Szabadság, egyenlőség, testvériség! - így hangzott a francia forradalom híres jelmondata, melyet később számos ideológiai irányzat is magáévá tett. Nem véletlen, hogy a szabadság került az első helyre, s az sem véletlen, hogy az egyenlőség törvény előtti egyenlőséget jelentett, nem többet és nem kevesebbet. A kommunizmus, a radikális feminizmus és a genderizmus mind olyan erőszakos ideológiák, amelyek az egyenlőséget teszik az első helyre, ráadásul nem is az eredeti értelmében. Ezekben az elmebeteg filozófiákban már régen nem arról van szó, hogy kapjon mindenki azonos jogokat, ezáltal egyenlő esélyeket, s hogy senki ne szenvedjen hátrányt származása, neme, vagy szexuális orientációja miatt. Ezek az ideológiák egyenesen tagadják a különbségeket ember és ember között, sőt egyenesen megtiltanák, hogy ezeket bárki is a szájára vegye. A Trier-ben Marx szobrát avató Jean-Claude Juncker beszédében kitért rá, hogy a kommunista ideológia szülőatyja valójában csak esélyegyenlőséget hirdetett. Persze, persze...

Valószínűleg senki sem fog rasszizmussal vádolni, ha megjegyzem, hogy a kenyaiak a világ legjobb hosszútávfutói, s a jamaicaiak a leggyorsabb sprinterek. Nyilvánvaló, hogy nem csupán arról van szó, hogy e nációk ráfeküdtek az adott területekre és a világszínvonalú edzőmunka és utánpótlás-nevelés meghozta az eredményét. Itt a genetika is óriási szerepet játszik; e pályákon a fehér ember nemigen rúg labdába. Az átlagos intelligenciahányados hasonlóképpen komoly eltéréseket mutat országonként, s bár évente készítenek ilyen irányú felméréseket, az egyes nemzetek közötti különbségek nemigen változnak. Az első öt helyen csupa fejlett gazdasággal bíró távol-keleti ország áll, míg az utolsó öt pozíció mindig Közép-Afrikáé. Európa nemzetei jól szerepelnek, hazánk is a TOP20-ban foglal helyet. A férfiak és a nők közötti differenciák sem merülnek ki az ivarszervek, a testalkat és a hormonháztartás eltéréseiben, elménk működése is ordító különbségeket mutat. Míg egy analitikus férfiagyat a szigorú könyvtárstruktúra jellemez, addig imádott nőtársaink fejében minden mindennel összefügg, valamennyi gondolathoz érzelmek is társulnak, s mindez kibogozhatatlanul bonyolult rendszert eredményez. Eddig csupán az adottságokról beszéltünk, azonban vágyaink is hihetetlenül eltérőek. Őszintén hiszem, hogy minden emberi élet szent és értékes, de a legkevésbé sem vagyunk egyformák. Az eltérő képességek és ambíciók idővel óhatatlanul megmutatkoznak vagyoni, társadalmi, életmódbeli különbségek formájában. Mindezekkel együtt olyan a világ, mint egy közösen vacsorázó baráti társaság, köztük állástalan tanárral és dúsgazdag gyártulajdonossal. Van, aki végigeszi a teljes étlapot, s van, aki beéri egy salátával, majd egymást méregetve azon tanakodnak, hogy végül ki fogja kifizetni a számlát.

Amióta világ a világ, az emberiség folyamatosan azon töri a fejét, hogy mekkorák legyenek közös költségeink, s hogy azokat miként kellene szétdobni. A társadalmi szolidaritás szükségességét kevesen tagadják, ám annak mértékét illetően már korántsem gondolkodunk ugyanúgy. A természetes morálból a minimál csomag következik, melyben a szociális háló kimerül a testi-szellemi fogyatékkal élők támogatásában. A marxi ideológiát persze nem érdekli sem az erkölcs, sem a realitás, ezért válogatás nélkül mindenkinek hajszálpontosan azonos életkörülményeket biztosítana. A központi költségvetés méretén túl a bevételi oldal szerkezete is állandó viták forrása. Már az is szinte megválaszolhatatlan kérdés, hogy mit is értünk egyenlő teher alatt, mely senki nyakát nem szegi. A történelem látványosan bemutatta a végleteket. A közös teherviselés igénye még a 48-as forradalom 12 pontjában is szerepelt, tekintve, hogy egészen addig a nemesség teljes adómentességet élvezett. Egészen fura világ: az Aranybullától kezdve, vagyis több mint hatszáz éven keresztül a származás döntött, ez a gyakorlatban azt eredményezte, hogy a vagyontalanok fizettek a vagyonosok helyett. A másik véglet a kommunista utópia, ahol megszűnik a magántulajdon, így adózásról sincs értelme beszélni. Mindkét szélsőség közös abban, hogy végtelenül igazságtalan, s hogy ebből fakadóan csakis erőszakkal tartható fenn. Mindezek mellett elképesztően rossz hatékonyságú rendszerek, hiszen egyikben sincs olyan réteg, amely megfelelően motivált lenne a fejlődésben és gazdagodásban. (Csak bízni lehet abban, hogy sem a posztmodern európai baloldal, sem a középkorban rekedt, ám a kontinensünket lassan meghódító iszlám nem hoz el hasonlóan embertelen berendezkedési formákat.) A két véglet között azonban számos demokratikus lehetőség adódik.

1. ÁTALÁNYADÓ - Ez azt jelentené, hogy minden magyar állampolgár - életkortól, jövedelemtől, fogyasztástól függetlenül havonta befizet a központi költségvetés részére egy fix összeget, a jelenlegi büdzsé szerint nagyságrendileg havi 100.000 forintot. Ez jelentené abszolút értelemben az egyenlő teherviselést, azonban ennek alkalmazása - Mátyás király füstadója óta - mégsem merül fel senkiben. Filozofikusan azért nem, mert nem jelenik meg benne semmiféle társadalmi szolidaritás, s természetesen gyakorlatilag is betarthatatlan.

2. IGÉNYBEVÉTEL SZERINT - Ez azzal járna, hogy mindenki minden egyes állami szolgáltatás igénybevétele után fizetni köteles. A Gyurcsány-kormány alatt bevezetett vizitdíj egy ilyen jellegű próbálkozás volt, ám az sem futott be nagy ívet, hamar megbukott. Ezzel az elgondolással még az a legkisebb gond, hogy borzasztó népszerűtlen, de számos egyéb problémát is felvet. Jelentős adminisztrációval jár; egy sor területen - például honvédség, tűzoltóság - alkalmazhatatlan; továbbá előre vetíti azt az adekvát kérdést is, hogy az érintett szolgáltatások miért is állami feladatok egyáltalán?

3. FOGYASZTÁS ALAPJÁN - Ez egy nagyon jellemző forma, az ÁFA és a jövedéki adó magyar költségvetés bevételi oldalának közel 40%-át adja. A baloldal jellemzően nem rajong a fogyasztási típusú adókért, tekintve, hogy a kispénzűeket és a tehetőseket egyaránt sújtja.

4. JÖVEDELEM ALAPJÁN, LINEÁRISAN - Magyarországon az SZJA jelenleg egykulcsos, megítélésem szerint helyesen. A magasabb jövedelműek arányosan így is többet fizetnek az alacsonyabb bérűeknél.

5. PROGRESSZÍV JÖVEDELEMADÓ - A baloldali gondolkodás szerint az a helyes, ha a magasabb jövedelmi sávokhoz magasabb adókulcsok tartoznak. Ez egyrészt morálisan is megkérdőjelezhető, másfelől a gyakorlati hatása az, hogy befagyasztja a béreket az adott sávok felső határánál, s a munkaadók inkább más utakat keresnek a jövedelemkiegészítésre.

6. VAGYONADÓ - Ez is baloldali gondolkodásból ered, ahogy Botka László hirdette nem is oly rég: "fizessenek a gazdagok!" Egyes közgazdászok szerint ez az az adóforma, amely a legkevésbé fogja vissza a gazdasági hatékonyságot, azonban ez a gondolat sem feltétlenül igaz. Franciaországot például az elmúlt évek során épp a magas vagyonadó miatt számos nagyvállalkozó hagyta el. (A Svájcban élő 300 leggazdagabb ember közül 49 francia állampolgár.) Azt is érdemes látni, hogy a célcsoport vagyona elsősorban üzleti részesedésben, részvényekben, ingatlanokban, illetve államkötvényekben ölt testet. Ha a vagyonadó az üzleti részesedésekre, részvényekre irányul, az egy közvetlen pofont jelent a gazdaságnak. Ha a birtokolt ingatlanokra, úgy a lakásárak zuhanását hozza magával. Az államkötvények különösen szent tehenek, kevés nagyobb öngólt lehet elképzelni, mint azok számottevő megadóztatását.

A valódi baj az, hogy fordítva ülünk a lovon. A szocializmus évtizedei jelentősen eltorzították a világképünket. A normál történelmi fejlődés úgy fest, hogy a piac szereplői egyre magasabb jövedelmeket realizálnak, így folyamatosan növelik az állam adóbevételeit. Ebből fakadóan a kormányzat egyre nagyobb és szélesebb szociális jólétet képes megvalósítani. Bár az adók mértéke jelentős, a polgárok azért még így is elég jól mulatnak. A szocializmus ezzel szemben piaci hatékonyság nélkül kívánt Kánaánt teremteni, s elsősorban ebbe bukott bele. Az emberek ugyanakkor hozzászoktak az állami gondoskodáshoz, és már nincs meg a történelmi lehetőség a klasszikus építkezésre. Magyarország problémája éppen a túlzott egyenlőség, az igazi nagytőke hiánya. Ha megnézzük az Eurostat kimutatásait, azt látjuk, hogy a jövedelemeloszlás terén Luxemburggal és Franciaországgal állunk egy szinten, s alig találni pár olyan EU országot, ahol a különbségek szerényebbek. Ráadásul az elmúlt 28 évben alig volt olyan politikai kezdeményezés, amely a hatékonyabb rendszerek kialakítását célozta, hiszen egyértelműen választást veszít, aki jelentős átalakítást hirdet. Fel is kaptam a fejemet, amikor Orbán Viktor a beiktatási beszédében a következőt találta mondani: "nem riadunk vissza az egészségügy ésszerűsítésétől, és erős ösztönzők bevezetésétől sem." Talán tényleg elkezdődik valami...

Folyton ezt halljuk. A szeretet nem méricskél. Az élet nem matematikaóra. Az ember irracionális, érzelemvezérelt lény... A viselkedés alapú közgazdaságtan teljes tudománya - mely Richard Thaler számára tavaly Nobel-díjat hozott - egyenesen erre a feltevésre épül. Tényleg így volna? Döntéseink során valóban a szív szenvedélye állna a hűvös józanság felett? S ha igen, úgy ez lenne a tökéletes életstratégia? Jelen posztunkban ezekre a kérdésekre keressük a megfelelő válaszokat.

Akármilyen furcsa is, de még a legelborultabb cselekedetek is leírhatók a matek nyelvén. A Gyilkos számok című, hat évadot megélt sorozatot azért bírtam nagyon, mert pazarul bemutatta, hogy a különböző emberi motivációk és lépések mennyire kiszámíthatóak, előre jelezhetőek. A tudatos ember számára nem is kérdés, hogy döntéseit - akár kifejezetten érzelmi kérdések kapcsán is - többnyire hideg fejjel hozza. Amikor egy vérbő románcot ígérő megismerkedést követően először felhívjuk a másikat, kínosan ügyelünk rá, hogy a találkozáshoz képest ne túl későn, de semmi esetre se túl korán nyúljunk a telefonhoz. Hasonló a helyzet az üzenetváltásokkal: néha érdemes késleltetni a válszt, máskor - például ha egy slágfertig szellemességgel rukkol elő az ember - kötelező a villámgyors reakció. A gyereknevelés is olyan terület, melyet óhatatlanul érzelmek kísérnek, azonban érett szülőként képesnek kell lennünk ezeket kordában tartva józannak megmaradnunk. Van úgy, hogy legszívesebben üvöltenénk a büdös kölyökkel, máskor meg a legdurvább hisztije alatt is ellenállhatatlan késztetést érzünk, hogy magunkhoz öleljük. S hogy mindezen pillanatokban tudatosan fegyelmezzük magunkat, annak egyetlen racionális oka van: a pedagógiát magasabbra értékeljük a kontrollálatlan érzelemkitörésnél.

