Azt mondják, mindig az ezüstérmes a legszomorúbb. Aki látta Lionel Messi arcát a 2014-es VB-döntő után, az pontosan érzékelte, mit jelent másodiknak lenni. Egy sor olyan játékot, tornát, vetélkedőt ismerünk, ahol - a versenykiírás értelmében - csupán egyetlen díjazottal számolunk. Ő az, aki mindent visz. Az élet nevű játék azonban egyáltalán nem ilyen. A legkevésbé sem.

A címbéli közmondás legnagyobb bűne, hogy a népléleknek azt a jól kitapintható szegmensét mutatja, melyből a marxista gyűlöletkeltés mindig is építkezett. "Sok a játékos, de csak egyé a nyereség." Kit kell hát gyűlölni? Természetesen a győztest, hiszen minden az övé, s mi szerencsétlenek itt állunk nincstelenül. Ezt a velejéig romlott gondolkodásmódot persze csak a velejéig romlott lelkek képesek magukévá tenni. Egy sportember, aki tudja, hogy mit jelent a belefektetett edzésmunka, a küzdelem és a teljesítmény, sohasem fog neheztelni a győztesre, már csak azért sem, mert legközelebb talán ő áll majd a dobogó tetején. A gyűlölködés mindig azoknak a sajátja, akik eleve részt sem vesznek a megmérettetésen, mert idegenkednek mindenféle edzésmunkától. Az orrát lógató Messi sem az aranyérmes németekre haragudott, hanem értelemszerűen csakis saját magukra.

A történelem során bőven akadtak olyan időszakok, amikor a közmondás szelleme nagyon is igaznak bizonyult. Nemhogy egyvalaki vitte a nyereséget, de ráadásul mindig ugyanaz. Akár a rabszolgatartó világra gondolunk, akár a feudális középkorra, akár a 20. századi diktatúrákra, mindet a merev társadalmi struktúra jellemezte: aki messze volt a tűztől az messze is maradt. Egy szabad társadalom ezzel szemben egészen más logikára épül. Ahol minden emberi interakció önkéntes, ott valójában csupa nyerteseket látunk. Nyertes a vevő és nyertes az eladó; nyertes az alkalmazott és nyertes a munkaadó; nyertes a művész és nyertes a műkedvelő. Nem is lehet másképp: senki nem köt olyan üzletet, amiről nem hiszi, hogy gazdagodna általa. Csakis akkor vesszük meg azt a gyönyörű, búzavirágkék Bugatti zakót, ha úgy ítéljük meg, hogy többet ér számunkra, mint az árcímkéjén szereplő 85.000 forintos összeg. Ugyanígy: Rómeó is csak akkor hívja randira Júliát, ha úgy gondolja, hogy a vacsorameghívás, a taxi, valamint a ráfordított két és fél óra megtérülő befektetést jelent. Természetesen Júlia is csak akkor fog igent mondani, ha lát Rómeóban annyi fantáziát, amiért érdemes beáldoznia a péntek estéjét.

Amikor a jól sikerült randi második félidejében Rómeó az eksztatikus örömig juttatja Júliát, akkor olyan szolgálatot tesz, mely egyidejűleg okoz gyönyörűséget mindkét fél számára. Valami hasonló történik, amikor Tátrai Tibusz belecsap a Fekete madár című sláger gitárszólójába, s a közönség behunyt szemmel élvezi a varázslatot. Amikor a Bugatti divattervezői megálmodják, majd az üzemben legyártják azt a bizonyos búzavirágkék zakót, olyankor éppen az én igényeimet szolgálják, pár száz sorstársaméval együtt. Jézus kifejezetten erről beszél: "Ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája." Egy szabad világ pontosan így működik. Nem előírásokkal, szigorú szabályozással, korlátozással, kvótákkal és büntetésekkel. Önkéntes szolgálattal. Minél több emberi igényt tudunk kielégíteni, minél magasabb színvonalon, annál többet teszünk a világért, miközben mi magunk is gazdagszunk; anyagiakban, sikerélményekben, elégedettségben egyaránt. És az a legszebb az egészben, hogy tetteinket nem kell hamis, altruista mázzal tálalni. Szó sincs önmegtagadásról, lemondásról, másokért élésről. Mindenki csupán teszi a dolgát, amihez ért, amit szeret, amiben kiváló. Bármilyen eksztázist is élünk át a Fekete madár zseniális gitárszólója során, az a kanyarban sem lesz ahhoz képest, amit Tibusz érez a színpadon.

A kommunisták, a radikális feministák, a nemzetiszocialisták, az iszlám hívők, az ortodox katolikusok és mindenki más, aki a szabadság esküdt ellensége, ott mennek tévútra, amikor tagadni kezdik az önkéntes emberi együttműködés win-win jellegét. Ők minden olyan mozzanatot, amin nem tartják rajta a kezüket, egy győztes és egy vesztes, egy bűnös és egy áldozat interakciójának hazudnak. "Egynek nyeresége, másnak vesztesége" - vallják, csak hogy még egy, megegyező szellemiségű, hamis közmondást idézzünk. A munkaadó kizsákmányolja az alkalmazottait; a marketinggel megtámogatott ipar szükségtelen bóvlikkal tömi az ostoba fogyasztókat; a férfi kihasználja a szegény, védtelen nőt; az élvezetek tönkreteszik a lelket. Természetesen előfordul olyan, hogy valaki nem elégedett a munkahelyével, egy vásárolt termékkel, vagy épp a randevúpartnerével. Ám ez az égvilágon semmit sem változtat a jézusi alapeszmén. A szabadság velejárója az, hogy tévedhetünk, hibázhatunk, csalódhatunk. De ha vagyunk olyan szánalmasan ostobák, hogy az államot, a vallást, vagy bármiféle külső hatalmat bízunk meg azzal, hogy megvédjen minket a saját döntéseinktől, úgy meg is érdemeljük, ha a címbéli közmondás igazzá válik. A sok játékos közül sosem lesz miénk a nyereség.

A legtöbben kifejezetten szerencsések vagyunk. Azok is, akik szerető, támogató környezetben nőttek fel, s azok is, akik elhanyagoló, bántalmazó, vagy egyéb módon mérgező szülők gyermekeként. Előbbiek azért, mert kaptak egy határozottan pozitív mintát, utóbbiak pedig abból az okból, hogy jó esetben egy életre megjegyzik: még véletlenül sem követhetik szüleik példáját. A hagyományőrzők - az Isten tudja miért - értéket látnak az ősi minták kérdőjelek nélküli továbbgörgetésében. Ezzel szemben a pszichológia teljes tudománytára a következőképpen foglalható össze: ha felmenőink generációkon át ugyanazt a lélekromboló metódust örökítették át, úgy legyünk mi a végállomása e méregfolyamnak.

