Végre egy közmondás, melyben semmi immorális jelentéssík sincsen! Egyszerűen csak ostobaság. A bizalmatlanságot, a beszűkültséget, a szegényes létezést hirdeti. Konkrétan szembe masíroz az evolúcióval, hiszen pontosan azért alakultak ki a különböző szakmák, azért épültek városok, hogy az emberek a lehető legmagasabb hatásfokkal szolgálhassák egymás igényeit.

Egy optimálisan működő világban a cukrász tortát süt, a fodrász hajat vág, a hidegburkoló pedig kicsempézi a fürdőszobát. Azért képesek ezeket a tevékenységeket hatékonyan és rentábilisan végezni, mert egyrészt ehhez értenek, másrészt rendelkeznek a megfelelő munkaeszközökkel, harmadrészt a mérethatékonyság is mellettük szól, tekintve, hogy nem alkalmi jelleggel, hanem rendszeresen, jellemzően hosszútávon űzik az adott szakmát. Ez a hosszútáv folyamatosan karbantartja szakértelmüket, biztosítja a munkaeszközökbe történő befektetések megtérülését, valamint lehetővé teszi az alapanyagok, segédanyagok és rezsiráfordítások hatékony felhasználását.

Megfigyelhető, hogy konjunktúra idején az igénybevett szolgáltatások terén növekedés áll be, míg a gazdasági válságok időszakaiban határozott csökkenés. A fűtésen, a világításon és az alapvető élelmiszereken nemigen lehet spórolni, a különböző szolgáltatások kapcsán annál inkább. Amikor a hidegburkoló mesternek kezdenek elmaradni a megrendelései, előbb-utóbb kénytelen lesz meghúzni a nadrágszíjat. Ez többek között azzal is járhat, hogy nem megy el fodrászhoz, hanem a feleségét kéri meg frizurája kiigazítására. Így aztán a fodrász bevételei is csökkennek, aki szintén megszorításokra kényszerül, s végül talán maga kezdi kicsempézni a fürdőszobáját. Nem nehéz belátni, hogy amikor amatőrök végzik a különböző szakmunkákat, az többnyire a minőség romlásához vezet, de mindenképpen csökkenti a társadalmi hatékonyságot. Ha eleget teszünk a közmondásban megfogalmazott javaslatnak, azzal épp ezt a zuhanó tendenciát szolgáljuk.

A hatékony munkamegosztás igénye nem csupán horizontálisan, de vertikálisan is megjelenik. Egy osztályvezető lényegesen drágább alkalmazott, mint gyakornok beosztottja. Az igazgató sokkal költségesebb munkaerő, mint bármelyik osztályvezetője. Vezetői szemmel tekintve a vállalati hierarchiában nemhogy hamis a vizsgált közmondás, de egyenesen az ellentéte követendő: semmi olyat ne végezz el, amit rábízhatsz másra! Tipikusan gyermeteg menedzserbetegségnek számít, amikor egy vezető képtelen továbbadni a feladatot beosztottai számára, és saját értékes idejét pazarolja rá. Szűkös időkeretével még akkor is jobban gazdálkodik, ha a csip-csup ügyek helyett inkább a pihenést választja.

Szóval, ha jót akarunk magunknak, úgy még véletlenül se higgyünk a címbéli közmondásnak. Foglalkozzunk azzal, amit szeretünk, amihez értünk, amiben kiválóak vagyunk! Minden mást nyugodtan rábízhatunk a megfelelő szakemberekre. Teljesen felesleges szembemenni a történelemmel és a saját jólétünkkel.

Mindegy, mit mond a nő. Tökéletesen mindegy. Lehetne az is a poszt címe: "Ha egy nő nemet mond, az nemet is jelent." Ez ugyanúgy téveszme. A csábítás olyan interakció, mely jellemzően nem a szavak szintjén dől el.

Még mielőtt belecsapnánk, érdemes tisztázni pár alapvető dolgot. Kevés olyan undorító dolog létezik, mint a nemi erőszak. Egy FÉRFI soha, semmilyen körülmények között nem tesz ilyet. Ám az sem kevésbé gusztustalan, amikor egy szabad akaratból létrejött pásztoróra után a lány erőszakkal vádolja a fiút. Egy NŐ soha, semmilyen körülmények között nem tesz ilyet. A testi szerelemnek - legyen szó egyéjszakás kalandról, vagy az ezüstlakodalmát ünneplő házaspárról - minden esetben a kölcsönös vágyról és a kölcsönös bizalomról kell szólnia.

Mint oly sok minden az életben, a szoknyavadászat is finom kötéltáncot jelent. Azt szokták mondani: a nemi erőszak az, amikor úgy bánsz egy nővel, mint James Bond, miközben közel sem vagy James Bond... Ez egy tipikusan olyan világ, ahol amit szabad az egyiknek, az szigorúan tilos a másiknak. A szakma ott kezdődik, hogy egy valamirevaló FÉRFI rendelkezik némi szociális intelligenciával, mellyel dekódolni képes a női üzeneteket: a nonverbális jelzéseket és a verbális kommunikáció mögöttes jelentéstartalmát. Súlyos hiba, ha egy hím - különösen, ha színházigazgató, hollywoodi producer, vagy magas rangú politikus - nem érzékeli, hogy totálisan zárt kapukat dönget. És ugyanilyen súlyos hiba, ha komolyan veszi a lány elutasítását és felhagy a további ostrommal, miközben az ezernyi metakommunikációs jelzéssel tudatta vele, hogy részéről sínen volna az ügy. Egy profi csajozó semmit sem hall szívesebben, mint a következő mondatot: "Én sohasem szexelek az első randin." E ponton már biztos lehet benne, hogy hacsak nem jön tájfun, cunami, vagy előrehozott BL-döntő, úgy az este óhatatlanul hancúrozásban végződik.

