Amikor véget ér egy kapcsolat, a férfiak többsége azzal vigasztalja magát, hogy ő aztán tényleg nem tehet semmiről. A valamivel nyitottabb elmével bírók úgy nyilatkoznak: kettőn áll a vásár. De csak nagyon kevesen képesek felismerni azt az elemi igazságot, mely szerint csaknem mindig a férfié a felelősség. De frankón.

Kezdjük a legelemibb hibával! Egy csomó fickó választ társául hisztérikus, idegbeteg, féltékenykedő, bosszúálló, zsémbeskedő, passzív-agresszív nőt. Minek?? Az ilyeneket már a második randin el kell hajtani a fenébe. Olyan nem létezik, hogy egy szende széplány csupán a harmadik gyerek megszületése után kezd elsárkányosodni. Lángokat lövellő attitűdje már a kezdet kezdetén ott fészkelt benne. Ha egy férfi ezt nem szúrja ki idejekorán, az meg is érdemli a sorsát.

Szintén klasszikus probléma, hogy a fix párkapcsolat kényelmét élvező férfiember elengedi magát és igénytelenné válik. Azelőtt sportolt, most pocakot növeszt. Azelőtt elsőrangúan öltözködött, most tesz a divatra. Azelőtt izgalmasabbnál izgalmasabb randikra vitte párját, most csak ül otthon a monitor előtt. Azelőtt csak hétvégén és társaságban ivott, most minden nap és minden élethelyzetben. Azelőtt sosem emelt volna kezet egy nőre, most meg... Kár tovább ragozni. Látunk magunk körül épp elég hasonlót. Higgyük el: olyan nincs, hogy egy nő nem jelzi, ha gondja van. A férfi ott kezdődik, hogy azonnal észreveszi a másik rosszkedvét, letörtségét, apátiáját. A társa boldogan fogja megosztani vele, mi a baj. A legtöbbször még csak Sherlock Holmesnak sem kell lenni, megfejtve a megfejthetetlent; párjából egyszerűen áradni fog a panasz.

No de lépjünk túl ezeken a hétköznapi élethelyzeteken! Már csak azért is, mert férfiolvasóim egy jelentős hányada itt már kaparja a falat, mondván: beszéljünk végre a lényegről! Amikor a teremtés koronája mindvégig a saját maximumán teljesít, s a hálátlan nő mégis lelép, minden előzmény nélkül, egyik napról a másikra. Igen, ilyen is előfordul. De ehhez az kell, hogy jöjjön egy új, egy sokkal jobb pasi. És hogy a régi még a saját maximumán se legyen igazán vágykeltő. Pontosan tudjuk, milyen a nők genetikai programozása: a hipergám ösztön foglyai. Ez azt jelenti, hogy mindig az adott helyen és időben elérhető legjobb hímet fogják választani. Vagyis: vagy nekünk kell azzá válnunk és annak megmaradnunk, vagy cseszhetjük. (Illetve pont hogy nem...) Az állatvilágban ez elég szimpla jelenség: a nőstény gorillák a legnagyobbat; a nőstény pávák a legszebb farktollút, s a lugasépítő madarak nőstényei pedig azokat a hímeket kívánják, amelyek a legpazarabb palotákat emelik. És nem ritka az, hogy amint feltűnik a színen egy valamivel erősebb, színesebb, hatalmasabb, azonnal váltanak. Nálunk, embereknél ez azért nem ennyire egyszerű. Ennek két, egymással összefüggő oka van. Amikor bizonyos állatfajok nőstényei kizárólag a genetikai előnyökre hajtanak, olyankor a hímek általában nem vesznek részt az utógondozásban, csakis az örökítőanyagukkal járulnak hozzá a családi projekthez. A homo sapiens esetén - jellemzően - nem ez a helyzet. Különbség az is, hogy az ember sokkal komplexebb lény. Van homora. Van intellektusa. Egyesek tudnak gitározni, táncolni, énekelni. Mások topligás csapatokban fociznak, vagy milliókat keresnek szoftverfejlesztőként. A homo sapiens hímje ezernyi módon lehet vonzó, szemben az állatvilág kanjaival és bikáival, amelyek esetén gyakran egyetlen ismérven áll vagy bukik minden.

Szóval, Ádám megismeri Évát, majd az oltár elé vezeti. Egy aprócska, somogyi falu szülöttei. Az adott községben messze a kalácsképű Ádám a legjobb srác, a lány boldogan megy hozzá. Azután eltelik pár év, és felköltöznek a fővárosba. Az igazán szemrevaló Éva egy multinál helyezkedik el, ahol a belvárosi irodaház hemzseg a piperkőcebbnél piperkőcebb yuppiktól. A lány hamar ráébred, hogy a szintje alatt választott. Hogy férje iránt nem érez valódi vágyat és szenvedélyt. Még nincs közös gyerek, nincs közös ingatlan - pillanatok alatt válhat és válthat. Ádám pedig ott áll értetlenül, s halvány fogalma sincs arról, mi történt és miért. Pedig simán megúszhatta volna. Még jóval a szertartás előtt elkezdhették volna közös, pesti életüket. Mielőbb kikerül a lány a nyílt húspiacra, annál jobb. Hadd nézzen körbe! Hadd mutassa meg magát ő is! Sejthették, hogy a szűlőfalu csupán egy szűk, ennél fogva igencsak torz piac. Ha életük végéig ott maradnak, talán még az aranylakodalmukat is megünneplik. De ha kitágul a világ, olyankor versenyezni kell, s az ordító szintkülönbségek mindig magukban hordozzák a bizonytalanságot, a labilitást.

A valóság az, hogy szinte mindig a férfi cseszi el. Ha el tudjuk érni, hogy egy nő valódi vággyal tekintsen ránk, az már fél siker. (Enélkül belekezdeni sem érdemes.) Ha ezen felül a nő potenciális társat is lát bennünk (mert megbízhatóak vagyunk, jól keresünk, nem vagyunk agresszívek és minden jel szerint szerető és alkalmas apukák leszünk), már szinte meg is érkeztünk. A közös gyerekek mindezeken felül olyan erővel kapcsolják össze a feleket, hogy innen már csak szétrobbantani lehetne őket. Két értelmes és jól kommunikáló ember számára innentől sétagalopp a párkapcsolat. A férfiaknak elsősorban azt kéne megérteniük, hogy a nők hipergám ösztöne - azon túl, hogy lehetetlen megváltoztatni - nem az ellenségünk, hanem a barátunk. Nem harcolni kell ellene, hanem kielégíteni azt. A nőnek minden másodpercben azt kell éreznie, meggyőződéssel és sziklaszilárdan, hogy a férfi, aki mellett él, számára messze a legmegfelelőbb. Nem biztos, hogy a legjóképűbb. Nem biztos, hogy a leggazdagabb. De az tuti, hogy ápolt, előzékeny és odafigyel a másikra, miközben domináns marad, s csak nagyon ritkán engedi át az irányítást.

Én ezt nem látom lehetetlen küldetésnek. Miért vallanak kudarcot mégis oly sokan?

Nem mindenki szereti használni az agyát. Nem is mindenki tudja. Sokaknak elég az, ha az Írás megmondja, mikor mit kell tenniük. Mi több, tömegek gondolják úgy, hogy ez Isten legfőbb funkciója: parancsokat osztogatni a hétköznapi létezés apró-cseprő ügyei mentén. Nem is tévedhetnének nagyobbat.

Az ábrahámi vallások követőit - közel ötmilliárd embert - különösen jellemzi ez az attitűd. A legtöbbjüket egyáltalán nem zavarja, hogy különböző nevekkel illetve pont ugyanazt az istent, az Ószövetség istenét imádják. Azon sem akadnak fenn, hogy ez az isten a különböző nevein különböző elvárásokat támaszt híveivel szemben. Nem okoz gondot számukra, hogy ezt az istent még soha senki sem látta, így erősen sanszos, hogy parancsolatait is emberi elme szülte. És végül azon is simán túllépnek, hogy e parancsolatok oroszlánrésze tökéletesen értelmetlen; néha kifejezetten káros, sokszor csupán formális és felesleges.

Az ortodox zsidóknak meglehetősen sok előírást kell betartaniuk. Különösen a szombat kapcsán - elképesztően sok energiát áldoznak arra, hogy valahogy átverjék, kijátssszák Jáhvét. Nem gyújthatnak lámpát, de ha az automata kapcsoló működésbe lép, csak mossák kezeiket... Nem léphetnek ki az utcára, de ha a belváros fölött egy drótkötelet - eruvot - feszítenek ki, a Teremtő rögtön úgy látja, mintha továbbra is egy belső térben mozognának... Ők így mondják: a rabbinikus hagyomány megenged némi rugalmasságot. Ahelyett, hogy a józan eszükre hagyatkozva szakítanának az immáron semmire sem jó tradíciókkal, kínosan őrzik mindet, mintha ez volna a lényeg; mintha ezen múlna a jövő. Az iszlám annyival rosszabb, hogy kifejezetten térítő vallás. Itt is sok a formális előírás, de még ez a legkevésbé bántó. Amikor azt látjuk, hogy a Korán közel száz helyen buzdít erőszakra a hitetlenekkel szemben, akkor aligha gondolhatjuk, hogy ez volna az egyetemes emberi erkölcs netovábbja. A három ábrahámi gyökerű felekezet közül még a kereszténység tűnik messze a legjózanabbnak. De azért a legtöbben erre sem alapoznánk az életünket. Elég csak Mózes kőtábláira emlékeztetnünk: a tíz parancsolatból mindössze kettőnek van köze a kötelező morálhoz. A kereszténység egyébként is sportot űz abból, hogy híveiben dagassza a bűntudatot - totál mindegy, van-e bármi alapja vagy sem. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy erkölcsi iránytűként e vallások rettenetesen vizsgáznak.

Persze nem az a legnagyobb baj, hogy a vizsgált felekezetek elbuknak az egyetemes morál szigorlatán. Az alapprobléma az, ha a Teremtőre tekintünk úgy, mintha valami smasszer, de minimum erkölcscsősz volna. Ez Isten olyan szintű lefokozása, hogy akár fel is húzhatná az orrát rajta, ha sértődékeny volna.