Természetesen nem csupán a tudat napvilágánál meghozott döntéseinket jellemzi matematikai megalapozottság. Elménk minden másodpercben adatelemzések és számítások ezreit végzi el, még egy olyan szimpla mozdulatsor esetén is, ahogy egy pohár sör után nyúlunk. Ezek olyan automatizmusok, melyekkel általában nem foglalkozunk különösebben. Ha például megkérdeznénk egy decens átlagpolgárt, hogy miért nem látogatja sűrűbben a különböző kaszinókat, aligha tudna pontos választ adni a felvetésre, holott elméje - a kulisszák rejtekében - nagyon is racionálisan dönt e kérdésről. Bizonyára születnének olyan feleletek, amelyek a szabadidő élvezetesebb eltöltését említenék. A matematikus vénával rendelkezők a rossz nyerési esélyekről beszélnének, például a rulettnél a nulla mezőt kiemelve, mely a kaszinó hosszútávú nyereségét biztosítja. A legfontosabb ok azonban aligha tudatosul bárkiben. Ez pedig az az egyszerű - és számos kutatással igazolt - pszichológiai tény, hogy a veszteség kétszer annyira fájó, mint amekkora örömöt okoz ugyanakkora mértékű nyereség, így legtöbbünk számára nem jó biznisz a tiszta szerencsejáték. Ha adrenalinfüggő, vad motorosokat kérdeznénk, hogy meddig érdemes húzni a gázt ismeretlen, erdei szerpentinen, alig hiszem, hogy sok volna közülük, aki képes lenne felírni döntési mechanizmusának képletét, holott az ösztönök egészen pontosan e szerint dolgoznak:

ÉLVEZET - A BALESETTEL JÁRÓ SZENVEDÉS * A BALESET VALÓSZÍNŰSÉGE

A motoros a legtöbbször azt a sebességet fogja választani, amely esetén a fenti érték maximális. Ugyanez a tiszta háttérmatek határozza meg életünk legtöbb döntését, még akkor is, amikor erkölcsről, szerelemről, vagy (látszólagos) önzetlenségről beszélünk. Ha azt kérdezném, mi kell ahhoz, hogy előre megfontolt gyilkosságot hajtsunk végre, a legtöbben azonnal rávágnák: soha, semmilyen körülmények között! Azért ne hamarkodjuk el, erre is van megoldóképlet. Ha a következő egyenlőtlenség fennáll, készek leszünk fegyvert ragadni:

ÉLVEZET + PROFIT - LELKIISMERET-FURDALÁS - BÜNTETÉS * A LEBUKÁS ESÉLYE > 0

Hétköznapi esetben, egy egészséges lelkű embernél tényleg nincs miről beszélni. Az élvezet negatív előjelű, a profit nulla, a további mínuszos tételek pedig óriásiak; az összeg sosem lesz pozitív. Egy szadista hajlamúnál azonban a tett örömforrás lehet, egy bérgyilkosnál profitot hozhat, egy pszichopatánál pedig eltűnhet a lelkiismeret-furdalás, mint gátló tényező. Most képzeljük magunkat a TEK mesterlövészének szerepébe, a célkeresztbe pedig helyezzük egy ismert terrorista szervezet vezetőjét! A képlet ugyanaz, az érték viszont egészen eltérő lesz: kiesnek a negatív elemek, az élvezet és profit ugyanakkor a jól végzett munka és a társadalmi hasznosság fényében legitimmé nemesül.

Mondhatnánk, hogy ez mind oké, de a szerelem az valami egészen más. A szerelem tényleg ledob magáról minden észszerűséget. Ott aztán valóban nincs helye semmi logikának! Nyilvánvaló, hogy ez sem igaz. Akár a kezdeti, mindent felperzselő szakaszban járunk, akár a későbbi, csendesebb időszakokat éljük, elménk - a tőzsdei árfolyam-grafikonok mintájára - folyamatosan értékeli a kapcsolat minőségét, összevetve más, alternatív kapcsolati opciók értékgörbéivel. A valódi szenvedély, a megfelelő együttműködés és a közös gyerekek elképesztő magasságokba emelhetik a másik árfolyamát, s valójában ez a matek az, amely valódi stabilitást adhat a frigynek. (A válás tiltása nem hozza ugyanezt az eredményt, csupán befagyasztja a piacot, így konzerválja a feszültséget és a boldogtalanságot.) John Gottman, a washingtoni egyetem pszichológia professzora új fejezetet nyitott, amikor a nyers matematikát tette az emberi kapcsolatok vizsgálatának fő eszközévé. Brutálisan sok kutatást végzett, hatalmas mintákkal, minden lehetséges információt (a kisérleti alanyok pulzusát, vérnyomását, bőrhőmérsékletét, adrenalinszintjét, ACTH szintjét, arckifejezését, használt kifejezéseit stb.) rögzítve. Olyan elképesztő mennyiségű adatot sikerült összegyűjtenie és értelmeznie, amely ma már lehetőséget teremt rá, hogy egy-egy kapcsolat várható kifutását döbbenetes pontossággal előre jelezze.

Léteznek olyan naív lelkek, akik valamilyen érthetetlen okból hisznek az emberi önzetlenségben. Természetesen ilyen sem létezik, még a legnemesebb tetteinket is a tiszta, kimatekolható önérdek motiválja. Tekintsük például a közismert példát, Jézus történetét az irgalmas szamaritánusról! Első ránézésre mondhatnánk, hogy milyen rendes arc; időt, energiát, olajat, bort, kötszereket és még két dénárt is áldoz bajbajutott felebarátja megsegítésére. Azonban ha figyelembe vesszük a tettből fakadó pszichikai előnyöket - elégedettségérzet, én-hatékonyság tudat, magasabb szintre emelkedő önértékelés, a lelkismeret-furdalás elkerülése - úgy azt látjuk, hogy ezek összességében jócskán felülmúlják a ráfordításokat, vagyis - a példabeszédben vázolt paraméterek fennállása esetén - jó üzlet a segítségnyújtás. A száraz matek, az állandó méricskélés természetesen semmit nem von le tetteink értékéből: az intelligens önzés messze a legkiválóbb útvonaltervező.

Mindezek fényében már csupán egyetlen kérdés maradt. Ha az élet nagy feladványai ennyire egyszerűen megfejthetők, akkor mégis miért van ennyi konfliktus, viszály és elégedetlenség? A válasz évezredek óta ugyanaz: mert végtelenül ostobák vagyunk; egyáltalán nem, vagy nagyon rosszul használjuk a fejünket. E gyenge mentális hatékonyság számos különböző okból fennállhat:

1. AZ ANALITIKUS ELME KIKAPCSOLÁSA - Ahol jellemzően a különböző érzelmek uralkodnak a hideg fej felett, ott esélye sincs a józanságnak. Érdemes megnézni a Korcs szerelmek c. mexikói, illetve az Eszeveszett mesék c. argentín-spanyol filmet. Két különböző műfaj, két különböző hangulat, ám a latin attitűd mindkettőnél meghatározó elem; alig találkozunk racionálisan indokolható mozzanatokkal.
2. AZ ANALITIKUS ELME FELÜLÍRÁSA - Ez már a tekintélyelvű világok jellemző vonása. A vallás, a diktatorikus törvény, a katonai utasítás lép a józan ész és a természetes morál helyére. Az eredmény: a náci bűnösök széttárják a karjukat. Ők csupán parancsot teljesítettek.
3. BELSŐ GÁTLÁSOK - Az ezérféle mérgező nevelés valamelyikének hatására a gyermekben konzerválódik a szégyen, vagy épp a bűntudat, melyet akár egész életében hordozni fog. Ez eleve lehetetlenné teszi, hogy nyitottan viszonyuljon bizonyos cselekvési alternatívákhoz.
4. AZ ADATGYŰJTÉS HIÁNYA - A szellemi igénytelenség terepe. Aki úgy él, hogy még kisérletet sem tesz a lehetséges utak megismerésére, annak esélye sincs, hogy a számára optimálisat válassza.
5. HAMIS ADATOK - Az alfa-özvegy kitűnő példája azoknak, akik hamis adatokkal kalkulálva jutnak hamis eredményre. A fiatal csajok egy része nagy kanállal falja az életet, hiszen egy-egy estére szinte bárkit megkaphatnak. Viszont amikor harminc fölött lassan megállapodnának, azt veszik észre, hogy a sármos alfák helyett már csupán kopaszodó bétákból szemezgethetnek. Nem értik a látványos minőségromlás okát, holott szó sincs ilyesmiről: az áhított hímek valójában sosem voltak elérhető közelségben.
6. HIBÁS EGYÉNI SÚLYOZÁS - Az sem ritka, amikor az ember hajlik a racionális mérlegelésre, mi több, tisztán látja a világ kínálozó lehetőségeit, csupán a saját valós szükségleteivel nincs tisztában, így életmegoldó képleteiben hibás súlyokat használ. Csupán egy az ezer példa küzül: amikor egy férfi hosszú keresgélés után megtalálja a számára tökéletesnek tűnő nőt, de mégis elsétál mellette, mert annak - korábbi kapcsolatából - már van gyereke. Talán csak évekkel később ébred rá, hogy túlzott jelentőséget tulajdonított egy szinte lényegtelen szempontnak.

Semmi baj azzal, ha valaki spontán, bohém és szenvedélyes. Ha mindig minden döntésünket a hűvös intellektus szülné, úgy bár végtelenül hatékony és békés bolygó volna a miénk, de ezzel együtt bizonyára elég unalmas is. Azért ettől még elég messze járunk. Ha majd pár száz év múlva megközelítjük ezt a szintet, érdemes lesz visszatérni e kérdésre. Egyelőre azonban az volna a feladat, hogy megtanuljuk végre használni a fejünket.

Érdekes blogbejegyzést tett közzé Robin Hanson, a George Mason University közgazdász professzora. Szerinte a szex újraelosztására lenne szükség, tekintve, hogy a férfiak kevésbé volnának frusztráltak, ha a testiség alanyi jogon járna mindenkinek. Az írás apropójául egy torontói gázolásos merénylet szolgált: Alek Minassian tíz embert gyilkolt meg, miután a Facebookon az "incel" felkelésről posztolt. (Involuntarily celibate: nem önkénes cölibátus - olyan embereket takar, akikkel senki sem akar ágyba bújni.) Az eset nem előzmény nélküli, négy évvel ezelőtt Elliot Rodger - ugyancsak az incel közösség tagja - hat embert küldött a másvilágra, majd önmagával is végzett.

 Alek Minassian

Elliot Rodger

Az első szó legyen a megértésé és együttérzésé. Nyilvánvalóan szörnyű dolog egy olyan ember bőrében élni, aki a kutyának sem kell. Nem is szükséges túl sok empátia hozzá, hogy ezt belássuk, a legtöbben - életünk során hosszabb-rövidebb ideig - magunk is megtapasztaltuk az érzést. Ugyanúgy, ahogy testközelből ismerjük a szegénységet, a betegséget és még egy egész sor emberi nyavalyát. Azonban amikor egy létező társadalmi problémáról beszélünk, a megoldások keresésekor a legkevésbé sem rugaszkodhatunk el a morál talajáról. És most nem csupán a fenti két, mentálisan erősen sérült srác megmagyarázhatatlan terrorcselekményére gondolok, sokkal inkább Robin Hanson felvetésére. A különböző férfimozgalmak fórumain - idehaza a Férfihang oldalán - többször megfogalmazták már a gondolatot, hogy külső beavatkozással kellene az ügyetlenkedőket szexhez juttatni, például államilag finanszírozott prostitúcióval. Ez is meglehetősen abszurd ötlet, bár az igazat megvallva a blogger professzor elképzelései sem sokkal épületesebbek. "A nemi erőszak és a rabszolgaság messze nem az egyetlen lehetséges eszköz" - írta kreatív módon szabadjára engedve problémamegoldó fantáziáját. Szerinte közvetlenül oszthatnák újra a szexet (hogy ez mit jelentene a gyakorlatban, csak találgatni lehet), illetve készpénzben lehetne kárpótolni azokat, akiknek kevesebb jut a jóból... Elég vicces elképzelések egy közgazdász szaktekintélytől. Kapott is bőven a kommentelőktől, s joggal. Egészen nyilvánvaló, hogy a testével mindenki maga rendelkezik. Sem arra nem kényszeríthető az ember, hogy olyannal hancúrozzon, akitől egyébként hányingere van, sem arra, hogy ne szexeljen bárkivel, akivel - kölcsönös vibrálás esetén - szeretne. Robin Hanson ugyanis a meredekebb elgondolásai mellett megpengette a régi húrokat is: népszerűsíteni kellene a monogám kapcsolatokat és kárhoztatni a promiszkuitást. Szerencsére a hűtlenek azonnali megkövezésére azért nem tett javaslatot.