Ha léteznek igazán pusztító jelenségek, úgy a nemeket egymásnak uszító mozgalmak mindenképp idesorolhatók. Minden olyan rendszer mélyen antihumánus, amely nem biztosítja a két nem egyenjogúságát (Svájcban a nők csak 1971-ben, Kuvaitban 2006-ban kaptak választójogot, hogy csak egy transzparens példát említsek). A férfigyűlölő, radikális feminizmus épp ilyen káros. Vizsgált témánk kapcsán mindkét szélsőség ugyanazt a fegyvert használja: összemossa a csábítást az erőszakig menő zaklatással. Nincs két éve, hogy a NANE támogatásával színpadra állították a "Kérsz teát?" című darabot, melynek elsődleges célja e szürke zóna bemutatása volt. Az előadás külön honlapot is kapott, melyen a következő bölcsességek jelentek meg: "akármilyen jól ismered, kérdezés nélkül ne feltételezd, hogy partnered beleegyezett a szexbe"; illetve "valakit, aki vonakodik, vagy bizonytalan, rádumálni a szexre, vagy azon belül olyanra, amit ő nem akar, az szexuális erőszak." Ugye érezzük, hogy ez konkrétan a férfi kiherélését jelenti? Az elején már tisztáztuk: testi szerelem csakis kölcsönös beleegyezéssel jöhet létre, s ez alól természetesen a házastársi kapcsolat sem kivétel. Elég illúzióromboló volna ugyanakkor, ha minden légyottra egy közjegyző társaságában érkeznénk. Teljesen irreális az, hogy ugyanazok a nők, akik imádják, ha a férfiak kérdés nélkül kitalálják és teljesítik vágyaikat, a legintimebb pillanataik során egy formális eljárást részesítenének előnyben. Ami pedig a rábeszélést, a manipulálást, a másik vágyának felkeltését illeti, ez egészen konkrétan a FÉRFI evolúciós küldetése. A női vonakodás valódi alkalmassági, rátermettségi tesztet jelent, hiszen sem egy agresszív, sem pedig egy mulya kan nem méltó egy valamirevaló NŐ kegyeire. A legtöbben még szüzek volnánk, sőt, talán már ki is halt volna a bolygó, ha nem élnénk a befolyásolás kreatív kommunikációs elemeivel. A meggyőzést erőszaknak beállítani olyan súlyosan immorális és társadalomromboló tett, mintha a szerződéses megállapodást rablásnak mondanánk.

Az egyébként is sikamlós kérdésnek pikáns csavart ad, ha a kaland munkatársak között indul, különösen, ha alá-fölé rendelt viszonyban állnak. Az eddig leírtak itt is igazak: elengedhetetlen, hogy komoly szimpátia és bizalom legyen köztük, s még csak fel se merüljön egyikükben sem, hogy románcuk a beosztott munkahelyi pozíciójára bármilyen hatással is lehet. Ha ez a kérdés - akár fenyegetés, akár félelem formájában - egyáltalán terítékre kerül, úgy helyesebbnek tűnik a "házinyúlra nem lövünk" elvet alkalmazni.

Mindegy, mit mond a nő. Nem ez számít. Egy NEM jelenthet végleges nemet, jelenthet talánt és jelenthet határozott igent is. Minden férfinek alapvető küldetése, hogy megtanulja a nők nyelvét, hogy minden esetben képes legyen olvasni a sorok között.

Még mielőtt bárki megvádolna, hogy kipécéztem magamnak Pál apostolt, sietek leszögezni: egészen a mai napig halvány fogalmam sem volt róla, hogy a címbéli közmondás tőle származik. Nem csupán a thesszalonikaiakhoz írt második levelét, de valójában egyiket sem forgatom sűrűn. Annyit azért tudtam, hogy pocsék a tolla, sőt azt is, hogy zűrzavaros gondolatainak nem sok közük van a jézusi tanításhoz. Ám azt, hogy ő az, aki vaskos ostobaságaival finoman megágyazott a későbbi marxista ideológiának, bevallom, nem is sejtettem.

A szóban forgó frázis legfájóbb pontja az, hogy büntetni akar. Azt a vitathatatlan összefüggést, mely a teljesítmény és az eredmény között fennáll, ki lehet fejezni pozitív formában is: "mindenki a maga szerencséjének a kovácsa". Ez így mindjárt egy szerethető közmondás, mely humánusan motivál és a sikerre fókuszál. Vagy akár maradhatunk valamely semlegesen tárgyilagos megoldásnál is: "amilyen a munka, olyan a jutalma"; esetleg: "ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát". Ám a páli attitűd alapvetően szenvedés-orientált, nem véletlen a megfogalmazás negatív módja.

Felesleges kitérni a gyerekekre, a kismamákra, a rokkantakra és az időskorúakra, még akkor is, ha összességében akár a társadalom felét is kitehetik, hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy a közmondás nem őket célozza. Bőven elég, ha csupán az egészséges, munkaképes felnőttekre fókuszálunk. Volt idő - nem is oly rég - amikor a személyi igazolványban rögzítésre került a munkahely is, s az igazoltató rendőr ráncolhatta a homlokát, ha az adott mező üresen tátongott. Közveszélyes munkakerülőnek hívták az érintetteket, s bár senki sem kívánta éhhalálra ítélni őket, a rendszer tartott tőlük, mert volt idejük politizálni. Egy szabad világban természetesen senkinek semmi köze ahhoz, hogy a másik ember mivel tölti a napjait. Az sem mellékes, hogy egyre összetettebb korokban élünk, egyre komplexebb tevékenységeket végezve. A középkor embere számára elég világos volt a helyzet: aki kint van a mezőn, az dolgozik, a többi henyél. Ma, amikor a technikailag fejlett országok élelmiszer-szükségletét a lakosság alig pár százaléka megtermeli, már tökéletesen láthatatlan, hogy valójában mivel is foglalkozik a többség. Lehet, hogy Lumpen Lali és Bróker Béci ugyanúgy a kertben üldögél egész délelőtt és a laptopját nyomogatja. Hiába festenek hasonló képet kívülről nézve, végzett tevékenységeik között nem sok hasonlóságot látnánk.

Most hunyjuk be a szemünket, s képzeljük el magunkat profi masszőrként! Napi négy órában - kiemelkedő fizetés mellett - fitneszmodell lányok meztelen testét gyúrjuk. El tudjuk képzelni azt a pillanatot is, amikor az ebédszünetben összefutunk egy kollégánkkal, akinek aznap még egy vendége sem volt, s ráförmedünk: aki nem dolgozik, ne is egyék? Aligha. Aki kellően szereti a munkáját - s egy elégedett társadalom titka az, hogy a többség ilyen -, annak eszébe sem jut a páli közmondás. Épp elég büntetés a szerencsétlen láblógatónak az, hogy nem végezhet izgalmas, élvezetes, felpezsdítő tevékenységet, miért kéne még a táplálékot is megvonni tőle? A vizsgált frázis további hamissága pontosan ebben áll: nem is feltételezi, eleve lehetetlennek tartja, hogy maga a munkavégzés valódi örömöt jelenthetne. Pál apostol persze még nem ismerhette Csíkszentmihályi Mihály kutatásait és könyveit (Flow, Kreativitás, Jó munka stb.), mi azonban abban a szerencsés korban élünk, amikor a munka és az élvezet már nem számít összebékíthetetlen fogalomnak.