Még emlékszem a 10-12 évvel ezelőtti szombat délelőttökre. Mint az apukák többsége, ilyenkor én jártam végig a környék összes játszóterét a gyerkőcökkel. Figyeltem, hogy jönnek ki egymással, illetve más apróságokkal. A legkevésbé sem kívántam fegyelmezni őket. Ha muszáj volt (mert veszélyeztették egymást, vagy magukat), természetesen megtettem, de a legboldogabb akkor voltam, ha konfliktus esetén maguktól megállapodásra jutottak. Ha nincs szükség felsőbb hatalomra, úgy jobb megmaradni a háttérben. Valahogy így képzelem Isten szerepét és jelenlétét is. Hiszem, hogy mosolyog a felhők felett, ha békésen létezünk egymás mellett. Látom magam előtt, milyen borús, ha gyilkoljuk egymást. S meggyőződésem, hogy kifejezetten haragos, ha az ő nevében pusztítunk. Isten mindazonáltal nem csendőr és nem börtönőr. Nem csap oda minden pisszenésre. Még csak nem is rabbi, vagy törvényalkotó. Hagyja, hogy felnőtt módon megszövegezzük életünk szükséges játékszabályait. Nem akar fegyelmezni. Alig várja, hogy végre felnőjünk mellé, hogy érett, majdhogynem egyenrangú társaira, s ne vásott kölykeire tekinthessen. 

Mire való tehát az Isten, ha nem arra, hogy parancsolatokkal és büntetésekkel kordában tartsa létezésünket? A magam részéről úgy gondolom: a homo sapiens küldetése az, hogy társ legyen a teremtésben. Hogy alkosson. És hiszem azt is, hogy minden egyes emberben szunnyad valamiféle kreativitás. Beethoven mindig azt mondta: ő nem kivételes tehetség, csupán lekottázza azt, amit a Teremtő sugall számára. Hitem szerint mindannyian így vagyunk ezzel. A legtöbben nem vagyunk Beethovenhez mérhető zsenik, viszont mind megkapjuk az alkotáshoz, a teremtéshez szükséges impulzusokat, intuíciókat, áldásokat. A legtöbbször magunk sem tudjuk, honnan érkezett az adott dallam, szó, vers, vagy gondolat. Időnk sincs végiggondolni, miért úgy érünk a labdába, ahogy, csak azt látjuk, hogy kapáslövésünk a hálóban köt ki. Felébredünk reggel egy vadonatúj ötlettel, mely megoldást kínál valamely komoly problémánkra. Sugallatot kapunk, hogy menni kell, vagy maradni; venni vagy eladni; emelni a tétet, avagy eldobni lapjainkat. Belekezdünk egy történetbe, egy kapcsolatba, egy munkába, egy vállalkozásba, és vakon bolyongunk egy ideig, majd azt tapasztaljuk, hogy ismeretlen eredetű segítségeket kapunk. Elménk futószalagon szállítja a kreatívabbnál kreatívabb mozaikdarabkákat, egészen addig, amíg a szükséges kép össze nem áll. Isten olyan gazdag és olyan bőkezű, hogy a legtöbben el sem tudjuk képzelni. Szinte bármit megkaphatunk, szinte bármilyen gondunk orvoslást nyerhet. Csak hit kell hozzá, nyitott elme és szeretet. Lemondóan, begubózva, magunkba fordulva, gyűlölködve nem sok babér terem senkinek.

Jómagam azt mondom: használjuk Istent arra, amire való! Kérjünk tőle áldást, sugallatot, sőt csodát! Ha az ábrahámi vallások szintjén vegetálunk, a Mennyei Atyát szigorúnak, haragosnak és örökké büntetőnek látva, úgy megfélemlített kisgyermekek maradunk csupán, akik az égvilágon semmit sem profitálnak a Teremtő elképesztő gazdagságából. Mint akik megkapták a tűzpiros Ferrarit, de soha ki sem hajtanak a garázsból. Mindannyian többre születtünk.

Először csak bohóc volt. Később maga lett az ördög. Mi több: Hitlerhez kezdték hasonlítgatni. Azután jött a hónapokig tartó, vágyvezérelt mantra: úgyse nyerhet... úgyse nyerhet... az nem létezik, hogy nyerhet. Miután mégiscsak nyert, következett az, hogy úgysem tud változtatni semmin. Hát tessék!

Martin Luther Kingre mindkét politikai tábor előszeretettel hivatkozik. A globalista baloldal azért, mert fekete volt és a maga korában haladó szellemiségűnek számított. A patrióta jobboldal pedig azért, mert alapvető erkölcsi igazságokat fogalmazott meg. "Van egy álmom: négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket." Ehhez képest mit mond Donald Trump beiktatási beszédében? "Olyan társadalmat fogunk felépíteni, amely érdemeken alapul, és nem a bőrszínt figyeli." - Nem érdekes ez? Ma már a vak is látja, hogy Martin Luther King örökségét a konzervatív oldal viszi tovább; az internacionalisták már nagyon régen szakítottak a színvakság (és persze a liberalizmus) eszményével.

 SAM BRINTON, AZ AMERIKAI ATOMENERGIA HIVATAL HELYETTES TITKÁRA

Trump első intézkedései közt visszavonta elődje, Joe Biden 78 rendeletét. Ezek jelentős része a DIE (diverzitás, befogadás és egyenlőség) program jegyében születtek annak idején. Ilyen volt például az EO14035 sorszámú, amely különösen hangsúlyozta az LMBTQ munkatársak előnyben részesítését a szövetségi kormányzatban. Az új elnök ugyanígy eltörölte az EO13988 sorszámú rendeletet is, amely többek közt kimondta, hogy a transznemű sportolók a nemi identitásuknak megfelelő mezőnyben versenyezhetnek. Ennek értelmében akár férfiak püfölhettek nőket, ahogy erre számos példát láthattunk is. Trump kimondta továbbá, hogy mostantól csupán két nem: férfi és nő létezik Amerikában. Kezd tehát helyreállni a rend; a mocsár lecsapolása természetes módon az ideológiai vadhajtások lenyisszantásával kezdődik. Persze minderre az átlagos, három agysejttel rendelkező Orbán-fóbiás csak legyint: mi közünk mindehhez? Nálunk nem voltak sem tűzvészek, sem egyéb katasztrófák, melyek a (diverzitás oltárán feláldozott) hozzáértés hiánya miatt következtek be, vagy váltak igazán pusztítóvá. Nyilván nem voltak. Hiszen mi eddig is a normalitást képviseltük. Kaptunk is büntit érte rendesen. Nem beszélve szegény Hámori Lucáról, akit talán egy olimpiai aranytól fosztott meg e progresszív őrület.

Beiktatási beszédében Trump közölte azt is, hogy elnöki rendeletet ír alá a "kormányzati cenzúra leállításáról" és a véleménynyilvánítás szabadságának helyreállításáról. Továbbá döntött a John Fitzgerald Kennedy, Robert F. Kennedy és a Martin Luther King elleni merényletek aktáinak nyilvánossá tételéről. Üdítő, a valódi liberalizmus jegyében fogant intézkedések ezek is. Érdemes volna csak pár pillanatra eltűnődni mindenkinek azon, milyen erős a kontraszt a két politikai tábor között. A múlt a cenzúrát, a PC kommunikációt, a szájzárat, a titkolózást képviselte, a jövő ezzel szemben a szabadságé. Tessék választani! Világos persze, hogy három agysejttel ez sem könnyű feladat.

Ahogy ígérte, Trump fellép a migrációval szemben. Tízezer katonát vezényelnek a mexikói határra és minden illegális határátlépőt azonnal őrizetbe vesznek és kitoloncolnak. Az új elnök azonnal leváltotta az amerikai parti őrség vezetőjét is. Trump utasította a külügyminisztériumát, hogy a külföldi - elsősorban mexikói és dél-amerikai - drogkartelleket nyilvánítsa terrorszervezetté. Ettől azt reméli, hogy új eszközöket ad majd a hatóságok kezébe a kábítószer-maffiával szemben. Tisztán látszik: intézkedései a rendet és a biztonságot célozzák. A baloldal az elmúlt évek során - mind az Egyesült Államokban, mind Európában - mindent elkövetett annak érdekében, hogy a káoszt, a felfordulást, az erőszakos bűnözést, a terrort és a permanens világforradalmat természetesnek, sőt kívánatosnak állítsa be. A Biden-adminisztráció az "elfogás és szabadon engedés" politikáját képviselte az illegális bevándorlókkal szemben, bízva abban, hogy majd önként megjelennek a kijelölt bírósági időpontban... Na persze. Trump véget vet ennek a gyakorlatnak. Őszintén remélem, hogy idővel a fejekben is rendet tud majd tenni. Az önmagukat balliberálisnak nevezők legnagyobb történelmi bűne az, hogy a többségi társadalmat sehol a világon nem kívánják megvédeni az erőszakos bűnözöktől, mert a szemükben a migráns, a muszlim, a fekete, vagy épp a roma származás olyan kártya, mely bármire feljogosítja az illetőt. A magam részéről nem elégszem meg azzal, ha végre rend lesz a világban. Csakis akkor leszek elégedett, ha a társadalmak megértik végre, hogy a liberalizmus és a rend nem egymást kizáró, hanem épp ellenkezőleg: egymást erősítő fogalmak. Aki pedig a bűnözők pártját fogja, az méltatlan arra, hogy liberálisnak nevezze magát.

Pénteken az amerikai külügyminisztérium leállította az Egyesült Államok legtöbb külföldi segélyprogramjának végrehajtását és finanszírozását. Az intézkedésről Marco Rubio, a tárca vezetője tájékoztatta az Egyesült Államok minden külképviseletét. Még nem látni, milyen hatást gyakorol e döntés az ukrajnai helyzetre. Egy biztos: Putyin és Trump találkozója előkészítés alatt, s a világ jó része arra számít, hogy e közeljövőbeli megbeszélés a háború befejezését hozhatja el. Meglátjuk.

Trump kapcsán sok mindent el lehet mondani. Egy biztos: nem ül a fenekén. De van is mit tenni: Biden akkora szemétdombot hagyott maga után, amekkorára nem sok példát láttunk amerikai történelem során. 

