A konfliktusok persze nem csupán a szavak szintjén zajlanak. Egyik barátommal történt még a kilencvenes évek derekán, hogy a nyolcadik kerület egyik játékterméből harmincezer forintos nyereménnyel távozott. Még két utcányira sem járt, máris utolérte két kreol fiatalember, akik - késsel a kezükben - arról próbálták meggyőzni, hogy a pénz valójában őket illeti, hiszen előzőleg legalább ennyit bedobáltak a kérdéses nyerőgépbe. Kreatív cimborám egy percre sem vesztette el a fejét, ezzel szemben mindkettőjüknek átnyújtott egy-egy ezrest. A bicskás bűnözők voltak olyan kisstílűek, hogy ez az összeg voltaképp kielégítette pillanatnyi igényüket, még meg is köszönték és sietve távoztak... Az önvédelem mindenkinek megkérdőjelezhetetlen alapjoga, ám ez minden esetben pusztán jog, és semmiképpen sem kötelesség. Jó barátom akár el is futhatott volna; kiabálhatott volna rendőrért; átadhatta volna a teljes összeget; vagy akár ő maga is fegyvert ránthatott volna, ha történetesen tart magánál. Erkölcsi szempontból mindegyik megoldás elfogadható. És valóban: soha nem hallottam még olyat, hogy bárkit megbüntettek vagy elmarasztaltak volna, csak mert nem volt hajlandó megvédeni magát. Ezzel szemben, ha valaki egy háborús helyzetben nem kíván fegyvert fogni, azt azonnal hazaárulónak bélyegzik. Számomra értelmezhetetlen az a morál, amely szerint másokért kötelező feláldozni magunkat, miközben önmagunkért egyáltalán nem.

Amikor önvédelemről esik szó, óhatatlanul felmerül a fegyvertartás kérdése is. Attól tartok, hogy ez az a téma, amelynek kapcsán borzasztó nehéz tisztán erkölcsi alapon szilárd álláspontra helyezkedni. Az általános emberi morál minden esetben a szabadság oldalán áll, ami azt jelenti, hogy az olyan kényesnek számító kérdések is, mint a prostitúció, a drogfogyasztás, vagy akár az eutanázia is villámgyorsan a helyükre kerülnek. Tekintve, hogy ezek önpusztításra ugyan alkalmasak, ám mással szemben való agresszióra nem, így a szabadságot pártoló gondolkodás ezek egyikét sem tiltaná. A fegyvertartás liberalizálása már korántsem  ilyen egyértelműen támogatható, hiszen amennyi szabadságot biztosít az egyénnek az önvédelem terén, hasonló mértékű fenyegetettséget jelent a másik oldalon, ha a lőfegyver méltatlan kezekbe kerül. Nem leszünk sokkal bölcsebbek akkor sem, ha a vonatkozó statisztikákat böngésszük. Amerikában alkotmányos alapjog a fegyvertartás, ennek megfelelően száz főre 89 (!) magánhasználatú lőfegyver jut, ez a legmagasabb érték a világon. Ezzel párhuzamosan a gyilkosságok száma is magas: százezer főre 4,7 esik évente. A fegyvertartást ellenzők ezt a tilalmat alkalmazó Németország 0,8-as adatával szeretik összevetni, ám érdemes egy pillantást vetni néhány további, ugyancsak tiltó ország emberölési statisztikájára: Dél-Afrika - 31,8; Mexikó - 23,7; Oroszország - 10,2. Említést érdemel Svájc is, ahol a százezer főre eső gyilkosságok száma 0,7, ez világviszonylatban az egyik legalacsonyabb érték, miközben a honvédségi felszerelésüket a polgárok az otthonaikban tartják, hozzávetőleg minden negyedik lakosra jut egy lőfegyver. Magyarország kifejezetten szigorú szabályozást alkalmaz, nálunk 100 főre 3 fegyver jut, a százezer főre eső gyilkosságok száma pedig valamivel 2 alatt marad. Úgy tűnik, hogy a fegyvertartás liberalizálása és az erőszakos bűncselekmények száma között nincs kitapintható összefüggés. Az említett adatokat szemlélve valójában azt látjuk, hogy minél fejlettebb egy adott társadalom, annál kevésbé szükséges korlátozni a magánhasználatú fegyvertartást, ugyanakkor magára az önvédelmi fegyverre is egyre kevésbé lesz szükség.