Jómagam végtelenül furcsának találom, hogy erről a témáról egyáltalán ennyi szó esik. Nem azért, mert periférikus volna, szó sincs erről. E probléma nagyon is sokakat érint a nyugati civilizációban, az állami születéskorlátozás miatt valóságos nőhiánnyal küzdő Kínában meg pláne. Azért nem látom értelmét a nagy brainstormingnak, mert a józan etika kizár minden elmebeteg felvetést: a kényszert ugyanúgy, mint a kárpótlást. Ha ma állami támogatásban részesítjük a magányosakat, holnap majd bejelentkeznek az alacsonyak és a korpás hajúak, holnapután meg a melankóliára hajlók és a gerincproblémával küzdők. Akármilyen égető probléma is a társtalanság, mindössze egyetlen működőképes megoldása létezik: meg kell tanulni kapcsolatokat létesíteni. Olyan ez, mint amikor át akarunk kelni a folyón, s arról kezdünk merengeni, hogy miként lehetne a vízen járni, kopoltyút növeszteni, vagy átrepülni felette, csak mert lusták vagyunk az úszáshoz. Könyvtárnyi irodalma van, hogy miként hozhatjuk formába magunkat, hogy miként kommunikáljunk, s hogyan fejlesszük egyéb karizma-elemeinket. Érdemes megnézni Alek Minassian és Elliot Rodger fotóját. Két teljesen átlagos fiú, a megjelenésük egyáltalán nem predesztinálta őket örök szüzességre. Utóbbiról tudjuk, hogy udvarias és félénk fiatalemberként ismerték, miközben írásaiból féktelen nőgyűlölet áradt. Kiáltványában így fogalmaz: "A nőket meg kell fosztani a jogtól, hogy eldöntsék, kivel fekszenek le. Ezt a választást intelligens, civilizált férfiaknak kellene meghozniuk a helyükben." Ezen az attitűdön - mely rengeteg sikertelen férfi sajátja - meg lehet botránkozni és lehet rajta mosolyogni is. Abban azonban egészen biztosak lehetünk, hogy ez a hozzáállás - akárhogy is igyekezne az érintett eltitkolni egy randevún - már önmagában lehetetlenné teszi a nőkkel való bármilyen normális kapcsolódást.

Szomorú, hogy még az ilyen tragikus ámokfutások után sem tudjuk levonni a megfelelő következtetéseket. Tudomásul kell venni, hogy a világ rengeteget formálódott az elmúlt pár emberöltő alatt. A nők tanulnak, dolgoznak, önálló jövedelemmel rendelkeznek, így többé nincsenek rákényszerülve arra, hogy egy férfi eltartsa őket. A számtalanféle fogamzásgátlási mód és az új, a megbélyegzésre egyre kevésbé hajló korszellem széles teret enged a kockázatmentes kalandozásnak. Ezek a változások mindkét nem számára nagyobb szabadságot teremtenek, így önmagukban abszolút értékesek. A társadalom krémjét adó férfiaknak és nőknek ez valóságos Kánaán, azonban a szexpiac alsóbb rétegei nem csupán kimaradnak a szabad szerelem áldásaiból, de még szűkülnek is a lehetőségeik. A vaskalapos konzervatívok visszarepítenék a társadalmat pár száz évvel, s a monogám és felbonthatatlan házasságban látják a megoldást, még akkor is, ha ez abszolút irreális elképzelés, ráadásul mélyen immorális is egyben. A baloldali érzelműek rögtön az állami beavatkozásban, a segélyezésben gondolkodnak. Olyan hangokat is hallani, amelyek pont az egyetlen etikus megoldást, a srácok férfiassá faragását (PUA és Red Pill mozgalmak) támadják. Arról pedig végképp nem beszél senki, hogy a nőknek legalább ugyanilyen probléma a magány, a társtalanság, a kényszerű cölibátus, még akkor is, ha ők inkább csendben szenvednek, s a legritkább esetben követnek el tömeggyilkosságot.  

Akármilyen elkeserítő is, de szerelem nem jár mindenkinek, vagy legalábbis alanyi jogon semmiképpen, ahogy a jólét, az egészség és a sportos test sem. Ezek mindegyikéért meg kell dolgoznunk. Persze, nincs igazság a teremtésben, egyeseknek mindez könnyű ujjgyakorlat, míg mások vért izzadnak. Ha lehetne, mindannyian a könnyebb utat választanánk. Mindazonáltal a kevésbé szerencséseket - amennyiben hajlandók tenni magukért - sokszorosan kárpótolja az élet. Az elvégzett munka már ömnagában is örömforrás. Az eredményekből fakadó önbecsülés és énkép-javulás pláne. A közel tökéletes genetikával rendelkezők alig tudnak csiszolni magukon, míg a gyengébb adottságúak - éppen indulóparamétereik miatt - elképesztően komoly fejlődésre képesek. Kevés dolog adhat annyi elégedettséget az embernek, mint az a tudat, hogy értéktelen önmagát egy értékes és szerethető valakivé formálta át.

Múlt hét kedden Ferenc pápa ismét brillírozott. Reggeli miséjét az ördögnek szentelte, de legalábbis a prédikációt teljes egészében. Üzenetének lényege: veszélyes szóba elegyednünk a pokolfajzattal, tartsuk magunkat távol tőle! Ha pár száz évvel ezelőtt járnánk, úgy ezen intelem teljesen hétköznapinak hatna, s nemigen akadna fenn rajta senki sem. Manapság meglehetősen fura, hogy a katolikus egyház feje az ördögről beszél, ráadásul olyan élénk és színes képekben, mintha egy ténylegesen létező külső entitást kívánna lefesteni. Ám ha el is vetjük ezt a képtelen gondolatot, s megelőlegezzük Ferenc pápának, hogy csupán teljesen természetes pszichológiai folyamatokat ír le sajátos irodalmi eszközökkel, mondandója még akkor is száz sebből vérzik.

"Az ördög elcsábít minket, megérinti hiúságunkat, kíváncsiságunkat, és mi mindent beveszünk, vagyis belemegyünk a kísértésbe" - állítja az egyházfő. Az csak egy dolog, hogy konkrétumok hiányában - és természetesen a homília további részeiben sem szerepelnek konkrétumok - ezek csupán üresen kongó szavak. Ami igazán fontos, az a szavak mögött meghúzódó, pontosan kitapintható attitűd: Ferenc pápa veszélyesnek tartja az emberi hiúságot és kíváncsiságot. Pont azokat a jellemvonásokat, amelyek elengedhetetlenek az emberré válás során. Hiúság nélkül aligha van motivációnk a fejlődésre, kíváncsiság nélkül pedig minden kapu bezárul előttünk, mely a világ megismeréséhez vezethet. Sajnos ez ismét a középkort idéző lemez, mely a tudatlanságot és az alázatot élteti. "Az ördög olyan, mint egy dühös, veszett kutya, amelyet ugyan megkötöttek, de nem szabad megsimogatni, mert harap. Ha lelkileg közeledem egy bizonyos gondolathoz, egy bizonyos vágyhoz, akkor közeledem a dühös és leláncolt kutyához." Egészen elképesztő világlátás. Tényleg az volna az üdvözítő út, ha elnyomnánk a bennünk ébredő gondolatokat és vágyakat? Ez nem csak hogy nem egészséges, de egyenesen lehetetlen küldetés is, ráadásul az egyházfőnek - aki korábban pszichológiát is oktatott - ezzel tökéletesen tisztában is kell lennie. Mindannyian ismerjük a klasszikus kísérletet: gondoljunk bármire, csak ne szerepeljen benne kék elefánt! Működik? Nyilvánvaló, hogy tiltással nem tudunk gondolatokat kizárni, s hasonló a helyzet a vágyakkal is, melyek megszelídíthetők ugyan, de elpusztíthatatlanok. "Őrködjünk, imádkozzunk és böjtöljünk! Így lehet legyőzni a kísértést." Ez egy igazi vicc, a pápa abszolút fordítva ül a lovon. Nem állítom, hogy ez a technika nem működött a középkor aszkétáinál, de alig hiszem, hogy valódi boldogságot nyújtana egy egészséges lelkű embernek. Mit is állít az egyház feje? Azt, hogy létezik valamiféle vallási parancs, amelynek a lényegét felesleges átlátni és megérteni, de összeszorított foggal azért be lehet tartani. Ez olyan szintű idiótaság, hogy egy mai fiatal már aligha lesz erre vevő. Nem az lenne inkább a célravezető, hogy a valódi erkölcsi parancsolatokat a hívők megértsék, bensőségesítsék, s ezután verejtékmentes könnyedséggel betartsák? De a legjobb még hátravan: "Édesanyánkhoz kell mennünk, mint a gyerekeknek. Menjünk a Szűzanyához, ő megvéd minket." Ez nem más, mint az infantilizmus és a regresszió filozófiája. Egészen elképesztő.

Bevallom őszintén, hogy egyáltalán nem értem az egyházfő világát. A jézusi tanítás arról szól, hogy váljunk tudatos, komplex, kiteljesedett, a világot megismerni és megérteni igyekvő emberré, aki képes felelősséget vállalni magáért és tetteiért, s nem a külvilágot hibáztatja a sorsáért. Erre jön Ferenc pápa és pontosan az ellenkezőjét hirdeti: maradjunk tudatlanok, csendesek, szerények, kíváncsiságtól mentesek, akik bizonytalan hitüket aszkéta magatartással tartják életben. Ez totális zsákutca, abszolút félreértése a krisztusi tanoknak, ráadásul a motiváció sem világos számomra. Ha a pápa hatalomvágyó zsarnoki alkat lenne, logikus volna hogy a birkaszellemet népszerűsíti. Ám az a helyzet, hogy a tekintetében egy tiszta lelket látok tükröződni, fel sem merül bennem semmiféle nemtelen szándék. Ugyanígy értetlenül állok az általánosan megtapasztalható, elgyötört, katolikus sirámok előtt is: "nap mint nap meg kell harcolni a hitért"; "nem könnyű kitartani Krisztus mellett"; "küzdelmes és nehéz megmaradni jó kereszténynek". Ezek mind édestestvérei a pápát jellemző, ördöggel viaskodó lelkületnek, s egytől egyig oltári nagy ostobaságoknak tűnnek. Mintha az érintettek sohasem olvasták volna az Újszövetséget: "Az én igám édes, és az én terhem könnyű." Ez ilyen egyszerű. Semmi izzadtságszag. Nincs is semmi ok az erőlködésre, hiszen egy tudatos ember számára egyszerűek a döntések: teszi, amit helyesnek tart, s kerüli azt, amit helytelennek. Nincsenek különösebb vívódásai, megingásai. lelkiismeret-furdalásai. Abszolút szürreális a Ferenc pápa által felvázolt kép, melyen az ördöggel viaskodunk, hiszen hétköznapi történeteinkben patás barátunk egyáltalán nem szerepel a stáblistán. Amikor a tavaszesti forgatagban Ádám megpillantja a falatnyi sortban feszítő Évát, amennyiben lelke egészséges, a legkisebb bűntudatot sem fogja érezni a napbarnított combok keltette vágyai és gondolatai miatt. Hogy mégsem teperi le a lányt ott azonnal, annak egyetlen oka van: ismeri az emberi együttműködés morális játékszabályait. Természetes késztetéseit megszelídítve inkább beszélgetést kezd, s megpróbál jó benyomást tenni, hogy a fejében már lejátszódott jelenetet mielőbb - legitim módon - realizálhassa. Ha Ferenc pápa mesélné el ugyanezt a banális történetet, abban bizonyára több ízben is megjelenne az ördög karaktere. Viszont teljesen felesleges beleszőni a sztoriba, amennyiben Ádám tisztában van a civilizált ember etikájával, mely szerint az erőszak bűn, minden egyéb ugyanakkor bőven megengedett.