Ahogyan sokan mások, magam is elég sűrűn használom a ChatGPT-t. Ha a téma semleges, kérdéseimre többnyire használható válaszokat kapok. Ám ahogy sikamlósabb területekre érünk, rögtön behúzza a kéziféket az én virtuális beszélgetőtársam. Mintha a politikai korrektségre lenne programozva.

Kezdjük egy viszonylag ártatlan témával, melyet a progresszív közbeszédben igencsak átjár a túlzott, a valóságot erősen elferdítő tapintat. Kíváncsi voltam, miként vélekedik a mesterséges intelligencia a fizikia vonzerőről. E kérdés kapcsán rengeteg téveszme él a világban, e blogon is százszor érintettük már. Mióta Rubens festővászonra vitt néhány kövér csajszit, azóta sokan elhiszik, hogy ez is lehet vágykeltő, mitöbb, hogy a szépség úgy általában totál szubjektív dolog. A következő párbeszédet - ahogyan a többit is - szerkesztve közlöm, ami azt jelenti, hogy az élvezhetőség kedvéért csakis a lényeget hagyom meg, a hosszú kifejtésekkel nem untatom a nagyérdeműt.

• Mi a különbség egy szép és egy csúnya nő között?
• A „szép” és a „csúnya” kifejezések szubjektívak és kulturálisan változóak, így a különbség közöttük leginkább egyéni ízlésen, társadalmi normákon és személyes preferenciákon alapul. Fontos megjegyezni, hogy a szépség nem csupán a külsőségekről szól. A belső szépség, mint a kedvesség, intelligencia, személyiség, és a másokkal való empatikus kapcsolat szintén meghatározó tényező lehet a vonzerő megítélésében.
• Számítanak-e a szépségben az arc méretarányai?
• Igen, a szépségben igen fontos szerepet játszanak az arc méretarányai és a különböző arcvonások közötti távolságok. Az emberek hajlamosak azokat az arcokat vonzónak találni, amelyek bizonyos arányokban és szimmetriában megfelelnek az ideálisnak, amit a biológiai és kulturális tényezők egyaránt befolyásolnak.
• Ez nem ellentmondás? Hiszen objektív szempontokat említesz, amelyek a szépséget meghatározzák.
• Érthető a kérdésed, és valóban érdekes a téma, hogy hogyan egyeztethetők össze az objektív és szubjektív tényezők a szépség megítélésében. Az, hogy vannak olyan objektív szempontok, amelyek a szépséget meghatározzák, nem zárja ki azt, hogy a szépség végső soron szubjektív érzés és kultúránként, egyénenként változó.
• Te is elismered, hogy a kutatások szerint az emberek hajlamosak olyan arcokat vonzónak találni, amelyek szimmetrikusak és arányosak. Ezt gyakran az egészség, a genetikai erőforrások és a jó reprodukciós esélyek jeleként értékelhetjük. Ez azt jelenti, hogy százból kilencvenkilenc ember ugyanazt fogja szépnek látni. Miért ragaszkodsz mégis ahhoz, hogy a szépség szubjektív?
• Valóban, amikor az arc szimmetriájáról és arányosságáról van szó, a kutatások azt mutatják, hogy az emberek jelentős része hajlamos hasonló jellemzőket vonzónak találni. Az objektív tényezők, mint a szimmetria és az arányosság valóban az evolúciós pszichológiai háttérre vezethetők vissza, és bizonyos mértékig elmondhatjuk, hogy a többség ugyanazokat az arcvonásokat találja vonzónak. Ez azt sugallja, hogy van egy objektív alapja annak, hogy miért találunk egyes arcokat szépeknek, és valóban a legtöbb ember hasonló dolgokat értékelhet esztétikusan.
• Változott-e a női szépségideál az elmúlt évezredek során?
• Igen, a női szépségideál jelentősen változott, a különböző kultúrák, társadalmi normák és történelmi környezetek hatására más és más eszményeket alakítottak ki.
• Te is elismerted, hogy alapvető, evolúciós genetikai okai vannak annak, hogy mit látunk szépnek. Megváltoztott ezek szerint a genetikánk?
• A szépségről alkotott elképzeléseink mögött nemcsak társadalmi és kulturális tényezők állnak, hanem bizonyos evolúciós és genetikai alapú preferenciák is. Az evolúciós pszichológia szerint a szépség bizonyos jellemzői, mint a szimmetria, a tiszta bőr, a fiatalság és a termékenységre utaló jelek, egyes alapvető biológiai és genetikai hajlamokkal is összefüggésben állnak, mivel ezek a jellemzők a túlélés és a szaporodás szempontjából előnyösek lehettek a múltban.

A világ már jó ideje két részre szakadt. Globalistákra és patriótákra. Ha úgy tetszik: ideológiák által fűtöttekre és pragmatikus gondolkodásúakra. Még egyszerűbben: komplett idiótákra és józanokra. Persze, mondhatnánk erre: ez mindig is így volt. Mindig is születtek és éltek köztünk őrültek, elmebetegek. Még az uralkodók és egyéb országvezetők között is akadtak tébolyodottak szép számmal. Csakhogy egészen a 21. század kezdetéig ők voltak a kivételek. Ma már nem ez a helyzet. A posztmodern kor trónra ültette az idiotizmust, mi több: számonkéri a józanságot, amiért nem hajlandó behódolni az őrületnek. Lássuk hát, miként teljesít a balliberális bolondokháza a világ legfényesesebb, nyugati felén!

EGYESÜLT ÁLLAMOK

Látjuk a képeket, olvassuk a híreket. Döbbenet, ami Kaliforniában zajlik. Tizenhat haláleset, több tízezer ember kitelepítése, sok ezer épület a lángok martaléka, a kár - az előzetes becslések szerint - akár a 150 milliárd dollárt is elérheti. (Csak hogy érzékeljük a nagyságrendet: ez jóval több, mint a három balti állam éves GDP-je együttesen.) Karen Bass, Los Angeles demokrata polgármestere csak széttárja a karját - a maga részéről tehetetlen. A katasztrófa kezdetén a ghánai elnök beiktatásán vett részt - nyilván afrikai gyökerei fontosabbak, mint a fehér amerikaiak élete, vagyona, biztonsága. A helyi tűzoltóságnál is már egy ideje a sokszínűségre került a hangsúly az alkalmasság helyett. A Pride rendezvényeken való részvétel alapkövetelménynek számít, de a különböző LMBTQ témájú és egyéb balos fejtágítókra is egymillió dollárt költöttek 2022 és 2023 között. Kalifornia és Los Angeles számára minden lényeges volt, amit a globalista elit képvisel: az ukránok, a feketék, a szexuális kisebbségek, a hajléktalanok és a drogosok támogatása - egyedül az nem, ami az állam és az önkormányzat valódi feladata: a polgárok védelme. Los Angeles 17,5  millió dollárral csökkentette tűzoltóságának éves költségkeretét, hiszen kellett a pénz a sokkal előrevalóbb, ideológikus célok megvalósítására. Érdemes felidéznük a tavalyi dunai árvizet; a kormány úgy menedzselte a katasztrófavédelmet, hogy öröm volt nézni. Orbán lemondta találkozóit, mert fontosabbnak ítélte a magyarok életét, vagyonát és biztonságát. Ez a különbség a két világlátás között: tűz és víz a kettő.

EGYESÜLT KIRÁLYSÁG

"A békeidőben elkövetett legnagyobb bűn és eltussolás a brit történelemben." - így fogalmaz Dominic Green, a Wall Street Journal publicistája, amikor a brit gyereklányok migránsok általi sorozatos megerőszakolásáról ír. Mindenki tudott róla. Az érintett önkormányzatok. A rendőrség. És persze a mindenkori brit kormány, legfőképp a jelenlegi miniszterelnők, a munkáspárti Keir Starmer. Ez a borzalom immáron hosszú évtizedek óta tart, az áldozatok száma sok százra tehető, de ez eleddig senkit sem zavart, mert fehér kislányokról volt szó; szegényekről, árvákról, gyermekotthonok lakóiról. A multikulturalizmus bukott modelljének védelme sokkal lényegesebb ideológikus szempont, mint néhány száz kislány élete. Ha ezeket az eseteket kivizsgálták volna - mondják -, az feszültséget keltett volna a különböző együttélő népcsoportok között... Megismétlem, mert ez a baloldali politika lényege: NEM AZ ERŐSZAK A ROSSZ, hanem a rasszizmus, vagy annak látszata. Nem az kelt feszültséget, ha a pakisztáni és bangladesi brutális bűnözők fiatalkorú lányokat erőszakolnak meg. Hanem az, ha többségi társadalom ezt szóvá teszi... Csak emlékeztetnék, mi történt tavaly idehaza, amiből a köztársasági elnök és az igazságügyi miniszter lemondásával járó óriási pedofilbotrány keveredett. Az is nagyon gáz, de micsoda ehhez képest? Óriási a különbség a két világlátás közt: tűz és víz a kettő.

NÉMETORSZÁG

Berlin, Hamburg, Magdeburg... annyit emlegettük már a migráns-hátterűek örült tombolását és barbár terror-attitűdjét, hogy szinte belefásul az ember. Már nincs karácsony, és nincs szilveszter erőszakhullám, késelés és tömeggyilkosság nélkül. De a német elitet ez sokkal kevésbé zavarja, mint Elon Musk, aki riportot készít az AfD társelnökével. Értjük ezt? Az ország egyik legnépszerűbb pártjával szóba állni, az maga a botrány, az maga a durva beavatkozás Németország belügyeibe. Az senkinek sem bökte a csőrét, hogy a német kormányok immáron hosszú évek óta úgy viselkedtek, úgy komminikáltak és olyan döntéseket hoztak, mintha az Egyesült Államok gyarmati helytartói volnának. De most, hogy új elnököt választottak a tengerentúlon, amelynek stábja - az előző gárdánál jóval szelídebben - kezdi betenni a lábát az ajtórésbe, a német vezetésben rögtön feléled a függetlenség iránt vágy... Átlátszó és beteg egy banda. Nem árt, ha tudjuk: Ma már a migráns-hátterű német választók aránya eléri a 12%-ot, s a kormány a gyorsított honosítás eszközét használja, hogy ezt az értéket minél nagyobbra hízlalja. (Nem mintha a jócskán magasabb szaporodási ráta önmagában nem lenne elég, hogy a közeljövőben kikiáltsák a német kalifátust...) Az elmúlt 10-15 évben Németország az égvilágon mindent megtett, hogy megsemmisítse polgárai kultúráját, jólétét, biztonságát. Őket sem kéne követnünk az önpusztítás szomorú ösvényén.