Már az is egy sokkoló téveszme, hogy a hagyomány, a szokás önmagában értéket képvisel. A felmenők világképének egy az egyben való átvétele sokkal inkább szellemi renyheség, mintsem erény. Olyan ez, mint amikor egy idős rokon halála után kipakoljuk a pincéjét és a padlását. Az elhunyt számára oly sokat jelentő tárgyak a mi szemünkben jobbára csak lomok, s ha elvétve rábukkanunk egy-egy értékesebb, vagy legalább tetszetősebb darabra, annak boldogan helyet keresünk a nappalinkban. És valójában ez a lényeg: a SAJÁT ízlésből, szükségletegyüttesből és világlátásból összeálló képet kell finomítani, kiegészíteni az új, akár a felmenőktől származó impulzusok által, s még véletlenül sem a szüleink életét és álmait visszük tovább, megküzdve minden apró, szívünk szerinti változtatásért. Egy mai szülő különösen alkalmatlan arra, hogy tudását átadva felkészítse gyermekét az életre. Nem csupán azért, mert az utódok álmai, vágyai, szükségletei az övétől egészen eltérőek lehetnek. Hanem azért is, mert a világ elképesztő gyorsasággal változik. Tíz-tizenöt év múlva, mire kisiskolás gyerekeim munkába állnak, egy sor mai szakma már nem is létezik majd, s lesz helyette kétszer annyi másik, melyeket most még elképzelni sem tudunk. Ha van igazi, kortalan bölcsesség, amit átadhatunk, úgy a nyitott gondolkodásra való buzdítás sokkal inkább ilyen, mint a vak hagyománykövetés.

Mindannyian hallottunk már olyan szórakozóhelyekről, ahol nem érkezéskor szedik a belépődíjat, hanem a mulatság végén, amikor az ember már venné a kabátját. Kétség kívül a legszomorúbb kifutása a kérdésnek, amikor a szülők - utólag - benyújtják a számlát a gyereknek. Igazán kevés olyan mozzanata létezik az emberi életnek, ahol valódi felelősségről és feltétel nélküliségről beszélhetünk, ám a gyermekvállalás tipikusan ilyen. Senki sem dughatja a fejét a homokba, mondván, hogy a kis jövevény érkezése Isten akarata volt, avagy az új léleké, amely vadul dörömbölt a lét kapuján, hogy leszülethessen. Még a legprimitívebb kultúrákban is tisztában vannak azzal, hogy az önfeledt hancúrozásnak van némi köze a gyermekáldáshoz. Azért sem Isten okolható, s nem is a leendő magzat, ha elfelejtetünk óvszert beszerezni. Nem kell túl magasra hágni a tudatosság létráján, hogy világosan lássuk: mivel a döntés 100 százalékban miénk, a szülőké volt, így SEMMIFÉLE elvárást nem támaszthatunk utódunkkal szemben, amikor az az önállósodás útjára lép. Ha már megajándékoztuk az élettel, az a minimum, hogy azt tetszése szerint használja. Persze, nem mindenki látja így.

 1. JÖVŐFORMÁLÁS, PÁLYAVÁLASZTÁS - Rómeó és Júlia, Holt költők társasága, Szeress Mexikóban, Három félkegyelmű - számos irodalmi mű és filmalkotás fő motívuma az az ellentét, amely a szülők és a gyermekük jövőre vonatkozó elképzelései között feszül. Kevés olyan barbár tett létezik, mint amikor utódaink életét - erőszakkal - természetes vágyaiktól eltérő útra tereljük. Nem jelent felmentés a jó szándék sem: "mi csak a javadat akarjuk..."

2. SZÜLŐTARTÁS - Július elsejétől életbe lépett a szigorított, kötelező szülőtartásra vonatkozó jogszabály. Ha létezik olyan, hogy jó erkölcs, annak feltétlenül része az, hogy egy felnőtt ember - szükség esetén - gondoskodik idős szüleiről. Ám ezt kötelezővé tenni és törvényben rögzíteni mélyen etikátlan. Nem azért, mert egy megfelelő, szeretetteljes kapcsolatban ez magától értetődő. Nem is csupán azért, mert egy mérgező viszony esetén az alkoholista, szadista, vagy épp szexuálisan bántalmazó szülő nem igazán érdemel törődést. Ez az intézmény generálisan megy szembe az erkölccsel. Amíg a szülők saját döntésük szerint vállalnak gyereket, s a nagykorúság eléréséig felelősek is sorsukért, addig visszafelé ugyanez semmilyen szempontból nem áll. Egész egyszerűen nincs jogunk senkire semmiféle nemes terhet rápakolni. A kikényszerített kiválóság már önmagában is paradoxon. A kérdés persze csupán elvi jelentőségű, a bírósági tárgyalótermek jellemzően nem a szülőtartási perektől hangosak Pesten.

3. A HARMADIK VILÁG TÚLNÉPESEDÉSE - Ez az a barbár szint, ahol a szülőtartás már nem csupán elvi kérdés, hanem nagyon is súlyos következményekkel jár. Kevés erkölcstelenebbet tudunk annál, mint amikor a mélyszegénységben élők abból az indíttatásból vállalnak gyerekeket, hogy azok majd - bányákban, ültetvényeken, ruhagyárakban dolgozva, vagy épp prostitúcióval, bűnözéssel - valamicske pénzhez jutnak, amivel segíthetik nyomorgó apjukat, anyjukat. Ez a teljes antitézise mindannak, amit emberinek, jó szándékúnak, nemesnek gondolunk. Ennél még puszta ösztönből cselekvő állatvilág is érettebben jár el; viszonylag ritka eset, hogy a fióka eteti a szüleit. Utóbbiak ugyanis ritkán tévednek: a fészekalj mérete csaknem mindig állandó, legfeljebb extrém táplálékbőség idején raknak valamivel több tojást.

Tudom, hogy nem könnyítem meg tanáraik dolgát, ezzel együtt is gyerekeimet következetesen arra nevelem, hogy mindig mindent kérdőjelezzenek meg, hogy soha ne hagyják magukat túlterhelni és kihasználni, s hogy törekedjenek minden esetben a békés önérvényesítésre. Igen, velem szemben is. Komoly összegekben fogadnék, hogy ezért nem fognak hóhérkézre kerülni.

A katolikus vallás egyik legpusztítóbb tana az "áteredő bűn", ami azt jelenti, hogy már eleve vétkesen születünk e világra. Ha manapság megkérdeznénk az egyház valamely papját, hogy mi az értelme e tanításnak, úgy a legtöbben ködös mellébeszélés keretében a Bibliára hivatkoznának, a becsületesebbek ugyanakkor elismernék, hogy nettó hülyeség az egész. Az ember azt gondolná, hogy már régen túlléptünk az ehhez hasonló ortodox és mélyen immorális gondolatokon, s nem hisz a szemének, amikor a teljesen világi Kölöknet oldalán - nem, nem a múlt században, hanem három nappal ezelőtti bejegyzésben - ezt olvassa: "Válassz ki az alábbi szólások közül párat, és tanítgasd meg ezeket a gyereknek! ... Nincs olyan gyerek vagy család, akinek útmutatóul ne jönnének jól ezek az örökérvényű gyereknevelési tanácsok!" A listán természetesen ott szerepel a címbéli borzalom is.