Valójában az egész életünk másról sem szól, mint folyamatos vágymenedzsmentről. A hedonisták nem sokat vacakolnak: úgy élnek, ahogy ösztöneik diktálják. Eric Berne szóhasználatával élve ez a bennünk lakó Gyermek kontroll nélküli uralmát jelenti, mely hosszútávon számos problémát okozhat, ugyanakkor az adott pillanatot képes mámorosan boldoggá varázsolni. A jézusi úton járó tudatos ember a Felnőtt részével dönt, vagyis - szükség esetén - képes késleltetni a vágyait, hogy idővel az elvetett mag sokszorosát arathassa le. Ferenc pápa ezekkel szemben messze a legrosszabb ajánlatot teszi: a Szülő hatáskörébe utalva a döntést, a teljes elfojtást hirdeti, egyaránt lemondva a rövid- és hosszútávú örömökről. A viselkedésalapú közgazdaságtan tudorai gyakorta emlegetik a klasszikus mályvacukor-tesztet, amelyet négyéves gyerekekkel végeztek, első ízben még a hatvanas években. A kísérlet lényege: az óvodások mindegyike kap egy-egy édességet, s amelyikük kibírja, hogy 15 percig nem eszi meg, az megduplázza az adagját. A résztvevők életútját további 18 éven keresztül kísérve azt tapasztalták, hogy azokból váltak sikeres és elégedett felnőttek, akik már négyesztendősen is képesek voltak az önkontrollra. Ferenc pápa világában nem látni ezt a józan matekot. Úgy prédikál, mintha mindannyian óvodás gyerekek volnánk, akik vállán ott ül a kisördög és ezt súgja a fülünkbe: "edd már meg, mire vársz?" Az egyházfő minimum három ponton téved:

1. Nem állít fel célt, nem beszél arról, hogy esetenként miért érdemes késleltetni a vágyakat.
2. Nem hisz abban, hogy az emberiség képes, vagy képessé tehető a józan önkontrollra, holott az óvodások között is akadtak olyanok, akik kibírták a negyedórás böjtöt.
3. A legnagyobb téveszméje - és valójában a többi is ebből fakad -, hogy a vágyak hosszútávon történő kielégítését is az ördögtől valónak tartja.

Ferenc pápa Dél-Amerikából származik, ahol az emberek még jóval ösztönösebben élnek, mint mi itt, az öreg kontinensen. Közvetlen tapasztalatai is azt támasztják alá, hogy a többség képtelen az önfegyelemre, az öngondoskodásra és a hosszú távú tervezésre, vagyis mindarra, ami a tudatosságból fakad. Erre egyetlen megoldás létezik: meg kell őket tanítani rá. Ám alig hiszem, hogy az ördögről szóló handabanda volna a legtutibb és legcélravezetőbb módja a népnevelésnek.

Nietzsche szerint nincs új a nap alatt, a világot egy állandó körforgás jellemzi. Jómagam azok közé tartozom, akik nem így látják. A fejlődés a történelem során mindvégig kitapintható, bár semmiképpen sem töretlen és számos zsákutcával tarkított. Ezekkel együtt is egyértelműen láthatóak azok az ívek, amelyek a gyűjtögetéstől az automatizált termelésig; a pergamentől az internetig; a rabszolgatartástól a polgári demokráciáig húzódnak. Nemsokára itt a töri érettségi. Vajon átlátja-e egy mai, középiskolás diák, hogy honnan és hová tart az a világ, amelybe beleszületett?

Az a szomorú valóság, hogy az átlagembernek halvány fogalma sincs az őt körülvevő tágabb környezetről. S most nem elsősorban az Észbontók című tévéműsor pallérozott elméjű játékosaira gondolok, akiktől megtudhattuk, hogy a honfoglalás 1956-ban volt, amikor a törökök elfoglalták Magyarország egy részét, illetve hogy az 1948-as szabadságharcot a tatárok ellen vívtuk. (Azon már meg sem lepődtem, amikor Tinódi Lantos Sebestyén kapcsán nem tudták eldönteni, hogy az Aranycsapat tagja volt-e...) Ezeket az embereket látva mindig azon gondolkodom, hogy miként tudnak egyáltalán életben maradni. Sajnos néhány szinttel feljebb sem sokkal biztatóbb a helyzet. A pár évvel ezelőtt a Youtube-on közzétett egyetemistateszten is parádésan tájékozott hallgatókkal találkozhattunk. A megkérdezettek közül alig tudta valaki, hogy mekkora a feszültség a hazai elektromos hálózatban, s a "melyik tenger határolja Csehországot?" kérdés is kifogott a többségen. (Szerencsére a büfé alkalmazottait is letesztelték, ők azért flottul válaszoltak.) Jómagam - a munkáltatót képviselve - több száz állásinterjún vagyok túl. Ha fiatal, frissen érettségizett a jelölt, a legtöbbször megteszem, hogy a sablonkérdések közé beleszövök egy-egy gyilkos feladványt is, például: mikor volt a mohácsi csata? Mondanom sem kell, kivétel nélkül minden érintett csak hebeg-habog. Úgy tűnik, hogy a mai magyar oktatás még a legalapvetőbb tájékozottsággal sem képes felruházni a diákokat, nemhogy a nagy történelmi összefüggések átlátásával. 

A hazai oktatási szisztéma - hosszú-hosszú évtizedek óta változatlan módon - az egyes tudományágak alapjait egymástól hermetikusan elzárt, elvont, száraz tananyagként igyekszik a diákok fejébe verni. Nem csoda, ha a sok, önmagában érdektelen információból nem áll össze egységes kép, melyből kirajzolódnának a mozgatórugók és az irányok. Sokak számára még az sem világos, hogy a történelemnek van-e konkrét célja, vagy csupán véletlenszerűen halad egy előre meg nem határozott úton. Természetesen minden jel arra utal, hogy az utóbbiról van szó. Ahogyan a fajok eredetét a biológiai evolúció, úgy az emberiség sorsát a tudati evolúció formálja. A szellem folyamatos fejlődése teremti meg a tudományos-technikai áttöréseket; ezen keresztül formálódik a gazdaság, mely meghatározza az életmódot, a népszaporulatot, a társadalmi berendezkedést és a kultúrát; ez utóbbi részeként fejlődik a nyelv, a művészet és a vallás is. Minden mindennel szorosan összefügg, s az egyes területek kölcsönösen hatnak egymásra. Csak a példa kedvéért: minél gazdagabb egy társadalom, annál többet áldoz kultúrára. Azonban az egyes művészeti megnyilvánulások üzleti projektek is egyben, így erősen visszahatnak a gazdaságra. Vagy egy másik példa: a radikális antifeministák rendre visszasírják a régi, daliás időket, amikor a családfő a földeken izzadt, míg asszonya rendben tartotta a háztájit, nevelte a gyerekeket és főzött, mosott, takarított. A nagy nosztalgiázás közepette csak arról az apróságról feledkeznek el, hogy az ipari forradalom a társadalom túlnyomó többségét beköltöztette a városokba, ahol gyerekek óvodába, iskolába járnak, s nemhogy háztáji nincs, de jellemzően még ház se, csupán egy hatvan négyzetméteres bérlemény, melynek rendben tartása már nem kíván meg egy teljes embert. Vagyis a férfi-női szerepek sem bebetonozottak, a gazdaság változásai e területre is kihatnak. Az egyes vallásokat ugyanígy az életmód és az abból fakadó korszellem hozza létre, alakítja, majd hagyja maga mögött, még akkor is, ha eleddig minden kor a maga hitét tartotta egyedül igaznak és üdvözítőnek. A tudati evolúció érdekes módon formálja istenképünket: a politeizmustól a monoteizmuson át a jelen agnosztikus világáig.

Nem szükséges kimagasló történelmi éleslátás ahhoz, hogy észrevegyük: a tudományos-technikai és gazdasági fellendülés mindig azokat a korokat jellemzi, amelyekben a kreativitás szabadon szárnyalhat. Háborúban, fogságban, kényszer alatt - amikor mindenki sündisznóállásba helyezkedve a túlélésért remeg - az emberi alkotóerő igen rosszul teljesít. Albert Jay Nock szerint a történelem valójában nem más, mint örökös versengés a társadalmi és az állami hatalom között. Az előbbin azt a világot értjük, amelyben az egyén - és ezáltal a széles társadalom - szabadon kibontakoztathatja talentumait, míg utóbbiban az állami bürokrácia túlsúlya megfojtja az egyéni kezdeményezéseket. (Nyilván nem téveszt meg senkit az, amikor egy brutális elnyomó hatalom - pusztán hazug marketingcélból - a "népi" és a "demokratikus" jelzőket aggatja magára.) Minimum jelképértékű az, hogy a szabad társadalmak innovációi még nagyobb szabadságot hoznak létre, elég, ha csak az internetre, az orvostudományra, az automata technológiákra, vagy az egyre fejlettebb közlekedési megoldásokra gondolunk.

A szabadság tehát nem csupán a legfőbb morális érték, de a progresszió motorja is egyben. Pontosan azért érdemes ismernünk a történelmet - s az egyes korszakokat jellemző filozófiát, etikát, jogot, társadalmi berendezkedést és gazdaságot - hogy pontosan meg tudjuk különböztetni egymástól a haladást és a regressziót. Ez egyáltalán nem egy passzív és meddő tudás, hanem nagyon is lényeges alapköve a jövőépítésnek. Természetesen a politikusok pártállástól függetlenül minden esetben azt állítják - néha még el is hiszik maguknak -, hogy ők - és kizárólag ők - képviselik a progresszív irányzatot. Mi azért ne dőljünk be a propagandának, ezzel szemben igyekezzünk minden politikai tettet, törvényjavaslatot és ideológiai elgondolást annak fényében megítélni, hogy az növeli, avagy csökkenti az egyén - és ezáltal a teljes társadalom - szabadságát. Amikor Orbán Viktor illiberális gazdaságpolitikáról beszél; amikor a baloldal adót emelne; amikor az oktatást porosz jelleg és a központosítás jellemzi, amikor Karácsony Gergely szerint hiba volt a sok százezer rokkant egészségügyi felülvizsgálata; amikor meg akarják tiltani, hogy a nőt nőnek, a férfit férfinek nevezzük; amikor a regnáló pápa antikapitalista igét hirdet - ezek mind olyan jelzések, amelyekről el kéne tudnunk dönteni, hogy a haladást, avagy a visszafejlődést szolgálják. Ez az átlagos műveltségű polgár számára lehetetlen küldetés, ám még az éles szeműek számára sem egyszerű mutatvány. A konzervatívok ugyanis harsányan kinevetik a baloldali túlkapásokat és négyet lépnének hátra, amikor elég lenne kettőt. Enyhén szólva is túlzás, amikor Bayer Zsolt azt mondja: "a reakciós a mai forradalmár". És fordítva: a balosok szentül hiszik, hogy a legőrültebb húzásaik is előremutatóak, s az intellektuális felsőbbrendűség megingathatatlan tudatával vezetik bele országaikat a legnyilvánvalóbb katasztrófákba. Pedig elég lenne ismerni a történelmet, hogy ne kövessük el ugyanazokat hibákat újra és újra, mintha valóban örök körforgásban élnénk. Orbán Viktor beiktatási beszédében a következőképpen fogalmazott: "Az a célom, hogy a lehető legnagyobb szabadságot biztosítsuk az embereknek, hogy saját elképzelésük szerint juthassanak előre." Jó lenne hinni, hogy komolyan gondolja.