Dubaj minden állampolgára 3000 dollárnak megfelelő - a megélhetéshez bőven elegendő - havi apanázst kap a központi költségvetésből, s ebben nem látunk semmi kivetnivalót. Ugyanígy semmi immorális sincsen abban sem, ha az állam soha, semmilyen ellátást nem ad egyetlen munkanélkülinek sem. Azt is el kell ismerni, hogy a rendszeres munkavégzés érték, mely nem csupán a szegénységet, de a depressziót és a bűnözést is képes visszaszorítani. A címbéli frázis kétségtelen igazsága, hogy kiáll az aktív életmód mellett. Csupán attól válik erkölcsileg vállalhatatlanná, hogy vájkál a másik életében, s büntetni kíván egy olyan kérdés kapcsán, melyhez kívülállóként az égvilágon semmi közünk sincsen.

Érdekes, hogy milyen képet ápolunk magunkban a saját világunkról. A csimpánzokról például azt gondolnánk, hogy békés, egymással jól megférő lények. Csányi Vilmos, a világszerte elismert etológus szerint ha a 7-es buszt a Blahán teleraknánk egymásnak idegen csimpánzokkal, úgy a Bosnyák tér környékén már egy sem maradna életben közülük. Ehhez képest az ember egészen jól elzötykölődik hosszú megállókon keresztül, tökéletesen ismeretlen utazóközönség társaságában, s ha elég szorosan markolja a pénztárcáját, úgy nagy valószínűséggel veszteségek nélkül meg is ússza az utat.

Az ember a másik embernek közel sem farkasa, sőt. Nem csupán békés alaptermészet, de jellemzően kifejezetten jó szándék vezérel bennünket. Amikor megpillantunk az utcán egy vakot, egy mozgássérültet, vagy egy értelmi fogyatékost, még a legridegebb lelkűeknek is elszorul a torkuk. S legyünk bármily hitetlenek, s ismerjünk minden kutatást, mely a másokért mondott ima hiábavalóságát támasztja alá, mégis áldást kérünk mindezen szerencsétlen sorsúakra. Eszünkbe sem jut Tajgetosz, ellenkezőleg: úgy érezzük, hogy egy civilizált társadalom minden gond nélkül el tudja hordozni a sérültek többletterheit. Szolidaritásunk már közel sem ilyen erős, amikor testileg ép koldusokról, hajléktalanokról van szó. Velük kapcsolatban többnyire úgy érezzük, hogy bőven felelősek a sorsukért, hogy sokkal többet tehetnének saját magukért. A sok millió éhező afrikai, indiai és egyéb harmadik világbeli gyereket tekintve is az együttérzésé a főszerep, mely kiegészül a nagyságrend miatti tehetetlenség tudatával, valamint az emberi ostobaság kapcsán érzett meddő haragunkkal.

Az elesettekkel, a szerencsétlen sorsúakkal való szolidaritás kérdése jelentősen formálja társadalomfilozófiai hovatartozásunkat is. Puzsér Róbert szerint a jobboldali a szíve mélyén soviniszta, a baloldali kapzsi és irigy, a liberális pedig önző. Ezek persze csupán az árnyoldalak, ám ezzel együtt is igen sokatmondó jelzők. A sovinizmus igazi öngól: ha képesek vagyunk lenézni, vagy akár gyűlölni a más kultúrához, etnikumhoz tartozókat, azzal önmagunkat fosztjuk meg a pozitív érzelmek mindenfajta lehetőségétől; valójában még a sajátjainkat sem leszünk képesek megfelelően szeretni. A klasszikus baloldali attitűd, az altruizmusra való ösztönzés duplán bűzlik. Egyrészt - irigységből, kapzsiságból építkezve - a legritkább esetben őszinte: a brüsszeli migránssimogatók a lehető legmesszebb élnek a no go zónáktól, csupán az átlagembertől várják el, hogy mosolyogva elviseljen bármit. Másfelől maga az elv is helytelen: az erőn felüli szolidaritás egyszerűen tönkreteszi a világot. Játsszunk el egy percig azzal a gondolattal, hogy a bolygó összes vagyonát egyenlően szétosztjuk a hétmilliárd földlakó között! Talán volna pár nap visszafogott mulatság, de rögtön azután hétmilliárd koldus maradna csupán, s véget is érne az évszázadok alatt felépített civilizáció. A liberálisokra jellemző önzés nem csupán a leginkább szalonképes a három attitűd közül, de ez az egyetlen, amely élhető és hatékonyan működő világot képes létrehozni. Ahol az emberek a saját, önző vágyaik kielégítésén dolgoznak, anélkül, hogy a másikat lenéznék, gyűlölnék, bántanák, vagy bármilyen joguktól megfosztanák; illetve anélkül, hogy másokat erőn felül támogatnának, ott előbb-utóbb kialakul a széles társadalmi jólét, ahogy arra a történelem számos példával szolgál.

Ne legyenek illúzióink, természetesen léteznek farkasok. Vicsorgó, vérengző fajták is (Hitler, Sztálin, ISIS), és persze báránybőrbe bújt példányok is, a politikai korrektség és a migránssimogatás álszent szónokai képében. A legtöbbünktől azonban mindkét erőszakos véglet messze áll. Legfeljebb önzők vagyunk, de semmiképpen sem egymás farkasai.

Kezdjük egy poros tanmesével: Két ember egyszerre érkezik a bölcs rabbihoz. Az egyik gyilkosságot követett el, a másiknak csupán kisebb vétkek nyomják a lelkét. Az öreg felszólítja az elsőt, hogy hozzon egy nagy követ, míg a másodiknak egy zsákra való apró kavicsot kell összegyűjtenie. Miután végeznek, újabb instrukciót kapnak a bölcstől: most vissza kell szállítaniuk a köveket pontosan az eredeti helyükre. Az első tisztán emlékszik, honnan hozta, míg a másiknak halvány fogalma sincs, hol szedte össze kavicsait. A tanulság: ez a különbség a kis és nagy bűnök között. A súlyosakra emlékszünk, így képesek vagyunk megbánni azokat, míg az apróknak nem is tulajdonítunk jelentőséget, így csak gyűlnek-gyűlnek, s egyre nehezebb a teher...