Minden épeszű ember számára nyilvánvaló, hogy létezésünket ajándékba kaptuk. A kutya sem kérdezte, hogy szeretnénk-e a világra jönni, vagy sem. Nem kértünk és nem ígértünk semmit. Újszülöttként meglehetősen fejletlen szenzomotoros működésünk azt sem tette lehetővé, hogy bármilyen szerződést vagy megállapodást kézjegyünkkel lássunk el. Ha létezik olyan, amit erkölcsi alapvetésként kéne kezelnünk, az az, hogy nem pakolunk semmiféle nehezéket egy frissen leszületett lélekre. Sem olyat, amit az Isten tudja miféle múltjából hozhatott magával; sem olyat, amely a jövőjét terheli. Figyelembe véve, hogy az áteredő bűn forrása valójában egy abszolút jelképes gyümölcslopási sztori, valójában még vicces is lehetne, hogy két mesehős, Ádám és Éva vétkéért érezzük kínosan magunkat. Ilyen alapon bárkit simán gyötörhetne a lelkiismeret-furdalás azért is, mert a gonosz mostoha megmérgezte Hófehérkét. Nem kell morálfilozófiai professzornak lenni ahhoz, hogy az ember azonnal visszautasítson minden ehhez hasonló beteg gondolatot. Egy újszülött nem lehet más, csak tökéletesen ártatlan. Pont. Mint a ma született bárány. (Mert azért vannak használható népi mondások is.)

Minden korban és kultúrában léteznek olyan szerencsétlen lúzerek, akik azt hirdetik, hogy a földi élet csupán egy siralomvölgy, ahová pusztán vezekelni érkeztünk, ám jobban járunk, ha e mazochista gondolatokat szkeptikus távolságtartással kezeljük. Az áteredő bűn fogalmának kiagyalói nem voltak teljesen őrültek, sőt. Kifejezetten az volt a céljuk, hogy az ember ilyen csúszó-mászó, önmagát megvető, ruháját megszaggató, permanens bűntudattól gyötört lénnyé váljon. A cél a kezelhetőség, az irányíthatóság, az engedelmesség; a kérdőjelek nélküli adófizetés, robot és hadviselés. A címbéli közmondás jelenti a gyújtószikrát, az alapot ehhez a mélyen erkölcstelen szellemiséghez, mely szerint már születésünk pillanatában olyan adósságokkal indulunk, hogy törlesztéséhez talán egy egész élet is kevés lesz. Lényeges leszögezni, hogy ez a hittétel sem Jézustól származik. A korai egyházatyák találmánya, melyhez az ideológiai magot Pál apostol (rómaiakhoz és korintusiakhoz írt) leveleiben találták.

Hippói Szent Ágoston különösen sokat foglalkozott az áteredő bűn gondolatával, így felfogása nagyban meghatározta a középkor gyermekképét is. Úgy tartotta, hogy az ember veleszületett ösztönei hordozzák a bűn alapanyagát, s a gyermeki természet alapvetően a rosszra hajlik. Ezért a legfontosabb pedagógiai feladat az akarat megedzése, akár gyakori testi fenyítés által. Hippo püspöke persze nem rendelkezett a manapság már széles körben ismert kutatási eredményekkel, melyek egybehangzóan megerősítik, hogy a fizikai bántalmazást elszenvedett gyerekek jó eséllyel lépnek a bűnözés útjára, vagyis a verés a legkevésbé sem alkalmas eszköze a jóra való nevelésnek. Nem ismerhette a dolog pszichológiai hátterét sem, mely gyakorlatilag a bizalmatlanság-abúzus séma túlkompenzálását jelenti, magyarul úgy küzd meg a gyerek a pszichikai sérüléseivel, hogy agresszióra agresszióval felel. (Szent Ágoston ostobaságát még feltételezhető jó szándéka sem menti, azonban a sportszerűség megkívánja, hogy pedagógiai irányvonalát az adott kor szintjén ítéljük meg. Akkortájt teljesen hétköznapi jelenségnek számított, hogy a nem kívánt gyerekeket simán kitették az utcára, nem ritkán meg is gyilkolták őket. Ehhez képest a püspöki pofonok szinte simogatóak lehettek.)

A Kölöknet szlogenje szerint "jó szülőnek lenni". Ezzel nem nehéz egyetérteni. Azzal sincs semmi baj, ha gyermekeinknek - jó szülőként - népi bölcsességeket tanítunk. Arra viszont érdemes volna odafigyelni, hogy ha már egy ilyen ostoba közmondás is a többi közé keveredett, legalább fűzzünk hozzá némi érdemi minősítést. Kizárt, hogy értelmes és jó szándékú ember a gyermeki természetet bűnösnek gondolná, s ezt a beteg gondolatot leszármazottja fejébe is beleverné. Teljesen kizárt.

Mindannyian jól ismerjük a "merjünk kicsik lenni" mentalitást. Az ilyen attitűddel bíró ember kínosan ügyel rá, hogy sehol se keltsen feltűnést, hogy mindig beálljon a sorba, hogy még véletlenül se hagyja el komfortzónáját, s hogy soha, semmiféle kockázatot ne vállaljon. Egyetlen óvatos életcélja, hogy lelki törpeként csendben, farvízen evezve, lehetőség szerint nagyobb veszteség nélkül kihúzza 60-70 évig. Az ismert közmondások jó része ebből a kishitű, népi lelkületből táplálkozik: "járt utat a járatlanért el ne hagyj"; "ne szólj szám, nem fáj fejem", illetve "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok". Ugyanennek a szériának a tökéletes példája az "egy fecske nem csinál nyarat" is, s mint ilyen, hamis és életellenes.

Buddha, Jézus, Shakespeare, Darwin, Freud, Einstein, Elvis Presley, Mark Zuckerberg... napestig sorolhatnánk azok neveit, akik egy szál maguk történelmet írtak. Mondhatjuk, hogy Jézusnak volt négy evangelistája, Darwinnak jó pár előfutára, Elvisnek pedig egy egész stábja, akik parádés slágerekkel tömték. Az egyéni teljesítmények - melyek visszafordíthatatlan módon megváltoztatták a világot - ezekkel együtt is elvitathatatlanok és példaértékűek a magunkfajta, közönséges földi halandók számára. Ezek a srácok tényleg megcsinálták. Világos, hogy a legtöbben híján vagyunk minden olyan tehetségnek, amely a világ menetét számottevő módon befolyásolná, mégis - ahogyan LifeTilt Tomi írja - "minél többen nevetnek ki az álmaidért, annál biztosabb lehetsz benne, hogy azon az úton végig kell menned".

A címbéli közmondás ugyanakkor nem csupán igaztalan, de - ahogy a bevezetőben már megelőlegeztük - abszolút életellenes is. Mi is az üzenet valójában? "Ha nincs elég számú követőd, úgy felesleges bármi nagyívűt tenned, úgysem változik semmi." Kevés lehangolóbbat tanácsolhatnánk embertársainknak. Ha mindenki elhajítja a csikket az utcán, tedd te is azt; egyetlen idealista környezettudatossága nem oszt, nem szoroz. Ha a nagy létszámú útjavító brigádban mindenki csak a lapátot támasztja, te miért is igyekeznél? Úgysem lesz kész hamarabb. Nem jobb inkább röhögni ezen a sok autós majmon, akik itt szívnak a dugóban? Nem érdemes kimaradni a csoportosan elkövetett garázdaságból, nemi erőszakból, vagy más kegyetlenkedésből sem, hiszen mit is változtatna? A közmondás legnagyobb bűne az, hogy megpróbálja értelmetlennek beállítani és megfékezni a jóérzésű ember szenvedélyes igazságkeresését, s mindazon törekvését, mely egy jobb világot céloz. Hiszen úgysincs értelme semminek, a Föld már csak ilyen pocsék hely, amilyen, nincs mit tenni. Ebből a gulyáskommunista mentalitásból sarjad az alkoholizmus, a drogfüggőség, az öngyilkosságra való hajlam és részben a vallásosság is. (Ha ezt a világot már úgysem lehet jobbá formálni, kezdjünk el inkább egy Földön túli életről fantáziálni, talán majd az nem alakul ilyen nyomorult módon.)