Érdekes korban élünk. Derékig járunk a digitális forradalomban, amikor minden az automatizációról, a smart technológiákról és a mesterséges indelligenciáról szól, miközben reneszánszát éli az egyik legősibb művészeti ág, a testfestés. Napjainkban minden ötödik amerikai visel valamiféle tetoválást, de Európában is hasonló a helyzet, különösen ami a fiatalokat illeti: a 30 év alatti felnőttek negyede varrat magára valamit. Ez is egy olyan szegmense a kultúránknak, melyet lépten-nyomon ostoba téveszmék kísérnek.

A leginkább megmosolyogtató attitűd ezúttal is a bigott vallásosságból eredő tiltás. A hivatkozási alapot a Mózes harmadik könyvében szereplő szakasz adja: "jeleket ne írjatok magatokra". Az elvi háttér pedig: testünk nem a sajátunk, csupán kölcsön kaptuk földi létezésünk idejére, így nincs jogunk ahhoz, hogy átformáljuk. Szerintem ez egészen borzasztóan hangzik. Ha van valami, ami a legszemélyesebb kincsünk, s minden józan etika szerint korlátlanul birtokoljuk, az elsősorban a testünk. Ha már ez sem a miénk, úgy végleg elveszettek vagyunk, s bármit meg lehet tenni velünk. Arról nem is beszélve, hogy a lakásunkat, a munkahelyi irodánkat is igyekszünk az egyéniségünkre formálva otthonossá tenni. Pont a saját bőrünkben kellene idegennek éreznünk magunkat? Szinte fizikai fájdalmat érzek, amikor a tetoválások kapcsán ehhez hasonló a keresztény útmutatásokat olvasok: "Fontos igei elv olyan témákról, amikről a Biblia konkrétan nem rendelkezik, az, hogy ha kétséges valamiről, hogy tetszik-e Istennek, akkor a legjobb nem csinálni." Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, hol tartana ma az emberiség, ha minden kreatív mozzanat előtt behúztuk volna a vészféket, azon rágódva, hogy a Teremtő ráncolja-e a homlokát újításunk láttán... Szintén bibliai elvként szokták emlegetni a szerénységet, a feltűnés kerülését: "Ugyanúgy az asszonyok is tisztességes öltözetben, szemérmesen, mértékletesen ékesítsék magukat" - így a páli intelem a timóteusokhoz címezve. Ha van valami, amiért Nietzsche ki nem állhatta a katolikus vallást, az pont ez a fajta életellenesség. Az öltözködés, az ékszerek, a tetkók és általában a megjelenés arról szól, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. A világban való érvényesülés alapmozzanata. Semmi okunk a szerénységre.

Azért nem minden keresztény gondolkodik bigott módon. Nadia Bolz-Weber, az egyik denveri evangélikus templom lelkésze például számos, elsősorban vallási témájú tetoválást visel. Így nem csupán a hangját, de a bőrét is igehirdetésre tudja használni. Feltűnő megjelenése miatt nap mint nap megállítják az utcán, s ilyenkor is van alkalma a tetkók jelentése kapcsán Jézus tanítását közvetíteni. (Nadia egyébiránt irtózik a fundamentalista kereszténységtől, prédikációit a közvetlenség, a sallangmentesség jellemzi, megítélésem szerint példaértékű módon.) Abban mindenesetre biztosak lehetünk, hogy a tetoválás nem több és nem kevesebb, mint egy önkifejezési mód, egy művészi megnyilvánulás, s mint ilyen, semmiféle morális töltettel nem bír. Nem csupán a bigott vallásosság tiltó attitűdje alaptalan, de nyilvánvalóan a címbéli iban közmondás is az.

A tetoválások kapcsán örök kérdés, hogy az érintetteket valójában mi motiválja erre a fájdalmas és egyáltalán nem pénztárcakímélő aktusra. A különböző pszichológiai kutatások nyolc jellemző motivációt tártak fel. S bár hitem szerint valamennyi békés emberi szükséglet szent, azért a késztetések egyike-másika erősen megmosolyogtató. Az egyik leggyermetegebb motiváció a beilleszkedés, a másoknak való megfelelés, a csoporthoz való tartozás kihangsúlyozása. Nem véletlen, hogy ez a szempont elsősorban az alacsony iskolázottságúak körében jellemző. Jómagam már az iskolai köpenyt sem viseltem annak idején, annyira idegenkedem az egyenruhától, a tömegbe való beleszürküléstől. Egyetlen tetoválásom sincs, de ez lenne az utolsó ok, amiért magamra varratnék bármit. Hasonlóan értelmetlen az a fajta függőség, amely azokat jellemzi, akik egyszerűen nem bírnak leállni. A harmadik-negyedik tetkó után lendületbe jönnek, s innentől már nincs megállás... Sokan egy-egy személyes élményt, eseményt - leggyakrabban gyermekük születését - örökítik meg, mások pedig terápiás céllal tetováltatnak. Az egyik vizsgálatban a teljes minta 42%-a számolt be valamiféle élethelyzeti krízisről, mely végül valamelyik tetováló szalonba terelte; több kutatás is alátámasztja, hogy ez egészen jó hatásfokkal működő megküzdési stratégia. Ezek már valamivel elfogadhatóbb motivációk, még akkor is, ha meggyőződésem szerint léteznek sokkal egyszerűbb és nem kevésbé hatékony módok is szeretetünk kifejezésére, vagy egy traumából való gyógyulásra. Nem valószínű, hogy valaha is tetoválásom lesz, ám ha így döntenék, csupán három szempontot vennék figyelembe:

• az egyéniség kihangsúlyozása,
• esztétikai, művészi megfontolások,
• a szexuális vonzerő növelése.

Határozottan azt gondolom, hogy ha már változtatunk magunkon, akkor tegyük úgy, hogy azzal építjük, gazdagítjuk magunkat. Kifejezetten ostoba dolog, amikor pénzt, időt és energiát áldozunk valamire, amitől sokkal értéktelenebbé válunk. A nők különösen veszélyeztetettek, ráadásul a tetováló szalonok forgalmának kétharmadát ők adják. Léteznek olyan férfiak, akiknek az élettől is elmegy a kedvük, nemhogy a szexuális közeledéstől, ha egy lányon bármiféle tetoválást látnak, igaz, ők azért meglehetősen szűk réteget képviselnek. A kifejezetten otromba, igénytelen tetoválás azonban a legtöbbünket tökéletesen lehangolja. Léteznek olyan női testrészek, ahol elképesztően szexi lehet egy-egy kisebb méretű, jól sikerült tetkó, ilyen a boka, a csukló, az ágyék. Azonban egyes testtájak televarratása esztétikai szempontból több mint kockázatos. A dekoltázs például tipikusan ilyen, s az agyontetovált alkar sem igazán fokozza a nőiességet. Lehet, hogy túlságosan vén és régimódi vagyok, de nem láttam még olyan menyasszonyi ruhát, amely igazán harmonizált volna a tokától bokig varrt arával.

Tekintve tehát, hogy a tetoválás kultúrája elsősorban a szépségről, az esztétikáról szól, magától értetődőnek kéne lennie, hogy az érintettek megfelelően előkészítsék testüket egy-egy művészi igényű alkotáshoz. Mint ahogy egy Munkácsyt sem akasztunk a lepukkant fészerbe, az volna a minimum, hogy a különböző tetkók igényes, súlyfeleslegtől mentes, napbarnított testeket díszítsenek. Mindig döbbenten nézem a strandok kövér, fogatlan, ápolatlan fürdőközönségét, s különösen azokat, akik szemmel láthatóan méregdrága tetoválásokat viselnek. Talán jobban is gazdálkodhatnának erőforrásaikkal. Vagy legalábbis betarthatnák az optimális sorrendet.

Ez a klassz a vallásban. Bármit rá lehet húzni. XVI. Benedek pápa A Názáreti Jézus című művében azt írja, hogy az istenfiúság valósága nélkül egyáltalán nem lehet megérteni Jézus tanítását. Már ez is egy végtelenül hamis és szűklátókörű gondolat volt, erre most jön Ferenc pápa, aki szinte szóról szóra ugyanezt mondja, azzal az apró különbséggel, hogy ő a szegénységet állítja a fő helyre. Szerény véleményem szerint mind a ketten óriási tévedésben vannak. E posztban a jelenlegi egyházfő gondolatát igyekszünk körbejárni.

Nyilvánvaló, hogy a Biblia egy irodalmi mű, s mint ilyen, szabadon értelmezhető, mindenki úgy olvassa, ahogy neki tetszik. Azonban a tényszerűség megköveteli, hogy leszögezzük: Jézus tanításában még véletlenül sem szerepel központi helyen a szegénység, mi több, témaként is csak meglehetősen ritkán merül fel. A tékozló fiú családja - s benne a példaértékű karakterként ábrázolt apa - kifejezetten vagyonos. Az irgalmas szamaritánus se csóró, mi több, jelentős összeget, két dénárt fizet a fogadósnak, hogy gondját viselje bajba jutott felebarátjának. A szőlőmunkásokról és a talentumokról szóló példabeszéd pedig egyenesen kapitalista tanmese. Azzal együtt, hogy a krisztusi filozófia magját jelentő példázatokban nyoma sincs a szegénység piedesztálra emelésének, azért ismerünk ide vonatkozó intelmeket. Az egyik jellemző példa a gazdag ifjúnak adott útmutatás: "Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt!" Illetve: "Könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába." Lehet ezeket a mondatokat szó szerint venni, ám aki így tesz, az valójában nem sokat értett meg a teljes tanításból. A jézusi attitűd egyik kulcsmondata: "Irgalmasságot akarok, nem áldozatot." Szó sincs tehát arról, hogy a pénz és a gazdagság önmagában bűnös dolog volna, s hogy a lemondás és az önfeladás lenne az egyetlen üdvözítő út. Csupán azt az egyszerű buddhista igazságot kell észrevenni, hogy minél kevesebb béklyót akasztunk magunkra, annál szabadabban lélegzünk.

A legkevésbé sem vonom kétségbe Ferenc pápa jószándékát, filozófiáját ugyanakkor kifejezetten mérgezőnek látom. Amikor a szegénységet erénynek állítjuk be, az pontoson olyan, mintha a betegséget, vagy a csúnyaságot tekintenénk etalonnak. A három átok közül mindegyikre igaz lehet, hogy beleszülettünk, de az is, hogy magunknak okoztuk. Ám bármi is legyen az ok, bárkié is legyen a felelősség, az életigenlő megoldás minden esetben a túllendülés. Ha betegek vagyunk, muszáj meggyógyulnunk. Ha förtelmesen nézünk ki, érdemes minden követ megmozgatni, hogy formába hozzuk magunkat. S ugyanígy: ha szegények vagyunk, annak egyetlen ellenszere létezik, ez pedig az anyagi gyarapodás. Ferenc pápánál nem érzem ezt az irányt. Míg Jézus minden egyes szava azt hirdeti, hogy hozzuk ki magunkból a maximumot - "legyetek tökéletesek!" -, addig az egyházfő egyetlen árva szót sem szól a gazdagodásról, a felemelkedésről, s különösen nem az érintettek ehhez szükséges attitűdjéről. Nagy szeretettel megsimogatja a mélyszegénységben élőket, s megvendégeli őket, majd arra kér, tegyünk mi is így. Már csupán azt a mondatot hiányolom, hogy "csak így tovább, világ koldusai, ti mindent jól csináltok!" Ferenc pápa számos beszédében kitér rá, hogy a kényelmes életmód zárttá és érzéketlenné tesz. Bizonyára ebből a téveszméből fakad, hogy a szegénységet nem egy legyőzendő betegségként, hanem egy kívánatos állapotnak tekinti. Ha létezik olyan élethelyzet, amely ténylegesen redukálja természetes érzékenységünket, az pont nem a jólét, hanem kifejezetten a nyomorúság. "A szegénység az, amely olyan feltételeket teremt, amelyek mellett szabadon vállalhatjuk személyes és társadalmi felelősségünket" - írja a katolikus egyház feje. Ez is csak egy azon mondatok közül, melyek tökéletesen értelmetlenek és megalapozatlanok (hiszen gazdagon is lehetséges a felelősségvállalás, sőt!), csupán egyetlen funkcióval bír: kifejezni a pápa fura vonzódását a szegénységhez.