 AUSZTRIA

A sógorok tavaly ősszel választottak; az Osztrák Szabadságpárt végzett az élen. Alexander Van der Bellen államfő azonban nem a győztest, hanem a második helyezett Osztrák Néppárt elnökét bízta meg a kormányalakítással. Már ez önmagában világbotrány volna, ha a józanság uralkodna a bolygón. De lépjünk is túl ezen az apróságon, már csak azért is, mert pár hónap huzavona után, január 6-án Herbert Kickl, az FPÖ elnöke végül mégis csak megkapta a lehetőséget a kormánykoalíció felállítására. Több se kellett Brüsszelnek! Az Európai Bizottság azonnal büntetés kiszabását helyezte kilátásba. No nem a Szabadságpárt bevándorlásellenes attitűdje miatt. Mit képzelünk? Nem is békepártisága okán. Hová gondolunk? Még csak nem is a jobboldali adópolitikája miatt. Dehogy. Ausztria túlzott költekezése miatt. Eddig ez valahogy nem volt gond. Most, hogy Kickl alakíthat kormányt, rögtön szemet szúrt az éber brüsszelitáknak. Még kormány sincs, de máris kaptak egy szigorú határidőt: január 21-ig kell bemutatni azt a kidolgozott és szigorú tervet, amely a kiadások csökkentésével garantálja, hogy nem száll el a költségvetési hiány. Vicces ez a balos bűnbanda. Az elmúlt öt év során Franciaország és Olaszország hiánya mindvégig jócskán meghaladta az osztrák értéket. 2024-re vonatkozóan is ezt látjuk. De ez nem számít. Az ő költségvetési hiányuk tetszetős, EU-konform, de legalábbis elnézhető. Csakis a politikai bosszú mozgat mindent, már a látszatra sem adnak.

ROMÁNIA

Romániában az alkotmánybíróság december 6-án érvénytelenítette az elnökválasztás 2024. november 24-én lebonyolított első fordulóját, és elrendelte a teljes választási folyamat megismétlését, miután a Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) megállapította, hogy a legtöbb szavazatot összesítő, az egykori antiszemita és magyarellenes Vasgárdával nyíltan szimpatizáló Calin Georgescu független jelölt kizárólag közösségi platformokon kampányolt, s a TikTok videói terjedését külföldi beavatkozás segítette... Vicces. Mindenki kampányol közösségi platformokon. Az sosem volt titok, hogy a Facebook a globalista tábort tolja. A magyar baloldal kampányfinanszírozási botrányai sem zavarták soha az EU-adminisztrációt. Ez mind tök oké. Csak a TikTok a gáz. Beszarás az egész. Az Orbán-kormányt ezer apró hülyeséggel piszkálják, jogállami hiányosságokra hivatkozva. Mindent háromszor teljesítettünk, amit Brüsszel eleddig kért, de az nem számít. Bezzegrománia a jogállamiság fellegvára még úgy is, ha simán törlik a választási eredményt, csak mert a regnáló hatalomnak nem tetszik a népakarat. Brüsszel pedig egy büdös szót sem szól.

***

Bevallom, a legkevésbé sem értem a magyar balos szavazókat. A szemük előtt omlik össze, s porlad hamuvá az a világ, amit ők maguk képviselnek. A kommunizmushoz hasonlóan annak kishúga, a balos progresszió is megbukik mindenütt, ahol csak felüti a fejét. Miért gondolják, hogy ugyanezt a velejéig romlott ideológiát lehet jól is működtetni? Miért gondolják, hogy akik ezt a velejéig romlott ideológiát erőltetik és finanszírozzák, azok majd a magyar szponzoráltjaiknak megengedik, hogy kilógjanak a sorból, és ne hajtsák végre az őrület parancsait? Mi jelenleg még el vagyunk kényeztetve, mert az állam ellátja az alapvető feladatait, s a lehetőségeihez mérten megvédi polgárait a természeti katsztrófáktól, a bűnözéstől, az általános agressziótól. Könnyű osztanunk az észt a fotelből, miközben tudjuk, hogy kislányunk biztonságban hazaér az iskolából, sőt az esti edzésről is, hiszen odakint nem járnak szörnyek. Még. De az ég óvjon meg minket a tesze-tosza, nemtörődöm, ideológiáktól vezérelt politikusoktól! Karácsony Gergely jól mintázza a balos vezetőt, s ad is némi ízelítőt abból, mit jelent a totális felelőtlenség. Körülbelül erre a pusztító semmittevésre számíthatnánk egy esetleges kormányváltás esetén. Azután jöhet tűzvész, jöhet utcai erőszak, jöhet a demokrácia teljes felszámolása - aligha védené meg bárki a pórul járt magyar polgárt. Isteni szerencse, hogy a hazai lakosság döntő többsége még nem veszítette el a józan eszét.

Tíz napja röhögök ezen a hülyeségen. Valamelyik okostojásnak feltűnik, hogy a költségvetés tartalmaz egy 8,4 milliárdos tételt, amely a választások kapcsán kerülhet felhasználásra. Rögtön elindul a fantáziálás: a Fidesz megpróbálja kihasználni, hogy Magyar Péter még nem áll készen a kormányzásra, ezért még az idén előrehozott választásokat tervez... Teszi ezt suttyomban, fű alatt, csak hát az éles szemű ellenzékieket nem lehet ám megtéveszteni... A vicc az, hogy ezt nem egy borsodi kocsmában hallottam fogatlan hajléktalanoktól, hanem kifejezetten értelmes fickók találtak meg ezzel az ökörséggel. Valódi szellemi mélyrepülés, amit az Orbán-fóbiások körében látni. A gyűlölet lassan a szó szoros értelmében elhomályosítja az elméjüket.

A rend kedvéért fussuk meg a kötelező köröket: előrehozott választásokat kormányválság esetén szokás tartani. Ilyenről Magyarországon szó sincsen. A Kormányzati Tájékoztatási Központ le is rendezte annyival a kérdést, hogy a forrás jelentős részben informatikai fejlesztéseket szolgál. A Nemzeti Választási Iroda tételesen fel is sorolta, melyek ezek. Az egész ügy egy nagy, üres lufi, önmagában nem is érdemelne több szót.

Számomra sokkal érdekesebb az, ahogyan az Orbán-gyűlölők gondolkodnak. Illetve ahogyan nem teszik, csak hülyítik egymást totál következetlenül. Most játsszunk el a gondolattal, hogy a Fidesz valóban szeretné bebetonozni a hatalmát még az idén. A Karmelita egyik sötét, elfüggönyözött szobájában összeült Orbán, Rogán, Lázár, meg még néhány agytröszt, és meghozták a döntést. Tényleg annyira idióták lennének, hogy azonnal le is buktatják magukat? Tizenöt éve mást sem hallunk, csak azt, hogy ezek milyen rafináltan lopnak, csalnak, hazudnak. Tényleg nem tűnik fel senkinek, hogy a két állítás nem fér össze egymással? Továbbá: tizenöt éve mást sem hallunk, mint azt, hogy Magyarországon diktatúra van, a jogállamiságot felszámolták, a kormány azt tesz, amit akar. És ebbe az irdatlan nagy diktatúrába annyi azért nem fér bele, hogy év közben simán módosítják a költségvetést? Ehhez még kétharmad sem kell, elég egy egyszerű parlamenti többség... Azt már nem is feltételezem az O1G idióták többségéről, hogy a memóriájuk két hétnél tovább bármiféle információt képes volna tárolni, így csak félve emlékeztetek 2006 őszére. Ha volt pillanat a rendszervátás óta eltelt harmincöt évben, amikor indokolt lehetett volna előrehozott választásokat tartani, úgy az feltétlenül olyan volt. De mégsem tartottak, s a Fidesz türelmesen kiböjtölte a következő három és fél évet. Még egy ilyen válságokkal teli, elviselhetetlenül pocsék kormányzati időszakban sem ment szembe a jól bejáratott választási renddel. Miért tenné 2025-ben, amikor tizedannyi érdeke sem fűződik hozzá, mint annak idején? Úgy tűnik, a balosok elirigyelték a jobboldal összeesküvés-elméleteit, s elkezdték legyártani a sajátjaikat. Az viszont egész egyszerűen elszomorító, hogy ezt is milyen irgalmatlanul alacsony intellektuális szinten teszik.

Számos elemző megírta már, hogy jelenleg egyik politikai erőnek sem áll érdekében, hogy Magyarország előrehozott választásokat tartson. Magam is így látom. A TISZA Párt még nem áll készen a kormányzásra - ez elég nyilvánvaló. De lesz olyan pillanat, amikor majd kompetens országvezetőként tekinthetünk Magyar Péter csapatára? Már lassan egy éve, hogy ez a srác feltűnt a színen. Pillanatok alatt becsatornázta és elszipkázta az ellenzéki szavazatok oroszlánrészét, kimondva a halálos ítéletet a Momentumra, a Jobbikra, az MSZP-re, s az összes többi jelentéktelen kis pártra. És azóta nem történt az égvilágon semmi. Nemhogy nem látunk nagy formátumú egyéniségeket megjelenni MP oldalán, de a vezér hisztirohamot kap, ha bármelyik - a nagy közönség számára ismeretlen - párttársa önállóan nyilatkozni mer. Hogy lesz ebből valaha is hiteles kormányerő?