A címbéli állítással szemben a valóság az, hogy a többnyire nem kell túl sok fecske ahhoz, hogy nyarat varázsoljanak. A szociológia a kritikus tömeg modellben azt számolja, hogy egy adott csoportban minimum hány újítást elfogadó tagra van szükség ahhoz, hogy az innováció terjedésének folyamata ne szakadjon meg (Valente 1995). Legyen szó bármilyen előremutató változásról, tudományos felfedezésről, technológiai újdonságról, művészeti vagy filozófiai nóvumról, illetve viselkedési mintáról, mindössze a kezdeti adaptálók egy szerény méretű csoportja szükséges ahhoz, hogy az újítás gyökeret verjen. Ha ez a szűk kör megfelelő szociális mozgékonysággal rendelkezik, úgy véleményformáló szerepük döntő lehet az innováció tömeges elterjedésében.

Ha létezik olyan film, amit - akár a középiskolai tananyagba ágyazva - mindenkivel megnézetnék, az a 2001-ben forgatott Kísérlet című alkotás volna. A sztori alapját Philip Zimbardo 1971-es börtönkísérlete adta, melyben önkéntes diákok foglyok és őrök szerepét játszották el az egyetem alagsorában berendezett börtönben. A kísérletet a tervezett befejezés előtt - hat nap elteltével - félbe kellett szakítani, mert az őröket alakító diákok - annak ellenére, hogy fizikai erőszakot nem alkalmazhattak - képesek voltak a pszichés összeomlásig juttatni néhány börtönlakó társukat. A mozifilmet nézve - amelyben természetesen ugyancsak elszabadul a pokol - az ember folyamatosan azt a bizonyos első fecskét várja. Elég lenne egyetlen embernek a sarkára állnia, és azonnal véget is érhetne a kegyetlenkedés. Belegondolni is nehéz, hogy a történelem során hány mészárlást lehetett volna elkerülni, ha az adott helyen lett volna csak egyetlen épeszű ember, aki feláll és nemet mer mondani. S hogy oly sokszor nem volt, abban az a meggyőződéssel vallott téveszme játszotta a fő szerepet, mely szerint "egy fecske nem csinál nyarat".

Naponta 25 ezren halnak éhen a nagyvilágban, ebből 18 ezer kisgyerek. Az alultápláltság több embert öl meg, mint az AIDS, a TBC és a malária együttvéve. Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezetének jelentése szerint 37 országban kritikus a helyzet: gyakorlatilag állandó jelleggel élelmiszersegélyre szorulnak; valamint további hatvan ország szerepel a listán, ahol számottevő éhínségről beszélhetünk. Az érintettek közül 300 millió kiskorú. S hogy mindez miként függ össze a címbéli közmondással? Rövidesen meglátjuk.

Ha a vizsgált "bölcsesség" úgy szólna: "jobb a mai veréb a holnapinál', vagy - csakhogy maradjon valami a költészetből - "jobb ma egy veréb, mint holnap egy galamb", úgy egyetlen szót sem szólhatnánk. Még dicsérhetnénk is a szállóige közgazdaságtani realitásérzékét. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy mai forint többet ér egy holnapinál, ezért fizetünk kamatot a felvett kölcsönök után, s ezért termelnek jövedelmet pénzügyi befektetéseink. A szakirodalom diszkontálásnak vagy jelenérték-számításnak nevezi azt a kalkulációt, ami a jövőbeli várható értéket összeveti a jelenlegi tényadattal. Ugyanakkor semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk arról az apróságról, hogy egy átlagos veréb mindössze 30 grammot nyom, ezzel szemben a túzok kakas elérheti akár a 18 kilós tömeget is. Ez hatszázszoros különbséget jelent, amit még a legrátermettebb tőzsdei spekulánsok sem ítélnének karcsú hozamnak. Miféle extrém helyzet kell ahhoz, hogy egy ekkora bizniszre nemet mondjunk?

Mindössze két olyan körülményt ismerünk, amely valós értelmet adhat annak, hogy a mai verebet részesítjük előnyben a holnapi túzokkal szemben. Az egyik a jelenbeli nélkülözésnek azon foka, amikor egyszerűen nem is számolhatunk a jövővel, ha most azonnal nem elégítjük ki alapvető szükségleteinket. Mindenki ismer olyan háborús történeteket, amelyben komplett lakóházak cseréltek gazdát egy félkilós kenyérért. A másik mozgatórugó az lehet, ha - pillanatnyi élethelyzetünktől függetlenül - egyáltalán nem is létezik holnap. A világtörténelem során számos próféta hirdette már meg a közelgő világvégét, ám eleddig még egyik jóslat sem igazolódott be. Az egyik legtragikusabb eset 1856-ban, Dél-Afrika keleti részén történt, ahol rövid idő alatt Khosszaföld lakosságának nyolcvan százaléka pusztult el, döntő többségében az éhségtől. A "marhamészárlás" néven elhíresült történetben Mhalakaza, a törzs látnoka olyan sikeresen tálalta a közelgő feltámadásról szóló végzetes vízióját, hogy sikerült mindenkit rávennie az immár feleslegessé vált, közel 200 ezres tehéncsorda  azonnali levágására és a mezőgazdasági munkák  beszüntetésére. Elérkezett a látomásban szereplő nap, ám természetesen semmi sem történt. Kínos hónapok jöttek. A végítélet csakugyan bekövetkezett, csak lassan és rendkívül fájdalmasan.

Amikor a világ éhezőiről esik szó, az okokat keresve folyamatosan mellébeszélünk. A különféle elemzések megemlítik az aszályt, a polgárháborúkat, a segélyszállítmányokat feltartóztató iszlamista maffiabandákat - mindezek természetesen nem teljesen irrelevánsak. Naiv lelkek a nyugati mohóságot jelölik meg a legfőbb okként, melynek persze az égvilágon semmi köze sincs a kérdéshez. Mi több, ha a jóléti társadalmakban élők - az éhezés felszámolásának szent célját szem előtt tartva - le is mondanának a fogyasztásuk egy részéről (pl. húsmentes hétfő), a polcon hagyott termékek csupán az élelmiszeripart zsugorítanák, de semmilyen módon nem járulnának hozzá a harmadik világ jóllakatásához. A mélyszegénység kialakulásának és rohamos terjedésének egyetlen igazán fontos oka van, melyet szeretünk szemérmesen elhallgatni. Ez pedig a gazdasági teljesítőképességet jócskán meghaladó népszaporulat. Még csak közgáz-hallgatónak sem kell lenni hozzá, elég egy csipetnyi józan ész, hogy belássuk: a jólét csakis úgy fokozható, ha a tőkejavak gyorsabban növekednek, mint a népesség. Ez nem csupán a társadalom, de az egyén szintjén is igaz: felelős gondolkodású ember csakis akkor vállal családot, ha annak eltartásának feltételeit - legalább részben - előzetesen már megteremtette. Ha nem így teszünk, úgy az élet egy szánalmas mókuskerékké válik, devizahitelekkel, a munkaszerződésbe való görcsös kapaszkodással, a holnaptól való örök rettegéssel. Amikor azt mondjuk: "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok", abban nem csupán az van, hogy nem hiszünk a saját jövőnkben, de ebből következően az is, hogy nem is kívánunk befektetni a holnapba. Nemet mondunk a megtakarításra, a gyarapodásra, s felelőtlen módon feláldozunk mindent az itt és most oltárán.