Bár a katolikus propaganda számos fórumon győzködi a híveket, hogy az egyházfő valójában nem kommunista eszméket vall, jómagam - olvasva nyilatkozatait, beszédeit, körleveleit - meglehetősen szkeptikus vagyok e téren. "Az első helyen mindig a dolgozó ember áll a maga méltóságával, nem pedig a haszon keresése." - Amikor ilyen mondataival találkozom, lelki szemeim előtt azonnal Marx jelenik meg ápolatlan szakállával, aljas és hamis ideológiájával. Akár tetszik Ferenc pápának, akár nem, de ez egy sokszorosan lejátszott meccs. A világ már jó pár alkalommal kipróbálta ezeket ezeket az eszméket és le is vonta a kellő tanulságokat. Az önző és haszonelvű kapitalizmus mindenütt egyenlőtlenül elosztott gazdagságot, míg a szocializmus többé-kevésbé egyenlően porciózott nélkülözést eredményezett. Egészen döbbenetes a 21. század elején olyan hittel kimondott szavakat hallani, amelyek a haszonelvűséget - az egyetlen bizonyítottan értékteremtő attitűdöt - kárhoztatják. Ha az egyházfő szívének kedves módon a világ teljes vagyonát hétmilliárd egyenlő szeletre vágva szétosztanánk, úgy ezzel a mozdulattal gyakorlatilag el is pusztítanánk az emberiséget. Ugyanis pont a sokat szidott koncentrált magántőke az, amely képes a tömegtermelés megszervezésére és lebonyolítására. Pont a milliárdosok azok, akik munkát adva ténylegesen tesznek is a szegénység ellen, szemben az átlagpolgárral, aki a kalapozóknak dobott szerény és tökéletesen meddő alamizsnán túl aligha tehet bármit. (Ezen a tényen az sem változtat semmit, ha néhány nagytőkés kifejezetten nemtelen célra használja vagyonát.) A 2003-ban megjelent The Corporation című kanadai dokumentumfilm a nagy részvénytársaságok bűneinek bemutatását célozza.  Néhány valóban jogos észrevétel mellett - környezetszennyezés, diktatórikus rezsimekkel való együttműködés - egy sor olyan ostoba, marxista kritikát fogalmaz meg, amelyek tökéletesen egybevágnak az egyházfői szellemiséggel. A film intellektuális mélypontja az a jelenet, amikor a riporter egy hondurasi ruhagyár tinédzser korú varrónőjét faggatja. A kislány válaszából kiderül, hogy nyolc embert tart el a fizetéséből, hiszen rajta kívül senki sem dolgozik a családból. Figyelembe véve az egy dollár alatti munkabéreket, valamint azt a tényt, hogy termék kereskedelmi árához képest a ráfordított bérköltség az 1%-ot sem éri el, a narrátor a kizsákmányolás magasiskolájaként aposztrofálja a látottakat. Arról persze egy szó sem esik, hogy hol tudunk mi Európában nyolc embert eltartani egyetlen keresetből? Arra sem kérdez rá senki, hogy a család többi tagja miért nem dolgozik. Nyilván azért, mert senki nem ad munkát számukra. S amikor jön egy amerikai nagyvállalat, amelyik az adott hely egyetlen gazdaságilag aktív szereplőjeként, ha úgy tetszik, jótevőjeként gyárat telepít, munkahelyeket létesít és valamiféle szerény megélhetést biztosít, azt rögtön kizsákmányolónak és érzéketlennek bélyegzik. A marxista világlátás olyan mélyen meghatározza a film készítőit és Ferenc pápát úgyszintén, hogy képtelenek kimondani a nyilvánvalót: minden valószínűség szerint ez a felemelkedés egyetlen lehetséges módja. Kétszáz éve Európa hasonlóképpen végigjárta az iparosodás útját, ezt a harmadik világ sem úszhatja meg, ha tényleges gazdasági jólétre vágyik.

Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy bizonyos extrém körülmények között az egyházfői elgondolás működőképes lehet. Éppen Edith Eva Eger brutálisan jó könyvét, A döntést olvasom, melyben többek között auschwitzi emlékeiről is beszámol. Magától értetődő gesztusként írja le, amikor a hónapokon keresztül koplaló, csontsoványra fogyott rabok megosztják egymással az ételt, ha valamelyikük néhanap extra adaghoz jut. Valóban így van: az adott szituációban nem csupán életmentő a kölcsönös önzetlenség, de mindenfajta morális megfontolás is ezt diktálja, ugyanis nem létezik semmiféle kitörési pont. Szökni lehetetlen, s a természetes egyéni ambíciók és erőfeszítések nem eredményeznek többletellátmányt. Ugyanez a logika már a legkevésbé sem érvényesül a szabad világban. Ahol mindenki tehet a sorsáért, ahol az egyéni jólét nagyban függ a befektetett munkától, ott az altruista szemlélet tökéletesen kontraproduktívnak bizonyul. Teljesen természetes az, ha támogatjuk a fogyatékkal élőket, ám ha naivan, kontroll nélkül tesszük, úgy rövidesen minden élő ember fogyatékosnak fogja vallani magát. Teljesen természetes, hogy tisztességesen felneveljük gyermekeinket, ám ha nem noszogatjuk őket, talán még negyvenévesen is a szülői emlőkön csüngenek. Ferenc pápának sem ártana elgondolkodnia azon, hogy talán pont az évtizedek óta rendszeresen érkező segélyszállítmányok azok, amelyek konzerválják a harmadik világ fejlődésképtelenségét és kilátástalanságát. Az életben maradáshoz néhol elégségesek, az építkezést, a fellendülést, a beruházást, az infrastruktúra fejlesztését azonban a legkevésbé sem szolgálják. Ehhez pont a sokat szidott koncentrált magántőke kellene, s némi társadalmi tudatosság. A minap megkérdeztem egy nigériai barátomat, hogy náluk odahaza jellemzően mivel foglalkoznak az emberek. A válasza nem lepett meg: "Fociznak és zenélnek..."

Legyünk persze tisztességesek! Az egyházfő valójában nem vall klasszikus kommunista nézeteket. Az ő eszményített világa sokkal inkább Kádár Jánoséhoz hasonlít. Nyilatkozataiból kiderül, hogy egy olyan berendezkedést tartana optimálisnak, ahol az egyének célja nem a tőkefelhalmozás, hanem a család számára a mindennapi élet megteremtése és fenntartása. Mintha csak a szocialista Magyarországon járnánk! Trabant, Wartburg oké, szerény hétvégi ház megengedett, de itt a vége. Senki meg ne próbáljon megtakarításokban és befektetésekben gondolkodni, mert a végén még a saját kezükbe vennék a sorsukat! "A szegénység a szív magatartása, amely nem engedi, hogy a pénzre, a karrierre és a luxusra az élet céljaiként, a boldogság feltételeként tekintsünk." - megdöbbentően szűklátókörű gondolat egy olyan ember tollából, aki a pápai trón elfoglalását megelőzően pszichológiát és filozófiát is oktatott. Talán az a szívsebész, aki naponta ment meg emberi életeket, beszennyezi létét azzal, hogy munkájával egyszersmind karriert is épít? Vajon a pár hete elhunyt Demján Sándor, akinek alapítványa az elmúlt húsz év során közel hétmilliárd forintot fordított hátrányos helyzetű gyerekek felemelésére és egyéb társadalmi célokra, létrehozhatta volna mindezt, ha ő maga nem vagyonos ember? Értjük persze a jézusi-buddhista alaptanítást: a pénz imádata vakká tesz. De fogadjuk már el azt is, hogy léteznek felnőtt emberek is a Földön, akik képesek bánni a kapott talentumaikkal! A legtöbben nem azért hizlaljuk a bankszámlánkat, hogy egyszer majd eltapsolhassuk értelmetlen luxusra és fényűzésre, bár ha ezt tennénk, azzal sem követnénk el égbekiáltó bűnt. A legtöbbünk számára épp a családunk biztonsága, az életünk feletti kontroll megteremtése és a kreatív élet megalapozása jelenti a hajtóerőt. Ferenc pápa gondolkodásmódjában nem csupán a falanszter-ideológia a bántó, de az is, ami ebből következik. Ha mindenki ugyanolyan, együtt bégető birka, akik - letérve a jézusi útról - nem visznek végbe nagy dolgokat, csupán egymás sebeit nyalogatják, úgy égetően szükségük lesz egy főkolomposra, aki irányt szab életüknek. Egy Kádár Jánosra. Vagy épp egy katolikus egyházfőre.

Amikor az emberiség örök nagy kérdéseiről - jóról és rosszról - vitázva az erkölcsre terelődik a szó, rendszerint két szélsőséges megközelítéssel találkozunk. A fundamentalisták azt vallják: valamennyi morális törvény Istentől származik, ezért kutya kötelessége mindenkinek, hogy ezeket maradéktalanul betartsa. A másik végletet az erkölcsi relativizmus jelenti, mely szerint egyáltalán nem léteznek abszolút normák és igazságok, hanem a morálisan helyes út mindig a helyzettől, az adott kultúrától, az egyéni szempontoktól függ, vagyis "minden azon múlik, honnan nézi az ember". Természetesen mindkét véglet ostoba, szűklátókörű, nem ritkán katasztrófában végződő zsákutca.

Az ortodox vallásosságot semmi sem zavarja. Sem az, hogy a hivatkozási alapot jelentő szent könyveket ugyanolyan hús-vér emberek írták, mint bármelyikünk; sem az, hogy a szent könyveken belül sokszor egymásnak tökéletesen ellentmondó intelmeket találunk; az meg pláne nem, hogy az aprólékos és szigorú előírások tűzzel-vassal való betartatása lábbal tipor minden alapvető, és jellemzően az adott vallásban is megjelenő erkölcsi értéket: a szeretetet, az elfogadást, az önrendelkezést, a szabad akaratot. A fundamentalisták a maguk részéről behúnyt szemmel masíroznának végig a történelmen, még véletlenül sem észrevéve, ahogy az ébredő tudomány felülírja az oly sokáig igaznak hitt dogmákat. Ez nem csupán ostoba, de öngyilkos stratégia is, hiszen egy bizonyos intelligenciahányados és némi ismeretszint feletti közönségnek már nehezen eladhatók a hiteltelenné vált eszmék és morális parancsolatok. Azok a vallások, amelyek nem hajlandók figyelembe venni a világ újabb és újabb felismeréseit, arra kárhoztatják magukat, hogy híveiket egyre primitívebb rétegekből toborozzák.

A másik véglet, az erkölcsi relativizmus a posztmodern kor nagy tévedése. A relativisták szerint minden morális elgondolás emberi találmány, s ebből fakad az is, hogy népcsoportonként, kultúránként meglehetősen eltérő az összkép. Szerb Antal A világirodalom története című munkájában a vikingek erkölcséről mesél: "Egil, a skald és harcos, Kurlandban kalandozik, és sikerül ellopnia egy gazdag paraszt kincsét. De amikor visszatér hajójára, lelkiismeret-furdalása támad, hogy nem viselkedett vikinghez méltóan. Visszamegy tehát, felgyújtja a paraszt házát, az ajtó mellé áll és a kimenekülőket egyenként megöli. Ezek után nyugodtan térhet haza Izlandba." Persze, nem kell ilyen messzire visszautaznunk az időben, ha a szalonképtelen furcsaságokat kutatjuk. A perbe fogott náci háborús bűnösök mindegyike azt nyilatkozta, hogy parancsra cselekedett, vagyis az adott rendszer normáinak megfelelően járt el. Természetesen odáig még a relativisták sem merészkednek, hogy a gyilkosságot - a viking vagy a náci erkölcsre hivatkozva - morálisan elfogadhatónak mondanák, így végső soron a saját ideológiájukat ültetik kispadra. Az erkölcsi relativizmus a racionalitás rideg próbáját sem állja, hiszen ha valaki azt vallja, hogy nincs objektív igazság, az ugyanezzel a tollvonással a saját állítását is megsemmisíti. Legfőbb érve, a tolerancia is olyan fegyver, amely visszafelé süt el; ugyanis a tolerancia hiányát is muszáj volna tolerálnia. Nem nehéz tehát belátni, hogy egy abszolút önellentmondó, és ebből fakadóan hamis filozófiával van dolgunk.