A nyolcvanas évek legvégén már látni lehetett, kik fogják formálni a közéletet az MSZMP bukása után. Ismertük Lakitelek húzóneveit, illetve a Demokratikus Ellenzék, a későbbi SZDSZ értelmiségi arcait. 1990 és 2024 között sem volt soha olyan pillanat, hogy zsákbamacskát játszottunk volna. Előre tudni lehetett, hogy kikkel veszi majd körbe magát Horn, Orbán, Medgyessy, vagy éppen Gyurcsány, ha hatalomra kerül. 2022 és 2024 között a DK odáig ment, hogy egy árnyékkormányt is felállított, megmutatva a regnáló vezetés alternatíváját. Hitem szerint ez egy tisztességes kezdeményezés, még akkor is, ha szavazatok tekintetében nem sokat hozott a konyhára. Ebben benne volt az is, hogy valami elképesztően inkompetens csapatot láthattunk: a 13 fős brigádból hatan totál ismeretlenek, heten pedig ezerszer megbukott politikusok voltak. Varju László, Gy. Németh Erzsébet, Vadai Ágnes, Molnár Csaba, Kálmán Olga... viccnek is rossz ez a névsor. De még így is ez a paródia-banda volt a csúcs, amit az ellenzék az elmúlt 15 évben felmutatni tudott. Most itt van a TISZA Párt, az elnökön kívül nulla, ismétlem nulla húzóarccal. Én elhiszem, hogy a végtelenül igénytelen O1G-tábort nem érdekli, ki lesz a jövő gazdasági minisztere, vagy hogy ki fog csodát tenni az egészségügyben, esetleg az oktatás terén. De senki mást sem?

Lassan egy éve Magyar Pétertől hallgatjuk a leghangosabb hisztit, hogy milyen pocsék idehaza minden. Nos, az volna a minimum, hogy alternatívát kínál. Én ennek a nyomát sem látom. Bár újévi beszédében ő maga követelte az előrehozott választásokat, tényleg jó nagy szarban volna, ha holnaptól neki kéne kormányoznia az országot. Vajon 2026-ig összeránt egy használható csapatot? Ha akkora elégedetlenség volna az országban, mint amekkoráról az Orbán-fóbiások álmodoznak, úgy a Széchenyi Istvánoknak, Kossuth Lajosoknak és Deák Ferenceknek sorba kéne állniuk Magyar Péternél, türelmetlenül várva a közelgő szerepvállalást. Csakhogy korunk Széchenyi Istvánjai, Kossuth Lajosai és Deák Ferencei mind a Fidesz padsoraiban ülnek. Szimpla prolihőbörgéssel pedig aligha lehet országot vezetni.

Sosem felejtem el a jelenetet. Még a múlt században járunk, a púpos tévék időszakában. A fotelben ülök, kezemben a távirányítóval. Apám belép a szobába, s beszélgetésbe elegyedünk. Villamosmérnök az öreg, s lelke mélyén fájlalja, hogy három fiúgyermeke közül egyik sem követi a pályán, egyik sem mutat affinitást a műszaki dolgok iránt. "Fiam, téged nem is érdekel, mi van a televízió belsejében?" - teszi fel a rá jellemző, valójában költői kérdést. "Hát rohadtul nem. Nézd ezt a távirányítót! Bőven elég nekem, ha ezen ismerem a gombokat, s megtalálom azt a néhány csatornát, melyre kíváncsi vagyok. A többi nem az én világom." - Nem is számíthatott más válaszra, mégis csalódottan távozik.

Kétségkívül nem vagyok egy műszaki beállítottságú figura. De nem ez az egyetlen magyarázat arra, hogy magasról teszek rá, mi történik az elektromos készülékeken belül. Az is lényeges, hogy nem késztet és nem kényszerít rá semmi, hogy bármiféle érdeklődést mutassak. Megbízhatóan működnek nélkülem is; örömteli, hogy nem kell törődnöm ezekkel. A legtöbb dologgal - érthető módon - csupán akkor kezdünk el foglalkozni, amikor muszáj; amikor baj van, amikor hibát, elakadást észlelünk. Hétköznapi üzemmódunkban természetesnek vesszük, hogy a teremtett világ jól funkcionál körülöttünk, s nem kell elvégeznünk a kertésziskolát ahhoz, hogy az édenkert gyümölcsöséből csemegézhessünk.

A legjellemzőbb terület, amelyben többségünk egyáltalán nem kíván elmélyedni - bár néha mégis muszáj -, az egészségügy. Legtöbbünk alapélménye az, hogy általában jól vagyunk, nincs szükségünk sem doktorra, sem gyógyszerre, sem mélyreható ismeretekre. Ha két évben egyszer megfázunk, másfél nap alatt kikúráljuk magunkat. Ha fáj valamink, bekapunk egy pirulát, s már el is felejtjük az egészet. A háziorvosunkat csupán akkor keressük fel, amikor meg kell hosszabbítani a jogsinkat. Aztán egyszer csak történik valami - és hirtelen 180 fokos fordulatot veszünk. Öt éve egyik napról a másikra váltunk mindannyian pandémia-szakértőkké, holott addig azt gondoltuk, világjárványok csak a történelemkönyvekben léteznek. Saját, egyedi betegségeinkkel is hasonló a helyzet: elég egy ijesztő lelet, máris a legrosszabbra készülünk, s megpróbálunk minden információt begyűjteni a tárgyban, amit a tudomány az elmúlt évszázadok során felhalmozott. Személyes problémám e téren ugyanakkor éppen az, hogy nincs semmiféle ijesztő leletem. Ötven éve fáj a fejem, de senki nem tudja, mitől. Számos vizsgálatot végeztek már - sehol semmi szervi elváltozás. A masszőröm szerint nem nyújtok eleget, s az edzéssel terhelt izmok a felelősek. (Mondjuk a gyerekkori panaszokat és a migrénes rohamokat ez aligha magyarázza.) A táplálkozástudósok természetesen minden baj okát a rosszul összeállított étrendben, a kerülendő élelmiszerekben látják. A pszichológusok és terapeuták mélyen egyetértenek abban, hogy feltáratlan lelki gondok állnak a háttérben, ám mivel soha semmiféle komolyabb trauma nem ért, fogalmuk sincs mit keressenek... A legjobbak a felfájás-specialisták. Ők a szakterület kapcsán valóban minden ismerettel rendelkeznek, ám így is csak találgatni tudnak, s különféle gyógyszerekkel próbálkoznak. Végül is, hosszú az élet, a halálos ágyamon már igazán egészséges leszek... Szóval: magasról tennék e témára, ha nem lennék érintett, vagy ha a birtokomban lenne végre valami csodaszer. De amíg a probléma fennáll, valamennyire muszáj elmélyednem benne.

Csaknem mindenkit érint a párválasztás és az együttélés problémaköre is, a legtöbben mégsem képzik szakértővé magukat. Van pár barátom, akik már a középiskolában megismerkedtek későbbi feleségükkel, s azóta is közösen tengetik napjaikat, így aztán sohasem kellett megtanulniuk a csajozás fortélyait. Illetve vannak a szerencsésen jóképűek, akiket egyenesen leszólítanak a csajok - őket sem kényszeríti semmi, hogy mesterré váljanak a vadászatban. Borítékolhatóan nem fogja érdekelni őket az evolúciós biológia, a nők hipergám ösztönvilágának és játszmáinak feltárása - egyszerűen repülnek virágról virágra, s mosolyogva élvezik a létezést. Muszáj bevallani, hogy minket, átlagos fickókat sem elsősorban a mérhetetlen tudásszomj, sokkal inkább a szükség késztetett rá, hogy elmerüljünk ebben az egyébiránt rém izgalmas témában. Az ismerkedés persze csak az első lépcső. Maga az együttélés is villámgyorsan pokollá válik, ha a felek nincsenek tisztában a pszichológiai alapokkal. (S hogyan is lennének, ha már a szüleiktől is pocsék mintákat láttak?) A legtöbben csupán az első válásuk után kezdik el forgatni a vonatkozó szakirodalmat. Épp most fut a Házasság első látásra című tévéműsor második évada, s döbbenetes látni, hogy felnőtt emberek, milyen tudatlanul, milyen éretlen lélekkel vágnak bele a nagy kalandba. Való igaz: nem tudunk előre felkészülni minden őrültre, minden lelki betegre, minden váratlan szituációra. De ahogy az egészségmegőrzés terén, az alapokkal itt sem árt tisztában lenni.

Engedd meg, kedves Olvasó, hogy egy rövid bekezdés erejéig személyes, speciális poklomra is kitérjek. Ez pedig a szerencsejáték, azon belül is a póker. Alig hiszem, hogy van még egy olyan idióta barom, aki annyit elmélkedik a szerencse természetén, mint jómagam. Az alapprobléma egyszerű: mindannyian azt az ígéretet kaptuk, hogy a szerencse forgandó; hogy hosszútávon a kártya mindenkit ugyanolyan mértékben jutalmaz. Tizennyolc év (több mint háromezer este, körülbelül húszezer óra) játék után már bizonyosan tudom, hogy ez nem igaz. Az ősi közmondással és a matematikával nem kívánok harcba szállni.  A magyarázat egyszerűen az lehet, hogy Fortuna áldásainak és átkainak kiegyenlítődéséhez - élő versenypóker esetén - kell háromszáz-négyszáz év, ugyanakkor sajnálatos körülmény, hogy egyikünk sem kap ilyen hosszú pályafutást. Néhány évtizedes kártyakarrierbe pedig simán belefér, hogy egyesek kifejezetten szerencsések, míg mások pechesek. Akik az élet napos oldalára születtek, azok aligha morfondíroznak ilyesmin. Számukra megszokott élmény, hogy kiváló indulólapokat kapnak; párjaik szettesednek; húzóik lejönnek; minden flopon találnak valamit; s ami a lényeg: az all in összecsapásokat rendre megnyerik. Bele sem gondolnak, hogy még egy olyan átlagos szituációban is, amelyben toronymagas favoritok, legalább négyféle módon szerencsésnek kell lenniük, hogy a kassza végül náluk landoljon. (Kell a jó lap; kell az ellenfélnél is a reményteli kártya; kell, hogy a másik hajlandó legyen harcba menni; s végül a jobb lapnak ki is kell tartania. Bármelyik tényező kiesik, vége a dalnak.) Egy könyvet tudnék megtölteni azzal, Fortuna hány helyen kopogtat a pókerjáték során; a született mázlisták erre teljesen vakok. Mi több, sokszor még az alapmatekot sem vágják. Számukra természetes az éden, s minden gyümölcs könnyedén elérhető - sohasem fognak filozofálni a szerencse természetén. Ahogyan azok sem, akik sosem találkoznak e misztikus világgal; akik napi nyolcórás munkával keresik fix munkabérüket. Én magam sem kutatnám az okokat, ha legalább annyit szüretelnék, mint amennyit a játéktudásom és a (nem túl jelentős) ráfordításaim indokolnak. Nyilvánvalóan azért lett vesszőparipám a kérdés, mert nem úgy halad szekér, ahogyan kéne.