Nem tudni, kinek a fejéből pattant ki a címbéli közmondás, de sanszos, hogy az illető nem lubickolt a bőségben és nem is igen hitt abban, hogy a jövő reménytelibb lesz. Valójában minden, amit civilizációnak hívunk, az a vizsgált mondás tökéletes antitézise. Felelős emberként az a minimum, hogy felmérjük a saját élethelyzetünket. Ha történetesen Tanzánia valamely nyomornegyede az otthonunk, ahol a bőrünkön érezzük, hogy ténylegesen "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok", s nincs más út, csak hogy felfaljuk a holnapot, úgy annyit azért megtehetünk, hogy ezt a gyötrelmes mélyszegénységet már nem örökítjük tovább. Ha viszont a Föld valamely szerencsésebb régiójában élünk, ahol van értelme jövőt építeni, ott pedig villámgyorsan felejtsük el ezt a bölcsességnek álcázott, borús reménytelenséget!

Igazi gyöngyszem: az embernyúzók nemzetközileg elfogadott, közös jelmondata. Van benne valami finoman szadista, ahogy élvezettel tekintünk meggörnyedt embertársunkra...

Már az iskoláskorban elkezdjük. Húszkilós iskolatáska a harminckilós gyereknek, 7-8 tanóra, különórák, este házi feladat. Tanulja meg a büdös kölyök, hogy az élet nem habostorta! Igaz, hogy két éve még óvodába járt és egész nap játszhatott, ennek a világnak egyszer s mindenkorra vége! És jó lesz, ha összekapja magát, mert ötödiktől még keményebb minden. Ha nem szenteli teljes idejét a tanulásnak, nem lesz egy gimnázium sem, ahová felveszik majd... Így indul egy emberi élet. Van ennek bármilyen értelme?

Azután jön a munkahely, ahol egy idióta főnök lehetetlen határidőket vállal az ügyfél felé, majd széttárt karral bámul az elgyötört alkalmazottakra: "Hja, kérem, teher alatt nő a pálma..." Abban, hogy ez az attitűd ennyire élő, a különböző vallásokat is komoly felelősség terheli. Jézus alakját például nagy előszeretettel ábrázolják meggörnyedten, saját keresztjét cipelve. (Ennél csak a megfeszített Krisztus képe gyakoribb.) Mintha a szenvedés - különösen a kívülről ránk aggatott teher - bármiféle értéket hordozna. A katolikus vallás is ott futott totál mellékvágányra, amikor az áldozatot, a fájdalmat, a megalázkodást emelte erkölcsi magaslatra; a megkínzott, véres Krisztus-arcot tette jelképévé és példaértékűvé; a valódi, mélyen humanista jézusi filozófiát pedig simán hagyta a polcon porosodni.

A valóság az, hogy akkor működünk kiegyensúlyozottan, ha stressz-szintünk optimális. Kikészülünk, ha összecsapnak fejünk felett a hullámok, és belehalunk az unalomba, ha kevés az adrenalin-termelést serkentő inger. Persze, mindenkinél máshol húzódik az optimális szint. Egyesek órákig képesek üldögélni a kertben, hallgatva a madárcsicsergést, csodálva a naplemente varázsát. Mások azt élvezik, ha folyamatos a pörgés körülöttük, tárgyalásról tárgyalásra rohannak, miközben nonstop csörög a mobiljuk. A nyugdíjas közalkalmazott és az aktív bróker között természetesen széles a skála, s nem árt tisztában lenni azzal, hogy mi magunk hol helyezkedünk el rajta. Az sem mellékes, hogy egy adott területhez mennyire értünk, az érintett feladat kapcsán milyen rutinnal bírunk. Az alacsony felkészültség már közepes terhelés mellett is erős nyugtalanságot eredményez. Az igazi áramlatélményt - Csíkszentmihályi Mihály kifejezésével a flow-t -, amikor megszűnik körülöttünk a világ, s teljes valónkkal belefeledkezünk az adott tevékenységbe, elsősorban úgy tudjuk elérni, ha a komoly terheléshez magas szintű hozzáértés is társul: 

Nem vitás, hogy a pálma teher alatt nő. Minél nagyobbak és nehezebbek a levelei, annál vastagabb törzset növeszt. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy csupán saját terhét kell elbírnia, kívülről senki sem pakol rá újabb nehezékeket. Az ember is akkor teljesít optimálisan, ha saját maga választja meg, hogy mennyit bír és kíván elcipelni. A sorrend különösen lényeges: ahogy fejlődünk, egyre nagyobb súlyokért nyúlunk, hiszen a könnyű kihívások idővel már meg sem kottyannak. A közmondás szellemisége ezzel tökéletesen szembemegy: dobjuk a rutintalant a mély vízbe, terheljük agyon, s majd csak felnő a feladathoz. Vagy összeroppan, de az már a kutyát sem érdekli...

Iszonyú mázlisták vagyunk. Nem csupán azért, mert a 21. században élhetünk, de azért is, mert a történelem során jó páran voltak, akik le mertek térni a járt útról, hogy valami újat kipróbáljanak. Elsősorban nekik köszönhetjük, hogy átlagos európaiként kipárnázottabb luxusban élhetünk, mint bármelyik uralkodó néhány generációval ezelőtt.

A történelem legjelentősebb mérföldkövei: a neolit, az ipari és a napjainkban is tartó információs forradalom gyökeresen átformálták az emberiség hétköznapjait. A természetnek tökéletesen kiszolgáltatott ember mindhárom lépcsőfokkal óriásit haladt előre a kényelmes és biztonságos öngondoskodás irányába. Ha magunk elé képzelünk egy automatizált birtokot - melyhez nem is kell túl nagy fantázia, hiszen minden technológia adott -, úgy kamerákat, szenzorokat és drónokat látunk, melyek széles sávú interneten továbbítják az információt a központi szerver számára. A mért hőmérséklet, páratartalom, talajösszetétel és egyéb releváns adatok kiértékelését követően lépnek működésbe az autonóm munkagépek: öntöző-, műtrágyázó és egyéb berendezések, mindez természetesen napenergiával működtetve, káros anyag kibocsátása nélkül. A farmer egy whisky és egy kubai szivar mellett kedélyesen pókerezhet a barátaival, s ha bármilyen szokatlan, vagy közvetlen beavatkozást igénylő helyzet adódik, azonnal jelez a zsebében lapuló iPhone. Jól hangzik? Három komoly, történelemformáló lépés után ma körülbelül itt tartunk, s még messze nem járunk a folyamat végén.