"Aki kardot ragad, az kard által vész el." - Jézus pacifista világlátása felülírta az addigi "szemet szemért, fogat fogért" elvet. Keresztre feszítése önmagában is szomorú és méltatlan esemény, az pedig különösen sajnálatos, hogy ez a fordulat mennyire összezavarta a fejeket. Egyesek azonnal hiteltelennek ítélték a filozófiáját, hiszen még magát sem tudta megvédeni. Mások pedig példaértékűnek kezdték látni az önfeladást és egyenesen a mártírhalálba gyalogoltak. Arra kevesen gondoltak követői közül, hogy halála és tanítása között nem kell összefüggést keresni, kivégzése nem erősíti és nem is gyengíti filozófiáját. A jézusi békepártiság nem kérdőjelezi meg az önvédelem helyességét, csupán arra int, hogy a humánus eszközök célravezetőbbek. Ha a teljes krisztusi tanítást egy mondatba kellene sűríteni, az valahogy így festene: nem számít a származásunk, a családi hátterünk, a társadalmi környezetünk, sem pedig  az ezekből fakadó megannyi negatív impulzus; egyedül rajtunk áll, hogy ezekre milyen fogadjistennel reagálunk.

Az ismert angol író és filmrendező, Clive Barker gondolata nem teljesen hamis. Abban feltétlenül igaza van, hogy jobban rászorul Fortunára az, aki csak sodródik az árral. A problémát csupán az elbizakodottság jelenti. Mert akármennyit fejlődik is a világ, s akármilyen tudatossá is válhatunk, sosem leszünk képesek teljes mértékben kontrollálni sorsunkat. A szerencse minden emberi életben elképesztően jelentős szerepet játszik és égetően nagy szükségünk van rá.

Amikor néhány tízezer éve asszonyaink a szavanna gyümölcseit gyűjtögették, míg mi - kezdetleges fegyvereinkkel, ám annál nagyobb lelkesedéssel - vadászni indultunk, még teljes egészében kiszolgáltatottak voltunk a természettel szemben. Ha nem volt szerencsénk, úgy aznap este éhesen tértünk nyugovóra. Egy idő után ráébredtünk, hogy ez mennyire kispályás stratégia, s feltaláltuk a mezőgazdaságot. Mámoros idők voltak, azt gondoltuk: most aztán kezünkbe vettük az irányítást! Akkor még nem is álmodtunk az ipari forradalom gépeiről, pláne nem az informatikára épülő világ automatizált termeléséről. Most, a 21. század elején összehasonlíthatatlanul jobban uraljuk sorsunkat, mint bármikor a világtörténelem során. Bízunk a tudomány hatalmában, s hiszünk abban, hogy idővel minden betegséget legyűrünk, s hogy még az időjárást, s a Föld klímáját is irányításunk alá vonjuk. Ám ha el is jut az emberiség erre a pontra, még ez sem lesz elég ahhoz, hogy a véletlenek szerepét nullára redukáljuk. A vakszerencse örök misztériuma a megfoghatatlanságában, betörhetetlenségében rejlik. Ismerhetjük a statisztikákat és az ezek alapján felállítható valószínűségeket, s bölcsen tesszük, ha ezeknek megfelelően hozunk döntéseket, de semmi sem garantálja, hogy elkerüljük a hideg zuhanyt.