Természetesen a tanmese éppúgy hamis, ahogyan a címbéli közmondás is az. Egyszerűen nem létezik ilyen, hogy "kis bűn". Ez persze véletlenül sem jelenti azt, hogy minden vétek azonos fajsúlyú volna. Egy almalopás enyhébb tett, mint egy luxusautó elkötése, ahogy egy visszafogott pofon sem ugyanaz, mint egy hasfelmetszés. (Aki ezeket megpróbálja összemosni, annak egyrészt nincs túl fejlett morális érzéke, másrészt bizonyára jócskán sáros maga is, s mivel nem szeretne magányosan bolyongani a purgatóriumban, így toborozna társakat.) Sokkal inkább arról van szó, hogy igen jól körülhatárolható és rendkívül szűk az a halmaz, amit egyáltalán bűnnek nevezhetünk. Olyannyira, hogy azt már nem is igen érdemes alkategóriákra bontani. Bűn az, amikor erőszakot, kényszert, fenyegetést alkalmazunk másokkal, vagy mások tulajdonával szemben. Minden egyéb messze kívül esik a morálon.

Tudjuk: ahány ház, annyi szokás. Minden klub, közösség, vallás olyan szabályrendszert alakít ki, amilyet csak szeretne. Amennyiben a tagság önkéntes, úgy semmi baj azzal, ha egyes csoportok szigorúbbak saját magukkal szemben, sőt azzal sem, ha totál lelki roncsokká válnak a permanens bűntudatban. A baj mindig ott kezdődik, amikor tökéletesen semleges, ízlésbeli dolgokat morális töltettel ruházunk fel, s azt a nagyközönség számára kötelezővé tesszük. Ma már csak mosolygunk azon, amikor a hatvanas években a rendőr elzavarhatta fodrászhoz a hosszú hajú srácokat. Ám ha figyelembe vesszük, hogy Észak-Korea lakói jelenleg is csupán az állam által jóváhagyott frizurákat viselhetik, úgy már közel sem ilyen vicces a dolog. Egy kellően beteg közösség - a hajviselethez hasonlóan - számtalan dolgot beráncigálhat az erkölcs felségterületére. Lehet korlátokkal szabályozni a szexualitást, ahogy egyes vallások teszik, még úgy is, ha ezzel egy magasabb morális elvet, az önrendelkezés szabadságát sértik meg. Lehet tiltani különböző vallási és politikai szimbólumok használatát, arra hivatkozva, hogy ne bántsunk meg másokat, még akkor is, ha ezzel egy magasabb morális elvet, a szólásszabadságot nyirbáljuk. Lehet kötelezővé tenni az adakozást, még úgy is, ha ezzel egy magasabb morális elvet, a tulajdonhoz való jogot tiporjuk. Mindezeknek, a "kis bűnök" kieszelésének és törvénybe iktatásának a puszta hatalomgyakorláson túl nem sok értelmét látni, csupán arra jók, hogy megnehezítsék a létezést. Jézust idézve: "Jaj nektek is, törvénytudók! Elviselhetetlen terheket raktok az emberekre."

A buddhizmus és Jézus tanításának egyik központi eleme: "Ne ítélkezzetek!" Ez nem csupán azt jelenti, hogy a bűnössel szemben legyünk megbocsátóak, de azt is, hogy ne vájkáljunk a másik életében, és kizárólag azt a cselekedetet tekintsük bűnnek, ami kézzelfoghatóan árt a másik embernek. Ha képesek vagyunk a vétkek halmazát ilyen szűken definiálni, annak legalább négy, egymással összefüggő társadalmi előnye származik:

1. Az erőszakmentesség az a közös nevező, amely csaknem minden kultúrát és vallást összeköt. Bármely civilizált közösségben elfogadtatható, csupán a középkori, barbár tudati szinten ütközik ellenállásba.
2. Megítélése tiszta és egyszerű. A fizikai bántalmazás, a másik tulajdonában tett károkozás olyan mérhető, objektív valóság, mely - magát a cselekményt illetően - nem sok vitás kérdést hagy maga után. (A lelki bántalmazás már közel sem ilyen. Megsértődhetek azon is, ha valaki nem adja át a helyet a buszon, vagy ha gonosz kis törpének nevez, esetleg ha sátánkeresztet hord a nyakában. Mivel mindenkinek jogában áll megtartani az ülőhelyét, szólásra nyitni a száját és olyan ékszert, ruhát, tetoválást viselni, amilyet csak szeretne, így a lelki bántalmazás - felnőtt emberek között - nem képezheti a morál tárgyát. Csupán egy járható út létezik: magunkkal szemben szigorúság, a másikkal szemben engedékenység. )
3. Egy csomó aggodalmaskodó lelki beteg kiszabadulhat a permanens bűntudatból, ha tisztán érzékelhető, hogy mi számít véteknek, s mi nem.
4. Amikor valamiféle vallási vagy állami túlbuzgóságból, esetleg hatalomvágyból a vétkek lajstromát növelve túlszabályozzuk a világot, annak nem csupán általános rossz közérzet, bizalmatlanság, egymásra mutogatás és rettenetesen rossz működési hatékonyság lesz az eredménye, hanem mindezek tetejébe újabb bűneseteket is generálunk, melyek egy szabadabb társadalomban meg sem történhetnének. Ha bűnnek számít az, hogy Béla csúnyán néz a férfiakra; hogy megbámulja a nőket; hogy égnek meredő, punk frizurát visel; hogy udvariatlanul beszél; úgy senki sem csodálkozhat azon, ha Béla kap egy jókora fülest bárkitől. S ha Béla ezek után kést ránt, az sem különösen meglepő fordulat. Pontosan a "kis bűnök" bevezetése, a valódi vétkek felhígítása mossa el a határvonalat a morális és immorális tettek között, s teszi bolygónkat állandó háborús övezetté.

Aki tehát elkötelezett egy békés és együttműködő világ mellett, az villámgyorsan a kukába hajítja a címbéli közmondást. Egyszerűen nem léteznek "kis bűnök". Az erőszakmentességgel kijelölésre került egy civilizációs minimum, melynek betartása nem csupán elvárható, de ki is kényszeríthető. Minden más szabadon választható, egyéni jó ízlés és jó szándék kérdése. Semmi egyéb. 