Ha végignézünk a mögöttünk hagyott pár ezer éven, azt látjuk, hogy mindig az adott kor tudományos-technikai nívója az, amely meghatározta a gazdaság működését, az életszínvonalat, a népszaporulatot, a kultúrát, sőt az uralkodó vallást is. Természetesen mindig voltak olyanok, akik féltették magukat az újdonságoktól. Ez nem egy evolúciósan nyerő attitűd, ám egészen addig szimpla magánügy, amíg az érintettek nem rendelkeznek hatalommal mások felett. Amikor azonban a "járt utat a járatlanért el ne hagyj" ortodox világát törvényi erőszakkal kényszerítik széles néptömegekre; amikor a hatalmi státusz megtartása egy szűk elit számára megér annyit, hogy a többséget tudatlanságban és nyomorban tartsa, az már jócskán sportszerűtlen. Különösen, ha isteni törvényekre és az emberi jólétre hivatkozva tiltják az új utak keresését. Volt rá példa bőven.

Vajon miért szeretünk Amszterdam, Róma, Lisszabon, vagy Barcelona utcáin sétálni? Elsősorban azért, mert mások, mint a mi imádott és nem kevésbé gyönyörű Budapestünk. Mert mindenütt akadtak olyan építészek, akik mertek eltérni a szokványostól, s valami újat varázsolni. Vajon miért nem felejti el soha a világ Bill Haley, a Beatles, vagy a Deep Purple nevét? Mert bennük is megvolt a zseni, ők is képesek voltak - új stílust teremtve - letérni a megszokott útról. Miért van az, hogy gyermekeinket arra buzdítjuk, hogy legyenek nyitottak és kóstoljanak meg minden új ízt? És - ezzel szemben - miért van az, hogy a nagykorú magyar lakosság egyharmada kifejezetten elhízott? Nyilvánvalóan azért, mert felnőttként már nem tágítjuk tovább kultúránk határait. A járt utat a járatlanért semmi pénzért el nem hagynánk - ha negyven évig kenyéren, cukron, zsíron és pálinkán éltünk, most már miért is változtatnánk? Legfeljebb meghalunk hatvanévesen, betegen és hájasan.

Magánéletünket különösen tönkrevághatja a közmondás szerinti vaskalaposság. Ha apánktól azt láttuk, hogy "az asszony verve jó", s e kulturális mintához magunk is ragaszkodunk, úgy nehéz lesz magunkba bolondítani bármilyen vonzó és értékes nőt. Ha feleségként normálisnak tartjuk a házisárkány viselkedést, a permanens veszekedést, féltékenykedést, a másik örök hibáztatását; úgy e járt úton maradva tucatszámra cserélhetjük a férjeket, egyik kapcsolat sem hoz majd hosszútávú elégedettséget. Valójában azt nevezzük személyiségfejlődésnek, hogy nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba; hogy a járt - de rossz felé vezető - utakat új, eleddig járatlanokra cseréljük.

Szögezzük le: nem minden változás jelent fejlődést. Egy csomó ipari találmány tökéletesen felesleges, vagy használhatatlan. A kultúra forradalmárjai sem csupán értéket szülnek, elég csak a focistafrizurát, a tetovált szemöldököt, a makkos cipőt, vagy az Éjjel-Nappal Budapestet említenünk. Személyiségünk sem mindig a legjobb irányba formálódik. Ám ezzel együtt is az evolúciót az élteti, hogy merünk járatlan utakra lépni. Egyes ritka mutációk életképesek lesznek, a többség pedig simán eltűnik a történelem zsákutcáiban. Ha a természet követné a címbéli közmondást, úgy sivár és halott univerzum volna a miénk. 

Ha megkérnénk az utca emberét, hogy soroljon fel öt-hat közmondást - csak úgy, ami az eszébe jut -, a címbéli nagy valószínűséggel a legtöbb listán szerepelne. A fene se érti, hogy mitől ilyen élő és népszerű még mindig, holott százan százféle módon igazolták már hamisságát.

Nem szükséges mélyen taglalni a rendszeres korán kelésből eredő kialvatlanság valamennyi következményét. A rövidtávú hatások közismertek: ingerlékenység, rosszkedv, enerváltság, dekoncentráltság. Azt már kevesebben tudják, hogy hosszútávon milyen sokféle módon pusztít, ha nem alszunk eleget: cukorbetegség, elhízás, depresszió, stroke, csontritkulás, memóriavesztés, rák, szívbetegségek, agykárosodás, gyorsuló öregedés, hogy csak párat említsünk. Jómagam ismertem olyanokat, akik büszkén vallották, hogy napi öt-hat óra alvással bőven elvannak. Egyikük sem ünnepelhette meg a hetvenedik születésnapját.

Mondhatnánk erre, hogy akkor tessék mindenkinek este kilenckor ágyba bújni, úgy kijön a matek: a közmondás intése szerinti hajnali kelés mellett is összehozhatunk nyolc órányi pihentető alvást. Ám ezzel nem csupán annyi a gond, hogy BL-rangadókból alig látunk többet a kezdőrúgásnál. Számolnunk kell azzal is, hogy nem vagyunk egyformák, napi ritmusunk tekintetében sem. Szendi Gábor Bagoly mondja pacsirtának, hogy... hadd aludjak még című cikkéből megtudjuk: elsősorban a genetikán múlik, hogy az éjjel virgonc, avagy a korán kelő típusba tartozunk. Louann Brizendine A férfi agy című könyvéből az is kiderül, hogy a kamasz fiúknál a hirtelen sokszorosára emelkedő tesztoszteronszint, illetve az egyéb hormonális változások milyen drasztikus hatással járnak; többek között azzal, hogy a srácok ezen életszakaszukban éjszakai bagollyá válnak, akiket a reggeli órákban alig lehet észhez téríteni.

Van-e egyáltalán bármiféle érték a hajnali kelésben? Időt nem nyerünk vele, hiszen 7-8 órát mindenképpen aludnunk kell, ha jót akarunk magunknak. Mitől értékesebbek a kora reggeli, ébren töltött órák az esti időszaknál? Néhány generációval ezelőtt, amikor az emberek többsége még a mezőgazdaságban tevékenykedett, az állattartással járó teendők megkövetelték a kakasszóra ébredést. Manapság, amikor a társadalom túlnyomó többsége városlakó, már nem sok szól a korán kelés mellett. Életünk ritmusát a tehenek és birkák szükségletei helyett akár igazíthatnánk a sajátjainkhoz is, ehelyett inkább ragaszkodunk az értelmetlen, régi beidegződésekhez. (Ismerek olyan állami nagyvállalatot, ahol reggel hatkor indul az üzem, és minden áldott nap fél hattól termelési értekezlet zajlik a teljes igazgatóság részvételével, csak mert a vezér álmatlanságban szenved...) A gyerekeknél különösen fontos, hogy kipihentek legyenek, ezért például Angliában, Japánban és Ausztráliában már régóta reggel 9-kor kezdődik a tanítás. Idehaza is felmerült a változtatás lehetősége, ám Isten malmai lassan őrölnek: számos helyen még nulladik órával is kínozzák az iskolásokat.