Richard Wiseman - az egyesült királyságbeli Hertfordshire-i Egyetem pszichológia tanszékéknek egyik vezetője - három évig tartó, négyszáz résztvevővel végzett kutatása során a szerencse természetét vizsgálta. Megfigyelései érdekes következtetésre juttatták: a szerencse nem tökéletesen vak, sőt bizonyos mértékig tanulható, irányítható. Azokhoz pártol, akik nyitottak, lazák, nem aggodalmaskodnak, s ezáltal képesek észrevenni az adódó lehetőségeket, hallgatnak a megérzéseikre és kihasználják a véletlen helyzeteket. Kutatásait a Szerencseiskola című művében foglalta össze. A könyv több olyan kísérletet is említ, amelyben önmagukat mázlistának, illetve pechesnek tartó személyeket azonos szituációban figyeltek meg. Fortuna kegyeltjei észrevették a "véletlenül" földre ejtett bankjegyeket, a magazinban elrejtett, pénzt érő információt, míg a szerencsétlenek átléptek fölötte, illetve átlapozták azt. Mindannyian ismerünk olyanokat, akiket kiemelkedően szerencsésnek látunk, s olyanokat is, akik valósággal vonzzák a bajt. Hiba lenne egyetlen kézlegyintéssel túllépni a kérdésen, mondván, hogy ilyen vagy olyan csillagzat alatt születtek. Legkevésbé a horoszkópjuk tehet a sorsukról, pszichikai alkatuk sokkal inkább felelőssé tehető. A kérdés e ponton válik igazán összetetté. A címbéli gondolat egy racionális, bal agyféltekés, tervező, irányító észjárást sürget, ez pedig bezárja a kaput a kontrollálhatatlan, kiizzadhatatlan intuíciók előtt. Olybá tűnik, hogy a két agyfélteke kiegyensúlyozott és összehangolt működése jelenti az optimumot. Így érhető el, hogy a világ dolgai leginkább a kedvünk szerint alakuljanak, jóllehet még ez sem jelent védettséget minden sorscsapással szemben. 

A póker egy olyan gyönyörű játék, amely elképesztően jól modellezi a nem kevésbé gyönyörű, élet nevű játékot, elsősorban azzal, hogy a fenti kettősség itt is kézzelfoghatóan megjelenik. Nem elég, hogy vágjuk a matekot, de agyunk intuitív oldalára is komoly szükségünk van: sokszor muszáj a megérzéseinkre hagyatkoznunk. Persze, ez sem mindig elég. Lehetünk bármilyen profik, felismerhetjük ellenfelünk összes árulkodó gesztusát, megfejthetjük lapjait, s licitálhatunk ennek megfelelően, mindez édeskevés, ha érkezik egy szerencsétlen river, mely mindent tönkretesz. Egyetlen pókerrel töltött este alatt több pofont kapunk az élettől, mint egy átlagos földi halandó évek alatt. Ez a játék egyik igazán lényeges hozadéka: alázatra nevel. Nem, nem arra az ostoba és önfeladó alázatra, amelyet évszázadokon keresztül elvártak az embertől. Nem a szülővel, a tanárral, a feljebbvalóval vagy a vallási törvényekkel szembeni, tekintélyalapú, lélekgyilkoló alázatra. A póker arra a józan alázatra tanít, amelyet az általunk befolyásolhatatlan sorssal szemben érdemes tanúsítanunk. S hogy ezt vakszerencsének vagy Istennek nevezzük, valójában már csupán ízlés dolga. De hogy életünkben meghatározó szerepet játszik - még akkor is, ha mindig minden tőlünk telhetőt elkövetünk - afelől semmi kétségem sincsen.

Ennek a megmosolyogtatóan hamis, mégis sokak által igaznak vélt közmondásnak a hátterében a szociális intelligencia teljes hiánya áll. Ugyanerről a tőről fakad az a gondolat is, hogy "aki nem tud gyűlölni, az nem képes szeretni sem". Érthető, hogy ha valaki nem lát árnyalatokat, annak égetően szüksége van az erős kontrasztokra; ami nem fekete és fehér, az számára mind értelmezhetetlenül egybemosódó szürkeség. Muszáj érzékelnie a másik arcán a haragot, az undort, a megvetést és az utálatot, hogy elhiggye a mosoly őszinteségét. Emberismeret, szociális jártasság terén ez meglehetősen gyermeteg szintre utal.