A fentiekből az következik, hogy léteznie kell egy etikai minimumnak, egy természetes erkölcsi alapnak, mely kortól, földrajzi helytől és kultúrától függetlenül érvényes. Hívhatjuk természetjognak, vagy ha úgy tetszik, az emberi szívbe írt, lélekbe kódolt törvénynek. Ezt a gondolatot érhetjük tetten Arisztotelésznél, Jézusnál, Szent Ágostonnál, vagy akár Kantnál, de ugyanúgy a művészetek világában is. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című klasszikusa is valójában egy morálfilozófiai utazás, mely az emberi szabadság határainak kérdését feszegeti. Tettét követően a főhős, Raszkolnyikov is eljut a belátásra, mely szerint egyetlen embert sem szabad feláldozni, még a legnemesebb cél érdekében sem. A "ne ölj" természetesen nem csupán egy hűvösen pragmatikus etikai szabály. Nem lehet egy kalap alá venni például a "ne lépd túl a sebességhatárt" előírással. Amikor az ötvenes tábla mellett hetvennel suhanunk el, pontosan tudjuk, hogy emberalkotta, önkényes szabályt hágunk át, s bár tettünk büntethető, a lelkiismeretünket a legkevésbé sem érinti. A gyilkosság közel sem ilyen tétel. Aki látta a Sierra Leonéban játszódó Véres gyémánt című filmet, sosem felejti el azokat a jeleneteket, amelyekben a gengszterek az elrabolt gyerekek kiképzését folytatják. Az egyik kisfiúnak bekötik a szemét és géppisztolyt nyomnak a kezébe. Miután elsütötte a fegyvert, leveszik a szeméről a kötést, s megmutatják neki szitává lőtt áldozatát. Valószínűleg hasonlóan mocskos lélekaltató trükkökkel edzették annak idején a fiatal spártaiakat, a janicsárokat, vagy a Hitler-Jugend tagjait is. Minden bizonnyal Egil, a viking harcos is pusztító gyötrelmet érzett, amikor első ízben ölt, s áldozata szemébe kellett néznie. Jó néhány további gyilkosságra lehetett szüksége, hogy szíve végleg megkérgesedjen. Az a felismerés, hogy létezik valódi lelkiismeret-furdalás, mely a "harcos génnel" bíró pszichopátákon kívül mindenki mást jellemez, arra enged következtetni, hogy a morál nem szimpla emberi találmány, hanem annál sokkal mélyebb gyökerekkel bír.

A morális igazságok keresését azzal kezdtük, hogy elvetettük a tekintélyelvűséget, hiszen a szent iratokra való hivatkozás nem csupán ingatag alap, de számtalan visszaélésre is lehetőséget teremt. Érdekes módon a másik végletet, az erkölcsi relativizmust is pont ugyanezekért utasítjuk el. Amikor azt állítjuk, hogy hiszünk az emberiség lelkébe kódolt egyetemes etikában, már nyilvánvalóan nem engedhetjük meg magunknak az a luxust, hogy bármiféle szokásra, hagyományra, homályos megérzésre, vagy megkérdőjelezhető tekintélyre hivatkozzunk. Hasonlóan az időjáráshoz: ha manapság dörög az ég és villámlik, nem gondoljuk, hogy az istenek haragszanak, s abban is biztosak vagyunk, hogy a lezúduló égi áldást nem esőtáncunk idézte elő. Ismerjük a meteorológiai jelenségek fizikai hátterét, mely abszolút kielégítő magyarázatot ad a viharra. Hasonló racionalitással kell kezelnünk az erkölcs kérdését is. Amikor korokon és kultúrákon átívelő természetes morált feltételezünk, állításainkban nem játszhat szerepet sem az isteni, sem az emberi önkényesség. Megállapításainknak ki kell állniuk a tudományosság próbáját, vagyis egyetemesnek, logikusnak, empirikusan ellenőrizhetőnek, reprodukálhatónak és a lehető legegyszerűbbnek kell lenniük. Stefan Molyneux Az egyetemesen preferálandó viselkedés - a világi etika racionális bizonyítása című könyvében elvégzi ezt a munkát, s a filozófia hűvös tárgyilagosságával teszi helyre a morál nagy kérdéseit. Elsődleges megállapítása - a non-agresszió elvének igazolása - nem is okoz különösebb meglepetést, valójában tökéletes összhangban áll morális ösztöneinkkel. Az egyetemlegességből fakadó következmények azonban mélyek és megrázóak: ha a gyilkosság erkölcsileg elfogadhatatlan, úgy katonaruhába bújva ugyanúgy elfogadhatatlan marad; ha a lopás és a rablás morálisan helytelen, úgy az adóhivatal egyenruháját viselve sem válhat helyessé. 

Ha létezik igazán elkeserítő emberi tulajdonság, úgy a szándékos vakság feltétlenül ilyen. Sokszor ott hever az orrunk előtt az igazság, s mi rá se hederítünk. Alice Stewart már 1965-ben felfedezte, hogy az állapotos kismamák röntgenezése és a születendő gyerek rákos megbetegedése között egyértelmű statisztikai összefüggés mutatható ki. Hiába kilincselt az információval minden elképzelhető irányba, 25 éven keresztül semmi sem változott. 1990-ben járunk, mire az angol és amerikai orvosi közvélemény végre elfogadja a felfedezést, addig kisgyerekek százai halnak meg teljesen értelmetlen és érthetetlen módon. Valahogy így vagyunk az erkölcs kérdésével is. Az emberei elmék jelentős részét a vallások és politikai ideológiák tartják fogva, sokakat pedig egyszerűen hidegen hagy a morál kérdése. Mindenütt létezik egy szűk hatalmi csoport, amelyik a legkevésbé sem érdekelt abban, hogy a tömegek tisztán lássanak. (A kötelező iskolai erkölcstan órákon például nyomokban sem hangzik el semmi olyan, aminek köze volna a valódi etikai kérdésekhez.) A morális igazságkeresés manapság néhány magányos Don Quijote csendes szélmalomharca csupán, még akkor is, ha ez minden társadalmi kérdés lelke, központi magja. Naivan azt gondolom: ha csak annyi történne, hogy minden magyar polgár kapna egy 4 órás alapszintű etikai oktatást - avagy elolvasná és felfogná Stefan Molynoux fent hivatkozott művét - egy sor vitás kérdés kapcsán villámgyorsan közös platformra juthatnánk. Nem kéne dilemmázni többé az eutanázia, a drogfogyasztás, a prostitúció, a homoszexualitás, a szólásszabadság avagy az erőszak és az önvédelem morális vonatkozásairól, illetve idővel az etikusan működő állam szerepköre is világossá válna. Már Ádám és Éva is enni kívánt a jó és rossz tudásának fájáról. Belőlünk mikor halt ki a tudásvágy?

A legtöbben - megrekedve a gyermeki tudat szintjén - kizárólag fekete-fehérben látják a világot. Lehetsz angyal vagy maga az ördög, ám középút nem létezik. Aki nem menti meg a világot, az maga pusztítja el. Aki nem gyógyítja be az emberiség összes sebét, az maga okozza azokat. Semmi sem áll ilyen messze a valóságtól.

Jakab apostol levelének zárómondata nyilvánvaló morálfilozófiai melléfogás. Természetesen mindenki tehetne százszor annyi jót, mint amennyit ténylegesen tesz. Adakozhatnánk többet, elmehetnénk ételt osztani a hajléktalanoknak, vagy mosdathatnánk az elfekvők idős betegeit. Hogy a legtöbben miért nem tesszük? Egyszerűen azért, mert az altruizmus alapvetően önpusztító stratégia. Richard Dawkins "Az önző gén" című művében beszámol egy számítógépes szimulációról, melyben a vizsgált populáció túlnyomó többségét a Balekok adják, akik válogatás nélkül mindenkinek segítenek. Egészen apró kisebbséget alkotnak az Élősködők, akik soha semmit nem tesznek a másikért, ők ugyanakkor elfogadják a támogatást. Ugyanilyen szerény állományt képeznek az Együttműködők is, akik bárkinek segítséget nyújtanak, ám akitől nem kapnak viszonzást, arra másodszorra már nem fecsérlik energiájukat. Nos, mi történik egy ilyen populációban? Eleinte természetesen az Élősködők szédületes népességrobbanását fogjuk tapasztalni, hiszen könyörtelenül kihasználják a Balekokat. Az Élősködők pont akkor lesznek a legtöbben, amikor az utolsó Balek kiszenved. E folyamat során az Együttműködők állománya is csökken, ám a Balekok kihalását követően lassú, de feltartóztathatatlan növekedésbe kezd. Mivel az Élősködők már nem számíthatnak a Balekok önzetlen és önpusztító segítségnyújtására, ők maguk is a hanyatlás útjára lépnek. A populáció végül homogén, kizárólag Együttműködőkből álló képet mutat. Ezt az attitűdöt tekinthetjük evolúciósan stabil stratégiának. A pláne az egészben az, hogy pont a Balekok nagyszámú jelenléte veszélyezteti az egyetlen egészséges létforma, az Együttműködők fennmaradását, hiszen kizárólag ők felelősek az Élősködők átmeneti virágzásáért. (Ugyanezt a folyamatot láthatnánk a társadalomban is, ha a szavazatokra éhes politika nem akarná a jótevő szerepét játszani, s hagyná, hogy a polgárok maguk döntsenek jövedelmük felhasználásáról.)

Az altruizmus szószólói gyakorta hivatkoznak arra, hogy az önfeláldozás még a tisztán ösztönvezérelt állatvilágban sem ritka. Rendszerint megemlítésre kerülnek a csoportosan vonuló halrajok, az egymás kicsinyeit etető selyemmajmok, vagy a társaikat veszélyre figyelmeztető énekesmadarak. A valóság ugyanakkor az, hogy a látszólagos önfeladás mögött minden esetben a rokonszelekciót, vagyis az önző gének önvédelmét látjuk. Igaz, hogy a raj szélén úszó halak veszélyeztetettebbek a ragadozókkal szemben, mint a csoport centrumában lévő társaik, ám még így is lényegesen nagyobb biztonságban tudhatják magukat a magányosan vándorló halaknál. Ráadásul mozgásukat folyamatosan a - lehető legönzőbb - középre tartás jellemzi, hiszen egyikük sem kíván önszántából prédává válni. A selyemmajmok esetén a közös utódgondozás valójában egy win-win jellegű együttműködés, amely egy beláthatóan szűk csoportban kiváló stratégia lehet. (A hozzánk genetikailag közelebb álló csimpánzok - a modern emberhez hasonlóan - önállóan nevelik kicsinyeiket, náluk nyoma sincs a látszólagos önzetlenségnek. Amikor a hímek megosztják a táplálékot a nőstényekkel, azt is rendszerint a párzás reményében teszik. Mintha magunkat látnánk...) A legtöbbet emlegetett példa az "önfeláldozó" madaraké, akik a ragadozó közeledtét jelezvén látszólag bajba sodorják magukat, csak hogy társaikat mentsék. Az önérdek azonban itt is tettenérhető, hiszen jelzést adó egyed önmagát is védi, amikor felkészíti társait a veszélyre, ráadásul nem is vállal túlzott kockázatot, a hangforrás helyét ugyanis még egy igazán vájtfülű sólyomnak is piszok nehéz azonosítania. (Olyan ez, mint amikor iskoláskorunkban óra előtt valaki mindig a folyosót pásztázta, hogy mikor érkezik a szigorú tanár. Az előretolt kém is profitált az információból, hiszen ő is megúszta a büntetést, ha az osztály csendben fogadta a vérengző tanerőt.) Vegyük figyelembe azt is, hogy az adott madárpopulációban szép számmal lehetnek rokonok, így altruizmus helyett megintcsak a gének önérdekvezérelt stratégiájáról beszélhetünk.