Mi hát az arany, melyre kényelmesen meleg ágyunk korai elhagyásával rálelünk? Anyagi természetű előnyökre nemigen gondolhatunk, hisze n a KSH adatait figyelembe véve azt látjuk, hogy a legmagasabb jövedelmek a kommunikációs és pénzügyi szektorokban keletkeznek, nem pedig a futószalag mellett, reggel hat és délután kettő között. Szellemiek? A témában történt kutatások szerint az éjszakai baglyok intelligensebbek és kreatívabbak, mint a koránkelők. Kulturális profit? A különböző tévécsatornák kínosan ügyelnek rá, hogy este fél tizenegynél korábban semmi olyan ne kerüljön adásba, ami csak egy kicsit is túlmutat a kommerszen. (Emlékszem, annak idején a Monty Python Repülő Cirkuszát is csak éjjel lehetett vetíteni, mert a feliratozás már kívül esik az átlagnéző komfortzónáján...) Az a kevéske szélmalomharcos, aki megpróbál kiállni a hajnali kelés mellett, többnyire olyan erős érvekkel operál, mint a reggeli sport, vagy meditáció; a nyugodt felkészülés a munkanapra; illetve a napfelkelte megtekintése. Mintha este nem lehetne futni, meditálni, vagy összeírni a másnapi teendőket, esetleg a napnyugta kevésbé romantikus látványt nyújtana...

Tény, hogy ismerünk pár híresen korán kelő és kifejezetten sikeres történelmi alakot, elég csak Napóleont, Edisont, vagy Obamát megemlíteni. De még az ő példájuk is roppant kevés ahhoz, hogy bármilyen erkölcsi magaslatra emeljük a hajnali ébredést. Ma már nem praktikus szükségszerűség, sem pedig extra gyümölcsöt ígérő befektetés. Pusztán totál szívás. Semmi több.

Ezúttal nehéz volna magával a közmondással vitatkozni. Mindenki ismeri azokat a feszítő, kínzó, ellentmondást nem tűrő pillanatokat, amikor a muszáj kopogtat. Azonban életünk nem csupán fiziológiai szükségletekből áll. Az ember szellemi renyhesége és birkaösztöne persze határtalan. Szinte bármikor képesek vagyunk a fenti frázissal takarózni: "Nagy úr a muszáj, egyszerűen nincs más választásom..."

A valóság az, hogy MINDIG van választásunk. Létezik szabad akarat, s ezt semmilyen nyomorúságos élethelyzet sem írja felül. Végtelenül gyermeteg, amikor döntéseinkért és tetteinkért a gonosz külvilágot, a ránk csúnyán néző másik embert, esetleg egyik-másik istent, vagy sátánt okoljuk. "Nagy úr a muszáj, s ha Allah azt akarja, hogy furgonommal hajtsak bele az ártatlan tömegbe, ugyan mit tehetnék?" Egészen döbbenetes, hogy ez a középkori tudatállapot még a XXI. században is él, mi több, az emberiség nagyobb hányadát ez a gondolkodásmód jellemzi. A világ civilizáltabb régióiban valamivel jobb a helyzet, ám a személyes felelősségvállalás itt is csupán egy - morális tekintetben - igen szűk elit sajátja. A legtöbben a mai napig a muszáj mögé rejtőzünk, a legkülönbözőbb élethelyzetekben.

1. KÖTELESSÉG - Az ünnepi lakomáról szóló példabeszédében Jézus a sztori negatív szereplőiként jeleníti meg mindazokat, akik valamiféle - egyébiránt hasznos és értelmes - kötelességükkel magyarázva mondják le a meghívást. Ez egy meglehetősen hétköznapi és talán még a legártatlanabb formája a muszájra való hivatkozásnak, mindazonáltal - ha készek vagyunk a nyitott és racionális gondolkodásra - könnyen beláthatjuk, hogy egyáltalán nem létezik olyan, hogy kötelesség. Természetesen felelősséggel tartozunk mindenért, amit szabad akaratunkból vállaltunk: ígéreteinkért, szerződéseinkért, gyermekeinkért. Ám ez minden. Szép és dicséretes, ha meg akarjuk menteni a pandákat, ha segíteni szeretnénk az elesetteken, ha kultúrát kívánunk közvetíteni a végtelenül műveletlen tömegeknek. Ám ezekre is legfeljebb egyéni elhivatottságként tekinthetünk, semmiképpen sem minden egyebet felülíró kötelességként.

2. KIÜRESEDETT SZOKÁSOK, HAGYOMÁNYOK - Anthony de Mello meséli el egyik rövid írásában azt a történetet, melyben a szerzetesek a közös meditációt megelőzően - sajátos, kötelező rituáléként - minden alkalommal kikötöznek egy macskát a kolostorkert legtávolabbi fájához. Senki se tudta, honnan e hagyomány. Egyszer valaki elkezdte kutatni az eredetét és kiderült, hogy az első kikötözött macska mindössze azért jutott erre a sorsra, mert hangos nyávogásával zavarta az elmélyült meditációt... Az ortodox zsidók a mai napig követik ószövetségi őseik tisztasági és egyéb szabályait, melyek Mózes korában még praktikus, egészségügyi funkciókkal bírtak, azonban nemhogy a mai, összkomfortos létezésben feleslegesek, de már Jézus is cinkelte miattuk az írástudókat. Mindannyiunknak kifizetődő volna végigtekinteni napi dolgainkon, s átgondolni, hogy megszokott cselekvéseink, rutinjaink mennyiben szolgálják céljainkat. Ha bármi olyat találunk, ami nem hasznos, vagy nem okoz örömöt, azt érdemes azonnal száműznünk életünkből. Senki sem tart pisztolyt a fejünkhöz, hogy például karácsonykor fát állítsunk, mézeskalácsot süssünk és ajándékok után rohangáljunk, az éjféli miséről nem is beszélve. Ezek is csupán akkor nyernek értelmet, ha valódi örömöt okozunk vele magunknak, vagy szeretteinknek.

3. PROSTITÚCIÓ - A napokban jelent meg Karafiáth Orsi azon írása, melyben a Puncs.hu jelenséget méltatja. A poszt számos igazságot tartalmaz, s szemléletével nagyrészt egyet lehet érteni: sokan gondoljuk úgy, hogy olcsó és méltatlan pénzért árulni a szerelmet, s olyanokkal hancúrozni, akiktől egyébkén hányingert kapnánk. A szerző azonban komoly tévúton jár, amikor az érintett lányok vélhetően nehéz gyerekkorát és szűkös anyagi helyzetét boncolgatja hosszú bekezdéseken keresztül, azt az üzenetet sulykolva az olvasóba, hogy szerencsétleneknek szinte nincs is más választásuk, ha révbe kívánnak érni. Én a magam részéről senkit sem ítélek el, aki prostit fogad, vagy prostinak áll. Csak érdemes volna ezt is felnőtt módon tenni, nem a külvilágot, a sorsot okolva, az elkerülhetetlen muszájjal takarózva.

4. "MEGÉLHETÉSI BŰNÖZÉS" - Aki olvasta Robert Merle zseniális regényét, a Malevilt, az sosem felejti a könyv egyik kulcsjelenetét, az élethalál-harcot a búzamezőn. A történet egy atomtámadás után játszódik, ahol a csekély számú túlélő megpróbál életet lehelni a halott bolygóba. A friss gabona épp hogy szárba szökken, azonnal megjelennek a csontsoványra fogyott további túlélők, hogy felzabálják a nyers kalászokat. Ha létezik olyan, hogy megélhetési bűnözés, amikor az élethez való jog még a fosztogatást is elfogadhatóvá teszi, úgy a Merle által megálmodott jelenet tökéletesen kifejezi a lényeget. Ezt nagyon nehéz lenne egy kalap alá venni azokkal a valós rémtörténetekkel, amikor pár ezer forintos zsákmányért magányos öregasszonyokat vernek agyon a saját házukban. Mert hogy nagy úr a muszáj, ugyebár.