A mosoly nem több és nem kevesebb, mint a civilizált ember alapfelszereltsége, akár az ápolt köröm, vagy a vasalt ing. Már rögtön az ébredéskor - de legkésőbb a reggeli kávét követően - magunkra öltjük, s viseljük egész nap. Ezer okunk van rá, hogy így tegyünk. A legszimplább az, hogy semmihez sem fogható módon növeli a vonzerőt. Ennek nem csupán romantikus kalandjaink során vesszük hasznát, de az üzleti életben, sőt a leghétköznapibb emberi interakcióinkban is. A mosolygó embernek a hanghordozása is más, ezért a személyes kommunikáción túl a telefonbeszélgetéseinket is igyekszünk széles vigyorral lebonyolítani. S hogy miért vonzóbb a mosolygó ember a citromba harapottnál? Egyszerűen azért, mert a lelki egészségünket tükrözi. Ahogy a testszag az immunrendszer működésének jelzője, úgy az arckifejezés tökéletesen megmutatja, hogy mennyire vagyunk békében önmagunkkal és a minket körülvevő világgal. Egy széles mosoly azt az üzenetet hordozza, hogy "nem félek tőled és neked sem kell tartani tőlem". Együttműködő attitűdöt, magabiztosságot és erőt sugall; egy olyan emberről árulkodik, aki kitűnő idegrendszerrel bír, nehéz kihozni a sodrából és szinte lehetetlen megsérteni. Ennek az ellenkezője is igaz: a huzamosan mosolytalan arc mutathat szorongást, depressziót, vagy kifejezett agressziót is - egyiket sem találjuk igazán vonzónak. A mosoly persze nem csak kifelé, de befelé is hat. Sokan ismerik azt a klasszikus, pszichológiai kísérletet (Strack, Martin és Stepper), melyben egyetemi hallgatók úgy néztek végig egy vicces rajzfilmet, hogy közben egy filctollat kellett a foguk közt tartaniuk, vagyis szájuk kényszerűen mosolyra húzódott. Az eredmény az lett, hogy sokkal szellemesebbnek ítélték a filmet, mint a kontrollcsoport. Arckifejezésünk tehát képes befolyásolni az átélt érzelmi élményt, kifejezetten visszahat ránk.

Mindezeket figyelembe véve egy egészséges ember nem is igazán érti, mi baj lehet egyáltalán a mosollyal. Jómagam számos, kifejezetten szorongó embertől hallottam már, hogy - a címbéli közmondás szellemével egybehangzóan - egyenesen gyanúsnak tartják a permanens vigyorgást. Ennek egyik oka értelemszerűen az, hogy a legtöbben a saját világukat vetítik ki a környezetükre; önmagukból kiindulva egyszerűen el sem hiszik, hogy a reggeltől estig tartó, mindenkinek kijáró mosoly bármennyire is őszinte lehet. A másik ok az, hogy valóban létezik művigyor, amelynél kevés visszataszítóbbat tapasztalunk. Amikor kizárólag a járomcsonti izom lép működésbe, amely a száj sarkában elhelyezkedő izmokat kontrollálja, olyankor szimpla művi mosolyt látunk. Az őszinte mosolyhoz a körkörös szemizomnak is működnie kell. Nem nehéz felismerni a különbséget, elég, ha észrevesszük a diszharmóniát, az egymásnak ellentmondó jeleket az arcon. Semmi sem olyan dermesztő, mint amikor valakinek mosolyra húzódik a szája, miközben a szemében mélységes megvetést és gyűlöletet látunk. Az ilyen emberektől ösztönösen távol tartjuk magunkat, egy gombostűt sem bíznánk rájuk.

Tudjuk, mindannyian mások vagyunk. Van, akinél zsigerből jön a vigyorgás; van aki szorongó, alacsony önbizalommal bíró, s csupán a legszűkebb körben képes feloldódni; s van, aki leél hatvan-hetven évet egyetlen mosoly nélkül. Ez utóbbi már csak azért is érthetetlen, mert kevés ennél könnyebben fejleszthető személyiségvonást ismerünk. Van, akit a szigorú nevelés szoktatott le a világ legtermészetesebb és legüdítőbb arckifejezéséről, s van, akit a pozíciója, illetve az ahhoz társított imidzsnek való megfelelés. Akárhogy is, ne higgyünk a hamis hangoknak: aki mindenkire mosolyog, az kifejezetten helyes szokást követ. És ennek a szokásnak az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy kit milyen mélyen szeret. Talán csak annyi, hogy pozitív energiáiból - egy apró feltöltekezés erejéig - mindenki részesül.