Nehéz volna meggyőzően állítani, hogy a címbéli frázis semmiféle igazságtartalommal sem bír. Szülőként mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy utódaink felnevelése az idő előrehaladtával egyre összetettebb feladatok elé állít bennünket. Egy újszülöttnek az anyatejen és a tiszta pelenkán túl csupán mosolygó, szeretetteljes környezetre van szüksége. Később jön az Xbox, a bicikli, meg a mateklecke; a kamaszkorban pedig minden a fejünkre szakad, amit Woodstock világából - és saját fiatalkorunkból - ismerünk: sex, drogs, rock and roll... Ám mindez csupán a felszín. Érdemes egy hangyányit mélyebbre ásni.

A kérdés hátterében ugyanaz a fals gondolkodásmód áll, mint egyes hagyományőrzők görcsös múltba kapaszkodása esetén. Amikor azt halljuk, hogy bezzeg régen mennyivel jobb volt, olyankor többnyire a jelenkor valamely problémás aspektusa kerül terítékre, összevetve a letűnt idők gondtalan nyugalmával. Csakhogy amikor repülőgép-szerencsétlenségekről beszélünk, olyankor nem mehetünk el szó nélkül a légi közlekedés ezernyi áldása mellett sem. Amikor azt látjuk, hogy pár antiszociális zombi a legjobb társaságban is csak az iphone-ját nyomogatja, az sem jelent olyasmit, hogy az internet és az okostelefon az ördögtől való lenne, s csupán elmagányosodást eredményez. Az evolúció már csak ilyen: egyre összetettebb, egyre gazdagabb, egyre izgalmasabb korok jönnek, s ez komplexebb problémákkal is jár. Egy zsiráfnak ezerszer többféle gondja-baja akadhat, mint egy amőbának, ám ettől még nem érezzük szerencsétlenebbnek a zsiráf-létet. Hasonló a helyzet a kis gyerek - nagy gyerek kérdés kapcsán is. Lehet önmagában csakis az újdonsült problémákra fókuszálni, ám így sosem fogunk reális képet nyerni. És itt nem csupán arról van szó, hogy közvetlen leszármazottunk testi-szellemi fejlődése a gondokon túl kiapadhatatlan örömforrás is egyben, hanem arról is, hogy a gyerek önállósodásával egy sor korábbi probléma automatikusan megoldódik. Már nem kell tisztába tenni, büfiztetni, cipőjét megkötni. Kikerülhet a lakásból az etetőszék, a bili és a kiskád, hogy átadják helyüket az újabb és jócskán izgalmasabb dolgoknak.

Amikor a "kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond" frázist puffogtatjuk, a háttérben csaknem minden esetben meghúzódik egy jól kitapintható félelem, hogy túlnőnek rajtunk a dolgok, s képtelenek leszünk kézben tartani azokat. Egy csecsemő minden tekintetben kiszolgáltatott a gondozóinak, s egy kisgyerek is még viszonylag jól irányítható. Ugyanakkor a legtöbb kamasz gyakorlatilag megzabolázhatatlan, s ez - valamelyest érthető módon - aggodalommal tölt el szinte minden szülőt. Természetében hasonló ez ahhoz a bizonytalansághoz, amelyet a mesterséges intelligencia kapcsán érezni. Valami felnő a kezeink alatt, majd kiszabadul, s ki tudja, mire lesz képes, ha önállósítja magát... Minél kevésbé érzékeljük és értjük a világot, amelyben élünk, annál több lesz bennünk a bizalmatlanság és a félelem a fejlődés, az új dolgok iránt. Ám a groteszk valóság az, hogy még a legelveszettebbek is nagyságrendekkel jobb minőségű életet tudhatnak magukénak a fapados repülőgépek és az internet korában, mint amit valaha is élvezhettek volna a világtörténelem során. Még azzal együtt is, hogy valószínűleg lényegesen magabiztosabban mozogtak volna a szimplább tudati szintű korokban.

Hordoz tehát némi részigazságot a címbéli felvetés, ám pont azért, mert egy részelem túlhangsúlyozásával kíván teljes képet festeni, a sugallt üzenet mindenképpen hamis. Nem érdemes tartani a fejlődéstől, legyen szó akár tudományos, technikai, társadalmi változásokról, akár utódaink felnőtté éréséről. Minden új perc egy komplexebb, egy potenciálisan jobb világot tartogat számunkra. Az a tény, hogy egyáltalán létezünk, pláne, hogy gyerekeink is vannak, már önmagában az evolúció győztesei közé emel bennünket.

Egyetlen szóval sem állítom, hogy az orbáni frázisnak semmi értelme sincsen. Az adott pillanatban nagyon is pragmatikus, célszerű üzenetként szolgált. Amikor választások idején döntünk a számunkra legszimpatikusabb - vagy legalábbis legkevésbé ellenszenves - politikai erő, csoportosulás, koalíció mellett, úgy annak hatalomra segítését az szolgálja leginkább, ha a szavazatok nem forgácsolódnak szét apró pártok között. A probléma mindössze abból adódik, hogy a merev, elvtelen, tömbökben való gondolkodás a hétköznapjainkat is ugyanígy jellemzi.

Úgy vagyunk ezzel, mint az éretlen, kamasz srácok. Fradistaként legszívesebben bevernénk az újpestiek képét. A rockerek bőrdzsekijét viselve mélyen megvetjük a diszkózenét hallgatókat. (A nyolcvanas években a Depeche Mode és a Duran Duran rajongói halálos ellenségeknek számítottak, holott a két csapat zenei stílusa egyáltalán nincs összeegyeztethetetlen távolságban. Harminc év távlatából már az érintettek is csak mosolyognak ezen.) Pontosan tudjuk, hogy micsoda erő és adrenalin van abban, amikor egy többezres tömeg együtt skandálja egy futballcsapat, egy rockbanda, vagy akár egy politikus nevét. Ez egy olyan érzelmi plusz, ami csaknem mindenkit megérint, s valódi értéket képvisel. Az ősi, törzsi ösztönök kelnek életre, átjárva minden zsigerünket. Csakhogy amíg a zenei világunk, vagy a szurkolói hovatartozásunk csupán ártatlan, ízlésbeli kérdés, úgy a politikai döntéseink ennél sokkal fajsúlyosabbak. Elképesztően gyermeteg dolog az, hogy amikor érzelmi alapon elköteleződünk egy párt mellett, olyankor annak minden blőd húzását istenítjük, míg a másik oldal valamennyi elképzelését eleve gyűlöletesnek ítéljük.