És végül: egy ideális világban a közélet is egy olyan terület volna, amelyhez a legtöbbünk nem sokat konyítana. Ha kicsit igényesebbek vagyunk, nyilván mindig is lesz értékalapú társadalomfilozófiánk, s bizonyára fogjuk tudni a kormányfő és a köztársasági elnök nevét. De ennyi. Ahol valódi szabadság van, pazar közbiztonság, béke és jólét, ott szinte mindegy is, hogy konzervatív, vagy szociáldemokrata adminisztráció vezeti az országot. Egyiknek sem lesz túl nagy mozgástere, ha eleve profi a rendszer; komolyat hibázni, hatalommal visszaélni sem igazán lehet, ha az állam csak a legszükségesebb területeken van jelen. Nincs gáz, ha nem akarnak különböző ideológiákat beleverni a polgárok fejébe; ha nem áll szándékukban demokratikussá bombázni a különböző népeket; ha nem kívánják az adófizetők pénzét háborúkra és bevándorlókra költeni. Az a tény, hogy manapság minden a politikáról szól; hogy a gazdaságot, a kultúrát, de még a vallást is a politika járja át, azt jelzi, hogy elég beteg a világunk. Ha egészséges volna, úgy tojnánk az egészre, s csak mulatnánk felhőtlenül. S hogy ez mennyire nem légből kapott fantáziálás: emlékszünk még arra, hogy húsz évvel ezelőtt mennyit foglalkoztunk külpolitikával? Érdekelt bárkit is, ki az Európai Bizottság elnöke? Vagy hogy mi történik Washingtonban? Viszont szó szerint tudtuk idézni Medgyessy makogásait, Gyurcsány hazugságait és Lendvai Ildikó visítozásait. Minden figyelmünket a belpolitikára fókuszáltuk, hiszen nem volt háború a szomszédban, nem volt tömeges migráció, és nem volt hazánkra nehezedő, állandó nyugati nyomásgyakorlás sem. Minden gondunk belülről fakadt.

"Akkor kelünk át a hídon, amikor odaérünk." - Ez elég logikusnak tűnik. Mondhatnánk úgy is: mindent a maga idejében! Ami jelenleg nem probléma, azzal felesleges foglalkozni, arról nem is akarunk tudni, van épp elég gondunk-bajunk így is. És amikor már mindent elengedtünk; amikor már csak az marad érdeklődésünk középpontjában, ami valódi szenvedélyt jelent, akkor tudhatjuk, hogy megérkeztünk a földi mennyországba. Akik szenvedésre születtek, azoknak rém unalmas hely lesz, de annyi baj legyen! Apám valószínűleg nem így gondolkodott, de erről már sosem fogok beszélgetni vele. Ez lesz az első karácsonyunk nélküle. Ő sem kérdi meg soha többé, mi az, ami engem foglalkoztat. Ezért írom meg itt. Nektek. Mindenkinek.

A világért sem szeretnék olyan képet festeni, mely szerint a miniszterelnöktől, illetve a kormánypárttól messze áll a provokatív stílus. Orbán Viktor már 1989-ben világossá tette, hogy nem kenyere a langyos és lapos beszéd. Az elmúlt 35 évben végig ezt látjuk: "harc a kompromisszum helyett, támadás a védekezés helyett, lázadás a nyugalom helyett" - ahogyan a Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója találóan megfogalmazta. Az utóbbi időben egyre többen teszik fel a kérdést: valóban ez a legjobb út? Valóban ez a stílus ígéri a legjobb eredményt? Nem volna szerencsésebb, ha a kormányfő - legalább a nemzetközi csatatereken - inkább a békés együttműködést célozná?

A valóság az, hogy Orbán provokatív megnyilvánulásai sohasem öncélúak. Nem arról van szó, hogy a kormányfő képtelen másként kommunikálni. A múlt héten a pápánál járt. Pénteken vendégül látta az általa alapított Patrióták Európáért frakciót. Kiváló kapcsolatot ápol a világ minden jelentős vezető politikusával. Egyes-egyedül az EU bürokratáival áll állandó harcban a magyar kabinet, s a fő törésvonalak kapcsán - háború, migráció, gender - minden jóérzésű ember számára nyilvánvaló, ki képviseli az erkölcsileg helyes álláspontot. Még Orbán stílusának kritikusai is rendszerint elismerik, hogy céljai helyénvalóak, csupán simulékonyabb hangvételt és több kompromisszumot várnának. Csakhogy egyes kérdésekben nem lehet, másokban nem szabad, s megint másokban nem érdemes megalkuvó politikát folytatni. Minden egyéb esetben a magyar kormány messzemenően együttműködő. Erre a legjobb példa az Oroszország ellen bevezetett, tökéletesen értelmetlen szankciók sokasága: ami nem fájt különösebben, azokat - bár nem értettünk egyet - a közös fellépést támogatandó aláírtuk.

Nem véletlen, hogy Orbán Viktor 1989-es, történelmi beszédére utalok a poszt bevezetőjében és címlapfotójában. Innen indul minden. Negyven esztendőn keresztül éltünk egy olyan világban, amelyben az elvtelen bólogatás volt a túlélés záloga. Nem azért döntöttünk a rendszerváltás mellett, és nem azért csatlakoztunk az EU-hoz, hogy ugyanazt folytassuk. Sokan véljük úgy - köztük a kormányfő és jómagam is -, hogy egyenes gerinccel, tiszta beszéddel, az értékeinket és érdekeinket nyíltan felvállalva is lehet létezni, mi több: csakis így érdemes. Akik ma a görnyedt hátú, szervilis diplomatikusságot javasolják, azokat pár száz éve még labancoknak nevezte a köznyelv. A legtöbbünk ereiben azonban még ma is kurucvér folyik. Akár a Rákóczi-szabadságharcot tekintjük, akár az 1848-as forradalmat, akár a kommunista iga lerázására tett kísérleteket, akár napjainkat, mindegyik historikus helyzetet szemügyre véve elmondható, hogy a konfliktusok mélyén húsba vágó problémák húzódnak, amelyek kapcsán aligha jön szóba bármiféle kompromisszum. Manapság a béke, a biztonság, a szuverenitás, vagy épp az energiaellátás olyan lényeges sarokkövek, melyek esetén nemigen lehet mellébeszélni. Ugyanez a helyzet az EU-s források vonatkozásában is; a magyar kormányfő nem finomkodik, amikor kijelenti: megvétózzuk a költségvetést, ha a nekünk járó pénzeket továbbra is visszatartják. De léteznek mindezeken túl jelképes, erkölcsi kérdések is - ilyen például a Netanjahu melletti kiállás is - amelyekben nem szabad mismásolni. És ha mindezeket egyenes gerinccel tudjuk képviselni, úgy nincs miért titkolózni sem; az érintett ügyeket érdemes a kommunikációs térben is megjeleníteni. Egész egyszerűen azért, mert minden valamirevaló politikai erő a felvállalt értékei szerint pozicionálja magát, így keresve szavazókat, szövetségeseket, támogatókat. Ezek nagyságrendekkel fontosabb szempontok, mint hogy csendben belesimuljunk a politikai fősodorba, megúszva minden rosszindulatot, támadást, zsarolást és rablást.

Mindezek után lássunk néhány kormányzati lépést, melyeket a jó szándékú kritikusok is színtiszta provokációnak minősítenek!

PLAKÁTKAMPÁNYOK - Brüsszel, Soros, Juncker, Weber, Ursula von der Leyen... kétségkívül sokan vannak, akik sértődötten tekintenek a Fidesz politikai kommunikációjára. Az első, amit tisztázni érdemes: a plakát csupán eszköz. Nyilvánvalóan látványos és sok embert elérő eszköz, ám akkor sem több, mint szimpla reklámfelület. A sértődést a tartalom, az üzenet kelti, egész pontosan az, hogy a magyar kormány nyíltan megnevezi ellenfeleit. Az érintettek szeretik magukat jóságosnak, haladónak, a kicsinyes politikai csatározások felett állónak látni, e kampányok ezzel szemben azt hirdetik, mennyire aljas és romboló az, amit tesznek. E téren a másik oldal sem különb: Orbánt immáron 32 éve patás ördögként mutatják be, az utóbbi néhány évben pláne. Nemzetközi lejárató plakátokat ugyan nem látunk az arcképével, ám ez nyilvánvaló aránytévesztés is lenne (hiszen nem ő vezeti az Uniót), s csak még nagyobb hőst faragna belőle. Ismerjük a múltat: Sztálint, Brezsnyevet és az összes semmirekellő szovjet vezetőt rajongva kellett szeretni, nehogy bárkiben - aki kevésbé értette az akkori világot - kétségek támadjanak makulátlan szentségüket illetően. Én nem sírom vissza ezt a hazug világot és kifejezetten kívánatosnak gondolom, hogy nevén nevezzük mindazokat, akik ártó szándékkal viszonyulnak Magyarországhoz.

ILLIBERÁLIS DEMOKRÁCIA - Bár egyesek úgy látják, hogy egy politikusnak nem kéne filozofálnia, hitem szerint ez olyan, mintha egy kőművestől kizárólag a falazást várnánk, s letolnák azért, mert alapozást is végzett. Minden komolyan vehető kormányprogramnak van iránya, mely a társadalomfilozófiai alapjára épül. Ennek lefektetése egyszerűen nem megúszható. Ennek hiányában csupán a pillanatnyi hóbort, a szubjektív önkény dönti el, hogy egy országvezetés mit tűr, mit tilt és mit támogat. Az ILLIBERÁLIS DEMOKRÁCIA mindazonáltal egy rém szerencsétlen (ráadásul teljesen értelmetlen) kifejezés, melyet Orbán tíz éve mondott ki először, a posztmodern liberalizmussal, a woke-progresszióval szembehelyezkedve, annak kritikájaként. A magam részéről ezt nem provokációnak, hanem kommunikációs hibának tartom. Az illiberális demokrácia ugyanis - eredeti jelentését tekintve - a polgári szabadságjogok csorbítására utal, amely a legkevésbé sem tükrözi a kormány szándékait és működését. Orbán mindössze a nemzeti szuverenitás és a klasszikus családmodell fontosságát kívánta hangsúlyozni a birodalmi törekvések és a gender-őrület ellenpontozásaként. Azóta számos alkalommal megkísérelte lecserélni e rosszul csengő szóösszetételt; beszélt már kereszténydemokráciáról, bevezette a keresztény szabadság fogalmát, illetve a legutóbbi - és úgy tűnik, legsikeresebb - kifejezése a PATRIÓTA, amely minden tekintetben pozitív és a nemzetközi térben is hívószóként funkcionál.