Érdekes, hogy Rómában, Párizsban, vagy Lisszabonban járva nemigen látni rosszul öltözött embert. Idehaza, bár egyre halkabban, de még mindig hallani olyan hangokat, hogy "az a fickó, aki száz kiló alatt van és divatos ruhát visel, az nagy valószínűséggel meleg..." Ezt persze többnyire még azok sem hiszik el, akik mondják, csupán így próbálják kedvezőbb színben feltüntetni a nemtörődömségüket; mintha a férfisság valaha is egyet jelentett volna az igénytelenséggel. Mindez attól válik igazán érthetetlenné, hogy a személyiségfejlődés legkönnyebb lépcsőfokáról van szó. Az intelligencia nemigen fejleszthető; a műveltség és a szociális készségek megszerzése, elsajátítása pedig időigényes folyamat. Még testünk formába lendítése is heteket, hónapokat vehet igénybe. A ruhatárat ugyanakkor pár óra alatt fel lehet dobni, még csak nem is pénz kérdése a dolog.

Rögtön az elején le kell szögezni: mindaz, ami a jelen posztban megfogalmazásra kerül, kizárólag a férfiakra vonatkozik. A lányoknál lényegesen ritkább az elhanyagolt külső. Ők pontosan tudják, hogy ha öltözékük nem vonzza a szemet, úgy gyakorlatilag ki is írták magukat a társadalomból. Egy nőnél csupán annyi a kérdés, hogy ruházata kihívó avagy decens, de mindenképpen szexinek és nőiesnek kell lennie. Olyan ez, mint a tánc: ha egy lány rosszul mozog a parketten, a férfiak azonnal elveszítik az érdeklődésüket, mert majdnem biztosnak vélik, hogy az ágyban is épp olyan ügyetlen.

A középkorban egy nemes nagy mértékben kitűnt a tömegből drága és díszes ruházatával. Az emberek öltözete egyértelműen elárulta származásukat, társadalmi pozíciójukat. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy vajon mit tennénk, ha a jelenlegi tudatunkkal a gótika, vagy a reneszánsz korában találnánk magunkat. Vajon volna-e értelme a ruházattal való szélhámoskodásnak? Számos legenda szól Mátyás király álruhás kalandjairól, azonban fordított előjelű történetekből - amikor egy alacsony sorú ölt nemesi külsőt, így érve el üzleti, vagy magánéleti sikereket - bevallom, nem sokat ismerek. Nem is lehetett különösen tipikus, hiszen az ipari forradalom előtt konfekciós tömegtermelésről nem beszélhetünk, az arisztokraták egyedi készítésű ruhái a nép egyszerű gyermekének megfizethetetlenek voltak. Az sem mellékes, hogy az öltözködés mikéntjét sok helyütt törvények szabályozták, komoly retorziók mellett. S végül: milyen előnyt remélhetett a szegénylegény a grófi parádéban? Manapság egészen más a helyzet. Mindenki azt hord, amit csak szeretne, s a konfekcióiparnak köszönhetően a legmenőbb szerelések is szinte bárki számára elérhetőek. A jólöltözöttség előnye pedig a legkevésbé sem kérdéses: állások, karrierek, vizsgaeredmények, randevúk és erotikus kalandok múlhatnak rajta. A 21. században már semmi sem szól az igénytelenség mellett.

Egy mai férfi alapvetően háromféle utat választhat, amikor öltözködési stratégiáját kialakítja. A túlnyomó többség (65-70%) a semleges középúton jár: fő motivációjuk, hogy véletlenül se lógjanak ki a tömegből. Nem is igen vesszük őket észre. Az alapszintet mindenesetre hozzák: megjelenésükkel nem rontanak, s nem is javítanak helyzetükön, megítélésükön. Még azt is mondhatjuk, hogy esztétikai érzék híján megfelelő stratégiát követnek: mindenféle extremitás ugyanis magában hordja a hibázás kockázatát; a komfortzónában megmaradva ez tökéletesen kiküszöbölhető. A második legnépesebb csoport tagjai (25-30%) mindent elkövetnek azért, hogy első pillantásra elnyerjék a szánalmas lúzer bélyeget. Ők nagyon is kilógnak a tömegből, csakhogy kifejezetten lefelé, s többnyire teljesen tudattalanul. Védjegyeik - a teljesség igénye nélkül - a következők:

• futócipő viselése farmerhez,
• bokalengető nadrág,
• magas derekú nadrág,
• kőművesdekoltázs,
• túl bő ruhák,
• pocakban feszülő ing,
• övtáska,
• hímzett farmer,
• szabadidő nadrág,
• elegáns cipőhöz fehér zokni,
• kilátszó alsónadrág
• rövidnadrághoz térdzokni,
• hosszúnadrághoz bokazokni,
• túl hosszan, vagy túl röviden kötött nyakkendő,
• cipőtől eltérő színű, vagy hiányzó öv
• márkajelzés a zakó ujján,
• betűrt póló,
• gagyi karóra,
• gyűrű a kisujjon,
• és persze a szandál zoknival.

Giorgio Armani szerint "az elegancia nem azt jelenti, hogy észrevesznek, hanem azt, hogy emlékeznek rád." Lássuk be, már olyan férfiből is keveset látni, akire kifinomult öltözéke miatt felfigyelünk, hát még olyan, akire később emlékezünk is. Ez az a szűk réteg (legfeljebb 5%), amely felfelé lóg ki a tömegből. Ők azok, akiknek ruházkodása nem csupán tudatos, hibátlan és igényes, de többnyire tartalmaz olyan extrém elemeket is - díszzsebkendő, sál, kalap, ékszer stb. -, amelyek egyedivé és kiemelkedővé teszik. A párkapcsolati guruk ezt páva-hatásnak nevezik: a nők szeme azonnal megakad mindazon, ami nem szokványos, így a férfi már szavak nélkül is megtette az első lépést a figyelemfelkeltés és az ismerkedés útján.

Az, hogy esztétikai értékénél fogva ázsiónövelő tényező, csupán a ruházkodás legfontosabb, de egyáltalán nem kizárólagos funkciója. Az öltözetünk kifejezheti egyéniségünket, kifinomultságunk mértékét, világlátásunkat, szexuális orientációnkat, valahová tartozásunkat és valami ellen való protestálásunkat is. A hetvenes évek hippijei, a nyolcvanas évek punkjai, a rendszerváltás utáni első szabad parlament fideszesei mind-mind a polgárpukkasztást célozták megjelenésükkel. Személyes kedvencem a Billions c. sorozat azon jelenete, amikor a milliárdos bróker (Damian Lewis) úgy vásárolja ki a karót nyelt arisztokratákat, hogy a tárgyalásra egy agyonmosott Metallica pólóban érkezik.

Ez a poszt elsősorban azoknak íródott, akik - megrekedve a kőkorszak gondolati szintjén - még mindig azt a nézetet vallják, mely szerint a ruházkodás célja a hideg elleni védelem. Nem ártana, ha tudnák, hogy a címbéli közmondás nem csupán hamis, de számos kultúrában egyáltalán nem is használatos. Mi több, az érintett népek bölcsessége éppen az ellenkezőjét hirdeti: a ruha teszi az embert. Semmi sem olyan fontos, mint az első benyomás, kár lebecsülni a külsőségek jelentőségét.

Vlagyimir Iljics Lenin címbéli frázisa kapcsán az embernek rögtön egy George Bernard Shaw idézet jut eszébe: "A hazug ember büntetése nem az, hogy nem hisznek neki, hanem az, hogy ő sem tud hinni senkinek." Ha létezik olyan, ami a világ valaha volt összes kommunista rendszerét jellemezte, úgy az embertelenség és a nélkülözés mellett a végtelen bizalmatlanság is feltétlenül ide sorolható.