Egy vérmes baloldali simán képes érvelni a határmenti kerítés lebontása mellett, miközben szörnyülködve látja a nyugat-európai terrorcselekményeket, s hálát ad a sorsnak, hogy hazánk eddig még megúszta. Egy vakon elkötelezett fideszes zokszó nélkül isteníti a jelenlegi kormányzatot, holott vaskosat káromkodna, ha az MSZP-rezsim építene stadionokat, vagy rendelné el a vasárnapi zárva tartást. És persze mindketten elítélik a korrupciót, miközben meggyőződésük, hogy az csupán a másik oldalt jellemzi. Egy józan, felnőtt világ valahogy úgy festene, hogy minden gondolkodni képes választópolgár kialakítaná a saját, értékalapú filozófiáját, s a pártok programjait annak alapján ítélné meg, hogy azok mennyiben egyeznek egyéni ideáikkal. Ennek pont a fordítottja történik: a saját értékrendünket torzítjuk el, s feszítjük rá az adott párt intézkedéseire. Természetesen több magyarázata is létezik, hogy miért működünk ilyen elvtelen módon. Az első a múltban keresendő. A katolikus egyház a mai napig kitart azon álláspontja mellett, hogy tilos válogatni a hitigazságok között. Az ige egy csomagban, árukapcsolással érkezik, a menüt végig kell enni. Az egypártrendszert ugyanez jellemezte: nem volt helye a gondolati kilengéseknek. A vakhit ezekből a gyökerekből táplálkozik, egyik oldalon az egyikből, másikon a másikból. Ám nem csupán a múltra hivatkozhatunk, a jelen politikai térképe ugyancsak lehetetlenné teszi az elvi alapú politizálást. Viszonylag könnyű döntést hoznunk egy olyan környezetben, ahol a klasszikus értékek transzparens módon megjelennek. Ahol létezik egy egyenlőséget és szolidaritást hirdető szociáldemokrata erő; egy liberális párt, mely a szabadságot és hatékonyságot élteti, valamint egy hagyományőrző konzervatív tömb. Egy ilyen kosárból nem kunszt válogatni, csakhogy Magyarországon - és a nyugati világban úgyszintén - ma már nem ilyen könnyen átlátható a helyzet. A Fidesz például egyszerre kívánja betölteni mind a három szerepet (rezsicsökkentés, járulékcsökkentés, kisvasút), míg a baloldali ellenzék gyakorlatilag egyiket sem, csupán a brüsszeli igét mantrázza.

Harmincezer évvel ezelőtt elég volt, ha követtük a törzsfőnököt. A tábortűz melletti, tőmondatos beszélgetések sem súrolták a mély filozófia határait. Azóta azonban épp eleget fejlődött az emberi agy ahhoz, hogy ki-ki megfogalmazza saját értékrendszerét, ideológiáját. Ez nem csupán ahhoz szükséges, hogy megfelelő belső érvekkel támogathassuk, vagy kritizálhassuk az egyes politikai lépéseket. De ha valóban befolyásolni kívánjuk választott pártjaink programját, s ezáltal a világ folyását, úgy egyenesen elengedhetetlen.

Kevés dermesztőbb közmondást ismerünk. Vajon azok, akik nap mint nap használják és alkalmazzák, belegondolnak, hogy mit is jelent ez valójában? Valami ilyesmit: ha gyávák vagyunk tenni magunkért vagy másokért, úgy megúszhatjuk, hogy jobbá formáljuk életünket s a világunkat. Szívderítő, igaz? Természetesen korántsem lényegtelen, hogy milyen környezetben hangzik el a címbéli népi "bölcsesség".

1. A gyávaság kultúrájának a diktatúrák adják a legjobb táptalajt. Észak-Koreában elég egy apró kritikai megjegyzés Kim Dzsing Un rendelkezéseit illetően, s az ember máris a kivégzőosztag előtt találhatja magát. Egy ilyen extrém világban valóban hasznos lehet megfogadni a szóban forgó intést, hiszen az önmagáért való hősködésnek tényleg nem sok értelme. A baj ott kezdődik, amikor az emberek olyan szinten bensőségesítik a félelem kultúráját, hogy személyiségük alappillérévé válik. Ilyenkor a diktatúra felszámolását követően még hosszú-hosszú évekig megmaradnak a régi reflexek. Magyarországon a mai napig találkozni azzal a jelenséggel, amikor a tévés, a rádiós, a könyvkiadó zavartan fogja a fejét: ezt lehet, ezt szabad? Lassan ideje volna megérkezni a Puzsér Róbertek, Sebestyén Balázsok, Kovács Ákosok és Hajós Andrások világába, tépelődés nélkül kimondva azt, amit gondolunk. Ehhez persze a belső tartáson kívül az egzisztenciális biztonság sem árt. Egy máról holnapra élő újságíró könnyen válik szánalmasan szervilissé.

2. A társadalmi evolúció kulcsfontosságú területei, a tudomány és a technika szédületes iramú fejlődése sem volna elképzelhető, ha az embereket az óvatos némaság jellemezné. Természetesen ideig-óráig létezhetnek olyan vállalatok, ahol a félelem atmoszférája kitapintható, ám a dolgozói kreativitás az ilyen helyeken a legritkább esetben kap szárnyra. Az oktatás különösen érzékeny terület. Az állam a világ minden részén rajta tartja a kezét - idehaza különösen - s ennél kevés pusztítóbb dolgot tehetne. El sem tudjuk képzelni, hányféle kreatív oktatási metódus létezik, de valamiért ragaszkodunk hozzá, hogy gyermekeink agyonterheltek legyenek, gyűlöljék a tanórákat, kiöljék belőlük az alkotókedvet és mindezekkel együtt is félanalfabétán fejezzék be az iskolát. No de ne szólj szám, nem fáj fejem! Miért is kéne esélyt adni a szabadságnak és a sokszínűségnek?