SZUVERENITÁSVÉDELMI HIVATAL - Mivel e fiatal szervezetnek nincs valódi jogköre, s munkáját bármely meglévő, kevésbé transzparens hivatal elláthatná, a kritikusok már a létrehozását is nettó provokációnak tartják. Valójában hasonló a helyzet, mint a plakátok esetében: a kormány fontosnak tart egy üzenetet, s ezt látványosan meg is jeleníti. Az Európai Bizottság már februárban úgy döntött, hogy kötelezettségszegési eljárást indít Magyarországgal szemben az uniós jog megsértése miatt, amiért tavaly év végén megszületett és elfogadásra került a szuverenitásvédelmi törvény. Természetesen lehet jogászkodni, manőverezni a paragrafusok között, a lényeget tudjuk: az Európai Egyesült Államok nevű rémálmot kergetők érdeke az, hogy szabadon formálhassák az egyes tagállamok belügyeit, míg a szuverenisták pont ellentétesen gondolkodnak. Legyünk megengedőek, és fogadjuk el, hogy mindkét álláspont legitim! Ha a magyar kormány értéknek tekinti a nemzeti függetlenséget, úgy kifejezetten lényeges, hogy ezt fennhangon kommunikálja is. Nem vagyunk egyedül ezzel; a Patrióták Európáért frakción túl az Európai Konzervatívok és Reformerek, valamint a Szuverén Nemzetek Európája képviselőcsoport is pont ugyanígy gondolkodik. És mivel ez az alapítók szellemiségének megfelelő és mai napig érvényes felállás, igen sanszos, hogy a szuverenista álláspont lesz a végső győztes. De ezért tenni kell, akár olyan jelképes módon is, mint a Szuverenitásvédelmi Hivatal felállítása.

GYERMEKVÉDELMI TÖRVÉNY - A jó szándékú kritikusok - mivel maguk is abba a 96%-ba tartoznak, akik számára fontos a gyermekvédelem - azt állítják, hogy minden pozitív cél, amelyre a törvény irányul, alacsonyabb szintű, a nemzetközi politika számára láthatatlan jogszabályok, rendeletek útján is elérhető lett volna. Mindez akár nemzetközi példákkal is igazolható. Csupán két problémám akad ezzel. A kisebbik: az állandó botránykeltők, akiket semmi más nem foglalkoztat, mint Orbán megbuktatása, e radar alatti intézkedéseket is azonnal jelentették volna a birodalmi központ felé, így sanszos, hogy pontosan ugyanaz a dörgedelem lett volna a sztori vége. A nagyobbik gondom ezúttal is az, hogy miért a normalitásnak kell a szőnyeg szélén állnia? Amikor a szűk kisebbséget jelentő LMBTQ-közösség pride-ot szervez, amelynek semmi más értelme sincsen, mint a nyílt provokáció, a legtöbben egy szót nem szólunk - vonuljanak, ha ehhez van kedvük. Páran diszkréten utalunk rá, hogy talán nem ez a legjobb útja az elfogadtatásnak, de ennyi. "Nem biztos, hogy az a jó megoldás, ha az Andrássy úton egy konzervatív nagypapa ablakán belógatod a feszes heréidet..." - fogalmazza meg lényeglátóan Mogács Dániel. Viszont ha a provokáció a progresszív oldalról érkezik, az kívánatos és tiszteletreméltó. Ha a normalitás térfeléről, az szégyenletes és ártalmas, jobb lett volna fű alatt intézni az egészet...

Lehetne folytatni még a sort a CEU-ügytől kezdve egészen Kirill pátriárkáig, a lényeg mindenütt ugyanaz: a degeneráltság világvallása számonkéri a normalitást. Brüsszel nyíltan a szemünkbe hazudva azt állítja, hogy európai értéknek tekintendő a háború és az oroszellenesség; a saria és az antiszemitizmus; a pedofília és az LMBTQ-őrület. Mondhatja bárki, hogy taktikus volna lenyelni a békát és nekünk is el kéne színészkednünk, hogy mindezekkel egyetértünk. Azonban nem csupán morális kötelesség, hogy a józanság talaján maradjunk, de stratégiailag is ígéretesebbnek tűnik, ha az épelméjűséget képviseljük. Hosszútávon aligha győzedelmeskedhet más. Orbán Viktor még mindig magyar miniszterelnök és meghatározó európai politikus marad, amikor az Ursula von der Leyen és a Manfred Weber nevekre már csak egészen halványan emlékezünk majd...

Elkezdődött az advent, az ünnep előtti várakozás, a csend, a bűnbánat időszaka. Persze, bánni valója csak annak akad, akinek életében - így vagy úgy - megjelenik a bűntudat. Vajon ismeri-e mindenki ezt a nyomasztó érzést és van-e szükségünk rá egyáltalán?

Elisabeth Brinton kisiskolás cserkészlányként minden rekordot megdöntött, amikor szülővárosában - családi házakba becsöngetve - 11.200 doboz édességet adott el. Amikor megkérdezték, mi a titka, csak ennyit válaszolt: "Erősen az emberek szemébe kell nézni, és akkor bűntudatuk lesz..." Parádés, hogy már egy tizenéves kicsi lány is milyen professzionális manipulációra képes, ugyanakkor szavai remekül rávilágítanak arra, mi a valódi eredete, értelme és haszna a bűntudatnak. Pontosan az, amit látunk: többnyire a befolyásolás csalárd, ám annál hatékonyabb eszközéről van szó. Oké, akad pár ritka eset, amikor valódi vétkek nyomán ébred valódi lelkiismeret-furdalás. Ám sokkal gyakoribb az hogy mások igyekeznek bűntudatot kelteni bennük, hiszen tudják: ha sikerrel járnak, úgy puhábbá, engedékenyebbé válunk. Ennek három, egymással összefüggő pszichológiai oka van: részvét az áldozat iránt; a kárpótlás szándéka; valamint az önképen esett csorba kiküszöbölése. Nem árt hát óvatosnak lennünk. A bűntudat állapota az ember tudati skálájának egyik legmélyebb szintje, ahol elérhetetlen távolságba kerül az életöröm, a racionalitás és a valódi szeretet. Már önmagában is pokoli érzés, ha lelkünk itt vegetál. De ha még alapja sincs; ha mások játszmázása, manipulációja nyomán száműzzük tudatunkat az alvilág bugyraiba, az az önpusztítás legostobább formája.

A bűntudatból fakadó gyengeség és manipulálhatóság egyik legdurvább iskolapéldáját Pratkanis és Aronson mesélik el A rábeszélőgép című klasszikus művükben. Az egyetemista Brad Page 1984. november 4-én kocogni indult barátnőjével. Mivel a fiú gyorsabb tempót produkált, egy idő után elszakadtak egymástól. A célnál azonban hiába várta a lányt. Visszaindult, s tűvé tette érte az erdőt - eredménytelenül. A holttestet öt héttel később találták meg. Brad - teljesen érthető módon - olyan lelkifurdalást érzett, hogy kihallgatása során folyton azt ismételgette: "Életem legnagyobb hibáját követtem el." Mivel a nyomozóknak nem volt más kiindulópontjuk, őt kezdték gyanúsítani, s hogy mielőbbi beismerő vallomást csikarjanak ki tőle, szemtanúkról és árulkodó ujjlenyomatokról hazudtak neki. (Aronson szakértőként vett részt az ügyben, így hozzáfért a teljes joganyaghoz.) A fiút végül 1988-ban elítélték. Máig nem tudni, ki volt a valódi tettes, az viszont egészen bizonyos, hogy Brad Page erős bűntudata miatt keveredett bajba. Mindabban, amiket kihallgatása során mondott, s melyek alapján végül bűnösnek találták, jelentős szerepet játszott az az együttműködési és jóvátételi szándék, amelyet lelkiismeret-furdalása diktált, hiszen magára hagyta barátnőjét.

Hétköznapi létezésünk során rendre azt tapasztaljuk, hogy a bűntudat-keltés legprofibb mesterei a nők. Már anyánk is megmutatta: "Rátok áldoztam az egész életemet és ez a hála??" Húgaim immáron rég nem gyerekek, de a mai napig hordozzák e nyomasztó játszma lelki terheit. (Két öcsémet és engem nemigen tudott manipulálni, csak legyintettünk e permanens áldozati póz láttán.) Később az ember elköltözik a szülői házból, hogy egy másik nővel kösse össze az életét, akitől hasonlókat hall majd. Személyes kedvencem az, amikor a hetek óta várt Liverpool - Real Madrid rangadó közben csendül fel a menetrendszerű zsörtölődés egy rossz helyen hagyott ruhadarab, vagy egyéb jelentéktelen apróság miatt. Van pár barátom, akiknél ilyenkor azonnal hat a méreginjekció, s már ugranak is, teljesítve minden kérést és elvárást. Ismerek olyanokat is, akik a női szemvillanásokból igyekeznek kiolvasni, hogy az adott pillanatban épp meddig feszíthetik a húrt. Bevallom: én nem vagyok ilyen kifinomult. Egyenesen közlöm: engem ilyenkor kereshet Orbán Viktor, vagy akár Palvin Barbi is, egyiknek sem veszem fel a telefont. Ha bármi gond van, megbeszéljük a meccs után, addig nem vagyok kíváncsi senki gondjára-bajára... Egyszerű a recept: ha nincs bűnöm, úgy nincs bűntudatom sem, és az ebből fakadó végtelen nyugalmamból még a legrafináltabb manipulátorok sem képesek kibillenteni.