Az ellenőrzés természetesen lényeges funkció. Emberéletek múlhatnak rajta, ha egy szívsebészetet, vagy egy atomreaktort üzemeltetünk. De ne is menjünk ilyen messzire! Képzeljük el magunkat egy sikeres csokoládégyár igazgatójának szerepébe! Jöhetnek bármilyen üzleti nehézségek, kényszerülhetünk százféle költségmegszorításra, minőség-ellenőrzési osztályunkhoz minden körülmények közt ragaszkodni fogunk. Hiszen elég egy raklapnyi hibás termék, mely a bolti polcokra kerül, s az ügy olyan sajtóvisszhangot kap, hogy talán le is húzhatjuk a rolót miatta. Hasonlóképpen gondolkodunk, ha középiskolás diákként egy matekdolgozat fölött ülünk: ha már negyven perc melót beleöltünk, a csengetés előtt megéri rászánni néhány ellenőrző pillantást, hátha kiszúrunk valami fatális elírást. S legyen szó szívátültetésről, egy hétköznapi algebra feladatsorról, vagy az említett példák bármelyikéről, az elengedhetetlen ellenőrző funkciót minden esetben következők jellemzik:

• Valós, megkérdőjelezhetetlen értéket véd (életet, minőséget).
• Hatalmas károkat képes megelőzni.
• A teljes folyamathoz képest viszonylag kis ráfordítást igényel.
• A saját tevékenységünk kerül ellenőrizés alá.
• Senkinek a szabadsága nem sérül.
• Minden érintett jól jár.

 Ugyanezt a minőség-ellenőrző funkciót látjuk a "beszerzési" oldalon, amikor különböző szintű átvilágításokról van szó. Amikor megvizsgáljuk egy politikus múltját, egy bevándorlást kérelmező hátterét, avagy egy álláspályázatra jelentkező környezetét, olyankor semmiféle immorális dolgot nem cselekszünk. Elvitathatatlan jogunk, hogy eldöntsük, kit szeretnénk beengedni a saját házunkba, cégünkbe, országunkba.

A kommunista rendszerekben megtapasztalt, minden apró szegletbe elérő, minden lélegzetvételre figyelmes ellenőrzési mechanizmust korántsem jellemzik a fenti kritériumok. A szigorú kontroll csupán a központi propaganda szerint óv bármiféle értéket, valójában egyedül a diktatórikus elit hatalmát védi. Az egyetlen "kár", amit megelőzni képes, az az adott rezsim bukása. A munkahatékonyság egyenesen csapnivaló: szemben a minőség-ellenőrzéssel, ahol a MEO ráfordításai eltörpülnek a teljes üzemi költségtömeghez képest, a kommunizmusban szinte megfordulnak az arányok. Katonaság, rendőrség, titkos rendőrség, cenzúra, besúgóhálózat... Mindig mindent kontroll alatt kell tartani, annyira labilis a rendszer. Nemhogy újságcikk nem jelenhet meg engedély nélkül, de semmilyen művészeti alkotás sem. A hazai gyakorlatban az Országos Rendező Iroda hozzájárulása nélkül koncertezni sem lehetett. A Vörösmarty téri irodaházban egy teljes emelet személyzete semmi mással sem foglalkozott, mint a zenészek politikai megbízhatóságával. (Ma már úgy hangzik mindez, mintha  valami szürreális bohózatról lenne szó.) Ez a betegesen eltúlzott kontroll önmagában lehetetlenné teszi a társadalom hatékony működését, és akkor még a kérdés morális vetületéről nem is szóltunk: térdig gázolni a másik ember szabadságában - nehezen védhető tett.

Tudjuk, hogy néhány szomorú sorsú dél-amerikai és kelet-ázsiai országon kívül a kommunizmusnak végleg befellegzett, ugyanakkor valamiért mégsem akarunk tanulni a hibáiból. Amikor a Fidesz 2010-ben másodszor is hatalomra került, Orbán Viktor kijelentette, hogy rövidesen egy söralátéten elfér majd az éves adóbevallásunk. Ez egy végtelenül szimpatikus és önmagán jócskán túlmutató ígéret volt; azt hirdette, hogy egy egyszerűbb, élhetőbb világ következik. Igazságtalan volna a jelenlegi kormányzatot azzal vádolni, hogy nem léptek semmit ezen a téren, hiszen a Lázár-féle államreform program kifejezetten a bürokráciacsökkentést és az államigazgatás karcsúsítását célozza. Ám azt sem mondhatjuk, hogy komolyat haladtunk volna előre. Csupán pár példa a központi ellenőrzés egyre nagyobb térnyerésére:

• Az oktatási rendszer centralizálása, megannyi adminisztrációs többletteherrel, az iskolák mozgásterének jelentős szűkítésével.
• Az Über betiltása, ami a taxislobbin kívül senkinek sem kedvez, ráadásul azóta alig lehet taxit fogni Budapesten.
• A vasárnapi zárva tartás elrendelése, amit még a kormánypárt leghűbb szavazóbázisa is jórészt ellenzett. Szerencsére volt annyi esze a kabinetnek, hogy visszavonták a döntést.
• Sokmilliárdos ráfordítás a NAV-hoz bekötött online számlázórendszer kiépítésére.
• Az MSZP-rezsim alatt elfogadott, katasztrofális pókertörvény bevezetése és végrehajtása. Az ügy periférikus és csupán keveseket érint, de jól mutatja, hogy mit tesz a központi ellenőrzés szigorítása egy üzletággal. A jogszabály olyan mélységig szabályozza a pókertermek működését és olyan durván túladóztatja a tevékenységet, hogy a nyolc éve még virágzó terület ma már szinte halott: a magyar szerencsevadászok jó része inkább Bécsben költi el a pénzét. (Ahelyett, hogy szlovák mintára szimpla asztaladót kellene fizetni, a Szerencsejáték Felügyelet ellenőrei gyakorlatilag beköltöznek a pókertermekbe, hogy kockáról kockára végignézzék a kamerák felvételeit... Röhej.)

Az a rögeszme, hogy a másik embert ellenőrizni kell, a párkapcsolatok jelentős részét is kikezdi. Hasonló a helyzet, mint a kommunista államhatalom esetén: a másik utáni kémkedés semmiféle nemes célt nem szolgál, csupán a pozíciójáért aggódó, betegesen féltékeny fél nyugalmát. A sors fintora az, hogy pont az áhított cél, a kapcsolat fenntartása válik lehetetlenné a nagyfokú bizalmatlanság miatt. Azt már szinte említeni sem kell, hogy morálisan micsoda mélység a másik telefonjában, vagy laptopjában való kutakodás, illetve hogy mennyi elpocsékolt időt és energiát jelent mindez. A magánéletben a partner ellenőrzésének egyetlen optimális szintje létezik, ez pedig a nulla. Mindazoknak, akik ezt másképp látják, érdemes volna elgondolkodniuk azon, hogy mit nyernének azzal, ha fokozott kémtevékenységük során sikerülne hűtlenségen kapniuk társukat. A hűvös valóság az, hogy nem sokat. Ha az adott kapcsolat már kimúlóban van, a felfedezés nem sokat változtat a dolgokon. Ha meg egyébként virágzó frigyről van szó, ahol a felek kielégítően boldogok, úgy a sikeres nyomozás igazi öngól: az ego diadalmaskodik ugyan, ám tulajdonosa nyomorulttá és boldogtalanná válik. 

A fentieket összegezve azt mondhatjuk, hogy Vlagyimir Iljics mondása sokkal igazabb volna ebben a formában: "Az ellenőrzés jó dolog, de csak ha magunkon gyakoroljuk. Mindenki mással szemben marad a bizalom." Ha bárki azt gondolná, hogy a kommunista diktátor és a féltékeny szerető közti posztbéli párhuzam a véletlen műve, annak csalódást kell okoznom. Ezek ugyanannak az örök Káinnak a különböző megnyilvánulásai. Léteznek ugyanis a tetterős Ábelek, akik nem félnek a versenytől, mert mindent megtesznek a győzelemért, amit tisztességes módon lehetséges. Nem is akarnak uralkodni senkin, vagy kontrollálni, korlátok közé szorítani bárkit. És persze ott vannak a lelki törpék, a világ Káinjai, akik semmitől sem tartanak jobban, mint a sportszerű megmérettetéstől. S ahelyett, hogy irigységüket, frusztráltságukat, gyilkos indulatukat kezelni próbálnák, inkább megpróbálnak világrendszert építeni rá.