Nyilvánvaló persze, hogy léteznek olyan ritka esetek, amikor erkölcsi kötelességünk a segítségnyújtás. A tényleges fogyatékkal élők támogatása, az életveszélyben lévők oltalmazása magától értetődő. A cserbenhagyás valódi morális mélyrepülés, erről szól Jézus közismert története, az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd. Kell azonban, hogy legyen bennünk legalább annyi intelligencia, hogy belássuk: mindenkit nem menthetünk meg. Erőforrásaink végesek, ezeket elsősorban magunkra, családunkra, s közvetlen környezetünkre érdemes fordítanunk, ahogy azt önző génjeink diktálják.

Az öreg kontinensre zúduló nagyszámú bevándorlót - származástól és bőrszíntől függetlenül - alapvetően háromféle csoportba sorolhatjuk, annak függvényében, hogy befogadásuk az európaiaktól milyen mértékű önfeladást követel:

• ÉRTÉKTEREMTŐK - A célország nyelvét beszélő, képzett, a munkaerőpiacon elhelyezkedni képes, állami támogatásra nem szoruló egyének. Ők azok, akiket bármelyik európai ország szívesen lát, befogadásuk nem jár semmiféle áldozattal.
• HÁBORÚS MENEKÜLTEK - Aki az életét féltve menekül, azon segíteni emberi kötelességünk. Csakhogy a háború elől nem kell feltétlenül Svédországig futni. Arról nem is beszélve, hogy velük együtt érkeznek olyanok, akik Európát is puskaporos övezetté alakítják. Terrortámadások, bandaháborúk, középkori szintű konfliktuskezelés - pont ugyanazt a világot importáljuk, amit a tényleges menekültek - érthető módon - elhagyni kívántak.
• GAZDASÁGI BEVÁNDORLÓK - A migránsok számottevő hányada csupán egy jobb élet reményében indul útnak. Jómagam tökéletesen megértem őket, a helyükben én is lelépnék Afrikából, Indiából, vagy épp Pakisztánból, azonban semmi sem indokolja azt, hogy az európai polgárok finanszírozzák a harmadik világ megélhetését. A gazdasági bevándorlók elszállásolása, táplálása, oktatása, egészségügyi és egyéb ellátása valódi altruizmust követel az európai adófizetők részéről.

Joggal merül fel a kérdés, hogy miként lehet rávenni az öreg kontinens nyugati lakóit egy ilyen, a természettől oly idegen magatartásformára? Honnan ez a furcsa nemeslelkűség? Lehetséges, hogy jobb emberek nálunk, önző kelet-európaiaknál, s égnek a vágytól, hogy adakozhassanak? Vagy inkább arról van szó, hogy már nem férnek el a nappalijukban a raklapokra halmozott százeurós kötegektől, s most hálásak, hogy végre van mire elkölteni? Egyikre sem fogadnék nagyobb összegben. Sokkal inkább arról van szó, hogy a hatalom - mint a történelem során már oly sokszor - ezúttal is előhúzta a szokásos joker kártyát, melyen ez áll: ÉPÍTS A BŰNTUDATRA! A kétezer esztendős kereszténységből sok minden elveszett, vagy átalakult az évszázadok során. Egy azonban - úgy tűnik - nem változik, ez pedig az, hogy az európai ember továbbra is elfogadja, hogy eredendően bűnös, és ezért vezekelnie kell. A németeket hetven évvel a második világháború után még mindig a nácik vétkei miatt gyötri lelkiismeretfurdalás, a franciák és az angolok a gyarmatosító őseik miatt érzik úgy, hogy van törlesztenivalójuk. Ez egy igazi agyrém, a kollektív felelősség agyréme. A nácik rémuralma a világtörténelem egyik legsötétebb fejezete, s persze a gyarmatok kirablása sem elnézhető gyerekcsíny. De az egy vicc, hogy bárkinek is felelnie kéne mások tetteiért. Csakis önmagunkért tartozunk felelősséggel, még a szüleink bűneihez sincs az égvilágon semmi közünk.

"Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak." - Az ilyenfajta, morálisan védhetetlen ostobaságok nem csupán egyéni lelki problémákhoz, de lassan akár az európai civilizáció eltűnéséhez is vezethetnek. Adakozni, irgalmasnak lenni, szolidaritást vállalni - ezek megkérdőjelezhetetlen értékek egészen addig, amíg emelt fővel, önszántunkból tesszük. Ám onnantól kezdve, hogy kötelességből, bűntudatból, vagy félelemből kezdünk jót cselekedni, a nemeslelkűség azonnal fényét veszti; fakóvá és értéktelenné szürkül, mi több, akár pusztítóvá is válhat.

A hívő azt vallja: Isten a képére és hasonlatosságára teremtette az embert. A szkeptikus szerint az ember teremtette a saját képére és hasonlatosságára a különböző isteneket. Ebben a vitában algha lehet igazságot tenni, azon viszont érdemes elmorfondírozni, hogy az istenhitnek van-e egyáltalán bármilyen meghatározó szerepe életünk során.

Ken Wilber amerikai gondolkodó "A működő szellem rövid története" című művében bemutatja az emberi-társadalmi tudat fejlődését az ősközösségektől kezdve napjainkig. Azt állítja - és ebben számos filozófustársa egyetért - hogy a felvilágosodást követő, mai napig tartó racionális korszak képviseli az eddigi legfejlettebb tudati szintet, azonban felemás világ ez, mert a jelen embere számára égetően hiányzik a spiritualitás. "Isten halott" - állapította meg Nietzsche, ám a trónja üres, sokaknak nem sikerül pótolniuk semmivel, így létük tökéletesen kiüresedett és értelmetlen. A jelenség nyilvánvalóan létező, mindazonáltal két megjegyzés mindenképpen idekívánkozik. Egyfelől: a vallásosság sem nyújt semmiféle garanciát arra, hogy az életnek valódi célt, tartalmat és értelmet adjon. Magát a hitet nehéz erőltetni, az üres vallási rituálék és formaságok pedig aligha nyújtanak éltető lelki táplálékot. Egy református lelkész fakadt ki így egy ökumenikus egyházi találkozón: "Az emberek érdeklődnek Jézus után, de ránk már nincs szükségük." Másfelől legalább ilyen lényeges, hogy spirituális igényeinket százféle módon kielégíthetjük, a hagyományos vallásosság csak egy a számtalan út közül.

Amikor - hittel, vagy csupán képletesen - Istenről beszélünk, elsősorban mint teremtőre gondolunk. Jóságos bárki lehet, mindenhatók csak kevesen. A teremtés ugyanakkor esszenciálisan isteni megnyilvánulás, s talán ez az az aktus, melynek során mindenki képes felfedezni a benne lakó Istent; talán ez a mozzanat lehet az, amely értelmessé és tartalmassá teszi az emberi létezést. Csíkszentmihályi Mihály a "Flow" című alapművében leírja azt az áramlatélményt, amely a koncentrált figyelemmel végzett tevékenységet kíséri: megáll az idő, megszűnik a külvilág, s feloldódik az éntudat. Mámoros érzés, és az igazán tudatosak igyekeznek ebben az áramlatban maradni valamennyi tevékenységük során. Persze, lássuk be, hogy a mosogatás, a nagyvállalati bérszámfejtés, vagy épp a futószalag melletti munka a legnagyobb igyekezetünk mellett sem nyújtja minden esetben ugyanezt az élményt. Az alkotó, teremtő, kreatív tevékenységek ugyanakkor nagyon is, és szinte mindegy, hogy posztmodern festményt, gyufaszálakból Lánchíd-makettet, ateizmusról szóló esszét avagy ötfogásos ebédet készítünk. A művészetek, a tudomány, a technológiai találmányok, a világ felfedezése - ezek mind olyan területek, melyek valamennyiünk előtt nyitva állnak. Teljesen elképzelhetetlen számomra, hogy egy olyan ember, aki elmerül a felsoroltak valamelyikében, ne tudná szellemi-spirituális igényeit maximálisan kielégíteni. A fiatal Nietzsche szerint "a művészet (...) az élet legnagyobb feladata, s egyedüli metafizikai tevékenysége"; illetve: "Mi a saját életünk költői szeretnénk lenni, mégpedig a legkisebb hétköznapi dolgokban." Egyet kell értenem vele, s abban is, hogy a vallás sem több a művészetnél, ráadásul sok esetben borzasztóan hamis az alkotás.

A másik klasszikus kérdés az erkölcs problematikája. Vajon tényleg szükségünk van bármilyen istenségre ahhoz, hogy helyesen cselekedjünk? Vajon tényleg a pokoltól való félelmünk fog bennünket a jó útra terelni? Albert Einstein így ír: "Egy ember erkölcsi magatartása rokonszenven, neveltetésen és szociális kapcsolatokon és szükségszerűségeken kell hogy alapuljon; semmi vallásos alap nem szükséges. Az ember igazán rossz úton haladna, ha a halála utáni büntetéstől való félelem vagy a jutalom reménye korlátozná." (New York Times, 1930.) Richard Dawkins szerint az erkölcs evolúciós örökségünk, azon normák gyüjteménye, amely lehetővé teszi egy társadalom egészséges együttélését. A legtöbb vallás önmagából eredezteti a morált, azonban az a tény, hogy a "ne ölj", "ne lopj", "ne árts a másiknak" típusú intelmek csaknem minden kultúrában fellelhetők, azt sejteti, hogy az egyetemes emberi erkölcs létező, vallásfüggetlen és közös gyökerekkel bír.

A harmadik nagy fejezet, amiért szükségét érezzük Istennek, a halál utáni élet kérdése. A kereszténység és az iszlám mennyországot remél. A hinduizmus a lélekvándorlásban hisz, ahogy a buddhizmus is, csak az utóbbi végállomást is vizionál. A Jehova Tanúi az ezeréves birodalmat hirdetik. A modern ember számára mindezen elképzelések meseszerűek és megmosolyogtatóak. Csányi Vilmos így ír: "Az élet értelme nem a halálon túli valami, jutalom, vagy büntetés, örök, émelygő édelgés a jóknak, pokol a rosszaknak. A halálon túl nincsen semmi." Lehet, hogy nincsen igaza. Talán létezik túlvilági élet. Talán más testben születünk újjá, talán a nirvánába jutunk, talán a mennyország vár ránk. Az sem kizárt, hogy ezeréves birodalomban találjuk magunkat. Ám ha elég bölcsek vagyunk, úgy ezekre csupán mint bónuszjátékra tekintünk. Örömmel veszünk és elfogadunk minden transzcendens jutalmat, de semmiképpen sem ezekre építjük az életünket. Több ferences-rendi barátomat is megkérdeztem, hogy mi motiválta őket a hármas fogadalomra; a túlvilág ígérete, avagy a szerzetesi létforma. Mindannyiszor megnyugtató választ kaptam: gondolkodás nélkül az utóbbit jelölték meg.

Lehet, hogy létezik Isten. Jó lenne biztosan tudni - nem csupán érezni - hogy van egy minket óvó és védelmező, mindent átfogó és átjáró erő. Ám csak azért, hogy életünknek célt találjunk, vagy hogy megismerjük a morálisan helyes utat, felesleges bármiféle istenképet gyártanunk. Einstein világlátását abszolút közel érzem a sajátoméhoz: "Egy istent, aki alkotásait jutalmazza és bünteti; akinek akarata van, olyat, akit mi magunkon kívül megélünk, nem tudok elképzelni." Hitem szerint Jézus világképe is hasonló: "Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. (...) Mert az Isten országa közöttetek van." Az Újszövetség legkijózanítóbb mondatai. Ha a teljes univerzumot nevezzük Istennek, annak már valóban lehet értelme. Ráadásul ezzel azt is megúsztuk, hogy bizonyítani kéne a létezését.