3. A némaság kultúrája nem csupán az inkvizícióval, a nácizmussal, vagy a kommunizmussal terhelt időket jellemzi. A Nyugat-Európában és a tengerentúlon manapság kötelezőnek számító "politikai korrektség" ugyancsak ide vezet. Az eredetileg nemes szándékú kezdeményezés - ne bántsuk meg a másikat pejoratív szóhasználatunkkal - napjainkban már orwelli utakra tévedt. Ma már nem csak arról van szó, hogy dagadt, hájas, zsíros kifejezések helyett a túlsúlyost, teltkarcsút használjuk, hanem megpróbáljuk elhitetni a világgal, hogy a kövérség ugyanolyan értékes, mint a sportos karcsúság. A pc egészen addig üdvözítő, amíg nem hülyézzük le a másikat, ehelyett maximálisan megadjuk számára a tiszteletet és az emberi méltóságot, még akkor is, ha ordít róla, hogy komplett idióta. De amikor a politikai korrektség megtiltja, hogy az egyes népcsoportok közti, egzakt módon mérhető és mért átlagos intelligencia különbségeit szóba hozzuk, az már több is, mint a szólásszabadság durva megsértése: az már a gondolatdiktatúra terepe. Ugyanígy: tiszteletreméltó az, hogy mindenki szabadon gyakorolhatja vallását és ezért nem eshet semmiféle bántódása. Csakhogy amikor a vallás egyet jelent a terrorral, a máshitűek fizikai elpusztításával, olyankor érthetetlen, hogy magát a vallást - politikai korrektségből - továbbra sem szabad kritikával illetni. Vajon ha a nácizmus vallás volna, ugyanígy szabadon tombolhatna? Személyes kedvencem a pc elmebeteg húzásai közül: a holokauszttagadás büntethetősége. Ki az az eszement, aki tagadja a közelmúlt kézzelfogható szörnyűségeit? És ha van ilyen, mit árt vele a világnak? Az ilyen kretén intézkedésekkel nem az a fő gond, hogy innentől - a pc-re hivatkozva - Hirosimát, a gulágvilágot, vagy épp az örmény népirtást tagadókat is szigorúan büntetni kellene, hanem az, hogy alapvető emberi jogunkat, a szólásszabadságot csonkítja, s mint ilyen, etikátlan.

4. A magánélet szférájában a címbéli közmondást sok esetben a "ne adj tanácsot, ha nem kérnek!" népi intéssel helyettesítik. Aki olvasta Ibsen Vadkacsáját, annak világos, hogy néha valóban üdvösebb a távolságtartó némaság, azonban az esetek túlnyomó többségében szó sincs erről. Csupán azokat a keveseket érdemes meghagyni vakságukban, akiknek ez az állapot több boldogságot nyújt, mintha bevennék Morpheus piros piruláját. Az igénytelen szülők elhanyagolt, madárijesztő-külsejű gyerekének például valóságos áldás a diáktársak kendőzetlen cinkelése. A "ne adj tanácsot, ha nem kérnek!" intésben éppen az a végzetes ostobaság, hogy az érintettek a legtöbbször tökéletes ködben élnek, a saját nyomorúságukon túl nemigen látnak, s halvány fogalmuk sincs arról, hogy bármiféle útmutatásra volna szükségük. A közmondás mögöttes motivációja még ennél is nevetségesebb: az adott emberi kapcsolat - barátság, szerelem - védelme. Csakhogy mennyire erős, mély, intim az a barátság vagy szerelem, amelyik nem bírja el a jó szándékú, segítő, építő kritikát? És van-e bármi értelme megkímélni az effajta törékeny és abszolút értéktelen kapcsolatot?

Ha a morál kifejezés bármit is jelent számunkra, úgy a "ne szólj szám, nem fáj fejem" destruktivitása helyett hallgassunk inkább Babits Mihály bölcs szavaira: "vétkesek közt cinkos, aki néma".

Ezúttal nincs túlságosan nehéz dolgunk. Ezt a közmondást többször analizálták, mint Martin Luther King washingtoni, Kossuth Lajos ceglédi és Gyurcsány Ferenc öszödi beszédét összesen. Az elemzés minden esetben arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy ostobaság.

A kérdés kereskedelmi aspektusára nem is érdemes túl sok szót vesztegetnünk. Minden valamirevaló termék élvez reklámtámogatást, a legjobbakra egyenesen dollármilliókat költenek. Egy-egy új árucikk bevezetésekor - legyen az bármilyen kiváló minőségű - különösen hangsúlyos az indítókampány, mindazonáltal a termék-életgörbe további szakaszaiban is megkerülhetetlen a folyamatos kommunikáció. A marketing évtizedek óta önálló szakterület, ha úgy tetszik: tudományág, mely jócskán többet jelent a reklámnál: a termékfejlesztéstől kezdve az árképzésen és az értékesítési csatornák megválasztásán túl az összes kommunikációs elemet - reklám, PR, vásárlásösztönzés - magában foglalja. Nem kérdés tehát, hogy az árucikkek piacán megkerülhetetlenül szükséges az a bizonyos cégér. Világunk azonban ennél lényegesen sokrétűbb.

A demokráciákban a pártok és a politikusok ugyanígy megméretnek a piacon, akárcsak az árucikkek. Következésképpen számukra is létkérdés, hogy megfelelő minőségű és intenzitású kommunikációt folytassanak. Ha a magyar viszonyokat tekintjük, azt látjuk, hogy ezen a téren rendkívül sokat léptünk előre. Az egypártrendszer alatt a politikai marketinget egyszerűen propagandának nevezték, s érthető módon nem fektettek bele túl sok pénzt és energiát, pláne kreativitást. (Világos: ha csupán egyetlen bor létezik, úgy tényleg felesleges a cégér...) Az első szabad választások idején - hagyományok hiányában - gyakorlatilag még mindig nem létezett ez a szakma. Nem volt egyetlen egy magyar nyelvű, politikai marketinggel foglalkozó szakkönyv sem a piacon. Az a tény, hogy a Kisgazdák kampányfőnökének G. Nagyné Maczó Ágnest, a párt egyik vezetőjét jelölték ki, mindent elárul arról az amatőr szemléletről, melynek jegyében a kampányok szerveződtek akkortájt. A 2002-es választások idején a Fidesz is elkövette azt a hibát, hogy még mindig lebecsülte a kommunikáció jelentőségét. Úgy gondolták, hogy egy sikeres ciklust hagynak maguk mögött, s ugye, a jó bornak nem kell cégér... Csúnyán ráfaragtak. Ma egész más a helyzet. 2017-ben már a politikában is minden a marketingről, a kommunikációról szól.