5. HÁBORÚ, TERROR, NÉPIRTÁS, VALLÁSI FANATIZMUS - Meredek a lejtő. A birkaszellem vonalán a legártatlanabb hagyománykövetéstől hamar eljutunk a legsötétebb árnyalatokig. Adolf Eichmann, az egyik leghírhedtebb náci főbűnös pere során mindvégig azzal védekezett, hogy az általa elkövetett szörnyűségeket kizárólag parancsra tette. Számos ismert pszichológiai vizsgálat - többek között a Milgram-kísérlet, illetve a Zimbardo-féle börtönkísérlet - igazolja, hogy külső utasításra, személyes felelősség hiányában az átlagember szinte bármilyen kegyetlenségre képes. Semmi sem veszélyesebb a vakhitnél. Ha bármikor, bármiféle embertelenségre akarnak rávenni bennünket, az a minimum, hogy feltesszük magunknak a kérdést: valóban muszáj megtenni?

Ha őszinték vagyunk magunkhoz, úgy pontosan tudjuk, hogy néhány sürgető élettani szükséglet kielégítésén túl semmit sem muszáj megcselekednünk. Nem léteznek külső erők által ránk kényszerített kötelességek, sem súlytalan, üres hagyománykövetés, sem pedig bűnözés, kiváltképp kegyetlenkedés formájában. Bármit is teszünk, szabad akaratból tesszük, s viselnünk kell minden következményét. Lehet, hogy nagy úr a muszáj, de fajsúlyos döntéseinkhez az égvilágon semmi köze sincsen.

Meglehetősen mélyen ül a népi tudatban az a téveszme, hogy a kívánatos dolgoknak mindig szenvedés az ára. Kockahasat szeretnél? Koplalj! Anyagi biztonságra vágysz? Hajtsd ki a beledet! Családot alapítanál? Tűrd a házastársad összes elviselhetetlen rigolyáját! A címbélihez hasonló közmondások ezt a bántóan hamis attitűdöt örökítik át generációról generációra.

Vizsgált témánk szempontjából háromféle emberi karaktert különböztethetünk meg: a hedonista, az aszkéta és az intelligens típust. Az első kettőt jól ismerjük. A hedonista örömteli; imádja, élvezi az életet. Éjfélkor is lazán betol egy dupla adag gesztenyepürét, nyakló nélkül vedel, s úgy általában nem állít korlátokat, nem számol a következményekkel. Az aszkéta ennek tökéletes ellenpólusa. Vezérlő elve a szigorú felelősség, és ennek oltárán kész minden örömöt és élvezetet feláldozni. Fő a kötelesség, a munka, a takarékosság - a léhaság maradhat holnapra, ha lesz egyáltalán valaha holnap. A címbéli frázis erősen azt sugallja, hogy világunk ilyen szimplán fekete-fehér; csupán a két véglettel számolhatunk, azok minden áldásával és átkával. A valóság ezzel szemben az, hogy nagyon is léteznek átmenetek. Ha az ember képes felmérni rövidtávú szükségleteit és hosszútávú céljait, úgy ezek összehangolása már csupán megfelelő eszközök és józan ész kérdése. Ezzel meg is alkottuk a közmondás által eltagadott intelligens karaktert, aki csekély önfegyelemmel és nagyfokú szervezettséggel, ugyanakkor mindenféle szenvedés, kínzó lemondás, vagy bénító kompromisszum nélkül képes jóízűen falni az életet.

Milliók küzdenek súlyproblémákkal. Az OECD idei felmérése szerint Európa legkövérebb nemzete a magyar. Gyakorlatilag minden harmadik honfitársunk kifejezetten elhízott, többségük - érthető módon - boldogtalan is emiatt. A "nincsen farsang böjt nélkül" típusú gondolkodásmód vastagon felelős azért, hogy ezek az emberek - elkeseredettségük ellenére - az égvilágon semmit sem tesznek önmagukért. Ha tisztában lennének azzal, hogy a szükséges életmódváltás nem böjtöt, nem aszkézist, és a legkevésbé sem szenvedést, sokkal inkább izgalmas kalandot és új, pazar gasztronómiai élményeket tartogat, úgy rövid időn belül nagyságrendekkel fittebbé válhatna a magyar lakosság. (A franciák például kevés dolgot szeretnek jobban a hasuknál. Mégis napokig kellett járnom Párizs utcáit, mire az első kövér ember szembejött.) Aki csak egy picit is járatos a témában, az pontosan tudja, hogy koplalással lehetetlen lefogyni: az éhező test azonnal tartalékolni kezd. A böjt kifejezés is azért cseng negatívan, mert kúraszerű és jellemzően szigorú, így mindig idegennek fogjuk érezni. Az életmódváltás ugyanakkor hosszútávra szól és nem jár fájdalmas megvonásokkal (cukor helyett eritrit, zsírban sütés helyett párolás és hasonló apróságok), ezért - hétköznapjaink részévé téve - könnyen bensőségesítjük.

Hasonló a helyzet végzett tevékenységeink és emberi kapcsolataink terén is. Kisgyerek korunk óta mást sem hallunk, mint a következő lélekmérgeket: "más a munka és más a szórakozás"; "a házasság kompromisszumokat követel"; "a családalapítás lemondásokkal jár". Ha csak egy kicsit is komolyan vesszük magunkat, úgy nem szerződünk olyan munkára, amelyet nem tudunk szívvel és szenvedéllyel végezni; nem választunk olyan házastársat, aki nem kelt bennünk őszinte vágyat; valamint nem vállalunk több gyereket annál, mint ahányat tisztességesen és harmonikus körülmények közt fel tudunk nevelni. A többi már csupán odafigyelés, szervezés és egymással való nagyvonalúság kérdése. A lelkek megnyomorítása természetesen a felnőttkorban is folytatódik, ebben az állam és az egyházak nagyszerűen teljesítenek: "idén még össze kell húzni a nadrágszíjat, ám a következő költségvetési évben már kedvezőbbek a kilátások..."; illetve: "légy szerény, jámbor, alázatos és lemondásaidért elnyered jutalmad a Földön túli élet során..." Persze, persze.

Ne hagyjuk hülyíteni magunkat! Tiszta sor, hogy némi intelligenciával szükségleteink fontosság és sürgősség szerint sorrendbe állíthatók, s e preferenciák mentén egyes kívánalmainkat késleltetnünk kell. Fogalmazhatunk úgy is, hogy életünk az optimalizálás örök játéka, melyben azok nyernek, akik jól gazdálkodnak erejükkel, idejükkel, pénzükkel, s persze a kalóriákkal. A győzteseknek pedig nem csupán annyi a jutalmuk, hogy átszakíthatják a célszalagot, de az is, hogy az odavezető út is csak jóleső mértékű verejtékkel jár. Mert nem böjtölni, szenvedni, koplalni és vezekelni jöttünk e Földre.