Túllépve a családon: a bűntudat-keltés a tekintélyelvű vallási és politikai vezetők igazi terepe. Valójában már akkor érdemes gyanút fognunk, amikor valaki kötelességekről kezd el papolni. Ennek semmi más célja sincs, mint megágyazni a lelkifurdalásnak. Századszor is leírom: a kötelesség olyan fogalom, mint a pokol, vagy az ördög. Tudjuk, mit jelent, ám ettől még messze nem valóságos. Nem létezik semmiféle kötelesség, amelyet a külvilág - szokás, hagyomány, ideológia, illem, nemzet vagy felekezet - aggathat ránk. Csupán önként vállalt felelősségekről beszélhetünk, melyek elhanyagolása esetén abszolút helyes az önvád. Mások értékrendjét ugyanakkor aligha lehet számonkérni rajtunk, így érdemes visszautasítani, ha bárki vakhitet, altruizmust, politikailag korrekt beszédmódot, vagy bármi más beteg dogma tiszteletét, betartását követeli. A politikusokról természetesen jól tudjuk, hogy egytől-egyig vérbeli manipulátorok, azonban attól mindig elkerekedik a szemünk, amikor azt látjuk, hogy ők maguk is a bűntudat-keltés áldozataivá válnak. Ez történt Angela Merkellel és számos európai vezetővel 2015-ben. Egy szíriai kurd család műanyag csónakba szállt a törökországi Bodrumban, remélve, hogy elérik a görög Kosz szigetét. Nem így történt; a lélekvesztő elsüllyedt, és a halottak közt volt egy hároméves kisfiú, Aylan Kurdi is. A testét partra vetette a tenger, arca a homokba fúródott, egy fotós így örökítette meg. A fotó körbejárta a világot, s az értelem és az érzelem vitáját az utóbbi javára döntötte el. Mindannyiunkat megráznak az ilyen történetek. Nézem a fényképet, és a saját kisfiam jut eszembe, aki háromévesen pontosan így feküdt az ágyán, a szőnyegen, s gyakorlatilag mindenütt - azzal a különbséggel, hogy ő lélegzett, többnyire kisautókat tologatott, s még ma is velünk van. A kérdés adja magát: érezhetünk-e bűntudatot Aylan Kurdi szívszorító halála miatt? S ha igen, következik-e ebből az, hogy Európából primitív, barbár, muszlim kalifátust kell formálnunk?

Nyilvánvaló, hogy a bűntudat nem egy kívánatos lelki állapot, már csak a manipulálhatóság miatt sem. Az egészségesen működő ember mindent megtesz azért, hogy ne legyen része benne. Ehhez mindössze négy instrukciót kell betartani:

1. KERÜLNI A BŰNT - Ez a legegyszerűbb. Ha nincs bennünk gyűlölet és rossz szándék; ha indulatainkat kézben tartjuk és nem élünk az erőszak eszközeivel, már eleget is tettünk ezen alapelvárásnak.
2. KERÜLNI A GONDATLANSÁGOT - Ha pici gyerekünkkel szerencsétlenség történik, mert nem figyeltünk rá; ha mi magunk okozunk balesetet; ha felelőtlenek, elővigyázatlanok vagyunk - számtalan tragédia történhet a hibánkból minden szándékosság nélkül is. Megfelelő fókuszáltság mellett e téren is megúszható a baj, s az azzal járó - abszolút jogos - bűntudat.
3. MEGBOCSÁTANI MAGUNKNAK - Minden bizonnyal ez a legnehezebb. Ha mégis megtörténik a gond, s mi magunk is hibáztunk... a fő kérdés ilyenkor az, hogy mekkora a tragédia, valamint hogy jóvátehető-e.
4. FELVÉRTEZNI MAGUNKAT A MANIPULÁTOROKKAL SZEMBEN - Amint láttuk: a fél világ abban utazik, hogy bűntudatot keltsen másokban, akár bennünk is. Ilyenkor muszáj kiállni magunkért és világossá tenni: nem vagyunk bűnösök, nem vagyunk hibásak, s nem vagyunk hajlandók beteg játszmákat játszani senkivel.

Az advent sokféle módon telhet. Csendesen, avagy pörgősen. Koncentrálhatunk a családra, avagy az év végi céges teendőkre. Takaríthatunk, süthetünk, főzhetünk, szaladgálhatunk ajándékok után... a bűnbánat a lehető legritkábban kerül előtérbe. Ahhoz ugyanis valódi bűnök is kellenek.

Évszázadok óta morfondírozunk azon, miképpen festene az ideális társadalom. Marx azt állította, hogy ha mindenki a képességei szerint pakol a közös svédasztalra, továbbá a szükségletei szerint fogyaszt onnan, úgy a teljes népesség jóllakhat. Csupán két apróság szükséges ahhoz, hogy ez az íróasztal mellett megálmodott vágymatek működjön. Az első az, hogy az alapszámítás helyes legyen. A második pedig, hogy az érintettek a gyakorlatban be is tartsák a felvázolt instrukciót. Az utóbbiról a történelem már százszor igazolta, hogy képtelenség. A szocialista tervgazdaságok mind csúfosan megbuktak, hiszen csillogó talentumait miért is kamatoztatná bárki, ha munkája gyümölcsét úgysem tarthatja meg? Ám ami azt illeti, jómagam már az alapkalkulációt, mi több, a kalkulálhatóságot is megkérdőjelezem. Már csak azért is, mert az emberi szükségletek folyamatosan változnak, bővülnek. A termékfejlesztők és a marketingesek éjt nappallá téve dolgoznak azon, hogy holnapra olyan vágyakat ébresszenek bennünk, melyekről tegnap még halvány sejtelmünk sem lehetett.

Marxnak abban azért feltétlenül igazat kell adnunk, hogy nem vagyunk egyformák. Most felejtsük el azt az erkölcsi szálat, amely azt firtatja, jogos-e kirabolni a jobb képességűeket azért, hogy tápláljuk a szerényebben vértezetteket. (Nyilvánvalóan az emberiség morális mélypontja e gondolat.) Koncentráljuk kizárólag a pszichikai síkra, feltéve a kérdést: mire is vágyunk valójában? Mit kívánunk adni a világnak, s mit várunk ezért cserébe? E két változó értelemszerűen négyféle emberi karaktert szül.

SZENT - Minden bizonnyal a legritkább archetípus. Ha ezer emberből egy ilyen, szerintem sokat mondok.

ODAADÓ - A második legritkább. Ő az, aki mindig mindenkiről gondoskodik; figyelmes, áldozatkész, ugyanakkor be is nyújtja a számlát. Környezetétől kifejezetten elvárja, hogy ugyanígy körülugrálják, de minimum istenítsék. Ő annyira sokat nyújt a világnak, hogy a rossz napjait, a hisztijeit, a játszmázásait is mindenki köteles elviselni. Előre kifizette az árát...

ÉLŐSKÖDŐ - Oly mértékben pozitívan látom a világot, hogy nem a piócákat tartom a leggyakoribb karakternek. De azért nem kell nagyon messzire mennünk, ha ilyennel kívánunk találkozni. Elég, ha a legközvetlenebb környezetünkben szétnézünk.

PURITÁN - Nyilvánvalóan a legegészségesebb archetípus. Ő az amerikai álom megtestesítője, a self-made man. Csakis akkor kér segítséget, ha egyedül nem boldogul. Alapvetően saját magára támaszkodik, s szüretelni sem hívja meg a fél bolygót.

Mit látunk tehát, ha csupán a vázolt karakterjegyekre koncentrálunk? Az odaadók és a puritánok egyenlege külön-külön is nullszaldós, mondhatjuk: egyensúlyban vannak a világgal. Pont annyit adnak, amennyit ellentételezésként elvárnak. De mi a helyzet a másik két csoporttal? Érzékelhető, hogy a kevés számú szent önfeláldozása sosem fogja tudni kiegyenlíteni az élősködők sokaságának éhségét. A rendszer összességében tehát mínuszos, fenntarthatatlan. A svédasztalt gyorsan lerabolják, s szép számmal lesznek, akik éhen maradnak. A problémát csak dagasztja, hogy a felrajzolt archetípusok egyben szavazópolgárok is, így politikai értékválasztásaik nyomán különböző kormányzatok jöhetnek létre. Amennyiben a puritán szemlélet kerül abszolút többségbe, úgy nincs nagy baj, hiszen jobboldali országvezetést és takarékos államot eredményez. A másik három csoport azonban nem így gondolkodik. Ők a baloldaliságot, a központi szolgáltatások sokaságát, a jóléti államot éltetik. (Az élősködők és odaadók eleve elvárják a törődést, a szentek pedig naivan csatlakoznak e táborhoz, abban a hitben, hogy másokkal jót cselekszenek.) Sok lúd pedig disznót győz - a puritánok könnyen kisebbségbe szorulhatnak. Ekkor jöhetnek a felelőtlen szociáldemokrata kormányok, a nyakló nélküli költekezések, pénzosztások, segélyezések, hogy a rendszer immáron az állami költségvetés szintjén is átcsússzon a negatív tartományba.

Mit tehetünk tehát, hogy egészségesebb, kiegyensúlyozottabb, fenntarthatóbb világot hozzunk létre? A válasz nyilvánvaló: érdemes volna mindannyiunknak a SZENT karaktere felé mozdulni. Többet adni és főként jóval kevesebbet elvárni másoktól. Az ODAADÓ és az ÉLŐSKÖDŐ mindig kiszolgáltatott marad, hiszen világukat a másik emberre, pszichikai síkon a külső törődésre építik. Márpedig ez nyilvánvaló zsákutca. Csakis önmagunkra támaszkodhatunk, csakis a saját döntéseinkért felelünk, csakis önmagunkon tudunk változtatni - a másik ember motivációkészlete és jellemfejlődése kívül esik a hatókörünkön. Amit másoktól kapunk, az csupán hab lehet a tortán, bónusz, előre nem kalkulálható ajándék. "Legyetek ti is szentek bármilyen körülmények között!" - írja Péter apostol első levelében. Talán valami ilyesmire gondolhatott.