De ne álljunk meg itt! Az egyes ember szintjén a címbéli, ostoba közmondás a következőképpen folytatódik: "Csak add önmagad!" Ha létezik brutálisan kontraproduktív  útravaló, akkor ez az. Amikor egy önéletrajzról, vagy egy társkereső oldal profiljáról  mosolytalan, bamba tekintető, mackófelsős szerencsevadász néz vissza ránk, akkor pontosan érzékeljük, milyen az, ha valaki önmagát adja. Léteznek olyanok, akik ódzkodnak az önmenedzseléstől és önmarketingtől, mert valamiféle érthetetlen szoftverhiba folytán azt gondolják: hazugság és csalás, ha önmagunkról a valóságosnál kedvezőbb képet festünk. Ez az aggály jócskán túlzó. Alapvető küldetésünk, hogy mindig a legelőnyösebb arcunkat mutassuk. Természetesen a marketing - ahogy már korábban is írtuk - nem merül ki a reklámban és a csomagolástechnikában. Egészen komplex folyamatról van szó, amely az önismeretnél kezdődik (előnyök, hátrányok, lehetőségek és veszélyek), a pozicionálással, illetve a célközönség kijelölésével folytatódik, majd a kommunikációs stratégiák és csatornák kialakításával tetőzik be, miközben folyamatos termékfejlesztés jellemzi. Egy tudatos és hatékony párkereső a lehető legprofesszionálisabb fotóit tölti fel a profiljára; rövid, meghökkentő, frappáns bemutatkozást ír; felkészülten érkezik a randira; a kapcsolat korai szakaszában még véletlenül sem beszél a gyengeségeiről; és persze pontosan tudja, mit várhat a Tindertől, a Randivonaltól, vagy akár a Puncs.hu-tól.

Vajon Van Gogh hány festményét adta volna el, ha testvérénél talpraesettebb ügynököt választ? Talán egészen másként alakul sorsa. A marketing nem csalás, nem hazugság, nem üres fecsegés vagy tartalmatlan lufifújás. Maga a tudatos evolúció, a célirányos teremtés. Óriási baklövés, ha feleslegesnek, vagy az ördögtől valónak tartjuk. A legjobb bort is ki kell vinni a piacra - de minimum egy nyamvadt cégérrel jelezni kell a pincét, ha be szeretnénk csábítani a szomjas vándort.

Igazi gyöngyszem, iskolapéldája annak, amikor az ostobaság találkozik az aljassággal. A féltékeny, klimaxos anyós frázisa, akit kegyetlenül sújt az élet: nemhogy elvette tőle imádott fiát az a ribanc, de még arra sem képes, hogy hagyományos módon világra hozzon egy gyereket...

Mindjárt az elején tisztázni érdemes: egy bonyodalmaktól mentes, természetes szülés előnyösebb, mint a császármetszés. Nem csupán a gyorsabb lábadozás, a kisebb fertőzésveszély, a kevesebb szövődmény és a rövidebb kórházi tartózkodás miatt. Ha a szülést nem előzte meg vajúdás, nagyobb az esélye annak, hogy probléma lesz a szoptatással. Az allergiás és asztmás megbetegedés is gyakoribb a császáros gyerekeknél. Az sem utolsó szempont, hogy a sikeres hüvelyi szülés katartikus diadalélménnyel jár, anyának és gyermekének egyaránt. Talán ez az oka annak is, hogy ilyenkor kevésbé jellemző a szülés utáni depresszió, mint császármetszés esetén.

A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű. Számtalan oka lehet annak, amikor a természetes szülés szóba sem jöhet. Ilyen a farfekvés, a téraránytalanság (amikor a magzat koponyája nagyobb, mint a medencenyílás), az anya szívbetegsége vagy látássérültsége, illetve a több korábbi császármetszés szintén kizáró körülmény. Az sem ritka eset, amikor egészen előrehaladott fájások esetén sem történik meg a megfelelő tágulás. A pici ugyan derekasan küzd a világrajöveteléért, ám ennek az igyekezetnek sokszor az a vége, hogy a köldökzsinór a nyakára tekeredik, ilyenkor pedig elkerülhetetlen az azonnali operáció. Azt kell világosan látni, hogy a császármetszés elsősorban egy életmentő lehetőség, s mint ilyen, áldott és szent dolog. Az emberi evolúció - vagy ha úgy tetszik: teremtés - egyik mérföldköve. A történelem során a szülések megszámlálhatatlanul sokszor együtt jártak a halállal. Hol a gyermek, hol az anya, hol mindkettő halálával. Elképesztően szerencsések vagyunk, hogy a jelenkorban élhetünk. Az orvostudomány néhány generációval ezelőtti szintjén két gyermekem közül egyik sem élte volna túl szülést, s én vigasztalhatatlanul elkeseredett volnék.

Még ha profánnak is tűnik az összevetés, olyan ez, mint a női keblek kérdése. Semmi sem jobb egy formás, természet adta mellnél. Egy plasztikai úton előállított gyönyörűség ugyan egy fokkal kevésbé vonzó, ám egy természetes, de formátlan mell kifejezetten illúzióromboló. Ugyanígy: semmi sem jobb, mint egy bonyodalmaktól mentes hüvelyi szülés. Egy fokkal kevésbé szerencsés a császármetszés. És mindkettőnél mérhetetlenül szomorúbb dolog egy oxigénhiányos újszülött. Mint minden emberi tettet és gondolatot, a szülés dilemmáját is érdemes etikai szempontból megközelíteni. Tekintve, hogy a magzat egészségét - önmagában, normál lefolyás esetén - egyik eljárás sem veszélyezteti, abszolút méltánytalan morális ítéletet mondani a császármetszést választók felett. Nehezen tudnám megvédeni azokat az anyákat, akik dohányoznak, drogoznak, vagy masszívan alkoholizálnak a terhességük alatt. Azok mellett sem állnék ki, akik bántalmazzák, vagy elhagyják gyermeküket. A császáros szülést még véletlenül se soroljuk e vétkek közé! S ha a magzat szempontjából nincs is morális vetülete a kérdésnek, úgy az anya oldaláról nézve feltétlenül. Ez pedig úgy fest: mindenki egyedüli tulajdonosa a saját testének. Sem az anyós, sem a postás, sem a rendőr, sem a villanyszerelő nem szólhat bele abba, hogy egy nő milyen szülési metódust választ. Ha az utóbbiak közül az egyik történetesen a kedves apuka, akkor is legfeljebb véleményt fogalmazhat meg. Morális alap, hogy a döntés az anyáé.